Tiltott Index

 

 

 

Az a bizonyos koránt sem kellemes, jellegzetesen borongós nap volt ez, amikor Kincses Tibor immáron majdhogynem három hónap óta frissen leérettségizett gimnazistának egyedül kellett megtennie talán leghosszabb és legmagányosabb bemutatkozó útját a tanárképző főiskola berkeibe.

Önmagának is nehéz lett volna megfelelnie az eldöntendő kérdést, hogy vajon mi a frász karikát keres éppen itt, de talán ennél kézenfekvőbb volt a válasz, miszerint mivel a Színház és Filmművészeti akkor még főiskolára nem nyert felvételt, és a jogi karhoz – túlontúl nyers, unalmaz és száraz paragrafusok labirintusaiban sem kedve sem pedig türelme nem volt mélyebben elmélyedni, ezért nem maradt más választás – amikor édesanyjával kitöltötték a felvételi papírokat, és az első rublikában feltüntetett Tanárképző Főiskolai Kar kínálkozó lehetőségnek kínálkozott.

- Jaj! Te mulya pernahajder! Ne izgulj már annyira! Ha mondom, hogy oda vesznek föl, ahova elsőként beírtad magadat akkor az úgy is lesz! Világos?! – adta ki megfellebbezhetetlen ragaszkodva csökönyös igazságaihoz Kincses Mihály az apa.

- Hát, ha te mondod! – vallotta meg Tibor, bár azt azért önmaga is érezte, hogy ez inkább volt egy bizonytalan beismerés, semmint helyeslő, magabiztos válasz.

S amint betette a lábát a Kazinczy utcában lévő Tanárképző Főiskolai Kar kórházi fehérségű épületébe – ahogyan azt már a pesszimizmusából, és mélyreható, meggyökeresedett kétségbeeséséből, és minden egyes esetben önmagát lesajnáló bizonytalanságból már előre lehetett sejteni, hogy Kincses Tiborban megszólalt a belső tudatalatti én: ,,Mi a nyavalyát keresel te itt, amikor kívülálló vagy?”

Nem mintha nem tartozott volna oda, de az a bizonyos emigráns idegenség taszította, és mérgezte meg abban a pillanatban, ahogyan betette oda a lábát, mintha száműzött vagy legalább is kitaszított lett volna, akit csak éppen megtűrnek, mert nem szándékoznak befogadni, mert nincs a szíves látott vendégek listáján megbillogozott neve

Persze, ahogy az a beiratkozási ún. regisztrációs heteken végbe szokott menni, itt sem lehetett megkerülni azt – hogy főleg az első éves gólyák voltak abban a kiválasztott bűnbakoknak járó megalázott helyzetben -, hogy mivel az órarend kérdése minek utána meglehetősen labilissá vált, mivel itt már nem volt osztályfőnök, legfeljebb csak egyszerű csoportfelelős, az sem mindig, így az adott hallgatónak kutya kötelessége volt – legalább is egyesek alapos véleménye szerint -, saját magának körbejárnia, hogy az egyes felsőoktatási intézményrendszer hálózat vajon hogyan és mint működhet? S ha ez sem lett volna elég akkor ott volt mindjárt az a felettébb kellemetlen, és csodálkozásra alkalmat adó helyzet, hogy sok esetben bizony megesett és előfordult, hogy még az adott pedagógus sem igazán igazodott ki abban, hogy melyik csoporthoz, és egyáltalán melyik terembe hívták: óraadónak, vagy egyszerű vizsgáztatónak. Egyetlen nyüzsgő hangyatábor volt az egész hangok zűrzavarában tobzódó aula.

S ha ez nem lett volna éppen elég a magát kölcsönösen és örökösen sajnáltató Kincsesnek, akkor ehhez jött még a megfellebbezhetetlen pesszimista hangulata is – elvégre akárcsak anyai nagyanyja -, ő is a végletek, és a hangulatok rabembere volt, aki hagyta magát az érzelmek labirintus kalodájába csukatni, és ezáltal; kiszolgáltatottá tenni.

Az a fajta tipikusan fülledt és barátságtalan idő volt, amikor a szeptember már jelzi konok, és megtörhetetlen makacsság mellett, hogy bizony hajnalban, és főleg reggelente azért nem árt, ha az ember helyes öltözködéssel megelőzi az esetleges kórokozók aktív támadását a test ellen, és amikor még mindig az a dohos fülledtség a jellemező – főleg azokban a pillanatokban -, amikor az ember valami igenis nagy dobásra készül az életben, és ami több mint valószínű százszázalékosan sorsfordító lesz.

Pedig mennyire egyszerűnek tűnt akkor még 2002 nyarán a helyzet, amikor Kincsesnével elmentek a felvételi listán föltűntetett egyetemekre, és főiskolákra felvételizni. Kincses minden egyes végzetesnek ígérkező pillanatban érezhette titkosan, belső tér lelkében, hogy édesanyjára minden egyes esetben számíthat, még akkor is, ha netán összedől ez a furcsa, és összezavarodott világ ahol az ember egyáltalán nem találja a helyét, és akkor is, ha mások esetleg szúrós, és nemkívánatos gülü szemeket meresztenek felé: ,,Nézzétek, ez még mindig az anya szoknyájába csimpaszkodik!” – megjegyzésekkel.

S most itt volt ebben a bizonytalan, és kellő ismeretlenséggel megvert helyzetben, amikor az embernek igenis mint tökéletes ,,felnőttnek” akit már bizony máshogyan, és másképpen kezel az adott társadalmi környezet amely befogadta, itt már mindenki olyannyira a maga ura és parancsolója volt, hogy senkinek még csak esze ágában sem volt, hogy egyáltalán fölvilágosítással megoldhatta volna a kényes problémát: miszerint melyik helységben lehetne ebbe a patinásan, és tele cifra márvány rakosgatott épületegyüttesbe beiratkozni?

Kincses mindig is szerette azt fajta megoldást, hogy mivel Kincsesnét szinte mindenki komolyan vette – hát elvégre ő volt az abszolút felnőtt -, éppen ezért azonnal megcsináltak neki mindet, és intézkedtek is az érdekében, de persze csak akkor, ha ezt az illetékes alkalmazottak, és személyzet megtehette, mert egyébként rendes körülmények között Kincsesné is egy közalkalmazott volt, felelős állásban, de elismerésére vált, hogy nem volt szívbajos, ha az igazságról, és erkölcsről volt szó, mert ami a szívén az a száján mondás járta, ha valaki arra a szemtelenségre vetemedett, hogy kiálljon vele szópárbajozni, mert, akkor előfordult, hogy csak sompolyogva és bizonyos fokig megszégyenülten merészelt hazamenni.

Bezzeg szegény önsajnálattal átitatott Tibornak már nem volt ennyire vakszerencséje, mert szokásához híven mindenütt kifogástalanul, és meglepően túlságosan is udvariasan viselkedett és ez ebben a században inkább volt térfa és nevetség ősi iskolapéldája semmint megfogadható, bölcs előrelátás!

- Bocsánatot kérek! Elnézést a zavarásért tanár úr! Nem tetszik tudni véletlenül, hogy hol lehet beiratkozni magyar-történelem szakpárra? – érdeklődött éppen a második emeleten, mert már általános iskolai emlékeiből merítve régen beívódott benne, hogy nagy általánosságban a fontosabb hivatalnoki, és igazgatói, vagy éppenséggel tantestületi szobák is mind föntebb találhatók, mintha a társadalom ősi, hierarchizált, egyetemes tagozódását akarnák ezzel is bebizonyítani, és ahova kivételektől eltekintve szinte az összes pedagógus – kivált az idősödő nemzedék tagjai -, mindannyian lifttel járnak, mert hát elvégre abban a tiszteletre méltó, és jelképes korban az ember szívesebben kényelmeskedik.

- Jó napot magának is! Hogy is hívják magát fiam?! – dörrent rá leendő magyar történelem tanára Dr. Kerbolt Péter a félszegséggel támolygó hallgatóra, aki sajnos még nem tapasztalhatta ki itt vajon hogyan is működnek a dolgok?

- Kincses Tibornak hívnak tanár úr! Csak azt szerettem volna megkérdezni, hogy hol lehetne feliratkozni, mert ezt ezen a héten el kellene intéznem.

- Azt hiszi fiam, hogy mindezt én tudom?! Hát mi vagyok én pedagógus vagy hirdetőtábla mondja csak?! – csattant élesen a hangja, és ahogyan beszélt Kincses azon nyomban kiszúrta azt a bizonyos emberekre jellemző nagyon is valószín szörcsögést, amit a selypítés, és pöszeség maradványai szoktak helyenként okozni elég kellemetlenkedőn főleg társaságban.

- Elnézést kérek, hogy föltartottam tanár úr, már megyek is! – s ezzel, mint aki mindent megbánt, mert főbűnös abban a vétségben, hogy egyáltalán kérdezni mert, már szedte is volna túlsúlyossággal megbélyegzett lábikráit, ha Kerbolt docens úr nem állítja meg az ajtónál.

- Na, várjon csak! Látom magán, hogy még nagyon zöldfülű! Hadd nézzem meg a névsort, aztán majd kitalálunk valamit! Az első napja igaz-e?! – csillant meg hangtalan mérget tartalmazó zöld szeme.

- Igen kérem! A legelső!

S  azzal,  mint  aki  éppen a legfontosabb munkájába mélyed kopasz fejével, amit csak kihangsúlyozott az a tudat, hogy éppen közeledett a természet az őszhöz, Kerbolt docens úrnak mindig is az volt a hitvallása, hogy nyáron azért sokkalta előnyösebb a rövid haj, mert így a feje is könnyebb az embernek, és nem kell állandó jelleggel, olyan semmiségekkel foglalkoznia mint a hajkorona általános ápolása.

Aztán ahogyan a hosszas keresgélés után felnézett az időközben hatalmasra duzzadt aktacsomók és lényegre törő íratok összekuszált kazlai közül, legvégül csakhogy már lerázza magáról ezt a kellemetlenkedő ficsúrképű zöldfülűt hanyag módon odavetette:

- Akkor figyeljen csak ide, Tibor! Az lesz a legjobb, ha itt mindjárt a folyosó végénél az utolsó ajtónál van a tanulmányi iroda, ők aztán mindent tudhatnak, amit én nem, és ha ott kérne további felvilágosítást a beiratkozási ügyben bizonyára készséggel segítenek magának! – felelte, de csak úgy hogy mondjon valamit, és elültesse a nyugalom látszatát.

- Köszönöm a segítséget tanár úr! – felelte kimenet az ajtón Kincses Tibor, mert már rég megszokta, hogy mindenkit tekintet nélkül így hívjon a praktikusság szempontjait előtérbe helyezve, miközben maga sem tudta, hogy Dr. Kerbolt Péter az egyik, ha nem a legszigorúbb tekintélyt parancsoló történelemoktató szakember a főiskolán, akivel még több mint valószínű, hogy összeakad még a bajsza…

Amint kilépett szürke és meglehetősen barátságtalan irodájának ajtaján egyetlen biztos és megfellebbezhetetlen tényt máris eldöntve látott: mindenképpen meg akart innen szabadulni, a lehető legtitkosabb, és legteljesebb inkognitó trükkjeit alkalmazva.

Nem volt bármit is tenni. Itt állt a küszöbön a regisztrációs hét, és ha már olyan balgaságra vetemedett, hogy feltett szándéka volt, hogy megszerzi – legalább is előbb utóbb -, az a híres nevezetes D-betűs okmányt, ami miatt az egész meghurcoltatást többi hallgatótársával egyetemben naponta el kellett viselnie, akkor innen már igazán nem lehetett visszaút!

Végigment a tele márvánnyal felcicomázott főiskola folyosóján és pont a második emelet utolsó kíváncsi szemek elől igencsak eldugott lehető legkisebb irodájába toppant be, ami már fennhangon hirdette, hogy akinek feltett szándéka, hogy önszántából, és kellő megfontoltság mellett beiratkozni jött, az bizony nem tévedt el, sőt a lehető legjobb helyen jár.

Illedelmesen, ahogyan azt egy kamaszkorból már jelentősen kizökkent, és most a saját maga élet-ösvényeit keresgélő fiataltól megszokta és elvárta a társadalmi miliő kopogtatott – elvégre mindig is jellemezte egyfajta udvariassági eljárás -, hogy ha vadidegenekkel kerül össze lehetőséghez mérten megpróbálja az előnyösebb fizimiskáját felmutatni.

Az ember nem is gondolta volna, hogy Kincsesen kívül még szándékában áll meglehetősen sokaknak, hogy eme patinás és egekig magasztosult intézményben kezdjék meg felsőfokú tanulmányukat, és emiatt bizony kisebb tömegtumultussal kellett azon szerencsés kiválasztottaknak szembenézniük, akik ezt megszerették volna reszkírozni.

Tülekedtek, nyomakodtak, ki hogyan bírt hogy mindenképpen az előnyösebb pozíciókat szerezhesse meg magának, és ha valaki – mint mondjuk éppen Tibor erősen megfigyelhette az egyszerű dolgok menetét -, akkor bárki szabadon, és tisztán rájöhetett, hogy itt bizony ugyan az a társadalmi protekciós malőr folyik, és csepeg, mint a nagyobb mikrokozmoszú társadalom egyéb területein ahol bizony a mindennapi érvényesülésre is pontosan ugyan azok a gátak, és kisebb-nagyobb barikád-harcok a jellemzőek, mint az egyetemek, illetve a főiskolák berkeiben.

- Igen tessék! – szólt ki egy hivataloskodó női hang.

- Na, mi lesz már, nem fogom a semmiért jártatni a lepcses szám! Egyébként is órabérben vagyok! A kopogatás után Kincses Tibor, mint aki karót nyelt, és látszólag szimulált és most látszólagos rosszullétet diagnosztizáltak nála félszegen, és csetlőn-botlón betoppant, és megállt közvetlenül egy vörösre festet begöndörített, pufók asszony előtt, akinek semmivel sem összetéveszthető, kidülledő barna szemei élénken, és élesen vizslatták a megszeppent elsőéves hallgatót, mint azt az elítéltet akiről még nem döntötték el bírái, hogy most azon nyomban kivégzik, vagy esetleg várhatnak is vele, míg önkéntes keretek között kész mindent bevallani.

- Igen jó napot kívánok! Parancsol?!

- Igen…Jó napot kívánok! Kincses Tibor vagyok, és csak szeretnék érdeklődni, hogy önöknél kell-e jelentkezni a beiratkozás miatt? – izzadta ki Kincses magából a kikívánkozó kérdést.

- Hátha valóban ezt akarja? – lepődött meg most a vörös asszonyság, aki mivel egyáltalán nem kedvelte a bumszlis kinézetű névtáblákat éppen ezért inkább lilás blúzára aggatta ki azt, hogy hogyan is híják. Dr. Gábrik Cecíliának különben sem voltak gátlásai, és tett az egész világra abból a szempontból, hogy sohasem volt túlságosan szívbajos, ha valakiről őszintén nyilatkoznia kellett, ellenben kertelés nélkül őszintén bármikor megtudta sérteni az embereket; eltévedt beszólásaival, és korántsem előnyös lekezeléseivel.

Egyébként a hivatalos félfogadási időt minden egyes esetben reggel kilenc órára tették, de ez természetesen egyáltalán nem azt jelentette, hogy pontosan kilenckor kezdenek, mert előtte még a szokásos kávézgatás és teázás, péksütemények elfogyasztási rituáléján is túl kellett esni, ami nagyjából pontosan negyed tízre ért véget, tehát ennyi erővel a hallgatók többsége nyugodtan jöhetett volna negyed, a kényelmesebb társaság pedig fél tízre, hogy mi oka volt annak, hogy a két adminisztratív jellegű titkárasszony állandó jelleggel mindenkit kilencre rendelt be, azt sokáig nem is lehetett tudni. A többség azon az egyszerű véleményen volt, hogy mivel már a hivatalnokok is a végletes unalomig tökéletesen unalmas, és deklasszált állapotba kerültek, jobb volt nekik még reggel, amikor még friss és üde az agyi tekervények szerkezete mindent elvégezni, hogy aztán az örökkévalóságnak is beillő délutáni öt órás munkabeszüntetésig ne is lehessen kuncsaftjuk, aki esetlegesen betoppan.

- Itt van az indexe, továbbá kérném a további okmányait, úgymint: érettségi bizonyítvány, személyi igazolvány, hivatalos iskolai értesítők stb. – s ezzel, mint aki egy ítéletet hoz meg saját maga más beleszólása, és fellebbezése nélkül egy méretéhez képes vastagocska fekete könyvecskét dugott Kincses Tibor megilletődött, és feszélyezett ábrázata elé, amire egyetlen lényeges főnév volt gravírozva: LECKEKÖNYV!

Kincses abban a végzetesnek ígérkező pillanatban, amikor megkapta ezt az elítélteknek járó stigma-könyvet, ezt a tiltott inkvizíciós iratot, amit hallgatók mindenki csak a halál fekete könyvének, vagy jelképes keretek között a tiltott index becenévvel illettek, rögvest rájött arra, hogy talán nem is volt annyira felemelő gondolat éppen ezt az oktatási intézményt választania, és ami talán végleges elkötelezettséget jelenthet arra nézve, hogy mostantól kezdve aztán se nappala, se pedig éjjele, és egyáltalán megszűntnek nyilvánítatott mindenfajta egyetemes nyugalom amit valaha is szándékában állt eltervezni, és végrehajtani.

A fekete szín különben sem előnyös, elvégre a megrendült gyászt, és a mulandóságot volt hívatott kifejezni, és emellett ha az ember esetleg úgy dönt, hogy megpróbált kicsit karcsúsítani eredetileg kialakított testméretein, akkor arra is átmeneti jelleggel kiválóan megfelel, legalább is átmeneti, ideiglenes jelleggel persze.

- Akkor itt van a leckekönyve! Itt az egyetemi igazolványa! – mondta most tartózkodó hűvös közönyösség mellett a titkárnő. – El ne felejtse, hogy minden év első őszi szemeszterében meg kell újítania az egyetemi igazolványát, mert ha ezt nem teszi, akkor a kedvezmény megszűnik, amennyiben a jegyzetboltban, vagy a könyvesboltban kedvezmények igénybevételével szeretne könyveket vásárolni. – megértette?!

- Igen, hát hogyne! Köszönöm szépen! – s már hátrált is kicsit kijjebb a megszabadító, és látszat szabadságot ígérő kopottas, és megrugdosott faajtó felé, abban a reményben, hogy talán soha többet az életben nem kell ide visszajönnie, de azt még maga sem tudhatta, hogy a kezdeti nehézségek, bizony csak bemelegítések voltak, és hogy megpróbáltatások és megaláztatások sorozatos kudarcai várnak még rá a barátságtalan intézményi falakon belül.

- Köszönjük, hogy minket választott fiatalember! – próbált egy erőltetett, és igazán groteszk mosolyt magára erőltetni a titkárnő, bár ahogyan végigmérte Kincses fizimiskáját maga is meglátta, hogy ez a fiatalember önmagában hordozhat valami titkos megtöretettséget, vagy legalább is sebezhetőséget, amire azért illene mindenkinek, aki csak kapcsolatba került vele nagyon ügyelni, és óvva vigyázni!

 

 

 

A regisztrációs hetet tulajdonképpen azért vezette be az iskolavezetés, illetve a nagyobb hatáskörrel felruházott dékánsági, és tantestületi kar, mert az adott pedagógusok ezáltal kívánták eredményesebben eltölteni azt a kincs-időt, amit máshogyan talán már nem tudtak megtakarítani.

Ugyanis minden tanár, docens, adjuntus, és professzor meg arról tökéletesen győződve, hogy a tisztelt hallgatók, majd a regisztrációs hét keretében kapják meg a ,,handout"-nak nevezett adott órai illetve szemináriumi beosztások szokásos listáját, és ez az a hét amiben mindenkinek illik az órarendjéről tájékozódni, mint a felnőttkori érettség és önállóság egyik alapkövetelménye, és ezen a héten dől el, hogy vajon ki melyik kisebb-nagyobb csoport fog örökre magába szippantani, és befogadni?

Kincsesnek nem kellett sokig keresgélni, talán csak nyughatatlan, és állandó kisebbrendűségi komplexusokat dédelgető lelkiismeretében, hogy vajon kik lehetnek majd szerencsés hallgatótársai, és ki lesz az, aki majd az átmeneti osztályfőnöki teendők ellátását magára vállalja mint csoportfelelős?

S mivel kiderült útközben, hogy magyar-történelem a szakpárja önmagának is feltette az időközben elkerülhetetlen kérdést, hogy az irodalom halhatatlan, és üzenetközvetítő sorai mellett vajon hogy a csudába fog egymaga megbirkózni az ellenszenves és kibírhatatlan grammatika elcsépelt és paragrafus-száraz bebifláztatott törvényszerűségeivel?

Kiderült, hogy ő a 730/B- csoport legfrissebb hallgatója lesz, aminek az egyetlen testvére a főiskolán belül a 730/A-csoport.

A tulajonképpeni különbség a két csoport között legfeljebb csak annyi, hogy a társaságot szétszabdalták az ábécé betűinek megfelelően. Aztán hogy melyik volt tanulmányi előmenetel szempontjából a szerencsésebb, és rátermettebb hát az egy lényeges kérdés?

Kincses Tibor megrettent. Talán ezt abban a biztos és megkérdőjelezhetetlen tudatban tette miszerint neki soha semmi nem szokott sikerülni, ami miatt a rendszeres pesszimizmusa és bipoláris hangulatingadozásai voltak a felelősek: vagy talán ez önmagában pusztán csak annyit jelentett, hogy a hajdan mindig Kincsesnével elkísértetett kamaszos félelem most átváltozott tudatos, és radikális félelemmé ami már egy egészen másfajta érzés volt, mint amikor az ember azért magányos hogy megtapasztalja az egyedüliség nyugalmas termékenységét, vagy ellenkező esetben a semmittevés unalmasságát.

Talán azért volt Kincses Tibor kissé emigráns hajótörött és egyszerre elveszett lélek, mert mivel egész életében menekült a holnapoktól, és a sorozatos kihívásoktól, most önkéntelenül is egyszerre szakadt minden a fejére.

Elhatározta önmagában, hogy csak azért sem retten meg, elvégre, ha az ember folyton menekül, és meghunyászkodik a nagyobb problémák elől, akkor mi a garancia arra, hogy a gondok, és a sorsfordító problémák maguktól megszűnnek, és eltűnnek? Ennek túlságosan kicsi a valószínűsége!

Mivel imádta a rejtett és emberi szem által még fel nem térképezett utakat, és búvóhelyeket, és inkább szeretett rejtőzködő ,,üzemmódban” magányos farkasok módjára a föld alatt menetelni, hogy céljait elérje, éppen így köthetett ki a főiskola alagsorában egy komfortosan berendezett pince könyvtárban,  ami  talán sokkalta meghittebb és csendesebb volt, mint állandóan nyüzsgő hangyatáborra emlékeztető társa odafent közvetlenül a hatalmas magasságokat meghódítani kész márványlépcsőtől jobbra.

Mivel ekkor még nem volt teljes körű, és széles sávokban elérhető világháló szolgáltatás, amit fel lehetett volna használnia – természetesen szigorúan oktatási jellegű célzattal -, így azt gondolta magában, megpróbál szerencsét próbálni, hátha összefut egy kedves könyvtáros nénikével, aki még ha a világhálóhoz nem is ért, de azért megpróbálja kideríteni számára az órarendjét, és ami talán fontosabb leendő csoportjának listáját.

Egy fehérre meszelt, mégis állandó jelleggel nyikorgó vasajtón a Markó utcai közkönyvtár felirata tetszelgett.

Mint most is illedelmesen, és udvariasan kopogott, és félszegen benyitott. Kellemes közepesen molett ifjú hölgy üldögélt egy tudományos-fantasztikus regénnyel az irodai foteljában, és meglátszott rajta hogy se lát se hall, még ha egy vulkánkitörést kellett volna azonnal meghallani azt se hallotta volna, hiszen ennek a fedezésére fülére volt téve a walkmanja és a furcsa zene mellett megtörténhetett az önfeledt kikapcsolódás, ami tulajdonképpen az emberek egyik egyetemes célja.

Miközben mozgott az ajka a dúdolt dallam ütemére, és látszott, hogy erősen koncentrál a betűk hangyabolyára a könyvben, hogy egyetlen sort el ne tévesszen észre se vette, hogy Kincses Tibor megállt előtte.

- Elnézését kérem, de tetszene segíteni?

- Áh! – hökkent meg egy pillanatra a kizökkentett kerékvágásból a fiatal könyvtáros -, persze egyébként Dobos Andi vagyok, és egészen frankón tegezhetsz! Okés?!

- Hát rendben!

- Mi járatban! Várj! Ne mond meg! Inkább kitalálom, jó?! Te még most egy kétségbeesett gólyafióka vagy, aki látszólag nagyon elveszett ebben a tudományos rengetegben, és egy kis segítséget kérne útbaigazítás véget! Eltaláltam?!

- Hát, ami azt illeti a számból vetted ki a szót! – felelte a fiatalember.

- Miben is segíthetnék?

- Hát tulajdonképpen sajnos magam sem tudom, mert nekem fel van írva a jegyzetembe, hogy 730/B.-csoportba fogok járni, de ezen kívül szinte az égadta világon semmit sem tudok: hol vannak, és még az órarendemmel sem vagyok tisztában.

- Hát akkor lássuk csak! – mondta tüsténkedve a könyvtáros hölgy és látszott, hogy a jóakaratú segítségadásához semmi kétség nem férhet, már helyet is fogalt a számítógép mellett és behergelte a világhálót, hátha a főiskola honlapján lesz valami kiírás Kincses órarendjével kapcsolatosan.

- Na, figyelj csak ülj le ide mellém, és nézd meg a monitort, hátha meglátod a nevedet. Ja, bocsesz hogy is hívnak?

- Kincses Tibornak! Örvendek a szerencsének!

- Na, akkor Tibikém! Előtted van a tanárképző főiskola honlapja és nekünk már csak az a dolgunk, hogy a megadott csoportszámod segítségével megkeressük az órarendedet, és az órákat oktatókat.

- Mit gondolsz sikerülni fog – kételkedett a kamaszos fiatalember, mint aki nem egészen biztos abban, hogy jó ötlet volt idejönni.

- Hát már hogy a fenébe ne sikerülne! Tudod, te kivel beszélsz? Ha nem tudnád, én vagyok a legfrankóbb hakker, aki mindenhova bejutok ahova csak akarod! Na, ezt nézd meg! – s már úgy jártak fürgén, és leopárdgyorsasággal ujjbegyei a klaviatúrán hogy azt egy gyors és gépírónő is megirigyelhette volna.

Pár pillanat sem kellett, és a képernyőn láthatóvá vált a kérdéses csoportbeosztás, illetve a hozzátartozó órarend!

- Na, nézd csak! Meg is van! – s meglehet, hogy szakmai ártalom volt, de az ifjú, rövid barnahajú hölgy máris körmölni kezdte a látható órarendet, és az órák mellé gondos precízséggel fel is tűntette, hogy kik lesznek leendő oktatói Tibornak.

- Én igazán hálás vagyok! Nem is tudom, hogy fejezzem ki a segítségedet? – kezdett mérhetetlen hálálkodásba, és mikor Andrea intett neki, hogy köszi szépen, de ennyi elég lesz, Kincsestől már csak egy halványan odavetett: ,,Mivel tartozom?" futotta.

Tehát akkor nyelvtörténet Dr. Hódos Zoltánnal, és Saláta Margittal. Általános nyelvészet Zarnóczky Tamásnéval. Verstan Kelemenkovits Tiborral, és Vellenics Bélával, na, őket ismerem jófejek. Mi is van még itt… Á! Igen! ókor Pikkelyes Andrással, és régészet Hofenbauer Csabával, filozófia Mező Péterrel – ő az, akinek vajszíve van az egész pereputty közül. Beszédművelés Vadász Ivánnal – ő lesz a legjobb tanárod, én nagyon csípem a stílusát, ha lehet ezt mondani. És végül még itt lesz neked a helyesírás Dr. Fészek Erzsébettel. Hát milyen a helyesírásod?

- Hát, ami azt illeti, rá férne a tatarozás! – felelte Tibor, akinek eszében sem jutott, hogy elmesélje egy vadidegennek, milyen pokoli órákat élt át az általánosban főleg tollbamondások agyzsigerelő alkalmával.

- Na, látod Cserkész tanárnőtől jobb lesz óvakodni, és Hódos adjuntustól is mert nemcsak, hogy könyörtelenül szigorú oktatók a főiskolán, de meglehetősen megvetik, és le is nézik azt aki esetleg arra is figyel, és minden eszközt megragad, hogy legyen véleménye.

- Te mond csak az jó, ha itt az ember kérdez? – ült ki a naivság Tibor piros pozsga arcára.

- Az a helyzet komolyságától függ, de én azt tanácsolom, hogy húzd be füledet-farkadat hapikám, és mindig készülj az órára. Tehát, ha veszítek az aznapi anyagot, akkor a minimum, hogy te odahaza hozzáolvasod a soron következő fejezetet, mert csak így okulhatsz! Ja, és még valami! Ez itt már nem kisdedóvó! Itt már azt szeretik, ha a hallgató maga tanulja meg az anyagot, és első hallásra mindent megért! Valamelyik oktató például kifejezetten ideges lesz, és felkunkorodik a hátán a szőr, ha meghallja azt, hogy valaki valamit nem ért, és ráadásul még arra az arcátlanságra vetemedik, hogy kérdezzen is tőle valamit. Úgyhogy csak nyugi, és légy résen!

Kincsesbe – ha eddig nem hozták volna belé az ideget -, akkor most bizony kamatostul itt volt az ideje. A regisztrációs hét szinte minden napja azzal telt el, hogy az értelmetlenség közönyösségével ide-oda bejárta a főiskola minden talpalatnyi földjét, zegét-zugát, és mivel soha nem találhatta meg azt amit valóban keresett: óráit, amin illett volna részt vennie, mert mint utóbb megtudta élesen, és árgus szemekkel strigulázzák az aktívan közreműködő részvételt, illetve leendő csoporttársait, akiknek még egyáltalán nem volt alkalma illőn bemutatkozni, akkor ez a helyzet bizony több volt, mint egyszerűen furcsa vaklépés, és sötétben tapogatózás.

- Hoppá most veszem észre, hogy ha minden igaz az egyik órád már több mint harminc perce el is kezdődött! – segített Andi -, úgyhogy ha nem akarod magad alatt még jobban vágni a fát, jobb lesz, ha most rögtön kapod magad és indulsz.

- Ami azt illeti jobb kedvem volna egy könnyedebb beszélgetéshez, de a kötelesség az kötelesség. Akkor kösz szépen a segítséget! Szia!

- Szervusz! Minden jót! – köszönt vissza Dobos Andrea akkor már negyedéves angol-könyvtár szakos hallgató Kincses Tibinek, és csak remélhette, hogy mielőtt végleg lezárhatná főiskolai éveit, és megkapná a D-betűs okmányt, még legalább egyszer találkozhat ezzel a rokonszenves, és kissé szégyenlős fiatalemberrel…

Tibi mivel semmi kedve sem volt egy újabb órai megleckézetéshez, és letorkoláshoz, hogy már megint elkésett elhatározta magában, hogy az órára fizikai megjelenésével nem vesz részt, viszont kint az ódon, és jól visszhangzó folyóson az is nyugodtan meghallgathatja az előadást, akinek nincs más dolga és mondjuk épp arra járt.

Így történt, hogy fölslattyogott a második emeleten lévő száztizenötös előadóterembe, ami közvetlenül mintegy kétszáz hallgató – ha nem több befogadására volt alkalmas -, és mivel az óra már rég tartott, kényelmesen a folyóson elhelyezett kimustrált, ütött-kopott fotel-matuzsálemek egyikében foglalt helyet, amíg odabent Dr. Fészek Erzsébet docens asszony egy olyan érdekfeszítő előadást rögtönzött a helyesírási rendszerek, és ezen belül is a márkanevek helyesírásából, ami vélhetően nem túlságosan csigázta fel a hallgatók egyetemes, és mindenre kiterjedő érdeklődését, mert sokuk ehhez hasonló órák alkalmával fejlesztették ki magukban a nyitott szemmel való szunyókálás képességét: ami nagyjából annyiból állt, hogyha az ember különösebb érdeklődést nem mutatott az illető oktató mondandója, és közlendője iránt, akkor egészen egyszerűen két szembogarát folyamatosan ,,kitámasztva” el tudott relaxálva aludni, méghozzá olyan precíz, és meghitt tökéletesség mellett, amire az illető oktató rendszerint sohasem jött rá, hiszen a felnyitott szemhéj valószínűleg arra engedte következtetni, hogy minden szavát szomjazzák.

Dr. Fészek Erzsébet docens asszonnyal azért érdemes volt nagyon vigyázni, annál is inkább, hiszen Kincses Tibor világ életében tudta magáról, hogy fogalmazni, és írni sokkal jobban szeret és tud, semmint olyan általános szabályok ismeretlen, és zűrzavaros szabályzatain gondolkodni, mint hogy mit hogyan is kellene valóban ténylegesen helyesen leírni valamilyen szót?

Az elve egyszerű volt: ha írt, és fogalmazott, akkor csak erre az egyetlen dologra koncentrált, és – főleg a megszégyenítő tollbamondások alkalmával döbbent csak rá arra, hogy amit a helyesírás kijavítására szánt volna, azaz értékes idő túlságosan hamar elszaladt.

Mindamellett hogy a helyesírás verébalkatú, és jelenleg ránctalan docense roppant komolyan, és méltóságteljesen végezte elrendelt feladatát, bujkált benne valami megsavanyodott keserűség az elvesztegetett évek hiábavalósága miatt. Hollófekete haját, amit bubifrizurára szeretett nyíratni fennhangon hirdette, hogy ennek a idős hölgynek a koponyájában; igenis a nyelvtudomány állt őrt minden egyes nap, és ha valaki nem tudja betűre pontosan a Helyesírási szabályzat 1984-es változatát, és annak minden betűre is vonatkoztatott skarlát-ítéletét, hát istenem, akkor annak semmi keresnivalója nincs a magyar szak Panteonja között.

Kincsesnek az első reakciója az volt mikor meghallotta a kedveskedő, és feltűnően magas oktánszámú és mézes-mázos hangot, hogy talán nem is lehet olyan boszorka, vagy satrafa ez a docensnő, mint amilyent tényelegesen saját maga elé képzelt legvadabb rémálmaiban. Aztán csak később eszmélt rá, hogy vannak emberek, akiket a hatalom birtoklása nemcsak hogy megrészegít, de teljes mértékben kiesnek az emberség józanabb észt diktáló követelményeiből, így már nem is emberek, sokkalta inkább egy hibás neveléselmélet végrehajtói!

- Tehát Hölgyeim és uraim! – folytatta előadását a tanár -, amint azt már bizonyára észrevették a táblára felírtam azon kötelező munkákat, amikből lesznek szívesek és felkészülnek a következő órákra! S tudom, hogy egyeseknek csalódást fogok okozni, de a helyesírás szemináriumot is én fogom maguknak tartani! – jelentette ki fintoros mosolyt erőltetve két szája szegletébe, mint a bosszúállás jogos eszközét!

- Elvárom továbbá, hogy a helyesírási szabályzat 1984-es változatát használják, mert egyedül csak azt fogadom el! Illetve bizonyára egyesek földerítették már a jegyzetboltot, így nem lesz meglepő maguknak, ha a nevem alatt megtalálják majd a Helyesírási kalauz címmel legújabb kiadványomat az átfogó helyesírásról, amit szintén szíveskedjenek hasznosítani!

A több mint kétszáz fős hangyabolyon általános zúgolódás kerekedett, és az unalom fertőző mérge már szinte mindenkit megfertőzött.

- Te figyelj csak, csajszi! – bökte meg a hátsó sorok egyikében egy feltűnően barnaszemű lány a másikat -, sokig beszél még? Kezdem nagyon unni magam!

- Szerintem ez természetes! Nemsokára úgy is be kell fejeznie, mert vége tér az előadás és akkor már csak legfeljebb önmagában beszélgethet! – jegyezte meg kissé kárörvendően a másik lány.

- Látom, hogy sokan vannak a teremben, akik úgy gondolják, hogy a helyesírásnak semmi köze sincs ahhoz, hogy melyik buliba menjünk ma este, de azon kedves hallgatók figyelmét máris megnyugtatom, hogy abban a pillanatban, amikor eldöntötték, hogy ide fognak járni, és kötelezettséget vállaltak, hogy türelmesen végighallgatják az előadásaimat egyúttal a független életmódjuk szellemiségéről is egy füst alatt lemondtak! – kántálta a tanár tovább. – Ne feledjék, amit most mondtam! Ha valaki magyar szakos az azt jelenti rá nézve a továbbiakban, hogy itt már minden töredék-percnek, minden apró szösszenet órának jelentősége van! De majd meglátják, ha az összefoglaló, egyetemes magyar nyelv szigorlatra készülgetnek. – Végignézett a termen, és miután látta, hogy a fölzúgó méhraj minden tagja most már ténylegesen az ő szavát lesi, megnyugodva csillapította le magában a felismerést: ,,Na, legalább egy kicsit jól rájuk ijesztettem!”

,,Hát drága Tibor barátom, leáldozóban van a halványuló szerencsecsillagod!” – vonta le önmaga számára a keserű végítéletet Kincses. – Mégis hogy a fenébe képzelte, hogy megtanulom röpke fél év alatt tökéletesen helyes írni, amikor mindig is menekültem a nyelvtanórák légköréből, ha módomban állt. Hát ez aztán a tökéletes pofára esés! – zsörtölődött tovább.

S minthogy nem különösebben szerette sosem, ha a hirtelen megzúduló embertömeg hirtelen elárasztja a márványfolyósok üres és hideg magányát, akár a tenger dühöngő hullámai, fogta magát és gyorsan elhagyta az első meghatározó helyszínt, amit életében meglepően gyorsan megtalált.

A másnapi szemináriumi foglalkozáson kiderült, hogy Dr. Fészek docensnő nemcsak hogy a lehető legkomolyabban gondolta az előző nap elmondottakat, de ezt a tervét annyira sikerültnek vélte, hogy nyomban elővette az osztálynévsort, és kántálni kezdte a különböző neveket.

Még szerencse, hogy a kedves könyvtáros hölgy nem felejtette el az egész órarend mellé feltüntetni az órák tartózkodási helyét, és azt melyik teremben lesz az elkerülhetetlen foglalkozás.

- Figyelem! Most felolvasom a névsort, és kiosztom maguk között a feldolgozandó szemináriumi témákat!

- Te jó isten! – hangzott több hölgy szájából is. Kincsesnek nem volt különösebben nehéz a dolga, mert már ideje korán bejárta az egyetem minden rejtett és eldugott helyét, így pontosan tudta, hogy az épület négyemeletes, és a legfelső emeleten van egy amolyan tetőtéri ,,padlás” szárny, amit vélhetően a jobb kihasználtság érdekében építhettek, és ahol most meghallgathatja az első gyakorlati típusú foglalkozását.

A fűtésszámlák befizetésével soha nem maradt adós az iskola, hiszen úgy fűtöttek, - főleg a zimankósabb télies évszakban -, hogy az emberek többsége azonnal verejtékezni kezdett, ahogyan csak betette a lábát akár bármelyik terembe, így egyáltalán nem volt meglepő, hogy jelentősen megnőtt az influenzás megbetegedések kockázata, hiszen a hideg, és meleg levegő általános találkozásából rendszerint semmi jó nem történt.

A negyedik emeleten található padlástermet viszonylag könnyen megtalálta. Az általános jókedv, móka, és vidámságra lett azonnal figyelmes, amik a hölgyek kórusa vezényelt, mert mint utóbb azonnal kiderült a 730/B-csoportba csupa felnőtt, ifjú hölgy járt, és csupán csak Kincses Tibor, és Szatócs Olivér egy derékig érő, szőke hosszú hajú, szőke bajuszt, és szakállt viselő vikingharcos volt csupán férfi, így nem meglepő, ha a hölgyek társasága – főleg a rátermettebbek -, előszeretettel elkezdték mustrálhatni az újonnan érkezetteket.

- Nézzétek azt hittem, hogy csak ami derék isten ostora Attilánk lesz majd az egyetlen pasi a csoportban, erre még ideküldtek valakit. Hű, de vonzó! – kezdett szokásos mustrálgatásába Módos Krisztina, aki bizonyára csak azért mert egri lány volt, sajátságos, és kihívó kacérkodással is rendelkezett – legalább is olyan esetekben, amikor a saját jókedve forgott kockán – elvégre miért kockáztatta volna meg, hogy elrontsa a kedvét már a legelső napok egyikén, amikor jócskán lesz még pedagógiai szaktekintély, aki a félév során az összes idillikus reményeiket, és vágyálmaikat egyetlen csapásra a sárba tiporja, és gálánsan megsemmisíti.

- Jaj! Menj már! Nem is annyira jóképű, inkább olyan kis magának való hörcsögpofának nézem – kezdte Takács Tímea, aki maga is kollégiumban lakott méghozzá nem is egymaga, hanem egy éppen formálódó baráti társaság népesebb kompániáival.

- Szervusztok, üdvözletem mindnyájatoknak! A nevem Kincses Tibi, és ha minden igaz, akkor ide fogok járni. – mutatkozott be csak hogy oldja feltörekvő gátlásait a kissé megszeppent fiatal, újdonsült főiskolás, mert hát azt sem feledte, hogy annak idején a gimiben huszonkét lánnyal volt összezárva, és ez a helyzet, most egy kissé meghökkentő deja vu-érzést komponált benne.

- Még jó hogy bemutatkoztál, különben azt hittük volna, hogy még valami telemarketinges újonc vagy aki csak éppen most szabadult valamelyik multinacionális vállalattól.- jegyezte meg egy kicsit epésen – bizonyára a pocsék napra hivatkozva -, Horváth Dorottya aki első benyomásra egy piercinggel átdöfödt és kipingált rock sztár benyomását keltette, aki vélhetően csak azért öltözködik állandó jelleggel furcsa és állandó jelleggel meghökkentő és megbotránkoztató ruhakölteményekbe, mert azt gondolja, hogy a feltűnési viszketegségét ezzel – legalább is egy rövid időre -, kordában tudja tartani.

Sajnos mindenkire nem kerülhetett sor a bemutatkozás alapkövetelményei szerint, mert idő közben maguk sem tudják hogyan, de betoppant a terembe a vén matróna Fészek Erzsébet docens asszony akivel, még ha mézes-mázas, és különösen magas is volt a hanghordozása azért nem volt tanácsos újat húzni, mert könnyen meg lehetett ütni a bokát.

- Jó napot kívánok önöknek hölgyeim, és uraim! Én leszek a tanáruk, legalább is, ami a helyesírási szabályokat és írásképüket illeti. – kezdett komoly, és mélyenszántó beszédébe a helyesírás nyelvésze, és látszott rajta, hogy nem kis fáradságába kerül, hogy elfogadható, és problémamentes légkört teremtsen, lehetőleg mosolyogva, amit viszont ő nem szokott meg, és most látszott arcizmai összekuszált térképén, hogy ami jóformán mosolygásnak próbált tűnni, az valójában nem volt egyéb mint egy jól sikeredett groteszk grimaszolás, amit vélhetően csak azért préselt ki magából, mert egyelőre a többi érzelmi megjegyzéseit tartogatta a megfelelőbb időre.

A docens asszony egyébként amellett hogy most jelenleg a helyesírásnak volt felszentelt tudományos munkatársa, tevékenyen közreműködött különböző nyelvészeti szaklapokban, és rendszeresen is publikált olyan égbe kiáltó bűntények ellen, amik rendszeresen különböző anglománus kifejezésekkel tarkították a hosszú múltra visszatekintő magyar nyelvet. S mint minden nyelvész ő is tökéletesen tisztában volt a rendíthetetlen, és megkérdőjelezhetetlen igazságban; tehát abban a megfellebbezhetetlen tényben, hogy csakis kizáróan egyes egyedül ő rendelkezhet azzal a megtisztelt kiváltsággal, hogy neki lehet igaza! S ha esetleg egy-két fineszesebb, és ravaszabb hallgatója esetleg arra a meggondolatlanságra vetemedett, hogy megpróbált vele értelmesen, tehát a józan ész értelmében vitatkozni, hát akkor azzal a mindent felfedezni engedő ironikus mosollyal mely felfedte valódi arcának minden barázdás árkait, kisebb szakadékait elmosolyodott és ebben a mosolyban – ha egyesek erősen figyeltek -, már benne rejlett a megfejtés, hogy az illető vitatkozóbb kedvű hallgató a vizsgán automatikusan nem megy át esetleg csak a pótvizsgák egyikén, amit majd a docens asszony saját maga megállapít.

Kincses ezt később sem volt hajlandó felfogni, és tudatosítva megérteni, hogy miért lenne bűn az, ha egy érett, és bizonyára önálló véleménnyel rendelkező egyetemi, vagy főiskolai hallgatónak is saját véleménye van, amit senki nem kényszerített rá, és amit mégis a biztos tudás szabadságával, és az értelem hitvallásával elmondhat bátran, mert ettől nem fognak drasztikusan megváltozni osztályzatait! Ezt most azonban még csak felszínesen sejtette…

- Akkor lássuk csak! Hogy a drága idő, aminek minden perce kincs ne menjen fölöslegesen, máris kiosztom maguknak a szemináriumi témákat. Előre szólok – figyelmeztette a társaságot -, hogy nem a névsor szerint fogunk menni, hanem ültetési rend szerint. Világos?!

 

Hát erre mit lehetett felelni? Nem sok választási lehetőséggel kecsegetett ez a bonyolult helyzet sem kórusban, akár egy kisebb csapat birkanyáj kántálta mindenki: - Igen!

- Akkor máris itt van egy kedvenc témám a régi magyar családnevek helyesírása, és szóetimológiájának története! Ki lesz az a bátor és talpraesett jelentkező, aki beszámol róla már a következő alkalomra?

S miután nem jelentkezett – vélhetően a megdöbben izgalom miatt, vagy a hirtelen kitört lámpaláz miatt senki sem, aki vállalkozó szelleműnek lehetett volna nevezni, a docens asszony döntött, és máris választott!

- Akkor miután két férfi van a csapatban, magát érte a megtisztelő feladat! – adta ki a feladatot ellenkezést nem tűrve!

- Hogy is hívják magát fiatalember?

- Kincses Tibor kérem szépen! – adta vissza a választ a félszegséggel küszködő fiatal.

- Akkor Tiboré a megtiszteltetés, hogy rögvest a következő órán felszólalhat, és beavathat minket a régi családnevek helyesírásának történetébe, szóetimológiájába!

Kincsest most rögtön hatalmába kerítette – vélhetően csak azért, mert már mindenkin tapasztalható volt -, a kellemetlen lámpaláz! Mert így folytatta, kissé megszeppenten:

- Tanárnő kérem szépen! Esetleg nem lehetnék én a középső, vagy a vége felé következő, mert az új környezet, és az ismeretlen diáktársimhoz egyelőre még szoktatnom kell magam! – Más sem kellett erre oltári nagy röhögés, és zűrzavart támasztó nevetés volt az újdonsült csoporttársaitól a válasz.

- Mondja csak, mégis mit képzel?! – hökkent meg a merész hangtól a docensnő -, azt gondolja, hogy ilyen tejfelesszájú főiskolás csak betoppan ide, és akkor máris megütheti a főnyereményt! Hogy ez egy nyomorult kívánságkosár?! Mi?!

Kincses Tibor most fogta fel, hogy megtörténhet, hogy a jelképes ,,karrierjének” éppen most jött el a befellegzése, és hirtelen jött szerencsecsillagjának a leáldozása. Felállt, majd kis idő múlva elkezdte:

- Elnézést kérek a tanárnőtől, de azt érzem, hogy igenis egy idegen és ismeretlen környezet igenis döntően befolyásolhatja az ember iskolai teljesítményét. – válaszolta, és még jól tette, hogy nem toldotta meg azzal, hogy a teljesítményt az adott pedagógiai szakember is nagymértékben befolyásolja.

- Hátha maga ezt így gondolja – furcsálta a helyzetet Dr. Fészek -, akkor ez így lehet! De ne higgye maga kis optimista, hogy ezzel a viaszos pufók angyalarccal majd engem is sikerül lekenyereznie. Akkor is megtartja az előadását a következő héten, vagy ez lesz az első elégtelenje az indexébe! VILÁGOSAN FEJEZTEM KI MAGAM?! – emelte fel, most különösen a nagyobb nyomaték kedvérét, vékonyka hangját.

- Igen! Megértettem!

- Akkor mivel már csak nagyon kevés időnk maradt gyorsan kiadom a többi témát is, és aztán mehetnek, amerre látnak! – ,,Minden hiába!” – ez az egyetlen lényegre törő, és mégis egyszerű mondat fogalmazódott meg Kincses Tibor agyában, és már nem is hallotta a hadaró docensi beszédet, csak egyetlen dologra próbált a hirtelen rátörő feszültségen, és idegességen kívül koncentrálni: nevezetesen kinek a segítségével fogja ezt a számára igen-igen bonyolult, és szakértelmet kívánó feladatot – lehetőséghez mérten -, minél hatékonyabban megoldani?

 

 

 

2.

 

Nagy szerencséje volt, hogy annak idejében a gimnáziumban annyira jól beilleszkedett a diákszínjátszó csapat kisebb mikromilliőjébe, és társadalmába, és a tanárok is valósággal megkedvelték, és megszerették, különösen volt magyar irodalom, és nyelvtan tanárnője Szombati Anita, hogy azt találta ki, hogy mivel még nyári otthoni tétlen óráiban felkereste őket, és nagyon meghitt és családias hangulatban kötetlenül el sikeredett beszélgetni – elsősorban a fenyegető jövőről -, és mivel a tanárnő biztosította Tibit, hogyha bármiben a továbbiakban a segítségére lehet csak szóljon bátran, mert nagyon szívesen, és ami talán főbb önzetlenül segíteni fog neki.

Nem is kellett ennél jobb rábeszélés! Az őszi évszak még vénasszony melegében Kincses azonnal meg is beszélt az ambiciózus tanárnővel egy kisebbfajta ,,kulturális randevút”, ahol majd megvitatják az első benyomásokat, és persze a legfontosabbat: első szemináriumi témájának minél hatékonyabb, és részletesebb kidolgozását!

Bár kétségtelen, hogy Szombati tanárnő a lehető legszigorúbb volt, amennyiben az osztály kulturális érettségének és szellemi karbantartásának felfrissítése volt a cél, azt azért sosem felejtette el, hogy az állandó számonkérés, és ellenőrzés dacára a legmélyebb együttérzést, és szimpátiáját árulja el minden hallgatója iránt – különösképpen azok iránt, akik megtisztelték az óráját azzal, hogy figyelték minden másodpercben élénken csillogó smaragdszínű szembogarát.

Kincses Tibor búsongva, és látszólag nagyon maga alatti kedvvel ment át sétálva a Deák téren lévő kerengőre, közvetlenül a református templom szomszédságban, mert ide beszélték meg előzetesen a találkozót a tanárnővel, és bordái, és úszógumi hártyái között úgy dobogott a szíve, mint az első szerelmeseké, amikor legelső találkozásuk alkalmával a döntő benyomás lelkiismeretükben formát ölt, és megszületik.

Nem tudta igazság szerint mire is számítson. Ha a tanárnő úgy dönt, hogy nem tud elmenni, mert ennek – elvégre roppant elfoglalt ember -, számtalan kisebb-nagyobb oka is lehet akkor Kincses Tibort a lehető legnagyobb pácban hagyja, de ha eljön, és úgy dönt, hogy segít, a régi boldog

,,békeidős” emlékek hirtelen úgy a felszín magasságába kerülhetnek, hogy Kincsesnek bizonyára erős lélekjelenlétre van szüksége, hogy ott helyben el ne bőgje magát, és ne boruljon védelmet, és biztos menedéket keresve Szombati tanárnő törékeny liliomos vállaira.

Kincses Tibornak ugyanis – egyesek számára nem éppen kellemes szokásává lett, hogy minden helyzetben szeretett halálpontosan mindenhova megérkezni, és lehetőleg nem rabolni senkitől el az értékes idejét!

Több alakalommal is megjegyezték már neki, hogy bizony, ha nem volna stopperóra akár még hozzá is lehetne igazítani a másodperc számlálót.

A percek most is csöndben, de annál feszültebben teltek. S már régen kora délután kerekedett a megszokott délelőtti órákból, amikor minden ember azt gondolja, hogy gyorsan letudhatja mindennapos teendőit, hogy aztán fontosabb dolgokkal foglalkozhassék, de Szombati tanárnőre egy kicsit még várni kellett, mert Tibornak eszébe se jutott, hogy a város ellenkező feléről jön.

Miközben várakozott az a fajta kétségbeesett, félszeg, és kimondhatatlan kisfiús nyegleség lett rajta úrrá, ami kivált csak azokat jellemzi, akik még nem teljesen illeszkedtek be az ún.

,,felnőttesebb társadalom” tagjai közé, és akik még görcsös ragaszkodás mellett hajthatatlanul dédelgetik szívük mélyén önmagukban a gyerekkori lelkületet.

A kerengő téren általában az összes embertömeg egyetlen zsúfolásig rohangáló, és össze-vissza csörtető, csürhe hangyabolyra emlékeztetett, akik még nem tudják kigondolt úti céljuk vajon hová is vezet, csak annyit, hogy rendületlenül, és semmibe bámuló, bamba tekintettel igyekezniük kell valahova! Egy nehány szegényebb sorsú ember kotorászott a szemeteskukák legalján, mert titkon mindenki abban reménykedett, hátha megtalálhatja a szerencséjét és így talán egy kicsivel könnyebb

is lesz, de néhány eldobott konzervdoboz – és cukorkapapír hulladékon, illetve a félbehagyott megbarnult banánok csonkdarabkáin kívül nem találtak szinte semmit, csak értéktelen hulladékot.

Pedig mi mindent talál az ember az útszélen – főképpen az őszi nagytakarítás idején, ha egy kicsit jobban körbenéz!

A református templom ódon harangja minden órában egyet csendült, s az a bizonyos szívet összehúzó érces döndülés volt ez, ami az emberi élet végét is jelképezi, főleg akkor, ha az embert valami nagyon szomorú, és nagyon felkavaró érzelem ragadja magával. Most miután már jócskán elmúlt délután fél öt Kincses egy kicsivel türelmetlenebb lett, nem mintha ez jellemző lenne rá, de azért minden egyes találkozó alkalmával, amit kicsiny életében ez idáig sikeresen lebonyolított -, mindig is ragaszkodott hozzá, és már szinte legszívesebben mindenkitől jogos elégtételként elvárta volna, hogy amennyiben ő idejében ott tud lenni akár a város másik végében is, hát akkor ez bizonyára másnak sem okozhat valami nagy gondot.

Most itt ücsörgött ebben a nagyon is lehetetlen és kissé idétlen helyzetben, pedig már réges-régen megszokta, hogy minden egyes alkalommal megszokhatta, hogy állandóan két szék között a szakadéka esik, és hogy a nap végére nagy marha, és bohóc is lehet belőle, amiért hagyta magát befolyásolva megvezetni.

,,Csak nem történhetett vele valami baj! – kerítette hatalmába a morfondírozó, és most nyomban felébredő lelkiismerete. Á! Az teljesen ki van zárva, mert elvégre, ha történt volna vele valami, csak ideszól elvégre tudja a mobilom számát, nem?!” – nyugtatgatta saját magát.

Aztán háromnegyed öt után tíz perccel egy kedves angyalhang nagyot köszöntve üdvözölte:

- Szervusz Tiborkám! Hát hogy vagy? Elnézésedet kell kérnem a késéért, de sajnos ez van! Tudod a tömegközlekedés sincs formában, és most éppen én is teljesen be voltam havazva munkával. – kezdte el a magyarázkodást a magyar irodalom és nyelvtan fiatal, és ambiciózus tanárnője, akinek szinte felesleges volt minden további magyarázkodása, mert a fiatalembernek most az volt a legfontosabb, hogy közösen végre-valahára saját problémájának a végre tudjanak járni.

- Ne tessék aggodalmaskodni! – szerelte le Tibor volt tanárát -, nem történt az égvilágon semmi, csak tetszik tudni én mindenhova loholva, és rohanva szoktam közlekedni, hogy másoktól se vegyem el a drága időt! – s ez sokkal inkább bizonyíték volt, és semmifajta szemrehányás nem érződött ki saját mondatainak sorai közül.

- Hát akkor a legjobb lesz, ha most azonnal felszállunk a villamosra és bemegyünk a Szabó Ervin Könyvtárba! Ott biztosan találunk anyagokat a készülő szemináriumi témádhoz.

- Ahogyan önnek jobban megfelel! – nyögte ki kissé a pirulva és feszélyezve válaszait Kincses, mert azaz igazság, hogy főleg a hölgyek kérlelő magatartására nem sikerült soha megfelelő gesztust, vagy etikettszerű meghajlást végrehajtania.

Mivel az idő már jócskán elszaladt, éppen ezért, ha valakik még szerettek volna valamit megnézni a könyvtárban jobban tették, ha egy kicsit szaporázták a lépteik súlyát, mert a könyvtár kapuit bizony hat órakor zárták, és sajnos ezen a megdönthetetlen tényen még a legbravúrosabb varázsige, és bűvös hatalom sem volt képes segíteni, hacsak nem volt egy időzítő szerkezet, amivel nyomást tudtak az idő szövetére gyakorolni. De hát ez maga volt a tökéletes képtelenség.

- Akkor kedves Tiborom! A következő a terv! Először is, ha megérkeztünk az én kártyámmal fogunk felmenni, mert ha jól tudom neked ugye egyáltalán nincs olvasókártyád, és azt bizony a bejáratnál szokták kérni. A következő, ha már benn vagyunk, akkor mivel a könyvek a számítógépes katalógusba vannak regisztrálva, és rendezve így csak be kell pötyögni a gépbe az adott kulcsszavakat, és türelmesen várakozni, hogy vajon mit is dob ki a gép. De most aztán futás a villamosra, mert az idő jócskán eljárt!

S kissé szerencsétlen helyzetbe keveredett Kincses Tibor mit is tehetett volna, ha szépen megkérték, és kérlelték hát akkor mennie illett. Aztán a Deák tértől már minden ment, mint a karikacsapás. Ezért jobb, ha egyes járművek, mint mondjuk a villamos is kötött pályán közlekedik, mert így suhanhat bátran a vágányok öblös völgyeihez kötve.

Viszonylag gyorsan megérkeztek a Szabó Ervin Könyvtár barokkos berendezkedésű palotaépületéhez, ami egykor valóban azért lett kialakítva, hogy főleg a felsőbb tízezer milliomos hóbortjait, úri tetszelgéseit, hiú villongásait szolgálhassa, és ami a mostani XXI. században bizony remekül megfelelt a könyvkötetek házának is, mert a könyv: azaz érték, amiből egy sosem elég.

Itt szinte minden ízlésen, a korabeli hangulatnak megfelelően volt kialakítva; kezdve a gótikus mennyezettel, amit tükörkristály csillárok lidérces fényeivel tettek még világosabbá, és a különböző kovácsoltvas mintákat ötvöző vaskorlátokig – főleg a felsőbb szinteken járva -, hogy azért a biztonságra is ügyeljenek.

Mindamellett, hogy a barokkos, nagyúri impozáns pompa hangulati sajátosságait mennyire jól sikeredett visszaadni, itt a földszinten helyet kapott még egy stílusosan berendezett kávéház és büfé is, amihez márványlapokból készített, hófehér asztalokat kreáltak, és amin bátran mindenki megihatott egy kávét, vagy megeszegethetett egy fánkot is a nap végére.

Amilyen gyorsan csak lehet Szombati tanárnő egy fürge zergeszökkenéssel már mutatta is a belépőjegyét a könyvek csodálatos birodalmába, és hűséges tanítványa zokszó nélkül mindenben követte is őt, - természetesen előtte mindenkinek kötelezően illett leadni a ruhatárban egyéb holmiját -, és már a szintén márványból faragott csigalépcsőkön kezdték meg reménytelen trappolós harcukat az idővel, és munkájukkal.

Szombati tanárnő gyorsan helyet foglaltatott maguknak a legközelebbi számítógépnél, hogy a könyvek katalógusához könnyebb hozzáférést biztosíthasson, és már be is ütötte a megfelelő szavakat, hogy a régi családnevek helylesírásával kapcsolatos könyvek a gép képernyőjén minél hamarább megjelenjenek.

Közben Kincses, mint egy megvesztegetett őrült járkált körbe-körbe, mint aki elvesztette saját tájékozódási képességét, és most egyáltalán nem találná helyét a labirintusszerűen kiépített

könyvsorok között. Mivel életében most először járt egy ilyen hatalmas és lehető leggazdagabb kötetgyűjteménnyel felszerelt könyvtárban – emellett az otthoni kisebb fiókkönyvtárak bizony jócskán elbújhattak -, hirtelen azt sem tudta, hogy jól van, és hogy hogyan fogja vajon megtalálni, elveszettnek gondolt tanárnőjét?

- Itt vagyok! Hé, Tibor! – legyintett hattyúfehér törékeny kezeivel Szombati Anita tanárnő, és már mutatta is a képernyőn megjelenő információkat, ami alapján majd a továbbiakban tájékozódni fognak.

A legfontosabb dolog a számítógépes könyvkatalógusban talán az volt, hogy az adott kötetek mellé azt is feltüntették, hogy melyik a száma, és hogy melyik sorban található. S mivel Kincsesék főleg nyelvészeti szakirányú könyvek iránt érdeklődtek, éppen ezért könnyedén is megtalálták a nekik való polcokat.

- Na, gyere velem! Látod – mutatta önzetlen segítséggel a tanárnő -, itt vannak a nyelvészeti szakirodalmak táborába tartozó szakkönyvek, és itt lesznek speciálisan azok is, amik kimondottan a helyesírás témakörrel foglalkoznak.

- Én nem is gondoltam volna, hogy egy könyvtár ilyen hatalmas is lehet – bukott ki a kissé naiv, és megilletődött meglepetés Tibor szájából.

- Hát igen! – mosolyodott el szélesen volt tanárnője -, látod hova is hoztalak. – S ez bizony most éppen jókor jött, mert 2002 nyara óta mióta meglátogatta volt tanárnőjét saját lakásában, már nagyon is hiányzott neki az a mérhetetlen adakozó kedvesség, és jóság pillanata, amivel talán csak azok a különleges emberek rendelkezhetnek, akik meg tudják fejteni, mit rejthet legbelül a sebezhető lelkiismeret, és a szív!

- Akkor itt vannak azok a könyvek, amik kimondottan a régi családnevek helyesírásával foglalkoznak. Először is a legfontosabb dolgod, hogy szakszerűen lejegyezd kinek a könyvéből dolgoztál, és melyik könyvből; s a tanárnő már írta is le a szerző, és cím mellett az adott kiadót, és a kiadási évet is, hogy minden fontos információ meglegyen, hogy később praktikus körülmények között ki lehessen újból keresni.

- Figyelj csak Tibi! Arra gondoltam, hogy én bejelölőm neked azt, amit érdemes tudnod, a témádra vonatkozóan, és utána te itt szépen, kényelmesen ki tudod jegyzetelni a dolgokat, és aztán nemsokára úgyis itt van a hétvége, és akkor majd ráérsz beiratkozni.

- Nagyon szépen köszönöm, hogy ténylegesen elrabolhattam a drága idejét!

- Jaj! Ugyan, ugyan! Menj már! Hát mire valók a tanárok, ha éppen nem erre? – már mosolyogott is azzal a mindent szívből jövő jellemességével, amit egyedül csak ő tudott.

- Nézd csak, hogy repül az idő! – pillantott hirtelen az órájára a tanárnő. – Figyelj csak! Leugrom a kávéházba! Mit hozzak neked? Esetleg egy kávét, vagy fánkot? Mondd csak?

- Á! Nem kell semmi köszönöm szépen! – szabadkozott a félszeg fiatalember.

- Akkor mindjárt jövök! Csak leugrok a földszintre! Mit gondolsz, meg leszel egyedül?! – érdeklődött az aggodalom halvány szikrájával, elvégre nagyon jól tudta, hogy Tibor mindig is tudott magára vigyázni, de azért azt is, hogy akadhatnak helyzetek, amikor óhatatlanul is az ember egy kicsit elveszetté válik.

- Persze, persze! Ne tessék izgulni! – hagyta rá Tibi, s már körmölgetett a lehető legszorgalmasabban, mert órája neki is fél hatot mutatott. ,,Tehát még nincs veszve semmi! – gondolta -, maradt összesen több mint fél órácskám!” – s azzal úgy tüsténkedett és serénykedett, ahogyan talán még sohase iskolai pályafutása alkalmával.

Miközben a tanárnő szétnézett a kávéház süteményespultja között, vajon milyen választékot raktak ki aznapra, arra gondolt, hogy mégiscsak ritka az eset, amikor az ember egy nagyon kedves tanítványa felbukkan hipp-hopp csak úgy a semmiből, és megnevetteti. Épp ezért nem foglalkozott a szokásos etikett-sallangokkal, hogy vajon kit kell ilyen estben vendégül látni, vagy hogy kinek illene állni, és kifizetni a cechet, mégiscsak vett egy-egy csokis mignont Tibinek és magának, és hozzá egy dupla adag capuccinót.

Amikor fölslattyogott kényelmesen az első emeletre és meglátta, hogy útmutatásának megfelelően Tibor szorgalmasan jegyzetel, és körmöl, határtalan boldogság járta át, hogy hát lám csak mégis tanult az elmúlt években egy kis önállóságot. Azért biztos, ami biztos előbb megnézte főlegényének legújabb esszé műfajú könyvét, ami valamelyik elhagyatottnak hitt sorban árválkodott, és csak utána tért vissza volt tanítványának asztalához.

- Sokáig voltam el? – kérdezte miközben lerakta az ínycsiklandó, és gusztusos sütemény finomságokat az asztalra.

- Nem, nem! De tessék csak megnézni! Ugye jól végzem a feladatomat?! – érdeklődött most hirtelen kissé idegeskedve, és körmét rágva Kincses, mert időközben rájött a kételkedés a saját értelmi képességeinek befogadhatósága ellen.

- Remekül csinálod! Látod, pont így kell, ahogyan mutattam! Most pedig, hogy ne csak mindig munkálkodj, nem tudtam, hogy mi az amit szeretsz, így vettem neked mignont, és egy csésze cappucinót! Remélem nem baj?!

- Nem köszönöm szépen! Szeretném a tanárnőtől megkérdezni – próbált érdeklődő hangnemet megütni Tibor -, hogy ugye ha még a jövőben is fennakadnék a főiskolai tanulmányaimmal kapcsolatosan ugye tetszik segíteni?! – s ebben a pillanatban, ahogyan azzal az árvaságot, és védtelenséget is kifejező zöld szemével volt tanárjára nézett kissé pirulva, mint egy pöfeteg alma, a tanárnőnek is erősen türtőztetnie kellett magát, nehogy merő véletlenségből még szép, egészséges igazgyöngyök szivároghassanak ékszer-szemeiből, mint legutóbb, amikor utoljára az érettségi tételek kidolgozásánál a Radnóti vers közben szívének egy jelentős, és kis darabkája meghasadt, Kincses Tibor elemző beszéde közben.

Az idő már bizony este hat volt. Ami egyet jelentett a zárás definíciójával. Tehát Kincsesnek sem volt más választása mennie kellett, de megfogadta, hogyha Szombaton is kinyitnak ő bizony okvetlenül

                                                                    IGAZI RANDEVÚ

 

 

 Velem sajnos már sok esetben megtörtént, hogy bókolási hajlamaimnak különösen engedve reménytelenül beleszerelmesdtem az önvallomásszerű szerelembe! No, most ezt úgy kell elképzelni kedves olvasó, hogyha az ember kicsit félénk, és roppant gátlásosan félszeg egyén is – mint mondjuk jómagam, akkor a világ legtermészetesebb dolga, hogy reménytelen vágyait, és ösztön életének bizonyos meghatározott, és korántsem elhanyagolható mozgatórúgóit sokkal inkább papíron fejezi ki, semmint az adott megbabonázó hölgy két gyönyörű szemébe mondva.

S minthogy valódi, és mindezidáig tartós, és komolykodó párkapcsolatról álmodni sem igen álmodhattam, bekövetkezett, amit úgy vélem, hogy előbb, vagy utóbb de egyszer mindenki átesik; jelentkeztem különféle társkeresők hivatalos oldalaira, fórumaira, s megpróbáltam megfejteni a titkok egyszerűsített, valójában körmönfont, és ravaszkodó taktikáit: hogyan és mi módon cserkészik be az izig-vérig hölgynek az urakat, és viszont! S miután alig-alig akadt vállalkozó szellemű jelentkező az én adatlapommal kapcsolatosan, hát úgy döntöttem, hogy én leszek a kezdeményező fél! S itt fontos, hogy mindennemű tolakodást kizárjuk, mert máskülönben nem sikerülhet az adott ,,csalizós” szándék!

Persze – így utólag visszagondolva mindig rájöttem, hogy gyakorlatilag nem is annyira pufókságra hajlamos fizimiskámmal lehettek igazából gondok, sokkal inkább az üresen tátongó bankszámlámmal, miután a foglalkozás rovatba a tisztességesebb, és ezáltal elkötelezettebb embereknek nem árt megemlíteni, hogy ilyen és olyan foglalkozásuk van! S miután az nem volt; hiszen már hónapokon, sőt éveken át a munka, és az álláskeresés göröngyös útját tapostam kevéske elszántsággal, és több tutyimutyisággal – ezért érthető, hogy az adott hölgyek többsége csöppet sem mutatott kellő empátiát, és részre hajlást irányomban! Még arra is nehezen vehettem csak rá egynémelyik megnyerő mosolygó, elsősorban őzikeszemű szépséget, hogy egy kicsit meséljen magáról, vagy ossza meg kedvenc süteménye, vagy receptje elkészítésést: minthogy többségükben egyáltalán főzni-sütni sem igen tudtak!

Minden vagyonom olthatatlan Don Juani bókolási kedvem, és romantikám volt, ami viszont a mai világból egyértelműen hiányzott. Ezért történhetett, hogy mint az árgusan zsákmányra leskelődő hiéna, én is egyre féltékenyebb szemekkel kezdtem megvédelmezni vagyonomat: azaz lelki gondolataim kicsiszolt ékkő-garanciáit! Persze alig volt ismerőseim többsége csóválgatta a fejét, és érthetetlen kifejezésekkel adta tudtomra, hogy bizony kisebbfajta butaságot hajtok ezzel magam ellen végre, én azonban feltett szándékom mellett kitartottam, és csak arra várakoztam reménytelen bizalommal, hogy az igazi, és az egyetlen Ő betoppanhasson elhibázott életembe végre!

Később egy-egy bejelentkezéssel tiszteltek meg, rendszerint valamilyen extravagáns, és kellően luxus utazást céloztak meg, és nekem csak annyi dolgom lett volna, hogy a megfelelően kipengetett összegért cserébe, még megvegyek egy drága háztartási masinológiát, ami aztán egy-két nap után működésképtelenné is vált volna, és az adott befizetett összeget pedig azok kaparintották volna meg, akiket csupán önző hasznuk érdekel! Természetesen erről szó sem lehetett!

Kínzó önbizalmam megcsömörlött emlékeiről, és letargiákba sújtó önsajnálatomról már nemigen beszélhettem – vadidegen embereknek aztán pláne nem -, hogy is nézett volna ki, hogyha olyanokat mondok: ,,Tudod most azért vagyok ennyire félős, félszeg, és mindenkivel szemben három-négy lépéses távolsággal kell viseltetnem, mert gyerekkoromban nagyon sokat vertek – főként azon bandavezér hajlamú osztálytársaim akik az emberek kívülállóságát, és változatosságát nem tudták torelálni!” – hogy is nézett volna ez ki? Egy kifinomult, intelligens, és rendkívüli hölggyel való méltó találkozásra így kevés eséllyel, de nem is gondolhattam, sőt meg sem fordulhatott kelekótya fejemben!

Mégis egyik alkalommal randevút kértek tőlem, amire jó apám biztos úgy reagált volna, a maga erősen konzervatív módján: - Fiacskám! Mindig a férfinak kellene kezdeményeznie!” – s már föl sem eszméltem a napok hirtelen úgy elröppentek, hogy ott volt a holnapi nap a várva várt nagy, és mindent lebíró, első találkozás vetülete! S persze mindenki félszegen viszonyul ehhez; tekintettel az előítéletekkel az emberek többsége már ha akarna, akkor se biztos, hogy tudna mit kezdeni!

Másnap már ideje korán úgy viselkedtem mindenkivel, mint valami valóságos eszement, vagy legalább is holdkóros, akit úgy szalajtottak valamelyik éjjel-nappali közértből, avagy rókalyuk szerű lebújból! Mindenkivel udvariasnak igyekesztem lenni, és mégis, ha beszéltek hozzám, a mondatok súlyát érzékeltem egyedül; tartalmúkat, lényegi mondanivalójukat, a szavak igazi fontosságát hamar elfelejtettem, és ki is törlődött az emlékezetemben! Egyetlen lényegre törő, és megfellebbezhetetlen dologra tudtam gondolni: arra a tényre, hogy hál’ istennek súlyproblémáim ellenére is akadt végre a világon, és eme kissé irigykedős, és rosszindulatú földnevű bolygón egy áldott, adakozó szent, és valóságos angyal, aki nemcsak kíváncsi rám személy szerint, de megtisztel azzal, hogy randevút kér! Épp ezért amennyire csak tőlem kitelt, alaposan bezáróztam a fürdőszobába, és jó két órát különféle tisztálkodási, és egyéb fölfissülési dolgoknak szenteltem! Titokban azt reméltem, ha kissé mindig is boglyas, és szánalmas fizimiskám egyszer végre pattyolattiszta lesz, akkor talán a többségnek is kedve támad kicsit jobban megérteni, és talán elfogadni engem.

Aztán az órák olyan hamar elröpültek, hogy itt volt a nagy, ünnepi alkalom, amikor még az ég is ragyogó tisztasággal köszönti azt, akit ez valóban megillet! Egy aprócska, ám annál hangulatosabb cukrászdában beszéltünk meg egymással találkozót. Szüleim gondoskodásukból kitelten a lehető legalaposabban, és a legkörültekintőbben a lelkemre kötötték, hogyha mód, s lehetőség nyílik rá az adott számlát lehetőleg én fizessem, de az még jobb – hallgattam figyelmesen végig apám körmönfont logikáját, ha az adott számla végösszegét két részre osztjuk, és így tulajdonképpen mindenki a maga kis összegét fizeti, és így automatikusan mindenki jól járt!

Igen ám, de mi van azokban a fölöttébb furcsa, és egyszersmind megismételhetetlen, és különös helyzetekben, amikor mondjuk csakhogy eljátszunk az adott kínálkozó gondolattal, ötletképpen az adott csinos hölgy türelmet, és megértés kér, majd kimegy a mellék helységbe, és onnét titokban megfutamodik: tehát a számla teljes összegét szegény, és szerencsétlenül pórul járt udvarlónak kell kifizetnie, és ha ehhez még másnap hozzávesszük a keserű tényt, hogy a hölgy maga mentségére még telefonhívást kezdeményezett, és a kagylóba töredelmes beismerő vallomást tett, miszerint: jó volt, kellemes volt az együtt élt, de sajnos nem vagyunk a zsánerei – hát igen! Akkor itt már csak a cölibátus egyik sajátságosan egyedi műfajához folyamodhat az a szerencsétlenül járt szerencsés jelölt, aki arra adta a derekát, hogy végre tisztességgel hajlandó megállni a sarkán, és barátnőt keríteni magának.

- De mi lesz akkor, ha el sem jön a megbeszélt találkozóra, mert ez azért mégis csak jelent valamit? – kötöttem saját hangulati pesszimizmusomat a karóhoz, és kicsit terrorizáltam vele szegény anyámat.

- Ne izgasson ez a dolog semmiért kincsem! – látott el anyai jó tanácsokkal -, neked ma délután egyetlen feladatod van, az, hogy önmagad add, és ne foglalkozzál, és ne is törődj semmivel sem! – két valódi, és igazi, amolyan anyáskodó, és szelíd lelkű cuppanós csókot nyomot az orcámra, majd tétován veszteglő lábaimat serkentette mozgásra azzal, hogy jóformán kituszkolt bejárati ajtónkon, ami pár méterrel a lift mellett helyezkedett el a társasház emeleti szintjén.

Visszafele a liftben még volt szerencsém meghallani fél füllel, amint apám – a maga gyilkos kritikai, és megjegyzési észrevételeivel -, jószerivel letorkolta a maga vehemenciáival anyámat, miszerint: ,,Ha mindig megfogod a kis kezét az édes kicsi fiacskádnak, soha a büdös életében nem lesz belőle igazi felnőtt!” – Arra igazság szerint már gondolni sem merek, hogy ezt mihez hasonlítható, kissé az olaszok temperamentumos acsarkodása követte-e, vagy sem, de mindenesetre nagy sebbel-lobbal vetettem magam föl a százötven hármasra, és szálltam le a Kosztolányi-téren, hogy amennyiben az adott hölgy esetleg megtisztel azzal, hogy ő is előbb érkezik egymás idejét – lehetőleg kellő feleslegességgel, és türelmetlenséggel már ne raboljuk!

A kis, szinte miniatűrségében terpeszkedő, hangulatosan, velencei stílusmintákkal telepingált, ténylegesen aprócska cukrászda úgy terpeszkedett beépítve egy hatalmas bérház alatt, mintha ez ember egy olyan kincses pincébe tévedt volna be, aminek egyetlen célja, hogy a megfáradt utazókat - persze kellő ellenszolgáltatásért cserébe -, kiszolgálja, és maximálisan kielégítse azoknak akár a leghajmeresztőbb igényeit is!

- Mit parancsol? – s máris, hogy az ügybuzgó, és serénykedő fontosságát kimutassa egy nyúrga frakkos pincér, aki most sokkalta inkább emlékeztetett egy barátságos, sovány, és éhségben szenvedő pingvinre, semmint egy valóban élete virágjában lévő fiatalemberre, sertepertélni kezdett szorgoskodva körülöttem, és rakta elém az étlapot; mert mint később kiderült itt ételeket is fölszolgáltak nem csupán jégbe hűtött, fagyi különlegességeket, és sörbet finomságokat. – Sikerült az úrnak választania? – kicsit látszott rajta, hogy más elfoglaltsága is akad a napra, lehet, hogy ezért türelmetlenkedett.

- Jó napot kívánok! Nem köszönöm, egyelőre várok valakit! – nyögtem ki, de csak kisfiúsan, magam elé motyogva.

A pingvinkülsejű pincér megvakarta bozontos, és dús, olajszerűen csillogó üstökét, majd egy ravaszkás, semmihez sem hasonlítható mosollyal nyugtázta a hallottakat. Lehet, hogy épp ezért történt az, hogy már a következő pillanatban, mintha ott se lett volna, sarkon fordult, s hirtelen elinalt fontosabb teendői után.

Én, mint egy megkukult idióta, aki szólni, és válaszolni sem igen mer, nehogy még megkérdezzék, vagy érdeklődjenek hogyléte felöl,  megkövülten ültem, és jó sokat vártam. Már csaknem az egész délutánt végigunatkoztam, és ekkor mindig kedvenc passiómnak hódoltam: csöndes türelemmel, és féltő aggodalommal figyeltem a betévedő embereket; az apróbb elejthető gesztusokat, az arcok, és emberi jellemvonások változtatos, és sziporkázó játékát, amikor jó két órás várakozás után toppant be szinte szuszogva, és rohanva a fiatal, és roppant csinos hölgy. Ugyanis az adott világhálós képet, amit föltettünk és megosztottunk egymásról most itt, élőben egészen másként ábrázolta!

- Sze-sze-szerbusz! – lihegte a nagy melegben! - Bocsi… én… csak egészen idáig rohantam, hogy el ne késsek nagyon!

Titokban már nem néztem szándékos, visszafojtottsággal karórámra, mert egész hátralévő időmben csak azt bámultam fölváltottan hol az órára, hogy egy-egy téveteg emberi tekintetbe mélyedve, hogy vajon mikor toppanhat be végzetem egyedüli asszonya?

- Nem történt semmi én is késtem! – feleltem gyorsan csakhogy kimentsem, vagy megmenthessen az épségben maradt helyzet szálait. – Kérlek foglalj helyet, húztam ki előtte, ahogy az illem megkívánta a széket, és toltam be alatta. – Kérsz egy pohár vizet, vagy üdítőt esetleg? – toporogtam előtte, mintha csak én lettem volna a pingvinfrakkos pincér, aki az előbb engem is megvizslatott árgus szemeivel.

- Igen, köszönöm! Egy fagyi kehely most nagyon jól esne!

- Ha szabad érdeklődnöm, mi a kedvenced? - kaptam a kérdése után.

- Imádom a sztracsatellát, és a csoki-vaniliát!

- Akkor mindjárt jövök, csak leadom a rendelést! – s már ott se voltam, hanem a fagylaltos pulthoz mentem, ahol egy nénike szolgálta ki a vendégeket a maga kicsit zsibvásáros modorában.

- No, mi tetszik aranyos úrficska?

- Kezét csókolom! Kérnék szépen két darab fagyi kelyhet: egy csokisat-sztacsatellásan, és egy csokis-vaniliást, ha szabad!

- Hinnye, de jól nézel ki úrfiacska! Azonnal! – azzal máris vaskanalával jó mélyen belemélyesztette a fagyis bödönbe, és kimért két jókora adagot. Nekm sohase volt még gondom a fagyi mennyiségekkel – hiszen majdnem mindegyik, amit csak eddig elfogyaszthattam jóformán csupa madáradag volt, de most, hogy ez a valóban csinos, és rendkívüli ízig-vérig hölgy ült az asztalomnál föltettem magamnak a kérdést, hogy gyorsasággal habzsolni fogok, vagy pedig hagyom, hogy a magatartás, és illem legyőzze a mohóság állatiasult ösztöneit? Végül győzött a magatartás rendszabálya.

- Már meg is jöttem! Tessék parancsolni! – s előzékenyen, ahogy főleg a filmekből láttam gyöngéden letettem elég a fagyi kelyheket, és csak arra vártam, hogy hölgy lévén ő kezdjen előbb csipegetni.

- Hm-hm-hm! – cuppogott. – Te ez isteni! – volt valami kifinomult egzotikusság, és mélyen rejtőzködő erotika abban, ahogy megnyalta a szája szélét, amin most a sztracsatella darabkák törmelékei feszültek, s ettől az adott pillanat csak még jobban a feszült intenzitás mérlegére kerülhetett.

- Ízlik? – érdeklődtem.

- Jaj, az életemet mentetted meg, nagyon köszönöm! Mennyei! – azzal se szó, se beszéd, és mindent félretett fölöslegességnek ható finomkodással úgy elkezdett kanalazni, hogy bizony hosszú percekig csak a kehely tartalmával volt bájos-huncutan elfoglalva semmint velem!

- Hát ennek igazán örülök! Nehéz napod volt? - kérdeztem, csakhogy elüssem a témát valamivel, illetve hogy megkezdjem végre a tuladonképpeni beszélgetést.

- Hát nézzük csak – vette számításba eredeti elképzeléseit. – Először is elmentem a melómba, mert tudod jelenleg még tandíjra teszek félre, és ezért kell, hogy melózzak egy lepusztult gyorséttermi láncban, aztán megebédeltem egy gyors kínai büfében, aztán idejöttem egyenesen hozzád! Most te jössz! – azokkal a soha vissza nem térő, halhatatlansággal megbabonázó, őzikeszemekkel nézett fel rá esengve, mint aki valóban fohászt, és támogatást várna el a másik féltől is.

,,Nehogy megkérdezd te idétlen idióta, hogy vajon miért is késett, mert azzal mindent tönjreteszel! Világos?!” – gondolkodott el egy percre, mielőtt még valóban válaszolt volna.

Az ínycsiklandozó fagyi kelyhek hamarabb elfogytak, mint azt gondolni is lehetett, bár a kellemetlen, pokolias katlan időben ez szinte természetétől értetőnek tűnt.

- Én tudod… - próbálta a mondatok kellő foszlányait összeszedni -, jelenleg még a szüleimmel lakom, mint azt már megbeszéltük egymással a neten, sajnos jelenleg csóró, és alkalmi munkákból tengődő pedagógusként. – Érezte, hogy ez a csóró jelzőt talán nem kellett volna ennyire nyíltan, és minden tekintetben lesajnáltatva saját magát közölni, mégis az tudatosult benne, hogy ennyivel magának is tartozik; s különben is, akkor a legjobb egy párkapcsolat – sakkozott önmaga megállapításai között, ha az adott felek lehetőleg semmit sem titkolnak el egymás elől!

A fiatal hölgy kicsit elmélázott a hallottakon; arcának játéka a megfejthetetlenség ősi, és misztikusabb ködébe burkolózott, s most szemlátomást úgy festett, mint az a gyilkos, aki még nem döntötte el magában, hogy megölje-e áldozatát, vagy csupán az érte járó zsákmányt markolja fel, aztán eleressze! Valami titkot őrzigetett ez a bombázó, és férfiszíveket azonnal lefegyverző, és meghódítani vágyó, tündérien aranyos szempár, amit – meglehet, csak most nem volt hajlandó közzétenni.

- Szóval akkor ne haragudj, ha egy kicsit furcsán hangzik, amit mondani fogok: akkor te most csövezel a szó szoros értelemben? – ellenállhatatlanul fölfonta dús szemöldökének finom, és csinos koromfekete ívét, amely mint egy kormos szivárvány hajlékonyabbnak bizonyult, mint eddig valaha.

Nem kellett különösebb szó ehhez a megjegyzéshez, mert én lehorgatszott, búsa fejemmel, mint egy borjú csak bologatni tudtam mélán, és szomorún.

- Jaj, te szegény! Csak nem megsértődtél? – fogta meg most anyáskodva gyorsan tölgyfakezeimet, amin igencsak meglátszott, hogy az idegeskedés, és a fokozatos stresszhatásnak köszönhetően a körmöm felső részén jócskán le volt már rágva a bőr, és föl is sebesedett. S minthogy az ifjú hölgy ezt nyomatékosan kikötötte az adott társkereső honlapon: miszerint, ő mindig megnézi, hogy egy férfi mennyire is ad a külsejére, most egyszerre úgy gondoltam, hogy ez végleg betemet minden további randevúzási tervemnek!

- Mutasd csak! Nagyon fáj, drága kincsem! – s valami olyan hallatlan, belső, átlényegült, harmónia melegség áradt szét egész testi valómban, ami egyszerre bizsergette meg mosógépként zakatoló szívemet, és öntött önbizalmat, kisebbrendűségi komplexusaim helyére. – Jaj, drága Mackóm! Te is tudod, hogy nem szép dolog rágni a körmeidet! Csak nem vagy még mindig ideges?! – s bájos kedveskedés mellett cseresznyeszínű, enyhén telt alkony-ajkaival finoman, mintegy gyengéden becézgetve puszilgatni kezdte kézfejem szőrös rengetegét, mint az a fajta gondoskodó édesanya, aki ellátja gyermeke biciklitől elszenvedett lazurjait. – Így mindjárt jobb lesz, várjál csak! – kivett a kistáskájából, ami többe került szerintem mint egyhavi fizetésem, egy kis gyógykenőcsszerű készítményt, és gyengéden, óvatos mozdulatokkal bedörzsölte, hogy beheggedjenek saját magamnak okozott stigma-sebeim. – Mindjárt jobban leszel, kis butuska! – S amint bekente, finoman fújni kezdje, hogy lohadjon egy kicsit szerinte a fájdalom.

Abban a végzetesre sikeredett pillanatban, amikor ez a kellemes ,,baleset” megesett csudajól esett, hogy egy ilyen ízig-vérig, belevaló hölgy vett pátyolgató angyalszárnyai alá.

- Oh, hát én hirtelen nem is tudom… hogy mit is mondhatnék neked? … Nagyon megköszönöm, hogy ennyire figyelmes, és mindig gondoskodó vagy velem! – csak ennyi jött ki torkomon.

- Semmiség az egész mackóka! – visszatette a gyógykenőcsöt a táskájába.

Az utálatosan kellemetlen érzés, néhány pillanat múlva megszűnni látszott, s újra tudtam teljes szívvel mosolyogni. Erre természetesen ő is megkönnyebbülhetett mert a közöttünk lévő kisebbfajta belső lelki gát fölengedhetett, mert már ő is kellemesen kacarászott mellettem. S most olyan jó lett volna átölelve megcsókolni, mint azt már annyi szerelmes, romantikus fimben láthatta a nagy közönség. Egy anyóka lépegetett felénk a cukrászda mellett, egy toprongyos ebet szorongatott a hóna alatt. Lehet, hogy ezért is bukott ki a hölgy ajkai között az engemet feszélyező következő kérdés:

- Mondd csak mókuska? Szereted te az állatokat?

Először arra gondoltam, hogy azt felelem neki, hogy: Tudod, nekünk rengeteg állatunk van, de nem itt a fővárosban, hanem vidéken a nagyszülői házban, ahol azért mégiscsak komfortosan, és szabad levegőn sétálgathatnak egész nap az állatok! – De aztán meggondoltam magamat, ki tudja miért, és a következőképpen feleltem:

-Tudod, elég nehéz lenne, ha egy kimondottan kisterű, egérlyukszerű panellakásban kellene macskákat, és kutyusokat összezárva tartani! – mint nem sokkal később kiderült ez volt eddigi meggondolatlan ostobaságaim netovábbja, mert a hölgy szeméből – mely mindig lelkekig képes volt ellátni -, megcsillant egy elárvult, ám annál kifejezőbb könnycsepp.

- Kérlek, bocsáss meg nekem! Nem is tudom, hogy is lehettem ennyire idióta, és bolond, hogy ilyen meggondolatlanságok buktak ki a számon! – adtam neki zsebkendőmet, hogy törölje csak meg nyugodtan fátyolosra sikeredett szemeit.

A hölgy készségesen elvette, és meg is köszönte.

- Jaj, inkább te ne haragudj, de már olyan régen meghalt a kiskutyám, akit még a nagyszüleim vettek nekem ajándékba, és most annyira hiányzik.

- Én igazán nagyon sajnálom! – biztosítottam őszinte részvétemről, és megpróbáltam lesújtón szomorú képet vágni. – Idős volt már, igaz?

- Igen, már több, mint tíz éves is elmúlt, amikor egyik napról a másikra el kellett altatnia az orvosnak, mert már az ételt is visszaöklendezte, tudod!

- Persze, megértem! Te ne haragudj!

A délutáni kellemesnek ígérkező találkánkat hamarabb félbeszakította a leszakadni készülő, ostorcsapsáként ható, nagyon kellemetlen zivatar, és égzengés. Úgy közelítette meg az aprócska cukrászdát, mint egy leselkedő tolvaj, aki nem kérdez semmit áldozataitól, csak elvesz és pusztít.

- Huha! Ebből aztán jó nagy zuhi ígérkezik! Mit gondolsz? Ne menjünk egy kicsit szárazabb helyre. – tettem javaslatot.

A fiatal hölgy bólintott, azzal a páratlan, gyors észjárású ítélőképességével, mely szerintem mindig is jellemezte – különösen az elmúlt pár órácskánkban, mit együtt töltöttünk, és már rohantunk is a másik oldalon lévő buszmegállóba, ahol átmenetileg a fedett, szürkén, krómosan fénylő bádoglemezek alatt békében meghúzódhattunk. Szépen kikészített, nyárias ingem, és bermuda jellegű nadrágom úgy ahogy volt tökéletesen átázott; persze ebben nagyobb részt az is közreműködött, hogy, amikor a megállóba beálltunk, és én a hölgyre terítettem még vízhatlannak látszó esőkabátomat a kissé hidegebb idő miatt, a buszmegálló sarkán felgyülemlett, nagyobbacska, mocskos vizes tócsába éppen akkor hajtott bele teljes svunggal egy kocsi, és be is terített azon nyomban, majd ugyanolyan heves, és türelmetlen gyors gázzal tovább is hajtott.

- Hát ez remek! Igazán remek! – mérgelődtem aprókat. S ki hitte volna, hogy egy ilyen kellemetlen eset után fog a legjobban esni egy megváltást tartogató, fölmelegítő csók? talán a legbájosabb, és legszenvedélyesebb csók volt, amit egy kissé önbizalomhiányos, pufók, mackós fiatalember egy valóban bombázó testű hölgytől kaphat élete során. Mikor végeztünk úgy zavarba jöttem, hogy egész képem, mint az égetett alma vöröslőn pirult, a hölgy pedig nem győzött ámuldozni, hogy lám, még egy férfi is tud pirulni, ha akar! Valósággal remegtem a büszkeség fűtötte rátarti vágytól, hogy újra ajkaim közé vehessem most már talán végleg megszelídített, és gyarmatosított száját, s még olyan sok minden lett volna, amit meg kellett, hogy közösen beszéljünk egymással. A hölgy megvárta, míg fölkecmergek a zsúfolásig teletömött, és most egy aprócska konzervdoboz benyomását keltő, fülledt, és levegőtlen buszra, majd, amikor az ajtókat becsukta a vezető, még utánam kiáltott:

- Amint hazaérsz, kérlek üzenj magadról mókuskám!  

S most annyira jó lett volna, ha az adott kezdeti nehézségek után, legalább az eső elállt volna, és az örökkévalóságig tudtam volna tartogatni ezt a fölbecsülhetetlenül szívemnek drága női testet, majd, amikor hazaértem, s behergeltem a masinát, már egy másik üzenet várt:

- Találkozhatunk a legközelebbi hétvégén? – s akkor kaptam talán szívembe újabban Cupidótól egy végzetes ütést.

                                          A SUTASÁG FÉL EGÉSZSÉG!

 

 

Az rektor főhelyettesi komor, és meglehetősen tekintélyt parancsoló iroda ajtaja lassan, és feltűnően baljóslatúan kinyílt…

- No, mi lesz már?! – sürgetette a megszeppent, és lelkiekben már bizony jócskán megtöretett hallgatókat, egy hang, amivel talán életükben akkor találkoztak első nekifutásukban, és ami valószínűleg – legalább is egyeseknek egész életében nagy, és minden tekintetben meghatározó élményül szolgálhat!

- Azonnal küldöm is már a következő felelőt drága professzorom – felelte hangosan a titkárnője, mert azért illik tudni, hogy ilyen nagyformátumú, emblematikus embernek bizony már saját titkárnő járt -, csak hagyja, hogy a felelő levesse a télikabátját!

- Ilyen kegyes apróságokra nekem már nincs türelmem, Kőszegné! – adta vissza a választ a nagy, ódon, barnára festett tölgyfaajtó mögül, ami most még mindig – nem elhanyagolhatóan zárva volt, mintha csak odabent forralná egymaga sötét és kíméletlen terveit!

Közben a titkárnő, egy kissé suta, tétova, és esetlen, alig húszon egynehány éves, pufók, pirospozsgás arcú, rövid, barnahajú öltönyös fiatalemberről próbálta lehámozni szinte málhaként az őt feszélyező halványszín télikabátot, és a rá béklyók szorításaként megkötött sálat.

A fiatalember – mint már annyi esetben számtalanszor, most is talpig úriembernek mutatkozott, mert jóindulata, és hálája jeleként kezet szeretett volna csókolni a középkorú asszonynak, amit az; meglehet, azért mert kiváltképpen szokatlan volt neki, vagy csupán csak különös, és egyedi nyomban elhárított magától!

- Gyorsan, gyorsan fiatalúr! Mindjárt ordít a marcona próféta! – azzal elvette zsákvászonszínű, téglalap alakú aktatáskáját, és betessékelte az irodába.

- Íme, drága professzorom! A következő felelő is megjelent!

- Jól van! Kőszegné! Most távozhat! – azzal villámok késeit szóró, égő, barnaszemeivel ajtaja irányába mutatott. A középkorú asszony – mint egy felszolgáló, vagy cseléd illedelmesen meghajolt, majd távoztában becsukta maga mögött, ezúttal leheletfinoman az ajtót, mert az öreg füle érzékeny volt az éles hangokra is!

- Szóval akkor, hogy hívják magát kedves Uram! - érdeklődött sandító, kíváncsi szemekkel. Olyan volt ebben a percben utánozhatatlan, és semmivel, és senkivel sem összetéveszthető, vibráló személyisége, és arca, mint aki bíróként megszokhatta már a bölcs tisztánlátás, és a lelkiismereti emberség bizonyos passzusait, és erkölcsi paragrafusait!

- Elnézését kérem a betolakodásért tisztelt professzor úr, a ne-ne-nevem Radev Albert!

- No! – kapta fel hirtelen ősz üstökét az öreg az íróasztal lidérces lámpája mögül. – Önnek igazán szépen csengő, bolgár neve van! Talán beszéli is egy keveset? Melyik a kedvenc bolgár költője? – látszott most az öregen, hogy az az erősen, már-már radikálisan eltompított kedvetlenség, és komorság, mely az elmúlt percekben jellemezte természetét, most egyszerre fölenged, és megszűnik: elpárolog!

Egyre érdeklődőbbé váltott át most a merev, konzervativizmusba burkolózó alaphang, hogy átadhassa helyét egy kíváncsiskodó gyereknek, akik igyekszik minél többet megtudni az őt körbekerítő világ dolgairól!

- A kedvenc költőm tisztelt professzor úr Hriszto Botev a XIX. századból! – adta meg a helyesnek ítélt válaszát.

- Ugyan, ugyan drága gyermekem! – emelte fel húsos, tömör, parasztos, és érdes tenyerét a próféta. – Botev maga is amatőr! De hallott már Goncsarovról, vagy Prokjevszíjről? – faggatta tovább kicsit karót nyelt áldozatát, mint valami vizsgálóbíró a vallatószékben, és a kivégzés előtt.

- Tisztelt professzor úr, sajnos ezeket a kiváló költőket nem ismerhetem, de mindent megfogok tenni, hogy pallérozatlan tudásomat tovább gyarapítsam! – mondta el a már előzőleg otthon betanított szöveget, amit még az apjától hallott. Ugyanis az öregebb Béltekinek az volt az elve, ha a tanár a szája íze szerint hallja a választ, elismerve azt, hogy Ő a legtanultabb elme az egész osztályban, hát akkor csak megbocsátóbbnak mutatkozik, mint annak előtte. Nem igaz?!

- Tehát, ha jól értettem az iménti motyogását, akkor magát behatóbban is érdekli a bolgár költészet? - emelte rá, most egyszeriben megváltozott, és talán sokkalta barátságosabb jóságos tekintetét az öreg professzor.

- I-I-Igen! Azt Hi-hi-szem! – dadogta.

- No, jól van már, jól van! Nyugodjon meg! Itt senki sem ellenség! Ebben a szobában minden ember csak jószívű barát lehet, természetesen annak a fényében, hogy kielégítő-e az irodalmi tudása!

Most egy pillanatig fölnézett a kellemes, szentjánosbogárfénnyel pislákoló, sötétréz olvasólámpája fénye mögül a falon trónoló Arany János időskori képmását ábrázoló fotográfiára, és mélyen eltűnődött.

- Mondja csak, kedves uram? Melyik tételt is húzta, mert az épp most kiment a fejemből!

- A huszonkilencest! Gárdonyi Géza novelláit! Különös tekintettel az én falum c. novelláskötetére!

- Ahá! Kitűnő választás! Az ember azt gondolná, hogy ennél könnyebb tételt már nem is szánhattak volna neki! Igaz-e?! – azzal megkockáztatott egy rafinált, hamiskás mosolyt, ami a professzorok társaságában is valódi kuriózumnak számított, és valódi ritkaságszámba ment!

- Hát akkor kedves Albert! Kérem, foglaljon helyet, és kap tőlem tíz percet, hogy elkészítse vizsgájának vázlatát. – közölte kimérten. – Ne kapkodjon, mindenre pontosan annyi ideje van, amennyi éppen szükséges! Csak pontosan, precízen, és természetesen szigorúan tessék ügyelni az összefüggések hálózatára! – De sajnos abban a pillanatban, amikor ezek a meglepően barátságos, és atyai intelmek elhagyták a bölcs professzor száját, hirtelen kivágódott semmivel, és senkivel nem törődve a barna, vaskos tölgyfaajtó, és egy szintén öltönybe bújtatott suhanc kinézetű, pernahajder sétált be rajta; aki nem volt rest, és míg egyetemre járt, szinte nem múlt el nap, hogy szóvá ne tegye, hogy ő csupán csak azért jár ide, mert az ügyvédi kamara termeiben már nem maradt számára férőhely! Kellemetlen fráterkülseje is ezt a pozícióját erősítette meg!

Nyurga, éles, feketekeretes szemüveget viselt, ami sokkal inkább azt mondhatnánk, hogy eltorzította arcának főbb tulajdonságait, és csinált belőle egy egoista, önző, és roppant cinikus figurát.

- Professzor úr, drága professzor úr! – szólongatta, mert időközben rájött egy kisebb asztmatikus fulladási roham!

- Ne türelmetlenkedjen édes fiam! Előbb fújja ki csak nyugodtan magát! Semmit sem szabad elkapkodni! Mindennek megvan a hatásos módszere!

A fiatal suhanc pontosan úgy tett, ahogy az öreg prof tanácsolta neki; levette a télikabátját, sálját, sapkáját, és majdnem kényelembe is helyezte volna magát, hacsak a bölcs tanár rá nem koppint a közlendője valódi fontosságára.

- No, fiam! Mit is akart pontosan elmondani? Mert amint maga is láthatja, itt éppen kollokválás folyik, és a helyzet roppant instabil!

- Drága professzor úr! Vallomást szeretnék tenni! – kezdett mélyen ható prédikációjába, és több mint valószínű, hogy azért alkalmazta ezt a fajta szakmai nyelveztet, mert hiszen maga is eredetileg ügyvédbojtárnak lett volna szánva! – Kegyelmet nem igényelek!

- Azt majd én eldöntöm! De bökje már ki, az ég áldja meg már magát! Mi az amit elszeretett volna mondani?! – lett egy kissé egyre türelmetlenebb, és dörmögőbb a hangja.

- Professzor úr! Tudom nagyon jól, hogy ennek nem fog örülni, de sajnálatos módon a Széchenyi Könyvtárból nem tudtam elhozni a Toldi szerelmét, így azt nem tudtam elolvasni.

Talán ezt az utolsó, lényegre tapintó mondatot nem is szabadott volna ennyire fesztelenül, és ennyire könnyelműen kimondania, mert amint ez eljutott a professzor hallójáratáig nyomban ördögi prófétává változott.

- Hogy mit nem olvasott el?! – förmedt rá, és most látszott csak igazán, hogy a néhány perce még annyira belsőséges, és érzelmes légkört egy ilyen pernahajder miatt sürgősen fel kellett függeszteni. Kis híja nem volt, hogy a próféta most fel nem kellett, és két jókora pofont nem kevert le a suhancnak, aki előtte állt, mint a győztes csaták tetterős vezére; csak éppen azt hagyta ki önmaga silány, és hitvány számításából, hogy a csatát elvesztette!

- Akkor most jól figyeljen ide, kedves fiam! – emelte meg dörgedelmes, mély, zengő tenorhangját. – Most rögtön kimegy ezen az ajtón, és addig vissza nem jön, amíg mind a harmincnyolc tétel anyagát betéve nem fúja, mint a nádi poszáta! MEGÉRTETTE?! – ez utóbbi szót már csak harsogta, mert hát, akinek Arany, Babits, és Vajda portréja díszíti irodalmi dolgozószobája falát, annak ez maga lehet a megvalósult, és megsértett szentségtörés!

- De hát professzor úr, drága professzor úr! Én igazán megpróbáltam minden tőlem telhetőt megtenni! - szabadkozott a suhanc, és megpróbálta volna még megmenteni a süllyedő hajóját!

- Többet nem is szeretnék hallani se róla! Fogja magát, és elkezd szépen olvasgatni, vagy gondoskodom róla, hogy ezt a szemesztert élete végéig megemlegesse! Most távozhat! – s dörgedelmes hangja ebben a pillanatban egészen egyszerűen nem tűrt maga körül ellentmondást, sem pedig tartózkodó kegyelmet!

Miután ez a kisebbfajta intermedzo lezajlott Radev úr került sorra, akit belső, önmarcangoló lelke – főleg a történtek hatása alatt, érthető, hogy roppant gyanakvóvá, és latolgatóvá lett egyszeriben!

,,Mi történik, ha nekem sem megfelelő a tudásom?! Páros lábbal repülhetek, égő poffan a képemen!” – s midőn ezek a merőben negatív gondolatok metszették keresztbe agya főbb közlekedési csomópontjait, már beszélni, és nyilatkozni is kellett, az adott, húzott tételével kapcsolatosan.

Az öreg professzor ugyanis túlontúl büszke, és talpig ember volt a talpán ahhoz, hogy ezért a kissé kellemetlen közjátékért elnézést kérjen, illetve, hogy lelkiismeretét egyáltalán ilyen módon megnyugtassa! Megpróbált visszatalálni, és újra felvenni a meghitt, és bensőséges, baráti légkör elhagyott foszlányait és roppant, szinte égető figyelemmel csöngött most a vele szemben reszkető felelő minden szaván.

- Az én témám Gárdonyi Géza novellái, különös tekintettel az én falum c. novelláskötetre! – mondta ki ismételten a tétel címét, s azzal belekezdett az adott novellák kissé nyegle, és szakmai szempontból sokkal inkább egyfajta spontán, és szinte gyermekien naiv megközelítésébe, és elemzésébe!

Amikor mondandójának végéhez közeledett, - nem feledkezve meg arról sem, hogy a professzor úr könyvéről (amit szigorúan mindenkinek meghagyott, hogy kötelező elolvasni), elmondta az odavonatkozó utalásokat, és megjegyzéseket, a bölcs prófétának több mint valószínű, hogy olyannyira megtetszhetett a pufók fiatalember részletekig tudott olvasottsága, hogy kicsit felemelkedett íróasztala mögül, miközben a kissé félszeg, és suta fiatalember figyelmesen az öreg Arany János arcképét mustrálgatta, és silabizálta, majd jókedvében hirtelen ennyit közölt:

- Nagyon is imponál nekem az olvasottsága tisztelt uram! – majd alig egy jól teremtett huszáros, erőteljes kanyarítással gondosan körmölni kezdett a leckekönyv halottas lapjaira valamit – különös tekintettel az ,,egyéb megjegyzések” rovatba, majd csak annyit fűzött az egész precízségig fokozott műveletéhez hozzá:

- Kedves Albert fiam, talán jobb lenne, ha az indexét a folyóson nézné meg! – Mit később kiderült – de ez már a folyosó szikár, és önmagában megkeményedett folyosóján következett be, Radev Albert aznap abban a kivételes szerencsében részeltetett – mint később kiderült gyakorlatilag egyes-egyedül a csoporttársai között is, hogy jeles érdemjegyet kapott irodalomtudományi kollokviumára! S hát ilyen esetekben persze ,,egyeseknek” természetes, ha hogy majd megpukkadnak az irigységtől!                  

 

     

 

 

              

 

 

 

 

 

 

                              

 

A MAGÁNY REMÉNYSÉGE

 

Új éltető műhely-lehetőséget építeni a szellem elefántcsont partjain:

 Ifjú, eddig különös s ismeretlen művészlelkek

 a megbabonázott ihletek

 alkotási ítéletével megújult termékeny

 Atlantisz-szigetekre találhassanak!

 Szomjazva is kutatni s fölfedezni megértőn,

 tanúságos elfogadás mellett a jól bevált

 s megszokott alkotási szabály-formákban

 is az egyedit, különlegest, s Igazit!

 A maradandó irányt az új cél felé mutató elgondolkodtató üzenetiséget!

 

nem figyelni süket fülekkel azokra kik

 saját görcsös-ítélet törvényeikre esküsznek,

 s véleményeiket is megváltoztathatatlanság börtönében

 hagyják szorgalmas börtönőrökként

 raboskodni idők végzetes fogságaiban!

 A múltakról, jelenekről krónikás

 s mégis irodalmi hittel remete-hírmondók

 társaságaként tanúskodni, úgy, hogy elmúlás esetére

 a kéziratok örökségértékei a megértve

 befogadó szellemek számára fennmaradjanak!

 

Titkos átjáró-gondolatokat s értelmet,

 s elgondolkoztató sorok mögötti

 szellemiséget nyújtani,

 meg nem alkuvó számadással, s poros íróasztalfiókok

 gondosan elrejtett s felbecsülhetetlen

 szellem- kincseit minden áron

 a halhatatlanság Pandora-ládikájában

 dédelgetve meg kellene őrizni!

 Némaságra ítéltetve is emberséges lelkiismerettel

 meghallgatni megértve új összefüggéseket,

 s új ötleteket dédelgető műhely-hangokat,

 s bekötözött élettel is a magány szinfóniáival

 felelni bizakodó reménykedést átadva rájuk!

 

 

 ELFELEJTETT SZAVAK

 

Gondolati műhelyekben lekapcsolták

 az elmélkedni vágyó szentjános fényeket,

 melyek új gondolatok kihívásaira méltóképpen felelhetnének.

 Most beköltözött bágyadt tespedésével

 a tevékenykedést is teremtő profit-lelkű sötétség!

 A kultúra hajótöröttei hevernek

 egy kihalt rom-tengerpart utolsó szikla-zátonyán,

 s csak morfondírozó s újrafogalmazható kérdésekre

 felelnek egymás között s egymásnak!

 

A koponyákat új ötletek felé ösztönző

 alkotói fejtörések ellen mesterséges pirulákat

 s fogalmazást gátló tablettákat tömködnek

 naphosszat torkuk kígyózó alagútjaiba,

 s hogy fölfigyelni s meghallgatni

 önzetlen elfogadás tanúságtételeiként

 ne kelljen az újításra törekvő szellemi sorokat,

 szándékosan behunyják látó szemeik világ-mécseit,

 s bereteszelik mindent meghallgató szomjas füleiket!

 S az értékeket, mint gondosan megfontolt

 alapossággal hangyaakaratú tücsökszorgalmasság mellett

 az emberi koponyák szellem-labirintusai

 

mint jól működő műhely-újszülötteket

 a világra hoztak, hogy elgondolkodással tanúskodást fakasszanak,

 a kultúra régen kiszáradt termés-köveiből,

 jó ha az íróasztal, vagy

 a légmentesen elszigetelt belső kamra poros mélyén kallódva pihennek,

 s semmittevően nyugosznak.

 Egyszer – meglehet, hátha -, felfedezi őket valaki!

 

Pandora-bizakodással még kitartok,

 a reménység utolsó ítélete mellett:

 Egyedül a hit az, mely legvégül mindent

 felfedve légneművé váltan,

 örökre elveszti súlyát, hogy tanúskodni vágyó tenger

- irataimat a mulandóság kártékony pusztítása

 ellen megértő aggodalommal még meg lehet menteni, s fenntartva a lehetetlent megőrizni!

 

 

INTELMEK

 

Önfeledt boldogság honol szüntelenül újjászületve

 azok lélek-udvaraiban a harmónia-egyensúlyt megteremtve

 akik az erkölcsi ember-rend emberséges kódex-törvényét

 örökölték s igyekeztek önmaguk

 gerincességéhez igazítani a lehetetlent:

 Az emberszámot elfeledő pénzorientált korban

 is minden szívhangú tanáccsal Embernek megmaradni, hisz ez a legfőbb!

 

Irigység féreg-nyelvein: mint kritikai megjegyzések mérgező elixírjei

 sebzik gyilkos s nyomdafestéket nem tűrő szóáradatukkal

 az igazhitűek erkölcsi fogmérőjét, s az el nem követett

 s ártatlan skarlát-vétkeket:

 Azt, hogy színt mertünk áldozni tiszta számadással,

 s az áldozatból is legkönnyebb szándékkal cinkost farag a merénylő!

 

Akiknek fejéhez vérgöröngyök helyett

 tanúságtevő s elgondolkodtató vétkek tapadnak

 melyeket némasága börtönrácsaira ítélve

 is akaratos ragaszkodással hirdetni igyekszik az ne futamodjon meg hiába

– csak, ha már futva menekülni hasznosabb lesz -,

 mint harcban az értelmetlenség nyűgétől s semmiségekért elhullani!

 

Itt most vakhitű parancsoló aki megvesztegetve

 is befolyásolható érdekeket könnyű aprópénzen megveszi

 a több átszellemült s gondolkodni semmiképp

 nem szándékozó emberek tömegeit!

 Mert a Pénz: Főleg, ha alig tudtuk gondos gazdálkodással

 megbecsülni hamar süllyedni kezd

 s lába kél, de hát a közös költséget,

 s a rezsit valahogyan csak be kell fizetni.

 Nincs apelláta, vagy fellebbezés korgó gyomrok

 csikorogni vágyó törvénykezése ellen. Mindhiába a pénz hűséges sakkfigurái vagyunk!

 

Aki benső énjében őrzi szabad akaratát

 a lélek egyensúlyában Igazi független értékőrző

 s tanúskodva is gondolkodó lehet!

 Ragaszkodjunk illendő erkölcsi felfogásunk

 iránytű szabályaihoz, s a mérték etikettjéhez,

 mert emberek volnánk az embertelenségben s nem vadállatok!

 

 

 SZEMBENÉZVE

 

Farkasszemet kell görcsös s hipnotizáló szándékkal néznem

 folyvást a rohanó s ráncbarázdákat örökségbe

 hagyó halandó idő összetett homokszemcséivel.

 Harmóniám teljesség-igénye alkotásra sarkall, s ahhoz,

 

hogy kutatva s aprólékos felfedezőn

 s a türelem megfizethetetlen örök kincseivel tudjam csöndben,

 s türelemmel szemlélni az engemet körbevevő zsúfolt,

 s önmagát sem tisztelő emberi érték-világot:

hadilábon állok az elmagányosodás vákuum-perceivel!

 

Ringatja s pesszimista gondolatokra kényszeríti

 agyam összerendezett s precíz könyvtárszobáiban

 hideg kimértséget óhajtó józan eszemet a kétség:

 hogy lesz-e értelme s érték-folytatása hírmondó

 s számadó feladatomnak amik üzenet-lábnyomait

 máris megsárgult papírlapok tenger-kincs tömegei hívatottak őrizgetni?

 

Kétkedve s önmagamban sem igazán bízva

 néha nehezen viselem a töprengve gondolkozás lánc-terheit,

 melyek állandóan béklyóba kényszerítenek:

 Az önsajnálat s önbizalomhiány, mint élősködni vágyó,

 s vérnedveimet rágcsáló alattomos piócák marcangolnak

 kitartó nyugalommal legbelül félszeg tutyimutyiságomat

 elrejteni szándékozó termékeny lelkem éléskamráiban!

 

Igaz! – Nincsen létezésemben egyetlen apró szikra,

 vagy pillanat-perc se,

 amit tartogatni vagy rejtegetni kellene,

 a nyugalom békesség-szigetén – ha megtehetném -,

 minden értelmetlen szópárbajt

 s kritikai háborúskodást esendő lelkemből

 menesztve nyomban kikerülnék, gyáva

 s nyúlszívűek kudarckerülő módjára!

 Önfényük mindent jobban tudó

dicsőségében sütkéreznek

egyesek, de róluk valóban elmondható,

 hogy valóban megismeri az esendőségükben

 is felemelt fejjel küzdő embereket!

 

 

 IDŐ TOVÁBBLÉPÉSSEL

 

Az idő lét-állomásai: Egymással s a mindenséggel

 egységes egészt alkotó az elrendelés szerint forgo

 s kimért türelmesen járó, apró fogaskerekek!

 Jól megérlelt barázdák egy megtöretett s vezeklő ember arcán

 

 

Az idő kilométerkövei: iránytűk, jelzőlámpák

 s útmutató tanácsok, amiket, ha csak olyan kedvük van

 fontolunk meg hidegfejjel s józanul.

 Az idő mértékegység-percei:

 Önmagukat hazugságok s megbocsátható gyarló

 emberi hibáikkal együtt leleplező tükrök,

 amibe, ha tiszta s igazságos lecsupaszított lelkiismerettel

 belenézünk megláthatjuk esendve vétkezőn hogyan

 s milyen fondorlattal csaptuk be s vezettük tévútra saját magunk!

 

Az idő tanúskodó lehelete:

 Az őszinte beismerést áhítozó kihallgató,

 bizalmas próféta-bölcsek

 akiknek lelkiismeretük színjózan

 s céltudatos hitvallása s gerinces vállalása számít

 egyszerűsítve s lényegre törőn!

Az idő labirintus-rendszerei:

Erkölcsi ítéletek kőtáblái, melyeknek hasznos

 és megfontolandó intelmeit jobb lenne,

 ha erkölcsös emberség mellett, minden tisztességet birtokló betartaná!

 

Az idő lépései:

Minden egyéni személyiség számára

 más etikett vagy élet-ösvény gondolattal üzennek,

 s néha egyáltalán nem baj, ha igazi s önmagunk valóságos

 

valóját kimutatva türelmes értelemmel

 meghallgatjuk jóságra s továbblépésre buzdító bölcs sóhaj- suttogásait!

 

 

 MEDDŐ, HARMÓNIÁBAN

 

Mit ér vajon, ha az ember folyvást gondolkozik,

 értéktanító üzenetekkel számadásra

 akarja bírni az anyagiasság vétkében tékozlóvá vedlett

 alakoskodó emberi világot?!

 Kisiklanak olcsó balgatag kétkedések özöneiként

 – mint kényeskedő bókok -, az építő, s hódítani vágyó szavak

 elmém alagútjaiból.

Béklyót görget hangyaszorgalmú szerénységgel maga előtt

 a termékeny gondolat, s minden egyes Damoklész-

perc súlyos ítélethirdetés: Az órák suttogó beszéde!

 

Nincsen harmónia s emberszívű vigasztalás

 asztalra görnyedő hírmondónak,

 aki termékenyítő soraiban rejtette el

 az embert gondolkodtatni vágyó erkölcsi ítéleteit,

 s személyisége etikett- panaszait!

 Nem adhat számot arról sponteneitásba

 s abszolút függetlenségbe kapaszkodva,

 hogy vajon mit is érezhet

 a szavak mindent eláruló érzelmei nélkül,

 legfeljebb csak lelkén át a szív- telepátiájával

 megsúghatója annak a fonendoszkóp lelkiismeretnek:

 ami féltve rejtegeti még mindig baklövésének titkait,

 amit csak tiszta őszinteséggel halló szívdobbanások sóhaj-hangjai érthetnek meg!

 

Nem élvezheti szabadon

a napsugár Küklopsz-egyetlen szembogarának

 vakhitű, perzselő akaratát, hisz aki

 

sorokba rejtett apokrif-betűkkel

 tanúságtevő krónikása szeretne lenni

 korszakának annak létezése gazdagságával

 is egyre nagyobb s minden agy-gondolatot megérintő felelőssége van!

 

Ki írástudásával betű hangyaseregeiben

 önvizsgálatra adja fejét,

 az kevésszavú cinkos némaként kivonul,

 s kénytelen maga mögött hagyni a környező világ egészét

 

– hogy a részleteket beengedje -,

s kivonuljon szabad felelőssége törvényei szerint,

a mindig rohanó időből ami maga is felbecsülhetetlen kincs!

 

 

SODRÓDÓ SZEMÉLYISÉGEÓ

 

Újra s újra felötlik agyam mindent egybegyűjtő

 s termékenyen befogadó pókháló szöveteiben

 mit sok kicsi szentjános bogár-fóbia csillogása,

 mely azt jelzi meggyőződésében egyre:

 ,,Heuréka, megtaláltam!” – a feledhetetlen

 s tanúságtevő képet, amely a történelemben pesszimizmusomból

 telhetően előbb-utóbb – meglehet -, bosszút esküszik!

 

A képet: az örök tanúságtevőt,

 s felbecsülhetetlent, Budapest elhanyagolt negyedeinek arckép-vázlatát,

 a XXI. század csikorgó küszöbein táncolva az Időben.

 A bűnös esendőség számtalan égbe kiáltó

 s megbélyegzett ítéleteit:

Áldott állapotú, még maguk is gyermek-felnőtteket

 akiknek család oltalmazó menedék-vigasza,

 

helyett egyedül az inkubátorok reményt

 adó jövőképe marad! A garatra felöntő s önmagukat sem ismerő,

 

beszámíthatatlan, mégis jellegzetes párbaj-arcokat,

 amint csak azért is büszke jókedvvel

 dacuk gyilkos voltával mint önműködő automaták,

 jelentős alkoholmérgezéssel öblögetnek,

 s erkölcsi törvény rendelkezéseire:

Azt, hogy embernek megmaradnod kötelező – vadállatokká alacsonyodnak!

– A teli pénzeszsákokat akiket

 nagyvonalú parvenü gavallérsággal

 mint ingyen kapott Midasz- tallérokat

 serénykedő buzgalommal osztogatnak.

 

Látom: Férj s feleség hogyan válik

 egymás bűnsegédjévé, cinkos társává:

hogy az egyik elkövette a félrelépés csalfa hibáját

 – ugyan már – a másik miért ne tenné? – Önmaguk kicsinyes hazugságainak

 hálóiban botladozva képesek csak vergődni,

 mint parti fogságban senyvedő ebihalak!

 Jól hallottam én, hogy minden egyes embert próbáló napszakon,

 míg mások verejtékgyöngyöktől sem

 visszarettenve, vállvetve birokra keltek

 a robothajlamú munkával,

addig iskolás lányok s egyetemi hölgy-dámák

 tobzódva, két tányérral

 

élvezve falták a törékenyen megrövidült életet!

 Itt a cigarettafüst, másutt a töménységbe dúsított agyakat

 

 

 

 ÖSSZEZSUGORODOTT EMBERFŐK

 

 Összezsugorító teqilla, vagy mohitó-koktél füstös

 s izzó lehelete csap meg.

 Emberek tékozló baklövéseik módjára

 öntudatlan

 s kómás letargiákkal egymás

 támogató vigaszára szorulnak!

 Mert máskülönben vad s erkölcstelen orgia-hadjáratok

 s bacháns-kompániákban süllyesztenék el egyébként is sodródó személyiségüket!

 

Kétségtelen Atlantisz-tenger sikoly-szirén

 hangjaként sodródnak az elhagyott utcasarkon

 a felbecsülhetetlen emberi egyéniségek,

 s mert minden cél-akarat

 között a legfontosabb:

 A lelkiismereti emberséget kitartó,

 alakoskodásra képtelen hozzászólással megőrizni!

 

 

MENEKÜLŐ TÚLÉLŐ

 

Míg finom keze alkotási lázban égeti

 a tengersok papírlap mindkét szeletét

a kritikák szóhadjáratainak gyilkoló viharaiban,

 a kétségbeesett önbizalomhiány

 mint hirtelen jött riogatni vágyó kísértet

 meglepi sápadt s mészfehér arcát

. Mázsás ólomtömböket dobálnak feléje

 s betonba akarják olvasztani gondolatait,

 hogy senki meg ne értse s ne is hallgassák meg,

 mit is akarhatott bölcs hírvivőként

 e korra hagyományozni az írástudó szerencsétlen,

 

s utolsó halálraítéltként végakarat kívánságát rég elrebegte már:

 ,,Őrizzük meg minél többet a kultúra felelősségéből,

 s kézirataink tenger-tömegeiből, míg csak lehet!”

 – minden hiábavaló próbálkozás csupán!

 Már titkos utakon harapófogó megjegyzésekkel

 körbefogják gyilkos pallos- jogokkal őt a vérengző

 s vért ontani könnyűszerrel vágyó üldözők,

 s mint a parton magatehetetlen hal,

 aki saját meg nem érdemelt

 s ártatlan kivégzését kisírt szemekkel várja, hogy összetalálkozzék a bakóval!

 

Talán csak egy nagy adag szürke por,

 s elázott hamu-tömeg leszek, ha meghalok. Nem tudhatom!

Talán majd kik egykoron vesztemet,

 hirtelen jött elmúlásomat sürgették

 kitüntetett jókedvvel egyszer

 talán még magukba szállnak

 s baklövéseik ártó méregkeveréseiről

 felelősséggel elgondolkodnak!

 

S talán az Irgalom Atlantisz-partjain az örök béke

 csalogató megkísértése vár engem talán,

 ha a Gordiuszi-csomót kibogozni nem

 is tudom, megpróbálom kísérletezési kedvvel megfejteni

 a létezés sorsfordító alap-képleteit!

 

 

MIVÉ LESZ AZ ESENDŐ EMBER?

 

S mivé aljasul vagy magasztosul végül az esendő ember,

 ha beleegyezett, hogy karrierista sóvárgással

 s több jutalom fejében mások becsületes,

s megtöretett munkáját a sárba végleg beletapossa?!

 Cinkosok lehetetlen tömegévé változnak át

 az erkölcsi törvény-könyvek s az őszinte szív panaszkodni vágyó sóhaj-hangjai!

 

Egyesek megrendülten mégis részvéttelen gyilkos közönyben nézték végig

 a semmiről nem tehető őszinte lelkiismeretek

 felemelt hitű megpróbáltatásait,

 mégsem szándékoztak mindent jobban tudó

 értelmi képességeikkel tenni semmit, hisz

 akkor a hatalom ajándék-kosaraiból – meglehet, hogy bizony -,

 könnyedén s fájdalommentesen kihullottak volna!

 

Végül mi volt az ajándékként elnyert

 s felbecsülhetetlen emberi létezés?

 Megsárgult s az idő szüntelen csapdájába senyvedő irat-köteg,

 s tanúságot tevő kézirat-csomó!

 S az ember megszenvedett s igazságra törekvő

 s teljes lelki harmónia-egyensúlyról ábrándozó testi-lény valója,

 megszolgált hamuként megsemmisül,

 s nem lesz elegendő mindent felidézve remélő,

 halványuló töredékes emlék-pillanat,

 melyben az ember önmagát

 megkísértő lelkiismeret furdalásainak leróhatja

 okulható tapasztalat-kegyeletként a saját egyéni vétkező ember-hibákat!

 

Mert szükséges s kell, hogy az ember vallja

 s higgye hogy baklövéssel fenyegető hibáiból

 is mindent megértett s türelmes felfedezőként okulhat,

 s újra átértékelve értelmezheti a nagy filozófiai

 megválaszolatlan kérdés-rejtélyek összefüggő s egységes rendszerét!

 

 

 CSAK TEVÉKENYEN

 

Minden ajándék-reggel mit csak áldott csókjaival

felém hozhat megköszöntve a vörös Küklopsz- alkony,

 magamra öltöm rigolyáim s szertartásaim bonyolult

 s szellemi menedékhelyeit! Igyekszem, mint hangyaszorgalommal megáldott

 s minden kívánságot s furcsaságot

 a részletek legapróbb építőkockáival fölépíteni!

 Változatosságot is gondos aprólékosságával feltérképező

 nyúlszívű gyávaságom, tanúbizonyságot tevő esendő emberkeként

 föltérképezni alaposan az emberi lelkiismeretek tudatosan

 nem látható, érzelemmel meghallgatható

 

fohász-hangjait, s esendő panaszait!

 S minden egyes nap a betűk országának titkos s kódolt szertartásait

 próbálgatom kísérletező aprólékossággal, alkotási kedvteléssel elvégezni:

 Önvizsgálatom tanúságtétele ez, hogy jobban megismerhessem önmagamat!

 S mint ismeretlen s senkit nem háborgató hóbortos,

 de hűséges irodalompróbálgató faragom

 s csiszolgatom alapos megfontoltsággal egymás alá

 üzeneteket tartalmazó soraim s mondataim

 

egyvelegeit!

 S mindenütt az elgondolkoztatni vágyás vezérelne,

 hogy bebizonyíthassam az agyi fogaskerekek alig

 használatos összefüggés-hálózatait,

 s szellemi információ-csatornáit,

 s értékek lábnyomaival talán termékenyebbé

 s gondolkodtatóvá tenni az emberek elszürkült

 s viszontagságos hétköznapjait!

 S ha még lesznek elgondolkodó

 s töprengő gondolati s kultúra-rajongó emberek

 a gondolatok termékeny gyümölcs-koszorúit

 az ő kezükbe is letét gyanánt elhelyezhetem!

 

 

 FELELŐSSÉG SÚLYAI

 

Valami miatt mindig a skarlát-titkosságban jár

 az emberi lelkiismeret:

Befolyásoló, s megnyerhető fizetési csekkeket

 szívinfarktus nélkül zsebre, megvesztegethető hűséges alattvalóként

 a másik ember szájíz-törvényei szerint vall, s ítél!

 Csak a tükörben fojtogat az öntudat beismerésével

 az Igazhitű lelkiismeret-furdalás

 éget vulkán lángszórójával valamit amiről

 már biztosan tudva sejti, hogy maga a megtörhetetlen

 s könyörtelen Igazság.

 

Ezért veri bilincsbe a lelkierő akarat

 s megjavítani vágyó szándék

 a gyarlóvá lett emberi szív-kelyheket:

,,Hogyan segíthetnék – ugyan a megtörtént rosszon -,

 ha egyre fogyatkozik a biztosnak látszó remény,

 hogy nem lehet!” –

A fölösleges tanúságtevő megkönnyebbülés,

 s leleplezést a megterhelt emberi lélek

 könnyűszerrel kikerülje a cinkosság néma-törvényében,

 mint kevésszavú, hallgatag ember beledermed!

 

Így is úgy is rosszakaratú kritikai szemek

 a kákán a csomót felfedezik,

 s hogy inkább fojtogasson újra erőteljesebb akarattal megkötik.

 S hamis nyelvek kereszttűzében

 emberséges emberek pallérozott,

 s megvesztegethetetlen erkölcsi törvény-felelősségén múlik,

 hogy elbotlik-e ki hasztalan bizonygatta

 a süket füleknek gondolatai ártatlanságát.

 S mint a könnyen jött emlékezet,

 mely hajlamos hirtelen meglepetésekként mindent elfeledni:

 korszakokról tanúskodóknak hitvallásszerű felelőssége,

 hogy elveik meggyőződéseivel szövetséget lépve

 mindhalálig elgondolkozásra sarkalljanak!

 

 

 

 MI VAGYOK ÉN?

 

Könyvek Atlantisz-menedékébe bezárva ráébredek,

 hogy a végtelen tágas tér már csak szórványosan

 tartogat számomra értékes s megragadható kincseket!

 Mint Atlantisz-kincseket őrző Földnélküli Jánoska

 próbálok minél több értékőrző sort hagyni

 a mindenből pénzt csináló utókorra!

 Bennem termékenyen tőr elő az alkotási kedv, s a dac akarat:

 Na lássuk a nemes anyagból vajon miféle ábrákat,

 alakítgat s formáz Főnix-újjászületésként a szikraként

 előtörő hirtelen meglepett ihlet- gondolat?

 

Pedig valahol legbelül legbelső

 énünk szeizmográf lelkiismeretében

 meg akar minket páncélöklök kétségbeesésével

 rohamozni a bűntudat s gyilkos hitű morfondírozás:

 hogy még nincs s nem lehet vége,

 mert dzsungelindákkal folyvást létküzdelemre szólítanak

 minket makacskodó s rátarti akarattal

 a szürke ólomsúlyos hétköznapok küzdelmes pillanatai!

 

Olyan vagyok mint tengerek poklait

 régen túlélő, s újra felbukkanó hajótörött ki

 érzi félszeg s akarattalan lábai alatt

 a biztos talajú homokösvényt, de megtöretett lelkében

 a nyugodni vágyó béke folyvást csatákra indul!

 Egyszer felnézek Pandora-reménységgel,

 s minden egyes érték-nap új megfogható bizakodást,

 ötletet iránytű-határozatot s számtalan elrejtett

 filozófiai kérdésre feleletet ad,

 máskor mint a megtörtént hiba-baklövésein rágódó,

 önmagát lélek-korbáccsal gyötrő,

javíthatatlan pesszimista a világot ködfüggöny

 s hamuvá érett sötétségen keresztül egymagamban kutatom s látom!

 

Önmagunk kishitű, s megbocsátható bűnei elől

 nincs értelme mindent hátrahagyva menekülve eliszkolni.

 Az ember hogy lelkiismeretének tartós

 s örökérvényű egyensúly-harmóniát elérhesse,

 kristálytükör tágas periszkóp-szemein át

 farkasszemmel kell önmagával szembenéznie,

 hogy az igazhitű személyiség béke-kompromisszumra léphessen

 az értékes emberi lélek-élet kódex- szabályaival!

 

 

 

 LENCSE-SZEMEKKEL

 

Mikroszkópon át nagyon is érzékeny lencseszemekkel

 vizsgálnám az emberi lélek dédelgetett,

 s szándékosan eltitkolt titkait, érzelmi szabályzatait!

 Magamat megismerve s félszeg

 lelkiismeretemen keresztül nézőszögemet

 a kevésbé szerencsés megtöretettek s

 

napról-napra létezők felé irányítanám,

 föltéve magamnak az örök s megválaszolandó kérdéseket:

 ,,Minden elromlik, meghibásodik, s tönkremenve elsüllyed,

 vagy csak egyetlen s örökérvényű dolog számít,

 az hogy az ember esendő, s így az anyagi s földi dolgok

 folyamatos pergőtüzeiben ő a megkísértett

 s a szenvedő s kisemmizett kísérleti alany egy személyben?

 

Szememet már túlzottan vizslatják a sebtében összeszedett

s hangyaszorgalmú mégis megújult ötleteket

 lecseréli vágyó kifogások,

 minden ember elveszít valamilyen felbecsülhetetlenül fontosat,

 s pótolhatatlan értékeset:

 személyes jó barátot, nagyon közeli kedvest,

 vagy hozzátartozót, s hiába minden ha megjött már a fizetési felszólítás:

 ,,Adós rögvest fizesd kifizetetlen s bélyegként bűntudatodat

 terhelő tartozásodat,

 mert ha nem talán rögtön minden ingó

 s ingatlan értéked elveszítheted!

 

Az Élet baklövéseivel az elkövetett bűnös

 vétkekből való talpra állásaival pofonütésekkel

 teszi mérlegre az emberek céltudatosságát

 s jellemességeiket, csak az egyes embereken áll vagy bukik,

 hogy oroszlánakaratú törvényesség mellett,

 vagy szégyellni való alakoskodásokkal találja-e

 meg számára milyen elképzeléseket s ötlet-terveket tartogat a nagybetűs Létezés?

 

 

 EGYETLEN MENNYEI ARC

 

Lassan múltam elkopott s lelkiismeretem elhasznált

 emlékeiből egy őzikeszemű,

 ismeretlen angyal türelemmel s lassan földereng,

 rajta glóriákat fakasztó, kacagó jókedv s derű,

 mivel egyetlen megbabonázó s örök

 meghatározott pillanatra elfeledteti velem

 a kőkemény létezés korántsem megkegyelmező,

 sőt fojtogatni vágyó viszontagságos megpróbáltatásait!

 

Ez az üde s kevés gyötrelmet látott karakán angyalarc

 a teljesség egységeiben akár az árvalányhaj,

 vagy minden földi vétket megbocsátó hóvirág

 a lelkiismeret egyensúlyában kivirágzott.

 Ezen az arcon minden annyira ismerősen felelget:

 egy régen hamu s üszökké lett mennyország-érzés válaszára,

 a szív örökre hétlakattal bezárt kapuit

 a halhatatlan szerelmi szövetségkötés,

 talán még megnyithatja, s az örök kétségbeesés harapófogói között

 vergődő lelkem megújult Prométheusz- hitvallással:

 hogy ne adjam fel, bármi áron, s soha

 

újultan lélekerőre kaphasson, ez az arc hattyútoll bársony tapintásával,

 az idillikus s hinni akaró boldog álmok

 csalatkozó Atlantisz-szigetei felé vágyakozott

 s szállt tovább, s szerette volna a benne rejtőzködő

 csalafinta öntudatot s vitéz-erkölcsi őszinteségét

 a lehető legteljesebb formában egész vért-lelkiismerettel megmutatni!

 

Csókjainak bódítón nyugtató

 s édenkert ambróziáit, s mint szorgalmas szerelmi elixíreket,

 s gyógyító balzsam-kenőcsöket imádott

 kedves angyal szájában a földi mennyország átérezhető töredék darabkája fénylett!

 Hallotta mélyen elrejtve Röngten-szívének

 minden átható s tapintható dobbanásaival

 mit is érezhetett vajon iránta vakhűséges kedvese,

 s megvárta a türelem béklyóba szorító pillantásaival

 az őszinte s igazmondó vallomást:

Két földi csillag szavak nélküli megzenésített telepátiáját!

 

 

 

 ÉRTÉKŐRZŐ LELKIISMERET

 

Már csak a szavak igazi értelmeit

 kutatgató kiégett túlélője vagyok korszakomnak!

 Egykor sem voltam másszemélyiségű s furcsa idegen,

 csak nyúlszívű bájgúnár,

 s szeretni való félszeg pojáca.

 Lélek kit hibáztatni könnyűszerrel lehet, de megvetni sohasem!

 Kulturális értékőrzők missziós soraiba vágytam én,

 hátha ott könnyebben rábukkanhatok

féltve dédelgetett s saját egyénem sóhajaira,

 s panaszaira: valójában mit is szeretnék a élettöredék perceiben?

 

Valamiféle számonkérés ült törvényt fejem felett,

 skarlát-bűnös lelkiismeretem:

 Múltam régi adósságait egykönnyen

 azt hiszem aligha törleszthetem,

 s mikor az igazmondásom vallatására került sor,

 éreztem fogcsikorgató meggyőződésemmel

 az ha néma hallgatagnak tettetném önmagam,

 mint egykoron bölcs kapucinus felekezetek:

 A bölcsen fogadalomra ítéltetett szótlan barátok,

 talán kevés lett volna mindennemű emberi erőfeszítés,

 ami megkegyelmezve az utolsó gondolati

 tett előtt szilárd könyörületességével megmenthetett volna!

 

 minden tévutakon mendegélő, tétován félszeg lépésem amit

 a létezés lépcsőin felfelé a helyes ösvényen megtettem

 baklövések sorozata, elvetélt tévedések hiba-halmaza volt,

 noha a hitvallás: Gerincességgel s őszinteséged

 páncélzatával tartsd mindig magadat,

 egyetlen végzetes Damoklész-pillanatra cserben nem hagyott!

 

Mit csak a könyvárak hasznos porkupacai

 s értékes üzenet-lapjai közt az értelem forrásaiként felkutathattam

 az lett mindennapi áldott s megvigasztaló táplálékom,

 s éltető kenyerem!

 

Most otthonom könyv-labirintusaiban

 a kultúrák menedéket adó,

 egyetemes válasz-döntés összefüggéseivel próbálok

 védekezni a barbarizmus újjászülető kihívásaival szemben!

 

 

 BALJÓSLATÚ ÁLOMLÁTÁS

 

Soha nem is gondoltam szilárdan bizakodva magamban

 s önzetlenül is hinni akarón, hogy tartós érzelem-anyagból tákoltak

 gondos hangyaszorgalommal valaha is össze engem!

 Reméltem, hogy legalább törékeny szívemnek

 nem szükséges naphosszat megküzdeni

a lét szikla-pofonjainak leckéztető

 s okítva tanító tanúságaival,

 hanem az erkölcsi magabiztosság

 oroszlánhitű páncélzatát kapom

 örökségbe áldott szüleim nevelési eszközeiben!

 

Sohasem hittem, hogy életem közepére már őszbe vegyülő,

 megtöretett s megélt félszeg kisemberke leszek,

 kinek mondvacsinált kisebbrendűségi komplexusa

 valóságosan is időszerű s éppen aktuális.

 Nem reméltem, egyetlen mindenről tudó árgus percre

 sem hogy a világban mint kellemetlen

 s kívülálló bogarat közönyös hidegvérrel semmi perc alatt eltaposhatnak,

 s még csak nem is fáj, hogy furdal senkit önös bűnbe

 eső s vétkes lelkiismerete, hogy egyetlen becsületes kisember

 nyomorúságán megtollasodhat, páváskodni van éppen kedve,

 vagy csak nagyon könnyen meggazdagodhat.

 Azt sem igen terveztem el, hogy fiatalon máris összetört öregként látnom kell,

 magam körül az emberi személyiségek kicsinyes,

 s önérdekű marcangolásait, pusztításait,

 hogy az ember az adott igazmondás becsületbeli válaszát, s titkos igét:

 A Szót, - amihez mindhalálig,

 s hűségesen tartja magát, természetes módon karrier, érdek, pénz,

 s előrejutás címszók csábító kísértései miatt

 rögvest s meggondolatlanul elkótyavetyéli!

S mégis tűrnöm, küszködnöm, s reménykednem illik,

 s mert az erkölcsi kódex-szabályzat ezt így kimondta:

 

Ember légy az embertelenségben,

 mindig valld meg ami szíved nehéz terheit tüskéivel szurkálja!

 

 

 

 ALKOTÓK FELELŐSSÉGE

 

Manapság kordivat lett előszeretettel,

 hogy csak a megtisztelt s holt művészlelkek műveit,

 kéziratait verik nagy dobra!  S hogy az élőkét meg ne sértsék,

 rövid, diplomatikus válaszukban hadat üzennek

 eltökélten a könyvkiadók a már így is

 roskadásig megtelt s termékeny íróasztaloknak!

 

,,Egészen nyugodt, s megelégedett szívvel

 csak alkossatok, hassatok, s a sorok mondatok,

 s strófák formájában, akár a megérdemelt győzelmi trófeák sokasodjatok!”

 – Nem számít, hogy a mindent elfelejtő

 s szapora perceivel pusztító Idő,

 majd elrágcsálja értékes irataitok, új ötleteket,

 s megújítani vágyó üzeneteket, ha lehetőség nyílik

 – természetesen, mert az érdek törvénye így kívánja -,

 a legmodernebb korban digitalizálunk mindenkit,

 aki még az iratcsomók hűséges táborából megmaradt,

 de addig is türelem! –

 

mondják, a szakértő kritikus kezek,

 akik kéziratokat temetni előbb megtanultak,

 mint az élők szerzeményeit segítő jellegű

 s nem pusztán csak szidalmazó

 s korholó kritikai észrevételekkel s tanácsokkal ellátni!

 S ha nem viszik – mert gyakorta ez sajnos előfordul,

 s megesik -, akkor a még lélegző kultúremberek

 remekeit is vagy bezúzzák vagy fél áron adják akcióban,

 hisz senkit nem érdekelnek!

 S ha el nem keltek a szerencsés kiválasztottak

 kénytelenek tanácstalan árvasággal a polcokon rostokolni!

 

S ha a bevételek arányszám-mutatója

 még mindig nem javul, s nem a kívánt értéket mutatja,

 hát akkor az ajándékkönyvek is újra feldolgozott halálukra mulandó sorsára jutnak.

 Mint sokan hittel rebesgettek:

 ,,Felelős írók, gondolkodó emberek!

 Csak írjatok s igyekezetek mindent megőrizni amíg lehet!

 

 

 IDŐ-HÁBORÚSKODÁS

 

Nap-napot követve a hatalmat jelentő pénz-eszközével

 ütik ki az embereket figuraként a lét sakktáblájáról,

 szakavatott s bűnös kezek,

 akik karrierjük önös érdek-pozícióit

 minden áron átgázolva emberek lelkiismeretességén

 s mindent jelentő erkölcsi határon – meg akarják gyilkos fukar módon tartani!

 

Csak a kisemberek: A kis légypiszkok,

 s a kispolgárok számára érthetetlen hogy

 a valóban egységes

s felbecsülhetetlen Igazi értékeket a nagyobb

 s befolyásosabb halak szándékuk

 olcsó s fösvény módja szerint elkótyavetyélik, vagy sinkófálják

 – s egyedüli e nagyméretű élet-halál csatában tanúskodók

 tábora elsüllyed beteljesületlen álmaik

 idillikus összefüggéseivel egyetemben!

 Mégis a végső lényeg, s a belső lélek-rezdülések összefüggő

 s Egy-meghatározó lényege:

 nincsen senki emberfia s lánya

 számára megbocsátható Irgalom!

 

Nincs irgalom senkinek sem,

 sem a parvenü mindent jobban s okosabban

 gondoló mutogató spanyolviasz-gyárosoknak,

 sem a rangos luxuséletet majmoló sznob elit-dámák,

 s hercegnők krémjeinek,

 sem a mindenben csak szőrszálhasongatásként

 kapirgáló kritikus értelmiségieknek

 kik ugyan a kákán a Gordiuszi csomót felfedezik,

 de kibogozásának titkos rejtelmeit

 már nem tekintik beszámítható feladatuknak!

 

S akik a kellemes s sült galambokat remélő

 tétlen tunyaságban ez idáig önfeledten lubickoltak,

 azok számára már csak töredékes Atlantisz-halvány

 remények ha még maradtak!

Nincsen könyörület osztó Irgalom a kultúra aggastyánjainak,

 kik mint különös üzenethordozói az értelem Főnix- lángjainak

 egyes egyedül önmagukra számíthatnak.

 Gondolom én is így végzem majd,

 hajdan rég volt neveim elátkozott skarlát-betűit

 bérgyilkos-hirtelenséggel betemeti a mindent feledni szándékozó Idő-kozmosz!

 

 

 A KRITIKA SÍRÁSÓI

 

Az íráshoz s az adott Szép szó esztétikájához

 való felelősséget manapság csak egy-két

 még időnként felbukkanó hóbortos irodalomkedvelők,

 s a betűket tisztelve szeretők értik.

 Akik leírják az agyi számítógép által az ihlet Heuréka-szikráit,

 beindítva az adott alkotási kedvű mondatot,

 szégyenkezve kénytelenek meglepődni,

 amikor a túlzsúfolt könyvespolcokon poros

 s elsárgult műveik megszégyenülten s kullogva hirdetik:

,,Sajnálom művészeim!

Ma alig fogy a kínálat, sajnos alig-alig fogyott!”

– ítélőszékben már régen beleültek bíráink: Az olvasók

 

s a könyörtelen kritikákat akárcsak az őszinte

 Igazmondást nem rejtik a szőnyeg alá,

 s ha kell nemes közönnyel – mint aki mindent megtehet szabad

 s épp ezért gőgös s akaratos tudattal

 elmetszik a művek meg sem született centiben kimért lélegzeteit!

 

S kérdem én, ha mindent süllyesztünk

 ami a civilizált életünk mindennapjain értelmes

 s elgondolkodtató szórakozását kitölti:

 verset, prózát s költemények szilárd-szöveg gondolatokra

 serkentő szép sorát, - hová lesz maga az értelmi tudat -,

 ami bizonyos szinteken az erkölcsi felelősségvállalással rokon,

 hiszen egyetlen jól berendezkedett

 s virágzónak gondolt s hitt kultúra sem támaszkodhat,

 pusztán csak a Szépség ajnározására,

hisz az a létezés törékeny fogaskerék-törvényeinek

 értelmében mulandóságunk földi megszámlált alakjában

 van megpecsételt alakban, száműzve, csak az írott szó

 amit a megfontolt hangyaszorgalmú kezek lejegyeztek,

 mindent megőrzésre sarkasztó felelősség szólította őket,

 s ez a legfőbb amit az értékőrzők talán még megtehetnek!

 

 

 ALKUDOZÓ BÉKE

 

Majd jönnek karrierért, pénzért s sikerért megalkuvó kritikusok

 s nyárslelkűek gyülekezete, jönnek mindenben csak hasznot

 szimatolgató mecénások, s pénzemberek,

 s a kultúra hírhedett s hasznos befektetői,

 meglátva gyöngyverejtékben megfogant

 s áldott ihletedet, látva hogy feszíti homlokod

 összezsúfolt ideghálózatait az értelem alagútjaiban

 újjászülető vér s oxigén golyói, jönnek majd halálbiztonsággal sejtem s tudom

 – nyálas s mindenki kedvét leső,

 de önmaguk személyes egyéniségéről lemondó

 spanyolviasz-gyáros ifjak s tömjénkoszorút saját fejükre aggató

 bölcsebbek kiknek nem is elég már

 – hisz maguk sem értik, s tudják amit ez idáig megcselekedve

 

Gazdagon elértek, s rágalmaznak, köpködnek

 s gyalázkodó megjegyzéseik kőzáporaival

 egymás után gépfegyver-kezekkel szaporán

 s hirtelen megdobálnak.

 Várják a türelmes győzelemben bizakodva,

 hogy megsemmisülten s lélekben

 megtöretetten feladd különbékét

 remélve a hiábavalóságnak tűnő lét-harcot,

 hogy hitvallásod s erkölcsi magatartásod

 kódex-szabályait némaságra ítéld,

 s rögvest agyad mikro- közegeiből kipattant visszadobd,

 hogy meghunyászkodva mint biztonságban elkönyvelt örök vesztes

 valld be értékvesztett esendőségedet, akkor majd esetleg megfontolják,

 hogy megkíméljék olcsó s kidobni való vacakoknak

 titulált kézirataidat, élet-emlékeid meghatározó

 s pótolhatatlan betű-alkatrészeit,

 s akkor némaságra ítélve,

 hisz minden műhely- fórumot elvittek alkotói kedved előtt –

ahol a termékeny gondolataid lábukat megvethették volna

 – önmagad semmiségének egyedüli foglya leszel,

 s nem lesz értékőrző nyelved – mert

 

erőszakkal azt is kiirtották,

 ami értékmentési célzattal tájékoztató üzenetet küldhetne szerte szét,

 hogy legalább valamicskét észrevegye rombolni vágyó,

 makacs akaratait, az emberi, vétkező emlékezet.

 Mohó hangyaszorgalommal s kicsattanó jókedvvel

 csak azt várják hogy hitvallásod emberségét elvesztve megrokkanva

 eltűnj örökre az emlékezés tablójáról azzal hogy

 alaposan máris tűz martalékává tékozolják el fennmaradt,

 utolsó kézirataidat. Lehet, hogy végképp nincs

 

 

 

 

ALKUDOZÓ BÉKE

 

Ha nem vigyázol gondos megfontoltsággal magadra,

 felőrölnek s hangyaszorgalommal körbe kerítenek,

 múltadban is kísértő s békés nyugodalmat feldúló démonaid,

 mint kiásott frontvonalakban a lapuló ellenség félék

 s bunburnyákok hadsereg-tömegei

 akik fenyegetéseikkel hogy biztosra menjenek

 őrző sikereikben könyörtelen szövetséget

 kötnek legbelsőbb félelmeiddel!

 

Ha nem vigyázol s figyelsz

 mindig résen mindig kutatón lelkiismereted

 bölcs s irányt adó szavaira élve megbolondulsz,

 s elviselhetetlen lesz számodra,

 hogy eltervezett erkölcsi értékrended

szent védelmében füled legkisebb bot-porcait sem mozdítottad!

 – Menekülj el messzi biztos menedéket

 nyújtó óvó-helyre aki arra kényszerít

 hogy az legyél amit mások akarnak

 s nem alját döntéseidben mindig jól megfontoltan

 gondolkodó s tudatos remete-alak,

 aki csak azért karolna fel téged,

 hogy pénztárcájának csekélyke űrtartalmát

 még egy darabig kihasználható naivságoddal gazdagítsd!

 Minden áron tarts ki, s foggal s vasakaratú körmöddel

 ragaszkodj elképzelt gondolataidhoz s ötleteid magányos Atlantisz-elképzeléseihez,

 különben hűséges alattvalója s vakhitű talpnyalója leszel

 sok érdemtelen s parvenü szenteskedőnek!

 

Előbb-utóbb csúszómászó behódolt sakkfigura leszel csak,

 kinek életét s értékes mindennapjait örök

 s értelmetlen rettegés elixírje már ideje korán megmérgezte,

 s nem tudja harapófogóból hogy s mi módon szabadulhatna?

 – Ragadd meg a kitörni vágyás ősi,

 s pallérozott lehetőségét s akaraterő tenni

vágyó páncélzatával vértezd fel magad,

 s soha ne engedd, hogy a dzsungelarcú-világ

 melynek alkotó része vagy véglegesen magába olvasszon!

 Légy önmagad minden áron,

 mégis alkudozó békére kényszerülve a nagyvilággal!

 

 

 

LAKATLAN ÜLDÖZÖTT

 

Ritkábban – csak ha kötelesség kényszerít, s ha feltétlen muszáj -,

 csak akkor merészkedek remegő nyárfalevél akarattal

 a bizonytalan megalkuvások nagyváros rengetegébe,

ahol megriadt üldözöttként is lakatlan számkivetett vagyok,

 hiszen lélek-bensőm, sikátor-titkaiban belső fenyegető démonaim

 még mindig morfondírozásra, kétségbeesésre kényszerítenek!

 

Megtöretett s harcot feladó remete-lélekkel,

 mégis azt érzem hasznosan töltöm munkanélküliségem

 béklyóba kényszerített s bebénult bilincs-hétköznapjait,

 s ilyenkor szinte visszakívánom a mátraszentimrei vadászház

 mindent tudó fenyő-aggastyánjait,

 s megtörhetetlen s sziklaszilárd erkölcsiségük jellemépítő alakjait:

 hogy annyi viszontagságot s embert próbáló

 s zimankós megpróbáltatásokkal szembe szálltak,

 s kinevették makacs-bátran a természet vad

s szelídítetlen csapás-erőit, s zabolázhatatlan viharokat!

 

Igen! – Néha bizony igazhitű s őszinte baráti társaságok

 idült korszakát is visszakívánom,

 - bár soha nem volt benne, legfeljebb cask

 imitt-amott igazán szívjóságú részem -,

 s visszhangra nem felelő szerelmi epekedésekben

 mindig lecsupaszított önmagam Igazság-valóját odaadtam ajándékba

 annak akit őszintén szerelemmel szerettem volna megszeretni,

 mikor úgy állt belém a meg nem értett szenvedés,

 s az élet értelmetlen igazságtalansága,

 akár a tályogos fogfájás:

 Hónapokig csak halogattam,

 hogy beüljek a kivégző orvosi székbe,

 mielőtt a végezetes tüske-tű megfertőzött

alkony-ínyem tomboló erdőségébe szalad.

 

 A féltékenység kínja éppen csak megkörnyékezett,

 s megkísértett, mert mit is tagadjam –

ehhez az érzéshez nem igazán volt semmi közöm,

 s úgy menekültem

s értelmetlen földi versenyfutásban iszkoltam

 problémáim elől, mint túlélők hajótöröttje

 aki érzi nyugalma partjait még nem találta meg,

 s míg nem száll szembe kiváltó, s farkaséhes félelmeinek seregeivel addig

megfejthetetlen rejtély céltalanságában a nagyvárosba

sem merészkedik – csak, ha feltétlen nagyon muszáj -, többet!

 

 

 

ÖRÖKKÉVALÓ ÖNVIZSGÁLAT

 

Bárcsak titkos s soha nem látott,

 s mégis átérezhető lélek-alagút utakon varázshatalma

 lenne az üzeneteket hordozó értékes szavaknak,

 a hirdető eszméknek amikben sokan olyannyira bíztak,

 s elhitték, hogy talán még nincs késő –

s megmenthetik a kulturális civilizáció romhalmazait!

 Életre kellene segíteni a bizakodó

 s tenni akaró nemcsak szószártyár tervekkel

 az elrejtőzködő vagy csak alig mutatkozó tehetségeket,

 s ihlet-lábnyomaikat amiket saját gondosan kifundált

 hangyaszorgalommal nekünk örökségképpen odaajándékoztak!

 

Önvizsgálatra kellene példaadón

felhívni a lelkiismeret régen eltemetett őszinte Igazmondásait!

 – Igen! – Valljunk szint, s ne meneküljünk,

 hajótörött reményveszett emberként

 kik talán soha nem érnek partot,

 mert Atlantiszuk hitvallása rég elveszett,

 s számadásuk egyéni meggyőződését s Igazság-tartalmait,

 gondos keretek között ismertessük meg

az arra érdemes s fogékony lelkek baráti társaságával!

 Könyvtárak halhatatlanságot hirdető könyvkupacai közt

 kellene figyelmesen megfontolva

 s minden részletet mikroszkóp-részletekig

 megismerve nézelődni,

 s tájékozódni agyi labirintusaink megdolgoztatása által!

 S még mindig lesznek elgondolkodtató

 s tovább töprengő üzenetek, gondolatok,

 s eszmék, amik együttesen tanúságtevő korszakról vallanak

 összefoglaló egységekként s csak az számít,

 ami felett végleges ítéletmérföldkövet állíthat fel az ember:

 Amiben saját maga gondolatait elhitte!

 Minden hallható s megbocsátható örök tanúságtevő soraival – gondolom -,

 belső lélek-húrjaink megrezegetéseivel -,

 azt üzenik nekünk alkotási kedvből fölállított

 s szépmívesen megkomponált írásaink összetett betű-hieroglifái,

 hogy valamilyen titkos utakon közünk van

 az örökkévaló Idő kérdés-válasz önvizsgálatához!

 

 

 

ELHALASZTOTT KÖNYVHÉT

 

Félek benyitni az írok boltjának Parnasszus kapuin,

 két megszentelt időben kellene ugyanott lennem,

 s remekelve legjobb formámat mutatnom,

 mosolyogva de nem tolakodó pökhendiséggel

 az ódon s kissé elhanyagolt esős, Liszt Ferenc téren!

 A kultúrák varázslatos pezsgését kellene értelmi-porszívóként

 magamba szippantanom, mégsem merem megtenni

 a vállalható kockázatot mert félő,

 hogy az összes ez idáig összekuporgatott pénzemet könyvekre

 s a Szépirodalom szeretetére költöm!

 

Az Oktogon csilingelő villamosait elhagyva ideje

 korán rohanva szaladok a megbeszélt találkahely felé.

 Rohanvást megállva a volt Japán kávéház bejárati emléktábla romjain,

 kiugró szívveréssel, hogy milyen lehet vajon

 nyolcszáz megszenvedett oldalam után a kritikai bizalom?

 Nesze neked félszeg keblű s tudatlan fiatalság!

 Tudattalan kell, hogy mozogjak!

 Senki s a semmi legjobb hajótörött barátjaként agyamban

 morfondírozások nem kímélő s mázsás terheivel, hogy míg

mások könyvsátrat kapva körömszaggatón dedikálnak,

 én rám legfeljebb volt hőn szeretett irodalom

 tanárom egyedül kíváncsi!

 

Tíz éve nem látott ismerős arcok gratulálnak

 ha felhívnak,

 vagy küldtek volna elektronikus divat-levelet

 számítógép postámra,

 s mégis milliárdszor jajonganak

 akit közvélemény

 s a nagyérdemű közönség túlzott elismeréssel

 s virágeső babérkoszorúval elfogad,

 mert attól kezdve az emberek egyetlen

 nyugodalmas pillanata sem akad!

 Már látom magam előtt:

 Vélhetően magas vérnyomásom

s enyhe lefolyású úszógumi túlsúlyosságom miatt

 csak rég-elmúlásom után

 – mikor tiszteletük termékeivel legfeljebb

 csak egyedül a galamb-fertőző barátok látogatnak

 -, adhatják ki fölhalmozott s egyáltalán nem ismert jócskán megsárgult

 s bomlásra ítéltetett kézirat-csomóimat!

 

 

 

A REMÉNY ALAK-ARCAI

 

Prométheusz-hamuból mindig újjászülető remény nélkül

 talán mi emberek már létezni se bírnánk!

Megásnánk hangyaszorgalmú alapossággal nyugodni akaró sírhelyeinket,

 s végzet lebontó munkálatait a temetőbogarakra bíznánk!

 Minden lét-küzdelem nap, mégis az új lehetőségek

forgandó s meglepetést tartogató Janus-arca

felé fordulunk bizakodó hit-elvhűséggel,

 hogy hátha még nem késő új ötlet-megvalósításba

 s álomittas vállalkozásinkba határozott céltudattal belefogni!

 

Minden léthelyzet s Damoklész-probléma közepette is

 a Pandora-életű reménység csak türelemmel s kitartással hallgat,

 mégis minden áldott vagy reményveszett nap érte rimánkodunk,

 s végső s egyetlen lehetőségként benne hiszünk

 hiszen földöntúli s természetfeletti bizakodó életkedvet áraszt,

 vigasztaló varázslóként meglepi az emberi elcsigázott szíveket,

 amikor nem is számítanánk rá!

 

 

VOLT-E HASZNA?

 

Létrehoztam valami maradandót

 s lélek-értelem gondolatával kristálytisztán megformálható:

 Gyúrható s formázható betűanyagok szilárdnyi hasznos

 s praktikus szó-vegyületeiből valami átérezhető

 s elgondolkodtató újat!

 Mégis hitetlen lelkiismeretem

 – az örök megválaszolhatatlan s filozófiai kérdések

 szorgalmas boncolgatója -,

 újra s újra föl kell magamnak tenni az elkerülhetetlen

 s farkasszemet néző kérdést:

Volt-e haszna s megérte-e hogy szabadidőm

minden percnyi töredék időszemcséit

 s perc-szecundum részleteit elfecséreltem

 egy hiábavaló semmiségnek látszó

 – s egyesek nyílt nyelvvel kimérték fennhangon is jelenteni

 is kinyilatkoztatni a butaság Igéit, miszerint:

,,Összes írogató s firkálgató rigolyáid s hóbortjaid fabatkát sem ér!”

 – Én mégis hiszem s reményveszetten is a sárból fölállva

 üzenetekkel hirdetem, hogy mások hivatottak

eldönteni ezt az eget rengetőn fájó kérdését!

 

 Ezzel mindösszesen pusztán csak egyetlen átütő problémám van,

 hogy a hasztalan semmittevés pusztán

 csak gyomokat s kiirtásra ítéltetett gaz tarackokat terem,

 de a nemes föld melyben az életnedvek

 szilárd s egyöntetű vérkeringése már megindult hozhat s

teremhet – meglehet, még bőséges tevékenységgel -,

 értékes semmiségeket, s felbecsülhetetlen olcsóságokat!

 

Akadályozott s halandóság börtönében

 szenvedő s gyorsléptekkel rohanó Idő,

 s a bennem nem hisz ő,

 csak folyvást gyilkos szószikékkel kritizáló emberek sokasága,

 s kulturáltságom pallérozatlansága:

 Hogy még tengernyi könyvet illene elolvasnom,

 s gondolati titkos csatornák ütőerein át magamévá tennem!

 

Lehet mindhiába kísérleteznem az örök idők

 s a feledékeny emlékezetek számára soraim farigcsálásaival,

 mégis az értelem önzetlen megértéséhez

 s mindent befogadásához szólok:

 Ne ítélkezzünk inkább ismerjük meg figyelmesen az újdonságokat!

 

SEBEZHETŐ MORFONDÍROZÁS

 

Örök morfondírozásban élek!

Rettegek az abszolút felnőttek szigorló s vasakaratú pillantásaitól,

s helyettük inkább nyugodt s alamuszi szívvel

– igenis -, kivonulok csöndes tiltakozásként

a megvehető társadalomból! Legtöbbnyire kellő, s határozott

bizalmat próbáltam akaraterővel önteni s táplálni másokba:

Igaz egyre reménytelenebb s elfásultabb hittel,

s megpróbáltsággal, noha családomban

egyetlen édesanyám az önbizalom páncéljával

emberpróbálón s makacs hittel

nap- nap után fölfegyverez,

de előítéletek falánk s könyörtelen tüskéibe kapaszkodok

 

görcsös s meg nem értett

közöny-hidege cudarul – akár

az egynemű mágnes korong eltaszít magától!

Mit tehetnék? – Igazság csak egyféle alakban képes létezni:

A változástól ódzkodva menekülni kényszerülök!

– Legalább ami megtámadhatatlan

s naiv gyermeki személyiségem illeti,

kezdem úgy értelmezni,

a világ rokonszenvét mint konzervatív,

s el nem fogadó élőítéletet,

mely saját önmaga által kreált jellem-alkotmánytól

egy tapodtad sem tágít, s mégsem talán

 

egyedül rajtam múlna az,

hogyha mindenre figyelő jellem-önmagamból

– mert önmagam egyéni törvényeinek

igás rabszolgája vagyok! Kivet, s megvet!

Pusztán csak azért,

mert egy megengedhető baklövést vétett,

s igazi belső lelkiismereti megismerésemről

túlságosan megfeledkezett! Mégis folyton azt érzem,

hogy az emberek belső lelkiismereti összefüggéseiben:

egyetlen megbocsátható félszegségében

botladozó mackó s erkölcsös vendég voltam!

 

Sokat kellene még az embernek

arról elmélkedve is tanulni, hogy sebezhető,

s érzékeny lelkek szívdobbanásaira

egy kicsivel talán jobban oda kellene megértőn,

s gondoskodva figyelni!

 

 

MEGSZÓLÍTÓ LELKIISMERET

 

Mikor még fiatalabb voltam s álmodozások

tündérmeséiben túlságosan naiv

s bizakodó: hogy a változandó Világ

talán jobb irányba tereli fejlődésének

jól bejáratott Ariadné-fonalát,

hogy emberi személyiségek változatos útvesztőiben

is képes legyen megfontolt megértéssel

s felelősségteljesen különbséget tenni,

sokszor nem hajlottan önkényes akaratosságomban

– akárcsak idővel mind egyre jobban apám is -,

minden üzenetet küldő szívhang-lélek

fohászkodni vágyó panasz-hangjaira,

 

sőt mert hirtelen hangulatom időzített bombaként

néha bizony megesik mit sem törődve

s semmivel sem foglalkozva önkénnyel

felrobbantja agyi idegrendszerem békésen

csikorgó fogaskerekeit.

Sokakat öntörvényű véleménnyel bizonyára megbántva letorkoltam,

mert azt hittem egyedül is talponálló szavam

az egyedül törvényes s hiteles!

 

Most már közeledvén a bűvös harmincasok

családban gondolkodó béke-táborához kimondhatatlan

s áttisztult földöntúli birka-türelem galamblelkű nyugalom

költözött lelkem menedékhelyébe kísértő szelíd angyalként.

Bennem létezik szüntelen iránytű üzenetével:

Az erkölcsi engedelmesség, s az emberség őszintesége!

 

S csak rájuk hallgathatok érzem,

ha kell süket füleimmel mégis tudatosan érzelem-gazdagon,

mert a mindenség emberi színpadán megsokasodtak

a törvénytelen megalkuvók kik árucikké tették

felbecsülhetetlen s megfizethetetlen egyedi kilétük kincseit,

s nincs megszólító s engedelmességet

szilárdan követelő lelkiismeret ami kérdőre

vonhatná felelősségükben az eltévedt embereket!

 

 

 

EGY FÉLSZEG-LELKŰHÖZ

 

Ez a te életed: Megtöretett s nyugodalmas.

Nincsen rajta semmi szégyellnivaló s gúnyolódva nevetető.

A bölcs józanság értékrendje élteti!

Szokatlan csöndességben élsz,

mégis a börtön-magány termékennyé tesz

s nem elítél! Táncolni még úgy ahogy tudsz:

bécsi keringő, csárdás, vagy csújogató!

Kedves hölgyekre hűségesen nemigen nézel,

hiszen elkötelezted volna magad

a bókolás kiveszni hagyott kórdivatjának!

 

elnézem, ahogy mindig rohansz életed különös percein,

s folyvást kísérletezel írásaiddal,

s elgondolkodtatni vágyó soraiddal

s ügyködsz hogy kézirat-lábnyomod kötőanyagát

lerakhasd biztosan kötő kultúra-betonként,

amíg még futja alkotási kedvedből, s amíg még lehet!

S bevallom életed morfondírozó létezésén

többször elgondolkoztam s rájöttem,

hogy nem értelek: Mint gondosan kiszámított hírmondó

vagy percekben éldegélő óra s időzített ember

csak a magad igazsága érdekel,

szüntelen s egyedül a ténylegesen jelenvaló

lényeget vagy hajlandó észrevenni,

s megérteni, hogy az Élet:

Ok-okozatok összefüggésének sorozata,

a lényeg folyton ott lebeg, mint megbocsátó,

segíteni akaró bölcs kísértet az orrod előtt.

Nem tudom még, hogy hová sodor el életem

viszontagságos lét-folyama, s én még bizonyra

még mindig kételkedni fogok magamban

a s abban, hogy vajon fölépíthetem-e magamban

egyszer a határozott karakánság

 

s az akaratos öntudat iránymutató energia-forrásait?!

– Túl kell lépnem önmagam kételkedő rigolyáin

– tudom s érzem -, hogy újra megtalálha

 

BESÚGÓK MEGVÁLTÁSA

 

Lám ma is világít még a Nap!

Ontja milliárd lakosú csillagok erdejében

 pisla fényeit az üstökös s

mégis sok fenyegetéstől extrovertált,

 közönyökbe fordulóvá lettem én!

Elszenvedtem s túléltem számtalan hitvány

 s gonoszkodó merényletet,

 amit csak szorgalmas ostor-kezek csak rám mérhettek

 – ez följogosít talán, hogy önvizsgálatom Sziszifuszi-keresztjét

 én cipelhessem egyedül, önmagam!

 

Ha mások szólnak is fennhangon,

 s ítéletek ordas fogait villogtatja felettem az előítélet, s a megvehető bizalom

;minek jártassam csonttá fagyott szám igéit,

 megfogható tanácsait?

– Besúgok pillantásától sokszor mocsokba kényszerültem:

 fetrengtem hazugságok bűzös pöcéiben s voltak

 – mert tudatosan megszaporodtak

 kik eltaposás ősi terhe mellett is -, mások helyére pályáztak!

 

Én már ráérős vagyok!

 Idegeskedéseim között is!

– Csak akkor tör ki mindent elsöprő vulkán-robbantással lelkiismeretem;

 szívem parancs-szavának

 kevés az elrendelt Igaz-tartalom.

 Szemek gyöngyházfényű titkaiban,

 az őszinteség humanizmusa mindent átölelve,

 megvilágítja az egyetemes kérdéseket!

Bizony, amikor Janus-arcok változatos Pál-fordulását figyeltem,

 s a rájuk szakadt önvizsgálat átkait:

 Miért is kell hát vallani lelkiismeret s szent Szív szövetségének törvénye szerint?

Sokan voltak, mert ismertem is őket, menedéket ácsingózó félelmeim között is csak a megváltó hazugságoknak hittek, s ábrándoztak!

 

VILÁGOLÓ MENEDÉK

 

Termékeny s megbocsátó ölek fehérsége,

 édesanyai karok ölelő menedéke,

; ikrekként világolnak egy hálószobatükör domborúságán.

Mert a félelem Jerikó-falait újra felépíti

 önmaga titkos tudata köré az emberi titkos félelem-tudat

 s mégis Mindenséget látó csillagszemek rengetegében az esendő ember

is biztonsággal megnyugodhat!

 

- Mint megriadt gyermek szorgalmas ördögfiókaként már bújt,

 menekült ódzkodva az otthont jelentő anyai kezek s ölek

 közé amik harmóniák szimfóniáit visszhangozták kétségbeesett fülekbe.

 Most, hogy mindketten megmutattátok szív-koszorútok rejtett,

 ős-titkait csak a humánum mindent átölelő kegyelme

 megbocsátása lehet egyedül s ténylegesen egységes, s összerendezett!

 A világ többi része Tabuban maradhat:

 A világmindenség Alfa-Omega középpontja

 két igazgyöngyszem amik talán

 mindhalálig szerelemmel telitkezve ragyognak, s telítődnek!

 

Szemek katedrálisa: Rózsaablakok glória-ragyogása;

Figyeli óvja s védelmezi megtöretett,

 megkeseredett emberi szívek mélyen a biztos s örök hitet:

 Létüszkök kiáltó hamu-üledékéből

 is fölépülhet még új kastély, Atlantisz-sziget,

 s nem vész magja a nemes agy-anyagnak,

 csókok igazhitű igézetének mert vigyáz

 s őrködik emberségünk felett is értünk dobbanó Szív:

 Szeretet! – Édesanyai karok s ölek megbocsátó menedéke feledtet,

 s velünk lehet ítéletnapig mikor a létezés maradékait az anyaföldbe vezetik!

 – Két emberi csillag-oltár érzelmek mágnes-gravitációján át egyesülni látszik, beteljesül.

 

MEGTARTÓ OLTALOM

 

Kerestem ott legszebb mennyország-reményeim

 között két Mindenség-szemed:

 Hiába! Hattyúinged s csalán-kosztümödből

 még itt dobban s remeg tölgyfakezem között csodálatos,

 kegyelmező szíved alkony-mása!

 Kerestem pontos Phügmalion-másolatok közt,

 édeni beteljesítő mosolyok oázisán át,

 s megértettem bár – keserűen, tékozló szánalmasan -, magányom!

 

Nesszusz-hamvában mennyi boldogító,

 keresetlen bók, vész el!

 – kerestem súlyos, megvádoló ítéletek mélyén –

ahol már semmi sem egyszerű:

Theirésziászok fennhéjázó igazsága szemeid oltáraiban,

 hol csak önzetlen megbocsátás fogad,

 mint rossz gyermeket ki túl sok vétséget tűzre tett!

 

Kerestem veled is – hisz te magad is átérezted -,

 elbocsátott bohócod voltam,

 leselkedő udvari bolondod csupán,

 Delila-tekinteted gyémánt-tüskéi között,

 meghasadt szerelemből vér-vízesések ádáz,

 kíméletlen könny-üstöke hull,

 mitől egy megtöretett, reménytelen pojáca fájdalmában összeesik,

 s lábai alól szakadékok szája tátong, ásít!

 

 – Szíved rabság-falai – önmagadban -,

 magad voltál, meglehet, könyörgő vadász, és vad voltál:

Liliom-törékeny döbbenet!

 Szíved meglepetéseit fokozatosan, napokként adagoltad.

 Ujjaidon végigszámoltad – gyűrűs ujjad kivéve -,

 sötéten vádló szemed igaztalan szikrái mint bombázták

 rommá gyenge akaratom,

 elaknásított érzelemmel együtt kellett laknunk:

 Titkos telepátiákkal suttogtuk volna, mire minden szó kevés!

 

A megtartó Oltalom voltál,

 s rongyként fetrengve otthagytál, hadd pityeregjen csak az átkozott árva…

 

 

SZÍV ESDEKLÉSE

 

Már csak azt mondhatom:

Mi feltétlen s elengedhetetlen szükséges!

 Nem erőltetem amiknek csak nyögés, vagy szenvedés a vége,

 s nem vállalhatom szakadékok mélységeibe vivő,

 önfeláldozó kockázatokat!

Önző belátásom az mely kikényszerít kegyetlen valóságokat,

 néhány-mindenség tekintetben s glóriás-szempárban bízó hitvallókat:

De könnyelmű lett volna, együtt szeretve lenni, csak te meg én a Senki!

 

Cseppfolyós, gusztustalan januárban is folydogál a Tél:

Kései fagy-ökleit rázza minden pehely,

 tüskés-bajonettek szikéivel fenyegetnek makrancoskodó jégcsapok!

 S jön majd ismét a megújulás:

 esélyek s lehetőségek utolsó kísérlete,

 s visszhangzik üvegfalú csöndek távolából is csókok egyetemes üzenete:

Ami jelenvaló, s vitathatatlan! Szakítások Nemeszisz-tekintete:

Halálraítélt

történetet reagál, öngyilkosok morfondíroznak

 ezen ha érzik;

a Létezés tartalmatlan, s kis senkiházi a halhatatlan Nihilhez képest,

 mert kacér pillantások azt hazudták:

 Biztasd magad csak nyugodtan,

 a jövőt építgeted hamvadó tégla-törmelékekből,

 szívedre atombombát raktak kacsintgató szembogarak!

 

Gennyesedő sebeid, már senki se vigasztalja,

 babusgatja:

Önmagadban kell,

 hogy készen állj a megtöretett megbocsátásra!

Önmagad szikla-szív menedékébe befészkelte magát

 az örök gyanú:

Kifosztott érzelmek cserélnek egymással hadüzenetet,

 s megkérdik: Bosszút esküdni jobb-e,

 mint lelkiismeret-furdalással új utakon járkálni.

 

 

MORGÓ ÖKLŰ HALLGATÁS

 

Úgy köszöntött fel az egyetlen nap,

 hogy maga előtt sodorta az esedékes szakadást,

 amiről szemed gazdag telepátiája aligha suttoghatott,

 csak halhatatlan pillanatok randevúja vigasztalhatott!

 – Úgy köszöntött fel a Nap: Glóriás arannyal színtartó malaszttal,

 fényképként mutatva fel előttem törékeny arcod finom szimmetriáit,

 s nem találta helyét sem, a két áldott hattyúfehér-láb,

 szíved ártatlan fehér szirom-oltárai vulkán-tiltakozásba kezdtek,

 egyszerre földbe gyökerezett lábbal.

 

Előtted térdet hajtva csak alázkodni tudtam én,

 majd sápadt-arcú fehérbe váltott át szívem dobbanó

 s tiszta remegése, úgy telt a nap ahogy arrogáns

 s gáncsoskodó tanárok azt tartották!

 Még önmagában mosolyod halhatatlan

 örökkévalósága értelmet s akaratot nyert!

– De a megsemmisítő éjszaka jött

 s titkos lelkünk naplólapjaira avatatlan,

 kontár kezek belepiszkáltak, belehallgatóztak:

 belesírtam utolsó, megtöretett fohászomat füled kürtkagyló-vonulatába:

Megbecsültelek tisztességgel mindig tégedet,

 s szívem elmúlások üszkeiben semmisült meg,

 amikor könyörtelen módszerekkel eskü-köteléked elszakítottad velem!

Hogy meddig tarthat még az elpocsékolt

 s fölöslegesbe vitt illúzió nem tudom:

Bekötözött emberként apokalipszisok szakadékán át hagytál vergődni,

 mikor miattad már sírva se fakadhattam;

 kötelességem lett a megbántó s morgó-öklű hallgatás!

 

 

VEREJTÉK-ÁRKOK

 

Arcom verejték- áztatta útjait tapossák:

Értelmetlen könnyek, síró glosszák.

Itt minden vendég s átutazó megtorpan

 s megdöbbennek a menedéket remélők, otthonkeresők:

 Mert az önvizsgálat ami bennem fertőz ragályos,

 s kölcsön engedményekkel a Békesség titkait megvásárolni nem lehet!

 

 Pesszimista telepesek gyarmatait szépen

 a lassan felépíti lelkiismeretem csarnok-magánya,

 megfáradt testemen fájdalom golyóbis-nyoma sokszor átüt, megsebez:

 Esküdni már legfeljebb csak a szívekben lehet,

 mocskos lesz a sok s eget rengető hazugságoktól

 teljes Januskodó arcom: A kiserkenő sikátor s ér-földek húsomból még egyre virágoznak!

 

Keresztutak keserűségét őrzi még egyre szívem üszök-sebe:

 Nem találja igazi s megérdemelt helyét senki a nap alatt,

 - de titokban s odabent elkötelezettek tiszta titkával

esküszök, hogy megérhetem még fölszabadító s megmentő véd-angyalkéz kegyelmét, hogy bizalomba fogadhatott s együtt győztünk le a félelem megkísértő ellenfeleit!

 

Nem láthatom már mit is ígérhetek szent esküvéssel tanúskodó arcok,őszinteséget áruló retinák. Lelkiismereti hiányt dédelgetünk az igaz s halhatatlan érzület semmisülésével. Szépség- foltokkal takarítjuk krokodil-könnyeink megbánásait, mikor tiszta s önzetlen igazságot remélünk s odavágunk mások fejéhez!

 

 

 

 TŰZSZÜNETI VONAL

 

Állok ítéletidőben:

 Várok hogy ismét megtapossanak, leköpjenek!

Anti-kulturált országban vadállatok ócska vonyításaira megrettenek,

 napsütésben árnyékok kísérteteként

 menekülők kénytelenül felhők vatta-gombócai alatt.

 Háromhegyhát-berceinek echó-sóhaját

 hirdeti tágas puszta mezőben: A budaörsi völgyesség!

 

Megkínozott húscafatokként át- meg átszúrtak Delila-mosolyok

 mérgező széptevések,

 Aphroditék mása királyi gőggel senkiházi alattvalót látott csak bennem,

 miközben maga is tudta, s sejtette: Fájdalmaim voltak!

 – De már a hitvány, megalkuvó szószegést nem tűrhetem

 s kiárusított érdekek vidám barakkjait

 mert már minden megtörtént velem,

 s a félelem Szkülla-hálója börtönként magában tart,

 s mint rostonsültet csak fonnyasztani tud!

 

Földi béke-megváltás:

 Szemek csillag-gazdagságában késik!

Átjár sűrű pallos s hóhérsugárban

 gyilkos s acsarkodó tekintetek tőre,

 a Szerelem romantikát vesztett pillangó- álmaiba:

 Bizony sokszor magam is belestem!

Kidobni próbáltam sűrű krokodil-könnyek záporán át

 minden hasztalan álmot, ötletet, felvilágosodást:

 Talán így önmagam igaz s megkérdőjelezhetetlen hangjára majd

rátalálhatok!

 

Elcsempészek még pár tizedet a megváltó anyaföldtől,

 hogy erkölcsben fejezhessem be életemet.

Feladat lenne: A tűzszüneti vonal felkutatása!

 

 

 REJTŐZKÖDŐ DIÓGENÉSZ

 

Kötéltáncot jár megalkuvó, számító életed.

 Megszámlálhatod tíz ujjadon hányféle leselkedő,

 csábító veszélyes alakokban les rád,

 hányféle Cassandra-pillantás mondatja ki veled mit önmagad előtt

 is titkolni kényszerülsz:

 ,,Nagyon Vigyázz!”

 – Már mindenkitől rettegve menekülsz

 s ezt te is nagyon jól tudod!

– Életben tart megbocsátó könnyezések

 önsegélyező simogatások önzetlen diadala,

 termékeny s büszke öntudatot sarjasztó erő!

Életed megszámlált töredékeiben

 mindig is hazárdjátékos voltál!

 Csak kekeckedtél az ősi jogok oltárán,

 emberi csillagok őszinte érzelmeivel:

 S ez volt az igazi, talán a legnagyobb bűn,

 amit Theirésziász- küldetésed magad is sejtettél s tudtál!

 Siker-orientált élősdiként ritkán élted meg

 Szív-mérleged avítt serpenyőiben a valódi,

 megtöretett könnyek súlya: Vajon mennyit is ér?

 

Föld rengett alattad, s felhők büszke nászait szaporította s sodorta az Idő,

 s hány megszámlálhatatlan nekifutás s pofára esés kell még,

 hogy valójában megértsd s fölfogd végre:

Már rég leszerepeltél!

 – Ne add meg amit az önmarcangoló

 s mohó kétkedés titkos csatornákon át neked parancsol,

 próbál önmagad belső terápia-hangjaira hagyatkozni, s hallgatni!

 

Kötelrepülésben, talán boldogabb repülni,

 mint hordóban rejtőzködő Diogenész átható s termékeny sugara várakozni!

S harminc felett az ember a Szerelem Alzheimerétől fertőzött s tántorog!

 

 

DON QUIJOTE-MAGATARTÁS

 

Köröttünk vak Bábel-zűrzavar nyelvi torzsalkodás ócsárkodik,

 a XXI század, Hangyaboly forgalom, munkanélküliség

 s hitehagyott Theirésziász-reménykedés,

még nem lenne késő mindent elfeledni,

 új hitvallások gyanánt felemelt tartás mellett

 a valódi Igazunkért ölre menni!

Hetvenkedő önbizalmunk megtartott mérlegén,

 túléltük acsarkodó hadait, s Cassandra-szerelmeket,

 s most harmóniában kellene megnyugodni:

 

 Ki édesanyja menedék-ölébe,

 ki egy egyenlő remény- kezébe

 mely kedvesemnek becéz még belekapaszkodik

 s bókok életfogytos büntetése közben önmagammal sem lehetek kibékülve teljesen:

 Négy sarki-magány szobám árva kézirat-kupacán:

 

Kultikus szemétdombon töltöm minden időmet,

 csak remélni tudom, hogy odafentről hol angyalok

 megnyugtató telepátia éneke dallamok csillagok gyöngyeiben

 valaki visszamosolyog rám, s vigyázva, óvja nyughatatlan álmaim.

 

 – S megannyi megfejthetetlen Delila-tekintet,

 kacérkodó fejemet elcsavaró pillantás között magam sem tudom,

 s értem miért vonzhatott minden láthatatlan elektronikus iránytűivel

 engem mágnesként az egyetlen ember konspirálta érzelem: A Szeretet?

 

Mindig is ugyanazt kérdezték a fajankós pojácák hadától:

 ,,Szeretsz-e még?! – S mélyen gyökerező

Don Quijote hallgatás mögött bújócskát járt:

 Az udvarias udvarlás!

 

 

MEGÉRETT KOROKBAN

 

Sohasem akartam hu de bátor ember lenni,

 mint kisportol Adoniszok hadseregében sztahanovista maximalizmus;

 hiányzott belőlem a hetvenkedés meghatározó karakán elhivatottság

 s a fickósság erénye, a határozott bátor öntudat iránti feltétlen odaadás

 s a forró izgalom:

 Adrenalin-löveg atombomba idegekkel!

 Fiatalon bölcsességről ábrándozni sem óhajtottam:

 A dilettáns nárcizmus kora ez,

 s hallottam a külvilágból éppen elég társadalom-gyilkost,

 csecsemő-pusztító önimádatot, s szónok-terminátort.

 

S láttam egykoron tán jobb napokat is megélt kávéházakat.

 A kultúrák Parnasszus-műhelyeit,

 hamuk fölzabáló martalékává senyvedni!

 – Én csak felelősségteljesebb megbízhatóságot könyörögtem az Emberektől,

 de úgy hogy az erkölcs-pillértalpköve sebesülésében el ne vesszen,

 - ne mást és nem kevesebbet

 mint az újra elnyerhető lelkiismeret emberségét szerettem volna

 hangyabuzgalmú hírmondóként üzenni,

 s hirdetni emlékek ködébe vesző elsárgult, foszladozó lapjaimon!

 

 – Meglepetésként ért a hír

 hogy tudóslelkű Laokón-próféták fejem felett

 már pallosok bosszú-jogát élezik,

 - most csak bottal kopogtam az élet sakktábláján át:

 A helyes döntések kipróbált lábnyomait!

 – Vigyázz ember, hogy ne csak a mindenséggel mérd magad,

 de senki emberfiának önmagadat el ne add – felelősséged ítélete szerint!

 

 

 SEBEZHETŐ IGAZSÁGOK

 

Már talán minden hiába!

 – Üvöltöm torkom szétszakított tölcséreiből,

 ahogy pókhálósodott hangszalagjaimon csak kifér!

 Évtizedek sűrű mocsárvilágában – hiába – körberöhögtek engem is!

 Íme, itt a bizonyosság:

 Néma számnak még perlekedő nyelve

 sem áll jól, hallottam ahogy marcangolók,

 marakodók ősi tévedhetetlen bandája összezúgott fejem felett:

 Gondos szorgalmukkal lerakták csontjaimat összeroppantó bombatölcséreiket!

 – Láttam az emberi aljasság minden műfaját én:

 Agyat beszipkázott anit-kulturalizmusok diktálták tüsténkedve a látszat-rendet!

 

 

Ártatlan voltam, mint ma született bárányka mindig is!

 Hisz épp elég balek megfordult már a földgolyón, egy lehettem közülük is;

 kik még hittek hitvalón:

 valami esztétikusban, valami szárnyaló varázslatban,

 - falak szomorú szanatórium -fehérségének sorolgatom sérelmeim listáit,

 mivel az emberek mással vannak elfoglalva:

 Jönnek agyi energiával a titkos atomok

 amikkel kioszthatják önmaguk között:

 Az észt hetvenkedő nagyokosok!

 – Fejben kell hogy folytassam a befejezetlen

 gondolat utolsó üzeneteit:

 hogy még léteznek bár halandóságuk

 legfeljebb csak papíron ha virít!

 

 

– S bizonytalansággal keserít s fertőz minket a Jövő:

 Az ember nem tudhatja az egységes s teljes válaszokat,

 mert összefüggések láncolatából hiányzik valami!

 – Elejtem inkább a Szót, a titkot mert nem figyelnek sebezhető igazságok!

 

 

KOZMOSZ-KÖDÖK 

 

Beköltöznék – ha lehetne -, művelhető tekintetekbe,

 ember-csillagok utolsó kozmosz-ködébe:

 Ott tán nem a hetvenkedő Adonisz,

 s hazárdjátékos hamiskártyás a nyerő!

 Glóriaként tündökölne előttem a fényerő

 ami szemeid mindenség-jóságából rám tekint,

 s mindennapok olcsó nyűge átsuhanna

 legyőzhető baljóslatként szorongásoktól fuldokló lelkiismeretem, s

szemeidnek Igen érem-őszintesége, igazsága lehetne.

 

 Nemcsak összetört pillanatok hirdetnék

 a megtöretett balszerencse keserű rendjét:

 Szitkaidat, mocskolódásaidat Világ többé már nem tűrném,

 főképp nem megalkuvó alázatot!

 – A szerelem halhatatlan száműzöttje lehetnék,

 s krokodilok könnyeiből építhetnék gondoskodó palotát!

Nagy bolondság volt hogy hinni mertem

 két magányos szív egyszer majd egymásra talál,

 s Phaónként sziklák Kharübdiszével farkasszemezve

 – ha nem féltem volna ennyire -,

hegyek szirtfok- fogságaiból

 csak megváltó szerelem bizonyítékával szabadulhatok!

 Ha eljönne angyalszárnyak gondoskodásával a szív,

 az örök megváltás leoldhatná önbizalomhiányom

 s pesszimizmusom örök s megragadható bilincseit!

 

 

 

 

Azt nem temetheti el az emlékezet,

 ami rejtett szívdobbanásainkban is velünk együtt dobog!

 Vigyázd álmaid fohászát,

 hogy csakis a veled együtt rezgő telepátiába kapaszkodj!

 

 

HOMLOK BÉLYEGGEL

 

Egy vagyok én is azok közül kik szemétdombok gazdaságán elcsücsül,

 s megfog minden garast kikuporgatva mint vén zsugori,

 hisz tomboló viharok tornádó-viharaiban

 munkanélküliség ütött maradandó tanyát!

 Romantikus, ócska korszakok

 s dédelgetett megalkuvó remény bohóca egy jelentéktelen,

 gyáva emberré alacsonyodtam

 akit még pallosok dermesztő halálfélelme is kímél,

 másként rozsda-zúzalékok sáfrány-bozótja bilincsbe verné a lesújtó vasat!

 Akit nem kímélt a könyörtelen egyetemi index-inkvizíció s a bizonyos B-lista:

 ,,Maga nem idevaló!”

 

 

- Sértések, sérülések közt kivert, mihaszna kutyaként ténferegve

 naponta megtettem a magam stációit,

 megszenvedett szenvedéstörténeteit!

 S mikor hamis szókkal mindenki igazságokról regélt

 nekem alakoskodásom álarcára semmi szükségem nem lehetett,

 mert az őszinte emberség erkölcsi törvényeinek tettem lelkemmel panaszt!

 A hazugság vákuumnélküliségében tengődtem mindig is:

 Kis érdemjegy s nagy megszégyenítés,

 - ezt sugallta szinte minden, ha megnyílt az emberszívek sebezhetősége.

 

 

Könnyek gazdag záporán át valódi megtöretett arcok sokaságát

 láthatta az ki valójában tágra nyitotta önzetlen tudattal periszkóp-szemgödrét!

 Röpködtem átutazó vendégként könyvek lap-labirintusában,

 s oh, de mégis az elszámoltató végzet székemhez szögezett:

 Vizsgák s szigorlatok versengése volt ez:

 S az ki négyesével lejjebb vitte érdemek ranglétráján,

 hamar megszégyenült!

 – Öt éven át kicsinyes zsarnokok uralma alatt

 őriztem magamban az erkölcs tisztánlátását!

 

 

EMBERI MÉLTÓSÁG-ÜSZÖK

 

Változandó korok lábainál az emberi méltóság porszem,

 hamuban fetrengő, picike magány-üszök!

 Az ember, ha őrző távolbalátóként nem lesz gondoskodó

 s nem vigyáz az értékek kiáltó szavára száz év magánnyal,

 s analfabétizmussal felelget a gorilla-agyú barbárság!

 

- S van úgy hogy az ember autodidakta módszerekkel nem akarja

 – akkor nem lehet újjáteremteni a szándékot, teremtő akaratot:

 Betűk masírozgató hadserege igenis elgondolkodásra

 sarkallhatja pókhálók ketrecében vergődő idegek

 finom s eszmélkedni vágyó csatornáit!

 

Tudós vakhitekkel már mindent elhiszünk:

 Feltétlen ügybuzgalommal anélkül

 hogy a dolgok valódi mozgatórugóit górcső alá hajtanánk,

 s talán felfedezhetnénk szemétkosarak mélyén bujkáló mondatsorok

 molekuláiban az elkótyavetyélt, maradandó lehetőségeket.

 

Mert igenis szükséges s kell

hogy az agyi tekervények DNS-bordásfalát megtornáztassuk,

 s mozgásba hozzuk egy kicsit:

 A többi már mind önműködő

 erkölcsi automatikával mind magától megy!

 – mert lovagok romantikáját nem elegendő cask

 a szívek dobbanásaival hallgatni, s megérteni

– de kell s szükséges, hogy szókincsek varázslatán át

 bókolások lefegyverző hatalmával elvarázsolhassuk

 a glóriában ragyogó emberi csillagzatok üstököseit!

 

- mert igenis az emberi méltóság akkor

 a legfenségesebb ha megmutatja önszántából

 megtöretett sebezhetősége buktatóit, megbocsátható hibáit!

 

 

 JELENTÉS A GYÁMOLTALANSÁGRÓL

 

A kitaszítottság, a baklövések, s rossz időben s helybe foglya

 sebezhetőségemben magam is árva, s gyámoltalan vagyok!

 – Most hogy már minden flancoss,

 s puccos iskoládat kijártad ugyan merre vihet még megkeseredett,

 göröngyös utad?

 – Pocakosodom: Hiúság nélkül nem vitás s a változásban

 a szilárd akarat sem ámítás,

 de rigolyáim nem változnak!

 

Emlékek fényképrögzítő anyaga világítja meg előttem

 kitöltve rettegő félelem-mindennapjaim,

 hogy maradjon meg belőle:

 Pofon-megpróbáltatások maradandó kék-lila foltja!

 Acsarkodó farkasok habzó-szájú, vesztett szózata:

,,Te rohadék végzünk veled!” – Kordivat, ostoba gondolatok hetvenkedése, lelki terror-technika!

 

 

Krokodil-méretű szemgolyók titkára vagyok kíváncsi:

 Azt gondoltam csillagok párbeszéde képtelen a gyomorforgató hazugságokra!

 Csak hogy tudatosan számolni a felnőtt magasság centijeit annyit, mint sejtve érezni:

 Te leszel az ártatlan üldözött vadászok értelmetlen csatáiban!

 – Kristálytükrömben szőrös képű gyerek fintorog, gesztikulál,

 mint kamasz örökkévalóság aki ismerkedik

 a borotva hatalmával miközben maga is jól tudja,

 bármikor lazán elmetszheti ereinek találkozási pontját:

 A felelősség tartja még fogva!

 

 

 EGYETEMI ÉVEK

 

Könnyű utólag mindent tudóként kijelenteni,

 hogy az egyetemi évtizedek csak önző keserűségünket növesztették egyre;

 különben is akkoriban a legtöbben hipnotizált tudatlanságban szenvedve állhatatosan

 s vakhittel cselekedetünk, hogy szem elől ne tévesszük csókjaink bódító hatalmát,

 eszméink megváltó feloldozását miközben egymás szavába taposva,

 

összetöpörödött aula pokolszorító forróságában

 a termékenyen nyüzsgő hangyaboly hangzatos

 s hetvenkedő szózatait magoltuk önmagunkban is egyre:

 ,,Ezt hallgatnotok kell!

 Micsoda oltári cinikus szenzáció!”

 – s mondtunk valami oltári kelekótya cifraságot szamárságok formatervezett fohászait,

 s közben árgus farkasszemekkel kedvesünk csillag-gyémánt szemeiben kutattuk

 aprólékosan az elérhetetlen mennyország örök titkait!

 – Szerelem odaadó önzetlensége inkább üstökös: Hamar elmúlik!

 

Igen! Mert megalázó,

 s kisemmiző körülmények ellenére is volt

 valami lelkiismeret fölszabadító cenzúrázatlan szószártyárság:

 Gondolatok forráspontig érlelt szabadsága!

 S igaz hogy pofonok gondolatihoz mi még túl fiatalok voltunk,

 de a testetlen s örökérvényű erkölcs, az őszinte Szót hivatottuk örökre megőrizni!

 

S verseinkben is atombomba-gondolatok helyett

 kihidetett Don Qoijote-i romantikák szárnyaltak magasban,

 tanszékek egérlyukaiban béklyóba verve sínylődött az Igaz szó,

 amit csak azért nem használtak mert önmaguknak sem vallották meg:

 Az erkölcsi tudatukból hiányzik valami!

 – S jogosan borított ki igaztalan ítéletként a hamis alku, érdemjegy köntörfalazás!

 

 

 KÍSÉRTŐK

 

Igazán megérthetnél már!

 

Én másként aligha felelhetek befejezetlen mondatokkal

 a szerelem előtt sem.

 Erkölcsi rend uralkodik lelkem őserdejében,

 s csillagzatok kozmosz-magányát figyelik szerénykedve érzékszerveim!

 Millió idegpályából:

 Lelkiismeret-furdalás s önsajnálat igájából szabadul fel a megsebzett szív,

 mely krokodilnagyságú

 

könnyeket is ölelni kész

 – az őszinte vigasz hatalma miatt!

 Melletted ültem az egyetemi padsoron:

 Az értelem végzetes golgota-kereszteződéseiben

 s abban a megszentelt s örök pillanatban megértettem:

 törékeny szíved rózsája őszinte segítségét,

 vigasztalást s érzelmet sugároz felém!

 Misztikus babonázás volt.

 Csend volt szavaidban: Mély s elszánt bölcsesség!

 

 

Ha másért aligha legalább ezért megérthetnél!

 – Még nincs gyerkőcöm!

 Nem félelem s felelősség hiánya taszít

 sokkal inkább az ősi kétségbeejtő tudat:

 Önbizalom hiányos lévén aligha láthattam

 – legfeljebb csak elvétve boldogabb napokat:

 Csak barázda-pufók arcon,

 örökkévaló könnyezés s fennakadt sikoly.

 Bosszúállók hiéna-vigyora nevetett felém, s eliszonyodott félszegségemen!

 

 

- Én már csak úgy lehetek új ember:

 Teljesebb értékű ha leszámolok

 s kidobom meghajszolt múltamat,

 de hát ezt nem szabad,

 nem lehet – önmagam kiforralt menekülő szellemét adnám el vele!

– S mindig lesznek sárkányok s haramiák

 – nyugodtan felejtsd csak el!

 

 

FÉLKERESZTEZŐDÉS

 

Amit huszonnyolc évemmel már megéltem:

 Apokaliptikus látomás, az örökkévaló könnyezések szelíd iskola-börtönökben,

 az önsajnálat,

 az atombomba-tekintetek kivégzőosztaga,

 a romos önsajnálat,

 a kontinensnyi emigráció,

 mely idegen arcok közt is idegenné tett szívemmel s megtöretett lelkemmel:

 hogy itt maradtam s a túlélő magány lett örök megértő barátságok helyett biztos osztályrészem!

 S ott maradtam egyedül:

 A biztosított semmi ősi megelégedettségével kezet fogva,

 mint kivégzőosztag előtt lőporra s golyóra kárhoztatott,

 ki nem volt reszt s megmondta nyíltan a kendőzetlen igazságot!

 

 

Így lettem skarlát-bűnös ideje korán,

 mint gyerek félárva az osztályban

 s magamban egészen üldözési mániás,

 s rettegő csavargó akin nem segíthet irgalmazó ölelés

 sem megkegyelmező szánalom s akit nem moshat tisztára sem erkölcs,

 sem glóriából font mindenség-tekintet:

 Csak maga vonszolhatja saját magát, nyomorát sorsunkban végbement Cassandra-jólatokban!

 

 

 Nem hihettem el hogy csak az mondd igazat:

 kinek szíve s lelkiismerete maga felbecsülhetetlen kincs,

 s két csillag-szemében a világmindenség kér szerénykedve bebocsátást!

 Lelkek megtöretett egészéhez szerettem volna beleírni a mindenható örömöt,

 terheket lerázó könnyebbülést

 – kinyitottam szívemet,

 bár nagyon is létező meglehet nem kellett volna!

 

 

KÉTELKEDÉS

 

Én nem merem hinni,

 hogy az erkölcs szülhet önszántából Rendet,

 s a tisztesség, becsület,

 alázat emberség még véghezviheti

 esendő lelkiismeretekben a bukás utáni talpon maradást!

 Döbbentem, mint négy kéz lábon járó, kisemmizett állat jártam

 s végignéztem emberek önsanyargató apokalipszis-tusáját:

 Önsajnálatuk vergődését, s nem hiszem már a föloldozást,

 s a kegyelemet a magány mindent rendbe hozó ősi ösztön-állapotát:

 Makacsságom mögé még megalkuvón megbújhatok,

 mint önmagunk hitszegését áruló eszmeszegők,

 s hamiskártyások -,

 s mégis a megtért tékozlóság új lehetőségeit hiszem:

 

 

Az ember önszántából még a jóság

 mindent felszabadító vonzáskörzetébe kerülhet:

 Az őszinte könnyek bizalmának én is bátran megadhatom magma

 – megtöretett lelkek önvizsgálatának!

 – Megértem az emberi bukások tragédiáját

 s pálcát senki felett nem török szándékosan,

 s gyáván.

S mint fényeskedő igazságban az őszinteségre törekvő,

 önsajnálatát sirató úgy vagyok

 úgy vagyok összerendezett egész!

 A teljes élet törvényét,

 s leckéit maradandón elátkozott pofonok nyomaival szenvedtem el én,

 szememből golyók üveg-sebei szivárogtak,

 s nem tudtam parancsolni megtöretett,

 egyetemes szomorúságomnak, kísértő félelmeimnek.

 

 

Szobám börtön-örökkévalóságában egyedül kell szenvedjek:

 Magam vettem magamra keresztekkel megpakolt felelősségemet!

 

 

EGYSZERŰ MEGÁLLAPÍTÁS

 

Állok a télben.

 Pufajkás mackókabátban üldözött idegen,

 marslakónak nézhettek meglepő sokan!

 Kígyó s álom nyakamat béklyóként sanyargatja, fojtogat.

 Milyen mérgező járvány s nátha

 az mi szerves biológiánk által szervezetem alagútjaiban még egyre öröklődik?

 Hogy minden kiesik az utamból:

 Lehetőségek, gyönyör-mennyországok halhatatlan pillanatai,

 a mindenség betöltött gyámolító hatalma:

 Menedéket adó asszonyi ölek otthon-meleget.

 

S élettelenné kezdek válni,

 mint inkognitóban rejtőzködő vákuum

 és nem tudhatom az emberi lét fontosabb kérdéseire

 a válaszokat sem – hisz félszeg a gyámoltalan lelkem rég kinyitottam,

 s úgy berendezkedtem egymagamban,

 mint hiú s öntelt képmutatók ellen a megbocsáthatatlan vétek!

 

Szerelmem most már csak csillagok makro-kozmosz öveiből üzenget,

 ha valóban még tartja érzelmes telepátia csatornáin át halhatatlan üzeneteit velem,

 nézem:

 Arca kismamák mennyországa,

 babonázó Madonna-asszonyarc,

 mely rendíthetetlen oroszlánhittel csüng gyermeke minden kiejtett szaván!

 S úgy feláldoztam volna magamat érte,

 hogy belehalnék!

 

 

Emberi jóindulat nem segél,

 homok aranyaló porszeme csak a Napsugár.

 Csókjaitól lesz ékkő- gyémánt.

 Embertelen megaláztatások gyermekkori bűneit szenvedtem,

 céltáblát tettek tökfejemre.

 Kerek s sebezhető lettem:

 mindegyik pofon orcámra üt,

 s minden lelki-terrortámadás jóvátehetetlen!

 

Meg se hallgatták könyörgő fohászaimat!

 Hánykódó önsajnálatomben egy gyerek didereg

 – az ég próbatétele, terheket cipelek!

 

 

 ŐSZINTE ÍTÉLET

 

Már nem lehet körötted irgalom!

 Csak harag van, acsarkodás, s kíméletlenség

 s zsörtölődsz szikár, megtöretett alakként magadban:

 Siratod bőszen s nem kímélve megkörnyékező lehetőségeidet!

S nem szabadulsz…

Próféták visszatérő s örök halhatatlansággal

 sújtott kérdései motoszkálnak kóborló koponyádban.

 – Mondva lett: ,,Ha magadnak nem kaparsz gesztenyét, helyetted ki cselekedje meg?”

 

Földre tapossák alázatod,

 megmaradt kincseid:

 Emberségedet,

 s kiáltani vágyó suttogó hangodat is

 elnyelik tátongó Kharübdiszként a Budaörsi bércek!

 – Akkor majd szólnál mikor bóci intézetek luxusnyaralójában,

 hideglelős kabinok magányában téged is

 végül jégre tesz az emberi akarat,

 s termékeny humusztól a tüdőd is röpke pillanatokban azonnal beszakad!

 

Akkor kellett volna ordibálni,

 toporzékolni hisztériás eufóriádban:

 Te mindent másképpen akartál,

 és kérned s könyörögnöd

 sem kellett volna csak csillagszemek megbocsátó alázatát,

 hogy saját önsajnálatodat nem engedted át másnak,

 - mindig örök pofonverésben önmagad előtt

 is ócskán, gyáván megfutamodtál

 s megkövült szívedben a mindenség-mosolya:

 

Angyal ki puszival jutalmazott téged,

 s most semmit sem értő bamba-szemekkel

 bámulni tud csak kedvesed

 – ha lenne már, tettetett jéghideg közönyét!

 Mert minden lehettél volna,

 s most számkivetett s szánalmas mitugrász vagy csupán!

 Szívtörvényed csak benned maradt meg: Őszinteségeddel mérd a Vigaszt!

 

 

NÉLKÜLED MÁS MINDEN

 (V.K.-nak szeretettel)

 

Sugárívben keskeny mandulaszemedben

 kegyetlenséged indulatait cipelted:

 Mit vétettem?! Most mondd meg!

 – Áruld csak el gyilkos magabiztosság mellett

 lelkiismereted feszélyező szikra-terheket!

– Kétségtelen míg angyal-tekinteted

 nem fogadhatott édesanyaként örökbe

 elvadított csöndet növelő magánytudat.

 Szívemben a boldogság is pusztulni látszott,

 s bohókás mosolyom is csupán álca lehetett.

 Glóriád visszatartott kegyelmező fenségével az öngyilkosságtól:

 Reményvesztett megtöretettségem végleg legyűrje,

 

Ám záporok zuhany-vízesése csak nem engedett:

 megmaradt s terebélyesedett bennem

 saját buzgó s önző önsajnálatom vegyüléke,

 s egyre nehezebben mertem csak elhinni,

 hogy andalító, balzsamos kacagásod mindörökké gyógyír

 eszköze lehet megtöretett lelki sebeimre.

 Benned kezdődött volna: Nyugalmam, s háborúzó Békével harmóniám!

 

Sötétlő pesszimista lelkembe

 titkosan s öntudatlanul becsempészted volna

 önzetlen s mindig segíteni kész

 felbecsülhetetlen szíved fohász-üzenetét:

 ,,Csak egy kicsit bírd még ki Kedvesem!”

 – Közelít a segítség s megváltás!

 – Olcsó, beképzelt ábránd marad csupán.

 A boldogsággal kecsegtetett létezés,

 mely levetkezi földi, béklyós terheit

 talán már soha nem teljesülhet, nem létezik:

 Szívedben vakhűséggel bízva eladtad halhatatlan kinyilatkoztatásod,

 csókjaid s Phaón szerelmeként öngyilkosságot is másnak tartogattad!

 

 

NAPOK ROMJAIN

 

Élek.

 Egyetlen, jelentéktelen sikoly a csöndet növelő hallgatásban,

 az utolsó hamu mely öntudatlan még parázslik egyre

 lángok fogságában hogy elmondja az igazat,

 s művésziet, az őszintét:

 A romantikát, a reménytelen udvariaskodást,

 amikor még lehettek s voltak hölgyek kegyeiért küzdő lovagok és minden,

 

lépés történelemnek számított

 – s hittem, a kegyelem angyalszárnyakkal s glóriákkal érkezik,

 az önfeláldozó halhatatlanságot megígérő csókok igézetével!

 – Hóbortos különcködésem fogadd be mindentlátó,

 emberi csillagzatom, ami két őrködő üstökösként folyton figyel,

 s vigyázz rám áldott homlokod alatt, s most is érzed:

 Hiányodtól semmirekellő,

 kegyvesztett az éltem!

 – Megnyíltak bennem a bókolások mindig teremtő bővizű forráskútjai,

 s beszélnem kell örökké hozzád öntudatlan telepátiánk titkos,

 ősi nyelvezetén,

 mint kozmosz örökké zenélő igazgyöngy csillagokkal, -

 

sokáig csak nézni tudtad s nevetni önsajnálatomat

 – összetört arcom semmit nem tartó:

 szerinted galád s hazug szavamat!

 – Emlékezz rá,

 én már soha nem lelhetem meg világommal kibékülő,

 egyetemes szándékommal,

 mert titkon elárultál,

 s mindent megvalló Cassandra-szemed megsúgta:

 Másba habarodott önzetlen,

 s hűséges szíved!

 Se kínban, se reménytelenségben se küzdelemben.

Emlékezz majd

 mikor büszke s huncut gesztenyeszemed:

 Látó telepátiád, barázdák szakadékai, fogoly-csapdái szegélyezik

 s akkor talán te is átérzed majd

 mennyire fontos s nélkülözhetetlen lett volna az Ígéret-esküd

 amit szíveddel nekem felajánlottál!

 

 

KÉZFOGÓ HŰSÉGGEL

 

Idegeket dermesztő fagyokban lassan ébredezik a város,

 s testem csontszerkezetében szaggatja tízmilis sebhelyeit a fájdalom:

 Valamikor megúszott autóbalesetem szégyenfolt volt:

 Reményvesztettség s megkeseredett önsajnálat kért benne bebocsátást!

 Még ver s kopog örökké önfejű s makacsággal beoltott szívem:

 megalkuvásokra s kompromisszumokra képtelen!

 

Jaj! – De jön még a hiéna-torkú dér

 s sebezhető mosolyomat is arcom árkaiba fagyasztja lobog már

 – igaz csak pisla fénykéveként -,

 az Alkonyat: holnapok újrakezdő megbocsátása,

 az apró külön létezés önmaga külön való törvénye szerint külön ásít,

 nyújtózkodik.

 

Táplálkozó ösztönt,

 állatiasodott indulatot termel a munkanélküliség,

 az örökké elégedetlen ember vér-alagútjaiban,

 én majd úgy szeretném életemet rendezve a létezés kincseivel gazdálkodni;

 sebezhetőség nyomorait,

 pesszimizmusom újratermelődő bozont-tüskéit megbocsátó,

 anyai kezek várják:

 amik önzetlen kegyelmükkel reménytelenségem is elringatják,

 s megajándékoznak a Holnapok újító terv-lehetőségeivel,

ami miatt még érdemes kicsit optimistábban ébrednem,

 s két hűséges ékkő-szempár bámulja újra s ismételten megkérdi:

 ,,Na öreg remete, hogy mint aludtál?”

 – S kezet fogó, megtörhetetlen alázatát vezet engem gondoskodva

 – mint védtelen árvát -,

 napszakok sikátor terepein!

Akkor leszek biztos, hamis tudattal otthon!

 

 

 

ÖKLÖK KERESZTTÜZÉBEN

 

Sok egyén közt sajnos még mindig emlékszem erre is:

 A vézna Vörösre ki egy bérgyilkos ügyességével naponta megfenyegetett

 s kikészített s mint undorító, kicsiny piócák az emberekre rátapadt,

 s dühöngő, bosszúálló öklei ellen nem volt se apelláta, se mennek,

 

Kilencvenes évek közepén még ki sem nőttem gyerekkorom

s már iszkoltan loholtam s menekültem a lehetséges holnapok reményében,

mik esetleg meghozhatják a nyugalmat, s a kegyelmet!

– S el nem eresztve revans-bosszú gyűrűjéből úgy püföltek mint megdagadt, hájas bokszzsákot,

- te kis féreg, te szemét -, még elcsíptek s fejemet WC-kanálisok gyomrába túrták:

,,Hadd ízlelje csak a szökevény az új ízeket!”

– Más nem is történt!

Összetört s megsemmisült a vigyázó s dédelgetett gyermekkor

amit olyannyira próbáltam megőrizni s védeni én!

 

Csak dőlt,

 csak dőlt mindennapok szitok-szóáradata,

 s gorilla-öklök apokalipszisa.

 Az iskola udvara ahol a gyűlölet árkait,

 s agresszió-szakadékokat ástak kedvükre hetvenkedő sírásokként

(s vizeletük olcsó szagával fenyegetőztek),

 s a szél is majdnem veszett orkánként tombolt kivetkőzve önmagából,

 s jöttek mentek a megalázott évek,

 és megjött httyúfehér hiéna-karmaival a Tél:

 Atombombák jeges üdvözletét hajigálták!

 

 

ERKÖLCS-LAPOK

 

Milyen harmatos fiatalok is voltunk,

 szinte vadonatújak, óvodás korunkban:

 Az élet miniatűr császárai, királynői.

 Földi kis zsarnokok az összesereglett hangyabolyban.

 Homokozóban a szabadság örök tanúskodói,

 milyen határtalan függetlenek a mini-kozmosz játékháborúiban,

 hol a halhatatlan idő, tán örökre megáll s nem telik,

s koronásan, mini-palástosan járkáltak

 a lánykák is felemelt,

 aranyos mosolyokat pecsételtek szülők büszke szívére!

 

Milyen bájosak s szerelmesek

 fehéren foszforeszkáló mennyasszonyok közt a gavallérok is:

 Teremtett s létrehozott valamit két emberi szív,

 és sarkig kitárták egymás őszinte lelkeit;

 mennyország-tekintetek, komor-szemöldökű-Titánok,

 bánták ők is a csempészet csókot egymás mézízű ajkairól:

 Érzelemben fuldoklók, s a halhatatlanság pillanatnyi lelkületében egyesültek,

 

milyen szerencsés mézlisták lehettünk,

 hogy mindent látó emberi csillagszemek

 fenntartás nélkül egyedül nekünk tartogatták

 a mindenséget betöltő fohászok örökkévaló üzeneteit!

 Milyen hóbortos s bagatell civakodások törték meg gyakorta a mezőt,

 a szívek gyarmatait,

szemek parazsát, könnyek tiszta kristály-palotáját:

 

Mi elviseltünk mindent mert ki kellett hogy akarattal is bírjuk:

 Igaz szavak sóhajától s tekintetek telepátiájától

 gazdagodott az év,

 és sorsfordító időkben magabiztosak voltunk,

 s kellő karakánok,

 hogy az emlékezet ne győzze le soha a feledékenységet!

 – Most csak bámulni tudlak hova suhantál garabonciás emlék?

 

Mások már rég befutott létezéssel kacérkodnak:

 Én vánszorgok még egyre ócskán,

 meggémberedve, cipelve igazságom Erkölcs-kódexeit!

 

 

HELYSZÍN A MEGBÁNÁSBAN

 

Magammal csak Rész lehetek,

 próbálgattam megtalálni az egész részecskéit,

 amik sorsfordító pillanatokban szétszóródtak köröttem!

 Lelkeket érintő alázkodás,

 sárba tiprás kezdett kinevetni,

 s a gyerekszoba már csak befejezett emlékként folytatott,

 de leginkább mégis az iskola oktatott:

 Félelemmel vegyes túlélésre,

 az állandó riadókészültségre, szorgos vadállatok:

 Emberek acsarkodó karmai ellen!

 

És még csak azt se mondhatom,

 hogy egymagamon kívül lélek megtöretett-állapotát,

 kereszt-sorsait rajtam kívül meggyászolta-e valaki Irgalom-fia?

 Kétségbeesett krokodil-könnyekkel vacogtam túl azokat a napokat,

 ha benyitok álmaim látomás-otthonaiba:

 

 Megint gyerek lehettem,

 aki valamikor imádta a törökmézet,

 gumicukrot, s tejkaramellát

 – legbelül terjed csak csontokat morzsoló megaláztatás

kívül leköpött orcámat cipőtalpak

 rendezett frontvonala rugdalja a bosszú ősi elégtételeként.

 És még kétségesebb,

 még reménytelenebb az ismeretlen; a folytatás!

 Erkölcsöm el nem adható ereklye!

 

 Mázlim volt, s éppen a rossz szenvedésekben:

 Életeket csipkedett a Nemezisz-sors:

 Eltévedt bókok, romantikus széptevések, betegség, csont-fájdalom

 – minden lelkiismeret dögevése túlélhető volt,

 még a lelki terrorizmus,

 - de már mindent elmondtam:

 Egy döntés s csók-eskü földre buktatott, de egészen,

 - úgy abban a végzet-percben!

 

Bosszúra kellett volna vetemednem!

 – Éppen csak megmártott egy-egy vasököl,

 WC lefolyók- katakombáiban,

 s jól sikeredtek bizony, dorgáló atyai pofonok is!

 – Az eredmény lényeges lett,

 szobákban kódorgó kísértet-felismerés.

 Itt vagyok s mégis magammal csak Rész lehetek!

 

 

EMIGRÁCIÓ

 

Később éjben kilenckor autó szentjánosa csapódott,

 rongydarabként ütött el,

megtöretett kegyetlenséggel, fékezést mellőzve.

 Utcánk egyik lámpaszigetén ácsorogtam,

 türelmetlen forrófejjel,

 mert szórított az előadási határideje,

 

 s bár tél volt az Atlantisz-peron túlsó felére már nem jutottam el,

 körbefogott a meghökkentek szent gyülekezete: ,,Ilyen fiatal volt szegényke,

 s máris öngyilkosságot fontolgatta!”

 – pedig pusztán kamaszkori sérelmeim buktak engedetlenségükben felszínre!

 S közöttük kórházi emigrációm valódi rabruhájában én!

 S furcsa volt, hogy mindent előre tudok,

 hogy el fognak gázolni s lehet féllábú kalózként

 mint kis bicebóca még biceghetek

 s orvosok majd szemembe hazudják igazságaik:

 

 ,,Nem lesz semmi! Nyugi!” – S régen tudtam, ha nem élném túl

 – csak azért is, túlvilági sétámról visszatérve megtorlom megaláztatások poklait.

 – Fölébredtem meztelen Ádám-szkafanderemben,

 fölültem ágyamban s hasogatott vaskapcsaival

 lábam szövet-labirintusaiban a néma fájdalom,

 mely csak érez, de nem beszél.

 

 – Én tudom, hogy a reggeli kötelező vizitelések, kórlapok böngészése hiábavaló,

 - lábamra még utoljára akaratom makacs talpkövén csak fölállhatok,

 s kórterem ágyon vacogva akár pufók vombat-kölyök,

 kuporogtam sokszor hét napig is,

 

 míg emberek szívébe általános riasztást nem küldött a reggeli vizit!

 Aztán valahogy hajnalfele ledöntött a betöretett fáradtság,

 - s radiátorokon is aligha jöhetett

valami olcsóságba nyert langy-meleg.

 Reszketeg fogakkal szurkált félelmem reggelig:

 Hátha műtőbe kerülök s nem távozom onnét!

 

 

MEGÉRTEM SZAVAID

 

Én fölfogtam mindenséggel is egyenértékű árvaságodat,

- Igen -, mikor termékenységet sugárzó gomb-szemeidben

elvetélt magzatok méhével a Boldogság!

S megszülte fájdalmát a gyöngy-ékkövű bánat!

Igen! – Akkor együtt virrasztottam teveled: S most tudtam csak mert elmondtad, azzal jössz,

hogy nem kellett volna!

– Néha fölösleg volt ajkaimra rebegni vigaszok fohász-akaratát:

,,Nyugodj csak meg bátran bogárkám.

Nem lesz semmi baj!”

– Vakmerő szavaid áltattak sokáig engem is:

A becsapható, balga ostobát!

 

S azt gondoltad álom,

hitted is könnyelműen Delila-mosollyal még megvigasztal

– de te: Könnyeim szívet tépő igazságában csalódtál,

hogy igazolhasd rögeszme hazugságaid,

mert magad említetted:

,,Időként elviselhetetlenül ésszerű az őszinte, megrágott Szó!”

– Könnyeim gazdag tavában érted hibernálódott a szeretet!

 

Emlékszel-e még akkor liliomok kelyheivel

bezártad törékeny lelkiismereted előttem – én nem hibáztattalak,

leborultam s átöleltem büszke s ruganyos térded hajlatait!

– Érezted azt hogy megfellebbezhetetlen részemmé váltál,

s én is talán egy lehetek kiket boldogságoddal kitüntettél:

Oh! Hogy elfecséreltük felbecsülhetetlen idejét az örökkévalóságnak,

 

egymást becézgettük romantikus bókok halmazával,

becsaptuk önző szíveinket semmirekellő áltatásokkal,

s végül jeges karmaival,

rám vadászott a Hiéna-tél,

akár meg nem értett irigyek táborában a habzó-szájú gyűlölet!

 

 

MI MARADHAT?

 

Végül is kilátástalanság, bizonytalanság pesszimizmus láncolata jövő felé kacsintgatni,

 végül is kivilágosodik s meglátni sebezhetőség szakadék-barázdálta arcain:

 Finom verőerek egyéni történetekről regélhetnek,

 s hogy egyedül a megingathatatlan szívdobbanások bizonyulnak ragaszkodóknak,

 s vakhűségeseknek, ajkak titkos zenéje,

 tekintetek lebilincselő telepátiája,

 s borostyán-hajzuhatagok szilaj s független lobogása

 és halhatatlan romantikák lovagias magatartásában

 már csak kóbor lovagok hisznek,

 végül is az erkölcsi értékrend manapság csak könyvek lapjain trónol,

 olyan földön ami bulizni jár,

 s élénkítőt szed, hogy a kábaság mulandóságra

 ítéltetett oltárán hódolhasson élvezeteinek, - nem nagy büszkeség!

 – Megalázó szégyenfolt csupán!

 

A megfoghatatlan jövő ugyanolyan lehet majd,

 akár múltunk meghibásodott döntései,

 csal tudattalanul, s még fölfedezhetetlen akarattal:

 tudatos megkérdőjelezés és kételkedés elkápráztatja illúzióival

 a rendszerekben gondolkodó intelligenciát:

 Ész-érvek örökérvényű szabályrendszerét!

 

Összegyűjtik hatalmas bálákba csürheként kultúrák düledező romjait,

 s máglyát raknak a tudatlanság oltárain,

 s végül is az akaratnak mindig is az irigy féltékenység a hóhér-halála,

 és a lehetőség csupán kiválasztottak céltábla-kiváltsága.

 Végül is az ember tán jobban tenné ha vigyázna magára,

 s becsületben tarthatná az Emberség törvényeit!

 

 

 

ESENDŐ IFJÚSÁG

 

Valamikor a szépen ívelt cseresznye-száj:

 Alkonyok halhatatlan mosolyát őrizgette:

 Finom s törhető porcelán-fogak,

 az idők végtelenségét dicsérték!

 – Valamikor, mint pattanásos pojáca én is egykedvűen őriztem ifjúságom rügyeit:

 Két tojás-szemölcsön felbukkant a szeplős-gombóca,

 bandzsító szembogár, hurkák gyűrűjében béklyóba kötött izomzat:

 Sokan vicsorították rám féltékeny

agyaruk: ,,Te kis féreg, mivel akarsz gyarmatosítani?”

 – Pufók Cupidó, s széltoló Tartuffe is iskolapad recsegő deszkái között:

 

Gyötrelem, s síró jajveszékelés,

 s ők még mindig lesznek, ha én elveszek:

 Önzetlen bájosságuk mögöttes meghatottságuk kortalan,

 föltámadnak minden sebezhető szívburokban:

 Értelem s ösztön labirintusaiban,

 szobák mélyén s egyedüliség földjén:

Rázza őket az ősi ösztön, csak általuk mutatkozik meg az esendő ember Igaz-énje,

 csillagok őszinte, s önzetlen igazi kegyelme a homlok alatt,

 melyből buzgolkodó források szökdösnek a nagyvilágba!

 – vereségem sokkoló lúzersága, semmirekellősége bennem lélegzik.

 Énem szerves részét – tudom nem tehetik -, de részemet képezik!

 S csontomat is magukkal viszik a földi tápláló sivatagba

 ha lelkem sebezhető burkát eléri önmagam megbocsáthatósága!

S én a finom s mennyország-kacagások is az Idők távlatába hullottak!

 

 

SZEMÉLYES JEGYEKKEL

 

Már nagyon közel, túl közel a harminchoz.

A mozdulatok, gesztusok, és olcsó, megfontolt cselekvések meghatározzák a felnőttkor útját!

Kopasz hajhagymákat befestette szánalmával a vén Idő:

Lássa a társadalom szánja-e vagy eltapossa ki görbén,

kacsázva járkál, s önmagát is szégyellve udvariaskodik.

Szemek megtörhetetlen, őszinte tekintetében egy gyerek sír,

jajveszékel, s rimánkodik!

 

,,Már rég családot kellett volna alapítanod te mulya csirkefogó!”

– Az ember lelkiismeretének Robinsona befelé indul:

Ismeretlen vér-erek titkos bugyrait, szív-kikötők biztos otthonait,

keresi egyre sürgetőbben mert nem lelhet saját nyugalmat!

Bőr alatt a szív-kelyhek könnyek

krokodil-vízesésével fölszakadnak:

föl-alá őrölnek még csikorgó, egykedvű fogsorok!

– De még föntebb titkok gazdag, fölbecsülhetetlen ajándékát őrzi a Szem!

Só és sebezhetőség! A tüskegerincekre fölakasztott húsdarabok

még mozgatják belső parancsolat

 

törvénye szerint az izomzat cselekedeteit,

s egyre-másra a lerágott, lélek-gyötrő évek jönnek,

bár vánszorogva!

Megfordíthatatlan sorrendben következik a lényeg:

Balszerencsék vétkes súlya: DNS- ek bekódolt házirendje megőrzi a biológiai örökségeket,

s szellemi értelem csak a hitvalló tanúskodók kezén terem!

 

- Bőrbe öntik ki, hogy legyen még folytathatósága

 az emberi Erkölcsiséget:

 Lelkében fekete foltok,

megfogadható leckeként: Piros pontok!

 

 

PROMÉTHEUSZ FELTÁMADÁSA

 

Itt éltem én; azaz osztoztam hegyek kristálysüvegét tépő orkánokban,

 apokalipszis ostromokban:

 Emberség-próbákban olvasó bagoly, menekült sündisznó!

 A rettegett béka bélű, aki csak válogatott alapanyagot fogyaszthat

 – nemcsak orvosi utasítás szerint. –

Ezért láttam innen nemes anyagok bomlását,

 majd újboni fölszabadult kovalens kötéseit,

 másként szólva az ember visszafejlesztését

 az állati analfabétizmus szakadéka felé!

 

Ahogy mindenki becsmérli hírmondók,

 s próféták bölcsességét, és neandervölgyiek cinikus barbárságát!

 Az üres fogaskereket forogni csapágy

 és anyacsavar nélkül az agyban,

 az értelmet taposva préselő hülyeség-spirál,

 s valami kegyetlen s kellemetlen anyád kompromittáló obcén

 beszólás hangzik autók köd-kürt jeléből,

 és arcomból ismeretlen mégis ismerős

 

arc tekint rám: Látó-tükrök szigetein bukkan elő,

 mint tiltott-index igazságokat hirdető apostolok mellett a felelősséget vállaló,

 értelemmel csatázni kész írástudók:

 Versengés itt már nem számít! – akárki nyer vagy veszít!

 Csak a felelős tudat önmagadért,

 hogy hirdetted a megváltoztatott erkölcsöt,

s gerinces helytállást: mindazt amiben hittél!

,,Ne add fel még!” – szól hozzád a lélek

 minden kezdet Prométheusz-feltámadása, új remény!

 

 

TEKINTETEK ŐSBESZÉDE

 

Emberi csillagok, beszédes tekintetek emberi szájak,

 mennyország-mosolyokban valami titkos varázs lappang, létezik s van!

 S hangtalansággal figyel, fölfedez, s szárnyal.

 Nem csalfa ábránd, titkos romantika testetlen gavallérság mégis létezik s van!

 

S hiába az abszolút mindenséget átformáló,

 biológiai sejtösszekacsoló endokrin a végtelen szerelem

– finoman minden lényegen

 átüt mindenkiben mert lappang,

 s szívünk mélyén rejtőzködik,

 

Forradalmasítja testünk molekula-térképét,

 mint vágyakkal kacérkodó álmokat

 a gondolat s kiépül önmagából

s önműködőn az elrejtett tikos egész és létezik s van!

 – Gyémántként ragyogó szemekben,

 ott csillog telepatikus tekintetekben létezik s van!

 

Félszeg kezemet kedvesem hattyúkeze

 vezetgeti határozott szánalommal s a lényegben

 amit hirdet az eszme rejtett igen szeretete lappang:

 Emberi csillagok beszédes tekintetek,

 nevető szájak, mennyország-mosolyokban

 valami babonázó mondhatatlan, furcsa s titkos varázs lappang,

 öntudatlan jelen valóan lappang,

 létezik s van!

Hisz pillantások gazdag arc-beszéde:

 Titkos jelbeszéd, kód szívkelyhek világértelmezése felé!

 – Egyetlen darab létezés:

 Fölbecsülhetetlenség terhével mérendő s mégis annyira fájdalmasan kevés!

 

Mikor még minden emberi csillag beszélt

 azt üzente földi nyelven:

 ,,Szerettelek életen keresztül te bájos mafla;

Pojácaságban örök lúzer-ostoba!”

 

 

ALKALMI JEGYZÉS

 

Huszonnyolc éves vagyok! Hivatásos munkanélküli.

 Szépirodalommal megfertőzött léhűtő csavargó,

 akiből sugárzik – még mindig -, sebez