MŰTÉT UTÁN

A már javakorabeli, köztiszteletnek örvendő irodalomtörténeti, és ki tudja még milyen más hasonló humánérdekeltségű tudományágakkal foglalkozó professzort Polatschek Zénót reggel fél hatra hívatta a főorvos úr elsősorban rutinjellegű kivizsgálás céljából! Mert egy hatvanéves embert is bőséggel megilletett nemcsak az élethez való rendíthetetlen és feltétlen előjoga, de a szakszerű kórházi kivizsgálást – legalább is reményteljesebb kórházi ígérete!

Minden esetben megkövetelte magától a pontosságot, és el is várta, hogy a többi kollegái, és hallgatói is mind pontosan érkezzenek lehetőleg az óráira. Egyetlen lánya született, aki már gyönyörű fiatal hölggyé serdült harminc év alatt, és aki nagyon megszenvedte, hogy kissé habókos, öreg apját, aki egyvégtében a környezetével szemben mindig kissé kedélyeskedő szórakozottság jeleit mutatta hamar elváltak az édesanyjával, és mint vasárnapi apuka kénytelen volt a gyermekkor sok örömteljes, maradandó és elvesztettnek hitt örök érvényű percet egy-egy délutáni kellemesnek mondható kikapcsolódásra redukálni; ugyanis Polatscheknek agórafóbiája mellett kissé súlyos kisebbrendűségi komplexusa és testképzavarja is volt -– ami főként a strandon, és egyéb szórakozóhelyek forgatagában nyilvánult meg: idősödvén a lánya mindig furmányosabbnál ötletesebb dolgokat talált ki kissé különcködő apja részére, hogy a több ember nem számít, csak az a fontos, hogy ők hárman boldogak, és elégedettek lehessenek!

Polatscheket időközben leépítették eredeti tanári állásából, és közhelyesebben előnyugdíjazták, még mielőtt kiteljesedhetett volna, és ez mérhetetlenül lesújtotta és nagyon fölkavarta: úgy érezte magát, mint az a hajótörött, aki sikeresen visszatért hosszadalmas, és túlzottan körülményes tengeri útjáról, és mikor hazatért az adott városkába, ahol eddig élt a városlakók szabályosan kitagadták! Polatschek professzor ugyanis irtózott az emberszagtól, és egyáltalán a közös kórtermek gondolatától.

Kirakodott a szekrényre, és megpróbált berendezkedni az ágy körül; nem tudta eldönteni, hogy valóban beteg-e, vagy csupán ez az egész teste körüli hercehurca nem egy szükségtelen beavatkozás eredménye. Mindenesetre, míg határozott pizsamára vetkezett megőrizve józannak mondható szemérmességét, amire gyerekkorától kezdve kínos józansággal ügyelt, majd leült az ablak melletti szabadon bevetett ágy szélére. Nyomott tompasággal ólomsúlyszerűen nehezedtek rá az ordas percek, amiket még valószínűleg át kellett élnie, hiszen fogalma sem lehetett, hogy túléli-e az adott műtéti beavatkozást, vagy éppen a műtős, rozsdamentes acéllemez asztalon fogja őt várni az öröklét. Viszolygás és merev szorongás váltakozott ingadozó hangulata között. Éppen elcsípett egy kisebb alig tíz éves fiúcskát, akinek hatalmas, fehéruszály szerű fásli borította mind a két lábát: állítólag húzatni fogják még jó párszor az orvosok a lábát, mert kisebb fejlődési rendetlenességgel jött a világra és a szülők speciális kérése volt, hogy lehessen ugyanolyan magas, mint akárcsak vele egykorú pajtásai.

Azonnal szóba elegyedett vele, hiszen tudta és érezte legbelül, hogy a gyerekek mindig őszinték és mindig az egyszerű igazság kimondására törekednek bizonyos formában és ezért őt személy szerint soha nem vernék át; azonnal megszólította:

- Hát hogy vagyunk? Hogy vagyunk, kisöreg? – próbált mosolynak aligha nevezhető barázdás grimaszt erőltetni kicserepesedett arcára, amin csak most látszott meg igazán, hogy megtaposták a törtető évek.

A kisfiúcska úgy megszeppent, hogy egy ideig szólni is félt; valami dönnyögő motyogásfélét lehetett kivenni aprócska porcelánfogacskái között, amiből arra következtetett, hogy valószínűleg tartós fájdalmai lehetnek.

- Engem Polatscheknek hívnak, és tanítok még az egyetemen. De van egy nagylányom, aki pontosan úgy néz ki mint te, és Myreának hívják.

Érezte, hogy nincs hozzá joga, hogy azonnal fejest ugorhasson az emlékezet mélyvízébe és felelevenítse a múltat, amihez ennek a kisemberkének egyelőre semmi köze – de ami összefonódó közös sorsukat illeti az most már holtbiztosan közössé lett, és így valamilyen különös egymás között kitapintható bizalmasság is talán kezdetét vehette…

Ne sokkal később alig volt tíz-tizenöt perc megérkezett a főnővér azzal a patyolat-szigorúságot és makulátlanságot hirdető forma egyenruhájában, amit a kórházban nagy általánosságban viselni szokott az orvosi személyzet. Köszönt, majd bemutatkozott kedveskedni igyekvő mosolyával:

- Hát szép jó reggelt kedves Polatschek bácsi! Hogy érzi magát ezen a szép napon? – azonnal feltartotta és óvatos gyöngédséggel magafelé fordította felkarját, hogy pulzusszámot, és a vérnyomást ellenőrizhesse. – Enyje, enyje! Maga megint rosszalkodhatott az éjjel, hogy megint fölment a vérnyomása! Így hogy gondolhatja, hogy a főorvos úr majd megműti?!

- Kedveském! Kedveském! Apámnak, és nagyapámnak is mindig magas volt a vérnyomása és mégsem sopánkodtak, mintha a világ dőlne össze!

- Ezzel egyetértek Feri bácsi, de ők nem estek át kritikus szívbillentyű műtéten!

- Oh! Csak nem! – hökkent meg, és most valósággal megdermedt benne a tudatos rémület, hogy végre kibújt a szög a zsákból, és megtudta, hogy valójában miért is kellett befáradnia a klinika épületébe.

A nővérke megsejthette, hogy nagyon érzékenyen mozgó érzelmi szálakat pengethetett meg, mert az öregúrból majdnem feltört a kissé gyerekes és tragikus levertséget sugárzó zokogás.

- Jaj, Feri bátyám! Ugyan már, na! Hát ez csak egy rutinjellegű beavatkozás, és nem lesz itt semmi baj! Kicseréljük az elhalt szöveteket, és holnap már akár ugrándozhat is akár az üregi nyúl. – De persze megsejthette, hogy a nővér bizonyára csak viccelt, és jópofáskodott, mert a legtöbb orvosi statisztikát fölhasználva ezek a komplikált és rizikós műtétek az esetek nagyobb többségében halállal szoktak végződni, miután feladja magát megalkuvásszerűen a szervezet, és ezzel a tulajdonképpeni lélek is kiéli végesülő tartalékait.

- Drága kedveském! – igyekezett egy választékos papír zsebkendővel vastagon felitatni a homlokán most gyöngyöző cseppeket az öregúr -, tisztában vagyok a kockázatfaktorokkal, így már a végrendeletemet is megírtam! – váltott komolyabb, megfontoltabb hangra, és a nővér valósággal meghökkent, hogy ez a kedves öreg hogy gondolhat leszámolásszinten ennyire a halál gondolatával, amikor még unokáznia kellene, és elvinnie imádott feleségét egy társas utazásra.

- Feri bácsi, kérem! Ne legyen már ennyire makacskodón pesszimista! meglátja végrendeletre semmi szükség sem lesz, hiszen a lehető legjobb kezekben van!

- Kedveském! Még véletlenül sem szeretném megsérteni a szakmai hozzáállásukat, de nem gondolja, hogy minden beteg szervezeti berendezkedése más és más, és ezért ami kibírja a beavatkozást, az nem biztos, hogy a következő másodpercek valamelyikén össze is omlik?!

- Az orrára fogok koppintani Feri bátyám, ha nem változtat borúlátó magatartásán! Mit szólna Anna asszony, ha meghallaná azt, hogy maga lemondott önző, és számító mondón a saját életéről, mielőtt megkérdezhette volna a feleségét, hogy mit szól hozzá! Nahát! Félre a borúval jöjjön már meg végre az a fránya derű! inkább nézzen ki az ablakon: Látja, milyen szépen rozsdásodnak még mindig a falevelek, és hogy a természet az őszben is kicsit megújítja varázslatos színeit.

- Tudja drága, a nagyapám kicsivel fiatalabb volt, mint most én vagyok; neki fekélyes volt a gyomra, és vastagbélproblémái is voltak, utolsó óráiban akkorára nőtt a hasa, mint egy kisebbfajta malomkő, és pont a tizenegyedik születésnapom előtt egy nappal hunyta le örökre a szemeit! Tehát azon vitázni, hogy ki maradhat életben, és ki nem kissé tragikomikus! Legalább is én így gondolom!

Időközben felesége, az imádott Anna asszony sem szeretett volna kimaradni semmi férjét kellemetlenül érintő, vitatkozásra hajlamos kérdésből; megjelent. Legalább harminc évet is letagadhatott volna könnyűszerrel: karcsú volt, mint mindig és roppant választékosan elegáns. Látszott rajta, hogy a csípője és a medencéje még mindig épp és egészséges, és mintha a szülés sem tudott volna kárt tenni benne a fiatalasszonyok fürge gazellatermetével vetekedett. Gyönyörű hollófekete haját, mely attól függött, hogy honnan is esik rá a jobb, kíméletesebb fény inkább tűnt izgalmasan sötétbarnának. Polatschek talán azért is szeretett bele szépen fokozatosan nem kapkodva el semmit udvarlási hadjárataiból, mert minden egyes ismerősétől – aki csak hosszú élete során valamilyen szinten szervesen kötődött az életükhöz kivétel nélkül mind azt nyilatkozta, hogy a sötét hajú nők, és legkivált az egzotikusságot sugárzó őzikeszeműek valahogy önmaguk körül mindig is a békét, nyugalmat és a tartós harmóniát sugározzák. Most kopaszos, tar fejével, mely erősen hízásnak indult a gyógyszerek tartós, gyilkos mellékhatásaiként valóságos vénembernek látszott emellett a sugárzóan üde, és kellemes asszonyka mellett.

- Szervusz papa! Szervusz! – gyöngéden előbb kopasz fejét csókolta meg, majd pufók ajkaival játszadozott egy kis ideig, mert hiányzott neki szenvedélyes csókja, amit szerelmi zálogként neki adott. – Mesélj csak! Kíváncsi vagyok minden részletre! Hogy érzed magad? Már én is és a lányod is majd meggebed a tartós, negatív izgalomtól, hogy megtudják hogy vagy?

,,Megfogok halni! Tudom, mert testem minden porcikája jelzéseket küld az agyam szilárd központjába! De hogy az ördögbe mondja meg neki, amikor őszinteséget fogadtunk még annak idején egymásnak?!” – töprengett, mielőtt kinyitotta volna száját.

- Drága Annám! Hogy is mondjam csak… - kereste a megfelelő, nem túl megterhelő szavakat, amiket még felhasználhatott volna a vég előtt. – Most még jól érzem magam kedves, de ez röpke percek alatt megváltozhat. – Szemében csillogni kezdett a fátyolköd, és az apró könnycseppek úgy ragyogtak, mint a gyémánt igazgyöngyszemek, aprócska csillagok.

- Jaj, papuskám! Egyet se félj semmitől! Te kis butuska! Mindig is ez tetszett benned, hogy olyan kis ódzkodó, nyámnyila voltál. Édesanyád nélkül egy tapodtat sem mentél előbbre, és tessék milyen sokra vitted! Gyönyörű családod lett, akik szeretnek, tisztelnek, és nagyon becsülnek! Hát még ezért kell szomorkodnod! Inkább örülnöd kellene, hogy megtalálták tested csontjai között a problémát, amit röpke pillanatok alatt rendbe is hozhatnak az orvosok! Biztosan értik a dolgukat! – itt a nővérre nézett és mintha közös cinkosságot fogadtak volna, amiről a másoknak szándékosan nem szóltak óvatosan rákacsintott, mint aki beavatta egy titkosított elképzelésbe, vagy elképzelt tervbe.

- Igen… de mi lesz, ha ma már többet nem fogok felébredni?! – már sokadszorra érződött meg eltévedt, és tragikusan lesújtott hangjában a tartós félelem és rettenet érzete.

- Jaj, hogy te még most is egy nagy gyerkőc és butuska vagy, igaz-e?! Ülj csak kicsit arrébb! Szoríts magad mellett helyett. – a finom és nagyon elegáns asszonyka nem foglalkozott azzal, hogy esetleg megszólják, vagy hogy mások mit is gondolhatnak róla, odahempergett mellé az ágyba, és mintha egy gügyögő, segítséget kérő csecsemő, vagy kisgyerek lett volna akit mindenképpen szükséges megnyugtatni különben nem alszik el; gyöngéden és szerető imádattal két kezébe vette tar, megkönnyesedett fejét, majd simogatni kezdte, miközben ölébe hajtatta fejét.

- Na, jól van, jól van! Csak próbálj meg mindenáron kitartani papus! Aztán mire felébredsz behívom hozzád a gyerekeket is! Jó?!

- Igyekszem megígérni! – visszafojtotta szemérmesen könnyeit, mert rájött, hogy időközben többen is figyelni kezdték a kórteremben lezajlódó különös események sorozatát: de talán annál valószínűbb, hogy a feltűnően csinos és roppant elegáns asszonykát szemlélték meg minden oldaláról, akit ez a legkevésbé sem zavart meg.

- Hát ne csak ígérgess drágám, hanem igyekezz állni is a szavad! – csilingelő, még mindig kicsit pacsirtaszerű hangja megremegett, mintha sejtette volna, hogy a műtősök nemsokára már jönnek, hogy imádott urát az ismeretlenbe tolják…

A kórterem kissé már erősen nyikorgó ajtaja most kinyílt; mert az orvosi személyzetnek ehhez sem kell külön engedély. Egy nagyon fiatalosnak – alig több mint huszonévesnek kinéző orvos lépett be két hóhér-fehérbe öltözött ápoló társaságában, akik nesztelen lépteikkel és előre eltervezett végzetszerűségeikkel úgy hatottak az emberekre, mint a bakók, vagy az orvgyilkosok, akik szinte mindig hangtalanul dolgoznak.

- Hát hogy vagyunk Polatschek bácsi? Hogy vagyunk ma reggel? Remélem a kellemetlenkedő vérnyomása már lement különben csak igen viszontagságos körülmények között sikerülhet az altatás! – úgy mosolygott, akár egy kellemetlen vigyorgó vadalma, ami épp hogy megérett a nyári melegben, és máris lepottyant.

A gyönyörű asszonyka – mint minden konfliktust teremtő helyzetben -, most is azonnal feltalálta a módját annak, hogy férjét megkímélje a felesleges idegeskedésektől, és a szükségtelen pesszimizmusa hajlamaitól.

- Kérem szépen drága doktor úr! – kellemes, behízelgő hangra váltott szándékosan, hogy beférkőzhessen kegyeibe. – Nem lehetne ezeket a negatív megjegyzéseket egy kicsit elhallgatni, mert tudja szegény, áldott uram világ életében pesszimista volt, azt kellett volna látnia, amikor első gyermekünket vártam; hát akkora felfordulást csapott, hogy az ember, ha nem ismerhette volna azt mondta volna ez az ember teljesen megőrült, annyira letargikus melankóliába, és kétségbeesett!

- Kérem szépen ahogyan óhajtja kedves asszonyom! – majd odament az ágyhoz: -Hát akkor kedves Polatschek úr ne rettegjen annyira, ne féljen nálam a lehető legjobb kezekben van!

- Ezt mintha már más is említette volna, mert, azóta a hullaházban van! – több volt ez merő kételkedésnél és elfojtott negatívitásnál.

- No, segítsen nekem kedves uram! – óvatosan segített felültetni. Megütögette a hátát, majd meghallgatta a fonendoszkóppal a szívét.

- Hohó! Egy kicsit nyugtalankodik a rakoncátlan szíve, de remélem a nyugtatóól majd hamar megnyugszik. – Azonnal intett a nővérnek, mint aki nem tűr semmifajta ellentmondást saját jól szabott szakmai karrierjében, és kérette a nyugtató injeckciókat.

- Ne remegjen már mint a nyárfalevél! Csak egy icipici szúrást érez a vállán és már készen is vagyunk! – s míg ezt a mondatot elmondta ügyelt rá, hogy betege semmit se sejthessen meg, ami a tű látványára vonatkozik. Latinul nem tudta volna elmondani, hogy a tűktől való rettegő fóbia-betegségnek mi is a pontos megfelelője, de gyerekkorától kezdve gyilkos haraggal viszonyult mindenfajta tűvel kapcsolatos ,,vizsgálathoz.”

- Na, hát készen is vagyunk! Ugye nem is volt annyira szörnyű, mint elsőre gondolta volna?!

- Hát egen! – még mindig fátyolos volt a tekintete, mint aki az altató hatása alatt már arra készülődne, hogy végleg búcsút int ennek a felszínessé ajlasodott, elzüllött világnak.

- Akkor kedves Polatschek úr! Indulhatunk?

- Ha nagyon muszáj, még szerettem volna pár szót váltani a feleségemmel! – fulladt, szabályosan látszódott rajta, hogy vélhetőleg a gyógyszerek mellékhatásai vannak rá kínosan irritáló, és nagyon kellemetlen hatással, de asszonykája is látta rajta, hogy feje előtt zöldes, majd lilás árnyalatot ölt; dolgozott már benne a felismerés és a feszültség. Valósággal úgy rágta belső szerveit, mint egy jól táplált féreg, ami örökkön éhes és nagyon mohó. De a ,,mi lesz majd ezután?” sarkallatos kérdésére most sem tudott elfogadható választ kitalálni. Már csupán annyira futotta, hogy válthatott egy érzelmes és eltévedt csókot imádott asszonyával, ami végig – míg csak a műtőbe cipelték a kerekes ágyon úgy szorongatta imádott és rajongásig szeretett férje kezét, mintha lányos hévvel nagyon szerelmes volna belé, és a megtalált boldogságot engedné ki a kezéből újra, mikor a műtőajtó becsukódik előtte.

Az asszony csak egyetlen dologra gondolhatott: ,,Amíg te élsz, talán még belőlem is megmaradhat valamennyi!” S mégis ottmaradt a nyitva hagyott, folyamatosan motoszkáló kérdéssel az agyában: Mi lesz majd a műtét után, melyre a férje ismételten a kishitűek megalkuvásával egyezett bele?!

Polatscheket betolták a műtőbe, és mindig karakán, és talpraesett felesége igyekezett önmagában tartani lelkienergiáit, hogy aggodalmának könnyei ki ne bukkanhassanak...