AZ ÉJSZAKA TÜNDÉRE

A bárszék előtt gyönyörű, hollófekete, kivágott estélyi ruhában egy ifjú hölgy várakozott. Nem lehetett több huszonöt évesnél. Az ifjúság csábító, őszibarackos hamva még rajta tetszelgett enyhén lebarnult, finom bőrén, és sima alakján. Ideálisan elrendezett karcsú virágszál testét még kivánatosabbá tehette a különös sejtelmesség, mely egész törékenynek mutatott, titokzatos lényét átitatta. Szép volt, finom volt aprócska, szinte gyermeki keze, és karcsú lába, melyet mindig is szeretett volna még karcsúbbnak, még hosszabbnak láttatni. Látszott, hogy halálpontosan, és szinte mániákus kínossággal igyekszik ügyelni arra, hogy rajta minden részlet csábító, kifogástalan, és pontos legyen. Ajkai, mint a vérző cseresznye, szívalakban feküdtek az arcán, és a csipetnyi szőlőzsírtól, mellyel kicsit megfényezte őket most világítottak, akár az alkonyat. És ez a földreszállt, gyönyörű, ismeretlen teremtés kifogástalan eleganciával volt felöltözve, és pontosan tisztában volt azzal, hogy a változó, különleges alkalmakon hogyan illik lehetőséghez képest mutatkozni. Tökéletes volt a ruhája, sminkje, parfümje. Még az is különlegesen kiemelte a többi meghívott vendég közül, hogy alig viselt ékszert; csupán egy elegáns, ezüstözött nyaklánc trónolt hattyúíves nyakán, régi, múltjának talán egyetlen, annál lényegesebb darabkája…

A lány mellett egy afféle kisportolt, latinos temperamentummal megáldott macsó feszítette, és fitogtatta testi erejét, és bicepszei méreteit. Ha az ember ránézett rögtön megfigyelhette, hogy ezt az embert egyedül saját egója érdekli, és izgatja. Aztán az, hogy esetleg a többi emberrel hogy a mint áll a világ berendezkedése – már kevésbé!

Az ifjú hölgy elnyomott egy gyenge sóhajtásnak tűnő nevetést, de így sem kerülette igazán el, hogy zongorabillenytűs, gyöngyszínű fogsora ki ne bukkanhasson cseresznyés ajkai között. Éppen a kis műanyag szívószállal próbált apróbb, akrobatikus körkörös mozgásokat végrehajtani, hogy elkergesse a túlzásba vitt szénsavat üdítőitalából, amikor hirtelen halott fehér sápadság telepedett rá. Olyan mészfehérre változott arca, és aztán fokozatosan teste egyéb színe is, mint akit eddig valamilyen belső, ismeretlen, betegség ostromolt némán. De a latin macsó pasi természetesen – ha akart volna -, se figyelt volna fel ilyen csekélységekre, hiszen az, hogy a bárpulttal szemben lévő kristálytükörben láthatta tökéletesen fess, és minden porcikájában épp tükörképét valami olyasféle biztos elégedettséggel töltötte el, mint egy szobrászt, ha az adott márványanyagról lefejtheti a számára fölösleges sallangot. Most is így nézett elégedett önelégültségében farkasszemet lemásolt képével, és saját és saját magának kacsintgatott. A hölgy elszédült, és látszott rajta, hogy fokozatosan kikényszerített lélekjelenlétre lenne szüksége, míg teste megmaradt tartalékai felett parancsolhasson, és ne mutasson gyengeséget. Kisebb tumultus támadt a bejáratnál, amikor egy különlegesen fontos vendég is – mint utóbb kiderült -, tiszteletét tette ebben a felkapott szórakozóhelyen.

A hölgyet szemlátomást csupán egyetlen, ismeretlen, különc emberke figyelte nagy aggodalommal; úgy tűnt, hogy legszívesebben a segítségére sietett volna, hiszen valósággal lángban égett smaragdtekintetű szeme          

 és már azon volt, hogy készségesen felemelkedik asztalától, amikor a kellemes salonzenét imitáló zenekar is hirtelen elhallgatott. A dobos abbahagyta személyes szólóját, és a szaxszofon rekedtes hangja is pillanatokig abbamaradt. Érdekes módon az adott párok, akik egymással nem felejtettek el sem flörtölni, sem hetyegés illemszabályait betartva a lehető legbájosabban fecserészni észre sem vették, hogy valaki a teremben rosszul lett!

Közönyös nemtörődömséggel viszonyultak a világhoz, és a kölcsönös társalgás kifinomult ösztöneit alkalmazták egymásra is, ami annyit jelentett, hogy kétségtelen minden szóra igyekeztek fülüket kihegyezni – legalább is, amit a másik kimondott -, de kétséges, hogy eljutott-e az adott információ, amit a másik személyével kapcsolatosan megtudtak agyuk legkisebb, befogadó központjáig.

Egyik ,,lelkiismeretesebb” pincér valószínűleg a kinálkozóbb borravaló reményében a félájult lánynak éppen egy pohár hideg vizet készült ügyetlenül tálcáján vinni, amikor kis híja, hogy fel nem bukott az imént még készségesnek, és szolgálatkésznek mutatkozó pofók, és szokatlan emberkében.

- Maga meg mi a nyavalyát csinál tisztelt uram, he?!

A pufók, különös ember mindig is utálta, ha nem tartották be a legalapvető társas érintkezés szabályait, és azt a fajta kifinomult kommunikációt, amit a többi emberrel szemben is nyugodtan, bármikor megkövetelhetett volna. Kimérten, önmagát türelemre tartóztatva felállt, nem rohant most sehova.

- Ha megengedi, talán jobb volna, ha majd én látnám el a kisasszonyt! – olyan hangorgánummal közölte ezt a kijelentését, mint aki nem tűrhet el további ellenszegülést, vagy értetlenkedő kérdezősködést senki mástól. A pincér – látván, hogy komolyan gondolja a mondókáját -, szó nélkül átadta a pohár vizet a pufók kezekbe, persze itt sem lehetett megállni, hogy az ajándékba kapott hasznosság reményében egy kis jatot ne csúsztassanak a zsebébe.

- Amennyiben lesz szíves és hív az ifjú hölgynek egy taxit, csupán akkor beszélhetünk további juttatásokról! Köszönöm türelmét! – azzal időt, és további percet nem veszegetve a kis emberke zokszó nélkül megindult a félig ájult, és rossz bőrben való hölgyhöz, akit most egy selyemszínű diványra fektettek az egyik kevésbé zsúfolt boxban, ahonnét kiküldték a kíváncsiskodó egybegyűlteket.

- Bocsásson meg, drága hölgyem! Ha megengedi! – meg se várta, hogy a félig már eszméletlen hölgy egyáltalán reagál-e majd valamit, óvatosan gyönyörű kontyba kényszerített fejecskéjét az ölébe fektette, és a zakója díszzsebkendőjét enyhén megvizezve szépen törölgetni kezdte a kimerült nő homlokát, mely most úgy égetett, mint egy kisebbfajta vulkán.

- Jaj, bocsásson meg nekem… - próbált alig halhatóan, csupán nagyon halk hangon beszélni -, hogy ekkora felfordulást okoztam, de… nagyon sok kötelezettséget rónak rám a munkahelyemen!

- Nem tesz semmit! Inkább most ne beszéljen, mert mindenképpen szükséges, hogy egy picit visszanyerhesse az erejét, különben nehezebb lesz! – s minközben gyöngéden, és érzőszívű részvéttel törölgette a másik verejtékes homlokát, felbukkant benne a biztos tudat; ő már valahol, mintha találkozott volna ezzel a nagyon intelligens és kifinomult hölggyel, csupán a megfejtés nyitja volt hátra – vajon hol?

De most, hogy szorult helyzetbe került a legkevésbé sem merte megkérdezni, hiszen az illő alkalomat mindig is tisztességesen kivárta egész életében!

A latin, csupaizom macsó amilyen gyorsan csak lehetett – annak ellenére, hogy az este folyamán több sikeres aperitifet, és égetett szeszt is fogyasztott egy vadonatújnak mondható, bőrüléses sportkocsival elmenekült a helyszínről, hogy a még csupán a szívben rejtező felelőssége elől megmenekülhessen, és később már ne tudják azért sem felelősségre vonni, hogy elmulasztotta az önkéntes segítségnyújtást!

Miután a pincérek, és a felszolgálószemélyzet között azonnal beindult a találgatások, és a különböző kisebbfajta anekdoták mesélésének az ideje a bártulajdonos is kikukkantott tágas, és méretes irodája ajtaján:

- Hát itt meg mi az ördög folyik, kérem?! – emelte fel a hangját, mint akit szabályosan megzavarhat az, ha az adott üzletébe belekontárkodnak.

- Főnök úr, kérem! Tessék jönni gyorsan! – szólt a félelem hangjaival az egyik felszolgáló lány. – Az egyik hölgy rosszul lett. Azt hiszem orvost kellene hívni hozzá! – javasolta.

- Ha meg ne sértem magácskát, azt inkább hadd döntsem el én! Elvégre én fizetek maguknak, hogy bevonzzák a vendégeket! Vagy nem?! – lekezelő volt a hangja, ezt most ő is érezte.

A vendégek között csupán egyetlen orvos volt, az is sebész, és bizonyos komplikáltnak mondható operációkon kívül erős lehetett a gyanú és félő is volt, hogy a beteg szakszerű kortünetének felállításából már rég kijött. Mégis hozzáfogott, hogy megvizsgálja a beteget.

- Üdvözlöm! – nyújtotta volna ormótlanná sikeredett, nagy kezét a pufók, kis emberke felé, aki még mindig a hölgy fejét tartotta ölében. – Dr. Bergek Artúr vagyok!

- Jó magának! – így a másik. – Mit óhajt, kérem?!

- Nos! Szeretnék egy pillantást vetni a betegre, ha szabad, mert úgy értesítettek, hogy nagyon rosszul van!

- Enyhe hidegvizes borogatást tettem a fejére, ami nagyon verejtékezik! Erős a gyanúm, hogy influenzás, vagy belázasodott. – próbálta megfejteni betegségének titkait.

- Ugyan, ugyan! – legyintett a sebész. – Hát hova gondol maga?! – úgy mondta ezt a mondatot, mint aki tudatallatijában már rég elkönyvelte az átlagemberek egy egyszerű diagnózishoz sem értenek, hát még akkor máshoz! – Előbb tetőtől talpig szükséges, hogy megvizsgáljam!

- Legyen nagyon kíméletes, és tapintatos, azt javasolom! – óvatosan kiemelte a gyenge, alélt fejet az öle mélyedéséből, és lehajtotta a diványra, meg ne sérüljön.

- Csak nem a barátnője? – puhatolózott tovább az orvos, mert úgy tűnt ez is fontos részét képezi a begyűjthető információk széles skálájának.

- Mi köze hozzá! – majdnem elvesztette a türelmét, de tartotta magát. -

Lesz szíves! És a feladatára koncentráljon, ha szabad kérnem!

A sebész elővette táskájából egy kisebbfajta mokkástanalat, melyet higéniai szempontokból kötelezően szinte mindig magánál tartott, majd óvatosan kinyitotta a hölgy száját, hogy belenézhessen. Megfogta a mokkástanalat, és gyengéden lefeszítve nyelvét a torkába bámult. Lévén ott lehet a betegség igazi forrása.

- Áhá! Azt hiszem meg is van az örömhír! A kisasszony állapotos!

- Csak így? Egyszerűen?! – most a pufók emberke kezdte a hezitálást, és értetlenkedést. – De az meg hogy lehet?

- Egészen egyszerű a tény tisztelt uram! – az orvos kivette az aprócska, jó szolgáltatott tett mokkáskanalat a hölgy kis szájából, majd letörölgette róla a felesleges váladékot, és berakta a táskájába. – Ön is tudja, hogy a gyerekek nem jönnek maguktól! bizonyos szerelmi előjátékok szükségesek hozzá, hogy megtörténhessen a földi csoda! Azért tanult biológiát ugye?! – ironiája egyszerre gúnyos volt, és kicsit élesebben is, mint a szokásos – a lényegre világított.

- Akkor hát? Most mi legyen?! – töprengett hangosan.

- Kedves barátom! Hát azt már magának kell tudnia! – összecsomagolt, és felvette levetett szmokingját. – De ha elfogad egy baráti jótanácsot, most ne hagyja magára, mert minden lelki támogatásra szüksége lehet, ha értesül a jóhírről!

- Köszönöm doktor úr! – aztán egy megfontolt perc múltán – Mivel tartozom?!

- Emberséggel és felelősséggel! – így a másik. –A bár tulaja volt szíves és rendezte már előzőleg a számlát.

- Meg egyszer nagyon köszönöm!

- Ugyan! – azzal a sebész fogta magát és amilyen villámgyorsan a diványuknál termett, olyan gyorsan a másik pillanatban már el is tűnt a látóterükből.

Később kiderült, hogy a kis hölgy egy kozmetikai cégnél dolgozik, mint manőken, ahol megkövetelik a karcsúságot, hiszen akkor jobban eladható a portéka, és mivel a hölgy nem szokott vacsorázni, hogy ily módon csökkentse a testsúlyát nem csoda, hogy a mardosó éhségtől szabályosan lefordult a székéről.

- Högyem! Hölgyem! – a kisember óvatosan simogatni kezdte a haját, hogy kicsit magához térítse. – Fel tud állni, vagy hívjak segítséget?! – félután mindig is a legrosszabbra gondolt, mint javíthatatlan pesszimista.

A hölgy kinyitotta gyönyörű, éjsötét szemét, ami olyan volt, mint két meghízott gesztenyeszem; de most a világ leggyönyörűbb, legbájosabb őzikeszemére hasonlított.

- Köszönöm a kedvességét kedves… - kezdte kicsit még mindig félénken, és halkan -, kedves… uram!

- Bocsásson meg a kérdésem miatt… - érezte, hogy habozik -, találkoztunk már valahol?

A hölgy mintha felismerte volna a másikban az ismerősség személyiségjegyeit. Egy pillanatra kitágult a pupillája, és repdesővé lett hosszú, hollófekete szempillája:

- Azt hiszem, hogy nem… de nagyon hálás vagyok, amit értem tett!

- Kisasszony, kérem! Engedje meg, hogy segíthessek, mert az imént egy sebész is megvizsgálta kegyedet, és ő úgy tájékoztatott, hogy most minden segítség jól jöhet önnek!

- És… mit mondott?! – hangja baljóslatúvá változott, és eltűnt belőle minden félelem.

- Állítólag kis kegyed terhes! – Az igazság persze az volt, hogy a kis embernek fogalma sem lehetett, hogy örömtelin, vagy búskomoran közölje a nem megkerülhető, és látszólag nagyon fontos, szinte zsigeri információt.

Az ifjú hölgy gyönyörűen ívelt, aprócska szája sírás felé görbült most; érezte, hogy kis híja és ott helyben elfogja a sírógörcs. Meseszép szembogara kitágult, és fátyolos vízesések kezdtek, mint üveggolyók rajta visszatükröződni.

- Bocsásson meg drága kisasszony… én nem… akartam megsérteni! – igenesítő szokása volt, hogy amikor feszült helyzetbe kényerült notórius kényszerűséggel mindig tördelni kezdte ujjperceit.

Az ifjú hölgy hattyúfehér, és törékeny, finom kezét kinyújtva igyekezett megfogni a másik szőrös kezét:

- Nem ön tehet róla! De nagyon megható kedves hogy ennyire aggódik! – vékony, sebezhető, kis kezeivel párszor megsimoga feketetta a szőrcsomókat a kézfejen, amit eddig nem ismerhetett, mégis ami percről percre egyre ismerősebbnek tűnt fel előtte.

- Tudja a volt barátom, össz-vissz egyetlen éjszaka után otthagyott… - kezdte sírásra görbülő szájjal, és a másikban csak most született meg az ismerős, és bizonyos felismerés, hogy talán éppen ő volt az aki megsértette érzékeny lelkiismeretét, olyasmivel, mely egyáltalán nem tartozott rá.

- Jaj, kérem, bocsásson meg nekem! Nem akartam felizgatni! – elővett egy papír zsebkendőt, majd óvatosan, mintha egy törékeny virágsziromra szeretett volna vigyázni átadta, hogy törölje meg vele elmaszatolódott szemfestékét, mely most vastag, tömény, mély árkokat vésett szemeiből, mint egy fokozatosan megáradó, hömpölygő, fekete folyam.

- Jaj! Még nem ismerem tisztelt uram, de máris nagyon kedvelem! – sűrű, tartalmas szipogása között megpróbált mosolyt erőltetni ajkaira, de talán maga is megérezte, hogy még nem sikerült. Kiderült, hogy a barátja csak kihasználta, mert előnyösebb előbbrejutást várt volna el ettől a párkapcsolatától, és miután nagynehezen tudatosodott benne, hogy a hölgy pedig már meg szeretne végre állapodni, és gyereket is tervez, - a macsó férfi, se szó, se beszéd eltűnt, mint szürke szamár a ködben, és már legalább öt hónapja egy kanyi üzenetet sem küldött magáról. A hölgy pedig most úgy érezte magát, mint akit nagyfokú méltánytalan aljasság ért; mintha hitelét vesztette volna eddigi régi, jó ismerőseinél, összeszokott barátainál, akiktől szorult lelkiismereti sokkjaiban bölcs tanácsokat, és tartalmas beszélgetéseket szokott folytatni. Viszont bizonyos fokig büszke volt rá, hogy – vagy így, vagy úgy -, de már tizennyolc éves korától szinte teljesen ölellátó életmódra igyekezett berendezkedni: önmaga vasalt, mosótt, főzött, nagyobbrészt igaz saját magára – mégis a felnőtt élet apróbb-cseprőbb kihívásait sikerekkel vette, és a kudarcokra is úgy gondolt mint fennálló és megragadható, újabb és előnyösebb lehetőségekre. És ami talán még ennél is fontosabb! Soha egyetlen perccel sem késett el sem a munkahelyéről, sem pedig egyéb találkaidőpontról; a volt kollegái fogadást kötöttek, hogy olyan halálpontossággal rendelkezett, mint egy vérbeli bérgyilkosnő, akihez bizony órát lehetne igazítani!

Kulcsáros úr az elegáns esti szóraozóhely üzletvezető tulaja egyetlen szóban foglalta össze a kissé félresikeredett éjszaka törénéseit:

- Hülye kis kurva lehetett! – emelte fel a hangját, mert ha valamit a többi alkalmazott már a legelső nap megtanulhatott róla, hát akkor az az volt, hogy Kulcsáros úrnak valóban az idő: Pénz! A finom kis hölgy unagyakkor tökéletesen tisztában volt vele, hogy saját maágnak köszönheti a dolgot, hogy kisebbfajta bonyodalomba keveredett, és ezért szinte mennyire neheztelnek rá – egyesek!

Ha csak lett volna az irodában olyan melegszívű, és emberséges kidobóember, akibe szorulhatott volna némi nemű tisztesség, és bizonyos, előnyösebb erkölcsi arányérzék, akkor a gyönyörű, koktélruhába felöltözött fiatal hölgyet nem kitessékelnie kellett volna az ezer veszélyekkel fenyegető pesti éjszakába, de illő lett volna támaszt, és segítséget nyújtania számára, mégha főnöke gátlástalanul viselkedett akkor is!

Igen! Kétségtelen, hogy a finom, kis nő olyannyira patyolatiszta volt, és makulátlan intelligenciával, és kifinomult eleganciával rendelkezett, ami a többi ember robosztus durvaságával szemben messzemenően ellenétben állt. És ami a legfontosabb: soha nem vette volna a bátorságot arra, hogy könnyelmű meggondolatlansággal bármikor szabad prédaként eladja magát egy-egy szerelmi légyott-vásáron. Viszont az esti szórakozóhelyen kifejezetten jól megfizették a testi gyönyörök rabság-bűneit! Az ártatlannak látszó, kis hölgy viszont, már ki tudja mióta nem volt annyira ártatlan, és önmaga köntösében felöltözött makulátlan tisztaságú, mint azt el szerette volna magáról minden szabad eszközével hitetni. Hamvasbarna hajától, és éjfekete szempilláitól semmi áron sem lett volna hajlandó megválni; önmagában titokban azt vallotta, hogy nincsen olyan ember aki valamilyen szempontból el ne adná magát bizonyos előnyösebb kompromisszumokért, viszont itt a kérdés az, hogy még meddig hajlandó elmenni? Viszont azt sem tagadta, hogy a szerelmi kalandok, és a női csábítás területén meglehetősen széleskörű, és minden tekintetben felkészült tapasztalattal rendelkezik. Okos volt, kissé huncutmosolyú, és ha kellett nagyon, és tudatosan is számító! Sajnos pontosan tudta, hogy mennyit nyom a latban az emberek adott olcsójános, vagy éppen ócska rizsaszagú szava, és minden eszközzel saját érdekeit igyekezett megvédeni, hogy azon lehetőleg további szégyenfolt már ne essék. Igyekezett is, hogy pénzes kuncsaftokat, és elégedett ügyfeleket szerezzen, mert bár anyagi problémái mindezidáig nem akadtak, látott már éppen elég szerencsétlenül járt tengődő ember-roncsot, aki meggondolatlanságában öngyilkosságot is elkövetett, mert nem tudta fizetni lakásának fennálló törlesztőrészleteit, ami miatt megromlott a házassága, és gyerekei is rég elköltöztek tőle.

,,Az embereknek igenis nem szabadna ennyire könnyedén feladniuk! Helyette miért nem kellnek fel a padlóról, és folytatják tovább, bármibe is kerüljön?!” – szokszor eltöprengett ezen a lényeges kérdésen.

,,Én sem adtam el feltétlenül magamat!” – mondta magának. Hiszen valamiből mindenkinek boldogulnia illik a világon; ki hogy? Az egyik legcsinosabb, és legravaszabb ,,gésa” volt a szakmájában, és mégis valósággal ódzkodást, és félelmet éreztett, ha valóban őszinte érzelmeit ki kellett mutatni: nagyon félt igazán, és teljesen szerelembe esni, mert ez azt bizonyította volna számára, mint valami keserű, és megfellebbezhetetlen ítélet, hogy ő se jobb, se külömb, mint a nagy átlag, ha ennyire hamar leleplezi lelkiismeretét ráadásul teljesen váratlan sponteneitással mások előtt! Csöpett sem szerette magát, már a legelső néhány alkalom után kiszolgáltatni, hiszen akkor gyakorlatilg sokkalta védtelenebbé vált emberi valója.

Most gyorsan odafordult a kedves fiatalemberhez, aki valósággal tördelte a kezeit attól való félelmében, hogy a hölgynek további kellemetlensége, vagy baja már neszármazzék, és ne sérülhessen meg!

- Mondja kedves uram? Lenne-e kedve esetleg elbeszélgetni egy kicsit? – hallotta saját magát, viszont azt is könnyen megértette, és felfogta, hogy itt már nem pusztán csak üzletszerű széptevés mesterségének gyakorlásáról lehet szó; a titkos vonzalom, hangtalan szikrája fellobbani látszott kettejük fényesen csillogó szemeiben…