INGATAG SZÍVEK

Csonka Ottó úgy tervezte, hogy a felesége születésnapján rukkol elő a bejelentéssel. Elgondolta hát náluk lesz a felesége húga is, a felesége kitölti a méregdrága Don Peri-non pezsgőváltozatot, melyről igazság szerint egyáltalán nem lehetett megállapítani, hogy valóban francia import lenne-e?
Ottó csendít majd a felesége poharával, mondván: Jó volt, hogy találkoztunk, de most már mindkettőnknek az lenne jobb, ha nem találkoznánk soha többé!...
Szó se róla! Valósággal rajongásig imádta, és szerelmesen szerette a feleségét, mintha még mindig kamasz éveiben járna, holott nemrég múlt negyven. Mégis úgy érezte, mintha kikopott volna valami igen-igen fontos érzelem a mázsás hétköznapokból, amire talán mindkettőjüknek nagy szükségük lett volna. Neki talán különösen, hiszen párkapcsolatukban Ottó volt az érzelmesebb, mindent túlzásokba vivő lelki fél.
Mire azonban tényleg a koccintásra került volna a sor, Ottó feleségének olyan jó kedve kerekedett a vélhetőleg nagyon jó minőségű pezsgőtől, hogy vágyaktól kezdett csillogni mogyoróbarna egzotikus szeme, és flörtölő szempilla-rebegtetéssel jelezte, hogy bizony-bizony nagyon szívesen ágyba bújna nagyon szőrös, sok esetben gusztustalan urával.
Felesége fél nyolc előtt öt perccel hányt először, az még simán ment, nyolckor viszont úgy érezte: itt a vég.
Ottó végül úgy döntött, hogy mondókáját későbbre halassza; gyöngéden betámogatta feleségét a hálószobájukba, betakargatta, akár egy gyereket.
„Pihenj le egy kicsikét" - mondta nyájasan távozóban gyengéden megcsókolta felesége kipirult homlokát.
„Szeretem, mikor részeg vagy, mert legalább olyankor megengeded, hogy kedvemre ápoljalak!"
- kimerülten, elgyötörten nézett a felesége után, nem bánná, ha ez egyszer tényleg mellette maradna az asszony, gondolta, nem bánná, ha szorítaná a kezét, természetesen nem pátyolgatóan, ó, egyáltalán nem, csak virrasztanának együtt, hallgatva mélyen, akár a szerelmes cinkosok.
Persze ő egyszer még meg fogja mondani Annának, amire régóta készül! Ami késik, az nem múlik.
Még hallotta a felesége halk szuszogó hangjait „mintha azt hinné az ember, hogy talán még mindig szereti őt, csupán az időzítés, és a szituáció nem stimmel” - töprengett miközben az este váratlanul ráereszkedett.
Mert nyár volt akkor éppen, amikor először találkozott élete asszonyával.
A nő éppen akkor szakított a nagyon jóképű üzletemberrel, ő, pedig nemrég kecmergett ki egy olyan felszínes kapcsolatból, ami csupán két ember külsőségeiről szólt.
Volt barátnője vállalkozást csinált, és keményen igyekezett megszorongatni üzleti partnereit, hiszen ha nem ő teszi meg a kezdő támadó lépést, egyre nagyobb lett volna a tartós rizikója, hogy a nagy cápák szinte azonnal bedarálják.
Ottó csupán csak szórakozásból kellett neki, hogy lássák az ismerősei, hogy bárkit megkaphat magának, akit csak akar.
Ottó egy pillanat alatt (olykor mennyi minden belefér egyetlen pillanatba, máskor meg az egész napba semmi sem! - gondolja mellékesen) visszalapozza magában a tegnapelőtt estét.
Ő csupán egy elégedett párkapcsolatot, egy biztonságot hátteret szeretett volna elsősorban saját magának, amire gyakorlatilag a legtöbb átlagember is óhatatlanul vágyakozna.
Csupán azzal a kikötéssel, hogy ő mindennek hajlamos volt túlságosan is nagy feneket kerekíteni.
Észre se vette, csak amikor szájbarágósan az egyik közös ismerősük félrehívta őt, és diplomatikusan közölte vele, hogy a felesége titokban meglátogatta exét, és bizony kiadós temperamentumosság mellett be is olvasott neki kisebb fenyegetési célzattal, miszerint: kopjon le egyszer és mindenkorra a férjéről különben nem tudja mennyi időbe telik, de kiadósan móresre fogja tanítani, és el is intézi, de úgy ám, hogy azt megemlegeti!
Úgy érezte abban a percben, hogy asszonya védelmet kínált fel számára újfent halálosan bele is szeretett. Miért ne lehetett volna ez igaz?! Hiszen minden annyira egymásból következett, hogy sokkal inkább az lett volna újdonság, vagy szenzáció, hogyha a dolgok váratlan fordulatot vesznek, amire az ember nem számíthat.
„Emlékszel a karláncomra, mikor elszakadt, és mi meg azt gondoltuk, hogy vége mindennek?! Én pedig imádtam, hogy azonnal majdnem sírva fakadtál, mint egy nagy gyerek, mert nem lehetett csak úgy egyszerűen rendbe hozni egy karláncot. " - olvassa ki saját átélt emlékeit saját lelkiismeretéből Ottó.
Délután fél négy. A szél az ablaküveghez vágja az esőpermetet, a cseppek megindulnak, bekapja egyik a másikat, s már pocakosan siklanak tova, belülről nézve olyan az üveg a ráeső fényben, mintha ragacsos csigák mászták volna meg.
„Túlságosan nagy lett a por a lakásban!” - gondolja Ottó. - A levegő bakapehelyrészecskéi változhattak, az a baj Attól köhécsel úgy, akár egy göthös tüdőbeteg!"
„Ki lehet bírni, csak tartsd a kapcsolatot - motyogta magának - , nyújtózz, amikor nyújtózni kell, és gömbölyödj össze, amikor kell jó, fog ez menni!"
Egy azonban biztos, a nyár vége túlontúl mocskos, zivataros volt; galambdúcok jutnak róla eszébe (nem tudná megmondani, tényleg látta is azokat a dúcokat vagy csupán álmodta egy szörnyű éjjel)
Másnap, honnan-honnan nem, megjelent a színen az ex barátnője Gabi.
- Látom nálad semmi sem változik! Még mindig saját szánalmas kis életed foglya vagy! - jelenti ki, mint akinek mások élete felett is hatalma van.
- Már megbocsáts, de ha azért jöttél, hogy sértegess és megalázz, akkor jobb, ha máris elmész! Nem tűröm el többet! - hangja önmagát is meglepi. Egyszerre komoly, és határozott, mint egy negyvenedik évét betöltött, érett ember.
Úgy tűnt most viszont Gabin van a sor, hogy bűntudatot keltve számon kérje:
- Az a helyzet bébi, hogy te mindig is egy kis szánalmas, kisstílű csóringer alak voltál! Nem is értettem saját magamat, hogy miért kedveltelek annyira! -mintha önmagához beszélne, és nem volt barátjához. - És a hetyke cuki pofa feleséged merre van, ha szabad kérdeznem?! - néz körül kutatón a lakásban, miközben odasomfordál a tágas, mennyezetig érő könyvespolchoz, és leemel találomra néhány kötetet.
- Ha tudni akarod pihen, mert nagyon sok munkája van, és szeret a maximalizmusra törekedni, ami viszont rólad egyáltalán nem mondható el! - adja vissza exének a feldobott labdát, és csak remélni tudja, hogy leáll majd a további gyilkos piszkálódásaival.
- Jaj, hát ez nagyon sajnálatos! És mondd csak mi a foglalkozása? Talán kínai masszőr, vagy férfigyógyász? - vihog gusztustalan előálló kapafogaival. Mintha egy pókhálós performacet adna elő.
- Most még udvariasan megkérnélek, hogy vegyél vissza a viselkedésedből, és állítsd le magad... - kéri, bár zöldesbarna szemiben szikrák villannak.
- Ó ha! - lepődik meg. - Hátrább kispajtás az agarakkal! Most akkor te fenyegetsz engem, mi?! Ha nem mondtam volna még neked fekete övem is van! Bármikor elbánok egy hozzád hasonló nyápic, gyáva alakkal! - jelenti ki, és tüntetőleg féloldalas harci támadóállásba lendíti magát. Most nagy a veszélye, hogyha Ottó nem lesz résen könnyen a mogyoróival fizethet meggondolatlanságáért.
- O.K. Bocsánatot kérek! Így már megfelel?! - kérdezi nyíltan. Mintha már nem is félne ex barátnőjétől.
- Ezt neked nem hiszem el, de mondjuk kezdetnek nem is rossz! - csettint a nyelvével. - Légy kedves és mondd meg a cucikádnak, hogy üdvözlöm, és jó volna összefutni vele egy kávéra, vagy valami hasonló! Pár, szépfiú! - a levegőbe dob egy csókot, majd, mintha egy lebegő felhő volna kilibeg a bejárati ajtón. Ottó tüstént odarohan, és az összes zárat, ami csak van az ajtón gondosan bezárja. Ide még véletlenül se jöjjenek vissza sok lelki ebből vérző múltjának szereplői.
Nem volt igazán nyugodt. „Mi a fészkes fenének kellett nekem ennyire jónak lenni! - bosszankodott.
A női bugyik látványa valahogy mindig is megnyugtatta. Mintha egyszerre biztonságot, és ugyanakkor menedéket is jelentettek volna számára ezek az egyszerűségükben is meglepően egzotikus fehérneműk. Pláne, amikor felesége egyszer bement egy szexshopba, és meglepte egy igazán vadítóan dögös, szexis, provokatívan pikáns, csipkés főkötős darabbal, hogy aztán jócskán elfoghassa urát a kisebbrendűségi komplexus amiatt, hogy képtelen megfelelő szakértelemmel kibontani az erotikus ruhadarab pántját. Gyönyörű felesége bezzeg előbb csupán halványan kuncogott ezen, majd amikor már nm bírt magával azonnal hahotázni, és kuncogni kezdett.
- Semmi baj édes szívem! Segítek! - mintha megszűnt volna egy füst alatt minden fölösleges, értelmetlen ellenállás. Aztán, amikor bombázó felesége meztelen volt Ottóban még a vérkeringés is megállt. Még sosem látott ennyire valódi, és igazi nőt, aki egyedül csakis őt szereti, és senki mást.
Sehogy sem tudta megérteni, hogy miért iszik valaki, aki nem bírja az alkoholt, vagy másként már nem tudja feloldani a gátlásait.
Ebben a minutumban úgy érezte: egy félelmetesen mély és félelmetesen sötét verembe dobták, s fölül most eresztik rá a súlyos, rozsdás vasrácsot.
Egy mozdulatlan árny mintha kényszerítette volna: álljon a lábára, szedje össze magát, lépjen be a folyosóra, és vágja oda, vágja a volt ex barátnője arcába:
,,Édesem! Nem tűröm, hogy megalázz!”
De Ottó - úgy tűnt -, görcsösen ellenállt.
Rettenetesen félt ugyan, hogy mindennek vajon mi lesz a hozadéka, vagy a következménye?
Ez a felkínált stratégia szinte megrészegítette.
Tulajdonképpen már ott tartott, hogy fölpattan... Ugyanakkor látta a feleségét is fölpattanni.
Mintha a hétköznapok egyre inkább összefolytak, összemosódtak volna. Mégis hogy jutottak odáig, hogy az egymásért való kölcsönös szeretet, szerelem olyan sablonos, monotonná vált, mintha csak mindketten háztartási automaták lennénk?! - töprengett.
Ottó legalább tizenötször levetítette magában ezt a jelenetet, s utána még szomorúbb lett, mint volt.
Végül csak így, ilyen szomorúbbnál szomorúbban kuncsorgott vissza meghitt lakásuk védett falai közé s ballagott át a konyhába; éjfél elmúlt;
,,Persze hogy csak téged szeret te idióta tökfej!” - mormolta magában, s majdnem elbőgte magát, amikor a felesége kipirult arccal, csillogó szemekkel a nyakába ugrott:
- Drágám! Annyira jó vagy hozzám! Meg sem érdemellek!