ELSŐ FEJEZET

Az idő olyan hideg, áttetsző volt, hogy szinte az ember bőrébe mart csontrepesztőn…

A piszkos szürke égből nagyalakú hópehely-levelek hulltak, és minden néma volt és fagyott.

Egy tehetséges ifjú konzumhölgy lépett ki a berendezett bordélyház kis épületéből egy látszólag tökéletesen elhagyatott vasúti raktárépület mellett; úgy tűnt aznapra vagy lejárt a műszakja, vagy már megkereshette az aznapi betevőt, mert aprócska miniszoknyáján meglátszott, hogy nem a túlzottan hideg és barátságtalan időhöz van szoktatva, amikor már az ember végtagjai is tökéletes hibernált elgémberedésbe kerülnek, hanem a melegebb klímákat kedvelik!

- Ja, és el ne felejtsd kicsim! – hívta fel a figyelmét egy kisstílű strici leépült gorillái védelmező gyűrűiben. – Aprócska, szinte jelentéktelen kis seggdugasz volt, aki – meglehet kisnövése miatt -, előszeretettel szerette körbevenni magát kirúgott kidobó emberekkel, és természetesen méretes, tetovált, és kigyúrt bicepszekkel csak hogy az elrettentés hathatós fokozata minél jobban, és hatékonyabban érvényesülni tudjon!

- Legközelebb előnyösebben kopaszd már meg a pénzesebb kuncsaftjaidat, ha kérhetem! – célzás volt csupán, de az alig még csak tizenkilenc éves, ifjú hölgy már jócskán megérett minden rávonatkozó mögöttes tartalmat!

Tudta nagyon jól, vagy legalább is sejtette mert benne rezgett a zsaroló levegőben, ha csak még egyszer előfordul olyan eset, mint mondjuk a mai, hogy valakinek a nemi ösztöneit kicsit kevesebbért merészeli teljesíteni, nagy a valószínűsége annak, hogy ő járhat rosszul!

- Ne izgasd magad feleslegesen Dundus! Ha én egyszer valamit megígérek, akkor az úgy is lesz! Különben is! – emelte fel valamivel öntudatosabban fejecskéjét -, volt hogy elárultakat akárcsak egyszer is?

A kis strici emberke nemet intett a fejével, miközben csillogó, gonosz szemeiben még mindig ott lapult, mint egy alattomos sakál a körmönfont ravaszság. Olyan volt, mint egy gonoszkodó meztelen csiga, aki undorító zöld nyálával mindent és mindent behálóz, és ettől annyira kíméletlen, és veszélyes.

- Csak már annyira utálom, hogy hajtanak! – érezte, hogy meglehet kicsit karakánabb nőiességgel válaszolhatott vissza, mert a leépült gorillák az emberke mellett ropogtatni kezdték méretes feszülő ökleiket. ,,Csak nem fognak arra az alávaló szemétségre vetemedni, hogy egy finom, kis hölgyet agyba-főbe verjenek?!” – gondolkozott el egy pillanatra, ám minden lehetőségre fel kellett készülni!

Érezte, hogy meggondolatlan, mégis határozott és bátor mondatai máris valósággal égetik cseresznye-vörösre kirúzsozott enyhén telt ajkait, amit csak azért nem engedett feltölteni, mint más kolleganője, hogy ezzel megőrizhessen kislányos bájából, romlandó virágzásából valamit.

- Hát azt ajánlom is kicsi szívem, mert ha valami balul üt ki, hát én hót biztos, hogy nem tartom érted a hátamat! – szögezte le ellentmondást nem tűrve a kisember. – Te is elszállsz innen, mint a többi olcsó, kis kurva! Remélem, világos?! – hangja egyszerre megkeményedett, és már korántsem hangzott annyira megértőnek, és tapintatosnak, mint korábban.

Érezte, hogy lelkét most jóvátehetetlenül megsebezte megint egy alpári megjegyzés! Hát mindenki tudomásul vehetné végre, hogy ő nem azért melózik ebben a leprafészekben, hogy másnak jópofizhasson, hanem, mert szüksége van barátnői mellett a pénzre, amiből – kis szerencsével talán óvónői tanfolyamra, vagy valami hasonlóra mehet! Persze az jó kérdés, hogy majd mikor? egyelőre nem igazán tudta eldönteni, hogyha ezt a trágya melót otthagyná mihez is kezdhetne érettségi, és egyéb végzettség nélkül, de már annak a csábító gondolata, hogy saját maga vehetné végre kezébe önálló sorsát egyszerre vonzotta és csábította!

Megrebbentette gyönyörű, kormozott, egzotikus szempilláit, melyek, ha nagyon akarta még táncolni is tudtak:

- Hát hogyne Dunduska, hát hogyne! – csókolgatta két oldalról máris körbe, és önmaga is érezte, mennyire szánalmasan viselkedik most, hogy igyekszik körbeudvarolni ezt a kisstílű szánalmas idiótát, aki jóformán csakis abból él, hogy lányokat futtat, mert a valódi tisztességes munkához egyáltalán nem füllik a foga!

A fiatal lány valahogy túlzottan kisminkelve kicsit előnyösebben igyekezett mutatni felnőttsége határait, és ezt most a stricije is észrevette, mert miközben az aznap esti bevételt, a zsíros bankókat számolta, valahogy lenyugodott a kedélye, és csak bólintott.

- Köszi, édes! Akkor pá! – mondott neki köszönetet, majd kilépett a sűrű sötét éjszakába… Érezte, hogy aznapra talán az lehetett élete legjobb döntése!

Lakatlan épületegyüttesek mellett vezetett el az útja, amit a legtöbb esetben legfeljebb csak lakásfoglalók hasznosítanak, hogy legyen hol aludniuk, majd következett egy leginkább szűkös folyosószerűségre emlékeztető, pöcegödörszagú sikátor, amin még át kellett evickélnie, hogy a szándékosan Kelenföldi pályaudvar vasútállomáshoz lerakott buszudvart előnyösebb helyzetben közelíthesse meg.

Hirtelen egészen aprócska, kis állati vinnyogásra lett figyelmes. Előbb még csak egészen halk gügyögések szűrődtek bele a megfagyott levegőbe, majd a neszek hirtelen felerősödtek, és már egy megriadt kis állatka nyüszítését lehetett hallani…

Mégis volt benne valami emberi hang, ahogy kivehette! Valahol felsírt egy csecsemő…

,,De hol lehet? És ugyan miféle lelketlen szemétláda az olyan ember, aki ráadásul ilyen komisz, ordas időben kitesz egy védtelen kisbabát, vagy állatkát ilyen helyre?”

A megfejtésen már csupán alig gondolkozhatott, mert ahogy közelebb ment az egyik szemetes- konténerhez, a nyüszítő, kis emberi hang, mely aztán jajveszékelő sírásba ment át egyre erőteljesebb, egyre elárvultabb, és kétségbeesettebb lett!

- Van itt valaki? Hahó? – kérdezte bele a sötét tátongó ürességbe, mintha csak saját szánalmas, kislányos félelmeit akarná valahogy legyőzni.

Akkor vette észre, hogy a nagyméretű tárolókonténer mellett egy elhasznált, és most a hótól tökéletesen átnedvesedett plazmatévé, keményborítású, nagyméretű dobozában egy csecsemő sírdogál egyedül, mellette egy idők viharát is kiállt, látszólag rongybabaszerű, kismackó!

Talán azért tehették oda mellé a plüssállatot, hogy vigyázzon rá, vagy, hogy őrizze az álmait? Megszaporázta a lépteit, mert eszébe jutott, hogy mennyire komolyan, és felelősségteljesen vette

a tényt, amikor az öccse megszületett, és hogy ő volt a pótanyukája, mert édesanyjuknak látástól- vakulásig dolgoznia kellett.

Közelebb lépegetett; elég nehezen mozgott, mert az az átkozott magas sarkú cipő, amiben valamivel előnyösebb és felnőttesebb is volt a megjelenése most teljesen megakadályozta a szabad mozgásban.

Óvatosan kibontotta a dobozt; mintha egy égből kapott szülinapi ajándékot bontott volna ki kislányos türelmetlenséggel, mert hallotta, hogy a csecsemő valószínűleg éhes lehet, azért sírdogál vinnyogó rikácsolással.

Ahogy eltávolította a nagyméretű kartondoboz fedelét tényleg látott egy aprócska, tökmagszerű csecsemőt, mellette egy piszkos, ronggyá foszlott plüssmacival. Kis teste rázkódott, mert már biztosan teljesen átnedvesedhetett az a hálózsákszerű paplan, amibe belecsavarták, mintha csak a száradni való holmit tekerték volna ki.

Hogy lehet egy védtelen, kis emberi lénnyel így bánni? Ki képes ekkora gonoszságra?! – Rengeteg kérdés tolult most fel, és futott át pillanatok történt részei alatt az agyán. De ha valamire is rájött, hát akkor az az volt, hogy most nem hagyhatja cserben ezt a kis árvát, mert szüksége van valakire!

- Jól van kis csöppem! Csss! Jól van! – azonnal karjára vette, mert látta, hogy a kis aprócska csöppség valószínű, hogy már jó ideje fázhatott, és vacoghatott abban a kartondobozban, mely ugyan megóvta, de meleget alig adhatott, még akkor is, ha kis reszkető testét paplanok közé igyekeztek beburkolni.

- Kis szentem, na, nyugodj már meg a kedvemért! – babusgatta, és észre se vette, hogy időközben jóleső anyai érzések lepik meg, és kerítik szinte azonnal lefegyverző hatalmukba.

- Ki tette ezt veled te drága drágaság? – tett fel kérdését az időközben még masszívan sírással küszködő csöppségnek. – Semmi baj kicsi angyalkám, semmi baj! Majd mindjárt rendbe hozzuk! – s hogy az időközben újból megeredt nagyobb, ezúttal puttonyos pelyhekben szállingózó hóesés elől menedéket találhasson beállt átmenetileg az egyik kapualj alá! Még szerencse, hogy ilyen roppant kései, majdhogynem koromsötét éji órán a portás, vagy házmester kellemetlenkedő kérdéseivel nem kellett még külön megbirkóznia.

- Mondd csak, te drága? Nem vagy éhes? – babusgatta, és mintha szívében újra felébredt volna – maga sem tudta megmagyarázni, hogy hogyan -, a feltétlen szeretet és Jóság lángja.

- Na, várj egy kicsit! – kigombolta aprócska ruhácskáját, miközben egyik kezében a csecsemőt, míg a másik kezében melltartójának finomkodó pántjait egyensúlyozta, és kibontotta feszes, és rugalmas kis mellecskéinek virágját, hogy a csöppséget megetesse:

- Tessék kicsim, tessék! Egyél egy picit! Neked most minden energiára szükséged lesz! – s kicsit reszketve a hidegben, hiszen a miniszoknya sem melegíthetett testén túl sokat, boldog megelégedettséggel nézte, ahogy a kis csecsemő egészen aprócska ajkai előbb nyalogatni kezdik, majd szopogatják enyhén megkeményedett mellbimbóit.

- Na, ugye hogy éhes voltál te kis csöppem!

Agya fogaskereke – bár már jócskán éjfél is rég elmúlt -, egyre intenzívebben lendült működésbe gondolatai, ötletei között: amit biztosan tudott, hogy egy ártatlan, és védtelenített csecsemőnek azonnali meleg helyre és anyai gondoskodásra van szüksége.

A sikátorszerű gyári negyed, ahol eredetileg elhaladt, most a gyilkos, tompított némaságba dermedt bele, és mintha egyre fagyosabb, egyre könyörtelenebb lett volna az idő; érezte, hogy megreszket a mellkasa, a kicsivel a mellén.

A kis csöppség egyre követelőzőbben, egyre mohóbban szívta a drága nedveket a kis halmok fogságában, és látszódott, hogy fokozatosan visszatér életkedve, és ugyanakkor le is higgadt, megnyugszik.

A fiatal konzumhölgy remek problémamegoldó képességgel szinte azonnal átlátta a helyzet fonákságát, mert leszakított egy jókora darab paplanbetétet, amivel gondoskodó anyai kezekkel bebugyolálta, amennyire csak tudta a kicsit, és a talált plüssfigurát pedig odatette mellé, hogy lekösse érdeklődő, és most éber figyelmét.

Annak ellenére, hogy mást azonnal kerülgetett volna a görcsölő pánikhangulat – a fiatal, most nagyon bátor, és határozott szinte jóformán még maga is gyerek-hölgy átvágott a gyárnegyed kihalt épületegyüttesinek folyosóján, hogy biztonságban kiköthessen legalább a buszvégállomáson, mely alig egy köpésre terült el. De addig nagyon szerette volna, ha a kicsi, és ő is az ,,ügyeletes felvigyázó” épségben megússzák ezt a kis dzsungelkalandot, amibe önhibájukon kívül keveredtek!

Az adott ipari kerület valami miatt a helyi önkormányzat számára tiltott mostohagyereknek számított, mert az anyagi források környezetbarátabb, és költséghatékonyabb felhasználását nem ide pumpálták, - de sokkal inkább a belváros turisták által közkedvelten többet látogatott látványosságaira. Kit érdekelt az, hogy a hátborzongató, kietlen, és száműzött Kelenföldi vasútállomáshoz közeli sötét, alvilági környékekre is ráköszönthetne a mindent megváltó napfény, és béke korszaka! Még a befektetők is azon az egységesülni látszó véleményen voltak, hogy a minél nagyobb profitot, és nyereséges hasznot sokkal célszerűbben elérhetik, ha jelesül olyan kultikus, és menő területeket kaparintanak meg, mint a Lágymányosi-híd körötti területek, vagy a Margitszigeten található volt, manapság roncs-tégla bunker!

Ez az elhanyagolt, és szinte a haldoklás szélén álló városrész évtizedekig volt a tudatos veszteséglistán, és a csődök egyetemes szélén, és ez sajnos a rendszerváltást követő privatizációs hullámban sem sokat változott!

A fiatal konzumhölgy annak ellenére, hogy szegénynek már az aprócska lábikrái is jócskán lefagytak a nagy hidegben tovább, és tovább folytatta megkezdett útját; próbáljon csak meg valaki az ordas-fagyok, orkánerejű hóviharok világában kecses, kis magas sarkúban akárcsak öt métert is megtenni, miközben szó szerint majd elsüllyed a méteres hóbuckákban. Maga előtt is szándékosan rejtegetett, és nagyon szomorú, és tragikus titkot cipelt lelke mélyén, mely most karján ezzel a kiszolgáltatott, ártatlan csecsemővel csak még intenzívebben felerősödött; egyszer már volt egy sikertelen abortusza, akkor a sikeres üzletember, akit fogadnia kellett extra szolgáltatásként felajánlotta, hogy kitölt neki egy búsás, zsíros csekket, amit bármikor beválthat, viszont amikor a fiatal hölgy előhozakodott vele, és eljátszott a gondolattal, hogy mi történne akkor, ha megtartaná a babát az adott roppant sikeres, és kicsit gátlástalan üzletember éktelen haragra gerjedt, és úgy szájon vágta szegény törékeny kislányarcút, hogy felrepedt gyönyörű, babonázó ajka, és fogorvosi kezelésre szorult.

Amikor először volt együtt úgy, abban a tiltott pózban egy férfival, és meg kellett tenni bizonyos dolgokat érezte, hogy még nagyon harmatos, és zsenge fiatal gazellateste nem biztos, hogy a fizikai megpróbáltatások – melyet a szexuális ösztönök felkorbácsolása jelenthet, ennyire megterheli, és alig tíz perc után teljesen ki is meríti. Még jól hallotta a hangokat a fülében, amikor a kisstílű stricije az a dagadt, tohonya kis emberke, aki eredetileg is könnyű pénzkereseti lehetőséget kínált számára megfenyegeti persze egyelőre csak puhán, és roppant finomkodón, mert az a dögös, és szexis ,,árucikkeknek” mindig is nagyobb, és értékesebb volt az ára kapzsi szemében, és méterekről ki tudta szimatolni hogy ebben a szakámban ki az aki sikerek csúcsára törhet, és kit visz majd el a kábítószer túladagolás, vagy egyéb förtelem, ha nem vigyázz magára!

Eredetileg nagyon szeretett volna beiratkozni a Bölcsészettudományi Kar bizonyos agyat serkentő, és rejtett képességeket, tehetségeket kibontakoztató tanfolyamára, de mivel pénze nem volt, és a XXI. század elején az akkori tandíj félére is meghaladta a kilencvenezer forintot, a tanszerektől, és a tankönyvekről már nem is beszélve, melyek mintha borsos áraikkal figyelmeztették volna a hallgatókat az egyetem patinás nívójára, amiről soha nem feledkezhetnek el – ezekről az álmairól is hamar le kellett tennie. Még szerencse, hogy egy nagyon kedves dadaszerű, idősebb hölgy, aki a nyilvános ,,vöröslámpás ház” mellett lakott mivel egyetlen lánya korán meghalt lányaként védelmezte, szeretgette a fiatal hölgyet, aki arra kényszerült, hogy a mindennapi betevőt az utcán keresse meg!

Először még ő is úgy gondolta, hogy ez a gusztustalan érzékekre ható ,,szerelemgyár” csak a mindennapi megélhetést fogja fedezni, de később, amikor már kezdett valami megélhető, igazibb érzelmet is felfedezni magában mintha önmaga árulója lett volna azáltal, hogy hagyta előbb elcsavarni, majd kihasználni a csalfa, rendszerint csak ,,szerszámuk” után gondolkodó férfiakat!

Még eleven sérelemként élt az emlékezetében, amikor a legelső alkalommal az akkori Madamme szabályosan megtépte gyönyörű, hollófekete fürtjeit, mert roppant nehezére esett lefeküdnie egy kövér Buddhaszerű, gusztustalan testszagot árasztó, folyamatosan verejtékező, idősebb fickóval, aki akár még a nagyapja is lehetett volna! Egész testében megrázkódott még a gondolatra is, hogy egy ehhez hasonló ocsmány, és gusztustalan hájas hernyót kellett neki gyönyörű testébe fogadnia üzletszerű kötelességből!

Egyszerre kiverte a veríték, pedig odakünt ez idő tájt már megint sűrű, tartalmas tapintattal szálingózni kezdett a hó.

A kis csecsemő majdnem átfagyott, aprócska, kis majomszerű kezecskéivel a plüssmackó egyik kezét  igyekezett  szorongatni, mintha csak a legjobb barátokká tette volna őket a kitett számkivetettség kölcsönös érzete.

Az ifjú hölgy megérezte, hogy minél gyorsabban ennek a védtelenül hagyott, és szeretetre szoruló kis lénynek minél hamarabb, és lehetőleg azonnal biztonságba kell jutnia egy meleg, meghitt otthon különben nagyon beteg lesz!

A kelenföldi vasútállomást összekötő éjjel is kivilágított aluljáró halotti sárga fényei legfeljebb a bogarakat, ha vonzották ilyen gyilkos időben, az embereket már kevésbé; szinte alig mászkálták ilyen órában az utcán! Semmivel sem törődve óvatosan megpróbálta lehúzni a harisnyáját, és kitalálta, hogy sapkát csinál a kis csöppség még mindig tökéletesen kopasz buksijára.

- Így ni! Drága szentem! – óvatosan ráhúzta kis fejecskéjére a sötétszínű harisnyáját, melyből most egyszerre takaros kis sapka kerekedett, és legalább a kicsit már nem didergett már annyira.

,,Most mihez is kezdjen? Mit csináljon?! – futott át hirtelen az ágyán. Bár kétségtelen, hogy aprócska, kis garzonszerű lakását még két hölggyel osztotta meg, de mit fognak szólni az örökösen csak kíváncsiskodáson járó szomszédok? Előbb, vagy utóbb egyik-másika biztosan megkérdezi majd tőle, hogy hogy került ide egy csecsemő, és hogy ő miért nem szólt az árvaházi felügyeletnek? Vagy a kiskorúak védelmére létrehozott alapítványnak? Ahova természetesen bár zsírosabb jellegű forintot még így is csengetni kellett, hiszen semmi sincsen ingyen! És akkor ráadásul slussz poén a dolgok történéséhez az a házsártos, túlzottan is kíváncsiskodó vénasszony, aki imád pletykálkodni, és a legjobb elfoglaltsága is abban merül ki, hogy kiről mit is tudhatott meg – természetesen jó szaftos, és gusztusos dolgokat -, az adott nap folyamán. De az ifjú, és talpraesett konzumhölgy – ha valamit ebben a kíméletlen életben -, egyszer is megtanult, hát akkor az az volt, hogy ha hisz valamilyen egyéni, ám gyilkosan megfontolt meggyőződésében akkor azt lehetőleg ne adhassa oda semmi pénzen!

- Cssss! – próbálta az időközben megint átfázott kis csöppséget átmelegíteni, mert érezte, hogy ebben a gyilkos időben -, nem biztos, hogy élve is megúszhatják ezt a kis kalandot. – Jól van kicsi drágám! Csak még egy kicsit kérlek, tarts ki! – Önmagán is észrevette a változást, hogyha őszintén és szilárdan megakart valakit nyugtatni, előbb saját magának kellett – lehetőleg -, tökéletesen megnyugtatnia ahhoz, hogy a tényleges akaratot tudhasson a másik elveszettebb, vagy szerencsétlen sorsú embertársába plántálni.

Még jócskán emlékezett azokra a valójuk csak be abszolúte megmosolyogni való napokra, amikor – főként az ifjú, már érettségizett fiatalember -, azzal a szándékkal, hogy igazi férfiak tartós benyomását kelthessék előszeretettel keresték fel a vörös lámpás házak madárfészkeit, remélve, hogy mintha egy szertartás titkos részesei lennének, ott majd megkaphatják a szükséges ösztönző nemi lélekerőt ahhoz, hogy méltán a hímek, és az erősebbik nem táborához csatlakozhassanak!

Még most is jóízűen, ugyanakkor meghatóan el is mosolyodott, amikor egy kicsivel félszegebb, tétovább, és cingárabb szemüveges és pattanásos bankettező diákot tukmált rá a Madamme személyesen, hogy vegye végre ,,kezelésbe” és addig még sosem gondolt rá, de talán az egész együtt töltött estében ő volt hozzá a legfigyelmesebb, és a legkedvesebb kissé erőszakos, és nemi hormonoktól már teljesen eszét vesztett társain kívül, akik miután az adott kielégítési mechanizmus végbement jóformán már nem is voltak semmire sem kíváncsiak, hiszen egészséges férfiasságú, teljes jogú férfiaknak gondolták saját magukat!

Valahogy ez a lepusztult és ideje korán lakatlanságot szenvedett és szó szerint apokaliptikus hangulattal majdnem tökéletesen elnéptelenedett volt ipari gyárnegyed valahogy azonnal felkeltette az egyszerű emberekben a visszafojtott, késleltetett, vagy csupán titkolni szándékozott borzongást, mely a tudatos és radikális félelemérzettel rokon, és mely talán minden emberben ott lappang egészen mélyen lelke tárnamélységeiben csak meg kell szépen keresni, hogy másik is szándékosan leplezni tudják. Ez volt az a hely, ami a legtöbb egészséges nőből talán nem is a kíváncsiságot hozta és váltotta ki – de ami az elrettentés gyilkoskezű, hóhérszagú állapotába ringatta azt, aki valaha is olyan könnyelmű meggondolatlanságra vetemedett, hogy egyáltalán egy ilyen helyre betegye a lábát.

A fiatal prostituált talán csak gyerekkorában érzett ugyanúgy, mikor állandóan el kellett reteszelnie szobája ajtaját, legkisebb levegőt is áteresztő réseit is, hogy a szurkos sötétség tovább már ne terjedhessen, és ne fertőzhesse tovább rémálmokkal jócskán felzaklatott álmait. Még most is hallotta korán elhunyt igéző, és gyönyörű édesanyja hangját, aki valósággal feltépte gyerekszobája ajtaját és úgy ült le plüssállatkait szorongató, vacogó gyermekkori önmaga kiságyára, és vette ölbe és ringatta, miközben folyamatosan simogatta gyönyörű, mindig makulátlan csokoládébarna haját.

,,Kis szentem! Na, nyugodj már meg! Itt van anya! Nem lesz semmi baj!”

Észre se vette, és mintha folyamatosan az adrenalin hatásában fürdőző agya automatikusan lefordította volna ezeket a megnyugtató, és mindig békét teremtő hangokat, az ellenséges külvilági környezettel szemben. Ő is egyre jobban kezdte ugyanezt a módszert alkalmazni ennél a védtelenül hagyott drága, kis csöppségnél, hogy nem lehet még minden veszve, hogy létezik még valahol a remény!

Még épp idejében érhette el a buszvégállomás kihalt, és leginkább egy scifi-filmekre jellemző futurisztikus légkörét. A hatalmasan kitágított betonplaccon ilyen késő éji órán alig lézengtek; csupán egy öt-hat főből álló, meglehetősen illuminált állapotban lévő kamaszokból álló társaságot vett észre, akik az olcsó vodkanarancs kissé émelyítő szeszeivel és szagával igyekeztek vigasztalódni,és látszólag az sem érdekelte őket különösebben, ha ott helyben valamelyik ifjú hölgy, vagy fiú barátjuk azonnal el nem okádta magát a sok szemét kotyvaléktól, amiből jócskán bevedeltek, és most tetemesen émelyegtek!

- Jól van picim! Jól van! Nem lesz semmi baj! – amilyen gyorsan csak tudta a szándékosan eltépett fekete nejlonharisnyáját még gondoskodóbban a kisfiú öklömnyi nagyságú fejecskéjére húzta, és igyekezett óvni a gyilkos hópelyhektől, melyek időközben megint csak rákezdték szokásos légkörben történő ünnepi táncukat.

- Hogy neked hogy fognak majd odahaza örülni a nagynénikéid! Mert kettő is lesz belőlük! – igyekezett megnyugtatni, már sejtette, hogy a csöppség valószínűleg semmit sem érthet abból, amit mondhat neki, legfeljebb csak erőltetetten nyugtató, dallamos pacsirta hangját észlelheti, akkor már nem is beszélve, hogy az újszülöttek esetében alig hat hétbe telik, amíg tökéletesen ki nem tisztul a látásuk, és érzékelik önmaguk körött is a valóságot!

Gyorsan felszállt az egyik belvárosba tartó buszra; persze a buszvezetőnek azonnal feltűnt kissé kétes, és roppant csinos kinézete, mert kiszólt az elkerített kis üvegkalitkájából ahol szokásos sportrovatát böngészte elmélyülten, és önmagában még örült is a fonákhelyzetnek, hogy ilyen gusztusos kis fiatal csibefalatka akadhatott a horgára:

- Hova? Hova? Kisanyám? – vette szemügyre azokkal a hamisíthatatlan friss csibehúsra éhező férfiszemekkel, és hogy a hatás még meghökkentőbb lehessen nagy nyelvét meg is jártatta húsos ajkai körül. – Nincs kedved beszállni hozzám? Hájpacnira emlékeztető, gusztustalan testében, mintha csak most ébredt volna tudatára a férfias libidó.

A fiatal hölgy erősen magához szorította a csecsemőt, és mintha meg sem hallotta volna ment tovább, mint aki se lát, se hall, és akinek lelki szemei előtt egyetlen egyetemes cél törvénye lebeg: Meg kell óvnia akár az élete kockáztatásával is a kisgyereket!

- Hé? Te kis ribanc? Hozzád beszélek! Bazdmeg! A füleden ülsz? Szólalj már meg te kurva?! – hangján hallható volt, hogy egy idegőrlő, gyilkos munkanap végén tarthat, és ahelyett, hogy otthon aludna, itt kell rostokolnia, és továbbra is szállítania a hitvány emberroncsokat. – Nem lyukasztottál! És ugye tudod, hogy ez mit jelent?! – élesen villant a szeme, mint aki fenyegetőzni akar!

A kis hölgy sem volt most olyan kedvében, hogy tréfálkozzon; a kisfiút gyengéden, óvatosan az egyik kettes ülésre rakta a busz hátsó felében, majd egyenesen farkasszemet nézett a sofőrrel:

- Mi a probléma kedves uram?

- Ez tetszik! Kedves Uram! – látszott a vezetőn, hogy kicsit nyeregbe érezheti magát, és megenyhül az udvarias és tartózkodónak hangzó modorosságtól, mert visszavett a szemétkedéséből egy csöppet:

- Kisbabám! Légy kedves és lyukasztani, el ne csípjenek az ellenőrök!

- Akkor legyen szíves és adjon két jegyet! – emelte fel egy csöppet a hangját, hogy komolyan vehessék.

- Kettőt?! – csodálkozott a sofőr, miközben megvakarta bozontos, összekuszált fejét, amin sehogyan sem álltak a fürtök, és az embernek olyan érzése támadt, hogy ez az embert bizony ritkán láthatta sampon. – Nem értem kis macám! Hogy hogy kettőt?! Van még veled valaki? – most már kicsit tétovábban odasomfordált, és akkor látta meg a kis paplanos csomagot, mely édesdeden pihegett, és szuszogott a hátsó ülésen.

- No? – lepődött meg. – Lebabáztunk? Lebabáztunk édes kisciccám? – nyújtotta el ironikusan sörszagú hangját.

- Mi köze van hozzá?! – most már az ifjú hölgynek is kezdett felmenni az agyvize, mert fáradt is volt már, és kimerült. Elvégre nem semmi az, ha az ember már legalább húsz teljes órája dupla műszakban melózik – ráadásul önként!

- Jól van már, na, kis csibém! Csak kérdeztem! – visszafordult az üvegkalitka irányába, de még hozzátette:

- Na és mi lett? Kisfiú, vagy kislány?

- Kisfiú és Milán a neve, ha tudni akarja a kurva életbe! – mindig gyönyörű, hatalmas barna szemében ellenséges láng villant, amiből a vezető egyből megérthette, hogy ennél a rátermett kis nőnél valószínűleg további esélye sem lehet!

- Jól van, nem kell mindjárt úgy az embernek menni bébi! Tudod mit? Majd lyukasztok helyetted! Így rendben lesz?!

Az ifjú hölgy most hirtelen olyan felelősségteljes büszkeséget érzett, és olyan intenzív nőiességet, amit azok az egészséges önérzettel megáldott nők éreznek, akik rendezett családi körülmények között nőhettek fel, és akik egy egészséges szülő modellt kaphattak örökségbe, és útravalóul a további életükhöz.

Óvatosan, nehogy megzavarhassa a kis csöppség szundizó álmait leült melléje, és édesanyai, megható érzésekkel csak bámulni tudta, hogy ez a gyönyörű csöppség, hogy pihizik!

Megvolt a pillanat ünnepi hangulata! S már ez a kis kaland is megérte, mert végre nem kellett egy újabb mihaszna, veleéig lestrapált újabb gyilkosan őrlő munkanapot a kukába hajítania!

A buszvezető engedelmesen becsukta az ajtókat, és hármasban megindult a vén, zörgő, rozsdásodásnak induló matuzsálem a belváros irányába…

MÁSODIK FEJEZET

A belvárosi gangos bérházakra mindig is jellemző volt az önkormányzatok megígért lakás felújítási programja, amit – főként a választások erőteljes közeledésével már vagy számtalanszor újra és újra megígértek, és amit valami miatt soha nem tudtak idődben teljesíteni, tehát mindig csak halódott. Talán éppen ezért vették saját gondoskodásukba a kezdeményezést a lakók, akik saját pénzükből ki innen, ki felvett, visszafizethető kölcsönös segítségével szépen, takarosan elvégezték a javítási munkálatok tetemes és nagyobb részét. Ami már költségesebb vállalkozásnak bizonyult az a legalább száz – vagy ha nem több éves -, gáz és távhővezetékek cseréje volt, és a lakások megfelelő nyílászárókkal történő ellátása, hogy a kínkeservességgel megszerzett meleg levegő tovább már mindenestre feleslegesen ne szivároghasson el!

A legtöbb lakú nyugdíjas korúnak számított, vagy nyugdíj előtt állt, és az annak ellenére, hogy voltak, akik meglehetősen szűkösre szabott anyagi körülmények között tengődtek abban szinte kivétel nélkül mindenki egyetértett, hogy az adott máladózó, rogyadozó, és erősen pattogzó vakolatú bérházukat igenis ki kell javíttatni, és ha más nem hajlandó rá – bizonyos fokig modernizálni kell. Persze a konkurens, vagy üzleti múltra visszatekintő reklámcégek már alig várták, hogy az adott bérház tetején számukra kedvező reklámfelületet biztosíthassanak az adott lakók gyűlése, és így legalább mindketten busás haszonra tehessenek szert; persze főként a nagyobbacska reklámcég volt az, ami a profitnak a tetemes hányadát természetesen zsebre tette, de a lakóknak még így is megérte, ha minél sürgősebben el szerették volna kezdeni az adott felújítási munkálatok tetemes részét, és nem szerettek volna ítéletnapig a sült galambra várakozni!

A belváros egyik megállójában szállt le az ifjú hölgy közel a Kossuth Lajos utca és az Astoria kereszteződéséhez, és ha valami volt, amire most mindennél jobban vágyhatott akkor az egy kellemes, jó forró fürdő, és egy pihe puha ágy, melyben megfeledkezhet a világ összes nyűgéről, és gondjáról, és ahol csak ezzel a kisfiúval lehet.

A tölgyfa burkolatú, erősen megkopott, és már pattogzott gusztustalan barnafestékes ajtóban nem volt senki. Ha valaki szeretett volna valamit, akkor szólnia kellett a kaputelefonon, hogy egyáltalán beengedjék. Az ifjú hölgy csak ilyen irdatlan távolságok megtétele után érzékelte, hogy kecses, gazellaröppenésű lábacskái, mintha ólomból lennének, betonba ágyazottan fájnak, és sajganak; egyik lábáról a másikra állt, miközben a kisgyereket is szorongatta, hogy teste melegével védelmezhesse.

Megnyomta a kaputelefon megfelelő gombját; közös lakásukét, melyet még két hölggyel, időközben legjobb barátnőivel laktak:

- Halló… Én vagyok az! Engedj be légyszi!

- Ki az az én? – álmos, kissé nyűgös hölgyhang válaszolt, akin erősen hallatszott, hogy valószínűleg a legszentebb álmából verhették fel.

- Jaj, most ne hülyéskedj, kérlek! Én vagyok az, Annamari a rohadt életbe! Még a tököm is lefagyott!

- Hát te meg?! Hol a fészkes fenébe csámborogtál?! Ha nem tudnád már majdnem itt a hajnal! – a másik hölgyhang nem tűrte a vitatkozást, legalább is ilyen hajnalhoz erősen közelítő órákban nem. Amikor viszont hallotta, hogy a kaputelefonba hangtalanul rázkódik valami a sírástól, miközben egy csecsemő is pityeregni kezd azonnal cselekedett:

- Gyorsan gyere be! – s hallatszott, hogy a másik vonal végén azonnal megnyomja a kellemetlenül berregő hangot.

Az ifjú konzumhölgy így amennyire gyorsan csak képes volt már teljesen átfázott aprócska, kecses lábait szedni felment a régi bérház koszosszínű, kovácsoltvas lépcsőin, ahol minden szösszenet mozdulatnak, melyet az ember csak titokban szeretett volna tartani önálló története lehetett volna, hiszen echózó, kongó visszhangok sértették meg a csendet…

Az ajtóban már valamivel kedvesebb, azonban a kora hajnali órák függvényében ebben a pillanatban meglehetősen morcos, és durcás barátnője Szilvi fogadta, aki látván egyik legjobb barátnője nyúzott fizimiskáját, és karjai között dédelgetett csecsemővel azonnal anyai ösztönökkel, és részvéttel kezdte átlátni a történtek bonyolult összefüggéseit.

Az évek hosszú során, mióta csak jól megsikeredett egymást ismerniük inkább Szilvi volt Annamari felett az anyáskodó típus, aki remek improvizációs képességével, és halhatatlanul finom nőies eleganciájával még a leghajmeresztőbbnek tűnő élethelyzetekben sem engedte meg soha magának, hogy elveszítse a fejét; mindig uralkodott az adott szituáción! Amikor megpillantotta a intenzíven szállingózó hópelyheket hirtelen anyai aggodalmak kerítették máris hatalmukba, és bármennyire is a legjobb álmából verte szó szerint fel legjobb barátnője nem tudott rá szándékosan haragudni, inkább mindig szeretgette és pátyolgatta.

- Hát veled meg mi történt?! – lepődött meg, amikor Annamari óvatosan kibújt már jócskán csuromvizes, és jéghideggé dermedt tűsarkújából, hogy a benedvesedett harisnyájától is mindenképpen előnyösebben megszabadulhasson.

Gondolta, ha enyhén szipogó orrával és meg-megreszkető felsőtestével ilyen viszontagságos időben nem kapta el a megbetegedést és az influenzát, akkor soha az életben már nem lehet beteg!

- Szerinted?! – de ezt is csak félve, nagyon halkan jegyezte meg, mert időközben a kis csöpp fiúcska édesdeden mély álomba szenderedett és szentségtörésnek tartotta felriasztani kislányos rimánkodásával.

- Hát ez a kis fickó meg, hogy kerül ide?! – lepődött meg a másik, mert mindig tudta, ha Annamari bajba került, annak soha nem volt jó vége, sőt! Mindig ő volt az, aki kamatostul rá is fizetett a dolgokra – igaz csupán csak kezdetben, amíg az ördögi színlelés, és csábítás körmönfont nőies, gyilkos praktikáit ,,szakmája” folytán kellőképpen előnyösen el nem sajátította.

- Jaj, de édes kis fiúcska! – valósággal ujjongott örömében, mint amikor gyerekkorában mindenkinek már volt valami háziállata; tengerimalac, vagy kiskutya csak nekik nem, mert később derült csak ki, hogy Szilvi allergiás nagyon sok dologra – közöttük a macska és kutyaszőrre!

Annamari óvatosan lefektette az előszobából nyíló kisebb étkezőhelység megkopott, gusztustalan sötétbarna lakkal lekent asztalára a kis csöppséget, és megnézte, hogy a tökéletesen átnedvesedett pelenkából mi az, amit egyáltalán még meg lehet menteni.

- Jól van kicsi Milánka! Jól van! Megnézzük, hogy mennyi kár esett a pelusban! – s hangja annyira andalító, édenien szólt, mint amikor kötelességszerűen el kellett csábítania félős, vagy félszeg férfiakat, és hangsúlyosan őszintén kellett velük közölnie, hogy ők a világ legjobb pasijai, mert nem szégyellnek őszintén kimutatni érzelmeiket!

Óvatosan, mintha egy vékony lepedőréteg lenne megpróbálta lehámozni a csecsemőről a teljesen tönkrement pelust, majd odaszólt barátnőjének:

- Gondolom nem vettél pelenkát?! – viccnek szánta, hogy oldja a hajnali órák álomittas gyötrelmeit, de kissé egészen máshogy sikeredett, mint azt várta.

- Jópofa vagy! A legjobb álmom közben egyszer csak betoppansz hirtelen egy védtelen kis csecsemővel! És még azt várod, hogy örüljek is ennek?! Bár nem tagadom meg kell zabálni ezt a kislegényt! – s ahogy ránézett a most már ébredező, angyalin gügyögő gyerekre majd elolvadt a gyönyörűségtől.

Szilvia énekesnőnek készült, és mindent igyekezett megtenni – persze határozottan az emberség és a karrieréhség mellőzésével -, hogy konkrét karrierépítési céljait valamilyen szinten megvalósíthassa. Amint leérettségizett még a Szegedi gimiben már határozott elképzelései voltak arról, hogy igenis előadóművészként be fog törni a showbusness aljas és nem ritkán hitvány világába, és a közönség halhatatlan szeretetére apellálva gyönyörű zenei korszakot és avantgarde- típusú pályát fog befutni! Egyelőre még csak ízlelgette, tapogatta a különféle széles skálájú zenei hullámokat a komoly klasszikusoktól kezdve egészen a hátborzongató neo undergroudig, illetve a kemény rocktól a grund-rockig, majd jött Shania Twain-nek, és Garth Brooks-nak köszönhetően a Country-zene kellemesen andalító, dallamosabb világa. És akkor kezdett megfogalmazódni agyában az ötlet, amit tulajdonképpen mindig is szeretett, hogy változatos zenei stílusok hangszerelését igyekezett saját gyöngyházfényű hangjával kombinálni, és akik eddig hallhatták a hangját mindannyian meg voltak elégedve vele, viszont egyetlen nagyobb formátumú zenei producer sem látott benne elegendő fantáziát, hogy igenis gyönyörű, dallamos hangjára lehetne építeni újabb és újabb ötletekkel!

Zenei stílusát bizonyos tekintetben a nagy többség kezdetlegesnek mondaná, de mindig volt egy hang, vagy egy szimfóniaszerű érdekes, és újító, forradalmi hullám, vagy kisülése, aminek köszönhetően a finomabb fülűek rögtön érdeklődve felkapták a fejüket, hogy ki lehet ez a vidékről fővárosba szalajtott, kétségtelenül roppant vonzó, és mindig csinos lány, aki annak ellenére, hogy harminc éves volt meglepősen éretten gondolkodott, és talpraesettségének köszönhette, hogy nagyon sokszor a jég hátán is bátran, és könnyűszerrel megélt.

Szilvi először még kezdetleges magnószalagokkal operált, viszont azokat előbb, vagy utóbb hamar elnyelte, vagy bekapta többszöri előre-hátra csévelésük következében a magnó, majd később már a technikai fejlődésnek köszönhetően egyre inkább a CD-lemezeket kezdte korszerűen, és különféle számítógépes programok használatának segítségével hatékonyan és célirányosan hasznosítani. Persze egy jól felszerelt hangstúdióban már egészen mást lett volna a helyezet, és persze az adott körülmény, de imádott édesanyától mindig azt tanulta, hogy sokkal értékesebbek azok a tárgyak, és dolgok, melyeket az ember saját önerejéből hoz létre!

Aztán a technikai civilizáció egyetemes fejlődése már csak hab a megkezdett tortán. Módszerét a kísérleti szárnypróbálgatás diktálta: minden zenei stílusba bele szeretett volna a maga módján kóstolni, hogy aztán előnyösen ötvözve, kombinálva a különféle számára előnyös hangfekvésű korszakokat kihozzon egyedi zenei hangzásából valami egészen újat, és nagyon egyedin meglepőt!

Imádta a gyerekeket mert már régen férjnél lévő nővérének is volt két kisebb, imádnivaló lurkója, viszont határozottan eldöntötte magában, hogy egyelőre megmarad erős és független magabiztos nőnek, akit nem tud saját megvalósítására váró karrierjétől egy kedveskedő bók, vagy halhatatlan romantikus pillanat eltéríteni; persze nem tagadta, ha élete során találkozhatott volna olyan kedves- figyelmes férfival, aki virágcsokorral tisztelte volna meg – ez is különös, és ritka volt a mostani világban -, egy romantikus gyertyafényes vacsora után talán lehetett volna még akár komolyabb párkapcsolat is az adott dologból, de Szilvi szerette saját – egyesek számára -, önzőséggel, és magának valóság béklyóival megpecsételt önállóságát, mely egy idő után már annyira énje szerves része lett, hogyha arra kötelezték volna, hogy hagyja el, talán úgy érezhette volna, hogy feladja értékesebb személyisége egy jelentős részét, és ebből nem engedett!

Amikor már több zenei jellegű tehetségkutató műsor meghallgatásán is sorrendben részt vett, ahol természetesen közölték vele, hogy nem a zenei újításának megfelelő előadásmódban gondolkodnak a szervezők legtöbbször, hogy uralkodni tudjon kisebbfajta dühkitörésein mindig volt nála valami kisebbfajta összetörhető tárgy, vagy használt gumicsont, amit az egyik üzletbe vett, hogy feszültségét, és meg nem értett negatív energiát valahogyan megfelelően levezethesse.

És most itt volt ez a védtelenül hagyott, teljesen kiszolgáltatott, és most szemlátomást kissé nyűgös csecsemő, aki még olyan pindurkának látszott, mint egy kisebbfajta tökmag, és vélhetően alig értett meg valamit a bonyolultan berendezkedett világ történéseiből.

Szilvi sem teketóriázott sokat, mert amikor baj volt, vagy veszélyt érzékelt – mint valami ősi, hetedik nőies ösztönt -, azonnal cselekedett ellentmondást, vagy további felesleges szószaporítást nem tűrve.

Megtapogatta a már teljesen átnedvesedett, és most jéghidegnek tűnő ,,paplanzsák” totyakos, cuppogó hangot hallató szivacsos szövetét, és azonnal forró vizet melegített:

- A kicsit azonnal meg kell fürdetni, hogy átmelegedhesse kicsi teste! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően, és egyik legjobb barátnője mindig tudta, hogyha egyszer valamit is a fejébe vett, azt rendszerint halál komolyan is gondolta.

- Én addig… mit csinálhatok? – reszkírozott meg egy kissé idióta kérdést Annamari, aki még mindig abban a kis csábos, és roppant csinosan álló, fekete csipkézett kombinéban feszített, és próbált magabiztos és erős benyomást kelteni, mint amikor először a házba belépett.

- Persze azt gondolod, hogy ezt is majd én mondjam meg, ugye?! – csattant a fürdőszoba kongó magányából a hangja, pedig rendszerint hajnali órákban egyáltalán nem volt szokás, hogy a három nő között egyáltalán a legkisebb hangos szóváltás is terítékre kerülhet.

Szilvit kötélidegrendszerét a jelek szerint Annamari tétova kérdezősködése igencsak megtépázta és a plafonig feszítette:

- Ha már kérdezed – próbált egyensúlyt teremteni gondolatai között -, légy szíves és vetkőzz le, és szárítkozz meg, mert a nátha és egyéb nyavalya nálad is garantált ilyen időben! – s mint valami anyukai felügyelet azonnal a fürdőszoba melletti kisebb komódhoz kajtatott, és elővett néhány száraz ruhadarabot, melyek a nagyobb méretektől eltekintve megóvták Annamari gyönyörű, és kecses testét a további tartós meghűléstől.

- Nesze! Ezeket fölveheted! És ha tüsszögsz, vagy prüszkölsz jusson csak eszedbe, hogy én figyelmeztettelek! – úgy hangzott ez a jó tanács, mint valami fenyegető kinyilatkoztatás, amit nem barátoknak – de ellenségeknek szokás mondani. Mégis a kis konzumhölgy tudta, hogy tapasztaltabb és kicsit idősebb barátnőjének már nem is lehetne ennél őszintébben igaza, és ezért mindig nagyon hálás volt neki, azóta, hogy befogadta.

Amikor Szilvi visszatért a fürdőből egy kisebbfajta műanyag lavórba beletöltött forró vízzel olyan szeretettel látott neki a kis, pöttöm fiúcska megfürösztésének, mintha csak a saját édes gyermeke volna:

- Így ni, csöppem! Ugye milyen finom lesz a jó meleg vizecske! És ha jó kisfiú leszel még sok minden mást is kaphatsz! – nyugtatgatta, mert fontos volt, hogy kis szervezete erőre kaphasson. Talán nem ártott volna megszoptatni, bár ahogyan gondolta Annamari körte alakú kis mellei aprócska fognyomokról árulkodtak: ,,Tehát… akkor mégiscsak kaphatott enni!” – s aznapra az volt az életmentő hírek egyik csúcspontja.