KÖVETKEZŐK

 

Azelőtt a halhatatlan szerelem is tekintetek babonázó kereszttüzeiben kötetett, s a végtelen Mindenséggel feleselve flörtölt, őrzött az emberi szív szépen míves lány-szemöldököt, bájosan elragadó őzikeszemet s bombázó pillantások lobbanásaiban könnyen eléghetett! – most az agyonpréselt panelházak szaunaként gyehennás levegővel fojtogatnak!

Azelőtt, ha a reménytelen, tehetetlen romantika betűk halhatatlanságával, mint az egyetlen beismerő, földi vallomással – s megértették, nemcsak mint álmosító, semmitmondó dajkaéneket – most legelső randinkon is elmarad minden: bók, kedveskedő virágcsokor, Don Juan-i széptevés – fiatal gyermekanyák önző felelőtlenségükben inkább az abortuszt

választják, mint nőstény Heródes-erkölcsűek kivégzik végtelenségükben is ártatlan magzatjaik! Azelőtt a tudásban s kultúrák papírtermékeiben úgy illett, hogy minden újdonságban hihetünk – most botránykönyvek vezetnek nemzetközileg elismert sikerlistákat, s amikben valaha hinni reméltünk az üzenethordozó Szépirodalom haldoklik!

Most örökösen lázongó, lázadó, fiatal felnőtteknek gondolt gyerekeiket az elektronika s multimédia naponkint változó csodái elé ültetjük s szépmíves mesét is robotikák szintetizátor-hangjai szolgáltatják – ahogy nevelni kész lendítő atyai kéz öklét rázza s megemeli fenyegetőn – mi édesebb szülők addig

csöndben várakozunk: Rövidre szabott huszonegynéhány év könnyen eltelik, s mire mindegyik csemeténk fészkünkből kirepül, rádöbbenünk: A lehető legrosszabb munkát végeztük: Nem foglalkoztunk velük eleget. S ők már nem olcsón kivitelezhető rágógumis bosszút állnak – mint egykor mi is tettük – de meghajlás nélkül, romba döntött Erkölcsünkben nemcsak leköpnek minket, de az elmulasztott járandóságokért fel is pofoznak, fölváltottan! Az Idő csak telik. A régen elszenvedett sebhelyek csupán hegedni tudnak, begyógyulni nem többet!

 

 

ARCTALAN

 

Árnyékban álldogálsz. Hajad borostyánindáit magához ölelte a balzsamos éj. Hasad hamvadó dombjait emelkedő-süllyedő sóhajokkal szelíd esti szellő-suttogás becézgeti! Bronz-karjaid enyhe, törékeny reszketéssel, hattyú-ölelésekkel válaszolnak érintéseimre! Most még fülledtség, vákuummentes melegben egymás akarata is ellenünk feszül: Gyöngyök igazságával verejtékező testünk szigetforróságot örökkévalóságig tartogató szivacs!

Éjfekete szemedből az örökkévaló boldogság, s öröm ragyog még s világol, mint a mennyei harmónia. Megváltás tölti be háborgó lelkem kútjait! – Körötted a mozdulatlan, szunnyadni vágyó táj nyújtózkodik: Sehol senki. Úgy süt, forrong, s zihál hajlékony s rugalmas tested mint nyugodt tenger habzó hullámain a megszelídített halászbárka! Ó, mennyire távol leendsz, s ahogy múltamban egyre sorra jönnek a képek, te már egyre távolabb vagy! Már nem ölelhetsz. Cuppanós jóéjt-puszit sem csattogtatsz pirospozsga arcomra – már csupán távolból szerethetsz – ha értem egyáltalán valaha számodra valamennyit!

Rajtam átnézel, mint a megsemmisítő ködön, - jó messzire az örökké emlékező, halhatatlan csillagok mezejére, hol csupán titkos, földöntúli képem bolyong. Mindenható könnyeid árjából palotát emel az önzetlen részvét s a szánalom: Már nem is tudom, hol rontottuk el?!

Mi hibáztunk-e egyáltalán vagy csupán gyermeki énünk kamaszévei? – Csak azt tudom, hogy ismét tűztekintetű csillagjaidba nézhetnék, szavak nélkül is átérezhetnéd mennyire szükségem lenne rád, - arcod pillantása mély, fekete kagylóként sóhajt, s most már nem segít – lábikráid pajkos szöcske- szökkenése már nem reszket bókjaim csokrára, - ha számodra elejtek egy-egy téveteg, feledhető rímet!

Kréta-fehér arcodnak egy kis, piruló indulatiság ugye meg nem árt? – sejtelmes, sárga holdfény tigrisszemű pillantással ablakom előtt trónolt: Miért nem tudtalak már végleg elfeledni mondd?! S kiverni kótyagos fejemből téged? Mert méltatlan igazságod egyszálig, mind tied lett s esküddel pecsételted le a valótlan, illúzió szerelmet: Viszonzatlan, perzselő csókjaid mondd uradnak jelentettek-e még valamit? – megbocsátásod kegyelmező szirén-hangjait várnám, ha lehetne!

 

MEGKÉRDEZHETED

 

Nem én! Hiszen még el sem kezdtem – te ölted meg részvéttelenül a halhatatlan lángot, mint az örök Egy-ajándékot, miben megkeseredett életünk valaha is részeltetett: Hitetlenkedéssel, féltékenykedéssel, értetlen szánalmaiddal miközben mindenség-szemed látó s kutató pilláival, mint Röntgen-sugár kívül-belül föltérképezted – így tudhatod sebezhető lelkiismeretem összes, kicsinyes titkait!

Arcom könny-fúrta krátereit már nem csókolod félelmedbe össze, ha bajom esett, - Olyan vagy még most is nekem, mint halhatatlan s örökkévaló pillanat, mely tévútjaimat, balek tékozlóságaimat glória-fényeivel bevilágítja – énem igazi, megkeseredett lényegét is láthatom általa s elhitetted hogy sírig is felemelő, megtartó önbizalmad s empátiád szent s sérthetetlen! Ott volt az egyetem, s a verejtékszagú fotel, melyben testünk, mint buborék kánikulák fogságában föloldódhatott – ahol lábmasszázsommal végre fölszabadítottad önző feszültségedet, s stresszelő fájdalmadat mind nekem átadtad – ahol megbocsátó tekinteted könyörületében fölszabadíthattam önmagam. megkérdezhetnéd önmagadtól:

Vajon ki szeretett téged jobban? Megkérdezhetnéd: Most ki kegyetlenebb? Az ki mindenét föláldozva szerelmed oltárához alázattal leborult, hogy finom hattyú-lábaid gyönge pille-nyomait megcsókolhassa, vagy ki vette a bátorságot s pimasz merszet s gondolkozás, lovagias udvarlás s különösebb megismerés nélkül elvett, mert elhitette becsapható, s galád módon: Csak önmagadért tisztel s szeret?! Szemeidben lobogó, veretes esőcseppek kandikáltak, amikor utolszor s végleg találkoztunk!

Emlékszel? Félszegen megrettent őzike-szemed félénken azt rebesgette felém, szavak szószártyárkodásától mentve: ,,Ne haragudj rám, de nem tehetek másként!” – s mert a választás az ember szabad akarata, zsarnok érzelmeid megzsaroltak! Így elrendeltnek vélt frigyed gondolata: csomóz megbénít, s csupán áruló szeretők lehetünk – ha akarnád -, továbbra is, törvénytelenül a továbbiakban. halhatatlan szerelmünk ezen – meglehet – már végleg nem segít! Mindennél jobban szerettem volna a szíved aranykapuja még egyre várakozik, s bókjaim örökkévaló csokrait befogadva vár reám – amíg csak szükséges akár mindhalálig s szakadatlan!

 

 

LÁTNOK-MÓDRA

 

Így éldegélek hat-hét éve már: Meglátom másokban az embert naivan, az Igazit, az utánozhatatlant, amit féltőn, sebezhetőségtől óvakodva rejtegetni illik. Személyiség-jelek, mint kozmoszt jelző iránytű-csillagok bevilágítanak szemembe, mint stigma-bélyegek: szúrnak s kötöznek. Mellkasomban megsebzett, megsértett szívdobbanás – mint nyughatatlan morajlás – háborog!

Hogy érthetetlen fejemet rázogatom s forgatom, néha önsajnálatomat sokszor megsiratom, mint sajnálható pojácák hiábavalóságuk tudatát, akit tornádókat támasztó, gonosz-nyelvek, szitok-köpetek célkeresztbe ágyazottan eltalálnak. – Theirésziászként Istenségek haragját vonta prófétálásával magára: Látva-látja alig dobbanó lelkek mélységeiben a tudatos elcsigázottság, Megkeseredettségek atomot pusztító Semmije, hogy tombol, fortyog s vulkáni magma ömléssel!

pusztít – végül akit a munkanélküliség átmeneti hasznavehetetlensége, mint elítélt foglyot megtalált szánalmasan: fölöslegesnek, s esendőnek érzi magát! Ha ránéznek – úgy Isten igazán – szemhéjam koromfekete holló-árnyán meglátnák: Mert Őszinte, s mert valóságosan is Igaz-igazgyöngyeim, s önsajnálatom velőtrázó,

önző remegéseit. – Tüskebokrok közt tornaórákon kuporogva, hogy bújkált, vackolódott, megrettent gyilkos félelemben az ártatlanul is Gyáva, akit ordas bandák kiéhezett csapata fenyegetett s leköpött naponta, - támadott s az örökkévalóság mocskaként mindenáron, időtlen-időkig megalázott!

Ma már tudatosan rejtegetem mások előtt is énem nemesebbik, s tán jobbik, kristálytiszta lényegét, - ami megtörtént kitörölhetetlen múltam molekulája lett – s már nem segíthet sodró lendületű Léthe vagy Styx-alvilági folyam! Békét kezdtem, mint tabula rasa-lapot, s új fejezetet magamban, s mégsem felejthetek, kínzó elevenséggel égetnek az emlékek, meggyötör az Emlékezet…

Ne a kereszteződéseket nézd, amelyet borostyánok burjánzó kötelmei futottak be s csipkebogyó, vérbolyaág sebezheti sokat megtett talpad nyomát, s eléd majd apróbb kellemetlenségek, s göröngyök emléke gurul, mint elreteszelt hód-gát törékeny életutak évgyűrűiben próbáld magad

megtalálni a kimondhatót, a Lényegest, mely barázdát szántott arcokon, a megkeseredett szemekben föllobban törve, csonkán. Ismeretlen tájakon légy egy kicsit önmagadban: Független s Szabad a biztos s megfogható utakon gondolkozz mely rokon sokat megélt veterán-tekintetű hegyekkel, s szikla-aggastyánok kicsipkézett barázdáit nézd figyelmesen. – A sokat próbált Idő, mint gondoskodó szobrász, mint csiszolgatta, farigcsálta őket tökéletesen!

Ha embereket figyelsz, ne csak őket lesd, nézd boci-szemekkel bambán, megbabonázottan, - de szemek dióbél ragyogását, hangok dallamos törékenységét, sóhajok olvadó forróságát amik az esendő lelkiismeretet betöltik – vigyázz nagyon! El ne hagyd felelőtlen s könnyelműen a halhatatlan szikra-percet, melyben végre csak beteljesül egy húron pendülhetnek az érzelmek,s fohászhangokkal köszöntgetik leendő, áldott kismamák szerelmük halhatatlan pocaklakóit. – Ne nézd a bért, amit fizetnek ki, hogy munkád után, mint átejtett másodhegedűs magad becsapva megvesztegesd, s eladd az élet erkölcsében is valóra válthatót; csókok égetésével, szent alázatával befogadhatót.

Ne a formákat s anyagot szemléld feltétlenül, hanem a tapinthatót s érezhető dolgok természetét, mely öntudatlan is kimetszi az Időből az elpusztíthatatlan Valódit, mint egyedüli lényegest, - csupán az számít, ami fölrobbantan, zuhogva áradon dombok mögött szivárvány-glóriásan megjelen – vörössárkány-szárnya szikrázik át a fölsebzett s most vérző naplemente alatt! – Forrongó nyelvek csók-párbeszéde dallamos harangnyelvként csengve bong! S összezáruló ajkak zenéjére hív a betölthető Mindenség, lehetséges örökkévalóság halhatatlan átlényegülése!

Megcsömörlöttem – meglehet – elvadultam, elgazosodtam a Világtól! A lényeglátás tartósan elsikkad lelkiismeretek mélységeiből, csillogó szemek retinájából. – Azelőtt széptevő bókjaimra kedveskedő szavak zápora hullt, s most a Semmi terrorizál, egyre vádol! Azelőtt könnyekből fölépített, törékeny üvegpalota, s most hirtelen romba dől, összeomlik, s én megmaradok tán véglegesen lúzeres baleknek, zabolázhatatlan világok csatáin! Érzem, arcomra sebezhető tüskéket csatol, felrak minden őszintehitű könnycsepp-lényed angyal- ragyogása, - már hosszan eltávolodott, mint tó tajték-tükrében a föláldozható kő!

Halhatatlan, örökkévalónak itt lángolásomat Júdás-csókjaid elárulták, s kisemmizték: Magad is sejtetted s tudtad: Egy voltam keringő vérrendszered sejt-molekuláiban, létezésed mindenhatósága között! Csillagokba nézek dermesztő holdvilágok éjjelén s magamhoz vonnám szólítva kerek sajt- arcodat; a kitörölhetetlen emlékezetest, a megszelídíthető Végtelent!

Téged most viharos ölelések borostyánja tart fogva, mint jócskán megkötözött: minden kis szalmaszál, éjcsokoládés hajfonalad lelkemet fölsebzi, akár az injekciós tű! Mondd meg: de csakis a teljes, a könyörtelen Igazat: mi vonzz s hajszol egyre mágnesként tefeléd? mi köthet még hozzád? Mily földön megfogant, éji jelvényű, ártatlan köteléket!

Egyre távolodóban vagy, s emlékeim zsákjában – mégis egyre közelebb s közelebb – rohannék halált kergetve, garabonciások forgószelével futnék feléd, hogy tölgyfa-karjaimban tarthassam hattyú- testedet végre. De félő, vétked előtt nem tudok szemet hunyni!

Megcsalatott lét fájdalmas s megéget, gyáva s szánalmas egy helyet arcomat csupán tékozló édeni álmaimban simogatja kezed, s barázdák jeleit viselő, kopasz fejemet! Égre írt írásjelekkel,kozmoszok táguló gyémántporaival vallanék neked – s most, hogy bár atomhasadással egyre bombáz s fenyeget a táj – boldogságom megsemmisülni látszik…

Megőrült alázatomban most következnék az önfeláldozás: Beteljesített Végzetszerűségemmel nem jó dacolni! Gordiuszi csomókat kötnek rám, a hétköznapok. S kellene egy fürge-röptű Artemisz, erdők istennője ki szárnyas nyílhegyeivel leszakítaná rólam növekvő pesszimizmusom terheit!

 

ANYÁM

(Édesanyámnak szeretettel)

 

Anyámat látom én: Húszéves arcát. Barázdák veszélyes szakadéka nem fenyegeti – tizenkét órákat vállalt s ajkait inkább bezárta leforrasztva – panaszkodni soha nem is szándékozott! Egyenes karvirág-szál teste, mint az íj egyenesben megfeszült. Hajkoronájában őszi avarszíneket dédelgetett a hajfesték!

Oroszlánhitű akaratossága mellé nagy áldozatokat adtak az évek, sebezhető volt Ő mindig is – bár könyörtelen világok peremén is felemelt pallos-hittel átevickélt inkább, s akkor a gyöngédség megbocsátható véteknek tetszett csupán: se embert se sziklába vájt akadályokat nem ismerve halad hajnalok bizonytalan fölsebzett pirkadatán vézna, kis kezeivel,megtörhetetlen kedvvel mindig odaállt s két ököllel, vasakarattal mérte a Munkát – bizonytalan jövővel, s mégis mindennap föl mert állni, remélni s gürcölni! Ahogy önfeláldozón, mint óvó Madonna: angyal-tekintetű Dzsokonda ragaszkodón szeret, ahogy tüskéskedvű ellenségeit cséphadaróként nyüstöli, nyúzza, hadakozik velük – megfeszített öntudattal, mennyecske-kipirult arccal, gyilkos élesre csiszolt körmökkel, - akaratát, mint fölvilágosodott, makrancos hölgy mindenképp tűzön-vízen át keresztül viszi! Kamaszos daccal, szikladöntögető sárkány-akarattal vitézkedik ötvenkét éve, kaszabol, körmöli anyagi költségvetését rendesen s mégsem áhítozhat még a hőn áhított nyugdíjra – hogy önmagát megérdemelten befejezze – finom kisded- kezeivel sokszor kopaszodó hajhagymáit babusgatja, cirógatja és én lábmasszázst alkalmazok nála: Leboruló alázatként az önzetlen szeretet ragyogása előtt! Lenyűgöző fölénnyel figyeltem Őt, ki küzdelemmel hajszolta magát a Nemesebbre, a jobbra. Önmagában féltve őrizte az önzetlenség kincsét: Az Egy-lényeget, amit anyai örökségként egyke fiának is áthagyományozott!

Azt bizonygattuk, hogy a Szerelem nemcsak összeforrasztott csókokban folytatódhat – mint általános, egyetemes lánglobbanás – hol a halhatatlan Mindenség, mint örökkön izzó hamu rejtezkedik, s magához vonzza szépen ívelt testrészeit Heuréka-szikra, és vulkáni parázs.

De – míg megolvadt aszfaltok fekete folyamára írásjeleket, rúnákat vésett a trópusi hőség, otthonunk meghitt, harmónia-magánya félő – tőlünk elmenekült, messzi horizontok felé távozott. – Nyugalmat intő csendben tested balzsamozott angyal-illata reszket, a bizonytalan ismeretlentől meginog, - ruhánkba szívódik megfáradt napszakok után az igazmondó verejték – Igazgyöngyök szikráznak, mint az aprócska lángocskák. Arcod sebezhetőségét felöltözteti az angyali fenség! – Azt bizonygattuk mindenáron, hogy a Szerelem nemcsak összeforrasztott csókokban létezhet, s folytatódhat – de egyetemes lánglobbanással egyre fokozódik, egyre hevül, éget katlan-burjánzó hősége! – Most azért félek, mert szilárd Damoklész-kardként felszülni látszik fejem felett az elrendelt Végzet, s megszelídített Prométheuszként nem is tudom, miként lázadjak ellene? Ha volna mellettem már valaki: Az Egy, a Végső, a lényeges Igazi, ki megszelídített, védelmező szavaival tanácsot adhatna, bölcs iránymutatást: Ha szorít a kétségbeesés, s megbéklyóz a farkastorkú félelem merre fussak, merre menekedjek, milyen elhagyatott s lakatlan lyukba bújhatnék: fenyegetett, töpörtyű sündisznóként, ahol nem akarnak fölfalni, s fölprédálni? Visszautasítás, folytonos, negatív felhangok már megmérgeztek rég: Most azon ügyködök magányom piramisában, hogy is törhetném át pesszimizmusom gátjait, bonthatnám le köröttem tornyosuló falakat?

– Kánikulai szobámból most még pompás magabiztossággal izzik a kopasz hegytető – ritkásodott, kopaszított frizuráját villámok kés-karmai, cikázó gömb-orkánjai el nem érhetik: Belső gyermekebb énem is a magabiztossággal küszködik!

Itt most minden gyom-tarack tűz-árban senyved, alig lélegzik s pusztul: Sárgás rózsákkal tűz- rózsákat ölelgetett magához a kicserepesedett föld. E természeti, kánikulai–háborította vidéknek nem vagyok, s már nem is lehetek senkije. nem birtokló, s nem is gyarmatosító szerettem volna lenni, de hegyek útvesztő magányában biztos keresztutakat megtaláló, emberszagú igazságokat szimatoló sün – mert tudom: minden bokor, fa s növény csupán magának nyeldesi el a megmaradt napfényt, s talaj közeli élőlények, lélegző flórák sóhajukkal csupán fohászért könyöröghetnek, ha lenne Valaki, ki szánná, megvigasztalná őket: Tócsák igazgyöngyeit kuporgatja a meghasadt lélek. Megszikkadt egyedüliségem nem oldódhat fel csupán angyali hangok dallamos hullámaira – bizonytalansággal terhes, kiürült jövőbe lépkedek tétován, mint a csecsemők, mikor csupán még próbálgatják egyre fölváltott aprócska lábacskáikat – vajon biztosan s helyesen lép? – Mégis fokozatosan tünedeznek, fogyatkoznak mellőlem a megbízhatók, Igazmondók – félek elröppenő emlékezetek szelíd pókhálóján fönn nem akadhatok, meg nem gyökeresedhetem! – Megszelídített, falatnyi vadon előttem, elterül, alig maradt vadakkal teli!

Az éjszaka kozmosz-fekete lyukán kifeszített, kormos lepedő, csillagok gyémánt ágait tördeli a halandó Idő! Miért is hittem egykoron, hogy csöndes békés túlvilágod ős-üregében; harmóniát, megszállt békét találhatok? – Gépek jöttek: Emberkéz által pusztítható, irtó hadjáratot viselő vas- szörnyetegek: Zöldpikkelyes reménységnek – félő, talán már rég oda lett: Erdőt is, engem is csont- sovány madárijesztővé süllyesztenek az emberi gonoszság őrlő malmai!

Leszek-e még vagy nem leszek jelen? Midőn baljóslatú bosszúállásokban bátrak, oroszlánkörműek helyett gyávák tábora diadalmaskodik: Gyilkos galócák piros kalpaga alá komfortosan bevackolom magam, - csapdaként kifeszítve tüskés sövénykerítésemet: Hiéna-fogak ócska tépdesése el nem érhet!

Ebben a ragacsos, tespedő homályban nem érzem jól magam! A balzsamos este kormos végtelenében fohászként siránkoznék, ha lehetne. Összegyűlt éveimet hamar kopaszodó hajhagymáimra bízom: Bár szőnyegmintáim kihulltak, az emberek halhatatlan lebegéssel naponta köszöntenek, megajándékoznak.

Kőkemény, gerincet feszítő priccs:Fekhelyem ki tudja mennyi ideje már! Kiszámolt örömökre tartogatom kopottas bankjegyeimet; DVD, könyv, verseskötetek s talán semmi egyéb! Egymásba kinyílt, háboríthatatlan harmóniában lelkeink, mint a sebezhető virágszirmok egymásba nyíltak: Ó az egyetemi padsorok termékeny magánya, egyedeliségünk határtalan,s végtelen Mindenhatósága, mikor csupán titkon elsuttogott szerelmes szavainkat hallgathatjuk, mert mást már aligha szólhatott volna ránk! – Milyen felnőtt orchidea-selymű kedves arcod, kardvirágszál-karod belém karol, s megszerezhető magabiztosság felé, mint védelmező anyatigris ösztökél! – Most itt nélküled a nagy üres Kozmosz hasadékán minden tárgy – amit csak eddig keservesen is elszánt szorgalomban összegyűjthettem, mind csak Téged idéz, szólongat, egyre hív! Jó volna azt mondani: Gyöngysorokat pergettünk igazából szemeink édenkertjeiből mikor ránk talált az orvgyilkos búcsúzás – Ablakunkon verejtékezik s esőt könnyezik a megfordíthatatlan, vissza nem nyerhető Realitás: Idegeskedő, aggodalmaskodó hattyú-karod dobolását érzem szívemen: Végigver rajtam ostorcsapásként választásod, kegyetlen döntésed: Hogy akkor, Júdáskodó pillanatodban, kölcsönösen jobb lett volna számadást vallani: Szerettél még? Vagy már akkor tudtad midőn láva- csókjaiddal mást fontál, nyalakodtál – Végigsújtott ádáz-keblű árvíz rajtatok s én mégis végtelennek tűnő se éjjelek, se nappalok örökkévalóságán azért izgultam; kezeimet ezer változatban tördelve Minden rendbe volt-e ott s hogy épségben megmenekedtetek-e?! – Szétszórt közönyödben vajon tényleg elfeledett már érzelmesen dobbanó szíved?!

 

 

 

MEGSZÜLETETT KISDEDNEK

 (Unokaöcsém kislányának)

 

Te ki kecsesen lubickoltál – még egészen oszthatatlan, öntudatlan – gondoskodó kényszerzubbony- anyaméh foglalatban, ős-mélységű placenta-tengerek oázisából nehezebben szabadultál el, mint sok üldözött! Édesanyád hasfalát aprócska ökleiddel, mint fakopács a kérget, sokszor megkopogtattad:,,Itt vagyok!” – Szaftos, hínáros koponyádból hullámos hajszálerek tővén termő, kék folyamokkal máris tekeregnek!

Te, kinek szerencsecsillagzata csupán most formálódik, születik hallgasd meg azt, kinek lassan már minden haja s foga kihullt, a szőrös, ősemberi Enkidu-kezekkel retteg, hogy tarthasson vajon hogyan is érinthetne meg esetlenül, s sután félszegen? – Itt állok én, s mosogatógépként kopogó szívem köré a hétköznapi megélhetési gondok úgy tekeregnek,mint falánk kígyószorítások áldozataink köré: Miféle sorsot teremtő, mégis végzetesnek bizonyult próbatétel ez már megint, hogy pénzem, kenyérkeresetem valódi s őszinte értéke napjában folyamatosan csökken, ezáltal aljasul – kikkel naponta gyűrném bilincsbe vert teljesítmény- kényszerek sanyargatott robotját,azok most egyik pillanatban barátok, a másikban már ellenségek? – Önmagamba bujdosnék, ha még lehetne! Miket is beszélek? S hová? Mint idegeimben megállt öngyilkosoknak szánt puskagolyó bénít a Tudat: A Világ megkövült csigaházként közönyös tétlenséggel fogad s hátat fordít fennhéjázón s rátartian miközben az Erkölcs egyre haldoklik s már a felelősségnek sincs sok hátra! – Itt állok most: Kicsinyített mózeskosaradnál Te ki angyalka, - magamat önzsarnokul egyre csak faggatom: Mit is adhatnék elhalmozott szeretetemmel még neked? Remélhetem nem örökölted pesszimista kétségbeesésemet, kilátástalan szakadék-depressziómat? Fogékony, mindet értékelő, szivacsos értelmed csupán most terveződik s alakul. A Minden jövendők büszke kezdete! – S nem merlek s nem szeretnélek hitegetni: Vajon mennyi Időt kaphattam ténylegesen is idelent?

Emlékezz majd, ha már nem lehetek melletted s veled, töpörtyű-kezecskéidet mint babusgattam, óvakodva – féltő aggodalomban – s mint kacagtál pajkosan ha megsimogattad örök pufók arcomat?

 

 

 

SORSÜLDÖZÖTT

 

Forgolódó önkívületben – mert ez az álmatlanság állandó szemeiből elűzött minden pihenési vágyat – csupán nézni tudom kitágult pupillákkal ahogy a balzsamos nyári alkonyat tűzizzású nyelve harmincnyolc fokokban kedvére fojtogat, s lassan, mint ragacsos, fekete szirup rám tapad az éjsötét kozmosz. – Dübörgő, éhesülő vérem jéghideg, szomj nem olthatja, kínzó, égési sebeimet gondoskodó kéz sem kötözheti! – Ostoba, könnyelmű, hogy még hihettem – hogy Én lehetek beteljesült romantikák, halhatatlan szerelmek evilági széptevője, víg-poétája – most látom már: Forrófejű hangulatiságomból túlkésőn, okulva vigasztalan fölszarvazottá tett a Kedves, kivel szinte csupán még plátói útvonalakon kísérletezgettünk kölcsönös szenvedélyeinket – s szemeim kifakult retináján fájdalmas üveggolyó,minden Igazgyöngyszem! – Megváltozik az Akarat, s szikla-mély, ha ős-Marzüász s örök, kétkedő Sziszuphosz egymással összefog: Vakondtúrásra lép, s megbicsaklik, ha kitárja, mint szirmot sokat szenvedett lelkét egy sorsüldözött. – Nem tudtam én, csupán végzetes pillanatok üzenték felém a megvilágosodást: Egymással, mint a szerelmes ladikok feleselgettek nyáluszályok nászaként izzó, parazsas ajkak: De most sem érthetem még mindig az észtbontó Lényeget: Félszegen, rossz szívek kapuján kopogtattam merészen bókolgatva én, vagy csupán ideje korán kiábrándított a hitvány csalódás, testek lángoló vereték-beszéde? Önként belenyugvó, elhasznált, törődött Áldozat: Én! Csillagok gyémánt-tüskéit bámulom az éjnek, s érzem simogató közelségét angyali Kedvesemnek aki bár oly messzi távol van tőlem, mégis emlékeim könyvtár-polcain megbecsült, örökkévaló helye leend! Kiüvölthettem volna, hogy már a Semmi sincsen, csupán a megszokott önsajnálat: Egyetlen magamra találás!

 

 

 

ZSOLTÁR

 

Nem kértelek s nem kérnélek ma sem, oly félszeg s esetlen voltam veled Egyetlenem; csak megvártalak egyre míg koleszod felé szedted aprócska lábad, hátha még föltekintesz s észreveszel – de nem! Sebzett lelkem megcsalatásod emlékeivel úgy tele lett, mint háborgó titkaival az örök-mély Tenger, - kijutott már éppen elég önsajnálat nekem is!

Hidd csak el, s te könnyelműen kinevetted útakadályait az Egyetemnek, én meg tűrhetetlen feszülő íj-idegekben úgy feszengtem naphosszat, mint az elítélt – Hajbókolgatva vallottam neked szerelmet. Nem hittem volna, hogy ajkaid bombázó formáin majd végül nélkülem érik, s érlelődik meg a titok s másnak kitárt Adonisz-karjaiban vigasztalódsz: Mégis, egyre most arra kérlek bocsáss meg nekem, hogy fájdalmaid szívig hatolón átérezve mindig rád gondoltam öntudatlan, ösztönös vonzalomban. mint anyát követelő gyermek tétován szorongattam gyöngéd kezeidet, s zsebkendővel egybegyűjtöttem hangtalan potyogó igazgyöngyeid; mikor senki meg nem érett s mindenki lemondva elhagyni látszott! Félszeg gyávaságomnál – bizony – többet nyomott a megbocsáthatatlan Vétek: Halhatatlan szerelmi esküdet én szentül megfogadtam, s megállapodottnak véltem: Tudom, hogy te csupán befolyásolható aranyszíved hanghullámait követted s én magam sodortalak halálos bűnbe, mikor ideje korán nem vallottam egyértelműen, s tán tiszta szívből: Szükségem lett volna rád! – Tudhatod Kedvesem, nem kérek senkitől már semmit szívesen, csupán meleg-szívvel, s ha önzetlen adja azt elfogadom, de egy SMS, vagy email-üzenettel megmenthetnél – csupán, hogy fenyegetett Damoklész-pengeként valóban tudjam, s megérthessem: Hányadán állunk?

Sokáig nagyon haragudtam magamra – hátha akkor másként dönt a mindenható Végzet, most aranyos családunk lehetne – de most a nap huszonnégy órájában szólnék hozzád, - de nem lehet – de mit is tehetnék én még: Utolsó percig, mindig gondolok rád, s fölköszöntelek, s várnám nyomokat égető válaszaidat, szívekben lassan gyógyuló sebhelyeket fakaszt konok, kényeskedő s makacs hallgatásod!

 

 

 

POCSÉKOLVA!

 

Fiatalságomat a tudás utáni föltétlen vágy vitte el: megismerni a még megismerhetőt, s ha megengedi bebarangolni a Végtelent! Éveim folyamatosan táguló évgyűrűiben tizennolctól- huszonhatig! Az általános magamra hagyatottság pesszimizmusa, s kihasználhatóság lett a jussom: Halhatatlan érzelmeimet, mint szemérmeskedő, plátói lelkek versekben próbáltam kiönteni, szívek hevülő titkait, mint gondoskodó támaszték óvatosan megnyitni, s figyelni csöndesen: Vajon mit üzen nekem szívdobbanásaival egy mosolygós Mindenség-szempár. – S most ismét azon kell, töprengve gondolkodjak: Vajon valóban csupán csak Én hibáztam; bevallott, őszinteségre tanított, megbocsátható, balgatag hibáimmal?

Mondhatom-e azt mindent elnyelő Kharübdisz-szakadékos munkanélküliségek, torkokat éhhalálok szélén elmetszők, abortuszos kismamák láttán, hogy boldog vagyok, s elégedett? – Huszonkilenc évesen építettem-e halhatatlan Prométheusz-sejtekkel új, s talán boldogabb világot? – Ülök, vagy rendszeresen próbaidőkhöz szoktatott, törékeny napirendekben járkálok kalitka-kincses szobámban, ki-becsukom lakozott ál-ajtaját: Remélve, hátha a harmónia még megvár – kissé biológiai állandósításban, mint hosszantartó, tartósított konzervek öregszem: Szőrcsomók csipkézetét Enkidu-mellkasomon undorítónak vélik az ,,egyesek” – Sötét hajamban ezüst pengeél csillogón az őszülés, dérhullatás Kopaszodó szirtfokként dús szőnyeghagymáimat gyorsasággal elvesztem! Kedvesem, nem tudom, hogy hajlandó-e várni, várakozni rám még? Megnyugvásaimat, meneküléseimet ki becézgeti anyák dallamos hangján gondoskodva, óvva? Világra csodálkozásom döntő pillanatai naponta megcsalatnak, s kinevetnek!

Az indulás s megérkezés, mint két egymást szinkronban kiegészítő mozdulat tartja, s fogja össze az elrendezettnek hitt körforgásokat: Tán csókok beteljesüléseit visszalopni oly lehetetlen? – Kérdem magamtól, de Tőled is, ki csöndben, komolyan hallgatod vallomás-szavamat: Miért kellett így történnie?!

 

ELKÖTELEZETTEN

 

Konok s makacs maradtam! Begyepesedett, régimódi lovag erkölcseimben, s természetként szeszélyes hangulat. Csillagok gyémánt-mosolyával talán vigasztal még aki a végtelen Kozmosz-téren át meglátogat. Múltam megtört s sebezhető kudarcait személtem mindig: legyűzöttségem iránytűi befolyásolták ingadozó hangulataim: Így lettem megtöretett Sziszifusz, s nem békért harcra kész Adonisz: Szavaim bölcselkedő, átgondolt, üres fecsegéseit csupán a kevesek, ha meghallgathatták, mert beszippantotta szippancs agyvelős gondolatuk a megszabott gondolatokat közvetítő felsőoktatás: Ahol senki sem csupán azt mondja, amire gondol, csupán amit mások kitágult s elmélyült fülcimpáival hallani szeretnének. – Már gyengít fokozatosan türelmes gyilkosként napra-nap az önsajnáló marcangolás: Lobogó hittel s miért nem állhatom önállón sarkamra végleg? Hogy aki kreatív tudása szerint még fenntartott fejjel vallhatta a tudás Igazságait, az csupán csak Bukásában lehetett teljes körű független! Mert mondhatnak akárhol, akármit köpönyegforgató Janus-szavak, gyilkolni is kész Júdás-tekintetek, perc-emberkék dáridója lehet, hogy hasznos a átmeneti boldogulást, meggazdagodást tartogat, de az elefántcsonttoronyba kényszerített tudás el nem adható, be nem mocskolható!

  Ötleteinket, sok idilli álmainkat vilárahozottan is asztalfiókjaink mélységeiben tárolgatjuk! Enkidus- mellkasoddal, s Marszüász-subáddal a kitüntetett ,,többség” csupán egyetlen dolgot feledett el: A Lét – bárhogyan megszakítják – kezdő, vagy akárcsak haladó szamárlétrájában – Folyamatos! Kincseket s gazdagságot csupán az talál, ki nem önzőn, elvakultan védelmezi csupán saját igazát, - de kész együttműködve s segítőkészen kíváncsi gyerekként az Újat is befogadni! Hol egykor pótvizsgák vallatószékében mint elítélt senyvedtél – gondoltad-e, hogy mostanra agyadban felerősödik a sok kifosztott s megsebzett emlék?

 

 

 

MIÉRT?

 

Nem tudom, hogy mi okból s miért? Ős-magányok megszilárdult káoszából méltósággal, felemelt fejjel kilépsz, s uralkodol most is megsebzett szívemen: Emlékképpé változtál át, s mégis Idők halandó távolából mindig elérsz. Magam alatt lévő, gyökeres pesszimista óráimon – mellettem állsz! Ha csupán téged figyelhetlek távolokat hódító, hunyászkodó figyelemmel – körém emelt kétségbeesésem szilárdnak hitt őrtornyai leomlanak. Térdre ereszkedve kérdeztem volna tőled megváltást adó bizalom- vallomásodat: Egy életre képes volnál-e még szeretni, a bizonytalan s félelmes Ismeretlen határköveit együtt bejárni? Nem fájlalnád, hogy nincstelen, s kissé félszeg, szerencsétlen pojácát fogadtál szív-esküddel önmagadba jobbképűbb, sportosabb, szőrtelenebb macsó Adoniszok helyett?

Bűntelent ültettek liliomos nyakadba akit folyton ért a sújtás, s ártatlanként szálka volt sokak szemében e bűnös világon! – Egy ,szegényes írócskát” semmirekellőt választasz, tisztes foglalkozású férfi helyett? – mondogatná sokszor apád, ha eléje vetődnék! – Nem is tudhatom mi ütött belém? Mikor a Kozmoszt sötétségbe beborító ürességbe fényeskedő hajnalcsillag költözik, hogy beragyogja földöntúli Mindenség-fényeivel a kiüresedett Horizontot. Válasz, iránytű, Cél, vagy nekem. Az élőn lobogó, magát el-nem-adó Lelkiismeret, angyalsugarú büszke öröm – vigasz s feloldozás eme embertelen s kicsinyes, irigykedő korban:

Megsebzett, vörös-sárkány égbolton, csillagok gyémánt-mosolyával óvol s vigyázol mindig rám – tested s vérem – sajnos nem lehettem – arról már végleg lekéstem, de egyetemre dobbanó szíveink gyöngéd s figyelmes dobbanásokkal üzentek felénk: Emailt, sok milliót küldhetek, s mégis tudatosan félek, remegek Te mér soha többet nem kérdezheted meg: Hogy is vagyok, angyal földi másod átérzése nélkül?

 

 

 

BEISMERÉS

 

Indulni véltem még valamikor magtalan, töpörtyű koromban, homokozók szilárd talaján, óvó biztonságában kék égbolt alatt, s homokvárakat földön emelni. Kis teherautóm fényes, vaslemez platója, mily ügyesen döntötte s pakolta a finom homok halandó kristályszemeit. Gyermek- lélegzésben – akkor – az öntudatlanság volt s lehetett még egyedül s konokan a gondolat s az eszme-óvódák hófehér mész-falát hangyaszorgalommal lekapargató, angyaltekintetű rakoncátlanság: Gyermeki én! – Sültgalamb ígéretekben bővelkedett az emberi, ízes száj, még ártatlanságba veszett akkor a csírás tréfa, megbocsátható, jópofa hecc.

Éjszakák koboldokat, manókat szülhető, különös varázslatában anyám vigasztalón, oroszlánhitű ölében hajthattam termékeny álomra nyugtalan fejem – akkor is, ha nagyon rettegtem s féltem! – Ma az idillikus álomkép csupán álmaim szelídtekintetű, még háboríthatatlan óceánján lebeg: Oly hamar fölrobbant Semmivé foszlott szinte minden. mint kegyetlen tüskésbozót, naponta sebeztek aljas szándék mellett az iskolai béklyók, iskolai WC-kötelmek, s hiéna-öklű cégéres gennyfráterek, bűntelen latrok szorongattak örökkévalóságba hajszoltan, naponta, mint egy kis férget, alamuszi tetűt, a kényeskedő Gorillák, acsarkodó ordasok uralták csupán a Rendet, míg az Erkölcs sziklaszilárd őrei lapítani, meghátrálni kényszerültek! Éltem – de a bosszúállás konok s makacs ostorcsapásai viharfelhők ádáz támadásaként sújtották sebezhető lelkemet! – Most az emberi eladható megalkuvás, az Erkölcs pusztulása újra száműzött, leselejtezett Összetákolt, megszerkeszthető papírhalmok, szépmíves könyvek elefántcsonttornyú őre vagyok. Hiúságom nélkül is sértett s még mindig s most is Sérthető! Nem hagyhatjuk, hogy az összerendezett kéziratokból méltatlan s hitvány kezek lélekként izzó hamut, pisla zsarátnokot faragjanak!

 

 

 

FELELSZ, HA KÉRLEK?

 

Felelsz? Vagy feleljek helyetted is? Nem áldoztalak fel, ez a helyzet! Égető csókjaid kemény kő- záporokként koppantak bíbor-szívem tékozló s tán még hitehagyott falára. Vétkeinket – mondd csak, együttesen cipeltük-e, mint az erkölcs végezetes tehertételeit, vagy Te is mentél – mint mindig elszánt, páncélos akarattal a magad útján? S én nem fordulhattam vissza feléd!

Vállalnom kellett volna – legalább, most csicsereghetnél dallamosztogató, pacsirtás-kedvvel – csókjaimat szívedbe rejteni: S ha szerencsénk van elég maradandó, s örökkévaló a megbonthatatlan halhatatlanság, hogy a hamarpergő homokszemek hirtelen pergéseit kivédjük! – Gondolkoztál-e már azon mi lett volna ha Szerelmünk igaz, s őszinte törvénye beteljesül? Még megbocsáthatatlanságaidat is – tudhatod – balgán, s tudattalan megbocsátottam! Szívemet, mint a sokat sebzett, most vergődő, vérző csipkebokrot előtted kinyitottam, s hétlakatos titkaimat, rigolyáim félkegyelműségeit egyedült Te ismerhetted, te láthattad! – Most kérdeznélek csak, miért tetted, hogy amikor csillag-mosolyoddal elkápráztattad e földi porhüvelyek biológia seregét: Halandó Enkidu-testemet, mázsányi kötélcsomókat raktál kegyeskedve vastag, hurka nyakam köré, s Kharübdiszek mindent bekebelező, mély szakadékai közt, vergődni hagytál egymagam, hogy még levegőt se kapjak? – Barátod voltam! Hűséged talpat nyalogató, udvari bolondja! – S míg te bizsergető nyelveitek tobzódó bohémiáiban élvezkedtetek: Egymagamban a megsebzett lélek is segítségért esdekelt szánalmasan, sikoltott! Ki adta nekem feledhetetlen percek töredékét, hogy megismerhettelek, s veled a szétszabdaló Kínt? Sorsunk baljóslatú csillag-özöne tán mindig is fejünk felett vesztegelt öntudatlan s lebegett Damoklész-foglalatban?!

 

 

 

CSALATKOZÁSOK

 

Most még lépéseimet igazgatom: Mogorvácska medve, kényeskedő, bicegő sündisznó! Megmaradhat-e még szemeid katedrális boltívén a fényeskedő szivárvány-lángolás, s glóriában fürdőző rózsaablak-ujjongás? Nehezebb s kedvetlenebb vagyok! Nappalaim hamarabb változnak s hamarabb rövidülnek. Piríts csak nyugodtan kobakomra, kelts fel s szólj rám: ,,Nem gondoltad még meg magad hogy önszántadból végre tartalmasabban új életedet lapozz s rakj? – Az utak – több mint valószínű – keresztutakat szegnek, s zsákutcák ismeretlen fogja lesz az, aki egyszer végleg eltéved! Mögöttem egyre lassabban, tompa jajongásként bezáródik végzetes Múltam: Vissza már egyre ritkábban nézhetem az adott Jeleneteket: Vajon mit is rontottam-e el? S vajon ki az ki ténylegesen tévedhetett? Csillag-mosolyok madarat röptető kacaja most tőlem elmarad – egyre messzebb van! Szívemhez gyöngyök-csermelye csorog majd Igazmondó szemeidből!

Majd lesz még ünnep is lelkiismeretünkben egyszer, ha végre a zajongó s sokatmondó ígérgető nagyvilágon Békét kötöttünk – akár az ellentétekkel is! Lassan majd elfelejtjük a satuba fogó zajokat, darázscsípő-megjegyzéseket, fullánkoskodó kritikákat. – A válasz s felelet mindig nehezebb saját kérdéseinkre, mint fellelni s megtalálni az egyetemes összefüggéseket: Vonzunk vagy taszítsunk? A kettő egyszerre csak ritkán megy! Megmerülünk az ősi hibák mocsarában, s aztán a makulátlan tisztaság vakfoltjaival távozunk?

Megtaláljuk bölcsebben, ha jónak látjuk, s őszintének miért is rezgett hullám-fodraival a Szív, s elkoptatott, ócska mosógépzajaira felelgetnek szívdobbanásaink! – Semmit sem szerettél volna tisztábban, nemesebben s egyetemesebben, mint az őzikeszemekben bújócskázó, földi kiteljesedett harmóniát!

Elszaggattad a Realitást, s most csupán csak álmaidban hiszel? Időt, halandékot, a megtalálható kíváncsiság mulandó perceit tartogatja a Lét, s mire az ellentétek sebzett évgyűrűit e földön bejárod kiderül, hogy meg kell halnod!

 

 

 

KÖZELEBB A HARMINCHOZ

 (az író itt saját magát vigasztalja)

 

Hová tűnhettem; már csak por s hamu, s a Semmi, mint hátborzongató örvény csak kavarogni tud köröttem: Szándékaim mögött a mély bűntudat, megbánás motoszkál. tetteim kötelén csimpaszkodnak, egyelőre bizonytalanul függnek! Glóriás fénysugarak utolsó mentsvárát még elhiszem, s földet sújtó igazgyöngyszemek útjából komiszul kitérek. – Elszakadnék talán végleg az örökös próbatételek elé állító nagyvilági Élet – nem kér bocsánatot s tán nem is létezhet megbocsátás. Alázkodó, folyton tutyimutyis kedv sarjad burjánzó csalánként lelkemben, s mindent tönkretevő hangulatiság gyakorta háborog, mint nyughatatlan örökkévalóságában hullám-karéjos tenger!

A mindent összefüggésben tartó pöffeszkedni is tudó emberi elme ütött arcon elszántan s keményen:,,Maga nem Ide való!” – harsogták galád, hiéna-prédikációk, puskaporszagú víg-szózatok! Még kapaszkodnék a táguló köröket átölelő, szelíd gondozó szivárvány boltíveibe, de lelki társ az nagyon is kellene! Kilépjek-e végre már az önzőségbe kergetett, alattomos, önsajnálati körökből, vagy nézzük lelkiismeretemmel ugyan mire is mehetünk ketten?! Éldegéljek, mint őszidőben kifakult, másnapos levél: fák kihalt csontvázain ér-töredék, vagy zsörtölődjek, tépkedjem még csak nyugodtan egyre kopaszodó hajhagymáimat? – Fordulópontokkal vitatkozom, s néha nehezen megfejthető miért nem tudtam tán előnyömre,eredményesebben megváltozni! A köd halhatatlan homályán egy fiatalember sebezhető szívvel iparkodva átrobog. – évgyűrűk tehertételei olykor az Évek! Mernem kellene tenni: Legalább felnőttesebb tudatban biológiánk halhatatlan DNS-sejtjeit tovább örökíteni! Enkidus-testem tovább burjánzó szőr-erdejében ezüstösekké szikrázódtak már a szárak: Nem tudhatom vajon még meddig maradhatok, várakozhatok?!

 

 

 

NEM FÁJNI, DE REMÉLNI!

 

Két szabad s szilaj ember letérdelt valamikor…Kéz a kézben bonthatatlan, megtörhetetlen Egy s Őszinte akaratban: Két emberi Csillag felajánlotta közös sebezhető lelkét az örökkévaló halhatatlanságnak: Kötik őket ezentúl földbeli jegyek, a Mindenség boldogsága mindent magába foglalón az övék!

A Mindenséget is betöltő szívkelyhek, halhatatlanságba fokozott szívdobbanások egymásba feszülnek megint, s kibontják együtt maradandóságuk kelyheit! – Nincs most se hatalom, se földi kényszer, se pedig jogar – minden kényszerítő bilincs oldódni látszik, lehull – mert a hatalmaskodó Szerelem glóriájában fürdik, s ragyog!

Finom ív-ajkukon megszentelt zsoltár-sóhajok fakadnak együttesen: ,,Annyira szeretlek!” – Talán az önfeláldozás, ajkak titkosan suttogó közös telepátiája a legszentebb ajándék, amit két együttemre dobbanó Szív, egymásnak adhat: A halkan csordogáló alázat igazgyöngyei ma s minden Időkben megbocsáthatók az Igazak, a Szentek: Öröklétet babonázó örök-Egy pillantások adhatnak csak!

Lustálkodó Időnk most megtorpanni látszik. Lassabban forog, ha két csillag a kozmosz-végtelenében egyesül, s fiatal, burjánzó borostyánindák az érrendszerekben külön minden molekulában, sejtek egyesült nászában, s DNS-ekben, hangyaszorgalommal, ügybuzgalommal kitermelik a mennyei boldogságot! – Két szabad s szilaj ember letérdelt valamikor…

S az a kimondhatatlan bevallhatatlan örök s szent pillanat Eskük, Szövetségek Szív-fogadalmak létet- bontó, megtörhetetlen beteljesülése volt! Reszketve, félőn, s jaj-fehéren a boldogság millió gyöngyeit az éterbe szórva egy bájos őzikeszem szuggerál, motivál, babonáz, - lelkiismeretünk elveszett s újra megtalált élőbb fele: Mint a megszelídített virág, most még pajkosan, de huncutul kacag a tétova tévedés: Holnapok szikla-törögető Sziszifusz-súlyát vajon kettecskén kibírjuk-é?

 

 

 

TÍZ ÉVE

 

Tíz évig a mesés álomvilágok tarka szőnyegét koptattam! Repültem! Nem vágytam soha Parnasszusi, Helikoni-magaslatokra: valamiben reménykedni szerettem volna, lehetőségként túlélni, akár a napok könnyeivel is – embert gyötrő holnapokat! Nyúlna kezem kezedéért, de biztosabb a tiszta valószínűség, hogy most már végleg egyedül maradok! Szemlélőként, hallgatag Konfuciusként belenéztem a hangyabolyként is rendezetlen, nyüzsgő zűrzavarba: Világ? Melyik fogaskereket hajtják összefüggéseid s vajon miért nem működik képleted, ha egyszer már bevált?!

Ambíciók, motivációk nélkül csupán Célokkal térek majd vissza; Felelősségemet tudom s vállalom: Mert a Tudat, hogy tán mégis hagytam valami maradandó, pislafényű nyomot itt s Földön – ideköt! Önsajnálatotokat, hogy segítsem, amikor egyesek szerint én is az vagyok? Adnék önzetlen szeretetet, gyógyírként a biztos megértést – félő biztosan eltaposnátok, egymást fojtogatnátok irigykedő kutyaként a megszerezhető koncokért! Erőszakosságtok, hiéna-marcangolástok a ti bajotok! Megáldva a bizonytalan tudatos ismeretlenjével pőrén s védtelenül itt állok! – Élet-Halál, mint titkos ellentétek ősi egysége próbál feszülni bennem: s vannak napok mikor az elmúlással megfontolt bátorsággal hadakozok, - mégsem pusztítom önmagam önként, vagy jószántamból

– Idilli álmok magaslatait fürkésztem, de mindig visszanyomták, mint struccfejemet sárgaföldek mélységeibe. Itt ülök szobám fényes, mécses holdvilága mint sárgán vicsorító fogak, késhegyek tűi háborgatnak csupán – betörnek szobámba! Kezed hattyú-finomságát őrizgetem, s csak abban bízhatom, hogy őszinteséged ártatlanságában valahol messze Te is úgy teszel:

Mint rablánc - anyámat kötözi s fojtogatja a robot - munka egyre: Számlai, szolga-adminisztráció, strázsálni vagyok kénytelen a hamar elfogyó időben s el nem múló önzetlen odaadással szolgálnám a halhatatlan Romantikát, Don Quijote-i ábrándokat!

 

 

A KUDARC

 

Érdek-abroncs, pénz-kolonc sanyargatta Világ! Mérlegelve utolsó döntéseimet is átgondolom; mindent mérlegelek s megfontolok! Gyöngéd vállaid tollpihe-puhaságait átkarolnám – tétlen vagyok: Ajtót fogok, s kapukat döngetek, de csak a Te kezeddel – de csak, ha Te akarod! Segítenélek, ha tehetném, de csak, ha kívánod arra mentem volna, mint a megszelídített folyam amerre vittél volna – de te mást akartál a kifosztott élettől! Világunk Kharübdisz-szakadékok, örvénylő kezek ádáz ellenfelei szorongatják! Én eltévedtem már sok esetben keresztutakon, s jogos tétovaságot tanúsítottam, ha nem tudtam kiben is bízhatok, merre is indulhatok? Kezemet nyújtottam volna hozzád s te érted de már rég lemondhatok!

Sötétség ásító árnyékaival hozzám benyomakodik, kihalt szobám falára simul. S most hogy ifjúságom le nem aratható babérjait elhagyom, mint a vihar szikrázó villámcsapás átdöcögök elhibázott életemen az önsajnálat itt már keveseken segít! Önmagát fölfaló, kivénhedett zsörtölődő medvebocs – hát mi hajt még? Se gondoskodó, áldott család, se hűséges kedvesed – tétova, tutyimutyi oldalad mellett felnőtt virágszál már nem áll – s kaptam egyre csak sok számtalan szidást: ,,Tenned kellett volna érte te karakántalan Mulya!”

Méltón így jár, ki nem a zavarosban halászik, de kiemeli s megragadja a dolgok lényegét! Hajdan egyetemistává kreált a kíváncsiságom, s a kifizethető, bár csöppet sem olcsó költségtérítés önszorgalomból autodidaktává vedlettem s elkámpicsorodtam undorral, mikor egyénies ötleteimet a ,,mindent tudók” délceg tábora pofátlanul megvetette s kiröhögte!

– Angyal-szárnyakat kellett volna féltő oltalomban dédelgetnem vállamon s a hamar halandóságra ítélt Létezés bagatell akadályaival mit se törődni: Érezni, tudni s belélegezni az erkölcsi tudatot – hogy itt vagyok még, s hogy szüksége van Valakinek rám!

 

 

 

ROSSZAK TÁRSASÁGA

 

Mi: Kik most hasztalannak bélyegzett, s porig alázott vakok vagyunk s csupán mint magatehetetlen, két lábon ingázó időzített bombák tántorogni tudunk rossz s hasznot forgató rostélyán a Világnak – hamar fennakadunk! Az egykori munkaképes lehetőség-napok is csupán mulandó árnyékokká, szürke porfellegekké fakultak. Életünkért minden egyes keserű robot napon halandó s pusztuló- percekkel adózunk. Szánkra fagyasztotta nem tetsző neheztelését: A Kétségbeesett bizonytalanság, fölfokozott harag. A munka is jobban ment értékőrző erkölcs, bátorító abajgatás mellett, amikor hatvanfokos háztetőkön álldogálva közel az izzó tűzgolyó katlanához fa-alkotmányokon támasztottuk a hirtelen-kötő cserepeket. Most? Kissé a pénztelenség nyűge az, mely megkörnyékez a fenyeget! A munkák megérdemelt szilárd gyümölcséből mostanság nem mi – az építésvezető, ha volt meggazdagodott! – Lassan tudjuk csupán meg: mint halálba szánt ítéletet, melyet a ketyegő Szívünk, mint elszánt bíbor fülünkbe dobol: Magunkra vagyunk hagyatva a továbbiakban!

- Valamink tán mégis megmaradhat; az nem lehet, hogy annyi dolgos, megtöretett, évgyűrűs-kéz hiába alakítgatta kínálkozó jövendőnk lehetőségeit! A jókedv, mi eddig konkrét pontosság mellett meghatározott minket – félő, mostan kamatostul leültük, akár a csapatos elítéltek! S előbb-utóbb, mint siránkozó falevél, mely a megkövült fák csontváz-karjaiba kapaszkodik lehullunk, elfogyunk!

Önmagunkat emésztjük értelmetlen s bőszen, míg DNS-sejtjeink egyre az oxigén-ellátásért sikongatják hangtalan, utolsó megfáradt halálsikolyaik…

 

 

 

VERGŐDÉS

 

Szeretlek, s mégis ijedten utánad kapaszkodok, ha tétován mint a fuldokló felriadók álmaim képeiből. Félek s egyszerre magam is rettegek: Tudom! Megtartani téged már úgysem lehet – fátyol- koszorúval kötötték be liliomos-fejed. Féltem: Megszorítani, megragadni törékeny angyal-kezed, sokat tétováztam! S most látnád újfent háborgok s idegeskedek. Csókok elemésztő szenvedélyét félszegen is mulya voltam fölkínálni neked, hisz aranyszíved így is fokozottan kalapál egyetlen, felbecsülhetetlen kincsem! Mit érne bár, ha most is azt vallanám kilométerek távolából: ,,Szeretlek! S nem szeretnélek végleg elengedni!” – A Tiltó ragaszkodás pattog egyre lelkem krátereiben! Ha minden szavad ócsárló szitok, gyötrelem – angyal-lényedhez méltatlan gyilkos-szózuhatag, pillantásod csillagfénye most is szépmívű lánglobbanás! – Áldott tündérem! A nap perszelő, szaharai klímája alatt tele vagy gondokkal, tehertételekkel – ezt jól sejtem, tudom! Mégse tőlük, téged féltelek! Oh! A próbatételek sokszor megingatnak, határozatlansággal mételyezettek!

Hogy felidézném lelkiismeretednek fényes, üstökös-képed csillagok mosolygó gyémánt-tüskéi között a Kozmosz titkos jelképrendszerében mohón s bőszen még válogatok: Nem hazudsz nekem ugye? Te lenge szélben is lengedező árvalányhaj, esthajnalcsillagok halhatatlanuló kincse? – Velem is meglehet úgy lészen, mint az Idegen, kit kívülállóként legfeljebb csak a természeti ösztön- törvények fogadnak majd be, s nem tehetek mást csupán ,,csupán csak az erős győzhet” – eleven elrendelt törvényt, s szabályt: Melyet az egyetemes, humánusabb Béke tartópilléreibe tán nehezebb beilleszteni? – Látod: Egyre zsörtölődök, s morgok, mint szőrös Enkidu, engedetlen, s csalafinta Marszüász – igazán üzenhetnél s lennél hozzám a barátság örök szálaival közelebb! Tisztalángú virágszálam! Egyetlen dolog vigasztal, hogy erkölcs-tudatod helyesen még szívedben fényeskedik s ragyog!

 

 

 

KIBICSAKLÁS

 

Mostanában kezeim közöl minden kibicsaklik: Állás, lehetőség, s plusz-szerencse, a kitört fog, mások halhatatlannak tetsző, boldogsága! Lefagyasztott mosolyát a kedvesnek mindhalálig megőrzöm! Már minden kibicsaklik. Föláll s égbe mered még tőle tüske-tincsű hajszálam is:

Valamikor még azon nevelkedtem, hogy az áldozati könnyezés csupa bűn s megbocsáthatatlan Szégyen; hogy minden lélek-sebzés titkosított belügy! És mégis kibicsaklik bennem a megtalált s letisztázott Múlt: Mely sokáig kínzott s gyötört a Semmit is megszülő magányom óráiban!

Lelkem: mint a mindent megőrző kincsesláda – egyszerre nyel el mindent, s ha nem vigyázunk, fogva tartja álmunkat! – Így kellene káromlások, szitok-szavak ócskasága nélkül megszoknunk egymást – így kellene a Szükségben is szeretni s megérteni! Vállaim Sziszifusz-szakadékán évek gondjai, baklövéseim most telelnek örökkévalón, s nincs hatalom, törvény mely feledtetné mily barázdákat sebeztek gyehennás-öklök lelkem évgyűrűire!

- Másutt ismét kibicsaklott szálkák, ócska megjegyzések szeg-pillantások. S mint tutajok mélyén a kiszikkadt fatuskó: Így próbálom erkölcsi foglaltba begyűjteni a még maradandót, a Véglegest: megérintem a lélegző romantikát, amit oly soká elfeledtek! – Lassúcska csókokra nyitottad aprócska zongora-fogaid szépen ívelő, boltozatos szád, s én akkor nem mertelek, mint sírig elkötelezett nemes lovagod ölbe venni,s önbizalmam tengerén elringatni téged, mert te már rég másé lettél, - mintha csak a birtoklást egyszerűbben ki lehetne fejezni! – Hogy hogyan bírom még vonszolni s fönntartani még magam? Rajtam béklyóim démon-bilincsei egyre feszülnek! Mondd csak meg, de nyíltan s igazhitűen: Mások lábnyomaiban jól megférsz, vagy kitapostad már egyénieskedő utad?!

 

 

 

LEVÉL AZ ATOMKORBÓL

 

Úgy kellene még valahogy élnem – tudva az egyszeri, kimondatlan titkot; másoknak fönnálló példa, erkölcs-alázat lehettem, s tudva, hogy nem munkálkodtam össze üres-óráimban annyi összeszedett, kulturális lábnyomot: Döntő tanúja, hírmondója szerettem volna lenni Koromnak, dédelgetett, csinosítgatott mondandómnak! Az utolsó, atomkori fióka, ki még kikelhetett hidegháborús légkörünkből.

Tán csontjaim majd egyszer –sok évszázaddal – halálom után tudományos falanszter-laborok mélyén regélnek, s beszélnek: Titkokat sugdosnak halló fülűeknek! Az ember – kivált, ha bölcs megértő leend – fölfoghatja: A választható lehetőségek csupán az összefüggésekkel számot vetve érvényesek!

Hogy miféle gondok lakták hajdanán koponyám s agyam titkos, tekergő labirintjait? Hogyan lélegeztem kultúrák elefántcsont-igazságait magaménak érezve eggyé váltan, majd csak elmondják megőrzött kézirataim: Egymásra roskadtak spirálos, kígyózó körökben évgyűrűim: Sebezhetőségem utolsó tanúi.

Asztalra-görnyedésekben sem találhattam alig-alig több lehetőséget: ,,Három hónapon belül majd értesítjük!” – szólt az alattomos válasz: Minden csupán csak ígéret volt szőrszálhasogatásban ragaszkodó látszat! – Úgy kell nézni e mai talán magában is megcsömörlött, rohanó szenzációt hajkurászó, aljasult Világot, mint akik magukat meg-nem adó, büszke-bércek szikla tű-fokán tudván mint bölcs s tunya Sziszifusz, hogy soha nem érhet fel, figyeli s szemléli a dolgok bonyolult-egyszerű áramlását!

– Most már maga is kezdem kapisgálni: Eleitől fogva önmagamban kellett volna titkosan, mélyen kutatva önsajnálatom konok engesztelhetetlensége mellett megtalálni az Erőt, bátorítást, s az Önbizalmat! megsebzett nyugalmamat még a siettetős órák is napirendem előtt megzavarják!

 

 

 

MINT A HAJÓTÖRÖTT

 

Olyan vagyok, mint a hajótörött, kinek lélekvesztő teknője darabokra összetörött! Se jelenem, se jövőm sincsen, - úgy élek titokban völgyeim burkába bezártan, mint ringatni vágyó ölekben az önző csecsemő! Nincsen hasadéka: apró, áttörhető menedéke lelkemnek, csak a szüntelen, árván könnyező félelem bennem van üvegpalota-gyöngyeiben az állandó melankólia mint az emlékezet, ha a karbantartás hiányzik – mulandó! Megviselt, sokszor törődött vagy, mint kikoptatott, sokadszor viseletes ruhadarabban a moly, vagy szú-ette fekete posztó. Halhatatlan átlényegülésed is csupán képzeletbeli, idillikus termék! Kimeríthetetlen, sorsüldözött élet: Pofonjaid ócsárlásait már nem szenvedhetem! Létem: Egyre megtörhető, sebezhető forgás, önmagába visszatérő – most még befelé forduló Kör – nagykorúsított tanúskodó talán még büszke is lehetek rád, mint tanítványod, vagy szorgalmas barát! Nem lehet helye más önző panasznak: Makacs fohászaimmal még szüntelen téged ostromolnálak: Az lennél amit még megszeretnél hitvallón tenni s valósítani – nem válogathatok cserélhető lelkiismeretekben

Se jelenem, se jövőm sincsen! - úgy élek titokban völgyeim burkába bezártan, mint ringatni vágyó ölekben az önző csecsemő!Nincsen hasadéka: apró, áttörhető menedéke lelkemnek, csak a szüntelen, árván könnyező félelem bennem van üvegpalota-gyöngyeiben az állandó melankólia mint az emlékezet, ha a karbantartás hiányzik – mulandó! Megviselt, sokszor törődött vagyok, mint kikoptatott, sokadszor viseletes ruhadarabban a moly, vagy szú-ette fekete posztó! Halhatatlan átlényegülésem is csupán képzeletbeli, idillikus termék! Kimeríthetetlen, sorsüldözött élet: Pofonjaid ócsárlásait már nem szenvedhetem!

Létem: Egyre megtörhető, sebezhető forgás, önmagába visszatérő – most még befelé forduló Kör – nagykorúsított tanúskodó talán még büszke is lehetek rám, mint tanítványra a szorgalmas barát! Nem lehet helye más önző panasznak: Makacs fohászaimmal még szüntelen téged ostromolnálak: Az lennél amit még megszeretnél hitvallón tenni s valósítani – nem válogathatok cserélhető lelkiismeretekben de kitartón, hűségesen Egy lehetek a halhatatlan, másik felemmel, ha bizalmával megtisztel, s esküvel is elfogad!

– Setét zárkából így próbálnék szabadulni, mint a tapogató vakond ha napsugárra ér, mely még bearanyozhatja megmaradt életét! Kutatva boncolgató, aki a Lélek mélyebb összetételét, s titkait kutatja miközben halhatatlanságukkal igazmondó, s elbűvölő szemekbe tekint! Hasított fény, üstökös csóva metszi át dolgaim átrendezhető metszetét…

 

 

SZÁMVETÉS

 

Az Embert ma már szüntelen terelgeti a megalkuvó becsvágy ostora! Se magadat, se mesterségemet  nem becsültem sokra; mégis egyre, mint a mágnes – vonzott a szépirodalom emberöltő, s halhatatlan sodra! Szerény vagyok még, s talán éppen ezért kidobható ostoba! S nem feszélyez sem törtetés, sem egyénieskedő érdek!

Fölértem már gondolkodó ésszel: Pénz diktál manapság mindenütt! Nem volt hát hiába, ha műveimet mind elvetették még fukaron s méltánytalan! Túlságosan sokat szenvedő mélységekből kezdtem! Megtörtént cudar dolgaim tömlöcei bezártak, s nem csupán lét-állomásaim! Túl sok időmet ellopta már a Jelen: Sokat eszmélt Cassandra-múltam egyetemes, könnyező siráma! Talán pazaroltam nemesebb eszmék szolgálataiért társas, baráti kapcsolataim, s életem fele a feledhetőség homályába tán épp ezért költözött! Zsörtölődtem csillag-gyújtogató, eszméltető cselekedetek helyett! Elfeledtem mennyire fontosak lettek volna az Egy s Megismételhetetlen, örökkévaló pillanatok s percek!

Reménytelen romantikusnak jobb voltam, mint idilli pojácának, aki hófehér lovakon szíve választottjához még büszkén elvágtat – megfizettem érte tovább sebezhető szívemmel, mint vakondok szorgalmasan alagutak mélyén! Hiába is várhatott békés nyugalmat teremtő műhelyem: A Magány, - halhatatlan Kedvesem elringató, vigasztaló ölébe vágyakoztam!

Meglehet, már minden elvesztett! Túl korán remeteségbe vonultam, abban a felelős-tényben, hogy még Embernek megmaradhattam! – megváltoztatni s tán épp ezért rendbe tenni csak bizonyos megtörtént mozzanatokat lehetett! – Hajam egykor dús szőnyeg-erdeje hullik! Szívem törhető! s lelkem kapuit szüntelen könnyelműséggel – hiába meg nem nyithatom! De lehet, hogy kevéske műremekeket azért még fennkölten megérthet az emberöltő, szent szolgálat: Nemesebb, igazabb feladatra, ahogy szívem adakozva ajándék-áldozattal türelmesen szétosztja magát, mint osztódó szeretet!

 

 

 

A HITEHAGYOTT

 

Hitehagyott így lettem. Szívemen a tétova tétlenség, a frusztrált hezitálás; mint páncél- merevebb, - már meg se rezdül, ha hozzáérsz, de mint a toporgó szikla híven őrzi még gyűjtögető emlékeit: Ijesztgetik bősz, merész lét-lídércek, a profitot hajszoló élet-taposó üzletfelei! Felborzolt idegszálakon tisztavirág-életű barátságok, láng-lobbantó Akaratok feszülnek még kibontakozásra várakozva!

Nem tehetek már mást: Viselek minden sérelmet, visszataszító kárörömöt, kényeskedő megaláztatást s komiszkodó sorscsapást ami fojtogat, s tönkre tehet! Igyekszem bátornak mutatkozni ott ahol ordas-tekintetek tanyát ütnek fejem felett s nem tűrhetem az acsarkodó mocskolódások tüzeit, - akármerre is ránthasson a rosszmájú Sors!

Ember lehetek-e még ott, ahol eladható árucikké aljasodott az Erkölcsi törvény? Embernek mindenképpen megmaradni? Igen! Csak egyre pisla fénnyel világít bennem a Remény, hogy értelme van, s még lehet! Ezüstösen üt ki hajam maradék szőnyeg-tengerén az aggodalom: Idegrendszeremet károsan a tudatvesztés rághatja, s nem kaphatok még csupán az irdatlan távolokból gyógyírt lelki sebeimre:

Ki lehetne áldottan még az, aki végig meghallgatja?! Próbáltam kutatva megkeresni s vele egy tartalmasat s jót még beszélgetni – lassacskán elfogynak maradandó, sziklaszilárd elveim, hogy miért is lehetnék együtt a Kedvessel, aki áldó szeretetével egyetemesen mindig vigasztal! Rettenetek növekszenek énbennem, mint burjánzó, sanda gyom! Holnapok halálbiztos félelme előbb-utóbb agyonnyom! – Vad zajongások seb-fakasztó rügyeit embertelen csönd gyógyítja, s hol maradhat ilyenkor még a halhatatlan Kedves kinek darabokra-tört szívemet ki tudja ár hányadszor fölkínáltam?!

 

 

 

SORSOM EZ!

 

Sajnálom-sajnáltatom magam! Partra kitett, hontalan sorsom miatt! A cudar-cifra komisz Létezés – félő – több lehetőséggel már csupán ritkán kecsegtet! Miért nem lehetek vigasztaló hírmondója: A közvetítő, a megváltó Reménynek? Vagy szerény pojáca, ki gyöngyszem-szavakkal másokat becézgetve vallomásra bír? Hölgy-szívek gyöngéd, figyelmes, s alázatos ismerője, aki zsebkendőjébe fogja fel az eltévedt vagy örömteli könnyek sóhajait?!

Irodalmi kutató, afféle kissé hóbortos különc tudós? Kinek az lenne talán megérdemelt s kitaposható ösvény-dolga, hogy elfeledett s alig ismerhető művész-szerzők kultúrát őrző kéziratait átmentse a még emlékező korokba! Vajon miért nem lehettem szerelemben is bátor-karakán, hódítgató titán? – Bármit is tettem, bármit is próbálgattam – biztató ígéreteken kívül nem vettek észre!

De tanúja lehettem emberi biológiák határmezsgyéjén a születések csodálatának, merész elektronikák, s szatelit-műholdak fejlődéseinek mik naponta már újraértelmezik a tudomány s az univerzum kacifántos képleteit! Hogy butaság s ökörködéses kórral hogyan békülhet ma ki, s jópofizhat képernyőkön át az emberi elme: Hogy a nagyobb nézettségarány befogadása, s megteremtése véget, hogyan butíthatták agyunk fogaskerekeit hírhedett, alig öt perces vigécek, pláza-csinibabák? Egy egész országban tomboló zűrzavar uralkodik, s szándékosan egyre tovább zajlik az egyetemes, s globális méretekkel felruházott idiotizmus!

Ember! Te észlény! Már hiába is tagadnád: Az értelem berozsdásodott rúgói még veled forognak forgandó szerencsével tovább s tovább! Hallgatni kellene bölcsen megtanulva figyelmezni szavára!

 

 

 

GONDJAIM, TI SZENVEDŐK

 

Barátaim, ti napról-napra napsugárral lelkesülők, - ti is tudhatjátok! Gondok súly-golyói nyomorítanak, és emésztenek! Egykor széles Atlasz-vállaimat már-már behorpasztotta a tovább sebezhető, s talán épp ezért makacs lelkiismeret. Bizonnyal már azt is jól megsejthetitek, hogyha még akad alkalmi munkák felügyelete alatt vagyok kénytelen hitvallásomat behúzva kenyerem felét megkeresni! – E mostani világ összefüggő mozgatórúgóit már rég kiismertem – mégsem tudtam magam számára alázatos szerényen új lehetőségeket kivívni! Olykor gyakorta elhágy lelkemben a megtalált akaraterő, hogy sárgaföldről megalázottan is tovább folytathassam küzdelmeimet! Pesszimizmusom kínzó önsajnáltatásba hajlón belefáradtam már naponta válaszra sem méltató szerkesztőségek, üresfejű kiadók előtt kuncsorogni értelmetlen!

Fel nem foghatom: pályázatokon kívül az örök vesztesekkel nem foglalkozik érdemben már senki?! S hangyaszorgalmú kézirataikon kedvükre csámcsoghatnak, csemegézhetnek a bitorlók. Szövegezett papírlapok élet-halál urai! E méltatlan gond-aggodalom roggyant meg!

De azért kiszolgáltatottan a hetvenkedő bírálatoknak, agg módjára kissé eltörve, s elcsigázottat sem  hagyhatom  magam  kiszolgáltatni  kulturális  emigrációmból  szerkesztői,  bestszelleres szeszélyeknek, mely gyárosítva termelheti csupán az olcsó sikereket!

Naponta új virágba-szökkenő értelmembe kell, mint gondoskodó pók beleszőnöm hitemet: hogy lehet még, Remény új lehetőségek felé – noha manapság öt-perces emberkék süllyedő értelme s ökörködése dorbézol! Mohón fulladok viszont bennetek: Ismeretlen szépirodalmak, ismeretlenül is újítani kész irodalmár-szellemek! Baráti kézszorításokat még tőlük esdenék! De hát, mit is tehetnék, egyebet?

nem kínálja bőven elém lehetőség-portékáit a sunyító, s megalkuvó Világ: Így haladhatok csak önkéntesülve magamba zártan, akár a dióba zárt bél! Szaporodó gondjaimat, mint Golgotás stigma- bélyeget magamra veszem; csak lehetne már mellettem halhatatlanul Valaki…

 

 

 

HASZNOSULÓ TANÚSÁG

 

Boldog, ki halhatatlan csókokban képes elveszni miközben izzó, forró ajkakon nyelvével becézget, s világtól nem rendülő büszke hitében imádott Kedvesét átölelheti, hogy bármi gaz-cudar vihar is rázkódjon bajok közt hűséggel kitart! Mert mindenkori ádáz s sokat-próbált próbatétel e föld! S ha ellenségeivel különbékét még köthetek törekszem rá, hogy megtegyem! Hogy előbb-utóbb győz az Ember, azzal is saját magát kiismerhette, bár a jogosított sikert, vagy elismerést nehezebb is kivárni: Ki nem önsajnáltatón nyavalyog, s csügged önző szégyenében, mint a savanykás citrom, de tud remélni, bármely hóhér Időt is testáljon rá önző Végzete!

Ki hű marad a hitvalló gondolathoz, hogy értékek alapjait jött papírlapokra vetni, hogy tanúskodjon melyet dolgos, tintás kezek, s többórás munkahetek kényszerítettek tűrt kerekekbe. Kit a reményvesztett kétség, s cserepekre tört csalódás akkor sem tör össze, mikor szakadékok tátják ki Kharübdisz-torkukat felé! Ki győzedelmes s büszke napjai dacára is mindig alázatos s szerény; egyenként aggodalmas s mindenre ügyelve

éber-Vak hetvenkedést, gőgös csillogást megvet, s mindig emlékszik rá, ahonnét szerencsét próbálni a nagyvilágba elindult! Kit, ha elborítanak ideg-nyúzó munkák, vagy állatias pörök: Testén akkor is igazgyöngyként reszket a fohász, s bilincse beszürkült hétköznapoknak, - de boldog s talán elégedett még mert fogadalmat tehetett a szerelemmel, hogy örökkön védelmezni s áldani fogja az őt dédelgető szent hattyú-kezet mely tartalmasan szereti s mely örökkévaló!

 

 

 

A SZÍNÉSZNŐ

(Sz. E.-nek szeretettel)

 

Szorítja már ötletelő gondolatait a megváltó, műhely-deszkákhoz hogy Anna királynőként, vagy

Ophéliaként új erőre leljen az érdes, nemes, papírillatú anyagból, melyben évezredekre naprakész, s

mindig aktuális pezsgését érzi s huncut pajkos hetykeséggel ömleszti bátor-büszke tartásába az elszánt, s tettre kész akaratot: Míg énekpróbáját is felemelt liliom-fejjel fürdőszobája tükre előtt próbálgatja – megbocsátó, liliomos gyöngyház-hangját nagy olvasópróbákra összefonja még!

Aprócska Pinoccio-termete kényeskedő, s mások előtt szégyelli, hogy magassága nem lehetett kicsivel is égimeszelőbb! Félig lehunyt sűrű, gazdag seprű-árny pillái alatt gondolatai halmazait rendezgeti, koncentrál még egyre, mint bimbódzó nyári, balzsamos levegőben kardként őrt álló virágszál, s mert teljessége tudatában a színpadon tudhatja megközelíthetetlen – annál kacérkodóbb s csábítgatóbb Cupido-nyilával fölsebzett arany-szíve! – Már az erkélyen van, s epedve, hőn imádott szerelmes lovagja után áhítozik s úgy szól csengettyű, deli hangja közt az örök kegyelem: ,,Kérlek, Lisander légy már végre enyém!”

– Lenge balerina-alakja gyönyörű ívben megfeszül a létra előtt, ahogy hattyú-testével finoman, művészien akrobatizál, mintha a nemes kultúra ügye miatt fölkínálná áldozatra egész személyiségét, hogy a rendező rendelkezzen vele csak nyugodtan, s bátor-merészen!

 

Egy-tettében sem töri még fogaskerekek apró láncszemeivel fejecskéjét, minthogy összes gyakornoki próbái, rádiós műsorvezetői sikerei közt is jól végezte vajon még feladatát ma, s ezreknek ragyoghassa be komor hétköznapjait! – Táblán, mely szívébe van fölírva már neve ott ékeskedik hol Ő a közvetítő hírnök s a közönség egy emberi győztese!

 

 

 

KUTATVA MÉLYBEN

 

Izzó láva-mélységeimet bejárva néztem sok éven át magamba: Bámultam tágra meredt szemekkel fölhevült, ötletelő énem titkát, sűrűn telített mozgatórúgóit: Más adakozó tisztán őszinte fényt is megbecsültem sajátomon kívül! Ha jött a bizalmat-osztó, szent Hűség, miként szerénységében a bujdosó gyóntató áldozattal hallgattam a sokszorosított, személyes titkokat; mások gyarlóságainak vélt vagy valós vétkeit!

Meggyűlt fejem felett a baljóslatú, gyilkos penge-metszés s mégis lelkem sok kicsiny fohász- szikrát küldözgetett a táguló Kozmoszok tágas ködébe! Végül már valóban a megszentelt, baráti bizalom is megingott, hanyatlásnak indult! – Énem – mint sündisznó tüskés-bogáncs nappal, ha sérelmet szenvedett, gáncsoskodó bántást –

tétován eltűnt lakatlan, s alig ismerhető helyeken; külvárosok rettegett, gyilkos-kezű sikátoraiban egy medveszerű árnyék kuporog, mint bensőm gyermekkori félelme! S mint aki fecsegés helyett bölcs Igéket s beszélgetéseket kedvvel próbálkoztam már vele legalább ezerszer kitágítani megbízható, baráti köreim határait! Világunk, ma még alattomos, érdekközpontú, sunyító idiótákkal teli: Szentjános útjelzőként jobb talán, ha mindenki megmaradt, józan eszébe kapaszkodik – ki nem várogat gyermeki naiv hittel se sültgalambokat, sem kecsegtető, pipogyás ígéreteket! Művemet szándékkal alig törhető, göcsörtös dióhéjba fektetem, hogy kiknek vérében a rontás s rombolás

– már nehezebben árthassanak neki! Csak bíztatna már egyszer engem is áldottan, rebbenő asszonyi sóhaj, halhatatlanságot felkínáló Kedvesem ölén talán újra feltalálhatnám csenevész önbizalmamat!

 

 

 

FIATAL REMÉNYSÉG

 

Ott állott hát a költő! Tiszavirág-gond sebezte pufók arcán, az újító eszme izzó parazsa lángolt. Tétova ajkait halhatatlan Kedvese csókokkal még nem hintette be, s mégis szenvedélyben lángoló, romantikus gondolatai felhevítettek sok női szívet! Már az egész kristály-palotás teremben apró szentjános fények villogva ragyogtak; betölthette volna legalább pillanatokban kimérve az áhítat a nyughatatlan szellemeket! Tágasuló márvány-ívek alatt némára kukult széksorokban a meglepetés váratlan izgalma még egyre fokozottan lüktetett! Ilyenkor a nem várt, késleltetett döntések korában elszomorultan dobbant elszorulva Szívem: e mélytüzű, s szent kohó!

 

Mint a lávaömléshez közelgő vulkán, s ekkor érezheti csupán az ember a mohón törekvő vágyakat: a gáttal át nem fogható, mohó s alattomos vágyak miként támadnak gyorsan ölő, titkos pengeként ellene, s tiltó féket az Erkölcs csupán tiltakozva, ha vetett rájuk! – Így álldogált a költő köztünk, s sebzett szívében úgy gyülemlett a tiszta, ítélet-harag, mint Jerikói kürt-ordítás – maga is reszketett!

 

Mint egy álruhás Don Quijote tán, ki romantikus, lovagi ideáljait téveszmés-vészesen maga előtt kergeti csiklandósan ragyogó hölgyszemek ragyogását bátran fogadni s annyi hontalan földet termékenyíteni kultúrát vivő hírnökként, amire mindig is áhítozott! – Így állt tétován reszketeg a költő, kit már nem a megmérettetés súlya izgatott halálosan – de fényes sikerekre szomjazó, forrófejű, s büszke suhancok, kakaskodó elmék párbajozási szándéka ha gyilkos módokkal fertezetten is! Konok férfi-aggyal ekként ment volna a világ elébe, s még maga sem tudhatta hogy hamarább a könnyen feledhetőség szakadékába eshetik!

 

 

 

GYÖNGY-CSEPP

 

Vigyázni, dédelgetni óhajtanálak tűnő, aprócska libbenő, kis csillag, tiszta folyékonyság üveggolyója: Gyémánt-szikrázó könnycsepp! Mert vallomást, önvizsgálatot fakasztasz még a büszkébb sziklabérc-lélekből is, s vigasztalod az árvát, s esetlent! Emlékezet s hitvány könnyelműség cifra pokla el nem feledhet mert beszippant téged szipogva is a reszkető Szív; a babusgatásra váró, felsebzett Lélek!

Alig voltál aprócska görbülő pötty, mikor fájdalmak árán megszületettél! Nyomaid fohász-sóhaját könnyedén felismeri az ki vigasztalni látszott! Mások szemének hitelt, valódi Igazságot ad csalóka valóságod! De mégis, azóta a könyörületesebb s talán megbocsáthatóbb is a fájdalom-égette alkonyin izzó seb, - s midőn kristály-palotákat gyűjtőgetsz kicsinyített láncolataiból egy puha zsebkendőre – Részvéttel másokat is töprengő elgondolásra késztetsz! Mert Lélekben: Igaz vagy s Őszinte, - ki igazgyöngyeivel adakozik a Lét törékenysége felett önmaga is Nemes, s hatalmas: Lélekerődtől szinte reszket a merevült szerves anyag: kráterekké szikkadt, üres szemgödör, a szilárdnak hitt, állandósult Világ!

Úgy emelsz magadhoz óvó, átható szeretettel az elesettebb, komiszabb sorsúakat, mint édesanyák az árvaság fogságában sírdogáló kisdedeket: Mert magad vallottad könnyező csermelyként végigszántva a beszédes, ember-arcok élesedő kontúrjai: Semmi neked az égető stigma-gyilkos fájdalmak örök súlya! Felfogható hogy mennyi halhatatlan őszinte telepátia-szó szorult egyetlen, utolsó adakozó igaz láncszembe mely a Lélek teljesebb, feltárható, kinyitható otthona!

 

 

 

ISMERETLEN BAJTÁRSAIM

 

Ha elszorítja szívemet a nyughatatlan tenni vágyás, hogy szinte a húsomba vájná apró, tűhegyes- körmeit az egyetemes, tuskó hülyeség, - mintha a fejetlen főváros utcáit koptatnám és a világító, önmagával még józanul vitázó, értelem védőburkába búgóznék! És rád gondolok: folyton a modernséget, a megújulást haptákban sürgető szépirodalom kit a sok színes ponyva s botrány- könyvek sorozatgyártott kavalkádja között méltatlan-könnyedén elfeledtek s felprédáltak!

Örül a fölmorzsolja alig öt perces hírnév-emberkéit a mohóságra törleszkedő siker, őrültségben dorbézoló karriervágy! – Különös rovar-életemmel is az ismeretlen elfeledett szerzőkhöz hasonlítók, akik vakondok alagutak olcsón kitaposott járat-alagútjaiból – akármennyire is próbálkoznak irigylésre méltó, makacs szorgalomban – nem tudnak a megismerhetőség felé törekedni!

S amint tollakat koptató bűv-igékkel himnuszokat rónak egymás alatti sorban a papíron elűzik e hitvány kor butító, erkölcstelen felszínességét, - s műveikkel bíztatnak talán még engem is, hogy elég okom legyen hinni reménykedve, az Irodalom kijelölt Feladatában, melynek nem lehet puszta eredeti célja csupán a szaftos szórakoztatás: Akik a bennünket feszítő démonokkal mindig a fényeskedő értelemmel, akár az Üstökös fényre kívánkozik! S a sok alamuszi, hitvány, önmagát reklámozó ostobaság között, s tévé-illegés múltán győzni fog önmagán is, hiszen saját magát fel nem adó nemesi szolgálat-világa, hogy győzedelmeskedjen Emberül, s a hírnév-hajszolta sunyi világban elgondolkoztasson, példaként szolgáljon mint éjben az árnyék, nappalok világában tudatos hírmondók!

 

 

 

BIZONY

 

Bizony, immár semmi sem lep meg! Hetvenkedő vigécek törleszkedéseit hallom a világ ajtai mögött, de csupán magamban tartott dédelgetett fortyogó dühömet tartalékolom újból kitörni: Hogy jutottunk idáig?! – Nincs másként védenem önmagam csupán a büszke a rátarti közönnyel? Mert most még úgy adatott hogy legyenek mosolygó idióták kik könnyelműen csupán

 

kinevetik a gondolkodás képességét: kiknek fő hivatásuk is abban áll, hogy már mindenre bólintgatnak, mint ama keljfeljancsik, s olcsó Jánosok, vagy fél-hamis szavakat suttognak egymás füleibe még a rész is puszta igazsággá változik! Kulturális butítást okozni egyetemes homály s ködösítéssel, agyunk fogaskerekeinek egyre ritkább használatával!

Bizony, valódi megkeseredett igazság ez, - immár semmi sem lep meg! Az sem, hogy igazában az önzetlen, s akarni vágyó segítség – valakik gáncsoskodása miatt – szakadékok gyorsan mélyülő árkaiban vesztegelni kénytelen, s aki mindent megkötözni vágyakozna begyógyítva áldozatkész a Világ sebeit – az letölti a világban kiszabott idejét, majd elfelejtik!

Aki önzetlenül ott van melletted, s akarattal szorongatja verejtékező szívedet mikor esténként rémálmok gyötörnek s nem gáncsolja el szándékosan a védtelen tovább sebezhetőbbet! – Bizony mondhatom, immár semmi sem lep meg! E kisé hányavetin s könnyelműn kibillentett mérlegű kettős világban, ahol az értelem gyertyafénye helyett: érdekeket sunyító, mutató ösztönök

egymással csatáznak! Csupa hitszegő sültgalamb-gyáros ki eltékozolná figyelmetlen a meglátni s megőrizni valót – az okos emberi létben most a szabadgondolkodók karakán hite, öntartása lehet az egyetlen menedék? Bizony, immár semmi sem lehet meg! Olyan galád-komiszul, mint az üzletelésben hitvány, tovább fejleszthető emberi gonoszság-mérce!

 

 

 

A FURCSA MÁSIK

 

Bizony bennem sokszor figyelmeztet, láthatatlan követeli jussát s járandóságát a Másik: Makacskodó karakán jogot a Vanra, s a többre, amit Idők vasmacskakörmei közt kiérdemeltem! Kétfelé húzna s mégis egyetlen közös érdek tarthat össze minket: Alázattal még szolgálni kellő szorgalomban az irodalmi szinteket! S ha igaztalan pályázatok bírálatában még a jogos tudósabb szavak is tüskés-gáncsoskodásként szúrkálnák igazságérzetemet – Ő kiállt, s áll

 

ki érdemben helyettem is! S ha utolsóként valahol messze sorok kígyózó labirintusa végén kullogok – tudhatom – vigasztalva mindig átölel az a Másik! Mert régtől fogva már hosszú ideje együtt kapunk már hideget s meleget: Önzetlen jóságunk is inkább statisztika, követelhető ajándék, mint inkább zsörtölődő morfondírozás – de megállhatott minden további folytatás, mert magam sem tudhatom: Hogyan tovább? Örök emberi sorsok feszülnek, mint kifeszített húr-ideg bennem, s a nagyvilágban minden perccel mégis az maradnék legszívesebben Aki:

 

Hóbortos különc, aki öröktől megfontolt sors-utak keresztmetszetében előrenéző, s mégis alázatos fejjel halad! Napjaim néha megkeseredett dac-terheit magamban hordozom: Makacskodó kötöznivaló hitvallások vállalnak bennem Emberséget: szent erkölcsi törvény utat törni újabb ötletelések, lehetőségek felé: Valami belül érzem szándékkal s céllal egyre fogva tart

 

s nem engedi – szól s figyelmeztet s kínálkozó percben mikor szükséges észnél lenni, s mikor kell görcsösen a megalázó hallgatás fogadalmához elszántan s kitartón ragaszkodni!

 

 

 

AZ ARÁNY HATÁRAI

 

Összeszorított, vicsorgó fogakkal, mint hosszantűrő, aki egy életre tán a fájdalomra örökre berendezkedett, a megismerhető rejtvényt kutatva már naponta a végtelenben haladva a rejtőző talányt hajszolom s kergetem! S mert a szenvedély őszinte izzó súlya egyre kötöz s kíváncsi éberségben tart, keresem s kutatom is a megismerhető arány titkos csigavonalait!

Az Arányt: Az Igazit, a titkosat talán még kifordíthatót mely odabent a belső Lélek-vadonban reszket szüntelen, láthatón s leolvashatóan s ott villámlik szentjános-fényeivel villogva az értelem szilárd homloka mögött: Agyam alagútjaiban még némán szendereg, de mindig tudja küldetés-dolgát, ha vallani s tenni kell! Sorsom behatárolt, félszeg burkait feszíti a láthatatlan mélységek naponkinti összecsapása:

Átlátható, tiszta kristály-szemem, s aki belenéz – igazán fáradtságot nem kímélve, megláthatja, felismerheti a takargatott Lényeget: Az ismerős, elvesztett gyermeki hont, ahol mindig kicsit önmaga lehet! Szívem szándékkal csupa-szív érző, s mégis észrevétlen s oly halkan tud csupán dudorászni, hogy ami még karbantartható nélküle is menni fog, bár nem teljesen nélkülözhető! Arányunk belső titkai: Egész, fölösleges, sebzett kétely!

Nem törhet tovább, hiszen még mindig vérzik akár a vöröslő alkonyat. Mégis millió aprócska könnycsepp átvillan a szemek igazgyöngy-tavából az együtt érző szívekbe, ahol a lélek harmóniára talál: Száműzött ős-harmóniát a legnehezebb újra megtalálni ha a biztos lehetetlen szabályaival szemben mindig birokra kellünk!

Az Arányt így is megkeresném, mi nem sötét szakadékok kietlen partjaira tékozolna, de elringatna, mint áldó anya-öl megszeppent gyermekét…

 

 

MEGKONGATOTT LÉLEK

 

Ó, Lélek: te tékozló, borongó, bamba-bús merengő, ki mint üldözött vad menekülni s bujkálni vagy már kénytelen: Szavaink ki nem mondható, átélhető ösztöne, merengő telepáriája – téged keresnélek már mind akik belefáradtak már a szüntelen tajtékzó habos óbégatásba, értelmetlenségbe hajszolt kudarcokba – szomjas voltunkat a te lényeglátásodban enyhítenénk, a mi ártatlan lényünkkel megesni volt kénytelen. Érdek s alattomosság takar el most előlünk mindent, mint hontalanná tett, mozgatható játék babák tengődni tudhatunk csupán bizonytalankodó holnapok árnyékaiban:

Félve hatalmasok terjedő burján-gonoszságait s embertelenségek maximális ítéletét, amit maga a mohóságában elvakult Ember mérne ki ránk a biztos nyereségre kockáztatva töredék életünk! Ó, Lélek, még el ne hagyd a lelkiismeretünkben téveteg ingadozókat, s sebzett gyöngéket – az üldöző, ki hiéna-karmokkal a másikra ront előbb, vagy utóbb kedvét veszti s te vigasztaló kehelyre lelsz ismét a dobogó szívben, mely öröktől otthonod!

Jövendők hamiskodó s alattomos ígéreteivel ne foglalkozz, ne törődj: Tetteid súlyát az erkölcsi emberség ítélheti legfeljebb pártatlanul! Mert súlya lenne az Igazra, Jóra törekvő Szónak, az Őszinteség vezérelte, makacskodó tettnek! – Sorsunk, tetszik, nem tetszik: Guruló kerék, mely önmagába tér vissza, önmagunk is csapdába eshetünk, ha nem figyelhet éberen értelmünk s lapító szemünk, - s mégis, ha próbálkozunk hogy élni vágynánk a Lét törvénye visszadob! Ó, Lélek: Szűnni ritkán akaró, rátarti nyugtalanság ezért szükséges, hogy veszedelmes emberi lelkek határ- villongásaiban is megfontoltan légy szilárdított őrszem, rendíthetetlen bástyafal!

 

 

 

TESTÜNKBEN AZ IDEGENSÉG

 

Valami egyetemes értékvesztés növekszik, mint a telepes dudva odabent húsunk szöveteiben: sejtek érző, szorgos szövetfalai közt hol egyre önmagunkban lehetünk még, s elmélkedhetünk: Erkölcseink romjain magunk becsületét összekaparva! Mert hirtelen az alattomosság látszatával költözött belénk valami a törtető szívtelenségből. Bennünk habzott a sikervágy bármi áron elnyerhetősége,

felkapott mohóság mint zöld szörnyeteg kígyóként alattomosan felkúszott szívünkig! Felejthetetlen emberi törvény a stigma-bélyegekre, miket egykor ütlegek szégyenfoltjaiként viselni kényszerültél naponta kínkeservesen – kék-zöld-lila Passiói ott szikráznak még alattomban testeden.

Bordák csont-kosarában talán már elveszetten zihál s dorombol a Szív! – E megszégyenítések megaláztatása; gyilkos körzők szikéje még egyre felsebzi feledhető emlékeimet! Sebezhető lelkiismeretünk – félő – már nem a miénk: Pörére vetkezett bennünk az Őszinteség, mint meztelenkedő Anti test. Már mindenki csak dorgál, perleked s ítéletük mint gyorsröptű, suhogtató golyó megríkat, s éber gyilkolással úgy fegyelmez!

De ahogy romlanak már a zsigerek kötelékei, molekula-tartóoszlopai: Ahogy a reményt-dédelgető szent Akarni vágyás egyre csak megtörik, s elgyengül még nem szólítanak soha már lelkiismeretünk éberen őrködő hangjai jó cselekedetekre minket! – Növekszik bennünk, mint a burjánzó hitehagyottság nyirkos nyálkáit szétterítve a belső emigráns Idegenség! Olyan, mint tudatos megsemmisülésünk véglegesített, kitágított pillanata…

 

 

 

NEM ÉRTEM!

 

Nem érthetem azokat, kiknek a tétlenség, mosolygó idiótaság, negédes, andalító kábulat édeni paradicsomban sör-kortyolgatás, tespedő közönbösített merengés, alkeszek módján tunya semmittevés már elég! Közönyös, mégis evilági napok kifejezéstelen, bamba vigyora, értékpocsékolt, butuló értelem! Ellazított csapágy-agyak fölrobbantott tétlensége, érdekek könnyelmű elkótyavetyélése, valami mocsáriszagú, tengerfenéki iszap-lét, hogy ami itt van, magára hagyottan azzal se törődj, mert másoknak már így elég!

A tétlen Közöny már más, mert nekem a tétlenség örök tettekre sarkallás pörös számmal! Kérdés- válaszaival mint töprengő hírmondót átfon mindennap információival a nagyvilág. Nekem a mosolygó idiótaság könnyelműség szakadékaiban fetrengő veszteglő hajótöröttség – ahol fűrész s alapanyag szándékosan kifogyott, hogy menekülést lehessen találni készülődő tengeri öblök felé: A Mindenség többre hívatott reménység-holnapokra ki vet még új bizadalmat?

Csak ne volna felelőtlen lépés mindig megújuló, önmagát emésztő csalódás párviadalban viaskodni naponta ítéletnapig! Magam erkölcsi őr-hajlamaival, mint gondoskodni vágyó, elhivatott kulturális őr; az őszinte, belső erőfeszítéseket jobban méltányolom, mint anti-demagógiák önző szólamait hangozgató ripőklelkűeket! Lehet-e még a méltósággal befejezett újrakezdésben is második lehetőség?

Valami erkölcsi felhívás, szárnyaló kardos angyal, torkot fojtogató némaság – nekem a tételes cselekvés szent szava ez! Kemény vita már most ígérkezik, ha népbutító arcoknak is lesz egyáltalán még felelőssége a közelebbi jövőkben!

 

 

 

FÁJÓ LEVÉL

(Sz. E-nak szeretettel)

 

Pufók, meggyötört arcomat eddig sohasem látta pedig fájdalmas s mély volt kagylóban tartogatott hangja, - de én megértettem őt s ő pontosan tudta, hogy ismét s kelletlenül megsebez! Ó, furcsa egy megtört élet: Ő egy üvegkalitkában üldögélt, önkéntes pacsirtaként kit ketrecbe szorítottak és maga elé beszélt mikrofonon keresztül, mikor bennem felkéredzkedett a fájdalom: S most itt volt a mindent eldöntő pillanat; krokodil-könnyek hemzsegtek ideges hangyák hadaként szemem szakadékaiban, amikor munkahelyi állásra hivatkozva szigorú, és mégis kedves ítéletben közölte: Őt békében hagyhassam! – Mily zsongító, megtört-hangú szent vallomás! Életed meghajszolt számegyenesén önmagad előtt is tartogatni kényszerülöd sors-tragikus voltodat:

Gyáván is rettegő menekülőt! S te bájos, tündéri hölgy, ki elfogadtatná magát Thália papnői között – szóba állhatnál úgy még igazán velem: Miért fáj úgy még most is az őszinteséged, ha csupán sebezhető lelkemmel segítséget kértem volna tőled?! De egyszer majd megfogod látni rád is rátalál, s menekülnöd illenék neked is ordas-karmú félelmeid elől, mint szomorú lét-vesztett kamaszok megszokták s hagyod, hogy Léthe-folyamok zubogó habjai közé vesd pislákoló emlékeid, s azt az esendő csetlő-botló Valakit kinek mindennél fontosabb lett volna bizalmasan kinyújtott s megragadható kezed bársonya! Ó, hiába is menekülnél már minden elektromos idegszálával előle, - szemérmes pillád seprű-szálait majd lecsukod: S igazán csak akkor gondolkodni

fohász könnyelmű ítéleteidet hogyan is hozhatod még egyáltalán rendbe? A késő, homályos, szurtos esti fényben, mikor ünnepel már a város – valahol egy eltévedt, megingott Lélek csatázik, hogy elnyerhesse Igaz, s Őszinte barátságodat!

 

 

 

MEDITÁCIÓ

 

Mintha újra itt álldogálnék még magam előtt: Felnőttkori enmagam kedves s mégis szolgálatkész rokonsággal rokonszenvez gyermeki valómmal kire minduntalan visszarévedek, - ha a tükrök kristály-fogságába bámulok. Mégis naponta kettőzött gondoskodó felelősséggel magam elé állok: Nézd! Vigasztalni szeretném még magamban megőrzött kíváncsi, csacsi gyermeket: Talán senki sem tudja igazán ki vagyok: Ó, elszigetelő s mégis rátarti konoksággal szükséges magány!

Jó volna már Valakivel megosztanom lelkiismeretemet gyötrő, súly-felelősségem terheit! – Furcsa, hogy önmagammal való szembenézést mindennap újra kezdem e furcsa mégis szükséges állásra sebezhetőségem miatt van igen-igen szükségem! Emberek mellett titkos túlélő szándékkal s céllal rejtőzködök: Fájó esendő, de épp ezért őszinte Lélek: egyedüli még lobbanó gyertyafény a többi lelkek között és senki sem veszi észre – elhibázott Akarat, mely önzetlenséggel talán még segíthetne: Te itt élsz még, én aggastyán-sziklák emigrált fogságában: Egyszerűen sírok már s görcsökben fetrengve nevetek – subát vett, kódorgó állatként remegve sokszor mint a védtelenített csecsemő, biztos anyai ölt keresek halhatatlan Kedvesem oldalán – s bennem vonszolta még most is magát a gyötrelem: Hogyan is lehet majd sorsüldözött valómmal ezután, mikor alattomos, megvesztegethető világ sunyiságában támad ellenem, s fogalmam is alig lehet csupán reszketve könnyező lélekkel, hogyan is védekezhetnék ellene?

 

 

 

TÉL FELÉ

 

Derengő, sűrű ködfolyam: szürke halál-folyó úszik még az égen, testetlen mégis lomha, evilági tömege vészjósló károgással még egyre tudatja: Jön jég – s tűfogaival a zordon Tél, s itt ragad! Száz- kétszáztizenöt nap – bizony meglehet, könnyűszerrel csak ennyi marad elég lenne a tavaszt-váró megváltáshoz? Várnánk most a csont-melegítő békességet ami kegyelemmel legalább végtagjainkat is át, meg átjárhatja! Didergünk most még csillag-oltogató, könyörtelen sötétségben – de itt lapul még az átkozott évszak ravasz fodorlatosággal ránk kulcsolja jégfalait!

Most legfeljebb esetleg az ujjong kinek még van mersze, s józan esze egy kissé hibádzik! Dadogva motyogom egyre magam elé fogamban melengetett szavaimat; megkocsonyásodott, délceg jégcsapok vernek kupán, ha nem vigyázok már s megmaradt, töredékben maradt párolgó leheletem: Halló Kedvesem? Merre talállak tégedet? – Nemsokára égzajlás tompult-törmeléket követ s jég-tördelékes sörbet-hegyeket ont magából az egykori délceg horizont!

Kiszakad most belőlem egyetemesen s tán ítélkezőn a fájdalom békességet kunyerálok ott, ahol még nem akarhat eltaposni önkényes s galádkodó módszerekkel az Érdek, s az önzés! Csak hazatérhetek már egyszer. Ha a buszvégállomás elfagyott szőlőtőkéit figyelem s fekete szurokká penészednek el tevékenységre ítélt ujjperceim! – Az utcák sikátoraiban küszködő emberroncsok gyilkos féltékeny-haragjával lesben álldogálva nézik a kicsit jobban öltözöttet: ,,Hé, öcsi! Van egy ezred?” – S irigykedő követelést sürgetett s lett fürgeiramú nyúlcipő-iszkolás a dologból!

Majd bágyatagon visszafeküdtek átfagyottan, hibernált állapotban a csonttá-fagyott utcakőre, akár a tetszhalottak kiket csupán talán még a szesz serkenthet tevékeny erőre: Hol egykor ember- dáridós tömeg örült s vigadott a munkavégzésnek hogy létezett betevő falat, ma már lemondást sürgető roncsai maradtak csupán a kósza Időknek!

 

 

 

HÍVÁS

 

Gyere vele ha szépen esdekelek térded előtt kuporogva, s búsan kellő konok fejemet termékeny öled hajlatába belehajtom! Nincsen menekülés: Zengőn csilingelve szól még eltévedt lelkünk mélyén a zizegő igazgyöngy, hogy áttetsző, megfagyott s kifinomult üveggolyóvá fagyhasson pirospozsgás arcainkon. Emlékeink, mint hűséges útitársak ha akarattal, s erősen gondolkodunk még újra ránk találnak! – Errefelé csupa latyak-sárban bukdácsolhatsz velem, hacsak nem hagyod, hogy érted kinyitott, dédelgető tölgyfa-karjaimra vegyelek, s átszökkenhessünk közösen a komiszkodó tócsák felett!

Elhagyott lépcsőházak kifeszített gang-szárnyai csípős huzatukat borzongásként ránk lehelik: Kapaszkodj belém, jó szorosan! Engedd, hogy én is megérezhessem értem dobbanó, áldott, kicsi szíved melegét! Még áldozatkészen liliomos fejecskéd mellkasomra hajtod óvatosan, s mint két hősszerelmes akik ellen a gonoszkodni vágyó természet esküdött össze: Lelkünk most is egymásért való szent fogadalmát sérelem alig érheti!

Csípős, zimankós szelek gáncsoskodásait könnyűszerrel elhessentjük és kiheverjük! Kérlek, maradj még velem s ne kérdezd hogy minek! Folytassuk most e hátborzongató sétát egy alig világított aluljáróban, mint Dante és Vergilius a pokolra szállást, ahol csupán büszke őzikeszemed világol még egyedül felém: Adakozó szentjános-varázs! Botorkáljuk csak tovább csak tovább: Jutalmunkat már azzal elnyerhettük, hogy mint izgatott kamaszok, érett csacsiként egymás verítékező kezét szorongattuk, s meglásd drága Egyetlenem, ha végül egymás léleklátó szemeibe nézünk meglehet szemvakító, kápráztató jutalmunk: Látjuk s tudunk létezni egymás törékeny sebezhetőségében is – káprázatos boltozaton fürgén átszökkenünk s belépünk majd ünnepi áhítattal kéz a kézben a Mindenség földi paradicsomába, ahol aprócska sikolyaink pacsirta-dallamából, meglásd – új gyümölcsöző, kis élet születhetik!

 

 

SZENT KÖRFORGÁS

 

Valahogy naponta méricskéljük magunk: Lefekszik bennük a tudott kételkedés, s zsibongva kattogó anyunk már a másnapi gondok nyügein citeráz! Lassan kiesünk e korszakból is – mint a józan holdkórosok Talán az elfeledettnek hitt, rátarti egyensúly még létezik, létezhet valahol – önsajnálatunk előidézhető Prométheuszi kínját jajgatjuk szüntelen ismétlődve, ha rajtunk állna a cselekvés sora: Ó, megdönthetetlen képtelenség!

Ember-bolyt fogyasztó, ideg-vesztegető munkák ne legyenek mind hiába, ha a többség korommá is aljasul! Tébolyító kettőzött-tudat tudni: Erkölcsöt s Kultúrát eltemeti a halandó Idő, ha nem foglyuk makacsul béklyóba az Emlékezés fonalát! Az örvény íme talán már minket is megtalált, s ha óvó gonddal nem őrködünk erkölcsileg magunk felett: Bedarál! Az Ember – higgyétek már el – elvesztheti értelmét, ha tömegek tébolyszagú lázadásába belekerül!

A kíméletlen hajsza tán még kendőzetlenül ezért folyik – Minden ostobaságba hull, ha ismét divat lesz az ostoba butaság barbarizmusa, a mosolygó idiótaságra sarkalló sallang-szöveg; hogy vajon még hány ember költözködhet összkomfort-igényekkel közszemlére tett villalakás kísérleti körülményei közé, miközben árgus, kíváncsiskodó kamerák kereszttüzében egy ámuló ember- sereglet feszült értetlenségben – mégis egy döbbenő ország szemét kinyitva figyel!

Valahogy előítéletekkel, szigorúbb önkritikával méricskéljük magunkat miközben Ádám-Éva kosztümre vetkezünk, s a tükör mögötti, felszín alatti: elrejtettebb énbe csupán bizalommal akkor kapaszkodunk, ha már a lehetőségek újító gondolatait is kötéltáncot járnak alattunk, s szakadékok felett gyakorta öngyilkosok gondolatával megingunk…

 

 

KÉRELEM

(Sz. E. Művésznőnek szeretettel)

 

Ne szégyelld azt hogy élsz, menj csak oda hozzá: Hisz sebezhetőségben is egyek vagytok te meg Ő: A Te gyermekkori éned emlék-zuhataga ő bele is felelőséggel átköltözött! Mint sírva gügyögő kisgyerek, aki az andalítani vágyó dajkaéneket is őt ölelve, ringatva érteti csak meg s nem is tudja igazán miért is esik jól világító, ragyogó lámpás-szemébe belenézni vérbolya-ágas, törött szemgolyójával?

Arcának felbecsülhetetlen tulajdonságait látod-e? Minden aprócska, gondosan megszerkesztett izomrost mögött millió, kis mozgatás-gépezet irányítja, rendezi elfogadható áldássá a befogadó angyali mosolyt: mely békét teremt s gyógyíres vigasztalást!

Mélyen érző öröm s lappangó fájdalom átélhető állapotával különös tájakon vándorolva egymáshoz beszélnek Karbunkulus-szemeink: Csupa tétova, különcködő csodabogár az egyik – lásd – mosolyba próbálna fájdalma kínjait elrejteni még! – Mintha közös lenne hullámhosszotok: Mindketten a Kultúra hírmondói vagytok; Ne szégyelld menj csak bátran oda hozzá!

Meglásd, áldott közvetlenséggel még téged is üdvözöl, s felbecsülhetetlen szíve adakozásaként rád mosolyog! Na, csak rajta, hisz nem marad pirulósan szende, még ha embereknek is teremtették öleld át őt segélykérőn, s igazgyöngyeid vízeséseivel nyugodtan borulj csak a nyakába! Cseresznye- ajkai, mintha csak első Kedvesére várna téged szólítanának várakozón, - kit, mint halhatatlan, odaadó Kedvesét úgy csókolná lágyan, gyöngéden!

Menj csak nyugodtan oda hozzá, szólítsd meg őt!

 

 

 

MAGÁNYOS SÜN

 

Mulandóság ősi függönye mögül én, mint szándékos emigrációba vonult, magányos sün, ím kinézek: Erdők óvó menedéke mellé vonultam, hiszen emberi gyarlóságokban már nem bízhatok többé! Csináljatok hát amit akartok: Hírt-mondó bölcs emberek tanácsát érdek-szándékkal, könnyelműen elvetettétek s szándékos mosolygók közül is inkább választjátok a hangoskodó fajankókat, akik naphosszat csupán fecserészni s henyélni tudnak! Vezessen csak orrotoknál fogva egyetértőn titeket a sanda látszat, - ha már lélek-látó szemetek be is csapott!

Hisz ritkán látott hasznot az Ember onnan, ahol csupán őszinte sebezhetőséget meríthetett volna, hogy becsületében az ágrólszakadtakat se nézhesse le megalkuvó könnyelműséggel! Sohasem kellett néktek a józan, gondolkodó előbbre látás, tudtam én mindig! Mint magányos Remete-lélek élek, küszködök, s szenvedek köztetek akik legalább szépirodalmak egyetemes, emberi üzeneteiben sosem csalatkozott a sok értelmetlen óbégatást elszenvedett már tőletek!

Mégis bizalmat szavazna, ha még lehetne nektek; hisz egymásra lennénk utalva kerek egy világon! – Fáradt s beteg vagyok: Téli csípős szelek ostromolják bebugyolált, sállal átkötött torkom krátereit, miközben a betegség aljas körmönfontsággal pusztít s ledönt! Hálátlanok s mi több Igaztalanok voltatok orvul s alattomosan, kár is tagadnotok ezt! Érzitek majd ezt talán, ha közelít majd felétek a végső perc-töredék, s hirtelen kell rádöbbentek a Valóságra: Okos ember s óbégató szamarak közt különbség vagyon!

Ezért üzenem nektek gőgös érdek-emberek: Keressétek az elfogadás s a megértés minden lehetséges változatát míg csak lehet, hisz a tartalmas Lét csupán akkor teljesülhet, ha maradéktalan egyetértés uralkodik benne!

 

 

 

MESSZE-TŰRŐ IDŐ

 

Messze-tűrő Idők rendíthetetlen nyugalmaként feszül s készülődik bennem a kitörni vágyó nyugtalanság: Maga ellen is serénykedve tornáztatja dinamóit! Gáncsoskodások tüske-bozótja nem bánthat engem már többé! Arcom mész-fehér fénye, mint szelídített, kódorgó kísértet, - tanúskodni vágyó mécsvilág a vakuló sötétben – még lélegzik s kisugárzik belőle egyetlen kincse: Gyermeksége, melyet féltőn őrizget magában! Lelkem is tudja: Mint eltörhető, szent dologra gyarló emberi lelkemre is vigyázni illenék, mint megölhetetlen Szeretetnek, mely ha szüntelen letaglózó betegség meggyötört csöndes áldásként virrasztotta fáradt álmait fejem felett! Kitagadtam e földi Létből átmenetileg, sugárzó gyermek-ember az érdekek gyilkoló párharcában

– szomorkás éjszakában észrevétlen: csontjaimat ringatón szurkál, késeket élezget csontjaimban a barátkozó fájdalom! Kedvesem! Most merre lehetsz? Szelíd csókjaid megbocsátó megváltásával miért nem burkolsz, s takarsz be mondd?! Csókjaid halhatatlan melegétől így váltódnék meg, mint árva gyermek, ki anya ölelgető karjaiban vigasztalódik könyörtelen világok ellen!

Szelíden emberesedik már bennem a Kor, - s mégis, ha barackot mutatok saját meghajszolt, búsa fejemre – egy virgonckodó gyerkőc kacsintgat idebent! Nem hitegetném én fölöslegesen bitófák árnyékába süllyedő álmaimat a megszépítő lehetőségekről: Hogy Holnap majd jobb lesz… Mégis hinnem kell, hogy elfeledett hangom zenghet még, akár szikla-ropogtatón is az éterek hullámhosszán, ha lesz majd Valaki ki mennyország-mosolyával megvigasztal!

,,Van az úgy, hogy az ember megkérgesedett magánytudatába menekülne vissza, ha megtehetné, és mégis részese szeretne továbbra is maradni a forgandó kerék Mindenségnek!" - A kortárs szabad-versekre mindig is jellemző volt hogyha nem is rímeltek akként, ahogyan azt az emberi fülek általában megkívánták, mégis gondolati, egyéni ritmikájukkal újra, és újra elkgondolkoztatták a gondolkodókat! Újabb kötetemben is kérdés-válaszokat kutatok, s keresek s próbálom megfejteni a rejtett emberi lélek főbb mozgatórúgóit, és összefüggéseit!