HIRTELEN MEGLEPETÉS

A szőrszálhasogató embereknek általában az a nagyon is kellemetlen és egyszersmind visszautasító tulajdonságuk, hogy amellett hogy a kákán, illetve a Gordiuszi-csomón is megtalálják a finom hajszál erezeteket, repedéseket, illetve hézagokat, sosem mernék –  már csak az illendőség, vagy éppen a jó modor kedvéért, s mert ez vagy az úgy illenék -, megkérdezni az illeto embereket Akikkel szemben véletlenül, vagy éppen tudatos szándékossággal elkövették kisebb-nagyobb gaztetteiket, hogy mi az ami nekik nem igazán tetszett, és a legfontosabb, hogy miért?

Azt gondolhatnánk, hogy egy ötvennégy éves embernek amilyen jelen esetünkben éppen Rötter Árpád nyugalmazott gépjárművezető volt, a lehető legkisebb oka van panaszkodni, és neheztelni az élet viszontagságai miatt Pedig, amíg a csoportvezetőségi székig elért az életösvénye az nem nevezhetnénk az élet különös, és minden bizonnyal megmagyarázhatatlan tényeinek  Még nem volt húsz éves, amikor már kitanulta túlzott precizitással a karosszérialakatosi szakmát, és még nem töltötte be a huszonhetedik évét, amikor a területvezetői megbízása mellett kinevezték csoportvezetőnek a Kelenföldi garázs egy kisebb vonalszakaszán Gazdagréten.

Rötter Árpáddal – természetesen, ha valaki kellő mértékben szerette volna elkerülni a bajt -, érdemes volt a lehet legjobban vigyázni, hiszen időnkénti düh, és kisebb nagyobb agresszív kitörései óhatatlanul is azt a benyomást keltették egyik-másik emberben hogy ennek az embernek nincs minden rendben az agyi tekervényei között, illetve, hogy vélhetően már annyira hosszú és kimerítő ideje főnökősködik, és tesz eleget ennek a – valljuk csak be meglehetősen idegtépő, és korántsem szerencsés munkakörnek -, hogy teljes mértékben elege van szinte mindenből, és természetesen mindenkiből!

Ne is csodálkozzunk, tehát azon, hogy Rötter kisebb családja A szívjóságú felesége, aki aztán már végleg szinte túl sok mindent elnézett, és néhanapján meg is engedett férjének, illetve a fia, aki bár már jócskán túllépte a húszas éveit, még mindig félszeg kisfiús szeretettel csüngött a családi fészek berkeiben holott egy normális fiatalembernek ekkor már családja, otthona, önálló keresete, és fix állása is van – mint azt később, különösen amikor Rötter Árpád nyugdíjba jött már annyira számtalanszor elmondta, mint valami kimeríthetetlen, és nyughatatlan belső monológot, hogy szegény fia Rötter Róbert, és felesége Rötterné Judit asszonynak sehogyan sem sikerült megértenie, hogy hogyan is tudja Rötter ezeket az élethez tartozó, és el nem hanyagolható dolgokat ennyire mániákus megszállottsággal, néha, mint egy valóságos vadállat hajtogatni.

- Mondd csak édes fiam, nem sül ki a szemed, hogy szegény anyáddal, még mindig mi tartunk téged? – fakadt ki a vad férfi gerjedelem hangjaival Rötter a fiára – Azt hiszed, hogy minden családi élet tele van a magad fajta léhűtő mihasznákkal, akik csak naphosszat olvasgatnak, művelődnek, mert azt képzelik, mosogatólé agyukkal megválthatják egyszer a világot – folytatta.

A kisebbik Rötter akit kiváltképpen nagyon is érdekelt a szépirodalmon belül szinte minden legyen az líra, vagy próza, szinte el sem tudta képzelni selyemfiúkra jellemző, a másikat irritálóan udvarias jellemével, hogy valaki – mint jelen esetben az apja -, ennyire közönséges, és lealacsonyodott hangnemben, és nyomdafestéket nem tűrő kifejezésekkel illesse, így nagyon is fáradságos erőfeszítésébe került, hogy megemberelje magát, és tartsa foggal-körömmel magát az ősi Rötter család tételéhez nevezetesen csak a lányok pityereghetnek, a férfiak bátran viselni kényszerültek azt, amit a Damoklész-sors rájuk kimért!

Rötter Róbert sem tett másként vastagra húzta érzelmének vékony, kötéltáncot járó szálait, és igyekezett nem elpityeregni magát, amikor az apja ilyen csúnyán, és kissé megfontolt alattomossággal rádörrentett.

Kissé összeszedte magát, és a lehető legkihúzottabb háttal, ami csak létezhetik, és amit általában az ember tiszteletadás vagy nemzeti ünnepek alkalmával egyszer már jól, és vélhetően tartalmasan elsajátított egyenes, és mi főbb gerinces tartással megállt az apja előtt, majd karbunkulusként villogó zöld szemeivel (ami ugyancsak apai, biológiai adomány volt), apja dühöngő bika-szemivel dacolva nézett farkasszemet.

- Figyelj rám! – kezdte szónoklatát, amiről előre tudni lehetett, hogy bizonyára nagyon is megérinti a szíveket -, én mindig is tiszteltelek, becsültelek, és mindenben támogattalak téged, és sohasem viselkedtem sem itthon, sem másutt tiszteletlenül sem senkivel, sem pedig veled! – mondta mintha csak éppen katonásan fölbőszült apjával szemben akarna magába csepegtetni egy kis bátorságot -, Miért vagy velem ennyire irigy, és rosszakaratú? Talán azért mert én mindent igyekeztem az élet lehetőségei közül kamatostul megragadni, amit te könnyelműen elutasítottál magadtól?

S ki sem kellett volna az ifjabbik Rötternek mondania-e végzetesnek ítéltetett mondatokat és apja vaskos munkás kezétől máris elszenvedhette az első méretes, és kínzó égető skarlátsebeket tartogató kíméletlen pofont, aminek – aztán Róbert ezt ténylegesen megtapasztalta -, igencsak volt súlya, és bizonyos végzetes nyomatéka!

- Hogy merészelsz megkérdőjelezni, te pimasz kis taknyos, mi?! – fakadt ki most már aztán tényelegesen ordítozva, ahogyan szokta a dühöngő apuka -, honnan is veszed te a bátorságot ahhoz, hogy ilyeneket mondj nekem mi?! Tudod te, ki vagyok én? – folytatta korántsem kellemes arcszínezettel Mintha az arc, amely egykoron bizonyára kifejezősége tetőfokára ért, most elszíneződött volna, és inkább

egyfajta bíbor, és zöld árnyalat között kezdte megmutatni valódi árnyalatbeli szint különbségeit, ami természetesen a hangulattól még inkább függött!

 Rötter úr még mindig elegáns, és csinos felesége szinte, mint mindig most is a helyzet megoldásának, és elsimításénak magaslatán állt Mintha csak egy védelmező anyatigris lett volna aki – saját fiáról volt szó -, foggal-körömmel védelmezi azt, akit egyszer már kínkeservesen erre a világra hozott, és rögvest mindenkire pusztító dühöt zúdít, aki csak megpróbál ártani egyetlen mindennél jobban szeretett magzatának.

Rötterné finom idegrendszerének labirintusaiban is kezdett fölmenni a béketűrés legfelsőbb határa és most a mindennél vallatóbb szilárd lelkiismerete szólalt meg helyette is.

- Apus! Ha nem beszélsz rendesen a gyerekeddel, és nem moderálod magadat, úgy kettétöröm most nyomban a sodrófát a fejed tetején, hogy életed hátralévő részében tűzhányó fejed lesz! – mondta idegrendszerének teljes kimerült reszketésével Megértetted?!

Rötter Árpádra szinte világ életében jellemző volt az a fajta kőkemény macsós jellegű mentalitás, amit a vagányság minél hasznosabb és célszerűebb propagálásával kötött egybe Ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy mindenkitől – legalább is aki férfinak született -, saját bevallása szerint bármikor elvárhatta, hogy némi nemű talpraesettséget tanúsítsanak a

valódi komolyságot, és rátermettséget jelentő helyzetekben és alamuszi, gyáva, és nyuszi lelku embereknek titulálta azokat a fajta – szerinte megátalkodott csirkefogó jellemeket -, akik nem képesek megvédeni önmaguk vélt, vagy valós igazságát, hanem éppen ellenkezőleg néhanapján képesek inkább

értelmi mentalitásukkal nyomást gyakorolni szűkebben vett környezetükre, mintsem mindenkit istenesen móresre tanítani!

Így aztán nem volt meglepő, hogy Rötter úr, felesége erős, és mondhatni nyomatékos biztatásának eleget téve jóformán csak önmagában duzzogott, de meglehetősen nagy kőszikla-sóhajokat emelgetve, és

elfojtotta azokat az indulatokat, amik sajnos egyértelműen csak egyetlen dolgot suttogtak nagyon is befolyásolható füleibe ,, Leckéztesd meg a fiadat, hogy megtanulja mi a rend!”

Így aztán Rötter nagyon is nyomatékos lélekjelenlétről tett szűkebben vett családja előtt tanúbizonyságot, mert csak önmaga konok törvényei szerint folytatott dühöngések közepette hallgatott, és előszeretettel kíváncsi volt vajon a felesége Judit asszony milyen jellegű megoldással szolgálhat a fennálló problémára?

Azt szokták mondani, hogy a férfiak anyás természetűek, míg a lányok inkább az apjukkal próbálják megtalálni azokat az elrejtett hullámhosszukat, amiket egyébként nem találtak volna meg a másik szülőjükkel.

Róbert hatalmas megkönnyebbülést, és bizonyos tekintetben felszabadultságot érzett amikor édesanyja védelmébe vette elvégre mindig is o volt az aki megvédte az apja kisebb-nagyobb zsarnoki természetű fenyegetőzéseivel szemben, és most örült annak, hogy jogosan megérdemelt ártatlanságát nem egyedül kell ,, kiverekednie”, hanem egy segítőtárssal, ami miatt az apja egyre inkább úgy érezhette magát, hogy tízen-egy néhány évig jóformán csak egy anyámasszony katonáját dédelgetett otthona falai között, és nem nevelt tudatosan egy minden élethelyzetet félvállról vevő férfit!

Mégis titokban legbelül talán önmaga is büszke lehetett arra a furcsa, és egyszersmind megmagyarázhatatlan érzésre, ami főleg akkor kerítette hatalmába amikor a felesége közölte vele, hogy fiúk elindult a szavalóversenyen, és harmadik lett, vagy megnyerte az irodalmi versíró versenyt, - tehát azokban a szellemi tudományokban, amihez kétségtelen, hogy a foga sem fűlött Rötter Árpádnak, de önmaga hiúságának azért legalább hízelkedett annyival, hogy előnyére vált a genetika kiismerhetetlen biológiája.