EGY KICSIT BIZAKODVA ÉLNI

- Mi van akkor, ha a valóság nem csupán valóság, hanem egyfajta köztes dimenzió, mely gyakorlatilag az idő és a tér között félúton helyezkedik el? - tette fel a kérdést már sokadszor leginkább csak önmagának Szilárd, aki az negyvenedik születésnapja után kicsit cinikusan, kicsit megcsömörlötten arra az egyszerű, józan paraszti következtetésre jutott magában, hogy a közöségi média az a virtuális tér, ahol a celebek, közszereplők, és általánosságban a jó nép is bármikor bárkit, bárhogyan totálisan átver.
És azok a szemétkedő, gonoszkodó csúfolódó kommentek, amik vagy százával árasztották el egy-egy irodalmiaskodó posztját az szinte már nem is a tartós aljasság, pofátlanság legtetejét súrolták, de nagyon úgy festettek, mintha a személye elleni személyes inkvizíció, és keresztre feszítésnek lenne elsőrendű elszenvedője.
- Drága édesem! Nincs miért szomorkodnod! - igyekezett vigasztalni egyik régi osztálytársa, aki már boldog házasságban élt, és bár sokszor megígérte jólcsengő szavakkal, hogy megfogja látogatni a jobbára tökéletesen elszigetelt magányban élő legjobb barátját, mintha egyszersmind jogosan tartott is volna tőle, hogy Szilárd nagy valószínűséggel kérdőre fogja vonni, hogy eddig miért nem tudott jönni?! Könnyebbnek tűnhetett a megoldás, miszerint: az üzenetküldő alkalmazással azonnal röpke másodpercek alatt ki lehet küszöbölni a fennálló csorbát.
- Ha a legtöbb ember végre igazán megismerne téged egészen biztosan éreznék, és tapasztalnák, hogy fantasztikus pasi vagy, és van egy jellegzetes humorod, és hozzáállásod is a világhoz, amit csak nagyon kevesen érthetnek. Ezért vagy a szó legszorosabb értelmében is egyedi, és különleges! - A hölgy kedveskedő, babusgató, vigasztaló szavak egyszerre estek nagyon jól Szilárdnak, és ugyanakkor máris elültették a fülében a gyanakvás kis bogarát, mely folyamatosan éjt-nappallá téve kezdett zümmögve duruzsolni:
,,Vigyázz magadra kedves barátom! - mondta. - Becsaphatnak, és elárulhatnak!“ - Minél inkább zümmögött a fejében a kicsi borsószemnyi hangocska Szilárd annál inkább érezte, hogy muszáj lesz tennie valamit, ha csak nem akar aggastyánként magára maradva, mindenkitől elhagyatva megöregedni, végül pedig egyedül meghalni.
Hiszen egyáltalán nem volt szégyen a magány! Sőt! Egyfajta tudatos szándék, dacszintű, makacs ellenállás volt ez a világgal szemben, mely - főként sajnos mostanság -, egyre galádabb, és hitványabb hellyé változott, és a benn élő emberek között is szinte tapintani lehetett az ellenségeskedéseket, a nyíltszívű agressziót, és az empátia-tolerancia teljes hiányát.
,,Hát akkor most mit kellene csinálni?!“ - annyira törte a fejét, hogy kis híján fejfájást kapott.
Végül arra a következtetésre jutott hogy nincs értelme azon törni a fejét, bármennyire is nehéz, vagy éppen szánalmasan siralmas a helyzete, hogy vajon mit kellett volna másként csinálni. Néha az embernek egészen egyszerűen szüksége van rá, hogy sodródjék az árral, és ne gondoljon a holnapok nyűgével, és bajával.
- Drága! Tudom, hogy most elfoglalt vagy, és vagy ezer más dolgod is van, de találkozhatnánk valahol? - kicsit még így is túlságosan gyerekesnek, és könyörgőnek tűnt a hangja.
- Persze drágám! Lássuk csak... - hosszú szünet a vonal túlsó végén. Úgy tűnt a gimis hölgy lapozgat valamit, majd alig hat perc múltán közölte:
- Mit szólnál, ha a változatosság kedvéért én mennék hozzád?!
- Ö... hát... - köpni-nyelni is alig tudott. Még hogy egy gyönyörű nő egyenesen az ő lakására jön csupán csak azért, hogy elbeszélgessenek az élet ügyes-bajos dolgairól! Ez nagyon furcsán hangzott, de már égett a vágytól, hogy újra láthassa legjobb barátnőjét. Így belement a találkába.
- Ez nagyszerűen hangzik! - válaszolta.
- Ez remek! Akkor ezen a héten Péntek délelőtt mondjuk a délelőtti órák környékén, megfelelne? - kérdezett angyali hangján vissza.
Persze! Hát hogyne! - felelte, de legszívesebben azt mondta volna, hogy siessen amennyire csak tud, mert egy-egy beszélgetés végén folyamatosan úgy érezte magát, mintha az lenne az utolsó perce a föld nevű bolygón. Sosem lehetett pontosan tudni Szilárdnál, hogy vajon csak önmagát sajnáltatja-e, vagy szinte a kétségbeeséssel vegyes, tartós pesszimizmus, és búskomorsághoz közeli állapot már elválaszthatatlanul a tulajdonságai közé tartozik.
A Péntek délelőtt hamar előtt, és annyira akarta, hogy tényleg egy tartalmasat, és jót beszélgessenek, miközben megpróbálnak megoldást találni arra a helyzetre, hogy vajon mit is kellene még Szilárdnak cselekednie, hogy kicsivel könnyedebben mehessen az élete, anélkül, hogy bármin is lényeges változtatásokat kelljen végrehajtania? Igazából nagyon is tisztában volt vele, hogy a változás sokszor szükséges és törvényszerű bárki életében, de az volna az igazán szép és jó, ha az ember pontosan érezné, és tudná azt, hogy amennyiben az éltében döntő választás és változás következik be, ez a későbbiek folyamán mennyiben fogja negatív és pozitív irányban befolyásolni egész életét? De hát ez egyrészt túl egyszerű lenne, másrészt ha ezzel mindenki tisztában lenne, akkor a többségnek számolnia kellene a megdermedt, halálosan unalmas egyhangúság tartós hangulatával. Ehhez társult még, hogy sohasem merte volna bevallani régi osztálytársának, hogy már legalább tíz éve gondnokként melózik otthona közelében egy társasházban, és hát azért valljuk be, hogy nem éppen ez álmai állása.
,,Igenis sikerülni fog a fene ott egye meg!“ - döntötte el, bár még fogalma sem volt arról, hogy mit és hogyan fog csinálni, annyi azonban bizonyos, hogy nagyon szerette volna meglepni valami kis ajándékkal, vagy csekélységgel rég nem látott barátnőjét, így a lakásához közel bement egy viszonylag fair árakkal kalkuláló szuvenírboltocskába, ahol egy kedves idős hölgy szolgálta ki vevőkörét, és udvariasan megkérdezte, hogy lenne-e valami szép, nem túl csicsás, de azért mindenképpen különleges mütyürjük, aminek igazán örülne egy álomszép hölgy?
- Tudom mi kell magának kedves fiatal úr! - felelte az idős nénike, majd hátra totyogott kicsit sántikál lábaival az üzlet hátsó részébe. Néhány perce is beletelt mire visszajött.
- Hát tessék! Itt volna! - rakta le gondosan a közepesméretű kartondobozba tett tárgyat. Szilárd agyán pedig egyből átfutott a baljóslatú gondolat, hogy miként és vajon hogyan fogja majd kifizetni ezt a tetszetős kis mütyürt, vagy micsodát, amikor anyagilag sok mindent nem engedhetett meg magának, ha még a számláit is fizetni akarta.
- Tudom ám fiatal úr, hogy mire gondol! - jelentette ki barátságos nagymamahanggal az idős nő. - Meglátja, hogy szíve hölgye nagyon fog örülni ennek az ajándéknak is, persze csak akkor, ha teljes szívével szereti... - fogalmazott sejtelmesen.
- Ö... nagyon szépen köszönöm... - már éppen kezdte volna üggyel-bajjal fontoskodva elővenni zsebéből a pénztárcáját, hogy fizessen, amikor az idős nő kicsit szigorú, parancsoló hangja azonnal megállította:
- De drága fiatalember! Kérem ne sértsen meg azzal, hogy fizetni akar! Legyen inkább boldog élete! - roppant különös tanácsként hangzott ez a válasz. S miközben kijött nagy sietve a kis hangulatos boltból kezében a felbecsülhetetlen, és valószínűleg nagyon is értékes ajándékkal azonnal karórájára kellett néznie, mert már elmúlt nyolc óra is. Nemsokára megérkezik Lilla, és nem jó ajánlólevél, ha akkor kezd el kapkodni, szerencsétlenkedni, mikor ő már ott rostokol a lakása előtt, és a kaputelefonnal bíbelődik.
Amint tíz percen belül hazaért, és átöltözött rájött, hogy kicsit talán nem ártana kitakarítania a lakást, így törlőrongyot, felmosó moppot készített magának, és jó alaposan kitakarított. Mire végzett csatakosra izzadt, és jócskán ki is melegedett, mégis megnyugodhatott, hogy legalább pedáns rend uralkodik a szobákban. Ismét átöltözött. Frissen kivasalt inget és sportzakót vett egy farmernadrággal. Gondolta ünnepi alkalomhoz éppen effajta stílusosan lezser öltözék illik, bár mindig is kisebb ellenszenvvel viseltetett a zakók, és általában az ingek iránt, mert úgy érezte magukat benne, mint amik tartósan korlátozzák a mozgásban. Néhány pillanat múlva berregő hanggal megcsörrent a kaputelefon. Valósággal rohant az előszobába, hogy felkapja:
- Halló... igen... tessék... - fújta ki a bent rekedt levegőt.
- Szia drágám! Megjöttünk! Légyszi engedj be minket... - közölte Lilla dallamosan búgó hangján. A legmegnyugtatóbb hang volt, amit már legalább tíz éve nem hallhatott. ,,De mégis? Mit jelent ez a királyi többes? Akkor ezek szerint van még valaki más is?!“ - kezdett töprengésbe, és - mondani sem kell -, újfent rátört a frusztrált idegeskedés. ,,Vajon kit hozhatott Lilla magával? talán a férjét? Barátnőjét? ki tudja?!“
Alig pár pillanaton belül már nyílt is ki a lift ajtót, amit az előszobából is nagyon jól lehetett hallani. ,,Most vajon mi lesz?! Meglehet összedől azonnal a gondosan felépített terv, melyet precíz pontosággal annyira stabilan megtervezett, és jön a totális lelki katatónia állapota?!“ - Annyira óvatosan, lábujjhegyen járva lépett ki saját lakásának hermetikus biztonságából, hogy az szinte már szánalmas viccnek hatott az olyanok szemében, akik nem ismerték őt. Elkövette azt a bűnt, hogy mamuszt vett. Elvégre mi a fenének cipőt húzni, amikor ő van itthon, nm igaz?! Bár azért egy sportzakóhoz - el kell ismerni -, talán nem éppen szerencsés választás egy nagypapa stílusú mamusz. Divatkatasztrófa!
- Szia drágám! - puszilta körbe csinos, és mindig elegáns ruhájában Lilla legjobb barátját. - Bocsáss meg, ha kicsit elkéstünk, de nagyon szeretnék rajtad segíteni, és elhoztam egy nagyon jó barátnőmet Andit. Andi bemutatom Szilárdot! - Lilla barátnője káprázatosan gyönyörű nő volt, és volt benne valami titokzatos visszafogottság, amit csupán csak az egészen kivételes emberekre jellemző, akik nem kérkedni akarnak a személyiségükkel, de önkéntelenül is mint egy különleges mágnes szinte azonnal magukhoz vonzzák a másik embert anélkül, hogy akárcsak beszélniük kellene.
- Ö... hát... igen... - köpni, nyelni nem tudott.
- A Drága barátom virágnyelven azt szeretné elmondani, hogy egyszerűen repes az örömtől, hogy veled megismerkedhetett. De talán menjünk be a lakásba, és ne itt ácsorogjunk a folyósón! - azzal előbb Lilla indult meg kimért, határozott lépésekben, majd kissé tétován követte őt az újsüttető gyönyörű nő is. Persze mindketten levették tetszetős, és méregdrága cipőjüket.
- Megkínálhatlak benneteket esetleg... valamivel...? - kérdezte Szilárd, amikor utolsóként ő is belépett saját lakásába.
- Nagyon cuki pofa vagy édesem! Én nem kérek semmit! - kérdőn barátnőjére nézett, aki kissé félszegen megszólalt: - Én kérnék egy kis tejeskávét, ha van!
- Persze! Természetesen! Máris hozom! - azzal szilárd valósággal beviharzott a kiskonyhába, ahol már a frissen lefőzött kávéból kiöntött egyet egy tetszetős törtfehérszínű porceláncsészébe, és pillanatokon belül ezüsttálcán szervírozta is.
- Tessék parancsolni... - nyújtotta a megszeppent nő felé a tálcát, aki óvatosan elvette a tejeskávéját és meg is kóstolta, majd elmosolyodott tüneményesen.
- Köszönöm szépen! Hmm. Nagyon finom.
- Köszönöm! Nemrég főztem le! - válaszolta egyhelyben toporogva, kezét tördelve, mert nem igazán tudta, hogy hogyan kellene egy beszélgetést egyáltalán elindítania.
- Mikor is találkoztunk utoljára drágám? - tette fel a kérdést Lilla.
- Hú! Hát szerintem van annak már legalább tíz éve is!
- Pontosan! Tudod borzasztó kíváncsi voltam, és utána néztem tíz éve, kilenc hónapja, háromszázhatvan öt perce, és legalább millió és egy másodperce. - könnyedén felnevetett. - Mondták már neked édesem, hogy még mindig képtelen vagy lazítani, és elengedni magad?!
- Többször is!
- Tudom, most valószínűleg az jár a fejedben, hogy miért pont most találkoztam veled! Nos a válasz kissé komplikált! Tudod a férjem szuper pasi, de hát hogy nézne az ki, ha egyszer csak megjelennél lakásom előtt, nem igaz?! A végén még féltékennyé tennéd a férjemet. De ez persze nem igaz! Tudod a mai világban sajnos olyan időket élünk, ahol semmi sem az, aminek valójában látszik. Emlékszem még az első gimis napunkra! Hú! hát annyit mondok, hogy az aztán tényleg nem volt semmi! Annyira haragudtam a szemét ofőre, hogy benne hagyott a slamasztikában, és te nagyon sokat sírtál! De aztán szerintem tizedikes korunktól egészen jól megismertek téged a többiek! Az érettségi bankett után is láttam, hogy nagyon szomorú vagy, és jó lett volna, ha egyetemista korunkban is tudunk egymásról, de ahogy mondani szokás elszakított bennünket a nagybetűs élet. - karcsú, hosszú lábait kicsit provokatíven keresztbe rakta, mint aki flörtölni akar, ám valójában jócskán elzsibbadtak a lábszárai, ezért volt rá szükség.
- Andikám te nem szeretnél valamit kérdezni a drága Szilárdtól? - nézett barátnőjére kutató, kíváncsi pillantással.
- Hát... szereted a könyveket...?
- Mi az hogy! Te még nem is láttad a szobáját! - vette át a szót Lilla, mert érezte muszáj feloldani a két ember között tátongó, kissé tartósnak mutatkozó gátlást. - Gyere csak! - húzta magával a nőt, aki nem győzte óvatosan letenni a kis komódszerű asztalkára a finom porceláncsészét anélkül, hogy el ne törje.
- Odanéz! - mutatott a bejárati ajtó melletti dolgozószobára, ahol legalább száz ilyen-olyan kötet tornyosodott. Az egész aprócska helység nem volt több, mint tizenkét négyzetméter. Csoda, hogy egyáltalán ennyi minden elfért itt.
- Hűha! Ezt nevezem! Valóságos könyvtár! - úgy tűnt a hölgy kellemesen csalódik, mert eddig a kelleténél is több bizalmas jellegű információt hallott Lillától, aki hajlamos volt kicsit a nagyot mondásra, ha arról volt szó, hogy legjobb barátját a lehető legjobb színben tüntesse fel.
- Ez még semmi! - tovább húzta a folyósó végén lévő hálószobába, ahol szintúgy két vaskos, jól megtermett könyvesszekrény ágaskodott egészen a mennyezetig.
- Fantasztikus ez a lakás! - gratulált álmélkodva Andi.
- Nos a mi Szilárd barátunk ha kultúráról van szó bizony nem ismer tréfát. - Lilla a világért sem vallotta volna be, de lenyűgözte a komfortosan berendezett kis lakás, és a benne található tárgyak többsége.
A nap hátralévő részében jóformán mindenre széleskörűen, és nagyon részletesen kitértek, és önfeledten nagyon jókat nevettek a régi szép idők emlékein, majd következett az egyetemi korszak részletes kivesézése, és amikor Lilla meghallotta, hogy Szilárd nem ment el a diploma osztó ünnepségre nagyon meglepődött:
- De hát igazán elmehettél volna drágám! Biztosan nagyon hiányoltak azok, akik igazán megismertek.
- Ez kétségtelen, de az igazság az volt, hogy nem volt szinte semmi ünnepi hangulatom, és hát... sajnos éppen akkor szakítottam is valakivel... - bökte ki.
- Hát ez borzasztó! Szegénykém! Mesélj el mindent töviről-hegyire hallani akarom!
Szilárd bocsánat kérően Andira nézett, hogy vajon osztálytársa barátnője mit szól hozzá, ha egy ember magánéletet egyszerűen kivesézik, ám Lilla eloszlatta a kétségeket, miszerint: mindig jobb őszintének lenni, no meg tisztavizet önteni abba a bizonyos pohárba. Szilárd aprólékosan elmesélte, hogy ismerte meg Katát, hogy szeretett bele szinte azonnal, hogy kérte meg a kezét, hogy ami a lényeges: Kata miként szakított vele?
- Jaj édeském! Ha tudtam volna elláttam volna a baját annak a kisstílű is lotyónak! - harcias karakánságával senki se vehette fel a versenyt.
- Ami talán a legjobban megviselt az az, hogy amikor apám meghalt utána Kata nem hívott, vagy üzent, hogy legalább a részvétnyilvánítás meglegyen. Ez azt gondolom betette a kaput.
- Drágám! Tudom, hogy nehéz volt neked, de most annyira szeretném, ha ténylegesen egyenesbe jönnének a dolgaid.
A két fantasztikus nő társaságában valósággal szó szerint repült az idő, és Szilárd kezdett kicsit felengedni, és elhinni azt, hogy a legjobb barátokra talán mindig is lehet számítani. Később Andival randizni mentek hosszú évek után most először, és Szilárd a maga kotnyeles, kissé idétlen nyegleségével, kisfiús szégyenlősségével - ki tudja hogyan? -, valósággal azonnal meghódította a sugárzó, gyönyörű nőt.