MŰTÉT UTÁN

 

 

A már javakorabeli, köztiszteletnek örvendő irodalomtörténeti, és ki tudja még milyen más hasonló humánérdekeltségű tudományágakkal foglalkozó professzort Polatschek Zénót reggel fél hatra hívatta a főorvos úr elsősorban rutinjellegű kivizsgálás céljából! Mert egy hatvanéves embert is bőséggel megilletett nemcsak az élethez való rendíthetetlen és feltétlen előjoga, de a szakszerű kórházi kivizsgálást – legalább is reményteljesebb kórházi ígérete!

Minden esetben megkövetelte magától a pontosságot, és el is várta, hogy a többi kollegái, és hallgatói is mind pontosan érkezzenek lehetőleg az óráira. Egyetlen lánya született, aki már gyönyörű fiatal hölggyé serdült harminc év alatt, és aki nagyon megszenvedte, hogy kissé habókos, öreg apját, aki egyvégtében a környezetével szemben mindig kissé kedélyeskedő szórakozottság jeleit mutatta hamar elváltak az édesanyjával, és mint vasárnapi apuka kénytelen volt a gyermekkor sok örömteljes, maradandó és elvesztettnek hitt örök érvényű percet egy-egy délutáni kellemesnek mondható kikapcsolódásra redukálni; ugyanis Polatscheknek agórafóbiája mellett kissé súlyos kisebbrendűségi komplexusa és testképzavarja is volt -– ami főként a strandon, és egyéb szórakozóhelyek forgatagában nyilvánult meg: idősödvén a lánya mindig furmányosabbnál ötletesebb dolgokat talált ki kissé különcködő apja részére, hogy a több ember nem számít, csak az a fontos, hogy ők hárman boldogak, és elégedettek lehessenek!

Polatscheket időközben leépítették eredeti tanári állásából, és közhelyesebben előnyugdíjazták, még mielőtt kiteljesedhetett volna, és ez mérhetetlenül lesújtotta és nagyon fölkavarta: úgy érezte magát, mint az a hajótörött, aki sikeresen visszatért hosszadalmas, és túlzottan körülményes tengeri útjáról, és mikor hazatért az adott városkába, ahol eddig élt a városlakók szabályosan kitagadták! Polatschek professzor ugyanis irtózott az emberszagtól, és egyáltalán a közös kórtermek gondolatától.

Kirakodott a szekrényre, és megpróbált berendezkedni az ágy körül; nem tudta eldönteni, hogy valóban beteg-e, vagy csupán ez az egész teste körüli hercehurca nem egy szükségtelen beavatkozás eredménye. Mindenesetre, míg határozott pizsamára vetkezett megőrizve józannak mondható szemérmességét, amire gyerekkorától kezdve kínos józansággal ügyelt, majd leült az ablak melletti szabadon bevetett ágy szélére. Nyomott tompasággal ólomsúlyszerűen nehezedtek rá az ordas percek, amiket még valószínűleg át kellett élnie, hiszen fogalma sem lehetett, hogy túléli-e az adott műtéti beavatkozást, vagy éppen a műtős, rozsdamentes acéllemez asztalon fogja őt várni az öröklét. Viszolygás és merev szorongás váltakozott ingadozó hangulata között. Éppen elcsípett egy kisebb alig tíz éves fiúcskát, akinek hatalmas, fehéruszály szerű fásli borította mind a két lábát: állítólag húzatni fogják még jó párszor az orvosok a lábát, mert kisebb fejlődési rendetlenességgel jött a világra és a szülők speciális kérése volt, hogy lehessen ugyanolyan magas, mint akárcsak vele egykorú pajtásai.

Azonnal szóba elegyedett vele, hiszen tudta és érezte legbelül, hogy a gyerekek mindig őszinték és mindig az egyszerű igazság kimondására törekednek bizonyos formában és ezért őt személy szerint soha nem vernék át; azonnal megszólította:

- Hát hogy vagyunk? Hogy vagyunk, kisöreg? – próbált mosolynak aligha nevezhető barázdás grimaszt erőltetni kicserepesedett arcára, amin csak most látszott meg igazán, hogy megtaposták a törtető évek.

A kisfiúcska úgy megszeppent, hogy egy ideig szólni is félt; valami dönnyögő motyogásfélét lehetett kivenni aprócska porcelánfogacskái között, amiből arra következtetett, hogy valószínűleg tartós fájdalmai lehetnek.

- Engem Polatscheknek hívnak, és tanítok még az egyetemen. De van egy nagylányom, aki pontosan úgy néz ki mint te, és Myreának hívják.

Érezte, hogy nincs hozzá joga, hogy azonnal fejest ugorhasson az emlékezet mélyvízébe és felelevenítse a múltat, amihez ennek a kisemberkének egyelőre semmi köze – de ami összefonódó közös sorsukat illeti az most már holtbiztosan közössé lett, és így valamilyen különös egymás között kitapintható bizalmasság is talán kezdetét vehette…

Ne sokkal később alig volt tíz-tizenöt perc megérkezett a főnővér azzal a patyolat-szigorúságot és makulátlanságot hirdető forma egyenruhájában, amit a kórházban nagy általánosságban viselni szokott az orvosi személyzet. Köszönt, majd bemutatkozott kedveskedni igyekvő mosolyával:

- Hát szép jó reggelt kedves Polatschek bácsi! Hogy érzi magát ezen a szép napon? – azonnal feltartotta és óvatos gyöngédséggel magafelé fordította felkarját, hogy pulzusszámot, és a vérnyomást ellenőrizhesse. – Enyje, enyje! Maga megint rosszalkodhatott az éjjel, hogy megint fölment a vérnyomása! Így hogy gondolhatja, hogy a főorvos úr majd megműti?!

- Kedveském! Kedveském! Apámnak, és nagyapámnak is mindig magas volt a vérnyomása és mégsem sopánkodtak, mintha a világ dőlne össze!

- Ezzel egyetértek Feri bácsi, de ők nem estek át kritikus szívbillentyű műtéten!

- Oh! Csak nem! – hökkent meg, és most valósággal megdermedt benne a tudatos rémület, hogy végre kibújt a szög a zsákból, és megtudta, hogy valójában miért is kellett befáradnia a klinika épületébe.

A nővérke megsejthette, hogy nagyon érzékenyen mozgó érzelmi szálakat pengethetett meg, mert az öregúrból majdnem feltört a kissé gyerekes és tragikus levertséget sugárzó zokogás.

- Jaj, Feri bátyám! Ugyan már, na! Hát ez csak egy rutinjellegű beavatkozás, és nem lesz itt semmi baj! Kicseréljük az elhalt szöveteket, és holnap már akár ugrándozhat is akár az üregi nyúl. – De persze megsejthette, hogy a nővér bizonyára csak viccelt, és jópofáskodott, mert a legtöbb orvosi statisztikát fölhasználva ezek a komplikált és rizikós műtétek az esetek nagyobb többségében halállal szoktak végződni, miután feladja magát megalkuvásszerűen a szervezet, és ezzel a tulajdonképpeni lélek is kiéli végesülő tartalékait.

- Drága kedveském! – igyekezett egy választékos papír zsebkendővel vastagon felitatni a homlokán most gyöngyöző cseppeket az öregúr -, tisztában vagyok a kockázatfaktorokkal, így már a végrendeletemet is megírtam! – váltott komolyabb, megfontoltabb hangra, és a nővér valósággal meghökkent, hogy ez a kedves öreg hogy gondolhat leszámolásszinten ennyire a halál gondolatával, amikor még unokáznia kellene, és elvinnie imádott feleségét egy társas utazásra.

- Feri bácsi, kérem! Ne legyen már ennyire makacskodón pesszimista! meglátja végrendeletre semmi szükség sem lesz, hiszen a lehető legjobb kezekben van!

- Kedveském! Még véletlenül sem szeretném megsérteni a szakmai hozzáállásukat, de nem gondolja, hogy minden beteg szervezeti berendezkedése más és más, és ezért ami kibírja a beavatkozást, az nem biztos, hogy a következő másodpercek valamelyikén össze is omlik?!

- Az orrára fogok koppintani Feri bátyám, ha nem változtat borúlátó magatartásán! Mit szólna Anna asszony, ha meghallaná azt, hogy maga lemondott önző, és számító mondón a saját életéről, mielőtt megkérdezhette volna a feleségét, hogy mit szól hozzá! Nahát! Félre a borúval jöjjön már meg végre az a fránya derű! inkább nézzen ki az ablakon: Látja, milyen szépen rozsdásodnak még mindig a falevelek, és hogy a természet az őszben is kicsit megújítja varázslatos színeit.

- Tudja drága, a nagyapám kicsivel fiatalabb volt, mint most én vagyok; neki fekélyes volt a gyomra, és vastagbélproblémái is voltak, utolsó óráiban akkorára nőtt a hasa, mint egy kisebbfajta malomkő, és pont a tizenegyedik születésnapom előtt egy nappal hunyta le örökre a szemeit! Tehát azon vitázni, hogy ki maradhat életben, és ki nem kissé tragikomikus! Legalább is én így gondolom!

Időközben felesége, az imádott Anna asszony sem szeretett volna kimaradni semmi férjét kellemetlenül érintő, vitatkozásra hajlamos kérdésből; megjelent. Legalább harminc évet is letagadhatott volna könnyűszerrel: karcsú volt, mint mindig és roppant választékosan elegáns. Látszott rajta, hogy a csípője és a medencéje még mindig épp és egészséges, és mintha a szülés sem tudott volna kárt tenni benne a fiatalasszonyok fürge gazellatermetével vetekedett. Gyönyörű hollófekete haját, mely attól függött, hogy honnan is esik rá a jobb, kíméletesebb fény inkább tűnt izgalmasan sötétbarnának. Polatschek talán azért is szeretett bele szépen fokozatosan nem kapkodva el semmit udvarlási hadjárataiból, mert minden egyes ismerősétől – aki csak hosszú élete során valamilyen szinten szervesen kötődött az életükhöz kivétel nélkül mind azt nyilatkozta, hogy a sötét hajú nők, és legkivált az egzotikusságot sugárzó őzikeszeműek valahogy önmaguk körül mindig is a békét, nyugalmat és a tartós harmóniát sugározzák. Most kopaszos, tar fejével, mely erősen hízásnak indult a gyógyszerek tartós, gyilkos mellékhatásaiként valóságos vénembernek látszott emellett a sugárzóan üde, és kellemes asszonyka mellett.

- Szervusz papa! Szervusz! – gyöngéden előbb kopasz fejét csókolta meg, majd pufók ajkaival játszadozott egy kis ideig, mert hiányzott neki szenvedélyes csókja, amit szerelmi zálogként neki adott. – Mesélj csak! Kíváncsi vagyok minden részletre! Hogy érzed magad? Már én is és a lányod is majd meggebed a tartós, negatív izgalomtól, hogy megtudják hogy vagy?

,,Megfogok halni! Tudom, mert testem minden porcikája jelzéseket küld az agyam szilárd központjába! De hogy az ördögbe mondja meg neki, amikor őszinteséget fogadtunk még annak idején egymásnak?!” – töprengett, mielőtt kinyitotta volna száját.

- Drága Annám! Hogy is mondjam csak… - kereste a megfelelő, nem túl megterhelő szavakat, amiket még felhasználhatott volna a vég előtt. – Most még jól érzem magam kedves, de ez röpke percek alatt megváltozhat. – Szemében csillogni kezdett a fátyolköd, és az apró könnycseppek úgy ragyogtak, mint a gyémánt igazgyöngyszemek, aprócska csillagok.

- Jaj, papuskám! Egyet se félj semmitől! Te kis butuska! Mindig is ez tetszett benned, hogy olyan kis ódzkodó, nyámnyila voltál. Édesanyád nélkül egy tapodtat sem mentél előbbre, és tessék milyen sokra vitted! Gyönyörű családod lett, akik szeretnek, tisztelnek, és nagyon becsülnek! Hát még ezért kell szomorkodnod! Inkább örülnöd kellene, hogy megtalálták tested csontjai között a problémát, amit röpke pillanatok alatt rendbe is hozhatnak az orvosok! Biztosan értik a dolgukat! – itt a nővérre nézett és mintha közös cinkosságot fogadtak volna, amiről a másoknak szándékosan nem szóltak óvatosan rákacsintott, mint aki beavatta egy titkosított elképzelésbe, vagy elképzelt tervbe.

- Igen… de mi lesz, ha ma már többet nem fogok felébredni?! – már sokadszorra érződött meg eltévedt, és tragikusan lesújtott hangjában a tartós félelem és rettenet érzete.

- Jaj, hogy te még most is egy nagy gyerkőc és butuska vagy, igaz-e?! Ülj csak kicsit arrébb! Szoríts magad mellett helyett. – a finom és nagyon elegáns asszonyka nem foglalkozott azzal, hogy esetleg megszólják, vagy hogy mások mit is gondolhatnak róla, odahempergett mellé az ágyba, és mintha egy gügyögő, segítséget kérő csecsemő, vagy kisgyerek lett volna akit mindenképpen szükséges megnyugtatni különben nem alszik el; gyöngéden és szerető imádattal két kezébe vette tar, megkönnyesedett fejét, majd simogatni kezdte, miközben ölébe hajtatta fejét.

- Na, jól van, jól van! Csak próbálj meg mindenáron kitartani papus! Aztán mire felébredsz behívom hozzád a gyerekeket is! Jó?!

- Igyekszem megígérni! – visszafojtotta szemérmesen könnyeit, mert rájött, hogy időközben többen is figyelni kezdték a kórteremben lezajlódó különös események sorozatát: de talán annál valószínűbb, hogy a feltűnően csinos és roppant elegáns asszonykát szemlélték meg minden oldaláról, akit ez a legkevésbé sem zavart meg.

- Hát ne csak ígérgess drágám, hanem igyekezz állni is a szavad! – csilingelő, még mindig kicsit pacsirtaszerű hangja megremegett, mintha sejtette volna, hogy a műtősök nemsokára már jönnek, hogy imádott urát az ismeretlenbe tolják…

A kórterem kissé már erősen nyikorgó ajtaja most kinyílt; mert az orvosi személyzetnek ehhez sem kell külön engedély. Egy nagyon fiatalosnak – alig több mint huszonévesnek kinéző orvos lépett be két hóhér-fehérbe öltözött ápoló társaságában, akik nesztelen lépteikkel és előre eltervezett végzetszerűségeikkel úgy hatottak az emberekre, mint a bakók, vagy az orvgyilkosok, akik szinte mindig hangtalanul dolgoznak.

- Hát hogy vagyunk Polatschek bácsi? Hogy vagyunk ma reggel? Remélem a kellemetlenkedő vérnyomása már lement különben csak igen viszontagságos körülmények között sikerülhet az altatás! – úgy mosolygott, akár egy kellemetlen vigyorgó vadalma, ami épp hogy megérett a nyári melegben, és máris lepottyant.

A gyönyörű asszonyka – mint minden konfliktust teremtő helyzetben -, most is azonnal feltalálta a módját annak, hogy férjét megkímélje a felesleges idegeskedésektől, és a szükségtelen pesszimizmusa hajlamaitól.

- Kérem szépen drága doktor úr! – kellemes, behízelgő hangra váltott szándékosan, hogy beférkőzhessen kegyeibe. – Nem lehetne ezeket a negatív megjegyzéseket egy kicsit elhallgatni, mert tudja szegény, áldott uram világ életében pesszimista volt, azt kellett volna látnia, amikor első gyermekünket vártam; hát akkora felfordulást csapott, hogy az ember, ha nem ismerhette volna azt mondta volna ez az ember teljesen megőrült, annyira letargikus melankóliába, és kétségbeesett!

- Kérem szépen ahogyan óhajtja kedves asszonyom! – majd odament az ágyhoz: -Hát akkor kedves Polatschek úr ne rettegjen annyira, ne féljen nálam a lehető legjobb kezekben van!

- Ezt mintha már más is említette volna, mert, azóta a hullaházban van! – több volt ez merő kételkedésnél és elfojtott negatívitásnál.

- No, segítsen nekem kedves uram! – óvatosan segített felültetni. Megütögette a hátát, majd meghallgatta a fonendoszkóppal a szívét.

- Hohó! Egy kicsit nyugtalankodik a rakoncátlan szíve, de remélem a nyugtatóól majd hamar megnyugszik. – Azonnal intett a nővérnek, mint aki nem tűr semmifajta ellentmondást saját jól szabott szakmai karrierjében, és kérette a nyugtató injeckciókat.

- Ne remegjen már mint a nyárfalevél! Csak egy icipici szúrást érez a vállán és már készen is vagyunk! – s míg ezt a mondatot elmondta ügyelt rá, hogy betege semmit se sejthessen meg, ami a tű látványára vonatkozik. Latinul nem tudta volna elmondani, hogy a tűktől való rettegő fóbia-betegségnek mi is a pontos megfelelője, de gyerekkorától kezdve gyilkos haraggal viszonyult mindenfajta tűvel kapcsolatos ,,vizsgálathoz.”

- Na, hát készen is vagyunk! Ugye nem is volt annyira szörnyű, mint elsőre gondolta volna?!

- Hát egen! – még mindig fátyolos volt a tekintete, mint aki az altató hatása alatt már arra készülődne, hogy végleg búcsút int ennek a felszínessé ajlasodott, elzüllött világnak.

- Akkor kedves Polatschek úr! Indulhatunk?

- Ha nagyon muszáj, még szerettem volna pár szót váltani a feleségemmel! – fulladt, szabályosan látszódott rajta, hogy vélhetőleg a gyógyszerek mellékhatásai vannak rá kínosan irritáló, és nagyon kellemetlen hatással, de asszonykája is látta rajta, hogy feje előtt zöldes, majd lilás árnyalatot ölt; dolgozott már benne a felismerés és a feszültség. Valósággal úgy rágta belső szerveit, mint egy jól táplált féreg, ami örökkön éhes és nagyon mohó. De a ,,mi lesz majd ezután?” sarkallatos kérdésére most sem tudott elfogadható választ kitalálni. Már csupán annyira futotta, hogy válthatott egy érzelmes és eltévedt csókot imádott asszonyával, ami végig – míg csak a műtőbe cipelték a kerekes ágyon úgy szorongatta imádott és rajongásig szeretett férje kezét, mintha lányos hévvel nagyon szerelmes volna belé, és a megtalált boldogságot engedné ki a kezéből újra, mikor a műtőajtó becsukódik előtte.

Az asszony csak egyetlen dologra gondolhatott: ,,Amíg te élsz, talán még belőlem is megmaradhat valamennyi!” S mégis ottmaradt a nyitva hagyott, folyamatosan motoszkáló kérdéssel az agyában: Mi lesz majd a műtét után, melyre a férje ismételten a kishitűek megalkuvásával egyezett bele?!

Polatscheket betolták a műtőbe, és mindig karakán, és talpraesett felesége igyekezett önmagában tartani lelkienergiáit, hogy aggodalmának könnyei ki ne bukkanhassanak...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

                     

A FÉLELEM TITKAI

 

Nem láthatjuk hisz láthatatlan,

nem érinthetjük, hisz anyagtalan árnyék s testetlen csönd,

mégis a lélek gyermekségét rémiszti,

s kísérti mint borzongató lidérc vagy szellemkép!

– Bizony, mi mindig félünk valamitől!

Saját felebarátunk áruló tekintetében szenvedéssel kell,

hogy csalódjunk, máskor saját magunk

akaraterejéből hiányoljuk a rátartiságot s a talpraesettséget!

 

S amikor majd mindenki elhagyni készül titkosan attól rettegünk:

egyedül ne maradjunk! Törékeny lelkem belsejében

– igen -, sokszor én is megérzem,

hogy a létezés nyugtalan órái lüktetnek kellő nyugtalansággal

a mélyülő szív-rengetegben, kétségbeesetten reszketek,

ha szeretteim szívjósága egyszer

majd végleg s örökre megsemmisül s elhagy engemet!

 

Vajon a félelem mindenkiben ott lélegzik titkosan,

s csak az ember nem akar tudni róla?

Mindenki retteg tőle, csak okosan titkolják,

kellemetlen emlékként s talán abban reménykednek,

hogy szapora szellőként távozik az ablakon keresztül!

Mint reménytelen rab, aki érzi,

hogy az utolsó órája közelget,

nem lesz hiába egyetlen sóhajnyi jajom,

csakis keserű világfájdalmam, marad kiégett szívem helyén:

 

Az elmúlás tőlem mindig elrabolt valakit

s elköltözött! éveim harmatos számait

is huszonháromra testálom, mégis egyre fenyegetőbben:

komor hangsúllyal motoszkál fejemben a gondolat:

Szembenézni az elmúlással!

 

Ablakaimat sötétkabátos árnyak kopogtatják:

Az éjszaka titokzatos gyermekei,

nyugodt pillanataimat megzavarják különös hangok,

fák karjainak reszketései!

Vajon a kísértetjárta látomások is félnek tőlünk

vagy azok is képzeletünk bűvös mese-szülöttei?

Mindenki önmagában dönt mennyire fél s reszket, a világ zajaitól!

Sokszor szorongok s félek reménytelenül,

de mindig van kivel megoszthatom félelmem zavaros gyökereit!           

 

 

         

 

MÁSODIK FELVONÁS

 

 

(a szín kávézó része változatlan, csak Tamás lett egy kicsit macsósabb, sportosabb, már jóformán semmit sem lehet észrevenni abból a pufókságából, ami hajdanán volt; mégis nagy empátiát, és résztétet érez mindenkivel szemben, akiben nem tisztelik eléggé az embert; gongütés csendül fel, párok gyülekeznek, és várják, hogy ismerkedhessenek. Tamás is nagy várakozással tekint az ismerkedésre; egy szemüveges, mégis gyönyörű hölgy közeledik feléje, afféle értelmiségi, akinek a könyvek, és a tudomány többet jelent, mint a párkapcsolat, most is inkább tüntetően a könyvébe mélyed, amikor Tamás előtt megállítja lépteit)

 

ÉRTELMISÉGI NŐ (tétován, szemlátomást toporogva megáll; szemüvegét feltolja kontyba tűzött haján, amitől hallatlanul egzotikussá lesz egész arckifejezése; Tamás percekig megbűvölten bámulni tudja csak, majdnem leesett állal, de azért felkel, hogy udvariasan szokásos módon kihúzza előtte a széket)

TAMÁS Parancsoljon drága Hölgyem! Tessék csak! (úriembermód meghajlik)

ÉRTELMISÉGI NŐ (meglepődik, és sokáig nem jut szóhoz) ,,Oh! Valld meg nekem nyíltan! Kedvelsz-e kedves? Ha azt hiszed, hogy könnyen kapsz meg engem; morcoskodok, nemet mondok kacéran! Bár lásd szép férfiú! Lágy vagyok nagyon! S azt véled így, hogy könnyűvérű voltam! De bíz te bennem, hűbb leszek tehozzád, mint kik ravaszdin kelletik maguk! (bájosan kacsint)

TAMÁS (tapsol egy párat a levegőbe) Bravó! Bravisszimó! Kegyed igazi művész!

ÉRTELMISÉGI NŐ Jaj, ugyan már! Bagatell az egész! Nem gondolja, hogy olyan ostobán festek? (végigméri magát, mint aki stírölni látszik)

TAMÁS …De drága Hölgyem, hát hogy a csudába mondhat ilyet? Bocsásson meg az őszinteségemért, de én gyönyörűnek látom ebben a percben!

ÉRTELMISÉGI NŐ Ugye ezt most nem csak azért mondja, mert feltettem a szemüvegem a fejemre, hogy mély, és remélhetőleg vonzó benyomást gyakorolhassak? (elgondolkozva)

TAMÁS Nem merném állítani… de testünk legalább nyolcvanöt százalékban a testek közötti kommunikáción alapszik! Bizonyára már Ön is hallhatott róla, és a maradék tizenöt százalék csupán csak újabb lehetőség, egy újabb sansz! (valamivel tanárosabb hangon)

ÉRTELMISÉGI NŐ Bocsásson meg édes Uram, de nem lehetne ezt a merev, poroszos hierarchiát felfüggeszteni, csak addig, míg megpróbálunk egymással kicsit elbeszélgetni? (bájosan, kedvesen, ellenállhatatlanul mosolyog)

TAMÁS Kérem Drága Hölgyem! Ahogy óhajtja!

ÉRTELMISÉGI NŐ Én csupán kedveskedve kértem! De látom már, hogy ön talpig gavallér, és igazi úriember! Nekem ehhez jó szemem van! én tudja mindent megérzek! (kicsit közelebb hajol hozzá; Tamás először tapasztalja meg milyen is lehet egy nő illata, és testének pólusa, kicsit feszélyezve is érzi magát, de nem kellemetlen értelemben)

TAMÁS Oh! Hát Drága Hölgyem Ön igazán… figyelmes és elragadó!

ÉRTELMISÉGI NŐ …És ha tudná kedves Uram, hogy még mi mindenre is vagyok képes igazában főként, ha esetleg kettesben maradhatnék Önnel… (titokzatos hangja egyre meggyőzőbb, és szinte végzetesebb)

TAMÁS Ö… hát akkor… talán… előbb ismerjük meg… egymást! (akkorát nyel, hogy hallható, és megpróbálja legyőzni félelmeit; az értelmiségi nő kedvesen kinyújtja kezét, hogy a másik, mint egy hajótörött belekapaszkodhasson: jóleső, megnyugtató érzések kerítik hatalmukba)

ÉRTELMISÉGI NŐ Biztos, hogy jól érzi magát drága Uram?! Kicsit, mintha sápadtabb is lenne, mint egyébként! Vagy nem?! (megfogja a csuklóját, és igyekszik kitapogatni, mint egy nővér a pulzusát)

Kicsit szaporább a pulzusa! Kérem, erre azért nagyon vigyázzon, mert ezzel jelentősen megnőhet az infarktusok kellemetlen kockázata! Ha érti, hogy mire gondolok! (elengedi a kezét, mert kellemes bizsergést érez)

TAMÁS Oh! Igazán kellemes meglepetés! Tudja drága bizonyára nem fog nekem hinni, de ez volt eddig a legszebb pillanatom ezen az estén!

ÉRTELMISÉGI NŐ Ne vegye rossz néven kedves Uram, de én alapból egyáltalán nem bízom a férfiakban! Sőt! Ha magam volnék ezen a kerek egy világon akkor is csak önmagamnak hinnék! Mert a világ sokkal hitványabb, és alattomosabb lett, mint azt eltudná képzelni! Annak idején az emberek még hittek valamiben, és kimentek az utcára tüntetni, és tiltakozni! De ma nézze meg, hogy mi fogad minket?

TAMÁS (széttárja a kezét, megpróbál gondolkozni) Sajnos fogalmam sincs!

ÉRTELMISÉGI NŐ Hát ez az! Nagyon jól mondja! Senki nem tudd, vagy nem akar tudni semmiről semmit! Sok esetben már ott tartunk, komolyan beszélek, hogy egymást vezetgetjük vigasztalva-szorongva, mint azok az átkozott igászerű bányalovak, akik a saját szakmai teljesítményükbe vakultak előbb-utóbb bele a sötét tárna-mélyben!

TAMÁS Igen… nos, hát… ebben lehet valami!

ÉRTELMISÉGI NŐ Nyugodtan megcáfolhat, vagy ha Önnek úgy jobban tetszik akár még vitatkozhat is velem! Igazán örülnék neki!

TAMÁS Azért megengedi drága Hölgyem, hogy én is szóljak valamit?

ÉRTELMISÉGI NŐ Ó, hát hogyne! Természetesen! Öné a szó! (ügyetlenül szabadkozik, miközben megpróbálja észrevétlen feneke alatt megigazítani elhanyagoltan látszó, kissé szakadt ruháját)

TAMÁS Nem volna kegyednek kedve hozzá, hogy inkább egymásról beszélgessünk esetleg? Kérem, ne értsen félre! Amit most elmondott az bizonyára szép, és nagyon nemes gesztusa az emberiség megmentésének, de azért lennék itt, hogy megpróbáljunk kicsit a személyiségek titkaiba belepillantani! Nem igaz?! (kedvesen próbálkozik)

ÉRTELMISÉGI NŐ Tudja kedves Uram, és mindig kétes, és félreértett helyzetekbe keveredek… (kicsit elgondolkozik, miközben végigpillant enyhén slampos, és elhanyagolt ruházatán) Bizonyára ez az átkozott ruha teszi! De nálam a jelszó: Inkább viselek olyan szakadt rongyot, ami kényelmes, minthogy parádézzak mindenféle kényelmetlen magas sarkúban! Különben is sokszor, ha tükörbe nézek el sem akarom hinni, hogy ki az a bányarém, aki visszanéz rám a tükrök fogságából!

TAMÁS De kérem drága Hölgyem! Önnek igazán nincs miért szégyenkeznie! Véleményem szerint Ön ragyogóan csinos, és roppant elegáns!

ÉRTELMISÉGI NŐ (mint aki nem is akarja elhinni, amit a másik mondd, kezével legyint) Persze, persze! Van Önnek fogalma, hogy már hányszor kellett ezt a szakadt, ócska rizsadumát végighallgatnom, miközben az éhes férfiak mind a bugyimba akartak kotorászni! Mintha egyedül a szexuális vonzalom lehetne az emberi kommunikáció egyetlen feltétele, ha az ember kicsit jobban meg akarná ismerni a másikat! Szerintem nincs is annál szánalmasabb pojáca, aki még mindig fut egy nő után, aki már vagy milliószor lekoptatta!

TAMÁS (mentegetőzve) De ugye ezzel nem arra céloz Kegyed, hogy most fogja magát, és esetleg engem is lekoptat!

ÉRTELMISÉGI NŐ Hát amennyiben ilyen hülyeségekkel, és avittos szövegekkel fáraszt a közeljövőben még szóba jöhet! (rejtélyesen elmosolyodik) Na, de most nincs kegyelem! Ön jön! Hogy lehet egy ilyen jóképű hapsinak egyetlen valamirevaló csaja sincs?! Csak nem az erősebbik nem iránt kacsintgat! Eltaláltam?!

TAMÁS (megigazítja nyakkendőjét, miközben kezével folyamatosan babrálja inge gombjait) Hát… ami azt illeti fogalmam sincs, hogy ez hogy történhetett! Bizonyára a nehéz gyerekkorom miatt!

ÉRTELMISÉGI NŐ Ne is folytassa, ha kérhetem! (kedvesen leinti) A többit már magam is azonnal kitalálom! Egyke gyerekként nőtt fel, ha jól sejtem, akit a szülei a végtelenségig elkényeztettek, és mikor iskolába került szembesült csak a rideg, számító, és kegyetlen valósággal, hogy még sincs vattacukorból a felhő, és az élet nem mézeskalács házikó!

TAMÁS (nagyon szomorú, és komoly arckifejezést ölt)  Igen, ebben igaza van!

ÉRTELMISÉGI NŐ Nem lehet igaz, hogy hogy lehettem ekkora állat! Ugye ezt nem én mondtam, amit most hallott? (mentegetőzik őszintén)

TAMÁS Hát… attól tartok, hogy a többi asztal már sajnos mind foglalt! (meggondolja magát) De ha arra kíváncsi… most még nem haragudhatok kegyedre, mert sajnos még nem ismerhetem! Még nagyon az elején vagyunk minden további folyamatnak!

ÉRTELMISÉGI NŐ (hevesen, és izgatottan) Egyre jobban kezdek vonzódni magához! Nem mondták még Önnek, hogy van valami hallatlanul meggyőző, árva, kisfiús kisugárzása?

TAMÁS Kegyed az első, aki ezt ma este felvetette, és nagyon jólesik, ha őszintén gondolja!

ÉRTELMISÉGI NŐ Eszembe jutott valami!

TAMÁS Hallgatom!

ÉRTELMISÉGI NŐ Mit szólna hozzá, ha megadnám az elérhetőségemet, és ha gondolja előbb, vagy utóbb de biztosan összefuthatunk még a városban! (töprengőn, kíváncsian néz rá, miközben farkasszemezve figyeli) Feltételezem szokott a városban járkálni, vagy jönni-menni!

TAMÁS Attól tartok, hogy máris leleplezte egy nagyon fontos titkomat!

ÉRTELMISÉGI NŐ Mit is?! (semmit nem érthet még az egészből, de töpreng, és erősen koncentrál)

TAMÁS Tudja Drága én éjjel, ha leszáll a sötétség nem… nem szívesen teszem ki a lábam otthonom védett környezetéből! Remélem sikerült ébren tartanom élénk kíváncsiságát?

ÉRTELMISÉGI NŐ Ez most valami hülye vicc akar lenni! Ugye?! Ekkora baromságot!

TAMÁS Pedig drága Hölgyem attól tartok, hogy ennél komolyabban már aligha beszélhettem volna!

ÉRTELMISÉGI NŐ Hát… akkor… (belenyúl kis hátizsákjába, ahol pár pillanatig kotorász, majd felírja egy kitépett noteszlapra elérhetőségeit, és odaadja Tamásnak) Tessék kedves Uram! Itt a címem, és az otthoni számom! Már nagyon várom a következő találkozást, mert megfogott Önben valami! (enyhén felemelkedik székéből Tamás is felállna, hogy segíthessen neki, az értelmiségi nő gyöngéden megpuszilja arcát)

(Tamás jóleső érzéssel hanyatlik vissza a székébe, miközben hallja a hívó gongütést, mely már oly ismerősen cseng; szemlátomást egészségesebb lett valamicskével az önbizalma; a következő partnerra sem kell sokáig várakoznia máris megjelenik asztalánál egy hétköznapias csinossággal, lezserséggel felöltözött pszichológus)

PSZICHOLÓGUS NŐ Bocsásson meg, de szabad ez a hely?

TAMÁS Oh! Hát hogyne, természetesen! Tessék, csak! (figyelmes kedvességgel kihúzza előtte a széket)

PSZICHOLÓGUS NŐ (kedvesen leül; rendezgetni kezdi a ruháját, majd mint aki a páciensek magánéletében vájkál kiteszi a kis asztalkára nagyalakú spirálfüzetét és tollait, hogy legyen mint feljegyeznie: rágni kezdi előbb a szemüvege szárát, majd később egyre feltűnőbben a ceruzáját) Igazán figyelmes tisztelt Uram! Nem is gondoltam volna, hogy a mai világban még léteznek ilyen úriember-lovagok!

TAMÁS Nos, hát én köszönöm hálás szívvel a megtisztelő bókot!

PSZICHOLÓGUS NŐ Akkor tehát! (ölébe rendezgeti kényelmesen a nagyalakú füzetét, golyóstollát is keze ügyébe helyezni; mint aki szemlátomást felkészül valamire kísérleti jelleggel) Miről szeretne, ha először beszélgetnénk?

TAMÁS Bocsásson meg drága, de én azt hittem… ismerkedni jött?

PSZICHOLÓGUS NŐ Sajnos szakmai megkerülhetetlenség, hogy két embert ennyire egymás mellé rendelt, vagy sodort a kiszámítható Végzet! Akkor? Mivel kezdjünk? (órájára pillant, mint aki nem bocsátkozik felesleges szócséplésbe)

TAMÁS Ami Önnek drága Hölgyem megfelel!

PSZICHOLÓGUS NŐ Minek utána a döntés jogát éppen most ruházta át rám, ebben az esetben minden felelősség sajnos engem terhel!

 

Kis szünet.

 

Kezdjük akkor a gyerekkorral! Jó?!

 

(Tamás kezdi magát úgy érezni, mint egy kísérleti, ketrecbe szorított állat, aki még nem tudhatja mi vár rá: már megint idegesen izeg-mozog, plusz felesleges tevékenységeket végez)

 

TAMÁS Tökéletesen!

PSZICHOLÓGUS NŐ Tehát akkor! (hallatlanul elegánsan, és roppant sugárzón keresztberakja egymáson a lábát; az adott helyzetnek némi egzotikus színezetet ad harisnyája apró, mégis jelentős villanása) Mi az amire a legjobban emlékszik gyerekkorából?

TAMÁS Szinte mindenre emlékszem!

PSZICHOLÓGUS NŐ Azért ilyen könnyen nem ússza meg! Mesélj el kérem, hogy mi az ami szomorú, fájdalmas emlékeket ébresztett önben, mert a legtöbb esetben orvosi tényként igazolható, hogy az adott páciens talán sokkal inkább emlékezik a boldogságra, mint a negatív dolgokra! (golyóstollát kattintgatva figyelmesen vizsgálgatni kezdi, miközben rágja szemüvege szárát, mintha ezzel akarna némi-nemű tekintélyre szert tenni)

TAMÁS Megtetszik izzasztani! (gyorsan előkap egy zsebkendőt és hevesen, idegeskedve törölgetni kezdi homlokát, hogy egy kis idő múltán már egész homloka vörösfoltos; mintha sebeket viselne…)  Azt hiszem, hogy talán… igen! minden általános iskolában kezdődött!

PSZICHOLÓGUS NŐ Bántották magát? Megalázták? Megszégyenítették? Gúnyt űztek vihogva a molettságából?

TAMÁS Ezt meg hogy találta ki??? (elkerekedett, nagyra meresztett szemekkel)

PSZICHOLÓGUS NŐ Ne felejtse el kérem, hogy nekem bizonyos fokig ez a szakmám, tehát értek valamicskét az ember elme bonyolult összefüggéseihez! (kihúzza magát egyenes tartással, hófehér inge mögött felsejlik kecses melltartója szintén patyolatfehér részlete; Tamás nem mert ránézni, és ez valahogy imponál is a Pszichológusnak, mert máris eldöntötte hogy nem pszicho és szociopata)

TAMÁS Oh, hát persze! Erről teljesen megfeledkeztem! Kérdezzen csak nyugodtan!

PSZICHOLÓGUS NŐ …Tehát erről az oldaláról a kortörténete már kezd derengeni, de hadd kérdezzem meg kedves Uram, ha Ön ennyi sok év múltán is ekkora lelki galibába került – mert ezt nem kétlem -, akkor mi az ördögért nem kért egy specialistától segítséget?! Ezt mint józan ember, aki önálló gondolattal rendelkezik, sajnos fel nem foghatom!

TAMÁS Nos, igazán örülök, hogy volt szíves és megkérdezte! A válasz is egészen egyszerű! A kísérleti szakemberekkel mindig illő vigyázni, mert azok csupán ideig-óráig az ember legbizalmasabb ismerősei, viszont tartós, és őszinte baráti kapcsolatot felépíteni velük már szinte szakmai ártalomnak számít! És én tudja drága… sokkal jobban szerettem volna valakit, akivel mindenről ellehet beszélgetni anélkül, hogy bármelyik eltévedt pillanatban vizsgálódás tárgyává tenné tudományos alapokon az agyamat!

PSZICHOLÓGUS NŐ Nocsak! Drága uram! Ön pillanatról-pillanatra kellemes meglepetést képes okozni nekem! Már így is azonnal megfigyeltem, hogy rejtett intelligenciája képességeivel szándékosan nem kérkedik, sőt, - mintha egyenesen titkolni igyekezne, hogy Ön is egy egészséges felnőtt ember, akinek meglennének a jogai! Mintha folyamatosan, szándékosan az árnyékban rejtőzködne, hogy ezzel megfigyelhesse a környezetét… Kísérteties és hátborzongató!

TAMÁS …De azért őszintén remélem, hogy nem sértettem meg, vagy tettem olyasmit, amitől a későbbiek folyamán esetleg szégyenkeznem illik?

PSZICHOLÓGUS NŐ Nem, ugyan már! Sőt! Kitűnő, hogy léteznek még megfejthetetlen emberek, így legalább én sem azt érzem, hogy a munkám kidobnivaló haszontalanság!

TAMÁS Hát ennek… igazán örülök!

PSZICHOLÓGUS NŐ Részemről a megtisztelő szerencse! De szerintem nagyon elkanyarodtunk az eredeti témánktól nem gondolja?

TAMÁS …Igen, talán igaza lehet!

PSZICHOLÓGUS NŐ Tudom, mint az esetek legtöbb részében!

TAMÁS Kérem, akkor talán… folytassuk! (fészkelődik, és igyekszik önmagának valamivel előnyösebb megjelenést biztosítani, mert meggyőződése, hogy sajnos a legtöbb ember a kinézet alapján hajlamos ítélkezni)

PSZICHOLÓGUS NŐ Azt kell gondolnom, hogy mintha Önnek kedves Uram egyszerre két személyisége is lenne! Egyrészt még mindig úgy érezem, hogy ott van magából a szorongó, elfojtott, sebezhető gyermeki énje, és másfelől viszont egy éretten gondolkodó, és roppant felelősségteljes férfi, aki szívesen megtalálná már a helyét a világban, viszont valami, mintha… gátolná ebben! Ugye tökéletesen igazam van?! (kedvesen tekint rá)

TAMÁS Hát, ami azt illeti… elvégre kegyed a szakember!

PSZICHOLÓGUS NŐ Látja, én még a gesztusaiban, és a testbeszédében is úgy tudok olvasni, akár egy kinyitott könyvben! Most alkalmas lehetősége lett volna, hogy egy kicsit megvizsgálhassam a vitatkozási, érvelési képességeit, de ehelyett, mit csinált? Nem kezdeményezett, sőt egyenesen bizonyos merev távolságtartást véltem felfedezni kölcsönös emberi interakciójában!

TAMÁS Elnézést kell kérnem, ha bármi problémát, kellemetlenséget okoztam!

PSZICHOLÓGUS NŐ Látja, már megint felfedett magából egy jelentős apró kis szeletet! Mondja milyen habitusú személyiségek voltak a szülei?

TAMÁS Bocsásson meg, de attól tartok nehezen követem!

PSZICHOLÓGUS NŐ Ezt úgy értem, hogy ki volt a családjában az irányító, domináns vezéralkat! Tehát ki irányította összeszokott, mindennapi életüket! Így már világos?!

TAMÁS Á! Vagy úgy! Csak először még nehezen vettem ki, hogy mit is szeretne Kegyed! Hát… édesanyám még mindig csupaszív, gyönyörű, és elegáns asszony, akinek megvolt hozzá a konok határozottsága, hogy rendezett családi életet biztosítson! Apám pedig… hát igen… (elfullad a hangja, és hirtelen halkra válik) Apám tudja drága… ő egy nagyon ingerlékeny és sajnos sok esetben dühkitöréseket produkáló ember volt, aki, ha nem úgy mentek a maga, és családja dolgai, ahogyan azt ő eltervezte aki robbant, és sértett! Nehéz volt, mire az ember megszokta, de érdekes módon társaságban ezt valahogy mi – szűkebben vett családja szinte nem is vettük észre! Érti ezt?!

PSZICHOLÓGUS NŐ A kis apró mozaikdarabkákból lassacskán csak kialakul bennem Önről egy egységes Egész! (sejtelmesen, titokzatosan) Feltételezem, hogy amikor az apja váratlanul elhunyt akkor – bocsásson meg, ha megbántanám -, de azért valahogy mégiscsak visszatérhetett az élet a normálisabb kerékvágásba!

TAMÁS Ezt a meglepetést! Még eddig senki sem kérdezte meg, pedig itt volt az orruk előtt! (furcsán, kellemesen önmaga is meglepődik, mint aki lelepleződött)

PSZICHOLÓGUS NŐ Azért vagyok, hogy a problémákkal kedves pácienseim szembe tudjanak nézni, és ha kell tovább tudjanak lépni!

TAMÁS Tudja Drága, én azt hiszem, hogy egyedül az óceán engedheti meg magának, hogy ne emlékezzen múltjára, mert egyes Dél-amerikai kultúrákban mind a mai napig úgy tudják, hogy egyedül a hatalmas víznek nincsenek emlékei… (furcsa, szinte bölcselkedő a hangja)

PSZICHOLÓGUS NŐ Hát, kérem drága Uram! Én úgy látom, hogy minek utána az időnk sajnos rohamosan a végéhez közeledik, azt tanácsolom Önnek, hogyha kedve támad valamikor beszélgetni egy jót, vagy csupán együtt lenni egy megértő, támogató valakivel kérem nyugodtan keressen meg az irodámban! (kis táskájából egy mininévjegyet nyújt át elegánsan, és mintha inkognitóban lenne felteszi sötét szemüvegét, várva a gongütésre, mely pillanatokon belül halhatóvá válik; amint meghallja a gongot máris távozik a színről)

TAMÁS …Én azt gondoltam, hogy még beszélgethetünk egy kicsit… (mint aki mélységesen csalódott egy elképzelt szituációban; szomorkásan, kedvetlenül foglal helyet, idegállapota enyhén kiszolgáltatott. Megjelenik egy civil művésznő, akiről első pillantásban nehéz eldönteni, hogy egy szerepet játszik abszolúte briliánsan, vagy csupán csak önmagát adja; kedvesen Tamás felé közelít, mert valami felkeltette az érdeklődését benne)

 

MŰVÉSZNŐ (mint aki kicsit bizonytalankodik, hogy jó-e az általa alakított szerep, vagy hamis; megjátssza a tétovaságot, és a kislányos pirulását) Kérem szépen… szabad ez a hely?

TAMÁS (feláll az asztal mellől, és megint csak kihúzza előtte a széket; a fiatal művésznő ettől mintha megerősítést nyerne, viselkedése egyszerre sokkal magabiztosabb, és határozottá válik, két oldalról meg is puszilja a megilletődött Tamást)

MŰVÉSZNŐ Hogy hogy mennyire gáláns fiatalember! Ezt a meglepetést! (ebben a pillanatban úgy foglal helyet magának, mint egy nagyvilági dáma, már csak a cigarettaszipka hiányzik enyhén telt ajkú szájából)

TAMÁS Kérem Hölgyem, ez csak természetes!

MŰVÉSZNŐ Mit szólna hozzá, ha kivételesen tegeznénk egymást! Én is utálom, ha azonnal letegeznek, mégis a kölcsönös bizalom megnyeréséhez ez elengedhetetlen – véleményem szerint! (ebben a percben annyira magával ragadóan nőies, és kecses, hogy Tamásnak önkéntelen is dobban párat, jól hallhatón a szíve)

TAMÁS Bocsáss meg, de te annyira…

SZÍNÉSZNŐ (kicsit unalmasan, de egyre kedvesebben) Igen, hát hogyne! Már hallhattam éppen elégszer, de azért nagyon szimpatikusnak tűnsz, hogy megjegyezted! Nagyon kedves vagy! (puszi két felől, Tamás enyhén reszket) Hogy te milyen cuki pofi vagy! (kedvesen megcirógatja párszor az arcát) Csak nem elpirult a Nagylegény?! Jaj, ez olyan édi!

TAMÁS Ö… ö… nos hát… akkor jó!

SZÍNÉSZNŐ Nem mondták még neked, hogy a kisfiús bájod lehet egyszer a biztos veszted?

TAMÁS Hát, ami azt illeti… előfordult már ilyen!

SZÍNÉSZNŐ (kedvesen két tenyerébe veszi a másik erősen verejtékező kezét) Nyugalom, hé! megnyugtatlak szívem, hogy még semmi nem fog történni, hacsak te nem úgy akarod! (párszor végigsimogatja a szőrös kezet, mire Tamás ideiglenesen igyekszik elaltatni magában a felfokozott izgalmakat!)

TAMÁS Bocsáss meg, ha összeragasztottalak… tudod én mindig ennyire… izgulós voltam!

SZÍNÉSZNŐ (ahogyan kedves közvetlenséggel hallgatja egyre jobban érzi, hogy nagyon kedveli, mintha már régóta nagyon közeli ismerősök volnának)  Jaj, de drága vagy! Legszívesebben most azonnal megcsókolnálak, és utána jöhetne egy fergeteges szex jelenet! (észreveszi, hogy Tamás mélyen elpirul, mint aki valami nagyon illetlen, tabu dolgot

 hallott, és ezen kissé megrökönyödik) Remélem tudod mit jelent ugye, ha egy férfi és egy nő nagyon vonzódik egymáshoz?

TAMÁS A szexuális ösztönök maradéktalan kielégítésre gondolsz?!

MŰVÉSZNŐ Na, látod! nem is vagy te olyan buta fiú, mint amilyennek tetted magad!

TAMÁS Bármennyire is furcsán nézhetek ki, de próbálom magamat adni, bár ez kissé nehéz feladat! Legalább is számomra!

MŰVÉSZNŐ Nem baj, te kis butuska! De előbb ismerjük meg közelebbről egymást, jó?!

TAMÁS Állok mindenben a rendelkezésedre!

MŰVÉSZNŐ Szóval ezzel azt akarod mondani, hogy mindenben hagyod, hogy irányítsak? Jaj, hát teljesen le akarsz venni, már a legelső alkalommal a lábamról!

TAMÁS Bocsáss meg, ha már megint… valamit rosszul csináltam!

MŰVÉSZNŐ Nem sajnálkozhatunk örökké, nem igaz?! Az életben annyi minden megváltozik, de remélhetőleg az örök, és szent barátságok talán soha!

TAMÁS Ezt nagyon szépen mondtad! Ki írta?

MŰVÉSZNŐ Hát, ha én lettem volna az biztos, hogy nem egy alig ötven férőhelyes kis kamaraszínházban kellene naponta ötvenszer legalább tépni a szám! (ironikusan, kissé neheztelő hangon)

TAMÁS S mondd csak? Hogy állsz a szerepeiddel?

MŰVÉSZNŐ Mint mindenki más drága barátom! A Szanyiszlavszkij-féle módszerhez igyekszem igazodni, és természetesen mindent el is követek, hogy ebből a kedves nézőközönség minden este – remélhetőleg -, egy fikarcnyit se vehessen észre! Elvégre a nézőket nem lehet becsapni, mert akár még egy légypiszkot is észrevesznek!

TAMÁS Hát az már nagyon igaz!

MŰVÉSZNŐ …És téged mi szél sodort éppen ide a földgolyó eme reménytelen romantikusainak színhelyére? Kevés volt a szexuális felkérés? (mint aki egyenesen provokál, és egyszerre incselkedik is)

TAMÁS (erősen félrenyel, és látszik, hogy roppant kínosan érzi magát; számára a kérdés egyet jelent az abszolút tabutémákkal, ezért csak nagyon nehezen mer rá válaszolni; ezt megsejti a művésznő, mert megsimogatja a másik kézfejét, és apróbb, finom gesztusokkal bátorítja)

MŰVÉSZNŐ Na, na! Nézzenek oda! Csak nem elpirultál?! Oh! Hát ez annyira aranyos! Látod-látod, ha a mostani beképzelt, hímsoviniszta rendezőm ezt így láthatná, kapásból írna számodra is egy kisebb egyfelvonásos jelenetet! (aprókat kacag, és látszik rajta, hogy nagyon jól érzi magát, míg Tamás enyhén szorong)

TAMÁS Hát… bizonyára, ha te mondod!

MŰVÉSZNŐ Ennyire könnyen azért nem úszod meg kishaver! És mesélj csak tovább? Ki volt az a lány, aki miatt… kiborult a bili? Eltört a kancsód? (kíváncsiskodón, pletykaéhes-szemekkel farkasszemet néz vele, és a szeme egyre csillogóbb)

TAMÁS Nézd csak! Már megbocsáss, de azt hittem, hogy múltam szerves részét majd csupán akkor fedhetem fel előtted, ha már igazán, és teljes körűn megbízunk egymásban!

MŰVÉSZNŐ Hogy te milyen egy sótlan egy alak vagy! Igazi lovaglelkű mi?! Na akkor idefigyel kisöreg, mert csak egyszer mondom el! (mint aki fenyegetőzik, bár arckifejezése továbbra is bájos, és lebilincselő; Tamás szemébe néz megbocsátón, de valamivel komolyabban) A mostani érdek-vezérelt, szemétláda világban kispajtás a kutyát nem érdekli, hogy neked milyen erkölcsi nézeteid, vagy gondjaid vannak! Ez az első! A második, hogyha folyamatosan résen szeretnél állni, akkor nem ártana kimozdulnod is gyakorta a biztonságos négy falad közül, hogy egyáltalán a valódi élettel is testközelből megismerkedj!

TAMÁS (mint akit hidegzuhanyként ér a felismerés, rádöbben valamire, és magabiztosabbá válik; úgy beszél) Igazad van! Ezt én sem firtatom, de bármennyire is önsajnáló szövegnek hangzik a dumám, tudod… annyira megkérgesedtem és bezárkóztam az utóbbi időben, hogy saját félelmeim rabjává aljasodtam!

MŰVÉSZNŐ (finoman összetapsikolja két kacsóját a levegőben, mint aki gratulál) Bravó, Bravisszimó! Mondd csak? Hogy csinálod, hogy mindig gyilkosan őszinte alakítást tud nyújtani? Megöl a kíváncsiság, és nagyon irigyellek!

TAMÁS (szegény, mint aki az egészből nem ért semmit, hitetlenkedik) Ö… bocsánat… de még mindig nem értem, hogy… mire is gondolsz!

MŰVÉSZNŐ Jaj, de aranyos kis butuska vagy! számomra igazi főnyeremény! Még soha nem követtem el akkora nagy hibát, hogy színpadon beleszerettem volna a partnereimbe, de te valahogy egészen más vagy, és még nagyon sokat szeretnék veled beszélgetni a közeljövőben! (mint aki szerelmi vallomást tesz, meg is fogja Tamás verejtékező kezét)

TAMÁS Igazán nagyon örülök, hogy ezt mondod!

 

(Megszólal a kellemes beszélgetést keresztbevágó gongütés; mindketten érzik, hogy talán most jött el a megfelelő, végzetes pillanat; Tamás kézcsókkal, búcsúzkodna, mire a Művésznő szenvedélyesen megcsókolja; nem lehet azonban tudni, hogy egy jól időzített színpadi műcsók volt-e, vagy igazi érzelmekről tanúsodó lángolás? A Művésznő még látni, hogy gyönyörű, csillogó tekintettel hátra-hátra fordul párszor, amint távozik a színről, ezzel érzékeltetve, hogy Tamás nagy benyomást tehetett rá, majd eltűnik. Egy fitneszedző nő jön, akinek szálkás, kidolgozott idomain látszik, hogy mindenapját az edzőtermekben tölti, és számára prófétikus küldetés a zsírok, és felesleges kilók lebontása, és küzdelme; két súlyzóval jön, mint hasznos kellékeivel, és látszik rajta, hogy kicsit fennhordja az orrát; Tamás azonnal felállna illedelmesen, hogy hellyel, de nem fogadja el, mert azonnal a súlyzókkal kell kisebb edzés gyakorlatokba)

 

FITNESZ NŐ Egy-kettő, egy-kettő! Gyerünk! Talpra! Csinálja mindenki velem egyszerre a gyakorlatokat, hogy fitt és remélhetőleg egészséges lehessen!

TAMÁS (nagyon érzi, hogy számára egyre kínosabb ez a szituáció, de azért feláll, és kissé idétlenül megpróbál végigcsinálni pár gyakorlatot, mit a nő mond; lehet hallani, hogy egy kis idő multán erősen fújtat, sóhajtózik)

FITNESZ NŐ Na gyerünk, gyerünk! Csak szaporán husikám! Maguktól nem fognak eltűnni a fölös plusz kilók! Na, még ötvenet! (közben, mint egy lelkes, és gyönyörű akrobata elegánsan egyensúlyozik a súlyzóival, és úgy tűnik, hogy el is hiszi, amit éppen csinál)

TAMÁS Bocsásson meg… hu-hu! De nem lehetne… ha csak… pár percet… de igazán… olyan könnyebbség volna… (erősen fújtat, erőlködik)

FINTESZ NŐ Na, jól van! Most már majd könnyebb lesz! Enyhe izomláz azért még belefér! A szépségért mindenkinek szenvednie kell! Na, még ötöt!

TAMÁS (látszik rajta, hogy erőlködik még tovább, de egyre kevésbé bírja szusszal, és lahanyatlik a székére, hogy kicsit kifújja magát)

FITNESZ NŐ (még egyensúlyozik lelkesen, vidáman a súlyzóival, majd gondol egyet, és lerakja az asztal mellé, majd ő is leül) Haj! Imádok mozogni! Te nem?!

TAMÁS (mohó kortyokban kortyol párat az előtte lévő vizespohárból)  Hú! Igen! Ezzel egyet kell értenem, de azért… ugye nem baj, ha már nem bírtam tovább?

FITNESZ NŐ Nem te kis buta! Hát persze, hogy nem! Bár az eddigi ex pasijaim többsége nem mondom deltás, és kockaizmokkal volt megáldva, de így sem rossz a felhozatal! Azon gondolkodtam, hogy mit lett volna, ha gyerekkoromba annyira nem gúnyoltak volna ki a molettságom miatt?! Vajon akkor több lett volna az önbizalmam?! (önmagában töpreng)

TAMÁS Hát… én azt mondhatom, hogy velem is megtörténtek bizonyos nagyon kellemetlen dolgok, de az embernek valahogy… nem is tudom… túl kell lépnie önmagán, hogy tovább tudjon lépni! Elég idétlen elképzelés, nem?!

FITNESSZ NŐ Hát, kérlek szépen, az attól függ, honnan nézzük a dolgok összefüggéseit? Mert ugyebár ott van a konkrét önbizalom kérdése ez vagy kifejlődik az emberben, legtöbb esetben, vagy elsüllyed! Illetve, ha az adott embernek senkije sincsen, aki hinne benne, hogy megtudja csinálni, az adott dolgokat, akkor vagy így, vagy úgy, de szerintem, meglehetősen nehéz az előbbre jutás!

TAMÁS A legmesszebbmenőkig egyetértek!

FITNESZ NŐ Én sem azért mondtam el, mert mindent tudó vagyok, csak éppen ebben a pillanatban most így érzem magamat!

TAMÁS …Megengedsz egy kérdést?

FITNESZ NŐ Tessék, hát hogyne! Természetesen! (kicsit közelebb hajol Tamáshoz, aki enyhén visszahúzódik, de mindvégig fenntartja a szemkontaktust)

TAMÁS Azt szeretném tudni, hogy te miért gondolkodtál a párkapcsolatok ilyen jellegű kezdeményezésénél? Elvégre nézz csak magadra! Bomba formában vagy! Gyönyörű és makulátlanul roppant csinos a megjelenésed! Miért van az, hogy meglehetősen gyakorta éppen a legtöbb jól kinéző emberek a lehető legelégedetlenebbek saját magukkal?!

FINTESZ NŐ (látszik rajta, hogy valami megfogta a kérdés hallatán, mert erősen töprengésbe kezd, gondolkozik a hallotakon) Látod, ez kérlek egy kitűnő kérdés, és bár nem biztos, hogy menni fog, de azért megpróbálok rá válaszolni! (mély levegőt vesz, mint a valóban sorsdöntő, és nagyon fontos pillanatok előtt) Az igazság az, hogy én szinte mindenben nagy hátrányokkal indultam – többek között akkor is -, amikor ezt a sportolós pályát elkezdtem! Én… meglehetősen molett, duci kislány voltam, és az orvosom azt mondta, hogy a gerincferdülésem olyan további károkat okozhat, ami akár súlyosan is veszélyeztetheti a további életemet! Hát ezért kezdtem el előbb a ritmikus gimnasztikát, és aztán a fitnesz kategóráit!

TAMÁS (elgondolkozva, majd együtt érzően) Megértem!

FITNESZ NŐ …Tudod a legtöbb ember nagyon irigykedő, és féltékeny lett különösen a mai világban, nem tudom miért! Amikor valamelyiknek megvan szinte mindene! És én pedig csak azt mondhatom, ha az embernek van egy határozott elképzelése, vagy álma, amihez tőle telhetően ragaszkodik, akkor foggal-körömmel próbálja meg megvalósítani a céljait, mert másként előbb-utóbb, de egyszer csak azt fogja észrevenni, hogy elszaladt vele a vonat, és egyszerre túl sok mindenről mondott le!

TAMÁS Neked mi a legfontosabb egy párkapcsolatban?

FITNESZ NŐ Hát… ez is fogós kérdés! De ahogy látom te ilyen kis csalafinta találós kérdéses srácnak tűnsz, aki szereti tornáztatni a másik agyát is! Ez nagyon bejön!

TAMÁS Nos, hát ezt igazán megköszönöm!

FITNESZ NŐ …De visszatérve az eredeti kérdéshez! Azt gondolom, hogy mindenkinek kell és szükséges valami belső, titkos szikra, ami megfogja a másikban: lehet az egy szempár, egy igéző mosoly, vagy tekintet, valami, amitől a másik kicsit tudod… bezsong, és ha már kölcsönösen bizseregnek, akkor akkora probléma szerintem nem történhet!

TAMÁS Mi a véleményed arról, hogy egy alapvetően őszinteségre, és bizalmasságra felépített barátság hozhatja el a legszebb, legmeghittebb szerelmet!

FITNESZ NŐ Amennyiben arra célzol, én sem zárkózok el előle, de szeretem tudni, és ismerni a másik határait és korlátait is!

TAMÁS Ez nagyon helyes és hasznos tanács! (élénkebben kezd figyelni)

FITNESZ NŐ De most te sem fogod megúszni az én kérdéseimet!

TAMÁS Hallgatlak!

FITNESZ NŐ Miért van az, hogy abban a pillanatban, amikor beléptem, és megláttalak téged valahogy sokkal gyámoltalanabbnak, sokkal félénkebbnek tűntél, mint az itt jelenlévők? Bocsáss meg, ha túl mélyen érint a kérdésem, csak túlzottan kíváncsiskodó vagyok! Nem muszáj válaszolnod rá, ha nem akarsz! (kedvesen néz rá, mint aki kölcsönösen bízni szeretne benne)

TAMÁS Kedves vagy, köszönöm! Azt hiszem, hogy ha nem volnának kérdések az emberek többsége az abszolút válaszokkal se tudhatna mit kezdeni! Nézd! Én azt hiszem, hogy talán mindig is sokkal érzékenyebben, intenzívebben éltem át a változásokat, melyek engem értek; s még nem is beszélgettünk a serdülőkori krízisekről! …És velem is megtörténtek nagyon galád és alattomos dolgok, aminek talán nem kellett volna akkor megtörténniük… csak az adott helyzet magukkal hozta, és nem volt választás!

FITNESZ NŐ Bocsáss meg, de szerintem ebben egyáltalán nincs igazad! Mindig létezik a választás képessége, csak az ember valahogy ezt is elhibázza önkéntelenül…

TAMÁS Igen, ezen már én is jó párszor töprengtem! De, a gyávaság, vagy ahogyan egyesek nevezik a megalázkodás, vagy behódolás mások előtt még nem jelentheti feltétlenül az adott elvek feladását – legfeljebb csak a szükséges haladékot, ami megérlelheti a további mozgósítható elhatározások sorát!

FITNESZ NŐ Hát, ez nagyon érdekes! Én nem is gondoltam volna, hogy találkozok az életemben még egy ilyen mélyenszántó emberrel, aki filozófia síkra tereli a valóban fontos gondolatokat! Igazi ritkaság vagy, és ezt a lehető legőszintébben mondom! (bizalmasan megszórítja a kezét)

TAMÁS Nagyon örülök, hogy ezt mondod, és hogy mindig őszinte vagy! Tudod – szerintem főként manapság -, ez a legfontosabb emberi remény!

FITNESZ EDZŐ Ez annyira jó! Egyre jobban, és jobban élvezem kedves társaságodat!

TAMÁS Ennek csak én örülhetek végtelenül igazán!

FITNESZ EDZŐ Figyelj csak… (látszik rajta, hogy nagyon félénken, tétován közelíti meg a kérdést, mert nem biztos magában) Mit a véleményed arról a tanmeséről, hogy egy sündisznócska is szerethet egy sirályt?

TAMÁS Ó! Hát nézzük csak! Ha a képzeleti útvonalon közelítjük meg szinte már semmi akadálya! Viszont, ha a gyakorlatban próbálnánk ki? Hát az egy… érdekes vállalkozás lehetne… (töpreng, de érdeklődve)

FITNESZ EDZŐ …Csak mert én arra gondoltam, hogyha valakivel komolyabban is fenn szeretnék tartani egy kapcsolatot, akkor mindenképpen ismernem kellene az adott típusú illető erősségeit, és hátrányait! Te hogy vagy ezzel?!

TAMÁS Igen! Nagy általánosságban ennél a kérdésnél szoktak lebukni, és utána már nagyon nehéz visszatornázni magukat az adott szöveg elejére! Tudod… szerintem a legfontosabb talán az lehetne, hogy akárhogyan nézzen is ki egy ember, de próbálja meg szembemenve a társadalom kritikákkal is – jól érezni magát a bőrében!

FITNESZ EDZŐ (végignézi magát; látszik, mintha folyamatosan méregetné magát, mert állandóan meg akar felelni az elvárásoknak; a maga mellé fektetett kézi súlyozókat is szemügyre veszi egy éles, kifejező pillantással) Tudod kedves barátom talán minden ember azt gondolja, vagy képzeli, hogy egy nemes és önmagát megváltó cél érdekében indulhat el hosszú, és viszontagságos útjára és amikor beteljesítette az adott megvalósításra szánt elképzeléseit, álmait, és terveit nem is tudom… mintha saját maga pozitivista energiáit is mind elégetné! Értesz engem?!

TAMÁS Te most így érzed magad ebben a percben?

FITNESZ EDZŐ Igen, sajnos vannak nagyon jó, és hangulatos napjaim, amikor semmi sem tud eléggé kizökkenteni, még a legzordonabb, leghitványabb alpári kritika sem, viszont vannak napok, amikor bizony erősen össze kell kapnom magamat, hogy a gondok, és problémák tömege nehogy véletlenül a fejemre nőjön! De most nagyon jól érzem magam, mert mintha lelkünk folyamatosan megnyílna egymásnak, miközben mindketten érezzük, és tudjuk, hogy nem biztos, hogy a közeljövőben esetleg még találkozhatunk…

TAMÁS Ha szeretnél még találkozni, én semminek sem leszek az elrontója! Mindig is attól rettegtem – szinte mániákus igyekezettel -, hogy nem lehetek majd képes igazán boldoggá tenni egy hölgyet! Aztán valahogy ez a későbbi félelmem is egy csapásra önigazulást nyert!

FITNESZ EDZŐ Igen! Pontosan tudom, hogy mire gondolsz! Tudod voltak olyan kigyúrt izmos pasik, akiktől majd megvadultam, és szinte azonnal felforrt a vérem, és mikor az ember beszélgetett velük alig öt percet csupán – azonnal rájött, mint mind vagy seggfej, vagy trófeavadász, aki csak a testemet akarja, miközben esze ágában sincs, hogy a jól sikerült egyéjszakás kaland után bármikor is találkozni fogunk!

TAMÁS Ezt őszintén sajnálom!

FITNESZ EDZŐ (megpróbál felülemelkedni az átmeneti jellegű, kisebb szomorúságán, és mosolyogni próbál egész lényét beleadva) Ha megtisztelsz a bizalmaddal még nagyon sok mindent szeretnék neked elmesélni magamról! (jelentőségteljesen szemébe néz, és egy papírdarabkára szintén felírja számát, és elérhetőségeit)

 

(megszólal a gongütés; Tamás feláll, a Fitnesz edző is feláll; Tamás kézcsókkal búcsúzik, a Fitnesz edző elpirul, majd kissé bájos ügyetlenséggel pukedlizik egyet aztán arcon puszilja Tamást; kezébe veszi a kézi súlyzóit, majd egy virágos mosoly kíséretében távozik a színről. Tamás visszaül a helyére, és várakozik egy ideig)

 

(Kis csönd)

 

(Nem sokkal később egy manöken típusú, modell hölgy lép be gazellaléptekkel átüget a színpadon; látszik, hogy roppant igényes és mindig halhatatlan eleganciával igyekszik követni a divat modern és akárcsak legcsekélyebb változásait; karcsú, és feltűnően hosszú lábát frissen epiláltatta, és, hogy szépsége még jobban érvényesülhessen tényleg csupán a legszükségesebb sminket tette magára, mert a természetes szépség híve, ami nagyon szokatlan a mai világban; megáll kedvesen virágmintás nyáriasított ruhácskájában Tamás asztala előtt, és kedvesen bambul, amíg Tamás észre nem veszi; pillanatokig elfogultan csak bámulni tudja meglepetésében szóhoz sem jut, majd azonnal feláll és udvariasan kihúzza előtte a széket)

 

TAMÁS Oh! Bocsásáson meg kérem… parancsoljon helyet foglalni!

MODELL Oh! Igazán nagyon kedves! Köszönöm szépen! (mintha minden mozdulatából valósággal lángolna az elevenség, és a művészi igényesség, a titkos minőségi mérce; minden mozdulata egyszerre roppant kecses és sok esetben túlzásra hajlamosan kifinomult, mégis lénye, személyisége szerves, elengedhetetlen része) Bocsásson meg, de tegeződünk, vagy magázódunk-e?

TAMÁS Ahogy önnek drága Hölgyem jobban megfelel!

MODELL Akkor, ha megengeded inkább tegeződjünk, mert tudod az én szakmámban aki már magázásra adja a fejét az szigorúan csak üzletről hajlandó velem egyeztetni, vagy beszélni, és szerintem ehhez a kellemes hangulatos helyhez most egyáltalán nem illik az ilyesmi! (minden mondata hallatlanul kedves, figyelmes és bájos; egész lényéből sugárzik valami megfoghatatlan titokzatosság, mely egész lényét mágikus láthatatlan burokkal keríti be; mintha ez az igazán igéző hölgy tökéletesen tisztában lenne saját magával, és mégis nem akarja szándékosan megjátszani magát, de minduntalan, ha az emberek feltűnően megbámulják önkéntelenül is kicsit művészi lesz, de abszolút hiteles)

TAMÁS Mennyire igazad van! Eddig ebből a szemszögből nem is figyeltem meg! Köszönöm, hogy felhívtad rá a figyelmemet!

MODELL Igazán nincs mit! (annyira kedvesen, és őszintén mosolyog, amire csak igazán kivételes egyesek képesek, akik egyszerre megtudják vigasztalni a másikat, miközben nyugtatják is, és azt sugallják a partnerük felé: ,,nem lesz semmi baj!”)

TAMÁS Biztosan már számtalan formában hallhattad, de valósággal ragyogsz a kiegyensúlyozott boldogságtól! Megkérdezhetem, hogy hogyan csinálod?

MODELL Hahha! Egyszerűen csak önmagamat próbálom adni! Ennyi mindennek a titka!

TAMÁS Hát kérlek szépen! Az nem létezik, hogy csupán ennyi lenne! Mert vegyük példának okáért egy embert, akinek szorongó gátlásai vannak, és borúsabb, kedvetlenebb napokon szinte már van úgy hogy az egész világ az ellensége!

MODELL (elgondolkozik, miközben igyekszik minden szóra apránként figyelni; egész arcán látszik, hogy mélyen megérinti amit hall) Akkor talán… megpróbálnák az illetővel egy kicsit elbeszélgetni, hogy bármi rossz is fog még történni a világban a barátjára, vagy a kedvesére mindig és mindenben számíthat! Vagy nem így lenne természetes?!

TAMÁS Tudod sokat gondolkoztam én ezen a problémán is, és a változás mindenkiben ott van és ez nagyon jó! Sőt! Egyenesen szükségszerű! De! Nem minden ember van annak a birtokában, hogy hogyan találhatná meg a saját maga számára azt az egyetlen egy bevált, tehát alkalmazható módszert ami alapján egyáltalán irányítani lehetne a változást, ami –  főként sokat sanyargatott, és összetört lelkében egyik percről a másikra végbement! Te mit gondolsz erről?

MODELL Hát kérlek nem mondom… nehéz kérdés, de mint minden kérdésre erre is többféle válasz adható! (szellemes megállapítsa mögött valós élettapasztalat rejtezik) Én azt hiszem, hogy a változás törvényszerű és jó dolog, de talán csak akkor hasznos, és akkor működik, ha a többi ember is megpróbálja elfogadni azt, hogy semmi sem lehet már ugyanúgy, mint régen, viszont az újjal is meglehet valamit valósítani! Vegyünk például engem! Nem is hinnéd, hogy fogszabályozós, cofos, pattanásos kislány voltam ,aki erősen kancsalított, ha csak valaki is ránézett! És most nézz meg! (gyorsan feláll, és körbefordul, majd azonnal visszahuppan a helyére)  Ugye mennyire hihetetlen?!

TAMÁS (erősen szemléli, figyeli) Bocsáss meg, de még nem ismerhettelek gyerekkorodban, de ez a mostani gyönyörűséges látvány szerintem… önmagáért beszél! Igazi főnyeremény vagy!

MODELL Te pedig egy imádnivaló cukorfalat hapsi, hogy ilyen romantikus dolgokat mondogatsz egy kicsit önbizalomhiányos lánynak!

TAMÁS Hát igazán nincs mit! De megbocsáss, de… biztosan már vagy ezerszer végighallgattad mások számából a bevett, nyomulós mondókát, hogy: Elképesztően dögös és bombázó az alkatod!

MODELL Jaj, hogy te mennyire édes vagy! Igazán nagyon köszönöm! (kedveskedőn megcirógatja a másik pufók arcát, és nagyon hálás tekintettel néz rá, mint aki valósággal beleszerelmesedett a pillanatba) Tudod a modell szakámban az a gyilkos tempó, hogy az embernek mindig jól kell kinéznie, és ezért illik száz százalékig álladóan a toppon lennie, és egyetemes készenlétben! Mintha az életünk egy örökös, körforgásszerű riadókészültségben telne! Nem is értem, hogy miért nem mentem inkább tűzoltónak, vagy rendvédelmisnek? Szerinted is jobban megérte volna?!

TAMÁS Hát… nem feltétlenül, mert nem biztos, hogy elbírtad volna a súlyos vizes tömlőt, amit, ha tűzeset áll fenn, akkor meg is illik tartani, miközben a nagynyomású vízsugár, akár egy nagyobbacska gejzír végigszáguld az egész csőhálózaton!

MODELL Hogy te mennyire tapintatos vagy! Nem is néztem volna kis belőled! (kicsit úgy viselkedik, mint akit megbántottak, de nem túlságosan) És mesélj csak? Te mi szerettél volna lenni, ha nagy leszel?

TAMÁS A gyermeki énemet szeretnéd hallani, vagy a felnőttre vagy kíváncsi?

MODELL Kedves barátom! Biztos mondták már neked többen is: egyre érdekesebb vagy! Halljuk hát a gyerek énedet! Megöl a kíváncsiság!

TAMÁS Gyerekkoromban mindig vagy színész, ügyvéd, vagy szakács, vagy szuperhős szerettem volna lenni! (mint aki pirul, és nagyon lesüti a szemét, alázatos és megszeppent egyszerre)

MODELL Kérlek nézz a szemembe! Semmi sincs, amiért szégyenkezned kellene! Én pedig Barbie hercegnő szerettem volna lenni! Tudod apám igazi ezermester volt, és egy olyan igazi, nagyméretű babaházat készített nekem az asztalosműhelyében, hogy el se hinnéd a többi anyukák a lánykáikkal mind csak a mi házunkat akarták látni! És persze veszettül féltékenyek voltak, és annak ellenére, hogy szemüveges, fogszabályozós, pattanásos, dundi kislány voltam! Íme! Miből lesz a cserebogár? (érezzük, hogy mondatai nagy igazságokat, létbölcsességeket takarnak, de a kimondott igazság még fontosabb)

TAMÁS Igazán sajnálom azt, hogy gyerekkorunkban még nem ismerhettük egymást, mert én voltam a világ talán legvisszahúzódóbb embere! Hát te?

MODELL Kérlek, az mind semmi! Ha el kellett menni a boltba egy kis tejért, vagy sütiért, akkor rendszerint úgy bezárkóztam a szobámba, hogy még fényes nappal is szándékosan sötétített rendőnyök között kuporogtam, hogy lehetőleg senki észre ne vegyen!

TAMÁS Jaj, annyira sajnálom!

MODELL Azért nincs akkora gond! Megedzett valahogy az élet, és sok mindent el kellett fogadnom, és át kellett értékelnem! De most te jössz, ha még maradna egy kis időnk! (vészesen az órájára pillanat, mint akinek ténylegesen kevés az ideje)

TAMÁS Azt hiszem, hogy én vagyok a világ legönbizalomhiányosabb, legtutyimutyiskodóbb pasasa! Bár lehet, hogy ezt már mondtam!

MODELL Nekem már most bejössz, és mintha évek óta ismernélek! Valósággal leveszel a lábamról a figyelmes, udvarias közvetlenségeddel! Tudod, amit a legtöbbet utálok az az, hogy a legtöbb ember az elképesztően dögös alkatomért keresi a társaságomat, és nehéz ennyi felszínes elvárásnak megfelelni! Sokan csak egy újabb könnyen megszerezhető trófeát keresnek, hajszolnak bennem, ha rám néznek, és nekem, mint nőnek nagyon fontosak lennének a halhatatlanul romantikus pillanatok megélhető percei… (ábrándozik, szabályosan a fellegekben jár)

TAMÁS Nahát! Te vagy ma a második, aki szerencsésen így gondolja!

MODELL …De azért remélem, hogy nem leszek utolsó, és talán még akad számomra hely? (mint aki incselkedik, kicsit flörtöl, és ugyanakkor bájosan féltékeny)

TAMÁS Nem szükséges ennyire elrugaszkodni a bevett szokásoktól! Különben is! Nézz meg engem! Itt ül előtted a szokások mindent egyforma sablonok, és szabályok szerint alakító zsonglőr-rabja! (kicsit bohókásan, viccesen adja elő, produkálja magát)

MODELL (nagyon tetszik neki, mert ujjong, és tapsol is) Jaj, olyan jó veled, hogy még ha lenne rád legalább egy egész órám annyira szívesen elmondanék neked mindent, mert érezném, hogy veled arámit megoszthatok! (sejtelmesen búgó a hangja, és roppant bizalmas)

TAMÁS Ezt nagyon jó tőled hallani!

(mindketten úgy érzik, hogy ez a beszélgetés még órákig eltarthatna, de mindent megszakít az ismételt gongütés; új párok jönnek, cserélődnek, majd Tamás és a Modell búcsúzkodnak; Tamás kézcsókkal, a modell arcra puszival, és egy zsebkendőt nyújt át Tamásnak, amin rajta vannak elérhetőségei. Egy erősen kisminkelt valóságos pláza cicababa lépked az extra magas sarkú cipellőcskéjében, amiben jóformán alig tud mozogni, csak enyhén botladozik; jobb karján aprócska mini retikült cipel, ami helyenként, bizonyos időközökben vakkantó hangokat ad; plüssállatkával lehet helyettesíteni; odamegy Tamás asztalához, ő természetesen feláll, majd meghajlik, de a pálzacica nem veszi a lapot, ehelyett a kis mini retiküljét kezdi babusgatni, Tamás enyhe kínosságot érez)

 

PLÁZACICA Jaj, te drága prüntyőkém! Anyucikának add ide azt az édes-bájos kis pofikádat! (miniretiküljét szabályosan babusgatja, csókolgatja kényezteti, miközben a vakkantó, kutyahangokat hallhatjuk) El se tudod képzelni, hogy Anyucikád téged mennyire nagyon szeret!

TAMÁS (tétován álldogál, mint akit szabályosan bepaliztak, vagy pofára átejtettek; kellemetlenül érzi magát, de megpróbálja előnyösebb fizimiskáját felvenni) Üdvözlöm drága hölgyem! Miben állhatok rendelkezésére?

PLÁZACICA Jó hogy jösz! Köszike! (bájolog, és cseppet sem áll jól neki) A kiskutyikámnak hozhatnál egy pohár hideg, friss vizet, légy szi!

TAMÁS Attól tartok drága Hölgyem összetetszik engem téveszteni valakivel! De várjon egy percet! (megfog egy szalvétát az asztaláról, majd belemártogatja egy ásványvizes flakonba, ami minden asztalon van, ha a párok megszomjaznának, majd kedvesen átnyújtja a hölgynek)

Tessék parancsolni! Remélem hamarosan jobban lesz a …kis kedvence!

PLÁZACICA Tudod a jó fej hapsim vette nekem ajándéka, hogy amíg fontos üzleti ügyeket köt a távoli világokban, legyen kivel szórakoznom, mert mostanában olyan magányosan érzem magam; délelőtt tizenegykor ha felkelek, és indulok bevásárolni az egész már olyan uncsi! Tudhatod! (itt nyugodtan megereszt egy álmos tekintetet, a szájával is ásíthat)

TAMÁS …Hát bizonyára ennek az életvitelnek is meglehetnek a maguk hátulütői, és bökkenői is, nemde?!

PLÁZACICA Mennyire igazad van! Máris csocsizlak! (műkörmös kezecskéivel megvakarja Tamás haját, mintha egy kis állatka volna)

TAMÁS Nos, nagyon figyelmes a kedvessége! (mint aki már mást ritkán mondhatott volna ennyire nyíltan, közvetlenül)

PLÁZACICA Jaj cuncibabi! Hogy te milyen kis ari vagy! Hoztál nekem vizet! (ujjong, és azonnal a kis miniretikülbe önti a vizet, mire a vakkantgató hangok megszűnnek) Szomjas volt az én kis hajasbabám!

TAMÁS Nos! Akkor talán… kezdjünk is hozzá… (nagyon megijed a vakkantgató újbóli felerősödésétől, mégis igyekszik minden erejével megőrizni a látszati nyugodtságát)

PLÁZACICA Csak nem ijedtél be máris kis mókamikim? Ez annyira furi! (röhög, vihog, mint aki képtelen megérteni az adott helyzet komolyságát)

TAMÁS Hát ami azt illeti igen! Halálosan félek az állatoktól!

PLÁZACICA Hogy milyen édi vagy! Ha egy kicsit eltüntetnéd magaról a tokát, meg a fölös párnáidat akár még vonzó pasi is lehetnél!

TAMÁS Igazán köszönöm, hogy felhívta figyelmemet a diétázásra! Tudja drága… az emberek többsége úgy van ezzel, hogy megfogad valamit, aztán egyik percről a másikra gondol egyet, és már máson jár az esze! Bár kétségtelen – minden elhatározás kérdése! Igazam van?! (próbálja ügyes taktikával magára vonni a figyelmet, ez egyre kevésbé sikerül neki, mert a Plázacica látszólag csakis saját magával, és a mormogó retiküljével van elfoglalva)

PLÁZACICA …Igaz kis tündi-bündi kis hajasbabám! megijesztett téged ez a gonosz dundi bácsika? Jaj, életem! Anyuci majd vigyázz rád! (enyhén telt melleihez préseli a retiküljét, mire a mormogó hangok ismét alábbhagynak; Tamás valahogy hálát érez most ezért az erotikus mozdulatért, és mélyen elpirul)

TAMÁS Bizonyára kegyed is egyetért velem, hogy manapság talán éppen azért nehéz az ismerkedés, mert az emberek többségét sokkal inkább izgatja az anyagi hasznosság elve, mint bármi mást! Nem igaz?! (komolykodó tekintetével megpróbálja lenyűgözni, és rabul ejteni az ostobácska Plázacicát, eredménytelenül)

PLÁZACICA Bocsika dundipofi, de a kigyúrt szexista pasim éppen keres a telómon! (semmi mással nem törődve azonnal felveszi a csörgő mobilját, és fesztelen, csicsergő hangnemben traccspartit rendez) …Ne mondd… hát ez szupi! Nagy dzsakuzzi, meg medi, amiben még lubickolni is lehet… azonnal ott a helyem… (Tamás nem akar hallgatózni, de elkap egy-két szót, és eltöpreng a helyzeten, hogy a Plázacicának tényleg nincs ki a kereke, a Plázacica letesz a telefonját, majd odafordul Tamáshoz, aki erőltetett, feszülő türelemmel várakozik rá)

PLÁZACICA … Dundibundim! Miről is csevegtünk?

TAMÁS Nem történt semmi! Bizonyára kölcsönös félreértésről lehetett szó…

PLÁZACICA Akkor én tépek erről a lepukkant helyről… aztán majd talizunk! Csocsizlak! (megpuszilja erősen kirúzsozott, ajakos halszerű szájacskájával a másik arcát; rúzsfoltot hagyva, majd gyorsan távozik, Tamás szívéről pedig megszűnik a kellemetlen stresszhatás)

 

Kis csönd.

 

(Az újabb gongütés minden tovább tervet ismét megszakít; egy fiatal, csinos arcú apáca közeledik kis asztalához; kezét összekulcsolva, zsolozsmaszerűen; látszik rajta, hogy erősen koncentrál, és kisebb megbotránkozást él át, amikor az evilági dolgokba ,,belekóstol” gondolatai között kutat, vajon egy nyilvános helyen mik lehetnek a természetes, és lehetőleg közvetlen viselkedés szabályai? Tamás feláll, meghajlik, majd hellyel kínálja, amit az apáca – vonakodva bár -, de elfogad)

 

APÁCA Dicsértessék!

TAMÁS Mindörökké…

APÁCA Bizonyára nagyon furcsálja az adott helyzetet, hogy még egy apácának is lehet a kolostor falain kívül nyugodalmas magánélete?

TAMÁS Mindenestre azonnal felkeltette az érdeklődésemet.

APÁCA Igen… bizonyára… tudja tisztelt Uram én mindenkire így hatok, mert amint látja a földi dolgok hívságai csupán csak most kezdtek megkísérteni, és ezért mindenre meglehetős bizonytalansággal reagálok! (bizonytalan, reszkető, szűzi hangon)

TAMÁS Megnyugtathatom Drága, hogy mindenben számíthat a diszkréciómra, amennyiben nem veszi zokon?

APÁCA Sőt! Azt szeretném kérni, hogy minél jobban tárja ki számomra sebezhető szívét, hogy én majd vigaszt teremthessek háborgó lelkiismeretében!

TAMÁS Hogy Drágának mennyire jó emberismerő! Bocsásson meg az őszinteségemért, de ezt nem néztem volna ki egy lelki szolgálatot teljesítő személyből, aki… szóval… történetesen Hölgy!

APÁCA (égre emeli gyönyörű, mélyen kifejező szemeit) Oh, Uram! Bocsáss meg, hogy az Igazmondás útjára tévedek! Hisz magad mondtad: ,,Nem tudják mit is cselekszenek!” – Szóval kedves Uram! Ön szerint én már nem is lehetek eléggé vonzó!

TAMÁS Jaj, Drága! Ön is nagyon jól sejtheti, hogy nem úgy gondoltam!

APÁCA Azt hiszem, hogy mégiscsak homlok egyenesen ezt tükrözte adott véleménye! Vagy nem?! (kedves mosolygósan, mégis számon kérőn néz farkasszemet vele, mire Tamás enyhén megszeppen, és enyhén dadog)

TAMÁS De-de-de! I-igen!

APÁCA Kérem drága Uram! Nyugodjék meg! Nincsen semmi baj! (kedvesen megsimogatja előbb kezét, majd arcát, és valósággal sugárzik belőle az anyai babusgatni, ölelgeti vágyó jóindulat, és megértettség) Ne féljen! Velem biztonságban van! Mondja csak el bátran, mi nyomja e pillanatban zaklatott, sokat-szenvedett lelkiismeretét? Hátha segédkezhetek majdan a feloldozásban!

TAMÁS Jaj, Drága! Bizony nagy az én bűnöm! Immáron harminc éves is elmúltam, és sokszor azt érzem, teljesen elhibáztam az életemet, mert az adott pillanatok varázslatait nem ragadtam magamhoz, különben már boldog, szerető családom lehetne!

APÁCA Mindannyian azt érezzük, hogy valamit minden pillanatban elszalasztottunk, de ez még nem hiba, és nem bűn! Már az is dicséretre méltó jutalmat érdemelne, hogy rájöhetünk arra, hogy a hibáinkból maradhatunk meg halandó EMBEREKNEK! No, csak bátran! (bájos szempilla rebegtetésekkel ösztökéli)  

TAMÁS Gyermekkoromban a falánkság bűnébe estem… (lehalkítja a nagy zajban a hangját, így az Apáca kénytelen számról olvasni, de még így is nagyon jól megértik egymást) Tudja Drága egyszerre túl sok csoki fagyit ettem, és utána nagyon rosszul éreztem magam… folyamatosan görcsöltem…

APÁCA … De ugye nem ez volt az egyetlen vétked igaz fiam!

TAMÁS Hát… ami azt illeti… gyerekkoromban nagyon sokat menekültem, mert az iskolában mindig megvertek a bandavezérek…

APÁCA S te most azért emészted magadat, mert nem ütöttél vissza! Igazam van?!

TAMÁS Igen, Tisztelendő Anyám!

APÁCA Kérlek, fiam! Maradjunk meg az egyszerű keresztnevek közvetlenebb vonulatánál! szólíthatsz Ágotának!

TAMÁS Ahogy önnek kényelmesebb!

APÁCA De valami fejedelmi bűnt, csak el kellett, hogy kövessél, különben hogyan alakult volna ki mélyen együtt érző, komplex személyiséged?!

TAMÁS Most jut eszembe (mint aki vájkál emlékei között) Nagyon féltem a kihívásoktól, megmérettetésektől is, és ezért nem mertem semmiféle kockázatot sem vállalni!

APÁCA Igen, kedves… bocsásson meg, de mi a kedves keresztneve?

TAMÁS (feláll, és meghajlik) Tamás vagyok kérem tisztelettel!

APÁCA Áhá! Tehát az ősi hagyományok értelmében tamáskodó, azaz kissé tétova és hitetlen! Igaz?!

TAMÁS Nos, kérem ami a tétovát, és csetlőt-botlót illeti talán igen… míg a többséggel szeretnék majd vitatkozni!

APÁCA Fölösleges kedves Tamás! Önnek most az a legfontosabb, hogy újra megtalálhassa a saját egyéni megváltó Békéjét, és ezáltal belső harmóniáját, hogy feltudjon emelkedni, át tudjon lendülni a szürke hétköznapok viszontagságos megpróbáltatásain!

TAMÁS Igen, kedves Ágota! Ebben tökéletesen igaza van!

APÁCA Én is vágyok a szerelemre! (hirtelen előtörő őszinteséggel, mint aki valósággal lángol) Annyira kívánom sokszor tudja kedves Tamás egy férfi érintését, kedveskedő figyelmes simogatását; amikor az ember bozontos mellkasára lehajtja fejét, és hallgatja hogyan pumpálja aprócska szimfóniáit a parányi dallamos szív! Maga lehet a felszabadító gyönyörűség! (érzelmes hangja valóságos érzelmektől parázslik) De bocsásson meg, miket is beszélek!

TAMÁS Nem… nem kedves Ágota! Kérem csak nyugodtan… folytassa! (kedvesen figyeli, és maga se veszi még észre, de egyre inkább rokonszenvez minden mondatával)

APÁCA Azt hiszem vétkeztem az evilági dolgok elcsábulásában! Ön nem így látja?! (önmagát önmarcangoló, vádoló hangon)

TAMÁS Jaj, drága Hölgyem! Ne butáskodjon nekem itt! Most azért jött, hogy ismerkedjen, vagy azért, hogy benne maradhasson abban a létben, amit eddig is személyisége szerves része volt?

APÁCA …Sajnos drága Tamás már magam sem… tudhatom! (látszik, hogy bizonytalanul keresgéli a megfelelő szavakat) Talán butaságnak vélheti, de amikor már először megpillantottam erős, karizmatikus zölden lángoló szemeinek sugárzását mintha azonnal megszerettem volna… s ha nem lenne rajtam ez az ostoba, és talán ebben a pillanatban valósággal idétlen reverenda annyira szeretnék Önnel szerelmeskedni! Még soha nem éreztem a Mindenség-csókok önmagukat bolondító érzését! (erőteljesen elpirul, amikor ezeket kimondja)

TAMÁS (mint aki szóhoz sem igen jut; mélyen elpirul, de önbizalomhiányának nagyon is használ ez a fajta különös kitárulkozás; megfogja az apáca kezét, párszor megsimogatja és kézcsókot ad, mire az Apáca megilletődik, mert úrrá lesz rajta a kísértés igézete, de kellemes borzongás fut rajta át)

APÁCA Jaj, drága Tamás! Talán… talán ezt nekünk már nem is szabad! E

 

 

 

 

KÉSDOBÁLÓK

 

 

Több mint öt évig húzták-vonták, csúszatolták, és kaszabolták egymás kínosan, finom húrokon rezgő idegeit, míg végül a hölgy kijelentette, hogy ő többre vágyik: Gyereket szeretne, minél előbb, mert érzi, hogy a biológiai órája bizony hevesebben, és követelőzőbben ketyeg, mint a nagy átlagnak, és ezért ki szeretne aknázni minden kínálkozó, és megszerezhető alkalmat. Az ifjú hölgy – testének szilárd, és megkérdőjelezhetetlen börtönébe zárva, bizonyos fokig érthető módon meglehetős türelmetlenséggel, és kisebb fokú agresszivitással kezelte a félszeg párja csetlését-botlását, és néhol előkerülő amolyan tutyimutyis baklövéseit; amit sokkal inkább a gavallérság, és az ezzel párosuló, manapság kiveszőfélben lévő lovagi udvariasság termelhetett ki, semmint furcsa, rigolyaságba is hajló természete. Az este épek hogy csak beköszöntött, és mivel a hölgynek sok esetben késő este tizenegy óráig is bent kellett maradnia az aktuális színház ugyanis maximális szakmai fegyelmet, és koncentrációt követelt meg a munkatársaitól; tehát magánélet, és az ezzel járó boldogság teljes körűen szóba sem jöhetett! Így esett meg, hogy a szerény lelkű, és mindig áldozatkész, sok esetben – főleg a kívülállók kíváncsi, és sunyin vizslató szemeiben valósággal szerzetesi életritmushoz ragaszkodó, furcsa fiatalember mindig türelmesen, és együtt érző megértéssel megvárta szíve választottját, de egy idő után; tekintettel a késő éjjeli órákra tökéletes hibernáltságában úgy elnyomta az álom a puffosított karosszékben, hogy fiatal kedvesének egymagának kellett kissé esetlenül, ám mindig megértő szándék gyanánt valahogy otrombán, és ugyanakkor ormótlanul fölrángatnia álomszuszék lovagját a szék öbléből, és befektetni az ágyba, természetesen ezt követően ő is mély álomba szenderült tekintettel az egész napos hajtás miatt!

Lilinek a kilencedik hét végén erősen migrénszerűen fájni kezdett a feje. Majd egész hátralévő napja - miután fiatal kedves munkába ment, és ő is bement a színházba -, azzal telt, hogy az olvasópróbák alkalmával, amikor szinte kivétel nélkül a kissé türelmetlenkedő rendező azzal szekírozza beosztottjait, hogy mindig új szituációban próbálgatják a nap teljes ideje alatt gyakorlatilag ugyanazt az egyetlen jelenetet – Lili természetes érthetőséggel sorozatosan a mellék helységet kereste.

- Csak nem terhes vagy szívem? – csodálkozott egyik barátnője, akivel szinte már az egyetemen is nagyon jól kijöttek egymással, és mintha csak testvérek lettek volna életük fontosabb állomásait is mindig részletekbe menően megbeszélték, és kibeszélték az aktuális, izmos szépfiúk ranglistáját, mert ők voltak a gyengéik; különösen az ún. latin macsók pikantériái.

- Miből gondolod drága Katám?! – húzta fel szemöldökét a fiatal hölgy, aki most leginkább az erőteljes műtős zöld különböző nem éppen kellemes árnyalatait mutatta, és meglátszott rajta, hogy törékeny szervezetét is jócskán megterhelte az adott folyamatos hányinger. – Bárcsak úgy lenne! Már úgy szeretnék anya lenni! – tette hozzá, igaz csupán motyogva.

- Szerintem az lesz a legjobb, ha elmész az orvosodhoz, és megvizsgáltatod magad! Mikor is voltál utoljára nőgyógyásznál, ha szabad kérdenem? – kezdett élénk faggatózásba a másik.

- Hát nézzük csak! – emelte égre gyönyörű, élénk mogyoró szemét. – Tulajdonképpen fogalmam sincs! Gyerekkoromban anyu elvitt, de mikor volt már az, nem igaz? Azóta már megváltozott a testem is jócskán!

- Hát látod, az szinte biztos! De azért jó lenne, hogy kivizsgáltatnád magad! Itt majd valahogy tartom a frontot.

A fiatal színésznő most önkéntelenül – mint aki belső hangok sugallatára cselekszik, hirtelen fölpattant, majd odagaloppozott tőle telhető finom, és kecses gyorsasággal a darab rendezőjéhez, és udvarias bocsánatkérések közepette közölte vele, hogy sajnos a mai olvasópróbát le kell mondania, mert nem érzi kellőképpen jól, és energikusan magát!

- Hogy képzeled kedves Lili??? – emelte fel rikoltó, szinte indulatig feszített idegeskedő hangját a türelmetlen rendező, akinek kétségtelen a vérében volt már a szakmai profizmus, és az, hogy a közönségek lehetőleg minden körülmények között a maximumot kell adni, mégis hangjában sokkal inkább az a reggelenként bedobott egy-két pohárka tömény ital válaszolt a feltett kérésre, semmint a józan, mérlegelő ész. – Megmondtam, amit megmondtam! Nincs vita, és nincs kiszállás sem! Te vagy az egyik legfontosabb szereplő! Most mihez is kezdjek veled te lány, ha itt lerobbansz nekem?! – s maga sem vette észre, de ennél a kínos pontján már tajtékzott. – Mondd csak? Ki tudná átvenni a szerepedet, ennyire rövid idő alatt? – kezdte faggatni, ami inkább gúnyos fenyegetőzés volt már.

- Tisztelt Rendező úr! Tudja nagyon jól, hogy a mindenem ez a szerep, de el kell mennem az orvosomhoz, hogy kideríthessem szívem egyetlen vágyát, mert most nem érzem magamat valami túl jól! – azzal fogta magát, becsomagolt, csinos, és kényelmes hátizsákjába gyömöszölte a szövegkönyvét, majd elindult kifelé a színpadi folyosón, ami az öltözőkbe vezetett.

- Ide figyelj, te komisz lány! – harsogta, öklét rázogatva rá a már liluló rendező -, ha innen kimész, akkor arra mérget vehetsz, hogy többször nem jöhetsz vissza! – fenyegetőzött indulataitól mérgesen!

A fiatal hölgyből most valami kimondhatatlan, túlvilági méltóság, és elszánt tett-akarat áradt, mert aki csak a művészi folyóson kicsinyített, téglalap alakú, kissé huzatos helységében látta elmenni méltósága evilági megvalósulásában valami láthatatlan védőhálót érzett a fiatal művésznő aurája körül.

- Tessék csak elképzelni, Erzsike néni! Hogy mit történt velem? nem fogja elhinni! – s a kezdeti, rendezővel megtörtént kisebb szakmai nézeteltérések ellenére már sugárzott is a boldogságtól most egyszerre ragyogón tündöklő arca.

- Oh! Tudom ám én azt lelkem! Nekem is négy unokám van! Kedveském lehet, hogy hamarább anyai örömök elé néz, minthogy én is nemsokára végleg nyugdíjba megyek! – s bár tréfának szánta ezt a rövidke kis kitérőt, mégis az idős hölgy nem állhatta meg, hogy csipkelődő kedveskedése közben ne babusgassa ezt a még fiataloska lányát, aki akár még a sajátja is lehetett volna!

- Nahát! Hogy Erzsike néni mennyire fineszes! - lepődött meg gyorsan Lili. – Nem is gondoltam volna, hogy a drága néni mi mindenre nem gondol!

- Drága aranygyerekem! Hát persze hogy gondolok! Én is voltam a magam idejében fiatal! – azzal cuppanós, amolyan vérbeli nagymamis puszit nyomott a hölgy kipirult arcára, és útjára bocsátotta.

- Akkor még benézek az orvosomhoz, hogy megtudjuk ténylegesen nemcsak ételallergia lehetett-e? – de titokban anyai ösztönöktől vezéreltetve már maga is mosolygott.

- Minden jót kedveském! És nekem aztán vigyázz magadra! – adta baráti, szívjóságú tanácsul!

Így esett, hogy a kedves, és roppant tehetséges művésznő színházi intermezzóját követve nem hazafelé vette az útját – ahogyan már tegnap este párjával erről előzetesesen megállapodott -, hanem kicsit bűnös öntörvényűséggel egyenesen fölkereste házi orvosát, akinek legyen hála; igaz kissé galád, és nem fair módszerekkel, mert sürgősebb intézkedni valója is akadt még bőven soron kívül beengedte rendelőjébe.

- Szeretettel üdvözlöm drága művésznő! Miben is segíthetek?

- Drága doktor úr! Azt hiszem, hogy nemsokára anyai örömök elé nézek, és csak azt szerettem volna tudni, hogy igazak-e a ősi megérzéseim? – mosolyodott el huncut barna szemeivel.

Az orvos már megszokott rutinjától vezettetve fölhúzta a patyolat-fehér műtős kesztyűit, majd kedveskedőn arra kérte, hogy az ifjú hölgy tegye nyugodtan a jéghideg, acélszínű kengyelbe a lábait.

- Akkor, mindjárt megkukkoljuk a kis jövevényt, hogy jelenleg mi lubickol a placenta ős-ködében! – hozzáértő szakértelemmel kihúzott egy acélszínű, hosszú, és rozsdamentes csövet, ami úgy nézett ki, mint egy hosszított fallosz, és mivel még nagyon korainak ítélte ezt az állapotot, egyenlőre csak ezzel próbálta meg ,,lencsevégre” kapni a készülődő végeredményt.

- No, hát akkor! Lássuk csak mi készülődik a kemencében!

A fiatal hölgynek sokkal inkább most leendő első gyermekének egészsége járt minduntalan a gondolatai között, semmint ezeken a kissé felelőtlen, és könnyelműségről tanúskodó vicceken röhögcsikélni, de ettől eltekintve határtalan bizalommal, és megnyugvással vette tudomásul hogy orvosának igenis fontos az ő, és csöppségének további sorsa.

S amint az ultrahangos készülék monitorját kicsit közelebbről is szemügyre vehette, mert időközben az orvos szemei elé fordította, rájöhetett hogy kis jövevényének már van aprócska körme, és egyre hevesebben megdobban a szíve a fekete-fehér képernyőn keresztül, ahogyan a placenta burok-tengerében lubickol.

- Hát ő lenne az doktor úr? – kérdezte elérzékenyülten, és természetes meghatottsággal. – Ő az én gyermekem?

- Igenis drága Művésznő! Itt készülget a kisbabája! Szeretné, tudni a nemét, vagy maradjon egyelőre még meglepetés? – tudakolta az orvos serénykedve.

- Nem köszönöm! Szeretném vele meglepni a páromat! Különben is, szerintük nem az a fontos, hogy kisfiú, vagy kislány lesz, sokkal inkább az, hogy szívből szeretve legyen!

- Ezzel teljes mértékben egyet értek! – kivette a hosszú acélbotot a hölgy két lába közül, majd a kissé véres, sterilizált műtőskesztyűket is lehúzta kissé túlzott, ormótlan mancskezeiről, és behajította az elhasznált darabokat a szemetesbe. Majd fogta magát, és lomha, kissé csenevész járásával odablattyogott az íróasztalához, és felírta, hogy mire figyeljenek az első néhány hétben.

- … S miután tisztában vagyok vele, hogy a művésznő kedveli a koktélokat, és a vörösborok különleges fajtáit, most mégis arra kell, hogy megkérjem, hogy csak szigorúan óvatosan fogyassza ezeket az üdítő nedűket! A termessége ideje alatt, pedig tartózkodjon bizonyos dolgoktól, ha megkérhetem! Ezek is mind itt vannak a papírján! –  nyújtotta az immáron kicsorduló boldogságtól túlpörgött, leendő kismamának a papírt, azzal útjára bocsátotta.

Amikor az ifjú hölgy hazament, a párja, aki időközben mintha már megbánta volna azt, ahogy mindennapos, ádáz írogató robotjai során unos-untalan vele viselkedett már gyakorlatilag tűkön ült, és látszólagos türelmetlenségében már alig volt képes türtőztetni saját magát, hogy megtudhassa a lélekemelő, nagy hírt, mely át fogja rendezni, és meg is fogja változtatni eddigi fölépített életüket, és ezáltal is még jobban, és még felelősségteljesebben fogják egymást szeretni.

- Szia, édesem! Mesélj, milyen napod volt? - érdeklődött, de rejtett pillantásokkal végig a barátnője huncutkodó, és szemlátomást ragyogó, és kicsattanó tekintetét figyelte. – Szóval ennyire jó híreket kaptunk? – s szája szögletében már készülődött a visszakozó mosoly.

- Bizony-bizony! – kacagott -, örömmel jelenthetem, hogy nemsokára apuka leszel! Milyen érzés!

- Hát ez valóban csodálatos! Az ember úgy érzi magát, mint aki egy fölbecsülhetetlen ajándék részese lehet, ráadásul attól, akit a világon mindennél jobban tisztelt és imádva szeret!

A hölgy most közelebb lépett és ellenállhatatlan kedvvel, mert szinte kivétel nélkül mindig úriemberként viselkedett kacéran, és roppant izgatón szájon csókolta: - Látod többek között ezért szerettem azonnal beléd!

- Oh! Nekem külön nagy megtiszteltetés! De szerintem mostantól kezdve kicsit kímélni illenék testi energiáidat! Mit gondolsz?! – megerősítésre várva kisebb türelmetlenség lett rajta úrrá, mint amikor a türelmetlen diák éppen vizsgázik, s már alig várja, hogy hebehurgyaságokkal szúrja ki a tanár szemét, és jelentéktelenségeket mondhasson.

- Épp ellenkezőleg, édes, jó butuskám! A terhesség nem betegség, sokkal inkább egy megérdemelt, és áldott állapot! De mivel annyira ellenállhatatlanul aranyos szoktál lenni, hogy így féltesz most már minket, így megígérem, hogy helyetted is vigyázni fogok a magam, és a babánk egészségére! Így már jó lesz?! – azzal gyengéden megsimogatta barátja kopaszos, és egyénieskedő kobakját.

- De ténylegesen megkérnélek rá, hogy roppant vigyázz törékeny egészségedre, mert ez igenis fontos, és komoly dolog!

A hölgy ebben a percben értette meg, hogy a finom idegzetű emberekkel gyöngédebben, és sokkalta megértőbben kell bánni, mint az ún. ,,egészségesebb” embertársainkkal, mert az ő lelkük valahogy különösebb, és talán finomabb húrokat rezget…

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

   

 

KÍSÉRTŐ FONTOLGATÁS

 

 

,,Talán ma kellene megtennem! Igen! Lehetséges!” – fontolgatta magában a lehetséges válaszok megoldásait az alkalmi munkákból tengődő, állástalan történelem tanár, aki arra használta fel szinte szabadidejének lehetséges, és megmaradt összes pillanatait, hogy a szépirodalom oltárán naponta írásaival tisztelegjen a kultúra előtt. Bár maga is tudta, és sejtette, hogy abban a mostani világban szponzorok, támogató maecénások nélkül a hogy bármikor is megjelenhessen irodalmi folyóiratokban, vagy magánkiadásokban, nagy szerencsével gyűjteményes antológiákban szinte teljesen egyértelmű volt a nullával az esélye.

Valami belső, szolgálatszerű, ugyanakkor ünnepélyes áhítat, és szakmai alázat tölötte el ekkor a szívét, ha ezekre a témákra gondolt.

Korán reggel még csupán a buszmegállóban lézengtek egyesek, akiket szólított a hajnali, józan robot. azoban ma mégis úgy döntött, hogy hagyja hadd vigye be őt munkahelyre, egy afféle alkalmi biztosító vállalathoz gyönyörű élettársa! Ma délután fél négyre várják az ékszerüzletbe, ahol kinézte az az egzotikus, de mégis szerény, és bájos, megalionnal ellátott aranynyakláncot, amit barátnőjének szánt, és amibe mini fényképeket is lehetett tetetni. Megpróbálta elnyomni magában feszült izgatottságát, amit nem tudott semmilyen módon leplezni, mert valahogy ezen a napon mindenre ráragadt. Bettina olyan csinos, és filigrán volt ma, hogy semmi esetre sem szerette volna őt megbántani, csak azzal az egyszerű érzéssel, ami szívét feszítette. Már lassan öt éve rég elmúlt, hogy egymást szédítették mindenfélével, és most a legkevésbé sem szeretett volna imádott, szíve hölgyének csalódást, vagy sértettséget okozni. Önmagában már legalább száz, ha nem több változatban elképzelte milyen lesz majd, amikor közli vele, hogy nagyon megtisztelné, és a világ talán legboldogabb, és legkivételesebb emberévé tenné: egységes egésszé, ha együtt felépíthetnének egy közös, és minden bizonnyal megvalósult életet? S ahogy majd gyöngéden s mégis izgatón hozzásimul, és tölgyfamellkasára hajtja áldott liliomos fejét, amin barna-zuhatagként omlik alá, finom szálú, haja, mint a hölgyi erények egyik meghatározó ékessége. A fiatal hölgy már több alkalommal pedzegette neki, hogy egyedül csak érte dobban zaklatott, és vad, szilajsággal megvert szíve, és a legboldogabb mindig akkor, ha hallhatja kissé félszeg csetlő-botló lovagjának bókjait. Vele mindenről képes beszélni, és akármilyen témát feszegetnek, együtt mindig sikeredik a megoldás.

- Megcsókolhatsz! Sőt! Azt tetetsz velem, amit csak szeretnél! – vallotta hevülőn tegnap. S ez kétségtelen egy kicsit feszélyezte is, mert még nem ismerhette mire is számítson; lévén az eddigi kapcsolatai nem tartottak tovább alig két hétig, mert a legtöbb ifjú hölgy akként gondolkodott, hogy elég, ha az adott férfinak elszedhetik a pénzét, és a többi már történelem. Most azonban ez a kapcsolat – ami kezdetben, a legelején még valóban úgy formálódott, mint egy csenevész, és elcsépelt kísérlet a cél előtt: meglepően hamar közös nevezőre jutottak – tekintettel mind a ketten a művészetek, és a szépirodalom gyökereiben találhatták meg azt a fajta közös, szellemi táplálékot, amiben megtalálhatták magukat, és fölfedezhették egyaránt még kibontakozás előtt álló képességeiket. Az ötéves görcsös hányinger lassan feloldódni készült, hiszen eljött az igazság örökké érvényes pillanata. – A fiatal történelem tanár, akit mintha mindig is üldözött volna az anyakomplexus úgy futott bele ebbe a kapcsolatba, mint aki menedéket, és nyugalmas harmóniát kerget céltudatosan, s mégis minden idegszálával azon igyekszik megőrizni gyermeki énjét. Még jól emlékezett azokra a barátnőinek az intelmeire, akik – miután a szakítás gyakorlatilag már megtörtént, egyetlen baráti tanáccsal szolgálhattak későbbi életére, nevezetesen: ,,Nőjj már fel végre, te pufók seggfej!” – S most ezen az ünnepi napon mégis úgy vett felszabadító lélegzetet, mint aki egy dohos, és fülleteg cellaszobából hirtelen végre a szabad napfényre csodálkozhat.

A munkahelyén, mint rendesen várakoznia kellett – mert szinte kivétel nélkül ő volt az egyetlen dolgozó, aki a pontosság arany királyi szabályát soha nem tévesztette szem elől, sőt mindig maradéktalanul be is tartotta. A főnöke Bozda úr megkérte, ha nem jelent túlzott tehertételt, akkor ma egy kicsit megcsinálhatná kisebb túlórapénzért a megmaradt adminisztrációs papírmunkáját: ami a maradék dolgozathalmok szakszerű kijavítását célozta, és be is írhatná az osztálynaplót, amit kellő rendszerességgel minduntalan elmulasztottak megtenni feledékeny kollegái.

- De igazgató úr, kérem! – állt fel, mint akit darázs csípett meg székéből a fiatal tanár. – Bocsásson meg kérem, de nekem ma haladéktalanul el kellene mennem, mert fontos elintéznivalóm van! Az igazgató, akinek már csupán két oldalt látszott egy halványka csík a frizurájából, mert középen a teljes pusztító kopaszság jeleit mutatta, fölhúzta karóráját, eltette olvasószemüvegét, és az adott bulvár jellegű napilapját, amit el nem múlasztott volna elolvasni, majd szembefordult ifjú kollegájával, és csak ennyit közölt:

- Ne haragudjék kollega! De, ha maga nincs, akkor én kire számítsak?! – meg se várva a feleletet, könnyed nyárias ingében, amihez, mint valami társadalmi szabály mindig nyakkendőt kötött, még akkor is, ha nem kellett volna túlzásba vitt pedantériáját hangsúlyoznia, elindult az ajtón kifelé.

,,Hát ez remek! Most mihez is kezdjek?!” - zsörtölődött magában, mert szinte a világon mindig akad hozzá hasonló valaki, aki az udvarias készségesség szabályai szerint elvállalta mások helyett is a megalázóbb, alantosabb munkákat. ,,Megcsinálom előbb ami ténylegesen fontos, és a többi ráér Hétfőig! Szerintem a kutya se fogja ellenőrizni!” – szögezte le magában.

A történelem tanár serényen, és tőle telhető buzgalommal fogott neki – lehetőleg minél hatékonyabban, és hamarabb a stócnyi történelem dolgozatok domborzati halmazának, amit, ha nagyon szeretett volna, akkor sem tudott volna Hétfőre megcsinálni, legfeljebb annak csak a töredékét, vagy a hányadát. Így nem volt mit tenni: amilyen gyorsan csak tudta átnézte, és ki is javította előbb az alsós osztályosokét, majd egy-egy kupaccal a felsősök dolgozatait, és igyekezett önmagához, és erkölcsi irányelveihez mérten lehetőleg igazságos érdemjegyeket kiosztogatni. Észre sem vette, hogy az óramutató, ami a tantestületi szoba hatalmas, tapétázott falán fityeg már bizony jócskán elütötte a fél négyet, így nem volt más választása, szinte lóhalálában rohant, hogy még idejében fölkapaszkodjon az időközben konzervdobozhoz hasonlító villamosra, ami természetesen rendszerint a délutáni órákra már teljesen megtelt. Erősen be kellett magát taszigálnia, és szuszakulni, jóformán a zsibongó, és túlzott hangzavarral küszködő tömeg így is majdnem agyonpréselte.

- Bocsánat kérek, szabad lesz! Szabad? - mentegetőzött, mert valóban már bizonyára tűkön ülve várták őt!

Az adott sarkon persze leszállt, de mire odaért volna, az üzletet – lévén péntek délutánt írtak akkor -, négy órakor bezárták, és amikor órájára nézett sebtiben, akkor ott egyetlen perccel múlt csak délután négy. Mit tehetett, ha nem egy reménytelen kísérletet, hogy igazát, és hitelét bebizonyítsa. Párszor megkocogtatta a kirakati, immáron lelakatolt üveget.

- Bocsássanak meg, hát ez a közlekedés szépsége! Ne haragudjanak rám, de ma sokig bent kellett lennem, és tényleg alig tudtam csak elszabadulni… - kezdett mentegetőzésbe. – Ha volnának szívesek, és beengednének, akkor szeretném kifizetni azt a nyakláncot a medalinonnal, amit kinéztem kedvesemnek.

A boltos – egy szemüveges, kissé habókos, öregember -, csóválta ősz üstökét erősen, majd karját föltartva jelezte, órájára mutatva, hogy az idő rég lejárt, és hogy már bezártak.

- Kérem szépen! Nagyon kérem! – esdekelt. – A barátnőmnek vinném, akit ma szeretnék megkérni, hogy maradjon mellettem további életem során. A hatásos, érzelmes mondat meghatották, és meg is lányíthatták az idősebb, töpörödött emberke szívét, mert rögtön megfogta a stócszerű kulcscsomóit, és fölnyitotta az ablaküveg rácsát, amin még a kissé testesebb fiatalember is könnyűszerrel befért.

- Köszönöm szépen, kedves uram! Akkor azt a szép nyakláncot szeretném! – s meg se várta az öreg már jó előre tudta, mit forgat a fejében. Hát persze, hogy a világ legbájosabb, legaranyosabb hölgyének szánta ajándéka. Már csomagolta is be, viszont az árcédulát csupán a fiatalember kinyújtott markába ejtette, mint a könnyen feledhető cédulák sorsát, amiről az ember meg szeret feledkezni.

- Parancsol még valamit kedves uram? – kérdezte készségesen, elvégre a vevő szava szent.

- Nem köszönöm! Nagyon megköszönöm, hogy nem hagyott cserben, és hogy beengedett! – azzal mint aki megőrült, és hirtelen eszét vesztette elkezdett rohanni a villamosmegálló felé, persze nem feledkezve meg róla, hogy alaposan körülnézzen maga körül, nem-e jön autó, nemhogy a nagy napon még baleset érhesse.

Amikor hazaért szinte emberi szemnek hihetetlen látvány, megdöbbentő jelenet fogadta: a szobában más is lehetett, aki meglehetősen sietős eleganciával szabadult meg nyárias holmijaitól, mert a hálószoba felől kellemes, trécselő hangok szállingóztak a levegőben. Kiderült, és ezt a fiatal tanár is jól sejtette, hogy valószínűleg egy másik férfi lehet a dologban, mert az emberek többsége csak akkor csábul a megcsalatás irányába, ha mindent gondosan eltitkolt párja előtt.

Óvatosan, mint a besurranó tolvaj odalopakodott a fürdőszoba irányába, ami mellett közvetlenül helyezkedett el a háló. S látta, hogy a hófehér, kimosott, és most patyolattisztaságú lepedőbe burkolva két fiatal, fölhevült test öleli egymást szakadatlanul, és úgy csókolóznak, mint a fiatal gerlepár szinte turbékolva.

Lassan, mint aki önkívületi állapotban leledezik, és csupán csak az iménti percekben ébred fel a valóságra benyitott, de halkan. Elég későn vette észre a turbékoló párocska. Legelsőször a férfiben hűlt meg a vér, mert arra számított valószínűleg, hogy ennek a bombázó kis cicababának az ura még jó távol lesz. De nem így történt.

- Mondjátok csak? – emelte fel a hangját a fiatalember, miközben a féltve őrzött ékszeres dobozt letette az éjjeli szekrényére, amit most barbár kedvvel kisajátított a szenvedély. – Megérte?!

- Édesem, szívem, mókuskám! Hidd csak el én nem akartam! – tört ki kissé erőltetett, tetetett könnyezésben az ifjú hölgy. – Drágám, én nem is találok szavakat, hogy hogyan is történhetett!

- Hát akkor erre most mit mondjak én?! Mi?! Minek nevezzelek? Tudod te? Van neked arról fogalmad, hogy mit szerettem volna ma bejelenteni?! – maga is meglepődött azon, hogy a hangja mennyire nyugodt, és közvetlen maradt, szinte már jéghideg.

A hölgy az éjjeli szekrénykére pillantott, és csak most fedezte fel gyönyörű, csalogató szemeivel az aprócska, ékszeres dobozt!

- Kicsim, hidd el én nem akartam… de már olyan hosszú idő óta nem tudtunk huncutkodni! - szabadkozott megtörten, ami valóban kissé furcsának tűnt, legalább is az adott megbocsáthatatlan helyzetben.  

- Valóban?! – fogta magát, és mint aki gyilkos, önmagát marcangoló indulatokkal küszködik, minden további szó nélkül elhagyta egykori szerelmi fészküket, ahol az örökkévalóságig tudtak volna egymással turbékolgatni!

A csaló hölgy amilyen gyorsan csak tudott kikászálódott alkalmi szerelme karjaiból, és sírva, térden állva könyörgött imádott, és a végtelenségig tisztelt kedvesének, hogy bocsásson meg neki, és hogy ezentúl soha ne hagyja őt magára:

- Kérek, drágám! Ne hagyj el! Megesküszöm neked mindenre, ami szent, hogy ezentúl majd jó kislány leszek, és csak veled leszek tökéletesen boldog, és elégedett! – s hangjában még a csillagokat is leígérte volna az űrből.

- Kérlek, mivel úriembernek neveltek ezért csak annyit mondok: Nem haragszom rád! Tulajdonképpen csak magamra haragszom, de nagyon, hogy hagytam magam megtéveszteni, becsapni, megvezetni, és elárulni egy olyan nővel, aki sohasem engedte meg, hogy lényének mélységeire, és valódi mozgatórúgóba beleláthassak! De ha téged ez megvigasztal, később, ha lecsillapszik bennem az értelmetlen bosszúállás, és visszafojtott harag lehetünk még barátok! Isten áldjon! -– azzal fogta magát, és a sírógörcsöt kapott és ezáltal, védtelenített hölgyet, akiről a magabiztosság páncélzata, mely egykor úgy védte, mint egy felbecsülhetetlen ereklyés kincset, most itt térdelt, tökéletesen kiszolgáltatottan, mint egy hagyma, melyről vastag rétegekben az utolsó szál héjat is lehúzták!   

                        

  

         

 

A SZOLGÁLAT

 

 

Gyuri már kora reggel felébred: az a bizonyos, embereken gyakorta úrrá levő, ideges, feszült, szinte narkózisos izgatottság lett úrrá rajta, s minden tagjában érezte a megkerülhetetlen fojtogató zsibbadást.

A mai napon apjának közkedvelt, és nagyon régi, öreg barátja a szóbeszédben csak ,,prófétás, ótestamentumi eminenciáshoz” volt hivatalos, mert apja nemrég halt meg, és az öreg mindenképpen szerette volna tisztes részvétét nyilvánítani, és ha már ott van egy kicsit elbeszélgetni vele, természetesen apja kiemelkedő, költő, és emberi nagyságáról. Azonban a valódi indokot, mint valami fertőző, és súlyos felelősséggel járó betegséget most is gondosan elkerülte az öreg író.

- Halló… halló, itt Medve Emil beszél, az író! - hangzott megfellebbezhetetlen pallosjogú ítéletként a kinyilatkoztatás, ami sokkalta olyan volt, mint az arkangyalok szózata: egyszerre bosszúálló, és könyörtelen. – Gyurka fiam, hallottam, hogy meghalt apád! Sajnállak, gyere de de rögtön! – s már csak a telefonkagyló gyors, kíméletlen lecsapása hallatszott a vonal túlsó végén.

S Gyurkától össze is dőlhetett volna az egész világ, most a legfontosabb az volt, hogy az öreg, és kissé bogaras író minden óhaját, és különös hóbortjait teljesítse. Gyorsan villamosra ült, elszáguldott a Gellért-szálló mellett, majd rátért a vastag – akkor még fekete vulkáni eredetű kockakövekkel kirakott Bartók Béla útra, és pillanatokon belül egy hatalmas, várkastélyszerű villánál kötött ki, aminek fekete kovácsoltvasból voltak a kerítései, és szinte érinthetetlen, trópusi őserdőszerű, búja, és borostyánindák vették körbe, ami könnyed, behálózó kecsességgel tapadtak meg, és kulcsolták át az óriási, hatalmas terekkel kecsegető ház falát.

Háromszor illett csöngetni, és csak akkor totyogott ki egy szemlátomást fürge, és élénk idős asszony, aki már nagyon idegeskedett azon, hogy hol is lehet ennyi ideig a fiatal úr?

- Kezét csókolom, drága Erzsike néni! Hát hogy tetszik lenni? – vette elő legjobb formáját Gyuri.

- Fiatal úr, kérem gyorsan menjen be a nagyszobába, mert a férjem kissé már tűkön ül. Már mióta várja magát, azt el nem tudná képzelni! – idegesen megropogtatta májfoltos, kék-zöld erekkel teleszabdalt, madárcsontú kezeit.

A fiatalember már régen tudta, hogy ezekre a bizonyos hangulatkitörésekre, és kisebb adagú dührohamokra is pontosan megvan az ellenszer, és az abszolút gyógymód, ennek csupán egyetlen titka van; semmit nem szabad sem erőltetni, sem pedig elkapkodni!

Mint a besurranó, épp lopni készülő tolvaj közelítette meg a hatalmas méretekkel rendelkező, egyszerre neobarokk, és mindenütt apróbb szobrocskákkal kipitykézett nagyszobát, ahol rendszerint a mester mindig is fogadta előzékenyen kissé megilletődött, és meghökkent vendégeit, és ilyenkor volt a leginkább elemében, mert feleségét gyorsan a hátsó szobába menesztette, és addig ő egy acélszínű celofánpapírból kackiás bajuszt kreált kis ollójával, és arcára ragasztotta öblös, mély, mégis rikácsoló hangon szólította asszonyát, aki addigra már engedelmesen kijött.

- No, hát ki vagyok én? – tette fel ítélkezőn kérdését.

Persze az adott látogató vendégek többsége mukkanni sem mert egy ilyen megkérdőjelezhetetlen, és minden tekintetben nagy formátumú férfiú előtt, így csöndesen, csupán egymás közt motyogva merték csak pedzegetni, hogy vajon ki is lehet ez a titokozatos alak?

- Jaj, buták vagytok mind! – csattant fel, de szemlátomást most még kedveskedve a mester. –Nem látjátok?! II. Rákóczi Ferenc vagyok!

S aki olyan könnyelmű meggondolatlanságra vetemedett esetleg, hogy benyögte válaszként, hogy: Hamlet! Annak rendszerint következő, kínálkozó alkalommal valamilyen ismeretlen eredetű verssel illett készülni, amit elmondását követően részletekbe menően esztétikai szempontból is meg illett vizsgálni!

- Jó napot kívánok drága Mester! Hogy szolgál az egészsége? – lépett a nagyszoba a megszeppent fiatalember, mert még maga sem igen tudhatta, hogy mire is számítson.

Az öreg próféta most is – mint mindig, egy gótikus, arannyal színezett, és kifaragott, szépen hímezett, legalább XIV. Lajos-korabeli elkényeztetett széken trónolt. Arcának játéka semmit nem árult el róla, mégis, ahogy sasorra felett dús, őserdei szemöldökeit összerántotta, egyszerre szikár, hórihorgas, és megkeményedett kifejezést öltött egész túlvilági jelleme. Lapát, és roppant göcsörtös kezeit, amivel apróbb ötvösmester remekeket, és egészen bűvöletes réztákolmányokat készítgetett szabadidejében ott posztoltak a másik szoba ablakpárkányain, s minden egyes alkalommal el nem felejtette megemlíteni, hogy neki személy szerint tizenkilenc betegsége van, és hogy őt épp ezért mennyire sanyargott teher elviselni!

- Szervusz Gyurka fiam! Hallottam mi történt apáddal! Nagyon sajnálom! – rikácsolta részvétteles hangon, és akik közelebbről megismerhették őt, már tudhatták róla, hogy szinte állandó jelleggel önmagát meg nem hazudtolón az aggastyánszerepbe burkolódzott.

- Megtiszel drága Mesterem! – felelte csak úgy önmagának, orra alatt motyogva Gyurka aki a türelmetlen izgatottság hevében még mindig türtőztetve tudta csak visszafogni túlzásba vitt kíváncsiságát. ,,Miért hivatott vajon ide?” – tette fel önmagának unos untalan a kérdést.

- Gyurka fiam, osztán reggeliztél-e már? Olyan soványnak tűnsz, mint egy bőregér!

- Igen, drága Mester! Már ettem, köszönöm szépen!

De mintha az öreg elengedte volna füle mellett ezt a kisebbfajta mondatot, mert hátraszólt a konyhában posztoló Erzsike néninek, aki – mint rendszerint a sült húsok, és izletes köretek elkészítésével foglalatoskodott, és sertepertélt állandóan! – Erzsikém, drága! Merre vagy?

- Mire van szükséged édes uram? – hangzott a konyhából a fáradt tüdejű hang.

- Ha nem fárasztottad még le magad nagyon, akkor hozhatnál ennek a valamirevaló, derék gyereknek egy kis harapnivalót! Megoldható?!

- Természetesen, azonnal! – s röpke perc-töredékek alatt, már ki is mondva a titkos varázsszót, nem telt bele ténylegesen pár pillanat, és a drága jó háziasszony süteménye tálakkal, és bőségesen megrakott csokoládés kuglófokkal, és kiadós mennyiségű bödlis tejeskávéval állított be ezüsttálcán a nagyszobába.

- Tessék parancsolni kedves Gyurka! Vegyél csak! – kínálgatta serénykedve.

- Oh! Hát… nagyon szépen megköszönöm ezt a hallatlan kedves figyelmességet drága Erzsike néni! – s miután a Mesterrel már nem merte közölni, hogy otthon kiadósan bereggelizett, mielőtt elindult volna hazulról, itt is belapátolta jószerivel második reggelijét, mert önmagában érezte, ha nem fogadná el az valószínűleg megbocsáthatatlan sérelem lenne a Mesterrel szemben!

Meg is kellett kicsit oldania a nadrágszíját, amin a biztonság kedvért hunzentróger is feszült, hogy potrohhá dagad hasa már több kíméletlen percet ne szerezzen neki a fennforgó nap folyamán, majd, mikor már, mint egy sikeres haditervet az utolsó kuglóf-morzsákat is mind sikeresen elpusztította, és Erzsike néni drága szolgálatkészen elvitte a tányérját, mert a Mester soha nem reggelizett aznap kétszer, élénk szúrós, aztán megbocsátó szemkontaktus alakult ki közte és idős prófétája között.

- No, hát akkor Gyurka fiam… - vett egy mély, sípoló lélegzetet, melynek hatására bordáinak kosarai is jelentősen megemelkedtek, és így úgy festett az egész öltönybe fölöltöztetett, aggastyánszerű ember, mint egy fújtatóval működtetett orgona, aminek harmónikaszerű sípjai megadják a tulajdonképpeni alaphangot. – Azért kérettelek ide, mert nemsokára ebből a házból is el kell mennük asszonyommal! – most egy kis szánalmat, és együttérző részvétet várt volna el, amit meg is kapott.

- Drága Mester! Én kimondhatatlanul sajnálom, ha bármiben… - itt elharapta a mondatot, hiszen az öreg azonnal, kertelés nélkül folytatta.

- … Szó most ne kövessen feleletet, ajkad csöndesen nyugtasd egy pillanatig! Gyurkám, segítened kell rajtam! – s összefonta mélyen összefogott, göcsörtös kezeit.

- Természetesen drága Mester! Azonnal! Miben állhatok a rendelkezésére, ha szabad kérdenem? – szemöldökét, mint aki valóban aggaszt, és aggódik egyszerre mélyen mestere gondterhelt tekintetébe fúrta, mint aki titokban arra számított, hogy bármit is megtudhat tőle, majd csöndesen, igaz kissé már türelmetlenül saját magát is várakozásra csillapította, amíg a mester mindent meg nem vall.

- Bizonyára te is tudod, hogy a háborút követően nekem bizonyos helyeken már egészen egyszerűen nem lehetett, és nem is volt maradásom! - dörmögte. – De, ami ennél fontosabb, és lényegre törőbb vállalkozás lehetne az az, hogy nemrégiben fejeztem be – igaz -, kín keservességgel egy kulcs regényt, amely talán a XX. század nagy kísérleti regénye leend, és most figyelj Gyurkám! A te nemes, és megtisztelő feladatod lenne az, hogy a több mint negyvenezer oldalas kézirathalmazaiból egy elfogadható formát kiötöljük-hatoljunk a regényem számára! Kész vagy-e nemes, és nemzetes feladatot ellátni? – rikácsolta, az izgalma okán most már valósággal harsogva.

- Igen mesterem! mindent megpróbálok, hogy céljaidat siker koronázza!

- De Gyurka fiam, te is jól tudod, hogy próbálkozni egyedül a kutya szokott, s hogy az ember esendőségében is törekvő maradt! – göcsörtös, és hórihorgas vállaival, melyeket a barokkos, faragott karosszék úgy tartott fogságban, mint egy értékes elítéltet, lassan, méltóságteljesen kiemelkedett, és most valóban úgy festett egész fizimiskája, mint egy bosszút esküdött oroszláné, aki trófeára áhítozik. – Akkor édes, egy fiam! – nyújtotta hatalmas lapát kezeit, meghajolva, mint kézfogás előtt -, kezet rá!

A félszeg, és tétova fiatalember így nyerhette el a megtisztelő, és halhatatlansággal fölvértezett kegyet, hogy láthatta, hogyan is készülget csöndes elszigetelődésben, mint egy alázatos, papi szolgálat a XX. század korszakalkotó regénye, amit Nobel díjra is jelöltek, és mégis minden olvasó követendő példának tűzött ki maga elé!  

 

 

  

 

                        

 

  

  

                  

 

 

 

 

 

 

 

 

 

                           

NINCS VÉGÁLLOMÁS

 

Esett a könnycsepp az égből,

mégsem volt hideg az idő,

merev csontjaim kikacagtak, hogy végre

a szabadban mozoghatnak.

 

Az utca túlsó oldalán rám kiáltott egy zöldséges autója,

ezt gyorsan az emlékeim közé véstem, s átkeltem az úttest szürkés

folyamán a buszmegállóba. Kedvenc sofőröm köszöntött s már előre kinyitotta előttem hatalmas óriása kopottas ajtait, majd versenyt futva a szelekkel útnak indultak a kopottas gumikerekek.

 

Szárnya keltek még ébredő gondolataim, s

nyitott szemeimmel álmodtam meg a csodát,

ám hirtelen kedves szekerem megállt az égövön,

melynek Tejútneve: Végállomás

S pilótám érdes s kemény hangon reám kiált: ,, S busz kocsiszínbe megy leszállás!”

                 

 

 

      MESÉL A VÖLGY

 

Itt, hol a mesélő kövek elmesélik

sok-sok években létezésük történeteit,

a táj: Hatalmas alkotó kézként,

a békés völgy-vidéket magához öleli, s önmagába zárja,

s melyben minden lélek-hang,

mit csak az ember átérez egyetlen könnycsepp, egyetlen rezdülés!

 

milyen frissítő az eső hűsítő áldása:

A vízesés, mintha a kopogó, s csalafinta esőcseppek boldog mennyasszonya volna.

Itt a mennybolt és a kopasz föld mind eggyé olvad,

s a természet lélegző vállain nyugszik békességben.

 

Én csak hallgatom mélyen s kutatom figyelve

a tiszta kristály-csöndben vajon hogyan beszélgetnek

egymás között halkan s engedelmesen:

A fák, kövek s növények, s mint emelik meg tisztelegve

pirospozsgás kalapjukat az erdei gombák

a sok mindent megélt fa-aggastyánok előtt.

 

 

 

 

GYÖNGYSZEMEKET ÁRASZTÓ KIRÁLYLÁNY       

 

Első pillantása elvarázsolt, ahogyan könnyed,

S bársony hangján hozzám szólt.

Kedves termete volt, mely a szemnek igen forró,

És mégis annyira finomságba burkolódzó

Tétova szűziesség, hogy lénye dobogó rózsájából,

sugárzott a szeretet.

 

Lágy, éneklő hangján felkacagott minden virágszál.

Amikor csak alkonyati ajkait néztem, eszembe jutott

Olyan törékeny mátkám, akár a lenge szél futta

nádszál, mely nyugodt lassúsággal bókol csókot,

a tó tükrére.

 

Amikor járt az ember azt hihette volna, sugárzó

glóriában tündököl a lépte, s halk lábujjain, mint

felhők puha vállain, könnyű volt a járás,

lépteit, egy piciny manó figyelte, csak

óvatosan, egészen észrevétlen,

hogy galambja meg ne sejtse,

hisz az életét adta volna, hogy kívánságait

teljesítse.

Drága királyi sarj, ki mindig üde, s mosolygós

volt, most hirtelen könnyekre fakasztotta a lelkét,

és szemeinek tavából ezüstös gyöngyöket

árasztott.

 

Látszott, hogy a hajdan oly forró, és hajnal arcra,

most az idő vas foga ül, s elkeseredve, egymagában,

szomorú tengerré változtatta testét, s engedett

annak, ami történt.

Drága, arannyal átitatott lelkét, most sebezve

járja át a jeges félelem.

 

Ahogy elteltek a fájó emlékek, megbékélt,

s arra gondolt, mennyire elpazarolta lelkét,

s nem vette észre társai: a tündérlányok figyelmét.

Azon kaptam magam, hogy édesem szembogarából,

felragyog a vakító nap, s szorongatott lelke ismét

szivárványba öltözik.

S megint kedves, hisz már látom mennyire örül:

hogy boldog.

 

                                              

           

     AZ ÓRÁK LASSABBAN JÁRNAK

                                      

Az idő már felvette kopottas mentéjét,

s a természetre terítette,

alig volt már napfény, mely életre

keltette volna jellemét.

 

Mikor már ott volt a perc, hogy elüsse

az órát, arcáról szelíd mosoly tükröződött

vissza, s még lassabban járkált orcáján

a sétapálca.

 

Az érzés, mely végtelenben összenőtt

a valósággal csak nem telt,

és gúnyosan kinevetett a falon járkáló

piciny kakukk: s fejemet gyorsan álomba

hajtottam, és aztán nem éreztem ébren maradást.

 

Hirtelen egy pillanatra, ahogy a piciny bohócképű

felnevetett, már mindenki tudta: az órák lassabban

járnak.

                                                                                          

 

 

BÖGI MAMA

 

A mosogató szárnyait megfogta,

gyorsan, szárnyas lépteit figyelte mindenki,

figyelmesen köszöntötték őt hajbókolva,

azt kérdezték tőle véletlenül: ,, Hány évesnek

tetszik lenni?” – s ő nyugodt, számolt hangon

bejelenti, hogy: hatvankettő!

,, Ne tessék tréfálkozni!” – álmélkodtak a dolgozók

hisz a nénike olyan élelmes, mint a raktározó pók!”

 

Mondták – s jól gondolták, mert ami nekik kenyérre

sem elég fizetést: ő mind félre teszi,

gyűjtöget, s spórolgat okosan osztogat – s nem

herdálja el a pénzt, mert hisz még az ember is tudja

tökfilkó, ha nem tesz el belőle egy kis részt!

                                   

Ha jött a számlás, ő akkor igen csöndes volt,

mert imádta, ha csönget a gázos, vagy kilincsel

a vizes, a számlálandót kis meggyötört ujjbegye,

mely az embermunkát mindig vasakarattal

tűrte, s kezei közé süllyesztette,

hogy senki meg ne lássa: hogy egyedül ő

legyen az aki elszámol vele.

 

Unokáját, aki e jeles sorokat szerezte róla,

imádta, a rajongásig ölelgette, csókolgatta,

szeretgette, kevés rá az áldott világ minden

kegyelme, s jósága, hogy unokája ezt valaha

is megköszönje, meghálálja: hogy ez a kedves

és élelmes hölgy a nagymamája.

 

                                          

 

 

                 

 

 

 

                                                                         

  HUNCUT KATICÁM

 

Mindig is éreztem,

s sejtettem akár hányadik pillanatban csak

összegyűjtött engem termékenységet adó lelked ezer alakban szívemben,

hogy törékeny a te lelkiismeretednek megszentelt gyöngyfüzére!

Az angyalok huncut játékát lestem szerelmes arcodon,

mely bíbor rózsaként hozzám eljött!

 

Cseresznye ajkad finom volt s érzékeny.

Bodzavirág lelked megbolondította összerendezett

agyam s fejem s egész lelkemet át átrendezte

benne sóhaj-szívem húrjait, hogy parányi érzelmeddel

egészen lelkemig elérted muzsikáló érzelmemet!

 

Árva s félszeg szemeimnek rebbenése

lenyugvó barna mennybolt szemeidben kutatott,

s szemidből érzelmed nap-könnyei áldott kört rajzoltak arcodhoz,

s ott helyben rabod lettem örökké, teljesen.

 

Sóhajok könnyeivel átadtad nekem ami számodra kedves volt,

hogy én is osztozzam lelked betakaró szürke bánatodban!

Remélem, igazmondó látnok szíved megüzente neked,

hogy mindig tenyeremen hordoztalak, vigyáztam rád,

melletted álltam s sokszor támogattalak!

 

S ha szükséged volna igaz barátokra,

kik meghallgatnák könnyeid fohászait, szíved kívánságait,

tud, hogy én mindig melletted leszek.

S szembesülnöm kellett már az örök ténnyel,

hogy égő szerelmedet már másnak elajándékoztad!

Ha betegség, vagy gond nyomasztaná egyetlen,

angyali-pillantásodat, mint súlyos kőszikla teher,

engedd, hogy osztozzak a téged ért terhes feladatokban!

 

Cserébe arra kérlek:

Ne hálálkodj – elég kicsiny nekem a pillanatok végtelensége,

mely áldott glóriát fon köréd, hogy érezlek s egyszerre lássalak is téged!

Lényed mégis barna holdvilágként mágnesezett hozzád egyre közelítőn,

hogy ártatlanságod s kedvességed egyetlen percre se feledjem!

Mert fontos voltál, még mindig fontos vagy nekem!

 

 

                         

   BETEG TEST

 

Mennyire könnyelmű volt egy sündisznó,

levette házát, s a testét betakaró,

puha bársonytakarót.

Vidáman hitegette önmagát, hogy nem lesz beteg,

csak kedves, és boldog.

 

Törékeny testét elérte a bacilusok fekete folyamtömege,

s csak a tüdejéből törekedett egy-egy gondolat,

sűrű, s fojtott panasz-sóhaj, hogy enyhüljön a fájdalom.

Milyen naiv volt: hogy gyomrának csak húsokat, édességet

engedett, s a pirinyó zöldségféléket elhagyta, hogy ne

kelljen megennie.

 

Fuldokolva tömte lelkébe az ártó mérgeket,

s a vitaminkúráról szegénykém sajnos

megfeledkezett: próbálta legyűrni

lángoló torkán a lánglelkű, s kínzó falatot,

de sajnos félrenyújt, s majd megfulladott,

 

az áldott természet szomorú lett volna,

ha az állatokat ilyen közel fenyegeti a halál

sötét torka.

S aztán, hogy beteg testét orvosolja: segítséget kért,

hogy torkát teával ápolgathassa,

egy-kettőre használt vele a bajra,

az ő szelíd mosolya, s bája,

 

s a mi csetlő-botló lovagfinak ő lett a virága,

odabújt melléje pihe-puha ágyba,

megvigasztalta, s csókot lehelt ajkaira,

s hősünk szerfelett lázas volt: hogy ez az ő

             Mátkája.

 

 

  

   TÜKÖR VILÁG

 

A fehér angyalok szűz-lepedőjét néztem odakint,

mely lassan hullt fejemre a fellegekből!

A hattyúk égi táncukat járták a tükör-jégen,

s éreztem, hogy lelkem gubbaszt a csöndben,

s már a hideg fenyeget.

A világot: mely tág s összetett nem vágytam megérteni!

Szerettem volna megismerni,

hogy vajon melyik tükör-énemmel kell majd leszámolva,

magamban félelmeim gyökereit – farkasszemet néznem?

 

Az égbolt halvány mennyasszony-arca galamb-lélekké vált.

Gyönyörű volt. A dermesztő dér könyörtelen pillantását néztem,

s megfejtettem mit is szabad, s mit kell feltétlen megcselekednem:

Az örök szeretet hangjait kellett volna hallgatnom némán,

s mindegyre figyelve s minden percben kutatva.

 

A mostani Tükör világ a végtelenbe nyúló piciny részecske lett,

melynek kristály-szemében gyémánttá változott át a teljes világegyetem:

az ember küzdelme csak álom marad, örök hallucináció!  

 

                          

 

                                ÁRNYÉK VOLTAM SOKÁIG

 

A fehér bárányok közül előbukkant a csipásképű tűzgolyó!

Elég is volt már az idő álmos s örök perceit

falra akasztott sötét rabként egy kis szobában eltölteni!

hirtelen dübörögve tombolt bitorlón a napkoronához a hűvös északi szél:

S hideget lehelő torkában megjelent a sötét!

 

Az emberek világában árnyak súlyos suttogásaiként járok,

egyszerre rejtőzködni, elbújni vágyok,

a kíváncsiak forgatagában!

Titkon reménykedem, emberséges emberek között író emberként

vallomást tehetek kuporgó lelkiismeretemnek,

s meglelhetem az örök békét: Félelem nélküli létemet!

 

Szabad akaratom, hogy a feketeségen át

megtaláljam világomban a fénysugárt!

Büntetésként hordozom magamon félszemű árnyékom fojtogató érzését kabátomon,

s kosztüm életem lénnyé olvad egyetlen szobor-testben,

amint aranycseppjeit rám teríti lepedőként a napfény!

 

Ellentétet tükröző sötét énem a nappalok sugárpillantásában

feloldódott s eltűnt! Fontosabb lett nekem

a gerinc-őszinteség, mint akár a jól hangzó hamisság!

A világ az érdekek s számítások csapdája lett!

Bárcsak ilyen rémképnek látszana mindig ábrázatom,

s nem lennék pusztán csak ábránd s látomás egy életen s falon! 

 

 

                    

                                 ÉLJEN AZ IFJÚ PÁR

                                                         (Margittai családnak szeretettel)

 

A templom nyugodt méltósággal elnyújtózott Újpest szívében.

A koszorúslányok vidám angyali kórusát bokréták illatai

s virágok csokraiba öltöztette fel az ünnepi meghittség!

Az égi kórus orgonák hangjain zengeni kezdte

a szerelem dalait, már mindenki csak őket figyelte,

hogyan ölelgetik bókok özönével egymás karjait.

 

A harmatok színébe öltöztetett menyasszony

a mennyek irgalmas kacagását örökölte,

s hajába koronát rajzolt a napkorong

csillagjainak gyémánt villanása. A gavallér úriember hálát adhat

a mindenségnek hogy gyöngyvirágszemű hajnali íriszt

választott babonás szíve, s csókjaik szerelmes szentségét

örök fogadalomként egymásnak adták ajándékba,

 

mint felajánlott s elfogadott áldozatot,

hogy pillangókként egymás lelkébe repülhessenek!

S most olyan jó volna boldogságtól részegülni,

hogy arra az egész világnak kevés a csodája,

hogy e fenséges emberpár titkait  nagyvilágtól gondosan elrejtse,

elzárja. A boldogság országában még a búsképű harangok is énekeltek,

s oly forró volt a kedvest imádva szeretni,

amilyen a tikkasztó kánikulában a részeges nyár.

Gyönyörű volt az isteni pár.  

 

                  2003.

 

 

      

                                  ŐSZI ARANYESŐ

 

Változik-e az évszak, vagy minden csupán mulandó?

A házak ablakairól nyugodt lassúsággal

csepegtek a megfáradt könnycseppek,

s a kései szőlőfajta bíbor nedűje

részegítő nektárként bódította a kótyagos embereket!

Fullatag érettséggel még parázslott a nyár,

s a szürke levelekből aranyló utakat varázsolt

az őszi beköszönte, mint arany-fürtű,

érett leány kopogtatott küszöbünkön!

 

mindenkinek mást jelent az Ősz!

A költőknek szivárványos messzeséget,

s megújuló gazdag képzeletet.

Hölgyeknek: szerelmes álmokat,

és gazdag szenvedélyeket amikből sokszor

a nagy csalódások fájdalmas sorozata lesz!

A bölcs embernek: Maga az időjósló, népi kalendárium,

melynek változékony s szeszélyes lapjairól

az időjárás megmutatja jellegzetes csodálatát!

 

Nekem, ahogyan változik az év,

úgy változik lelkem mélyén a hangulatok

ezernyi szín kavalkádja, s mégis ekkor új élményekkel

gazdagodik minden ember, s én élményeimet

fényképekként összegyűjtöm magamban.

 

 

 

                       

                                            ÁRVÍZ

 

A tengerkék mennybolton fellegek magasodtak,

varázstáncot jártak a fürge manók az égi juhnyájban!

Medárd napja rég elmúlt, s az égből

a könnyek csöndes hallgatásban elmerengtek.

Árvízzel volt tele a föld rozsdás barázda-haja,

s a gátakon küzdött az emberség a létezés fennmaradásáért mindhiába!

 

Ártatlanok voltak ők, csak az égben vétkeztek ellenük

a villámok titkos harci zűrzavarral,

bár reménykedhettek a könyörület oltárán,

mely teremthetett még egy szemernyi csöndvilágot,

ám mintha a békét a háború utánra halasztották volna!

 

S a küzdve tevékenykedő ember hiába nézett

eltökélt akarat mellett farkasszemet

a szilaj természeti erőkkel: Nem tehette, mert cselekedni kellett igen gyorsan

– hogy a dagadó áradást letörjék -, amíg csak lehetett!  

 

 

                 

                                        EMLÉKEK

 

Sok-sok évek szálltak már el halkan falevélként

lelkem szirmaiból, imára fontam kezemet hajdanában,

hogy emlékezzek, és szerethesselek.

 

Miért jó neked, hogy könnyek közt látod veszve

tengődni kétségbeesett lelkemet?

Fájdalmas, s kényszerű érzés kínozza tán

porcelán szívedet?

 

Kérlek, ne várd meg míg elvakít a vágy más után,

csak hallgatva fogod megérezni, és megérteni

a galamblelked dallamát.

Élj szívedből, hogy virágozz!

szeresd a jókat, hogy szerethessenek!

Gondolkodva tanulj meg élni, s létezni

a nagyvárosi dzsungelekben, s osztd meg lelkedet

a szerelemmel, tárd ki lelked minden kínzó bajait

csókolva: hogy téged imádhasson kedvesed.

 

       

 

 

EGYETLEN SZÜLEIMNEK

 

Ők az én támaszaim bánatomban,

magányomban s szeretetemben.

Én vagyok az ő szemeiknek mécsvilága,

s nekem ők a világ csillagai!

Vigyázó üstökös-meteorok kik vigyázzák nyugtalan álmaim!

Apám hatalmas téglalapot vezetgetett egész nap!

Visított s pöfékelt de nem kérdezhetett,

mert csak utasokat cipelt négy kerékkel!

 

Legszebb álmaiban is gondolkozik szegény apám akkor,

mikor a munkába felkel, s már szótlanul sürgölődik,

hogy minket fel ne keltsen, s hogy munkáját jól elvégezze

– hisz éjjel két óra van! Áldott édesanyám a nyüzsgő élet

előtt korán kel, hogy reggelivel lepje meg magát s engemet.

 

Én elszomorodom, ha érzem,

hogy anyámnak egészségem fontosabb,

mint saját szívének áldozatkész s gondoskodó szívdobbanása!

 

 

                        

MERENGÉS

 

Szent András harmadik napján rám köszönt

egy idős néne a buszon, meggyötört volt piciny keze,

s közben átszellemült lélekkel kutatott engem tekintete,

hogy nagymamámat láttam hirtelen.

 

Elgondoltam, mint ez az asszony milyen fájdalmas

emlék lehet aki már kiszolgálta az időt, s akit eléggé

 szomorúan elfelejt már gyermeke: miért kell hogy az emlékétől

megfosszuk a szellemet? – hiszen belőle virágzik az

értelem s a legtisztább tudat: A szeretet.

 

Kell hogy emlékezzünk a szívünk elrejtett hangjaira,

bizony mindenre mi körbe vesz minket lélegző

élet-lámpásként érdemes lenne odafigyelnünk,

mert a lélek, melyből hajszálgyökerek felfedező

kezeikkel sarjadnak az érzelmek, és rezdülések:

a saját egyéni, belső terünk: A világunk.

 

Emlékezetembe idéztem a néniről,

mikor még együtt örült, és nevetett a család,

és sokan gondoltak reánk, és vigyázták gondolatainkat,

mint én akkor dédelgettem a néni történeteit.

 

 

 

                

                                     RÓZSASZÁLNAK

         (V.K.-nak szeretettel)

 

Csak álmodj Édesem! Elomló vágyálmaidat

kérlek, engedd, hadd érezzem testemen,

szép csöndesen pihenjél, ártatlan, lehajolt

rózsavirágom, bozótos mellkasom sűrű erdejében.

 

Ne légy szomorú, s ne légy mérges ezért bárkire,

kérlek finom lelkemmel hagyd, hogy megszólíthassam

szíved elrejtett rejtelmeit előttem,

a lágy dallamú, barna kristályod ne feledje az

emlékezést, csak véred hangjai nyissák ajkaidat

szelíd csókra, s engedjék át a szellemnek őrjítő sóhaját

félénk, és gyermeki tekintetedből.

 

Emlékezz e pillanatra, mikor hófehér hattyúarcodat betakarta

a könnyeid szirmainak fájdalmas koszorúja,

csókold kérlek újra egyetlen szerelmed minden áldott pillantását,

s legyél könnyed felhővirág, mely kegyes szárnyaival az ég

óceánján lépdel, válj olyanná mint maga a kristály,

tarka dallamú hangulatokat közvetítve felénk, mégsem

látjuk, csak szeretnénk hogy a láthatatlan képzeletet,

megvalósítsuk. Vagy mint a zefír, vagy a gyémánt,

nevedet, és lényedet az idők végtelenségében

soha ne feledje sóvárgó, szerény álmom utánad.

 

Engedd, hogy forró csókjaid finom nektárjaitól,

felébredjek s élettel töltsenek be, kérlek, hallgasd

a szívem mint ver egyre gőzparipa sebességgel,

s dobban lényed isteni tükrébe, andalító fuvolás

hangod kérlek add át süket füleimbe.

 

Hajadnak védelmező hullámait érzem ajkaimon,

részegedjünk a mámor pillanatától együtt kedvesem,

s lényed tiszta érzéseit, kérlek add át nekem szerelmesen,

takaródzunk egymás őrjítő vágyaival, s olvadjunk

össze szíveink perzselő lángjaival, egymásnak bódító

érzékeit emésszék fel szépséges álmaink.

 

                2003.

 

 

                              HOLDVILÁGOS ÉJJELEN

 

A ragyogó csillagok mintha csak angyalok lettek volna,

kikukucskáltak égi otthonaikból:

A sötét festékvászon égboltról!

A tó gyöngyházszínű tükrén a tavirózsák is életre keltek,

s közben bókolgató fejükkel tisztelegtek a hattyúk csodálata s nemzedéke előtt!

 

Közöttük is egy fiatal s bátor angyal tekintett lassan,

s finoman szállt le a mennyekből,

s közben hófehér fejkoronáját s ártatlan testét,

emberalakkal cserélte fel:

Ő volt a mindenkit megbabonázó szent,

idegen földöntúli tünemény akit milliószor megbámultam bambán,

akár egy még nem ismert vendéget s idegent.

 

Nagyon megijedtem, hogy létezésem piciny sóhaj-zenéi,

meglehet – elárulják majd rejtekhelyem -,

s akkor is csak tétován hallgattam mikor szívem

rejtekhelyén már kellőképpen éreztem

a megmagyarázhatatlan s varázslatba ejtő egyéni érzelmet,

s hogy kíváncsi szívem hangjait ki ne fecsegje,

s lakattal bezárja gyors gombócok módjára lenyeltem vágyaimat.

 

Az érzés, mely már andalított akár a cica-hangú hegedű-dallam,

vagy harmóniát adó csembaló,

- végül csak nem lehetett enyém,

tétova s meghökkent szerelmesként földbe gyökerezetten csak álltam,

s vártam. S ő reám nézett gyengéd

s végtelen őszinte kedvességgel,

mintha lelkiismerete érzékeny hallójárataival

mindig is meghallotta volna érzékeny lelkem sóhajait.

 

A csodás pillanat – sajnos -, nem tarthatott örökké,

mert a kedvest megláttam őszinteségben s tisztaságban

s ő becsukta előttem talán örökre lelkének glória-kapuit,

s látván, hogy a nem kegyelmező pirkadat hattyúalakkal fenyegeti őt,

finom gyöngyszínű karjaira tollakat eresztve elrepült

szárnyas ihlet-múzsaként, a felkelő nap pillantásában!

 

 

                          

                                       ÓCEÁN

 

Serkentsd múzsa szívemet gyönyörű szóra,

hogy méltatlan hamis szóra ne csak az

igazra szóljon Poszeidón nagy birodalma,

vízrengetegek ősatya, kérlek hallgasd értve,

értő aggodalommal kedvesem szavait, hogy szegény

vidám, s mindig mosolygós arcát ne váltsa fájdalmas

 

életében könnyekre, mert akkor csak te vagy képes,

hogy csikorgató szenvedéseit magadba fogadd!

hadd kérdjelek meg kérlek, vajon az érzelmek melyek

a lélek aranyló s legnemesebb részei, miért oly kemények

akár a szikla vagy a kopár hegygerinc?

mert ezek természeterejét csak a mennyekből jött könnyek

tudják föléleszteni!

 

Legtisztább és legragyogóbb hullámaidat kéken világító

óriás ne mossa el a feledés homálya, éljen tovább egyedül,

s mindig a megszépítő gondolatban.

 

            

 

                                      ÁLMODOM

 

Csodákkal történt egyszer hogy belibbentek ablakomon,

ágyban voltam s szenderegtem, elmerengtem elfelejtett dicső napokról,

családom mindennapjairól: múltamon.

Lázas álmom piciny tündérei kezdtek seregleni koponyám tekervényei közt,

 

láttam szegény búsképűt s vitéz lovagot ki fölött már eljárt

a pillanatok perce, s szívemben éreztem annak a tüskéit aki

aznap meglátogatott.

de valahogy mégis jó volt ajkaiban forró csókjait érezni,

 

hogy felmelegítette bennem a szeretet szenvedélyét,

pillantásától volt érdemes létezni, és felgyógyulni,

és a végtelennek még hosszú évezredeket adni, hogy

örökletes legyen ez a pillanat.

 

 

               

                                      ÉGBOLT

 

Szeszélyesek novemberben a felhők,

mint hó-báránykák kik az égiekkel zenélnek,

s könnyeik sűrű gyöngy-fátylait terítik a hatalmas kék égbolt közül a földre.

A levegő balzsamos s friss illatára az eső-tündék is dalba kezdenek,

s frissítő könnyeik vízesésével megöntözik a búslakodó s egykedvű embereket!

 

A mennyekből a glóriás angyalkák figyelték,

hogy az égbolt messzi szivárvány palotájában

milyen csodákat hallgathatnak vajon az eső-tündék?

Talán az édeni mennyasszony az ki ilyen keserves melódiát

ébreszt fel szívünk titkos rejtekhelyén,

vagy meglehet csak szomorkás s búsongó

a hangulatunk évszakváltozása, ha hull a hó?

 

Haj! – Bárcsak megragadhatnám gondolataim terhes súlyát,

s fölszabadítva lelkemet a kényelmetlen rabigák láncaiból engedhetném,

hogy pusztán csak édes álmaim s vágyaim vezessenek

-, józan eszemből hirtelen fölébredek s a meleg kuckóból nézem, hogyan esik!

 

 

     

 

             NÉMA LENNE ÉRTELMEM

 

                     Szívem féltettebb titkait csak

nekik árulhatom el: szeretteimnek! De azért ti se búsuljatok,

vad gráciáim, kérlek ne legyetek mérgesek,

 

vidám dallamaitok nehéz terhét, engedjétek

hadd érezhessem hideg lelkemen.

Záporos áldomást engedjetek fájó szívemre,

adjátok szívemre az érzelmek boldogító

sugallatát,

ide a testem rejtett üregeibe.

       

 

 

                                           TÁSKA

 

Fél négyre járt már a vidám bohócképű kakukk hangja,

mikor hideg időjárás fenyegette iskolánkat s ekkor,

vidám hangon mesélni kezdett édes hangon kedvesem,

retikülje.

 

Elmesélte szenvedéseit, bánatát, s hobbiját, az igaz szót,

hogy akár életét áldozná a szerelmes asszonyáért,

s azt hogy oly magányosan üldögél velem együtt a fotelben,

hogy bár kívántam olvasni a táska lelkében

kusza gondolatait nem láttam.

jó volt egyszerre emlékek közt elmerülni s tudni

az igaz szó hatalmát, elhinni az emberséget,

s micsoda megkönnyebbülés volt, amikor imádott

kedvesünk felénk nézett             

 

 

                     

                       A FÉLELEM TITKAI

 

Nem láthatjuk hisz láthatatlan, nem érinthetjük,

hisz anyagtalan árnyék s testetlen csönd,

mégis a lélek gyermekségét rémiszti,

s kísérti mint borzongató lidérc vagy szellemkép!

– Bizony, mi mindig félünk valamitől!

Saját felebarátunk áruló tekintetében szenvedéssel kell,

hogy csalódjunk, máskor saját magunk

akaraterejéből hiányoljuk a rátartiságot s a talpraesettséget!

 

S amikor majd mindenki elhagyni készül titkosan attól rettegünk:

egyedül ne maradjunk! Törékeny lelkem belsejében – igen -,

sokszor én is megérzem, hogy a létezés nyugtalan órái lüktetnek

kellő nyugtalansággal a mélyülő szív-rengetegben,

kétségbeesetten reszketek, ha szeretteim szívjósága

egyszer majd végleg s örökre megsemmisül s elhagy engemet!

 

Vajon a félelem mindenkiben ott lélegzik titkosan,

s csak az ember nem akar tudni róla?

Mindenki retteg tőle, csak okosan titkolják,

kellemetlen emlékként s talán abban reménykednek,

hogy szapora szellőként távozik az ablakon keresztül!

Mint reménytelen rab, aki érzi, hogy az utolsó órája közelget,

nem lesz hiába egyetlen sóhajnyi jajom,

csakis keserű világfájdalmam, marad kiégett szívem helyén:

 

Az elmúlás tőlem mindig elrabolt valakit s elköltözött!

éveim harmatos számait is huszonháromra testálom,

mégis egyre fenyegetőbben: komor hangsúllyal motoszkál fejemben a gondolat:

Szembenézni az elmúlással!

 

Ablakaimat sötétkabátos árnyak kopogtatják:

Az éjszaka titokzatos gyermekei,

nyugodt pillanataimat megzavarják különös hangok,

fák karjainak reszketései!

Vajon a kísértetjárta látomások is félnek

tőlünk vagy azok is képzeletünk bűvös mese-szülöttei?

Mindenki önmagában dönt mennyire fél s reszket, a világ zajaitól!

Sokszor szorongok s félek reménytelenül,

de mindig van kivel megoszthatom félelmem zavaros gyökereit!           

 

                                                  

                           

 

                                            SZÜLEIM

 

Ti Zephurus büszke ércein szárnyaló múzsák, s kik

ott a távoli birodalomban laktok,

áldva s könyörögve kérlek titeket adjatok könyörgéseimre,

választ.

 

Hogy méltón dalomba foglalhassam legdrágább kincseimet a világon:

a Szüleimet. Mert ők nekem minden áldott pillanatom,

mikor csak velük lehetek azt érzem, hogy lehetőséget, ajándékot

kaptam megőrzésre a sorstól, s az érzéseimet lángok szilárd,

 

rózsáivá változtatja a szeretet, s lelkem könnycseppeket hullat

meghatódó szívemre, mikor csak kegyelmes s becsületes hangjaikat,

hallom, megnyugszanak bennem a rémálmok s a kétségbeesések.

Érzéseimet velük vígasztalom, hogy imáimban méltó helyen

Ők szerepelnek.

 

Ők azok kikre méltó képen emlékszik majd az elmúlt korszak

gyermekei, s tudni fogják mindig mit is jelent emberséges embernek lenni,

s ha lenne adomány mely egészségüket megváltaná

cselekednék rögvest, míg el nem szalad előlem a

nyughatatlan idő.

 

 

 

              

                                          UDVARLÁS

 

Nem tudom, hogy eltűnt idők nyomaira emlékezni mit is

jelenthet, de csak azt az érzést sajnálom, hogy egyetlen,

mátkám bizony elfelejthet.

Lelkemnek forró húrjaival kívánom párbajra serkenteni

lelkem rejtett titkát: a szerelmet, mi több egész életemet.

 

Érzelmeim áthatolhatatlan fátylával szeretném betakarni,

hogy az álmok melyeket az éjszakának suttogó csendjében látok,

a valóság tükrében láthassam azt az igazságot,

hogy ő mindig meghallgatott, és meg is fog hallgatni.

A sok és nehézkes, keresetlen szó súlya miatt azonban,

csak önmagam félszegségét hibáztathatom,

mert amint tekintetét reám szögezte, sugárzó szempillái,

 

alól felvakított tündöklő gesztenye-ékszer szeme,

s egyszerre ismertem meg mit is jelenthet amikor a

pulzus elolvad, s szerelmébe fogadt a kedves bizalmas,

tekintete s bókjai.

 

Meglehet, hogy talán keresetlen bókjaim tömkelegével,

takartam be, még a perzselő szenvedélyeket,

s nem is gondoltam, hogy álmai, és törékeny vágyai

másért áhítoznak. Most lenyugszom s hallgatom

egy időre kedvesem pitykés szidalmait.

 

                   2003.

 

 

 

 

                             A VIRÁGKOSZORÚS SZŰZ

 

Tekintetében megérzetem kutató pillantását amint,

mereven reám tekintett egy felújított,

bérház ormán, csupa szilárdság volt jelleme, s virágaival

 bekötött glóriás feje.

 

Úgy nézett engem boldogan a halhatatlanság márványában, s örökre kedvesen mintha,

nem akarna elszakadni, s elválni tőlem,

a házbolt átlátszó szeme fölött figyelt s őrködött szüntelen,

ha leszállt a éj vagy a nappal a kerületben.

 

Akár egy Boldogságos Szűz szerelmes tekintetében,

édesanyám, drága szentem ölelő karjait láttam,

ahogy óvó pillantásával örökre megvéd engem.

Mert fáradt szomorúságba, fájdalomba voltam kénytelen,

burkolózni sokszor, de édesanyám szívének hangjaitól,

egyszerre elfeledtem bánatom s rosszkedvem minden

könyörtelen tömegeit.

Hogy könnyezett s ontotta szíve liliomait édesanyám velem,

mint apám kinek szilárd jellemében s megbújt néha

egy kisgyermek s halkan elpityeredett.

 

                      

 

 

                                        KÉRELEM

 

Bocsáss meg kérlek szűzies fátyolba öltözött múzsám,

te kiből hajdan mint lélegzet születhettem s most,

még balgatag s tudatlan ifjú, de víg ember vagyok,

ki a te segítségeddel dalba foglalja érzelmeit.

 

Kérlek ne tűrd, hogy szíved mint Merlin démoni

anyja, csak élettelen tükör, vagy hosszú kőszikla legyen,

kérlek téged, érezd át a pillanat varázsát, mikor csak

először engedtem neked, hogy pókhálós

 

tekervényeim univerzumaiban szabadon, s

függetlenül lépkedj, kutass, s járjál,

mert tudod az ember önmagának nyughatatlan

kovácsa, önmaga rányitja cselekedeteit, de

 

nem ő az aki dönt, mert a törvény melyet

egyedül megítél: a választás, s ahogy,

már más is említette: a győzelem ott végződik.

 

       

           

                                       FIATAL SZÍVEK

         (V.K.-nak szeretettel)

 

Egyszer egy bombázó rózsaszál,

szirmait kinyitotta világa felé s érzelmektől,

megrészegülten, bámulta kedvesét.

A szenvedélyben égve a rózsának tüskéje,

 

akár a nyíl hatolt a kedves szívébe,

S Cupido, Cupido záporozta isteni nyílzáporát,

míg a kapcsolat szép, igaz volt.

Sarjadozott, hogy édeni ajkait megérinthesse,

 

a forró vágy s kebelében érezze, hogyan fűti

kemencéje a szerelem dalát.

S csak fűti, melegíti, már-már szinte süt, még, még jobban

a szíve, akár a bolondóra, s újra érzi, hogy éppen most,

 

kell, hogy a végzet elérje, és mikor szemeik pillantása,

egybeolvadt, a levegő már felpezsdült, s ketten kívánták azt a pillanatot,

melyet szívük csak kívánhat, hogy ők is lehetnek

szabadok, az érzelmek völgyében.

 

A szív nem nyugszik, egyre csak ver, üt, kalapál,

mint az érzelmektől elérzékenyült, s meghatódott,

ifjú szerelmes, akinek már a vérerei is felforrtak,

és a szíve már szinte felrobban.

 

Véres szemboltokkal az érzéki, és veszélyes hölgy,

már ölelni is képes, hisz kívánja minden porcikája,

s testének minden szerve, a pirosas érzelemtükör,

hogy megtalálhassa az igaz, őszinte boldogságot.

 

Mert csak az a hűséges, és valódi aki maga a

hófehérbe öltözött ártatlanság, játszi könnyedséggel,

csalogatja méz-vörös ajkaival magához,

a kedvesét.

 

                  2003.

 

 

 

                                        PEGAZUS

 

A vízcseppek lágy hangjai csillantak meg,

a hatalmas Poszeidón tengeri birodalmán,

mikor csodálatos parfümét ráterítette,

éjszínként Pegazus.

 

Hatalmas angyali szárnyait a horizontra

emelte, majd egyszerre harmonikus mozgásban,

megjelentek a szerelem hullámai,

s megláthattam a glóriás ragyogású isteni tündért.

 

Gyönyörű, ezüst-arany sörényét egy amazon fonta be,

s úgy ült emberséges tartással rajta, mint bombázó

rózsaszál, vagy tündérkirálynő,

s hűséges emlékeimben láttam tündökölni őt.

 

A leány barnagyémánt koronát viselt hajában,

s közben hattyúfehér, balzsamos testét, gyönyörű

nősténye testére hajtotta, s jó volt ilyen élményben,

részesülni, olyan volt mint a forrongó érzelmi vihar,

mely álmaimat kutatja,

 

s én már szinte egészen részegen hevertem a part

részegítő dűnéi között, kedvesem angyal-simogatásai között,

s onnét csodáltam ezt a felemelő pillanatot.

Majd a lassan álomba zuhanó naparc égető alkonyatát

csodáltam a visszatükröződő tenger,

 

muzsikái között, múzsát adó csodálatos Pegazusom,

s égő szerelemtől vágyakozó Vénusza elszálltak,

a pirkadni vágyó, parázs-hajnal,

tiszta, s édeni merengésében.

 

 

    

                                      A HABLEÁNY

 

Pacsirták édes szonettjeit hallgattam imádott kék

habkoronái kecses hullámzása között.

A horizont láng-ölű, s tüzes csókjaival takarta be,

 kedvesem ragyogó mosolyát.

 

 

 

 

1.

 

 

Különösebben szinte egyáltalán nem lepte meg az állása elvesztése, kiürítette gondosan elrendezett, és mindig pedáns külsőről tanúskodó íróasztalát a félreeső tanári szertárban, ahol kimondottan csak a nemdohányzók aprócska tábora kapott helyet, s miután még sikeresen elrendezte szóban forgó ügyeit, és számadást készített eddig elért eredményeiről, becsomagolt, elbúcsúzott rajongásig tisztelt, és szeretett népes diákseregétől, kik szinte vakon követték, és mindenben kikérték a tanácsait, s hazament Pestről Budára. Úgy lépett ki most már néhai iskolája kapuján, mint egy száműzött, akiről jogtalanul megfeledkeztek, és aki mégis – talán éppen állása elvesztése folytán -, feloldozásban, emberi megváltásban részesülhetett…

Itt lakott ugyanis egy szélcsatornák ostromának is jelentősen kitett társasházi lakótelepen. Életében már tudatos, és meghatározott legendák keringtek róla, és valami egészen elképesztő

mesebeli alakká nőtte ki magát az évtizedek hosszú során annak ellenére, hogy alig töltötte be még a harmincadik évét!

Ez a látszólag kicsit mindig is magának való, mondhatni félszeg, és tétova piperkőcség, melyet egyesek hajlamosak voltak gyilkos egoizmusnak tekinteni, mélyről jövő tudatos tudatalatti állapotokból táplálkozott. Saját háztulajdonos volt, ami – főleg a mostani bizonytalanabb eredetű korszakban -, nagy elismeréssel, és kitüntetéssel is felér, de ezt valahogy sosem volt szempont nála, s ha ehhez hozzávesszük, hogy megboldogult, idős szüleitől örökölte a lakást, misztikus titkokkal övezetten ez is csak előnyére, és jellemére vonatkozóan erősítette a róla kerengő ismeretlen szóbeszédeket, és rejtélyes történeteket. S ehhez hozzájárult az is, hogy nem szívesen fogadott nagyobb vendégseregletet, csupán igen-igen ritkán, ha betoppant hozzá egy-egy tanítványa még a régen elmúlt idők homályos ködéből. Gyakorta hallotta a háta mögötti pusmogóktól, akik mintha szándékkal összeesküdtek volna ellene:

- Ez a tanár olyan magának való! Talán önzőségben szenved!

Ha tehette természetesen nem zárkózott tudatosan kettőzött magányába, és mindenkin segített – főleg azokon a szívének kedves kisembereken, akik nyomorúságos körülmények között, a hét mindennapján akár öt másodállást is elvállaltak, csakhogy tisztességgel gondoskodni tudjanak családjukról, akik egy idő után jószerivel már meg sem ismerték a családfőt: és itt a gyerekek voltak sanyargatott és nehezebb helyzetben, akik azt sem tudták igazán megmondani, ha nekik szegezte valaki a kérdést, hogy mikor találkoztak ténylegesen apukkal? Ugyanez az önzetlen segítőkészségét a társadalommal szemben mindig is kissé furcsa, és különös visszavonultság jellemezte. A maga történelemtanári minőségében egész osztályokból szabadon, és zseniális improvizációs képességgel megáldottan kihúzta az önfeledt, és fölszabadító nevetést, és mosolyt, de ugyanúgy képes volt arra is, hogy egy-egy megható könnyező pillanatot varázsolhasson azon ifjú, pallérozatlan koponyák szemébe, akik még csupán most ízlelgették azt, amit életnek, és a nagybetűs létezésnek neveztek.

Testtartása, amikor mondjuk csak végigment rendszerint kisebb, szokatlan kerülőutakon, az utcán kissé beesett, és begörnyedt vállakra vallott. Ahogy ment egy olyan alapvetően bűnbánó ember prototípusához hasonlított, akinek valami nagy, és bizonyára tudatosan feledhetetlen bűn, súlyos vétség nyomasztja lelkiismeretét, amivel még nem birkózott meg, vagy nem tud mit kezdeni.

Viselkedése pedig, akár érvelt, akár a gusztustalan zöld táblánál mesélt, és szónokolt, a diákjaival soha nem éreztette hogy pökhendi lett volna, sem azt, hogy ő találta volna föl a spanyolviaszt. Mindennek tetejébe pedig páratlan módon szerette a csokoládé minden fajtáját, és főként a gyümölcsízű gumicukrot, ami közkedvelt gyermekkori hóbortjai egyikeként, mint felnőtt is sikeresen megőrizte ennek folytatólagos hagyományait.

 

A volt történelemtanárt tátongó, mély üresség fogadta odahaza. Le sem akart jóformán szállni a püfögő, kisebbfajta füstfellegeket eregető buszról, mely most úgy festett, mint egy ütött-kopott vasparipa, mely gázolaj helyet bőséges szenet eszik. Először hirtelen, mint egy orvgyilkos támadt rá a kétségbeesett félelem, és rettegés, hogy hogyan fogja közölni a szomorú hírt imádott szüleivel s csak utána vehette át szerepét a karizmatikus belátás, a „jóban rosszban” immáron klasszikus esete, hogy akármi történjék is az ember családtagjaira mindig számíthat, és hogy kitartanak, és megpróbálnak közösen boldogulni az élet viszontagságain. Mindig makulátlan tiszta öltönyben, és öltönynadrágban, kalappal, és ha esett az eső – természetesen esernyővel, ha pedig nem egy egyszerű, mogyorószínű bottal járt-kelt, amerre csak az útja vitte. Furcsa piperkőcnek nézhette akárki, ha csak végigment peckes botjával az utcán, mert az ember azt hihette volna róla, hogy ez az ember valami mély, lappangó titoktól szenved: talán a létezés biztos titkát birtokolja, azért folyton ennyire hóbortos és visszahúzódó? Mintha régi korom álmaiból itt ragad gavallér, vagy úriember lett volna, aki ha hölggyel találkozott szemrebbenés nélkül, illő udvariassággal megemelte előtte a kalapját, és kedvesen igyekezett biccenteni párat, mintha jókívánságokat rebegne. Aminek az lett a furcsa következménye, hogy a legtöbb modernebb, extravagánsabb nő is általában szándékosan kitért az útjából elejtve egy-két oda nem illő, meglehetősen obcén, káromkodó szakkifejezést az udvarias fiatalembernek!

Most legszívesebben rágyújtott volna egy szál cigarettára, hogy legalább a meghittnek mondható pöfékelés enyhítse lelkiismereti fájdalmát, de erről hamar letett, amikor eszébe jutott az apja, és annak nagyon komoly, szinte asztmatikus köhögési rohama az adott cigaretták sorba állított vigaszától.

A volt tanár megpróbált mosolyogva inteni az ismert buszsofőrnek, hogy köszöni a fuvart, mint rendesen, majd a bejárati ajtó melletti kis kódkészülékhez lépett; bepötyögte a beléptető, titkos kódot, amivel fölmehetett a társasházba, és azonnal beviharzott a liftbe mielőtt valamelyik kellemetlenkedő, és főként kérdésekkel bombázó, házsártos asszonyság megindíthatta volna ellene aznapi, ádáz hajtóvadászatát.

Álla folyton mozgott, mintha egy újra és újra ismételgetett, belső monológszerű szöveget ismételgetett volna magában motyogva folyamatosan, ami ki akar belőle törni, aztán mégis meggondolja magát a végkifejlet előtt, vérbolyaágas szemét elöntötték az elcsigázott könnyek, és nem számított már, hogy a néma, és hangtalanságba burkolózó tárgyak is csak bámulni tudnak rá, mint a gyilkos cinkosok – keserves könnyezésbe kezdett, miközben önmaga sajnálatába megmerült. Mintha az önismeret poklait járta volna be…

A szinte minden élethelyzetet humorral, és vaskos öniróniával kezelő ember kálváriája könnyek formájában sokkal inkább érthetetlen bosszúra sarkallta azok ellen, akik ezt megtehették vele, mintsem tudatosan józanul sikeredett volna gondolkodnia.

Az álmos, erdőtisztás melynek körvonalait főként a hálószoba ablakból figyelhette meg a kíváncsiskodó tekintet, mint a térpanoráma egyetlen szívbemarkoló hatását, most mintha a gyilkos hallgatásba dermedt volna: madarak, és erdei állatok nem hallathatták hangjukat, a fák pikkelyszerű zöld ruháját nem rezegtette meg az eltévedt, tétova szellő. A néma őrként vigyázban figyelő fák, most komolyan álltak a látóhatár elején, figyelmeztetésül talán, hogy az ember soha nem veheti birtokba a csorbíthatatlan, és érinthetetlen őserdei vadont, az anyatermészet gazdag, és színpompás kincseit. Ez a megfoghatatlan szépséges táj szinte mindenkinek egyéninek, egyedinek, és magával ragadónak tetszik, aki csak látó szemeivel érzékelni képes a felszín alatti lényegeket.

A nyári kánikulai levegő szinte fölperzselte maga körül az élőket, és a holt anyagokat, élettelen hitt tárgyak szelíd, de kivehető körvonalait maga körül, a bombázó, atommagsugarú nap pedig akár egy folyvást kellemetlenkedő vaskályha csak egyre küldte a földre villámló kés sugarait.

A fiatal tanár átengedte magát megélt múltjának, és felidézett emlékei rajzásának. Szinte most egyszerre, mint a zavaros vízesés föltorlódtak, és kavarogtak benne a kellemetlenséggel, és sokat tűrt fájdalmakkal az emlékek. Zokszó nélkül, mint az éppen Ithaka partjainál lélekben összetört Odüsszeusz telepedett le a fürdőkád sarkára miközben önmagát elsiratta; tekintetében egy megrémült ember, és a még bizonytalanabb, reményvesztettséget tartogató jövő sávjai látszottak…

Folyton az járt a fejében – ha akkor még az egyetemen -, verseken kívül, melyben mindig is vallani szeretett megkérte volna a rajongásig imádott hölgye kezét, és megkérte volna, hogy maradjon harminc évre mellette legalább talán akkor ebben a végzet által kiszámított gyilkos pillanatban nem lett volna annyira kiszolgáltatottan maga alatt, és tökéletesen egyedül.

Az előszoba mellett helyezkedett el a gyerekszoba, amit most egy makacskodó, és világgal szemben vérre menőig az igazságért egykor elmenő kamasz lakott szülei egyetlen, legdrágább, kicsit agyonkényeztetett kincse. A levegőt itt mintha megfeküdte volna a bimbódzó parfümök, és különféle kozmetikai szerek általános használatának illata. Az íróasztal rendezett, és pedánsságot örökölt használójától, de a tanárnak sosem tetszett, amikor meglátta a kis, hangulatos olvasólámpa mellett a cigarettás dobozt; mintha mélyen be volt passzírozva az iratrendező, és a naptár szögletébe, hogy a kíváncsiskodó szemeknek is bármikor ellenállhasson. A most megőrült, és szeszélyes természet üveggyöngyökkel verdeste a megvakult, négyszögletes ablakokat. Bútor-bútor hátán volt itt, de ami a látogatónak már első pillantásra szembetűnt az a hatalmas égimeszelő könyvespolc lehetett, ami faltól-falig jóformán körbeölelte a hófehérre meszelt falat.

Ezen a szobán meglátszott, hogy gondozója él-hal a könyvek szeretetért, és ha nem volna az édességek megszállott rajongója az egész hátralévő napját talán az olvasással töltené.

A tanár, ahogy beljebb került kissé hunyorított, mert amit korántsem kedvelt, és amit több mint harmincéves pedagógusi tevékenységében sem tudott megszokni, az a neoncsövekből származó idegen, szemet erősen irritáló fény volt, s ezért volt, hogy most itt hunyorított.

Mint egy teljesen elsüllyedt hibernált önmagát engedelmesen a nappaliban álló fotelhez vezette. egykori mindig mosolygós szája most mélyen, mélán lehorgadt. Még javában emlékei között őrizte a halhatatlan percet, mikor egykori barátnője közölte vele, hogy bulizni szeretne, és meg akarja magát találni ezért nem lehettek egymáséi, és ez is valami mély, apokaliptikus sóvárgással töltötte el:

,,Csak ne csinálj semmi hülyeséget, ha már eddig kibírtad!” – igyekezett annyira bátorítani magát, és kézen ragadni, amennyire csak tudta.

Abban a már jelentősen megkopott fotelban szeretett esténként, ha hazatévedt munkából üldögélni, ami közvetlenül az ablakkal párhuzamosan helyezkedett el, és amit a kicsinyített, pusztán csak kilépős erkélyig is ki lehetett tolni, mert a tévé képernyő – főként a korán sötétedő estéken már erősen rongálta a szemét, és így megtakaríthatta magának a pénzt, hogy később menjen szemüveget csináltatni.

Attól rettent meg, hogy nem tudja majd hogyan fognak szülei reagálni állása elvesztésére, és mindenképpen szerette volna elkerülni, hogy a veszteség miatt érzett fájdalmuk felülkerekedjék bennük.

Mintha valami megoldhatatlannak tűnő hibát követett volna el! Pedig most sóvárogva szerette volna a másik szemközti fotelban vele farkasszemező őzikeszemekbe megkapaszkodni, vizsgálódva hozzáfordulni, mert abból a babonázó, lefegyverző szemből édesanyjai, örökkévaló jóság sugárzott és adott volna lelkierőt, hogy átvészelhesse keserves napjait!

Érezte, hogy idegességében jócskán verejtékező teste sem a régi már: páni, tartósított félelem környékezte. Bármennyire is forróság tombolt odakint, és a panelelemek miatt elviselhetetlen, szó szerint gyehennás poklokat kellett bejárni, és elviselni idebent, mégis valami belső, fojtogató, jéghideg merevség járta át szívét. Bár sosem volt egy exibicionalista, vagy hiú ember; az előszoba tágas tükörhöz támolygott, és szemezett kísérteties tükörképével: A látvány így is megrendítette… Úgy érezte magát, mint aki mélységesen csalódott, elárvult a világ szánalmas gonoszságától, és most nagyon szomorú.

,,Most nagyon szomorú, és megalázott vagyok Emberek! Ne vessetek meg érte, de esendőségem legyűr!” – ez volt szemei retinájára tetoválva.

Az a megingathatatlan, és szilárd elképzelése támadt, hogy most azonnal visszafordul az élet pofonjai elől, és visszabúvik, mint egy kis tüskéshátú imádott édesanya szoknyája alá, mert önmaga is érzi, most jött el a döntő pillanat, és nem elég, hogy percek alatt összetaposta a nyomorult élet, de most még meg is rágja.

Pufók, kellemes benyomást keltő arcát mintha összetörte volna a vesztettség tudata, és az egyetemes fájdalom. Leszegte kopaszodó fejét, és csak percek múlva eszmélt fel megint, hogy az adott percek örökkévaló szomorúságával küszködik…

Most mintha nagy elhatározásra szánta volna el magát, de mégis csupán csak önmagával szerette volna közölni ezt a felfedezést teljes titokban:

,,Most akkor is fogok kezdeni az életemmel valamit!” – s ettől a látszólag tudatosan átgondolt, és ugyanakkor tökéletesen átszellemült elgondolástól, mintha jobban, frissebbnek érezte volna magát.

Amilyen lehangoló benyomással fogadta a ház, és benne sok-sok év munkájának megérdemelt, és learatható gyümölcseiként a bútorok, és a tárgyak – olyan hamar változott át szelídített békességgé a hangulata. S mégis arra, hogy nincs kenyérkereső, biztos állása a tanárt erre a tudatos, visszafojtott elmélkedésre eszméltette rá, hogy azért nincs még minden tökéletesen veszve! A tudott kellemetlen tény meglepte, s azzal a semmivel sem összehasonlítható tanácstalansággal töltötte el, mint amikor az embernek átmeneti jellegű migrénes rohamai vannak, s mégsem bízik a gyógyszerek átmeneti javulást elősegítő hatásaiban. Esetleges betegségek, kellemetlen időskori klimaxos krízisek, és élettársi kapcsolatban megrekedt veszekedések ezeknek az eshetőségeit minden erejével igyekezett tudatosan elhárítani magától. Ő a kultúra, és az ember megváltoztathatóságának jegyében szerette volna minél inkább beosztani az idejét, és tevékenyen munkálkodni.

Még túlzottan sokszor finom húrokon zengő, és pattanásig feszülő idegei is vonakodtak ennek az állástalan állapotnak keserédes tényeit észrevenni, hogy mint megbecsült, és számtalan szakmai dicséretben részesült, még mindig élete teljében lévő pedagógust egész egyszerűen elbocsátják. Valahányszor kisebb erőfeszítést tett még mindig legfeljebb csak találgatni tudta a nyitját annak, hogy vajon miért pont rá esett a felsőbb tantestületi biztosság választása? Nem juthatott tovább, mint görcsös, és hiábavaló erőfeszítésekkel, találgatásokkal következtetni arra, hogy valószínűleg azért következhetett be közvetlenül a félév előtti elbocsátása, mert túlságosan zöldfülűnek tartották idősebb, s ezáltal tapasztaltabb, és bölcsebb kollegái.

Küszködött ezzel a negatív érzéssel, és valami olyan holdkórosokra jellemző álmosság telepedett agyára, ami álmatlan éjszakáira is kivetítette kellemetlen hatásait, mert másnap fokozott aktív ébrenléttel ébred, annak ellenére, hogy voltak álmatlan, szarkalábas éjszakái.

Kezdetben, mint munkához szoktatott fiatalember azt sem tudta, hogy vajon mihez is fogjon? Tengett-lengett családi, meghitt kis társasházi otthonában, amit még szülei hagytak az egykori pályakezdőre mert jócskán fölment a lakások ára, - különösen a közkedveltebb kerületekben, ahol nem kellett betörésektől rettegni -, Aztán tudatosodni kezdett kifinomult, és mindent magára vevő lelkiállapota: szerette volna fölszabadultan, boldognak, és kiegyensúlyozottnak érezni magát, mint például azok a szorgalmas emberek, akik hasznos, és már-már olyannyira nélkülözhetetlen tagjai az adott társadalomnak, hogy úgyszólván a családtagjaikkal is csupán csak a soványka hétvégék alkalmával, ha találkozhatnak! Az állástalanság több hasonló cipőben járó állástalan tanárkollegájával együtt feszélyezte, mert mindegyik feszengő állásinterjún azt érezte, hogy nem szakmai kompetenciájára, és tudására kíváncsiak az adott meghallgató bizottság HR-emberei, sokkal inkább a láthatatlan protekciók fonalait szeretnék megvizsgálni. S ezért érezte magát kissé szerencsétlennek!  Mintha szándékosan feladta volna humánusabb elveit a biztos pozíciók reményében!

A biztonságos kereseti talaj megrendült a lába alatt, és miután sokkal fiatalabb, szinte akkor még süvölvény korában sokszor foglalkozott az elmúlás, és a halál gondolatával könnyelmű meggondolatlanságban talán még az öngyilkosságtól sem riadt volna vissza; persze a valódi halálnemet így is gondosan meg kellett volna terveznie, mert utálta a vért, és azon mód halálfélelme támadt a szúró – és vágóeszközök, továbbá az injekciós tűk használatától! Ennek a merőben gyilkos magatartásnak úgy mondott ellent, hogy bezárkózott a volt gyerekszobájába, melyet egykor ő használt, és passzív tétlenségre igyekezett minden eszközzel kárhoztatni önmagát. Ez sem volt könnyű egy mindenben a precíz pedantéria szabályait megkövetelő embernek. Egyetlen, áldott, boldogságos vigasza akadt, aki szinte görcsös részvéttel mindig megszorította verejtékező kezét – mindig támogató édesanya.

A láthatatlan gondviselés úgy tűnt most ismét segítségére sietett kissé elvesztett, szánalmas sorsának.

Még nagy szerencsének volt mondható, hogy áldott, mindenben önzetlenül segíteni kész anya, akivel szinte együtt rezgett, egyetlen hullámhosszú, bonyolult, és kifinomult lelkiismeretük szinte mindenre észrevette, hogy az állástalanság kálváriáját is a gyász egyik lehetséges változataként éli meg. Ugyanakkor a fiatal értelmiséginek megvolt az a kellemetlenkedő szokása, hogy bár kétségtelen elsősorban a bizalmat, és az őszinteséget részesítette előnyben, azonban kellemetlen sajátossága lett, hogy mondandóját célzások formájában közölje. Ez lehetett egy tréfás felhanggal közölt megjegyzés finom iróniával, de lehetett maró, gyilkos gúny is, amit már az emberi, érzékenyebb fül sem érthetett félre!

Az időközben mosókonyhának is beillő, kicsiny, keskeny – alig két személy befogadására alkalmas fürdőszobában az egész hetes piszkos, és gazdátlan ruhanemű mint a bálákban úgy hevert a műanyag szennyes tartóban, és miután a fiatalembert megnyugtatta, hogy folyton zakatol kellően barátságos monotóniával a mosógép – amit kivételesen készpénzért megsikeredett vásárolni, hála nemrég kapott prémiumának, így vacsora végeztével amin hamar átesett mintha csak képzeletbeli szakadékot lépett volna át: a mosógép hangaira keresett enyhítő vigasztalást.

Ahogy hallgatta a gép egyhangú, kopogó hangját a tanár heves, mellkasán előbb nyomást, majd eget rengető fájdalmat érzett: mintha egy terjedelmes elefánt gugolt volna bordakosarában megrekedt, veszettül dörömbölő szívén, mely most ki akart szabadulni bezárt kalitkájából. Kisebb túlsúlyából következett, hogy minden napját mégis ajándékként igyekezett megélni – még akkor is, ha megkeseredni látszó, masszív pesszimizmusa közbe is szólt helyenként!

Mivel a családi krónikák tanúsága szerint a fiatalember családjában ugyanis meglehetős gyakorisággal fordult elő – főleg földműves, marokszedő napszámos, illetve olyan kétkezi munkában bejáratott ,,mindenes” akinek a föld szeretete, illetve a nyári, verejtékező fizikai munka kiváltsága szentség volt, és alázat, s aki csak egyetlen rossz szót ki mert ejteni ezzel kapcsolatosan szószátyár ajkaiból, az a legmerészebb, és legkönnyelműbb tettet cselekedte életében. hajlam, tehetség, autodidakta kedv – ezek az emberhez szoktatott nagyon egyszerű képességek akkoriban még szinte ismeretlenek voltak, s a földművelők családjai sem vetettek ezzel számot.

A fiatalember feladata így a családi elvárásokkal szemben az lett volna, hogy lehetőleg többre, és sikeresebb babérokra vihesse, mint egykoron súlyos tehertételeket cipelő nagyszülei. S még most sem igen akartak megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy a keservesen nehéz pedagógusi pályát választotta. S e célból, meg persze jövedelem-kiegészítés ürügyén is jólesett volna, ha legalább a doktori iskolában is fokozatot, képesítéseket szerezhet. Bármennyire is szívesen ült volna vissza az iskolapadba újra a fullánkos gáncsoskodásokkal – melyeket főként immáron újdonsült kollegái előszeretettel követtek el ellene -, csöppet sem tett jó benyomást rá nézve. Alapelvével viszonylag ideje korán tisztába jött:

,,Bár a doktori iskola a mostani munkanélküliségben haszontalan dolog, mégis üdítően frissítő hatása lehet az emberi elmére!” – vigasztalta különösen akkor önmagát, mikor birokra kelt vele napjában több alkalommal is az önsajnálat.

Amikor minden idegszálával igyekezett tiltakozni a megfellebbezhetetlennek tűnő apai határozat ellen, hogy tanuljon ki legalább valami kétkezi szakmát, az örege váltig állította, hogy elkényelmesedett léhűtő vált belőle a hosszú évek tanulási folyamata alatt, és nem is igazi férfi, ha egy autókereket sem tud a sárga angyal segítsége nélkül tisztességgel kicserélni! S ehhez hasonlók. A válaszra, miszerint: ő szellemi szabadfoglalkozásúnak tartaná önmagát az apját úgy elkezdte kerülgetni a fortyogó epés méreg, mint ilyen esetekben legtöbbször, hogyha nem lett volna már harmincon túl egészen bizonyos, hogy tisztességesen fölpofozta volna meggondolatlan kijelentéséért.

Valóban szörnyű volt még a gondolatai is annak, hogy egy alapvetően kétkezi munkából élő, becsületes családnak egyetlen fiú sarja holmi egyesek számára nevetséges szellemi emberré váljon, aki még csak fizetést sem kap azért, hogy egész nap rogyassza magát az íróasztal mellett. A dühkitöréseket produkáló apa kisebb fenyegetéshez folyamodott, mint szinte mindig, ha kellő mértékben föl-le száguldozott zabolázhatatlan vérnyomása, és indulatai az egeket ostromolták:

- Nekem haladéktalanul találd ki, mi a fenét akarsz, magaddal kezdeni édes fiam, mert már most elvesztettem a türelmemet! MEGÉRTETTED?!

Mit tehetett volna ez a tradíciós sorból kicsit mindig is kilógó, öntörvényű, és szabadszellemű fiatalember? Pestre ment, a felvételi kérelmében jó előre jelezte, hogy a bölcsész szeretne lenni, s lehetőleg minden igyekezetével, és minden idegszálával azon mesterkedett, hogy minél jobban, szakszerűbben és alázattal elsajátíthassa a tanári szakma alapfogásait, és csemege fortélyait. Habár, amikor az öreg látta, hogy állandóan könyvtárakban tölti szinte nyúlfarknyi szakad idejét is kicsit visszavett idegeskedéseiből mert meglátta egy szem fia szemében az elszánt határozottságot, és azt, hogy mindennél komolyabban gondolja. A ránehezedő tehertételekkel, és az egyetemi önkénnyel szemben sokszor úgy védekezett hogy csupán a saját maga kedvtelésére kisebb-nagyobb lírikus költeményeket, elbeszéléseket farigcsált – rendszerint azokba az egyetemi jegyzeteibe amik különösképp egyáltalán nem dobták fel, és unalmas menetükkel sokkal inkább elálmosították semmint szikrákat gyújtogattak volna szivacsként a kultúrát beszippantani vágyó elméjében.

Serénykedve, és hangyaszorgalommal megáldva tanult, tanított, és vizsgázgatott egy meglett, ugyanakkor sebezhető ember szerepében. Ha nem is tudta egészen pontosan, hogy milyen jövő is várhat rá, mint lediplomázott pedagógus, annyit már az egyetemen biztosan sejtett, hogy a szépirodalom halhatatlan szenvedélye egy életen át bánatban-boldogságban mindig elkíséri, mint egy gondoskodó szerető.

Édesanyja hál’ istennek homlokegyenest ellenkező véleményen volt, mint a férje, mert édesanyja annak örült, ha egyetlen fia azt csinálja, amit nagyon szeret, és amiben öröme telhetik, s megfélemlítés, illetve az a bizonyos erőszakoló, szinte zsarnoki önkényeskedés tökéletesen hiányzott hattyú jelleméből. Sőt, a lehető legcsodálatosabb anyai jósággal, gyöngédséggel igyekezett megerősíteni kevéske önbizalmú fiában azokat a személyiségjegyeket, melyeket gyilkos sikerességgel rendszerint apja minduntalan kisebb-nagyobb gonoszkodásai árán sikeresen tönkretett, vagy lerombolt.

-… És ugyan hadd kérdezzelek már meg, hogy még meddig akarsz anyád nyakán lébecolni? Vedd már észre magad ember! Harminc éves vagy! Még meddig akarod tovább folytatni ezt az értelmetlen bohóckodást?! – fakadt ki többször az apja, kivált, ha megsértették kényeskedő hiúságát, és túlontúl hamar fölfortyanó arroganciáját.

A fiatal tanár szíve sokkal inkább édesanyán esett meg, mert tőle telhető hidegvérű, és higgadt rokonszenvvel igyekezett édesanyját megvigasztalni, aki mint valami különös villámhárító mindig is a békítésre hajlott a kölcsönös fullánkos ellenségeskedésekkel szemben. Mindenkit igyekezett megnyugtatni, hogy megürült egy állás, és hamarosan be is tölti, csakhogy apja végre megnyugodhasson.

Végül sorra kerítették az elvarratlan kérdések szálait is. Jelesül, hogy mikor tartanak már végre esküvőt? Mert főként a leendő nagymamák már bizony nagyon szerettek volna unokázni végre, és talán mindig morgolódó apja szíve is hamarább hajlott volna az enyhülés felé, ha egy kislány, vagy kisfiú tapicskoló lépteit szemlélheti a nappalijában…

A tanár liberálisabb elveket követett az együttélés szabályai tekintetében, mint a többség: úgy vélekedett, hogy úgy mi szükség lenne egy darab hivatalosan lepecsételt papírosra a XXI. század elején immár, mikor a szív törvényeihez bőségesen elég két emberpár is? S erről a megingathatatlan elvégre senki – még édesanyja sem tudta lebeszélni -, holott nagyon tetszett neki a mennyasszonyi ruhakollekciók széles választéka, amit a különféle prospektusokból, és női magazinokból verbuvált.

Türelmesen megállt egy jelentős pillanatig az adott szépen kidíszített kirakatot megbámulva, majd bámészkodón tovább ment.

 

 

2.

 

 

A létezés igen-igen bonyolult, és különféle testi, fizikális adottságai közül fiatal tanárunk számára a kifejezetten testes alkat jutott. Mintha egy megállás nélküli, állandó jelleggel működő antenna, avagy hetedik érzék működött volna benne, ami szinte megállás nélkül leadta neki a legképtelenebb, nagy általánossággal előítéletekre támaszkodó tippeket. S valóban, ha egyszer ez a titkos adókészülék, melyet egyfajta belső, lelkiismereti hangnak is nevezhetünk egészen nyugodtan egyszer rászánta magát, hogy feladja némasági fogadalmát és megszólal, akkor aztán a legváratlanabb, a legképtelenebb helyzetekhez alkalmazkodott, és akkor be nem állt a szája!

,,Nézd meg magad! Tudod te, hogy hogy nézel ki? Mint egy ellustult, melltartót viselő, bögyös King Kong! Nem csodálom, hogy nincs még barátnőd!”

Egyetlen szóval a fiatalember túlzott feszélyezett, és meglehetősen gátlásos természete, és örök, önmagával szemben támasztott kisebbrendűségi komplexusa, és persze radikálisan negatív énképe mind-mind befolyásolta abban, hogy társasági együttléteket szándékosan hanyagolja, és lehetőségekhez mérten legmesszebbmenően el is kerülje.

Sőt, ha az embernek különleges adottságai lettek volna, mint afféle kissé el nem idegeníthető személyiségi jogai, akkor ő minden bizonnyal a láthatatlanság nemes adományát választotta volna, s emellett az is megfordult természetesen a fejében, hogy mi lenne, ha csupán terjedelmes árnyékával eggyé tudna válni, mert akkor nem kellene folyamatosan úgy mennie, és utaznia, hogy az emberekkel szemben – lehetőleg -, szinte kivétel nélkül mindig igyekezett az oldalát mutatni profilképével együtt a teljes fizimiskája helyett.

Különbözött a hírhedt nőfaló, nőcsábászoktól, akik csupán egyéjszakás kalandok keretében, mint becserkészhető trófeákat, de legalább is használati, és megvásárolható tárgyaknak tekintették a hölgyeket. A találó kifejezést talán az egyik irodalomtörténet professzora adta meg számára, amikor körülményeskedő Sziszifusznak nevezte, aki kétségtelen minden témában kísérletező kedvében kedvére, és boldogságára próbálkozik, viszont sajnos fölmutatható eredményt csakis valaki mással karöltve tud elérni! De talán az a megnevezés is roppant frappáns, és nagyon találó, hogy fiatal barátunk alapvetően sok esetben úgy viselkedett a többi emberrel – különösen a hölgyekkel -, mint Pán Isten erdejében az eltévedt szatír szőrös Marszüász, akinek csupán egyetlen bűne volt, hogy éppen akkor tért le hűsítő forrást iszogatni, mikor Poszeidón egyik leggyönyörűbb, tengeri nimfa- lánya éppen akkor fürdőzött, s kíváncsiskodó tekintetével szinte láthatta finom, törékeny, és roppant érzéki idomait.

Adoniszi, avagy hegyeket tartó Atlaszi erővel sajnos főhősünk egyáltalán nem büszkélkedhetett. Viszont minden tekintetben egy olyan átlagember benyomását keltette, aki tisztában van vele, hogy a halhatatlan romantikus széptevések, és betűk széplelkű bókolgatásának kora talán még el sem kezdődött, s így minden kínálkozó eszközt megragadott, hogy a hölgyekkel szemben lovagias udvariasságával  kitűnhessen, és le is hengerelje a nők társaságát. Vele született, szinte megmagyarázhatatlan tulajdonsága volt viszont számtalan elsősorban lelki eredetre is visszavezethető rigolyája, és hóbortos különcködése, amivel egy időben még áldott szülei sem igen tudtak mit kezdeni.

A nők többsége viszont – ki tudja miért -, nemes tulajdonságok ide, és kifinomult etikettes modorosság oda -, sajnos egyáltalán nem érdeklődtek iránta, s főként a világhálón meghirdetett társkereső oldalakon történt bejelentkezések is pusztán csak arról győzték meg, hogy ha van anyagi forrása, akkor esetleg szoba állnak vele, de amennyiben azt adja meg a személyes adatlapján, hogy jelenleg sajnos állástalan történelemtanár, és még mindig egyedülállón lakik, hát igen – ez kétségtelen nem tesz csöppet sem jó, és elfogadható benyomást a szebbik nem körében.

Sajnos hányszor kell nap, mint nap szembesülnük az előítéletek támasztotta felszínes, és sokszor könyörtelen sallangokkal: miszerint csak a jóképű, a jó fizikumú, és afféle széplelkekkel vagyunk csak és kirázóan szóba elegyedni! Viszont senkinek – vagy csupán a nagyon kevés kivételeknek juthat csupán valóban eszébe azokon a ,,számkivetett hajótöröttek” sanyargatott sorsán eltöprengeni, aki önhibájukon kívül a szépet, és gyönyörűt istenítő társadalommal szemben egy kicsit mindig is hasznosuló szolgai alázattal viseltettek mindenki iránt, aki csak egy eltévedt, tétován repdeső tekintetet akárcsak rájuk is elpazarolt.

Kábik Kornél magas, termetes, vállas termettel rendelkezett, erősen már ritkuló sötétbarna hajjal, s meghökkentően túlzottan udvarias modorral. Arcán a pufók, és kellemes gördörcskéi mellett szinte mindig valami megfejhetetlen, titkos kisfiús mélabú, elrévedő, s töprengő szomorúság borongott. Arcán néhány kielemkedő, markánsabb vonás, csupán annyi, hogy azért mégse egy kisfiúra hasonlítson. E férfias jellemvonás kivált akkor tűnt szembe jellegzetesen, amikor az ember szemközt állt vele, és belebámult azokba a sokat sejtető, smaragdzöld szemeibe, amik szinte kisfiús megbántott, és mélabús érzéseket keltettek, mindannyiszor homályosan fénylettek.

Kornél csupán csak ritkán mosolygott, mintha szégyellné, vagy legalább is önmaga előtt is titkolná az örömét, a pillanatnyi boldogságát, viszont, ha szája különös grimaszra görbült már mindenki sejtette, hogy legbelül a lelke rejtettebb, s talán titkoltabb mélyén határtalan boldogságban fürdik. Derűje ilyenkor rokonszenves volt, és ez a pillanatnyi kedveskedő jelenlét másokra is hamar átragasztotta. Nyíltsága, kedélyessége és derűje csupán csak otthonában volt nyilvánvaló, hiszen ott merte egyedül kimutatni, és mert a férfiak többségét a külvilág sajnos megrója érzelmeik nyílt, és leplezetlen mutogatásaiért, bőbeszédű szószátyár kedvét olykor semmi el nem vehette. Személyiségét még így is elkísérte valami megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan zárkózottság, megközelíthetetlen különcködés; kedvező talaj a legendákra.

Amikor még kezdő pedagógusi idejét töltötte, mint kezdő gyakornok, kifogástalan udvariassága miatt meglepően hamar népszerű lett a helyen, ahova kijelölték ,,iskolai szolgálatra”, és több fiatal hölgykollegája is rokonszenves, s helyenként csalfa, árulkodó flört-pillantásokkal küldött feléje, és félreérthetetlen, ostromszándékának adott megingathatatlan, és elszánt jelzést, amikor páran minőségi csokoládékkal, illetve tengernyi mennyiségű gumicukorkákkal igyekeztek kedvében járni, miután sikeresen kipuhatolózták a gyenge pontjait. S miután egyéb mérvű káros szenvedélye, minthogy néha túlérzékenységgel reagált a külvilág bonyolult összefüggéseire – alig akadt, szívesen el is fogadta a felkínált édességeket, és ínycsiklandó nyalánkságokat remélve elfogadják őt, mint barátot. Jól tudta azt is, hogy a hölgyeknek sokkal érzékenyebb, és finomabban fókuszáló, halhatatlan lelke van, mint az erősebb nem képviselőinek, s épp ezért bókolásokkal, és széptevő vallomásokkal igyekezett megköszönni, és elnyeri a hölgyek bizalmát, és kegyét.

A nagy korkülönbség szinte mindig is feszélyezte, pedig a XXI. század tízes éveiben az, hogy egy húszas éveiben járó hölgynek nagypapa korú udvarlója legyen szinte elfogadott társadalmi szokássá vált, illetve sokkal inkább az egyes emberek szemében váltott ki nem tetszést, de abban a kedvező pillanatban, amikor előkerültek az anyagi vonzatok, és tisztességes hozomány mintha a forrongó indulatok egyszerre megnyugodtak, és abban a pillanatban azonnal lecsillapodtak volna. Aztán elkövetkezett az a pillanat, amikor a sikeres hódítási praktikák keretében hősünket is meghívta egy elragadó korabeli ifjú hölgy vacsorázni, és ha lehet azt mondani, hogy szinte majdnem mindegyik férfi szívét a gyomrán át lehet a legjobban megfogni, akkor az adott főzőcskézni tudó hölgynek már nyert ügye is volt, csak ő ezt még csupán sejthette.

Ekkor Kornél, mint az etiketthez, és udvarias jó modorhoz nevelt emberke meghajolt, és kézcsókkal köszöntötte az ifjú hölgyet. És nem győzte elégszer szidni, becsmérelni magát, hogy miért nem vett egy csokor virág?

A hírek szinte futótűzként járták be jóformán az egész nyüzsgő méhkaptárként pörgő iskolaépületet, s mire Kornél imádott, idillikus álomképeitől átmenetileg szabadult egyes kísérletező kedvű hölgyemények nyugodt, és megelégedett szívvel ajánlották fel egy kis esti hancúrt, csakhogy lássák, hogy erkölcsi jelleme feddhetetlen, és ugyanakkor megingathatatlan.

Férfiasságának leggyönyörűbb, és önfeledt szabadsággal megáldott korszakát élhette harmincévesen, pedig messzemenően távol állt tőle a könnyelműség, és a csapodárság is. Egyelőre, amit már biztosan tudott a gyengébbik nem nimfáiról, az az volt, hogy főként a megnyugtató, és harmóniával kecsegető őzikeszemű hölgyeket kereste szüntelen kutatva, mint az a lakatlan óceánon eltévedt hajótörött, aki égető vággyal ki akarna kötni, de neki csupán az utazás bolyongása marad.

Ugyanakkor roppant csinosnak és kívánatosnak talált olyan meghökkentő, érdekes arcú, vagy jellemű tulajdonságokkal bíró nőket is, akik az adott társadalom számára kicsit mindig is a különállóság meg nem értett, avagy peremvidékére szorultak, és mélységes részvét fogta el, akárhány alkalommal valakit őszintén sírni látott, mert mindig is úgy gondolkodott, hogy a sírás, és a fájdalom egyfajta belső szükségleti önvizsgálat, amitől igaz ugyan, hogy a lélek csupán csak átmenetileg csillapszik le, de mégis abban a pillanatban a lehető legőszintébb, mert valódi, sebezhető érzelmeit tükrözi, és mutassa fel a maguk nyers valóságában.

Érdeklődési köre azonban széles – elsősorban szépirodalommal szorosan összefüggő hobbijának köszönhető, és terjedt ki. Előszeretettel akár hónapokig is elbolyongott volna egy-egy igényesen, és rendezetten fölszerelt belvárosi antikvárium könyvespolcai előtt, mert amit kiváltképpen a mostani világból hiányolt az a meg nem értettség hiánya mellett az lehetett, hogy a régen elfeledett, avagy köztudatból már rég kiesett szerzőket nem nyomtatták újra, miután a kereslet irántuk is kihalófélben volt. Gyűjtő tervszerűségében a vadászat izgalma dominált, de emellett különleges, elrejtett kereskedői vénája is hamarjában felszínre bukkant, abban a pillanatban, amikor a pénztárnál fizetésre került sor, mert ekkor kedvére, szinte könnyed tréfasággal alkudozhatott a megkívánt könyvre.

Sőt, odáig ment, ha egy ritka könyvet dédelgethetett, akárcsak saját gyermekét, és amiből már csupán egyetlen példány volt szándékosan elrejtette a kevésbé feltűnő polcok eldugottabb, árkádjai között, és csupán akkor vette észre a biztos megsemmisülés jelenvaló bizonyosságát, amikor kutató szemeivel, és még inkább kérdező nyelvével rá nem jött, hogy az adott antikváriumos, aki tegnap még égre-földre esküdözött neki, hogy az adott egypéldányos kötetet senkinek nem adja el, másnap hamar meggondolta magát, mert az adott kötetnek híre-hamva sem volt. Ellenben, ha kivételes szerencséje szegődött a sarkába, és valahol ismételten fölbukkant az elveszettnek hitt könyv, abban a pillanatban, mint egy örökké követelőző gyermek, azonnal lázas, hajthatatlan kíváncsiság lett úrrá rajta, ami egyszerre kitöröltette vele az elmúlt napok keserű tapasztalatait, és azonnal az újabb vásárlás izgalmával ajándékozta meg.

Soha nem mert hazudni, de mégis, ha az adott illető jellemében fölfedezett valami nagyon helytelen és csúnya hibát, akkor finoman igyekezett, lehetőleg egyéb sérelemtől mentesen tudomására hozni, hogy vétkezett a jóízű szellem, és erkölcs ellen. Az áhított hölgyek halhatatlan szépségét is csupán versekben magasztalta, mert titokban attól tartott, hogy a hölgyek többsége sajnos lélekben még nem készült föl rá eléggé, hogy imádott adottságaik, és lelki fejlődésük kibírhatott volna egy nagyobbacska, iróniába vesző kritikát. Valóban szinte mindenkihez volt egy-egy áldottan kedveskedő szava, és száján készen csücsült az adott személyre kiszabott bók, de soha nem merte nyíltan, sok fül hallatára bevallani, hogy ez, vagy az a tulajdonság miért szép, vagy kellemes valakin, nemhogy fölösleges, és érthetetlen galibákba keverje saját magát. Igazság szerint eszébe sem jutott, hogy érzelmet, avagy szenvedélyeit nyíltan mások füle hallatára kiteregesse, mert szinte nem akadt soha olyan kínálkozó, vagy felkínált, magasztosult pillanat, melyben a halhatatlanság ígéreteivel egy kicsit is romantikus módon kacérkodhatott volna. Azt mondják, hogy a gátlástalanul, és valami titkos hamisságtudattal, mely szinte már az alattomosság önmagukkal való megalkudott tézisét képviseli az, aki maga kelletőn túlzottan vétkezni vágyó szenvedéllyel kimutatja mások számára nyíltan saját sebezhető érzelmeit tulajdonképpen önmagát árulja el az adott döbbenet pillanatában.

Ősi titkok kategóriájának számít, hogy azt a felbecsülhetetlenül értékes, átlagembert, aki szerelmes versekkel, kísérletező vallomásokkal tiszteleg a hölgyek nemének miért igázzák le, vagy miért hajítják el, mint használt rongyot? Erre alig-alig lehetett volna biztosan állítható, egyértelmű választ adni!

Kornél látván azt, hogy egy némelyik hölgy mekkora fontosságot tulajdonít az adott világhálós randi oldalon az anyagi keresetnek rendszerint a kitöltetlen rublikába csupán egyetlen foglalkozást jelölt épp ezért meg: ,,szabadfoglalkozású” – Aztán, hogy ez ténylegesen, és teljesen igazán mit is akart jelenteni, azt már a tisztelt oldalát meglátogató, udvarló hölgyekre bízta.

Egy ideig ez működött is, de amikor egyesek többen nyílt színvallással már egyenesen odáig merészkedtek, hogy ez több, mint egy sületlen tréfa, avagy nagyon rossz vicc, ártatlanságra ítélt hősünknek is kicsit engednie kellett a gátlásain, és a végén egy-két cirkalmas levélváltás, emailezgetés után töredelmesen bevallotta, hogy sajnos ő egy történelem tanár ráadásul egyszakos. Ez a munkával kapcsolatos egyesek számára túlzott fontossággal bíró foglalkozás egy idő után már mélységes levertséget okozott, mert azt hitte, hogy az adott hölgyek többsége csupán csak a soványka keresetére kíváncsi, s nem személyes jellemére, erkölcsi, emberi mivoltára.

Egyéni, - egyesek számára -, különcködő stílusa tulajdonképpen sohasem érdekelte igazán, és teljesen. Meggyőződésévé vált, hogy a hölgyekkel kivételek nélkül – pedig a trágár, és ronda beszédből is kitelt jónehány, és voltak kellemetlenkedők bőven -, kifogástalan, általában az angol úriemberekre jellemző viselkedési – és magatartási normákhoz idomuljon, és azokat kövesse, és kamatoztassa. Mivel utolsó gimnazista volt még, amikor ki tudja milyen ifjonti ambíciók vezérelték megpróbálkozott a színjátszással, és bár kétségtelen, hogy a tisztelt vizsgáztató direktor előtt szépen, ahogy kellett elcitálta a Tartuffe első felvonás monológját mégis kissé neheztelve már a legelső rostán megbukott, meglehet, csak azért mert énekelni, és zenélni soha nem tudott, és kicsit mindig is túlsúlyban szenvedett, amit a színi hallgatók többségénél egyáltalán nem tolerálnak, hiszen ki látott már kövérkés Dezdemónát, avagy pufók Hamletet?

De mivel Shakespeare halhatatlan sora között is kivétel nélkül szinte majdnem minden jelenetben fölbukkan egy kedveskedő, és balgatag bohóc így mi sem volt természetesebb, minthogy alapvetően magának mindig is ilyen figurákat képzelt el. Kétségtelen, hogy nagyon megdicsérték színészi képességeit, mellyel lehengerlő, és elementáris őserőt jelenített meg a színpad adott deszkáin, az alatt az alig tizenöt perc alatt, míg tartott felvételije, de amikor az adott direktor előszeretettel kezdte pedzegetni, hogyha esetleg nem sikerülne ez a vizsga, hová szándékozik menni?

Ő kissé tétován, de biztos tudattal felelte, hogy megpróbálná a pedagógusi pályát. S miután közölték vele a letörő kedvű ítéletet, hogy nem lehet színész, másutt próbálta megtalálni, és felfedezni saját magát, és kibontakoztatni még szunnyadó állapotában leledző képességeit.

Ugyanakkor azt is megértette, hogy az, hogy napi szinten – nagy egyetemességgel -, este fél nyolctól kezdve éjszaka tíz óráig hangsúlyosan valakinek kell, és szükséges hazudnia saját magát, az pontosan neki való foglalatosság lett volna, csupán csak azzal a fölöttébb hangoskodó, és kellemetlenkedő, illuminált állapotú, és nagyon bohém pesti éjszakával nem tudott megbarátkozni, és mit kezdeni. Kornélnak az, hogy hajnalok hajnalán, mint egy kifacsart krumplis zsák dőljön be az ágyba, hogy aztán másnap már újra kezdődhessen a kíméletlen robotmunka, ezt egy kicsit méltatlannak, és megalázónak érezte magára nézve.

Ezen a ponton véleménye halálpontosan egyezett az apja dédelgetett elképzeléseivel, aki mindig is hiábavaló, léhűtő bohóckodásnak tekintette a színészmesterség konkrét, és sarkalatos, minőségi elsajátítását, mert azt állította, és ebben senki emberfia nem tudta megingatni, hogy azok csak bohóckodnak, és csupán mindig egy állandó üzenetük van a világ számára: Az emberek legyenek mindig vidámak, és boldogok!

Törekvő, és kiapadhatatlan autodidaktikus fegyelemmel, és mohó kíváncsisággal Kornél előbb- utóbb igyekezett a maga nyelvére lefordítani a különféle költészeti irányzatokat, és saját kedvtelésére megalkotni alapvetően szabad verses verssorait, amit a legtöbb szerkesztő többsége kissé grimaszolva, és fejcsóválva fogadott megint csak, hiszen mint tudjuk sajnos már több mint kétszáz esztendeje a magyar fül alapvetően a rímelésre lett ráhangolva, és szereti csupán azt versnek nevezni, melyben a szavak kapcsolatai kellemes csilingelő összecsendülésre végződnek. Emellett megalapozta egy kis Pestszentlőrinci állami általános iskolában hírnevét, és még bimbódzó, közkedvelt karrierjét, és tovább csiszolgatta magában különcködő, kissé a világ zajától elvonult stílusát.

Talán az érzések is, mint minden más az adott életösztön könyörtelenségével születnek, mint hó az eget befödik a szívet?

Hősünk csöppet sem mint megszokott, avagy túlzottan is vonzó, romantikus lovagként gázolt volna a szerelemben, csak kissé másként, és talán máshogyan próbált viszonyulni, és elfogadni a létezés alapszabályait, mint mondjuk a nagyobb átlag.

Egy időben, amikor még elfogadható, és megfizethető volt a színházi belépőjegy rengeteget járt főként a színház kulisszái mögé, mert roppant kíváncsivá, és érdeklődővé tette, hogy hogyan működik a földbe süllyeszthető súgósarok, illetve a művészbejárónak is becézett, kisebbfajta fülke, amin át – az avatatlan szemek -, először csodálkozhatnak rá egy-egy közkedvelt színész botladozásaira, amit hősies küzdelmet folytat avégett, hogy egyáltalán még épségben közelíthesse meg az adott színpadot, legalább is, amikor játéka következik!

Kicsit nehezebben barátkozott, mint a rokonszenvesebb művészemberek, de ha egyszer valakit megkedvelt igyekezett múltjának főbb sarkalatos gócpontjait megtárgyalni vele, mert mindig azt szerette volna, ha a másik ember tisztában van azzal a belsőséges folyamattal, mely a múltat is felvállalva alakítja ki az emberi jellemeket. A főváros éjszakai, kissé bohém, és illuminált közegállapotát megvetette, mert soha életében a boldogságot nem a poharak fenekén kereste, egyébiránt azonban tökéletesen tisztában volt, és el is igazodott a nyüzsgő város életében.

Önkéntes, introvertált száműzetése talán még inkább nyilvánvaló, és még intenzívebben érvényesülhetett volna, ha nem ismerkedik össze leendő jövendőbelijével, akivel tökéletesen megértette, és el is fogadta terhesülő rigolyáit, és kisebb-nagyobb különcködő hóbortjait!

 

 

 

3.

 

 

A XXI. század első felében seregestül próbáltak meg boldogulást találni azok a szerencsésebb kiválasztottak, akik főként vidékről kerültek a kollégiumi lét kissé összebarátkozott, mégis szokatlan körülményei közé, és akiket – a látszathoz képest -, nem kényeztettek el túlságosan imádott szüleik. A házibulikon nagyon lezseren, és kissé extrémitást is bevállaló lazasággal jelentek meg, viszont ennek a kívülálló lázadóságnak nagy volt az ára: a nagyon dühös ruházati cikkek, és menős darabok alatt már jó pár liter alkohol fortyogott. S aki egyszer már arra a meggondolatlan felelőtlenségbe hajszolta magát, hogy a boldogságot égetett szeszekkel, és különféle aperitifes párlatokkal kényszerítse ki, annak nem kellett túlzottan megerőltetnie magát sem azért, hogy rokonszenvesnek tűnjék, sem pedig azért hogy bonyolult lelki világa élvezhesse – igaz csupán perceikre is -, a boldogság tiszavirág életét. A földkerekség egyetlen országában sem játszott még olyan lenyűgöző kommunikációs szerepet egy kis mobiltelefon, mint idehaza. Még a reklámokat telefonos értékesítessel hasznosító ügynökök is kénytelenek voltak főként a naponta fejlődő okos telefonok technológiájával kénytelen-kelletlen fölvenni a konkurenciás versenyt, máskülönben könnyen kaphatták azon magukat, hogy az adott állásukból repültek.

Kornél a maga szerénynek mondható százhúsz ezres fizetésével a középosztály alsó hányadában vegetálgatott, és örült, ha összes számlája kifizetése mellett, néhanapján megengedhetett magának egy jobb könyvet, vagy egy újabb farmernadrágot – elvégre a retró stílus mindig elegáns, és sohasem megy ki a divatból, legfeljebb csak átalakul. S miután egy-egy jól jövedelmező kereskedési ötlete után, ha busás hasznot kevésszer is ugyan, de valamicskét profitálhatott legelső dolga volt, hogy megalkudjék az alapvetően magánkiadásra specializálódott kiadókkal, hogy újabb és újabb szépirodalmi szárnypróbálgatásait, és remekléseit kiadathassa.

A problémák sorozatos sorscsapása, és tetemes kálváriája akkor fog majd következni, mikor az ügyeletes könyvkiadók sajnálattal bejelentik, hogy bár kétségtelen hogy mindezidáig ingyenes jelleggel nyomtatták, és terjesztették műveit, azonban - elsősorban anyagi okokra hivatkozva -, több rizikót már ők sem vállalhatnak magukra, és ezért be kell majd szüntetnie kiadásban lévő ügyeit!

Kornél nem járt a felsőbb társaságba. Ebben nem csupán a megfontolásnak, és az átgondolt, hidegfejű gondolkodásnak volt tetemes része, de talán sokkal inkább annak az esősorban mérlegelő, és fontos, lényeges kérdésekben hezitáló, kissé gátlásos állásfoglalásnak, hogy mivel világ életében a retró stílus szerint szeretett öltözködni, tehát semmi glanc, és flanc, és a lehető legegyszerűbb farmernadrágokat részesítette előnyben a szmokingokkal, és estélyi frakkokkal ellentétben, így a kicsit sznobériás magatartással viseltetett, finomabb úri társaság – amennyiben persze elvetődött volna ilyen helyekre -, előszeretettel fricskázta volna ki fizimiskáját, és kedvére élcelődhetett volna azon, hogy lám egy újabb értelmiségi tahó, aki még arra sem igen ad, hogy milyen a megjelenése!

S csöppet sem volt ahhoz kedve, hogy ha az adott társaságban féletlenül, és minden figyelmeztetés nélkül fölbukkantak volna befejezetlen múltjának, komisz, és veleéig sanyargott gyerekkorának ártó szándékú, és gonoszkodó gengsztertípusú fenegyerekei, az összes többi bandavezérrel egyetemben, akiknek a jelenléte csak fokozta rettegő félelmeit.

Későbbiek folyamán ez a merev, és tartós kerülése az adott emberi társaságoknak már olyan szinte emelkedett adott lelkiismeretében, hogy egy idő után már csak azt szerette, ha lekuporodhat, mint egy kivert, magányos állat valamelyik boksz – vagy kupésarokban, és onnan szemlélheti,lehetőleg teljesíthető inkognitóban a különösebbnél különösebb emberek színes, és szokatlan kavalkádjait.

Hiába igyekezett szinte minden, és mindenki elől már mániákusan rejtőzködve, láthatatlanul létezni lehetőleg sorsát, és hivatásbeli szakmai képzettségét ez sem mentesítette, hogy bizonyos emberi kapcsolatokra óhatatlanul szert ne tehessen!

Példának okáért, ha teszem azt már jó előre eldöntötte, hogy a Magyar Dráma napja alkalmából bemegy a városba, ami hangsúlyozottan a legritkább alkalmakkor esett csak meg, eltekintve, amikor még maga is oktatott, akkor igencsak össze kellett magát kapnia lelkiekben nehogy már a legelső, kissé kellemetlenkedő, és kompromittáló, avagy gyilkos humorú szóváltások alkalmával, mikor kedve támadt valakinek az ugratásra, vagy a hátba veregetős élcelődésre ne adj isten elbőgje magát porul járt hősünk. Ugyanis sajnos arcának megvolt az a kellemetlen szokása, hogy érzelmeit, sebezhetőségét nem rejtette véka alá, hanem, amikor olyan kellemetlenkedő napja volt bátran ki is mutatta érzelmeit!

- Csak nem maga keresett engem szüntelen zargatva? – kérdezte tőle kissé nyers modorban egy feltűnően gyönyörű, sötétbarna, léleklátó szemekkel megáldott színésznő hallgató, aki igaz, hogy csak akkor végezte az egyetemet, de páratlan, és zseniális improvizációs tehetsége máris párját ritkította, és meg is mutatkozott. A színhely a Pesti Színház volt, közvetlenül a Váci utcában, és ez a kedves, bájos, kis művésznő, aki most az igencsak megszeppent hősünket faggatta szinte egyre kitartóbban, észre sem vette, hogy a fiatal tanárt folyton marcangolja az idegőrlő kétkedés, és bizonyos lelki görcsök, amiknek talán legegyszerűbb ellenszere mégiscsak az, hogy nem veszünk róla tudomást, de amit viszont a legnehezebb kitörölni az emlékezetünkből, és elfeledni. Ezzel a kissé szerencsétlen esettel került sor közös megismerkedésükre.

Kornél azonnal letérdelt, és mint egy romantikus lovag – amolyan kissé pufókos Don Quijote -, kézcsókkal köszöntötte az időközben a váratlan gesztusnak engedelmeskedő, és megszeppent fiatal színésznőt:

- Bo-bo-bocsásson meg! – hebegését, habogását a másik mintha azonnal megbocsátotta volna.

- Oh! Igazán kedves magától! Sohasem hittem volna, hogy még akadnak úriemberek manapság! Te Blanka mi aztán megfogtuk az isten lábát! – szólt most kicsivel hátrébb egy csakugyan egyetemi hallgatói státuszban leledző leányzónak, aki nem győzött elégszer csodálkozni, hogy rajongásig közkedvelt barátnője kapott kézcsókot, míg ő sajnos nem! Aztán, amikor a bájos művésznő odavonszolta hozzá szó szerint megszeppent Kornélunkat ő sem maradt ki a leosztásból, és el is pirult nőiességének áldott, és halhatatlan fényében.

Kornél semmi mást nem szeretett volna az adott művésznőtől csupán barátságos ismeretséget kötve kibeszélni lelkiismeretét nyomasztó terheit, és tüskés gondjait. Még aznap estébe nyúlóan beszélgetni kezdtek, és észre sem vették tudatosan, de mindketten szívük mélyén úgy érezték, hogy erősen kötődnek már egymáshoz, és úgy beszélnek egy idő óta, mintha a legjobb, legrégibb régi ismerősök volnának. Gyorsan elérhetőségi címeket cseréltek, és megállapodtak, hogyha alkalom és lehetőség adódik, akkor feltétlen értesítik, és keresik egymást, tehát a továbbiakban is szeretnék egymással tartani a kapcsolatot.

De akárhányszor csak kereste a kedves, angyalian áldott művésznőt a színházban, vagy aprócska szerkesztőségeinek berkeiben, mert egy nagyon színvonalas műsort is vezetett mindig elfogta egy ismeretlen hányingerrel kerülgető, furcsa érzés a gyomortájékán, és erős szédülés környékezte.

Aztán eljött az a bizonyos szilveszteri éjszaka, amikor valahogy az adott főiskolák, és egyetemek is igyekszenek – persze csupán átmeneti jelleggel -, mérsékelni a megterhelést, és kicsit lazítani az adott szellemi gyeplő elvárásain. Kornélt a művésznő meghívta, hogy vegyen csak nyugodtan részt egy társaságba, és tévedjen már végre emberek közé egy kicsit a hagyománnyá vált szilveszteri kisebb partin. S minthogy a földre szállt, tündéri jóság nemrég ünnepelte kereken a harmincadik születésnapját a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy ezt Kornélnak is lehetőleg valamilyen formában pótolni illett.

Épp ezért minden elkövetett, hogy átmeneti feledékenységét, és elhamarkodott ajándékválasztását valahogy tudatos formában mérsékelje. Több kisebb-nagyobb ajándékboltot is bejárt, mire végre kiköthetett egy plüssmackó, és egy kis édesség mellett: mert ezeket a meggyökeresedett ajándékokat csak nem nézik azért annyira rossz, és megalkuvó szemmel, mint illenék, s így eshetett, hogy a kisebb szilveszteri hacacérára már szépen felöltözve, mégsem túlságosan giccsesen érkezhetett meg. Öltözködését sokkal inkább a komfortosított kényelem határozta meg, semmint a másoknak való tetszeni vágyás.

A fiatal, bájos művésznő gyönyörű, elegáns fekete ruhájában szinte majdnem mindenben a szöges ellentéte volt – legalább is öltözködési, és stílusbeli jegyeivel -, a fiatal tanárnak. Hollófekete vállig növesztett haját elegáns kontyba tette, ami csak még intenzívebbé, még sarkalatossá tette bájos arcának finom gödröcskéit, és vérvörös ajkának hangsúlyozottan érzéki, és kecses vonulatát, amihez nem is illett igazán a rúzs, minthogy a vérsejtek megoldották ezt a felesleges munkát. S ehhez társult még ugyancsak koromfekete, keskeny, kis szemöldök. A két ismerős érzéki, és csinos egyveleg Kornélt arra figyelmeztette, hogy a fölturbósított hajkorona sötét borostyánzuhatagként sűrűn, és gazdagon bármikor, ha viselőjének úgy tartja kedve, alá omolhat. Szeme arra az ártatlan, és talán épp ezért nemesen vérttelen, szűzi testre esett védtelen, mely titokzatos, és sokat engedett csábítása ott feszült a ruha csábító kivágása alatt.

Mint aki szemlátomást émelyeg a nem létező, kicsit butítóbbra sikeredett aperitifektől, avagy üdvözlő italoktól átmenetileg becsukta a szemét, abban bízva, hogy fölkorbácsolt vágyait talán ezzel az átmeneti jelleggel némileg majd lecsillapíthatja. Ám csukott szemmel a képzelete csak még inkább megvezette, becsapta, és rabigába hajszolta: álmaiban, és elképzeléseiben ez a földre szállt, megváltást tartogató angyali tünemény még gyönyörűbb, még kibontakozóbb volt adakozó ártatlanságában, mint a valóságban.

Amint ismét kinyitotta a szemét idegeit még intenzívebb látvány remegtette meg. A művésznő felemelte megbabonázó tekintetét egyenesen rá, és türelmes, ugyanakkor különös mosollyal szája görbülő szögletében arra várakozott, hogy a félszeg, ügyeletes lovag megtegye a következő lépést.

Kornél, mint akit éppen lovaggá készül ütni az anyakirálynő, és az adott ünnepi pillanat felelősségteljes súlyát is mind egyszerre képes átérezni – letérdelt gátlásoktól fertőzötten, gyengéden, s csöppet sem tolakodón megfogta törékeny porcelán finom, kicsi kezét, és kézcsókkal üdvözölte, ahogy ezt az illem megkívánja. Az illemnek, és az etikettnek ez a kettős játéka nemcsak, hogy izgalmas volt első tapasztalásra, és látszólag a fiatal, és nemes erényeket valló hölgynek is roppant imponált, mert másik bal kezének ujjbegyeivel megérintette Kornél széles vállait, ezzel engedélyezve, hogy most már fölállhat. A fiatalembernek még ennek ellenére sem csillapodott izgalma, mert folyton verejtékezett, és heves, szinte türelmetlen gyorsasággal forgatta körbe-körbe járó szemeit.

- Igazán megtisztelt drága Kornél alázatos figyelmességével. – Kedvesen megszeppent karjába karolt, és körbevezette az időközben kitágult szobában, ahol meghitt, békés fények uralkodtak, és ahol időközben kisebb baráti társaság is összeverődött.

– Jöjjön csak bátran, bátran menjen csak beljebb! Ugyan kérem, ne legyen ennyire szégyenlős! – s valósággal megszeppent, és a megilletődöttség tudott, és egyetemes állapotában tévelygő hősünket úgy kellett szó szerint a bájos hölgynek beljebb tuszkolnia, mert nagydarab lábai nem akartak engedelmeskedni a mozgás egyetemes törvényeinek.

Személy szerint ő nem vett részt a társalgásban, hiszen roppant nehezen oldódó ember volt világ életében; csöndben várakozott egy félreeső kis zugban, és csöndes egykedvűséggel, és emellett kíváncsi érdeklődéssel figyelte a kis társaság minden emberközpontú megnyilatkozását. A kedvező pillanatra várakozott, melynek eljövetele felől tökéletesen bizonyos volt. Igyekezett nem tolakodón, és tapintatos udvariassággal viselkedni, de mintha jóformán a szobában sem lenne őt nem árasztották el, nem bombázták a kérdések pergőtüzei.

Létformája a befelé fordulás volt s mégis akárhányszor csak kósza figyelme a sugárzó művésznőre tévedt önkéntelenül, vagy véletlen valami izzó nagyszerűség, a földöntúli teljesség igézete szállta meg.

A művésznő két szakmai kollegája között üldögélt, akik azt tárgyalták, hogy az adott darabban, melyben ő is szerepelt miért volt annyira nehézkes, és kicsit nyakatekert az adott zenei betétek minél hatékonyabb, és minőségi szintű eléneklése.

Időnként, amikor már kezdett unalmassá válni a megkezdett beszélgetés gyönyörű mosolygós tekintete önzetlenül küldözgetett egy-egy eltévedt, ártatlannak minősülő mosolyt a fiatalembernek. Egy ideig maga se vette észre, de mintha egyszerű játékbábú lenne így kezelte a vendégnek bejelentett Kornélt.

A mellette fészkelődő színészkollega éppen azt ecsetelte, hogy mennyire nehéz összeegyeztetni az adott darabban a ritmikus mozgást a zenei betétekkel, és ehhez még jönnek a terjedelmesebb, alapvetően szóbeli monológok is, és a művésznő ezt a jól nevelt emberek színlelt magabiztosságával hallgatta, pedig valójában minden nem építő jellegű kritikai megjegyzés lelke belsejében mélyen megsebezte. Viszont, amit már kezdő színész korában megtanult egy életre az az volt, hogy a jó művész mindig elrejti a világ elől benső, önsajnáló fájdalmát, és pókerarccal viszonyul a megtörtént dolgok menetéhez!

Arcát Kornél szemből jól láthatta, és ahol egy-egy pillanatra megreszkírozta a farkasszemezés lehetőségét vele úgy látta, hogy mélyen fölkavarják az este éles hangjai: egyszerre védtelennek, és elvesztett kislánynak látszott, majd érzéki végzet-nőnek, aki csupán a becserkészhető prédára less. Egyszer

 

 

 

ELSŐ FELVONÁS

 

 

(Hangulatos kávézóhelység, stílustól függően lehet mediterrán, vagy spanyolos kissé. Vak randi helyszíne; fiatal, izgatott párok gyülekezőhelye; a hely hangulatán rokonszenvesen, kellemes bizsergéssel érződik, hogy mindenki szeretné megtalálni a párját, talán még a kevésbé szerencsések is! A legtöbben magabiztosan, és mélyről előtörő lelki akarattal valósággal megrohamozzák a gyönyörűen, ízlésen megterített kisebbfajta asztalokat, egyedül egy félszeg, és roppant tétova pufók fiatalember toporog a bejárati ajtó fogságában, és csendes, sztoikus nyugalommal, bölcs előrelátásként próbálja felmérni az adott helyzet veszélyeit, miközben gondos részletességgel igyekszik megfigyelni a többi ember kiszámított viselkedését. Van ebben a fiatalemberben valami különös bájos rokonszenvesség, amitől úgy érezhetik másik, hogy rögtön kedvelhető, és jópofa, mégsem kell feltétlenül túljátszani)

 

TAMÁS (azzal az ódzkodó alázattal lép be, mint aki valósággal lopakodik, és senkit sem akar megzavarni halhatatlan romantikázása közben; amíg végigcsörtet az asztalok között néhol gúnyos megjegyzések illetik, hogy leadhatna pár kilót stb.)

Bocsánat! Elnézést kérek… kérem, ne haragudjanak! (óvatosan próbálja kikerülgetni az asztaloknál beszélgetésbe merülő párokat, hogy lehetőleg ne zavarjon senkit személyével, de ügyetlenkedik, és rendre sikeresen földönt egy pár poharat, vagy evőeszközt, és a szalvétákat a nyomában támadt szellővel véletlenül – persze sikeresen lesöpri)

EGYESEK (bosszúsan) Az isten szerelmére, Ember! Üljön már le végre!

TAMÁS (a lehető megszabadkozóbb udvariasság mellett) Jaj, kérem bocsássanak meg, mindenre kérem Önöket!

 

(Nagy nehezen helyet foglal magának a terem leghátsó részében, mely talán abban különbözik a helység más részeitől, hogy feltűnően sötét kontrasztot, és magányos hiányérzetet képvisel; úgy fest a kis hely, mint egy sötét lyuk, ahova ténylegesen csupán alig juthat el egy-egy pislákoló fénynyaláb, és csupán csak az érkező, változatos hölgyek kavalkádja teremthet némi felüdülést, és világosságot ebben a helyzetben!

Tamás helyet foglal; roppant ideges, és folyamatosan tördeli kezeit, és verejtékezik; a hatás még jobb, intenzívebb érzékeltetése érdekében enyhén bevizezett felsőt is viselhet az adott karakter évszaktól függően, veszettül törölgeti homlokát, és a sok dörzsöléstől a homloka már erősen kivörösödött, és ki is pirult; az idő gyorsan múlik, és már jócskán besötétedett, amikor megérkezik az első Tamásnál kicsit idősebb hölgy)

 

IDŐSEBB HÖLGY (legalább huszonöt évvel idősebb Tamásnál, koráról mégis csupán enyhén telt szája szegletében rakoncátlankodó ránc tanúskodik; Tamás föláll, és kihúzza előtte a széket figyelmessége jeleként, és meg is hajlik kissé tétován és ügyetlenül)

Hát igazán köszönöm kedves Uram!

TAMÁS Részemről a szerencse! Hogy érzi magát?

IDŐSEBB HÖLGY Az az igazság, hogy mióta nem jönnek már hozzám drága unokáim azóta megint elővett a faridegzsábám, no meg az az átkozott reumám! De azért még nő vagyok, akinek vannak bizonyos… hogy is mondjam csak… igényei, az erősebbik nemmel szemben! (sejtelmesen elmosolyodik, titokzatos mosolya egyszerre érzéki, ugyanakkor nagyon is valóságos, és riasztó; párszor sikeresen meg is villogtatja műfogsorát)

TAMÁS …És mondja csak kedves hölgy! Ön mit vár egy párkapcsolattól?

IDŐSEBB HÖLGY Jaj, hogy maga milyen kis élelmes és huncut! (finoman megcsipkedi az arcát, ezzel jelezve, hogy szimpatikus neki)  Nekem már az is elég lenne, ha a termálfürdőben valaki jól megdögönyözné a hátamat! Az is tökéletesen kielégítene, és meg is nyugtatna!

TAMÁS Hát ez érdekes (elgondolkodva)

IDŐSEBB HÖLGY Maga olyan kis aranyos drága fiatalember! Én mindent tudok ám magáról!

TAMÁS Valóban?! Bocsásson meg az őszinteségemért, de nem igazán érthetem, hogy mire is tetszik gondolni!

IDŐSEBB HÖLGY Se többre, sem kevesebbre, mint arra, hogy vannak bizonyos elemi, biológiai ösztönök, melyek annál intenzívebben leszek, minél előrébb halad az ember egy bizonyos életkorban! (megnedvesíti nyelvével az ajkait, mint aki szabályosan flörtölésbe kezd, és Tamás egy kicsit távolabb húzódik tőle, mert főként a hölgy kölnije émelyítő hatással van rá)

TAMÁS Bocsásson meg drága hölgy, de milyen kölnit használ? Érdekes az illatkombinációja!

IDŐSEBB HÖLGY Á! Hogy magácska mennyire kis alapos! A részletek kifinomult embere! Ez roppant imponáló számomra! Tudja kedves Úr, amíg szegény, megboldogult negyedik férjem életben volt egyszer sem jegyezte meg, hogy mit használok! Sőt! Alig várta, hogy délutánonként megtehessem a szokásos – szerinte -, felesleges bevásárló körutamat, valamelyik nagyobb butikban, vagy bevásárló központban, hogy aztán a távollétem alatt fogadhassa azokat a kis rüfkéket, akiknek persze nem az ő Adoniszi férfiassága kellett sokkal inkább az én pénztárcám, és széleskörű, kiterjedt kapcsolataim! (aprócska retiküljéből elefántcsontszerű szipkát vesz elő; kecses eleganciával beleilleszt egy cigarettát és rágyújt; Tamás próbálná leplezni, de szépen lassan köhögési, majd szabályos fuldoklási roham lesz úrrá rajta)

Csak nincsen rosszul kedves uram?! (meglepődik) Hát ennyire nem bírja ezt a kellemes füstöt? Pedig nekem aztán elhiheti, hogyha a férjem egyszer rágyújtott azokra a Havanna-szivarokra, akkor az embert máris megszállta valami romantikus kubai szellem… (mint akit szabályosan hatalmába kerít a nosztalgiázás utáni vágy Látván Tamás erős köhögési, fulladási rohamait inkább megértő tapintatból eloltja)

 

TAMÁS Khm… khm… khm… Bocsásson meg drága hölgyem, de sajnos vannak kisebb egészségügyi problémáim, ami miatt a füstöt sajnos nem bírom!

IDŐSEBB HÖLGY Miattam fölösleges bocsánatot kérnie, és szégyenkeznie kedves fiatalember! Ne kelljen szégyenkeznie olyasmi miatt, amiről aztán igazán nem ön tehet!

TAMÁS Hálásan köszönöm, hogy erről nem nyitunk vitát!

IDŐSEBB HÖLGY …És mondja csak édes úr! Önnek eddig hány komolyabb kapcsolata volt? Bocsásson meg, de ha az ember ilyen fess fiatalemberrel találkozik, a kérdés óhatatlanul is előbb, vagy utóbb felmerül! (kíváncsian mereszti rá villogó szemeit)

TAMÁS (hihetetlenül jólesik csekélyke önbizalmának, hogy valakinek egyáltalán tetszik, és ez úgy látszik közlékenyebbé, beszédesebbé teszi)

Hát, kérem szépen… az úgy volt, hogy… gyakorlatilag nekem eddig legfeljebb csak jó ismerőseim lehettek, mert roppant bátortalan voltam az utóbbi időben és…(nem tudja megkezdett gondolatait befejezni, mert egy tompított gongütés jelzi, hogy lejárt a kis idő, és most párt kell cserélni)

IDŐSEBB HÖLGY …Hát drága ifjú barátom! Köszönöm a beszélgetést… sajnos most mennem kell, de mindig emlékezni fogok az együtt eltöltött csodás pillantok emlékére…

 

(mint egy dáma föláll, Tamás is föláll, majd akár egy királynő, vagy királyi fenség átvonul a színen, és hirtelen eltűnik; fiatalabb igen csinos hölgy jelenik meg a színen, aprócska kis retiküljében egy palotapincsiszerű, csivavás kutyával, ebből csak egy szőrgombolyagot látnak sokáig; erősebben ki van sminkelve, és karomszerű műkörmein látszik, hogy sokkal többre értékeli a külsőt, semmint, hogy bármikor is foglalkozhatna a belső adottságokkal; Tamás kihúzza előtte a széket, ami számára szokatlan, mert előzőleg tiltakozik, és alig akar leülni)

 

CSINIBABA Te meg mi a francot akarsz?

TAMÁS Bocsásson meg drága Hölgyem… én igazán… csak azt gondoltam, hogy esetleg… megtisztel azzal, hogy leül ide mellém…

CSINIBABA Miből gondolod, hogy egy ilyen magadfajta mellé csak úgy leülök?! A pasim egy kigyúrt állat, és bármikor szólhatok neki, hogy  lerendezhessen! Világos, te szánalmas idióta?

TAMÁS Hát… ahogyan óhajtja… természetesen! (mint akit mélységesen megbántottak, most nagyon szomorúan helyet foglal, és gondolkodóba esik)

CSINIBABA Jaj, hapsikám! Hát nem kell mindjárt itatni azokat a nyüves egereket! Nem úgy gondoltam! De lásd, hogy milyen csajszi vagyok leülök melléd jó?! (hangján érezni, hogy még sincs kőből a szíve, és valami megfoghatta a másikban)

TAMÁS (hirtelen felderül, szemlátomást igyekszik derűsebb hangot megütni) Bocsásson meg nekem, de Kegyed igazán csinos, és roppant elegáns!

CSINIBABA Tényleg? Szerinted mennyit kóstál a mellem?! (két kezecskéit mellére teszi, és előnyösebb fogdosni kezdi, miközben láttatni engedi melltartóját) Pöpecke, nem igaz?! Na, jó! Lehet, hogy egy icipicit megszaladhatott a pasim pénztárcája, de kit izgat, de ha már mindent Ő fizet? Szerintem formás két didkóm van?! Nyugodtan megtapizhatod! (kedvesen kinyújtaná Tamás felé a kezét, hogy megfogja vele a mellét, de Tamás tiltó mozdulatot tesz, és roppant elvörösödik, zavarban van)

TAMÁS Bocsásson meg drága Hölgyem… de ezt talán azért mégsem kellene…

CSINIBABA Tudtam! Már elsőre is úgy tudtam, hogy ez még visszaüt! Mit jöttél akkor nekem a kinte-kunte lefegyverző bókjaiddal te szánalmas, kisméretű pöcs?! Hát azt hiszed, hogy majd fogok neked pitizni?! Mi?! (felháborodottan, mérgesen)

TAMÁS Bocsásson meg… nekem nagyon úgy tűnik, hogy sajnos… nem értettük meg a másik interakcióit!

CSINIBABA Hát arra mérget vehetsz pubikám! (kicsit eltakarja a melltartóját, hogy már csak a gyönyörű ruhácskája látszódhasson, és legfeljebb szexis dekoltázsából egy-egy villanat) Ha nem kellettek neked ezek a szép didkók, akkor tudod mit kisöreg? Bekaphatod! Erről ennyit!

(már készülne rá, hogy feláll az asztaltól és továbbmegy, amikor Tamás maradásra inti, és megint felveszi a szokásos kisfiús, önsajnáltató, savanykás arcát, a Csinibaba meggondolja magát már megint, és inkább visszaül, mert a vendégek többsége, most erős figyelemmel mustrálgatni kezdi az ő asztalukat)

CSINIBABA Jól van te durci-murci kisfiúcska! Hát nem harap a nénike! Nem kell mindjárt elkámpicsorodni! Látom te még igencsak fatökű vagy a szex terén! Igazam van?! (kíváncsiskodva, érdeklődve tekint rá)

TAMÁS (roppant kellemetlenül érinti a feltett kérdés, és ezért nagyon izgul, és verejtékezik, ki is gombolja az inge felső gombját, mert azt érzi, majd megfullad) Hát… ami azt illeti… Ő…

CSINIBABA Kiscsávókám! Nem kell tartanod az égadta világon semmitől! Te még gyerek vagy, viszont a magad kisfiús bájával percről percre ellenállhatatlanabb! (erotikusan, flörtölős csábosan megnyalja kirúzsozott ajkait)

TAMÁS Kérem szépen… ebben Önnek drága Hölgyem… tökéletesen igaza van de azért beszélgethetnénk egy kicsit… amennyiben nincs ellenére… (félszeg tétovasággal, ujjtördeléssel)

CSINIBABA Mit fecsegsz te itt össze-vissza a kis fülembe? Alig hallom… (egészen másról kezd el beszélni) Képzeld múltkor a volt kigyúrt pasimat elkísértem a konditerembe és nem tagadom, hogy már az első öt percben valósággal teljesen kivoltam, és begerjedtem a deltás izmaitól, a méretes bicepszéről már nem is beszélve! Gondoltam is magamban, ha ennek a hapsinak ennyire frankó teste van, vajon milyen lehet a lenti szerszáma? Persze csak, ha érted, mire gondolok? (kacsint, sokat sejtetőn)

TAMÁS …Nem, azaz, hogy teljesen igen… értem, hát hogyne!

CSINIBABA Tudod, mint kis hörcsögöm! Te annyira istenien tudsz hallgatni, még akkor is, amikor éppen dumálnál valamit fölírom a számomat a bugyimba, és neked az lesz a dolgod, hogy lehámozd rólam! Így megfelel?!

 

(Tamás annyira elpirul, és szemlátomást elvörösödik, hogy hosszú percekig alig kap levegőt, és kisebb köhögés tör rá a megilletődöttségtől; a Csinibaba közben nagyon büszkén, és hatalmaskodón érzi magát, hogy valakit ennyire könnyedén sikeresen a bűvkörébe vont)

 

Na, de hát mi baj kis mókusom?! Csak nem vagy valamire allergiás? Mert tudod, volt egy asztmás fickó, aki nagyon csapta a szelet, és amikor megpróbált bepróbálkozni nálam undorító fokhagymaszagot árasztott az egész lehelete! Ki nem állhattam, viszont szenzációsan bókolt! Ez azért szerintem már egy tuti jó pont nálam!

TAMÁS (alig kap a megilletődésben levegőt; gyorsan zsebkendőt vesz elő, hogy krákogását valahogy titkolja, vagy inkább leplezze)

Bocsásson meg kérem, de sajnos elő szokott fordulni!

CSINIBABA (pár tüntető jellegű lépést a székével hátrébb ül, mint aki kicsit undorodik, de nem feltűnően) Nincs gáz, kisöreg! De azért remélem nem fertőző, mert az olyan undi! (elővesz egy higiéniás zsebkendőt, ami már előre be van enyhén vizezve és mint aki sterilizál, megpróbálja kacsói minden egyes részletét fertőtleníteni)

Tudod, hogy ez egy kicsit úgy néz ki, mintha én undiznék tőled, de sajnos a szervezetem csak a finom, megbízható dolgokhoz van szokva! Előre is bocsi!

TAMÁS Khm…khm… igazán nem történt semmi!

 

(Újabb gongütés jelzi a terem végében, hogy párcsere következik, és újabb párok is érkeznek ismerkedés céljából)

CSINIBABA …Hát azt hiszem kis csődöröm… ennyi volt a kettőnk titka! Nagyon cukorfalat srác vagy… de a vadállatias szex terén szerintem még kezdő! Azért, ha lesz mobiltelcsid, majd talizunk, jó?! (azzal kihúzza a székét, és meg se várja, hogy Tamás is felállhasson hirtelen és azonnal távozik a teremből is; Tamás még láthatja, amint egy mackósabb, kigyúrt fickóval megy el.Tamás vár még pár percet, majd feltűnik egy fekete lepelbe öltözött emós, rockos lány; egyenesen hozzámegy, valósággal odatörtet hozzá, hatalmas indulat ég két szemeiben)

ROCK LÁNY Szevasz, csórikám! Na, mi a paja?! (egész sötét, fekete szerelésén látszik az, hogy tökéletesen elégedetlen saját magával, és a társadalommal is, enyhén antiszociális, de hangsúlyozottan nem annyira embergyűlölő)

Te is érzed azt, hogy ebben a rohadt, szemétláda ocsmány világban csak azok az idióta férgek, meg hangyák élhetnék túl ezt az egész nukleáris katasztrófát?! (azonnal cigarettát vesz elő abból a fekete, szőttes szütyőből, melyet a vállán átvetve visel, és anélkül, hogy Tamás udvariasságból kihúzhatná előtte a széket azonnal leül)

Egyszerűen káoszban süllyedünk te szánalmas, kis pöcs! Világos?! Ha mi nem fogunk össze a kitaszítottak, akiket elveikből is szánalmasan kiforgattak csak azért, mert máshogy nézünk ki, másként viselkedünk, mint az összes többi, puccos hímpillér, akik mindenfajta idióta puccos glédákba vágják magukat, miközben elvesztik nehezen megszerezhető, mégis csekélyke személyiségük töredékét! Kész idegbaj, nem?! (hippi jellegű, fejdíszét fogja, miközben előszeretettel idegeskedve babrálgatja a hajfürtjeit, ami hallatlanul erotikus dögösséget sugároz neki)

TAMÁS Én… nagyon sajnálom, hogy ennyi mindent kellett megélnie drága hölgyem… de… én azt hittem, hogy esetleg majd ismerkedünk egymással és…

ROCK LÁNY (újabb cigarettára gyújt, és a levegőben függő gondolataira koncentrál; úgy viselkedik, mintha tökéletesen hidegen hagyná az, amit a megszeppent Tamás közölni akar)

Mit dumálsz kisapám? Ha nem tudnád a hímek társadalma csak azért maradhatott fönt, mert a nők kromoszómái tették a dolgukat, és ehhez semmi köze sincs az ivarsejteknek! De ettől függetlenül, szerinted apafej? Hol hibázott ez az átkozott társadalom, mely a katasztrófa szélén táncol?!

(fekete tussal erőteljesen kihúzott, szinte fenyegető macskaszemét egyenesen Tamásra emeli, és minden gesztusából az süt, hogy mindent és mindenkit gyűlöl, talán még önmagát is)

TAMÁS Hát… ö… lássuk csak… Szerintem minden ember alapvetően a hibáiból kellene, hogy tanuljon, mert építkezni csak kísérletezésben lehet! Aztán, hogy az adott társadalom mennyiben hibázott? Ez egy nagyon komoly és hát… valljuk csak be nem egy könnyű kérdés!

ROCK LÁNY Nem ezt kérdeztem te szánalmas, dagadt giliszta! Te idióta bögyös King Kong! Hanem, hogy szerinted mi az életben maradás záloga és ősi titka?! Mert szerintem semmi esetre sem az utódnemzés, meg az az idióta, már eddig is unalomig ismételt fajfenntartás!

TAMÁS Nos… hát… Igen! Ezzel is egyet kell értenem, de… azt hiszem, hogy a valósan, és őszintén kimutatható emberi érzelmek, ha valóban, és szilárd komolysággal számítanak talán még akár szép eredményeket is elérhetnek!

ROCK LÁNY A saját érdekedben mondom te hülye seggfej, ez egy oltári nagy baromság! Hallottad?! És mindenre készen állok, hogy saját igazságomat fenntartsam, és be is bizonyítsam!

TAMÁS Hát… kérlek, ezt tudod, már nem is kétlem! (legszívesebben azonnal lerázná magáról ezt a kissé parazita jellegű hölgyet, de igyekszik türtőztetni magát, elvégre úriember)

ROCK LÁNY Egyébként… hol is tartottam? (mint aki elveszti a fonalat, és egy jó ideig még nem találja) Ja… persze megvan! Szóval ha jobban meggondoljuk a dolgokat ez az egész idióta és cikis randi dolog is nem más mint az, hogy egy kanos kis pöcs elkezd tapizgatni, majd következik az undorító nyálcsere, és végül az ágyban történő birtokbavétel! Kész katasztrófa, vagy nem?!

TAMÁS (hirtelen szóhoz sem jut a meglepetéstől) Hát… én…

ROCK LÁNY …Na jó! Tudod mit? Te szánalmasan festesz, de egyébként jól tudsz hallgatni és ez bizonyos szinten még tetszene is, viszont anyád gyerekkorodban nem mondta neked véletlenül, hogy esetleg ne zabálj annyi édességet, meg süteményt? (szarkasztikusra sikeredett a mondandója, és látszódik, hogy Tamás igencsak magára vette a választ, és meg is sértődött)

TAMÁS Tudja Drága hölgyem… azt hiszem, hogy alapvetően az emberekkel szinte semmi probléma sem lenne, ha megpróbálnák az előítéletek, és a szánalmas sztereotipiák mögé nézni! (mint aki ironizál, és egyúttal odamondogatna)

ROCK LÁNY Végre egy ép eszű hím! Ez nagyon is tetszik! De ne is reménykedj, hogy mentolos cukorka nélkül a közelembe jöhetsz! Azért, ha kedved támad, esetleg tiltakozni – megadom a számomat! (kis hátizsákjából egy hatalmas jegyzettömbszerűséget bányászik elő; gondos, minden részletre ügyelő, cirkalmas gyöngybetűkkel leírja elérhetőségét! A színre ismét vegyes párok érkeznek, és gongütés jelzi, hogy Tamásnak ezzel a hölggyel is lejárt most az ideje)

ROCK LÁNY …Egyébként egészen cuki pofi vagy te kis szőrös ősmajom! (megpróbál egy eltévedt mosolyt ajkára erőszakolni, majd tovább áll egy másik asztalhoz; Tamás helyet foglal, talán titokban abban bízik, hogy egy újabb lehetőség jöhet szembe vele; gyönyörű konzumhölgy libben be a színre, Tamás gavallérosan kihúzza előtte a széket, amit elismerő fejbiccentéssel meg is köszön)

KONZUM NŐ Hát ez igazán figyelmes Öntől kedves Uram! (vastagon be van rúzsozva a szája, és látszik, hogy kicsivel erősebb sminket használ, haja vállközépig ér, hagyja lobogni, és ezzel izgató, és szexis benyomást kelt, szinte vibrál körülötte a megdermedő levegő. Kis retiküljét magabiztosan maga mellé helyezni, és benne kotorász, közben pedig Tamáshoz fordul)

KONZUM NŐ Bocsásson meg, megszabad kérdeznem, hogy rágyújthatok-e, mert valósággal máris gyötör a nikotinéhség? (kedves, ellenállhatatlan bájossággal)

TAMÁS Én kérek elnézést Öntől drága… de ha nem veszi sértésnek, vagy kellemetlenségnek… én nem szeretem a füstöt!

KONZUM NŐ Ebben az esetben kedves Uram, ha megengedi… (kis retiküljéből egy nikotinpótló rágógumit vesz elő; látszik, hogy mindenre fel van készülve. Egyszerre nagyon alapos és precíz, mint a vérprofik)

Tudj kedves Uram, valahogy ez a kis rágó szinte mindig kisegít a bajból!

TAMÁS (mint aki hibát vétet, nem győz mentegetőzni) Jaj, kérem drága én igazán nem… szerettem volna… megbántani!

KONZUM NŐ (enyhén, gyöngéden kinyúl a kisasztal felett, és megsimogatja a másik szőrös kezét, szinte babusgatja, amitől Tamásban azonnal újabb tétova gátlások támadnak) Ne izguljon semmit drága Uram! Nagyon udvarias lovag, ha ilyen hitvány kis részletekre is gondosan figyel! Igazán köszönöm! (bájos csalafintasággal biccent)

TAMÁS Én köszönöm, ha megtisztel a jelenlétével!

KONZUM NŐ Ne haragudjon, ha meg nem sértem vele de a tarifadíjat mikor szeretné kifizetni?

TAMÁS (roppant különösnek találja a kérdést, és elfogja a félszeg remegés) Bo-bocsánat, de-de itt valami félreértés történt… én nem… azért szerettem volna…

KONZUM NŐ Én pedig megvoltam róla győződve, hogy Ön kedves Uram mindennel tisztában van! De előzzük csak meg a további kellemetlenségeket Önre nézve jó?! Ideadja nekem az Önnél lévő összeget, és majd megbeszéljük a továbbiakat! (sejtelmes titokzatossággal elmosolyodik)

TAMÁS Bocsásson meg Drága, de az a helyzet, hogy én csupán… beszélgetni szerettem volna, és ha megtetszik engedni, akkor ismerkedni egy kicsit… (még mindig szabadkozik)

KONZUM NŐ Jó drága! Látja velem mindig lehet egyezkedni és beszélni… (észreveszi hogy a másik roppant feszélyezve érzi magát; két kezével a másik két kezét kedveskedőn tenyerébe veszi; mikor észreveszi, hogy a másik keze idegességében erősen izzad gyengéden papírzsebkendővel megtörölgeti, és meg is csókolja egyiket a másik után, hogy oldódjon a másikban a gátlás) Így remélem azért már valamivel jobban érzi magát, ugye?!

TAMÁS (hebeg-habog, még mindig roppant ideges, és frusztrált) I-i-gen… Azt-azt hiszem! Ön nagyon kedves!

KONZUM NŐ Ne baj mucus, akkor ezt majd később felszámítom!

TAMÁS Bocsásáson meg az őszinteségemért, de arra gondoltam, hogy őszintén beszélgetünk egymással! (meglepetten)

KONZUM NŐ Hát drága Uram! A helyzet az, hogyha őszinteségre vágyik, esetleg ajánlhatom önnek a két sarokra lévő valamivel tágasabb székesegyházat, ahol majd örömmel fogadják, de ahogy én látom, Önnek komolyabb természetű gondjai lehetnek, aminek semmi köze sincs – legalább is egyelőre a szexhez! Eltaláltam?!

TAMÁS Kegyed valósággal belelát a másik gondolataiba! Olyan, mintha ritka hatodik, vagy hetedik érzéke lenne! Csak nem szuperhős?

KONZUM NŐ Jaj, maga kis butuska! Ez igazán nagyon jólesik! (elpirul, és észre sem veszi, de rajta a sor, hogy hebegjen-habogjon) Ö-ön annyira kedves, és u-udvariasan figyelmes! Még soha nem találkozhattam Önhöz ha-hasonló formátumú férfival! Ez nagyon jólesik, remélem tudja!

TAMÁS Számomra a kitüntető öröm, és megtiszteltetés! Én pedig – ha megtetszik engedni -, még soha nem kerülhettem ennyire egy földi angyali szépség roppant vonzó mágneses hatásai alá.

KONZUM NŐ Oh! Maga kis huncut gazfickó! (kedvesen egyik műkörmével kinyúl és megcirógatja a másik arcát nagyon óvatosan) És miről szeretne még a fennálló (gyorsan kis karórájára pillant) pár percben cseverészni?

TAMÁS Mit vár egy őszinte kapcsolattól?

KONZUM NŐ …Hát sajnos szakmai ártalomból tudnék csak Önnek erről beszélni, de azt hiszem, hogy a valódi szerelmet csak őszinte bizalommal tudnám elnyerni! Feltéve persze, ha ezt a vadállatias kuncsaftjaim némelyike is így gondolná!

TAMÁS Elnézést kell kérnem, ha mélyen érintő témák kerültek volna terítékre!

KONZUM NŐ Nem tesz semmit, kérem parancsoljon csak nyugodtan! Azt kérdez, amihez csak kedve van, de bármennyire is kezdem nagyon megkedveli kisfiús tétovaságát, sajnos figyelmeztetnem kell, hogy a taxaméretem ketyeg, és meglehet, hogy ez még sokba fog Önnek kerülni, mert valamiből az embernek is élnie kell! Nem igaz?! (kicsit baljóslatúvá válik a hangja, mint aki tud valamit)

TAMÁS Ígérem drága Hölgyem, hogy megpróbálok nagyon gyors lenni! Miért jött el most ide? Szeretett volna ismerkedni? És utolsó kérdés, ha volna hozzá kedve persze munkakörén kívül komolyabban is megismerhetnénk egymást esetleg?

KONZUM NŐ Ó! Hát ez újfent megint csak nagyon jólesik! Annyira kedves kis fickó maga, hogy valósággal máris dörömböl a szívem odabent, de sajnos lássunk tisztán és a valóság talaján! Nem akarhat egy olyan utcasarkok rongyába belehabarodni, aki nem tud normális otthoni körülményeket teremteni, és egy tisztességes háztartást fenntartani, vagy gyerekeket nevelgetni!

TAMÁS Bocsásson meg drága, de ezt honnan tudja, ha még ki sem próbálta?

KONZUM NŐ Azt hiszem a hiba – mint szinte minden esetben -, most is bennem van! Kérem, ne sértődjék meg, de volt egy kisbabám, aki sajnos… (elfullad a hangja, majdhogynem hörgővé válik) itt hagyott engem, mert a szemétláda stricim hasba rúgott, és megsérültem!

TAMÁS (nagyon fölzaklatják a hallottak, és most minden idegszálával segíteni akar, és együtt szeretne érezni a másikkal) Jaj, én igazán nem… akartam, hogy… kérem, fogadja őszinte…

KONZUM NŐ (fölemeli kecsesen a kezét, mintha jelentkezne)  Nem tesz semmit… már, már elmúlt, de rosszabb napjaimon mindig sok szeretettel gondolok rá, hogy vajon milyen lett volna az én kislányom! Tudja drága Uram, mindig is kislányt képzeltem el magamnak, de az sem lett volna baj, ha a sorsra bízom egyedül gyermekem nemét! Minden embernek szeretnie illene a gyerekét! (ezt már önmagának mondja, mint egy belső monológot)

TAMÁS Kérem szépen én… ha bármiben segíthetek, és ha úgy érzi… (gyorsan lefirkantná az elérhetőségét egy papírosra, mert azt mindig hordoz aktatáskájában, de a Konzum nő leinti)

KONZUM NŐ Igazán nagyon aranyos és roppant figyelmes de szerintem nekem már kevésbé lehet olyan szerencsém, hogy még egyszer is az életben egy ilyen Igazi úriemberrel, mint Ön akárcsak másodszor is összefussak!

(hirtelen támadt gongütés most valósággal kettészakítja a közöttük kialakuló harmonikus csendet; a konzum nő érzi, hogy talán minden perce lejárt, és távozni készül; Tamás feláll meghajlik, és kézcsókkal köszöni meg, hogy kicsit megismerhették egymást. A Konzum nő távozik a színről)

 

Kis csönd!

 

(néhány pillanat múlva egy talpig fekete ruhába öltözött, hatalmas fekete aktatáskát cipelő, alvilági nő tűnik fel; foglalkozására nézve bérgyilkos. Megáll kimért jéghideg közönyösséggel Tamás asztala előtt előbb végigméri őt, majd szó nélkül katonás fegyelemmel helyet foglal, és éber figyelemmel fenntartja a szemkontaktust)

 

TAMÁS (mint aki szabályosan már retteg attól, hogy meg kelljen szólalnia, ebben a pillanatban erőteljesen hallgat)

BÉRGYILKOS NŐ …Eddig csak a megbízóim utasítására öltem… de most, hogy szabadúszóvá váltam, úgy űzhetem az ipart, ahogy nekem tetszik! (rémisztő, mégis bensőséges a hangja, mint aki elgondolkozott)

TAMÁS …És… ö most velem is végezni szándékozik… (tétován habozik, megdermed körülötte a levegő)

BÉRGYILKOS NŐ Én szűkszavú nő vagyok! Számomra a tetteknek mindig is több súlyuk volt, mint a hitvány, kiüresedett szavaknak, amiket az ember előbb, vagy utóbb úgy is a kukába hajít!

TAMÁS (elgondolkodva nézi rettenetes félelemmel; megbiccenti a fejét oldalra, és hidegrázás fogja el, mert megpillantotta a fekete aktatáskát, min egy-két eltévedt megszáradt vérnyomot felfedez)

Ér-érdekes foglalkozása lehet…

BÉRGYILKOS NŐ Én már tökéletesen beleundorodtam! Mert elvégre miről van szó? Az ember kap egy istenverte zsírosabb megbízást! Ezt még meg is értem! Tegyük fel, hogy végre is hajtja és végez az áldozatával, de kérdem én, miért kell a piszkos munkát, és a takarítást is annak a szerencsétlen és nyomorult gyilkosnak elvégeznie? Amikor erre már külön szakképesített takarítószemélyzetek állnak bármikor rendelkezésre! Csak egy telefon! (mint aki bánkódik, és kicsit nyűgösebb kedvű)

TAMÁS Igen! Ez mindig is probléma volt! És tudom,mit érez!

BÉRGYILKOS NŐ Érdeklődve hallgatom! (kibontakozik a fekete ruhájából, és még rejtélyesebben, még veszélyesebb nőiességgel hajol közelebb, mint akit szemlátomást nagyon érdekel a másik mondandója; érdeklődve figyel)

TAMÁS Tudja drága Hölgyem, amikor még én is egyetemista voltam, és mindig nagyon jól jött a zsebpénz gyakorta takarítottam egy kisebb pénzintézetben, és – bár a fizetésem nem volt csillagászati összegű, mégis nagyon jól éreztem magam, mert mellettem volt szerető nagyanyám!

 (kedves, érzelmes a hangja, mint aki igyekszik megnyerni a másik ember titkolt bizalmát; látszik a Bérgyilkos nőn, hogy ez most nagyon jólesik neki)

BÉRGYILKOS NŐ Ez kedvesen hangzik… aztán mi történt?

TAMÁS Pár évvel ezelőtt sajnos őt is elvesztettem, és… összetörtem! (hangja megreszket)

(A bérgyilkos nő leveti fekete bőrkesztyűbe bújtatott kezét; tenyerébe veszi a másikét és simogatva vigasztalni igyekszik kissé ügyetlenül, és tétován)

BÉRGYILKOS NŐ Jaj… ez annyira megható! (őszinte részvéttel) Kérem fogadja őszinte… Igazán nem szándékoztam megbántani!

TAMÁS (meglepődve) Egy kicsit meg is lepett ezzel, hogy még egy hivatásos profi is lehet azért őszinte és mégis annyira emberi! Jólesett! Igazán köszönöm!

BÉRGYILKOS NŐ …És kérem, meséljen tovább! Volt valaki az életében? (különös, mohó kíváncsisággal)

TAMÁS Hát… ami azt illeti… igen! Volt valaki, aki nagyon közel állt a szívemhez! Vele azért volt minden nagyon egyszerű, mert mintha belelátott volna sebezhető lelkembe, és szavak nélkül is tudta volna mire is gondol az ember! Biztosan Önnek is volt ilyen formátumú embere!

BÉRGYILKOS NŐ Tudja, mindig megfogadom, hogy a saját szabályaimhoz szigorúan illik ragaszkodnom, aztán előbb a szexuális együttlét, aztán következik sorrendben az adott felállított szabályok megszegése. Pedig egy profinak talán minden esetben tudni illene, hogy a szakmai és magánéletét lehetőleg ne vegyítse!

TAMÁS Hogy mennyire igaza van!

BÉRGYILKOS NŐ Hát nem hiába! Mindig megkeresnek újabb és újabb ajánlatokkal! Egyiknek a feleségét kellene eltenni láb alól csöndesen, míg a másikat zavarja a kutyaugatás! El se hinni tisztelt Uram, hogy a lehető legkülönfélébb kívánságokkal kopogtatnak a képzeletbeli ajtómon! Csupa kaland és veszély az életem! És ebbe fáradtam most bele! Miért nem lehet a magamfajtának is boldog, kiegyensúlyozott családi élete?! (önmagát vádolón, iróniával)

TAMÁS Jaj, kérem drága Hölgyem! Ne beszéljen butaságokat! Gyönyörű, és nagyon csinos hölgy és biztos, hogy ma vagy egy legközelebbi alkalommal valaki egész biztos hogy a horgára akad!

BÉRGYILKOS NŐ (csábosan szempillát rebbent és a másikra kacsint titokzatosan) Kedves Uram, csak nem elakar csábítani?! Igazán hízelgő rám nézve!

TAMÁS Úgy érzem, hogy egy ilyen gyönyörű, egzotikus hölggyel szemben a magam fajta semmit sem kérhet… de megtisztelve érezném magam, ha barátok lehetnénk!

BÉRGYILKOS NŐ Tudja, ezt még senki nem sem mertem elmondani, hiszen egy hivatásos gyilkosnak mindig precíz hidegvérrel szükséges közelítenie a dolgaihoz, de annyira kellemes az Ön társaságában sütkérezni, hogy bár még nincs önálló lakásom – hiszen vándorló életmódra kellett, hogy berendezkedjek -, de esetleg megadhatom az elérhetőségemet és talán még összefuthatnánk! Persze szigorúan, ha csak nincs nagyon ellenére a társaságom! (kedves megnyerőséggel megpróbál mosolyogni)

TAMÁS Oh! Hát ez nagyszerű, és nagyon remek! És még annyi mindent…

(Tamás beszédét azonnal kettévágja a gongütés, ami a párok automatikus helycseréjét eredményezni; a bérgyilkosnő feláll, Tamás is feláll vele együtt így adván meg a tiszteletet, majd egy fekete filctollal kedvesen tamás tenyerébe írja a számát, majd csókálló rúzzsal meg is puszilja: előbb a tenyerét, majd az arcát két oldalról)

BÉRGYILKOSNŐ Annyira örülök, hogy találkozhattunk! Azt hiszem megyek és veszek magamnak valami vidámabb ruhát! (sokkal életvidámabban távozik a színről)

 

(Tamás visszaül a helyére látszólag; azonnal az asztal mellett terem egy legalább két méteres nő, nagyon merev, hivatalos afféle hivatalnokféle öltözékben; sötét zakót, inget, és fekete nadrágot visel, és sovány-keretes fekete szemüveget. Egész megjelenésén átüt a merev, és hivatalos jelleg. Azonnal meglátszik rajta, hogy a parancsolgatáshoz szokott; Tamás azonnal feláll, és hellyel kínálná, de a Főnöknő azonnal leinti)

 

FŐNÖKNŐ Maradjon csak nyugodtan ülve kedves Uram! Magam is megoldom magamat! Az ember mindig befejezi önmagát! (van a hangjában valami irritáló, hivatalos jelleg, amitől kissé feszélyezett lesz a hangulat)

TAMÁS Oh! Kérem bocsásson meg… elnézését kel kérem! (feszélyezetten szabadkozik, mint aki idióta és nem találja a helyét)

FŐNÖKNŐ Nem történt semmi, természetesen csak addig, amíg hajlandó tudomásul venni, és elismerni, hogy Én vagyok a főnök!

TAMÁS Bocsánat! (egészen halk, szinte alig halható suttogó hangon)

FŐNÖKNŐ Tehát! Tegyük a dolgokat tisztába! Én azért fáradtam ide egy roppant hosszadalmas, és meglehetősen unalmas megbeszélésről, mert szeretném megtalálni életem párját, persze azzal a fenntartással, és elnézést, ha követelőző, vagy önző volnék, ha az adott férfi is tökéletesen aláveti magát az akaratomnak!

TAMÁS Bocsásson meg, de minden tisztelettel, akár miért pont hozzám, jött? Illetve az én asztalomhoz?

FŐNÖKNŐ Na látja, hát ez egy érdekes döntés volt! Tegyük fel, hogy a Sors kiszámíthatósága folytán! Azért őszintén remélem, hogy Önt ez még nem zavarja!

TAMÁS (láthatóan izeg-mozog, alig tud nyugton maradni, mint valami örökmozgó)  Nem, nem annyira!

FŐNÖKNŐ …De remélem, tudja, hogy szeretnem, ha a labda mindig az én kezemben van, akárcsak az erősebbik nem golyói! (gyönyörű, nagy szeme rejtelmesen megcsillant, mint akinek valami szándéka van)

TAMÁS Hát… ö… hogyne… természetesen! (mint aki kisfiús, szégyellős zavarban van, és nem tud ebből az állapotból kiszakadni)

FŐNÖKNŐ Hogy Ön mennyire vonzó fiatalember! (rebesgeti szempilláit, és most leveszi szemüvegét, amitől valódibb, hús-vér női vonzó jelenséget ölt egész megjelenése)

TAMÁS Nos… hát ezt igazán köszönöm! Nagyon jólesik!

FŐNÖKNŐ Nézze kérem! Ön is tudhatja bizonyára, vagy legalább elgondolkozhatott rajta, hogy sajnos a legtöbb – általában férfi kollegám -, sajnos az én esetemben úgy viszonyul hozzám, mint akiknek csak arra kellek, hogy előnyösebb üzleti pozíciókból tárgyalhassanak pusztán csak azért, mert volt egy görbe éjszakájuk a főnökükkel! Figyelmeztetem, hogy rossz lóra tesz, ha azt hiszi, hogy ennyire könnyen kapható vagyok efféle bolondos malackodásokra! (keményen, erélyesen)

TAMÁS …Bocsásson meg én… igazán nem úgy…

FŐNÖKNŐ De ahogy eddig láttam Önből kedves uram, csak úgy süt és valósággal sugárzik az intellektuális intelligencia! Beszélgessünk egy kicsit talán… arról, hogy Ön példának okáért miért jött el ide? (kíváncsian, figyelmesen feléje fordul, miközben feltűnően nyomkodni kezdi telefonját)

TAMÁS Én mindig is megpróbáltam elhinni azt gyermek-naivan, hogy talán még a magamfajta kicsit hóbortos, habókos emberkéknek is teremhet babér a szerelem édeni paradicsomaiban! (úgy néz ki, hogy ebben a percben valósággal szárnyalnak gondolatai, és mintha egy költő, vagy író veszett volna el benne)

FŐNÖKNŐ Ön gyönyörűen fogalmaz! Bizonyára csupa jeles lehetett az osztályzata, míg az iskolapadot koptatta.

TAMÁS Oh! Sajnos ki kell ábrándítanom drága Hölgyem! Bár kétségtelen, hogy a külalak, és a tartalom mindig jelesre sikeredett, viszont mivel betűket tévesztettem össze ezért a helyesírásom nem lehetett csupán csak elégtelen! (kissé szomorkás lesz a megidézett emlékektől a hangja)

FŐNÖKNŐ Bocsásson meg kérem, ha esetleg… valami rosszat mondtam!

TAMÁS Semmi probléma, kérem!

FŐNÖKNŐ Még Önnek kellene kérdeznie! (kedvesen, kérlelőn)

TAMÁS Hát… én azt hiszem, hogy a kölcsönös, őszinte bizalomból születhetnek a legmeghittebb barátságok, és később talán a legszebb szerelmek!

FŐNÖKNŐ Nem szeretném megsérteni drága Uram, de ebben kicsit jómagam is kételkedek, ha nem veszi rossz néven!

TAMÁS Sőt! Éppen ellenkezőleg! Kérem, magyarázza el, ha kérhetem!

FŐNÖKNŐ Hát! A saját életemből indulok ki! Ha nem haragszik ezt tekintem mérvadó alapnak! Először is, főként iskolás koromban pattanásos, szemüveges, fogszabályozós kislány lévén a kutya se volt hajlandó barátkozni velem, és sajnos ez a későbbi serdülőkoromra is tetemesen kiterjedt, és még jó, hogy nem látott a szalagavatómon! (kicsit elgondolkozik, önmagába mélyed, majd folytatja)

Tudja mire volt jó a szalagavató! Hát, hogy a legjobb bomba csajt valaki elvihesse és felpróbálhassa legalább egy körre! Ennyit! És még örülhettem, hogy az ofő nekem is szánt legalább egy-két idiótát, akik hajlandóak voltak megtáncoltatni, majd fogták magukat és amilyen gyorsan csak lehet leléptek!

TAMÁS Ezt őszintén sajnálom!

FŐNÖKNŐ Nos, hát... ez látja igazán kedves! Na de, most akkor Ön jön!

TAMÁS (nagyon izgul, fészkelődik, mintha élesben felelne) Hát… hát… az én iskolás korom is hasonló körülmények között telt, és hajszál pontosan ugyanazt kellett nekem is eltűrnöm, és végigszenvednem, mint Önnek drága hölgyem! (kifúja a beszívott levegőt, mint aki szabadulna ebből a ketrechelyzetből)

FŐNÖKNŐ Ennyire könnyedén azért nem ússza meg! Legalább meséljen valamit az első gimis szerelméről, az első csók igézetétől! Vagy ilyesmi meg sem fordult abban az elképesztően józan gondolkodásában? (egyre kíváncsiskodóbban)

TAMÁS Ami azt illeti, volt egy igazi, őzikeszemű angyali szépség, és… és én nem mondhattam meg neki az érzéseimet, de helyette versbe szedtem, és az utolsó találkozásunk alkalmával odaadtam neki! Hogy aztán ő elolvasta, vagy nem, hát arról nekem fogalmam sincs! (őszintén vall, mint aki meggyónja bűneit)

FŐNÖKNŐ Hogy Ön mennyire jópofa! Csak hülyéskedik igaz? Na szabad a gazda! (észreveszi, hogy Tamás arckifejezéséről csak úgy süt a meggyőződéses őszinteség) Csak nem?! Önnek minden egyes szava Igazság?

TAMÁS (hevesen bólogat) Attól tartok… igen!

FŐNÖKNŐ Életem során nagyon kevés emberrel találkoztam, akik ennyire nyíltan mertek volna beszélni, és vallani féltőn rejtegetett magánéletükről, úgyhogy ez kellemes meglepetésként ért! Tudja mit? A következőt fogjuk csinálni!

TAMÁS Csupa föl vagyok!

FŐNÖKNŐ (előveszi a jegyzetfüzetét, és belefirkant valamit gyorsan) Megadom Önnek az otthoni, és a munkahelyi számomat is, és ne izgassa magát semmi miatt, ha úgy gondolná, hogy zavarni fog a munkahelyemen: Még én vagyok ott is a főnök! És bármi problémája, vagy gondja támad, vagy csak egy jót szeretne beszélgetni valakivel engem mindig megtalál, mert elérhető vagyok! Oké?!

TAMÁS Hát hogyne!

 

(megszólal a párcserélős gongütés; kisebb búcsúzkodás zajlik le a színpad hátterében a többi párok részéről; szabadon dramatizálható. A főnöknő feláll, majd Tamás is feláll kezébe veszi a Főnöknő kacsóját, kétcsókkal búcsúzik, a Főnöknő céklavörös a meglepetéstől, és megereszt egy félszeg mosolyt)

FŐNÖKNŐ (mosolyogva) Igazán kellemes egy fickó Ön! Remélem, még találkozunk!

(Gyorsan elsiet, mint akinek valóban halaszthatatlan és sürgős dolga van)

 

 

 

                                

 MÁSODIK FELVONÁS

 

 

(a szín kávézó része változatlan, csak Tamás lett egy kicsit macsósabb, sportosabb, már jóformán semmit sem lehet észrevenni abból a pufókságából, ami hajdanán volt; mégis nagy empátiát, és résztétet érez mindenkivel szemben, akiben nem tisztelik eléggé az embert; gongütés csendül fel, párok gyülekeznek, és várják, hogy ismerkedhessenek. Tamás is nagy várakozással tekint az ismerkedésre; egy szemüveges, mégis gyönyörű hölgy közeledik feléje, afféle értelmiségi, akinek a könyvek, és a tudomány többet jelent, mint a párkapcsolat, most is inkább tüntetően a könyvébe mélyed, amikor Tamás előtt megállítja lépteit)

 

ÉRTELMISÉGI NŐ (tétován, szemlátomást toporogva megáll; szemüvegét feltolja kontyba tűzött haján, amitől hallatlanul egzotikussá lesz egész arckifejezése; Tamás percekig megbűvölten bámulni tudja csak, majdnem leesett állal, de azért felkel, hogy udvariasan szokásos módon kihúzza előtte a széket

TAMÁS Parancsoljon drága Hölgyem! Tessék csak! (úriembermód meghajlik)

ÉRTELMISÉGI NŐ (meglepődik, és sokáig nem jut szóhoz) ,,Oh! Valld meg nekem nyíltan! Kedvelsz-e kedves? Ha azt hiszed, hogy könnyen kapsz meg engem; morcoskodok, nemet mondok kacéran! Bár lásd szép férfiú! Lágy vagyok nagyon! S azt véled így, hogy könnyűvérű voltam! De bíz te bennem, hűbb leszek tehozzád, mint kik ravaszdin kelletik maguk! (bájosan kacsint)

TAMÁS (tapsol egy párat a levegőbe) Bravó! Bravisszimó! Kegyed igazi művész!

ÉRTELMISÉGI NŐ Jaj, ugyan már! Bagatell az egész! Nem gondolja, hogy olyan ostobán festek? (végigméri magát, mint aki stírölni látszik)

TAMÁS …De drága Hölgyem, hát hogy a csudába mondhat ilyet? Bocsásson meg az őszinteségemért, de én gyönyörűnek látom ebben a percben!

ÉRTELMISÉGI NŐ Ugye ezt most nem csak azért mondja, mert feltettem a szemüvegem a fejemre, hogy mély, és remélhetőleg vonzó benyomást gyakorolhassak? (elgondolkozva)

TAMÁS Nem merném állítani… de testünk legalább nyolcvanöt százalékban a testek közötti kommunikáción alapszik! Bizonyára már Ön is hallhatott róla, és a maradék tizenöt százalék csupán csak újabb lehetőség, egy újabb sansz! (valamivel tanárosabb hangon)

ÉRTELMISÉGI NŐ Bocsásson meg édes Uram, de nem lehetne ezt a merev, poroszos hierarchiát felfüggeszteni, csak addig, míg megpróbálunk egymással kicsit elbeszélgetni? (bájosan, kedvesen, ellenállhatatlanul mosolyog)

TAMÁS Kérem Drága Hölgyem! Ahogy óhajtja!

ÉRTELMISÉGI NŐ Én csupán kedveskedve kértem! De látom már, hogy ön talpig gavallér, és igazi úriember! Nekem ehhez jó szemem van! én tudja mindent megérzek! (kicsit közelebb hajol hozzá; Tamás először tapasztalja meg milyen is lehet egy nő illata, és testének pólusa, kicsit feszélyezve is érzi magát, de nem kellemetlen értelemben)

TAMÁS Oh! Hát Drága Hölgyem Ön igazán… figyelmes és elragadó!

ÉRTELMISÉGI NŐ …És ha tudná kedves Uram, hogy még mi mindenre is vagyok képes igazában főként, ha esetleg kettesben maradhatnék Önnel… (titokzatos hangja egyre meggyőzőbb, és szinte végzetesebb)

TAMÁS Ö… hát akkor… talán… előbb ismerjük meg… egymást! (akkorát nyel, hogy hallható, és megpróbálja legyőzni félelmeit; az értelmiségi nő kedvesen kinyújtja kezét, hogy a másik, mint egy hajótörött belekapaszkodhasson: jóleső, megnyugtató érzések kerítik hatalmukba)

ÉRTELMISÉGI NŐ Biztos, hogy jól érzi magát drága Uram?! Kicsit, mintha sápadtabb is lenne, mint egyébként! Vagy nem?! (megfogja a csuklóját, és igyekszik kitapogatni, mint egy nővér a pulzusát)

Kicsit szaporább a pulzusa! Kérem, erre azért nagyon vigyázzon, mert ezzel jelentősen megnőhet az infarktusok kellemetlen kockázata! Ha érti, hogy mire gondolok! (elengedi a kezét, mert kellemes bizsergést érez)

TAMÁS Oh! Igazán kellemes meglepetés! Tudja drága bizonyára nem fog nekem hinni, de ez volt eddig a legszebb pillanatom ezen az estén!

ÉRTELMISÉGI NŐ Ne vegye rossz néven kedves Uram, de én alapból egyáltalán nem bízom a férfiakban! Sőt! Ha magam volnék ezen a kerek egy világon akkor is csak önmagamnak hinnék! Mert a világ sokkal hitványabb, és alattomosabb lett, mint azt eltudná képzelni! Annak idején az emberek még hittek valamiben, és kimentek az utcára tüntetni, és tiltakozni! De ma nézze meg, hogy mi fogad minket?

TAMÁS (széttárja a kezét, megpróbál gondolkozni) Sajnos fogalmam sincs!

ÉRTELMISÉGI NŐ Hát ez az! Nagyon jól mondja! Senki nem tudd, vagy nem akar tudni semmiről semmit! Sok esetben már ott tartunk, komolyan beszélek, hogy egymást vezetgetjük vigasztalva-szorongva, mint azok az átkozott igászerű bányalovak, akik a saját szakmai teljesítményükbe vakultak előbb-utóbb bele a sötét tárna-mélyben!

TAMÁS Igen… nos, hát… ebben lehet valami!

ÉRTELMISÉGI NŐ Nyugodtan megcáfolhat, vagy ha Önnek úgy jobban tetszik akár még vitatkozhat is velem! Igazán örülnék neki!

TAMÁS Azért megengedi drága Hölgyem, hogy én is szóljak valamit?

ÉRTELMISÉGI NŐ Ó, hát hogyne! Természetesen! Öné a szó! (ügyetlenül szabadkozik, miközben megpróbálja észrevétlen feneke alatt megigazítani elhanyagoltan látszó, kissé szakadt ruháját)

TAMÁS Nem volna kegyednek kedve hozzá, hogy inkább egymásról beszélgessünk esetleg? Kérem, ne értsen félre! Amit most elmondott az bizonyára szép, és nagyon nemes gesztusa az emberiség megmentésének, de azért lennék itt, hogy megpróbáljunk kicsit a személyiségek titkaiba belepillantani! Nem igaz?! (kedvesen próbálkozik)

ÉRTELMISÉGI NŐ Tudja kedves Uram, és mindig kétes, és félreértett helyzetekbe keveredek… (kicsit elgondolkozik, miközben végigpillant enyhén slampos, és elhanyagolt ruházatán) Bizonyára ez az átkozott ruha teszi! De nálam a jelszó: Inkább viselek olyan szakadt rongyot, ami kényelmes, minthogy parádézzak mindenféle kényelmetlen magas sarkúban! Különben is sokszor, ha tükörbe nézek el sem akarom hinni, hogy ki az a bányarém, aki visszanéz rám a tükrök fogságából!

TAMÁS De kérem drága Hölgyem! Önnek igazán nincs miért szégyenkeznie! Véleményem szerint Ön ragyogóan csinos, és roppant elegáns!

ÉRTELMISÉGI NŐ (mint aki nem is akarja elhinni, amit a másik mondd, kezével legyint) Persze, persze! Van Önnek fogalma, hogy már hányszor kellett ezt a szakadt, ócska rizsadumát végighallgatnom, miközben az éhes férfiak mind a bugyimba akartak kotorászni! Mintha egyedül a szexuális vonzalom lehetne az emberi kommunikáció egyetlen feltétele, ha az ember kicsit jobban meg akarná ismerni a másikat! Szerintem nincs is annál szánalmasabb pojáca, aki még mindig fut egy nő után, aki már vagy milliószor lekoptatta!

TAMÁS (mentegetőzve) De ugye ezzel nem arra céloz Kegyed, hogy most fogja magát, és esetleg engem is lekoptat!

ÉRTELMISÉGI NŐ Hát amennyiben ilyen hülyeségekkel, és avittos szövegekkel fáraszt a közeljövőben még szóba jöhet! (rejtélyesen elmosolyodik) Na, de most nincs kegyelem! Ön jön! Hogy lehet egy ilyen jóképű hapsinak egyetlen valamirevaló csaja sincs?! Csak nem az erősebbik nem iránt kacsintgat! Eltaláltam?!

TAMÁS (megigazítja nyakkendőjét, miközben kezével folyamatosan babrálja inge gombjait) Hát… ami azt illeti fogalmam sincs, hogy ez hogy történhetett! Bizonyára a nehéz gyerekkorom miatt!

ÉRTELMISÉGI NŐ Ne is folytassa, ha kérhetem! (kedvesen leinti) A többit már magam is azonnal kitalálom! Egyke gyerekként nőtt fel, ha jól sejtem, akit a szülei a végtelenségig elkényeztettek, és mikor iskolába került szembesült csak a rideg, számító, és kegyetlen valósággal, hogy még sincs vattacukorból a felhő, és az élet nem mézeskalács házikó!

TAMÁS (nagyon szomorú, és komoly arckifejezést ölt)  Igen, ebben igaza van!

ÉRTELMISÉGI NŐ Nem lehet igaz, hogy hogy lehettem ekkora állat! Ugye ezt nem én mondtam, amit most hallott? (mentegetőzik őszintén)

TAMÁS Hát… attól tartok, hogy a többi asztal már sajnos mind foglalt! (meggondolja magát) De ha arra kíváncsi… most még nem haragudhatok kegyedre, mert sajnos még nem ismerhetem! Még nagyon az elején vagyunk minden további folyamatnak!

ÉRTELMISÉGI NŐ (hevesen, és izgatottan) Egyre jobban kezdek vonzódni magához! Nem mondták még Önnek, hogy van valami hallatlanul meggyőző, árva, kisfiús kisugárzása?

TAMÁS Kegyed az első, aki ezt ma este felvetette, és nagyon jólesik, ha őszintén gondolja!

ÉRTELMISÉGI NŐ Eszembe jutott valami!

TAMÁS Hallgatom!

ÉRTELMISÉGI NŐ Mit szólna hozzá, ha megadnám az elérhetőségemet, és ha gondolja előbb, vagy utóbb de biztosan összefuthatunk még a városban! (töprengőn, kíváncsian néz rá, miközben farkasszemezve figyeli) Feltételezem szokott a városban járkálni, vagy jönni-menni!

TAMÁS Attól tartok, hogy máris leleplezte egy nagyon fontos titkomat!

ÉRTELMISÉGI NŐ Mit is?! (semmit nem érthet még az egészből, de töpreng, és erősen koncentrál)

TAMÁS Tudja Drága én éjjel, ha leszáll a sötétség nem… nem szívesen teszem ki a lábam otthonom védett környezetéből! Remélem sikerült ébren tartanom élénk kíváncsiságát?

ÉRTELMISÉGI NŐ Ez most valami hülye vicc akar lenni! Ugye?! Ekkora baromságot!

TAMÁS Pedig drága Hölgyem attól tartok, hogy ennél komolyabban már aligha beszélhettem volna!

ÉRTELMISÉGI NŐ Hát… akkor… (belenyúl kis hátizsákjába, ahol pár pillanatig kotorász, majd felírja egy kitépett noteszlapra elérhetőségeit, és odaadja Tamásnak) Tessék kedves Uram! Itt a címem, és az otthoni számom! Már nagyon várom a következő találkozást, mert megfogott Önben valami! (enyhén felemelkedik székéből Tamás is felállna, hogy segíthessen neki, az értelmiségi nő gyöngéden megpuszilja arcát)

 

(Tamás jóleső érzéssel hanyatlik vissza a székébe, miközben hallja a hívó gongütést, mely már oly ismerősen cseng; szemlátomást egészségesebb lett valamicskével az önbizalma; a következő partnerra sem kell sokáig várakoznia máris megjelenik asztalánál egy hétköznapias csinossággal, lezserséggel felöltözött pszichológus)

 

PSZICHOLÓGUS NŐ Bocsásson meg, de szabad ez a hely?

TAMÁS Oh! Hát hogyne, természetesen! Tessék, csak! (figyelmes kedvességgel kihúzza előtte a széket)

PSZICHOLÓGUS NŐ (kedvesen leül; rendezgetni kezdi a ruháját, majd mint aki a páciensek magánéletében vájkál kiteszi a kis asztalkára nagyalakú spirálfüzetét és tollait, hogy legyen mint feljegyeznie: rágni kezdi előbb a szemüvege szárát, majd később egyre feltűnőbben a ceruzáját) Igazán figyelmes tisztelt Uram! Nem is gondoltam volna, hogy a mai világban még léteznek ilyen úriember-lovagok!

TAMÁS Nos, hát én köszönöm hálás szívvel a megtisztelő bókot!

PSZICHOLÓGUS NŐ Akkor tehát! (ölébe rendezgeti kényelmesen a nagyalakú füzetét, golyóstollát is keze ügyébe helyezni; mint aki szemlátomást felkészül valamire kísérleti jelleggel) Miről szeretne, ha először beszélgetnénk?

TAMÁS Bocsásson meg drága, de én azt hittem… ismerkedni jött?

PSZICHOLÓGUS NŐ Sajnos szakmai megkerülhetetlenség, hogy két embert ennyire egymás mellé rendelt, vagy sodort a kiszámítható Végzet! Akkor? Mivel kezdjünk? (órájára pillant, mint aki nem bocsátkozik felesleges szócséplésbe)

TAMÁS Ami Önnek drága Hölgyem megfelel!

PSZICHOLÓGUS NŐ Minek utána a döntés jogát éppen most ruházta át rám, ebben az esetben minden felelősség sajnos engem terhel!

 

Kis szünet.

 

Kezdjük akkor a gyerekkorral! Jó?!

 

(Tamás kezdi magát úgy érezni, mint egy kísérleti, ketrecbe szorított állat, aki még nem tudhatja mi vár rá: már megint idegesen izeg-mozog, plusz felesleges tevékenységeket végez)

 

TAMÁS Tökéletesen!

PSZICHOLÓGUS NŐ Tehát akkor! (hallatlanul elegánsan, és roppant sugárzón keresztberakja egymáson a lábát; az adott helyzetnek némi egzotikus színezetet ad harisnyája apró, mégis jelentős villanása) Mi az amire a legjobban emlékszik gyerekkorából?

TAMÁS Szinte mindenre emlékszem!

PSZICHOLÓGUS NŐ Azért ilyen könnyen nem ússza meg! Mesélj el kérem, hogy mi az ami szomorú, fájdalmas emlékeket ébresztett önben, mert a legtöbb esetben orvosi tényként igazolható, hogy az adott páciens talán sokkal inkább emlékezik a boldogságra, mint a negatív dolgokra! (golyóstollát kattintgatva figyelmesen vizsgálgatni kezdi, miközben rágja szemüvege szárát, mintha ezzel akarna némi-nemű tekintélyre szert tenni)

TAMÁS Megtetszik izzasztani! (gyorsan előkap egy zsebkendőt és hevesen, idegeskedve törölgetni kezdi homlokát, hogy egy kis idő múltán már egész homloka vörösfoltos; mintha sebeket viselne…)  Azt hiszem, hogy talán… igen! minden általános iskolában kezdődött!

PSZICHOLÓGUS NŐ Bántották magát? Megalázták? Megszégyenítették? Gúnyt űztek vihogva a molettságából?

TAMÁS Ezt meg hogy találta ki??? (elkerekedett, nagyra meresztett szemekkel)

PSZICHOLÓGUS NŐ Ne felejtse el kérem, hogy nekem bizonyos fokig ez a szakmám, tehát értek valamicskét az ember elme bonyolult összefüggéseihez! (kihúzza magát egyenes tartással, hófehér inge mögött felsejlik kecses melltartója szintén patyolatfehér részlete; Tamás nem mert ránézni, és ez valahogy imponál is a Pszichológusnak, mert máris eldöntötte hogy nem pszicho és szociopata)

TAMÁS Oh, hát persze! Erről teljesen megfeledkeztem! Kérdezzen csak nyugodtan!

PSZICHOLÓGUS NŐ …Tehát erről az oldaláról a kortörténete már kezd derengeni, de hadd kérdezzem meg kedves Uram, ha Ön ennyi sok év múltán is ekkora lelki galibába került – mert ezt nem kétlem -, akkor mi az ördögért nem kért egy specialistától segítséget?! Ezt mint józan ember, aki önálló gondolattal rendelkezik, sajnos fel nem foghatom!

TAMÁS Nos, igazán örülök, hogy volt szíves és megkérdezte! A válasz is egészen egyszerű! A kísérleti szakemberekkel mindig illő vigyázni, mert azok csupán ideig-óráig az ember legbizalmasabb ismerősei, viszont tartós, és őszinte baráti kapcsolatot felépíteni velük már szinte szakmai ártalomnak számít! És én tudja drága… sokkal jobban szerettem volna valakit, akivel mindenről ellehet beszélgetni anélkül, hogy bármelyik eltévedt pillanatban vizsgálódás tárgyává tenné tudományos alapokon az agyamat!

PSZICHOLÓGUS NŐ Nocsak! Drága uram! Ön pillanatról-pillanatra kellemes meglepetést képes okozni nekem! Már így is azonnal megfigyeltem, hogy rejtett intelligenciája képességeivel szándékosan nem kérkedik, sőt, - mintha egyenesen titkolni igyekezne, hogy Ön is egy egészséges felnőtt ember, akinek meglennének a jogai! Mintha folyamatosan, szándékosan az árnyékban rejtőzködne, hogy ezzel megfigyelhesse a környezetét… Kísérteties és hátborzongató!

TAMÁS …De azért őszintén remélem, hogy nem sértettem meg, vagy tettem olyasmit, amitől a későbbiek folyamán esetleg szégyenkeznem illik?

PSZICHOLÓGUS NŐ Nem, ugyan már! Sőt! Kitűnő, hogy léteznek még megfejthetetlen emberek, így legalább én sem azt érzem, hogy a munkám kidobnivaló haszontalanság!

TAMÁS Hát ennek… igazán örülök!

PSZICHOLÓGUS NŐ Részemről a megtisztelő szerencse! De szerintem nagyon elkanyarodtunk az eredeti témánktól nem gondolja?

TAMÁS …Igen, talán igaza lehet!

PSZICHOLÓGUS NŐ Tudom, mint az esetek legtöbb részében!

TAMÁS Kérem, akkor talán… folytassuk! (fészkelődik, és igyekszik önmagának valamivel előnyösebb megjelenést biztosítani, mert meggyőződése, hogy sajnos a legtöbb ember a kinézet alapján hajlamos ítélkezni)

PSZICHOLÓGUS NŐ Azt kell gondolnom, hogy mintha Önnek kedves Uram egyszerre két személyisége is lenne! Egyrészt még mindig úgy érezem, hogy ott van magából a szorongó, elfojtott, sebezhető gyermeki énje, és másfelől viszont egy éretten gondolkodó, és roppant felelősségteljes férfi, aki szívesen megtalálná már a helyét a világban, viszont valami, mintha… gátolná ebben! Ugye tökéletesen igazam van?! (kedvesen tekint rá)

TAMÁS Hát, ami azt illeti… elvégre kegyed a szakember!

PSZICHOLÓGUS NŐ Látja, én még a gesztusaiban, és a testbeszédében is úgy tudok olvasni, akár egy kinyitott könyvben! Most alkalmas lehetősége lett volna, hogy egy kicsit megvizsgálhassam a vitatkozási, érvelési képességeit, de ehelyett, mit csinált? Nem kezdeményezett, sőt egyenesen bizonyos merev távolságtartást véltem felfedezni kölcsönös emberi interakciójában!

TAMÁS Elnézést kell kérnem, ha bármi problémát, kellemetlenséget okoztam!

PSZICHOLÓGUS NŐ Látja, már megint felfedett magából egy jelentős apró kis szeletet! Mondja milyen habitusú személyiségek voltak a szülei?

TAMÁS Bocsásson meg, de attól tartok nehezen követem!

PSZICHOLÓGUS NŐ Ezt úgy értem, hogy ki volt a családjában az irányító, domináns vezéralkat! Tehát ki irányította összeszokott, mindennapi életüket! Így már világos?!

TAMÁS Á! Vagy úgy! Csak először még nehezen vettem ki, hogy mit is szeretne Kegyed! Hát… édesanyám még mindig csupaszív, gyönyörű, és elegáns asszony, akinek megvolt hozzá a konok határozottsága, hogy rendezett családi életet biztosítson! Apám pedig… hát igen… (elfullad a hangja, és hirtelen halkra válik) Apám tudja drága… ő egy nagyon ingerlékeny és sajnos sok esetben dühkitöréseket produkáló ember volt, aki, ha nem úgy mentek a maga, és családja dolgai, ahogyan azt ő eltervezte aki robbant, és sértett! Nehéz volt, mire az ember megszokta, de érdekes módon társaságban ezt valahogy mi – szűkebben vett családja szinte nem is vettük észre! Érti ezt?!

PSZICHOLÓGUS NŐ A kis apró mozaikdarabkákból lassacskán csak kialakul bennem Önről egy egységes Egész! (sejtelmesen, titokzatosan) Feltételezem, hogy amikor az apja váratlanul elhunyt akkor – bocsásson meg, ha megbántanám -, de azért valahogy mégiscsak visszatérhetett az élet a normálisabb kerékvágásba!

TAMÁS Ezt a meglepetést! Még eddig senki sem kérdezte meg, pedig itt volt az orruk előtt! (furcsán, kellemesen önmaga is meglepődik, mint aki lelepleződött)

PSZICHOLÓGUS NŐ Azért vagyok, hogy a problémákkal kedves pácienseim szembe tudjanak nézni, és ha kell tovább tudjanak lépni!

TAMÁS Tudja Drága, én azt hiszem, hogy egyedül az óceán engedheti meg magának, hogy ne emlékezzen múltjára, mert egyes Dél-amerikai kultúrákban mind a mai napig úgy tudják, hogy egyedül a hatalmas víznek nincsenek emlékei… (furcsa, szinte bölcselkedő a hangja)

PSZICHOLÓGUS NŐ Hát, kérem drága Uram! Én úgy látom, hogy minek utána az időnk sajnos rohamosan a végéhez közeledik, azt tanácsolom Önnek, hogyha kedve támad valamikor beszélgetni egy jót, vagy csupán együtt lenni egy megértő, támogató valakivel kérem nyugodtan keressen meg az irodámban! (kis táskájából egy mininévjegyet nyújt át elegánsan, és mintha inkognitóban lenne felteszi sötét szemüvegét, várva a gongütésre, mely pillanatokon belül halhatóvá válik; amint meghallja a gongot máris távozik a színről)

 

TAMÁS …Én azt gondoltam, hogy még beszélgethetünk egy kicsit… (mint aki mélységesen csalódott egy elképzelt szituációban; szomorkásan, kedvetlenül foglal helyet, idegállapota enyhén kiszolgáltatott. Megjelenik egy civil művésznő, akiről első pillantásban nehéz eldönteni, hogy egy szerepet játszik abszolúte briliánsan, vagy csupán csak önmagát adja; kedvesen Tamás felé közelít, mert valami felkeltette az érdeklődését benne)

 

MŰVÉSZNŐ (mint aki kicsit bizonytalankodik,

 

 

 

ELSŐ FEJEZET

 

Az idő olyan hideg, áttetsző volt, hogy szinte az ember bőrébe mart csontrepesztőn…

A piszkos szürke égből nagyalakú hópehely-levelek hulltak, és minden néma volt és fagyott.

Egy tehetséges ifjú konzumhölgy lépett ki a berendezett bordélyház kis épületéből egy látszólag tökéletesen elhagyatott vasúti raktárépület mellett; úgy tűnt aznapra vagy lejárt a műszakja, vagy már megkereshette az aznapi betevőt, mert aprócska miniszoknyáján meglátszott, hogy nem a túlzottan hideg és barátságtalan időhöz van szoktatva, amikor már az ember végtagjai is tökéletes hibernált elgémberedésbe kerülnek, hanem a melegebb klímákat kedvelik!

- Ja, és el ne felejtsd kicsim! – hívta fel a figyelmét egy kisstílű strici leépült gorillái védelmező gyűrűiben. – Aprócska, szinte jelentéktelen kis seggdugasz volt, aki – meglehet kisnövése miatt -, előszeretettel szerette körbevenni magát kirúgott kidobó emberekkel, és természetesen méretes, tetovált, és kigyúrt bicepszekkel csak hogy az elrettentés hathatós fokozata minél jobban, és hatékonyabban érvényesülni tudjon!

- Legközelebb előnyösebben kopaszd már meg a pénzesebb kuncsaftjaidat, ha kérhetem! – célzás volt csupán, de az alig még csak tizenkilenc éves, ifjú hölgy már jócskán megérett minden rávonatkozó mögöttes tartalmat!

Tudta nagyon jól, vagy legalább is sejtette mert benne rezgett a zsaroló levegőben, ha csak még egyszer előfordul olyan eset, mint mondjuk a mai, hogy valakinek a nemi ösztöneit kicsit kevesebbért merészeli teljesíteni, nagy a valószínűsége annak, hogy ő járhat rosszul!

- Ne izgasd magad feleslegesen Dundus! Ha én egyszer valamit megígérek, akkor az úgy is lesz! Különben is! – emelte fel valamivel öntudatosabban fejecskéjét -, volt hogy elárultakat akárcsak egyszer is?

A kis strici emberke nemet intett a fejével, miközben csillogó, gonosz szemeiben még mindig ott lapult, mint egy alattomos sakál a körmönfont ravaszság. Olyan volt, mint egy gonoszkodó meztelen csiga, aki undorító zöld nyálával mindent és mindent behálóz, és ettől annyira kíméletlen, és veszélyes.

- Csak már annyira utálom, hogy hajtanak! – érezte, hogy meglehet kicsit karakánabb nőiességgel válaszolhatott vissza, mert a leépült gorillák az emberke mellett ropogtatni kezdték méretes feszülő ökleiket. ,,Csak nem fognak arra az alávaló szemétségre vetemedni, hogy egy finom, kis hölgyet agyba-főbe verjenek?!” – gondolkozott el egy pillanatra, ám minden lehetőségre fel kellett készülni!

Érezte, hogy meggondolatlan, mégis határozott és bátor mondatai máris valósággal égetik cseresznye-vörösre kirúzsozott enyhén telt ajkait, amit csak azért nem engedett feltölteni, mint más kolleganője, hogy ezzel megőrizhessen kislányos bájából, romlandó virágzásából valamit.

- Hát azt ajánlom is kicsi szívem, mert ha valami balul üt ki, hát én hót biztos, hogy nem tartom érted a hátamat! – szögezte le ellentmondást nem tűrve a kisember. – Te is elszállsz innen, mint a többi olcsó, kis kurva! Remélem, világos?! – hangja egyszerre megkeményedett, és már korántsem hangzott annyira megértőnek, és tapintatosnak, mint korábban.

Érezte, hogy lelkét most jóvátehetetlenül megsebezte megint egy alpári megjegyzés! Hát mindenki tudomásul vehetné végre, hogy ő nem azért melózik ebben a leprafészekben, hogy másnak jópofizhasson, hanem, mert szüksége van barátnői mellett a pénzre, amiből – kis szerencsével talán óvónői tanfolyamra, vagy valami hasonlóra mehet! Persze az jó kérdés, hogy majd mikor? egyelőre nem igazán tudta eldönteni, hogyha ezt a trágya melót otthagyná mihez is kezdhetne érettségi, és egyéb végzettség nélkül, de már annak a csábító gondolata, hogy saját maga vehetné végre kezébe önálló sorsát egyszerre vonzotta és csábította!

Megrebbentette gyönyörű, kormozott, egzotikus szempilláit, melyek, ha nagyon akarta még táncolni is tudtak:

- Hát hogyne Dunduska, hát hogyne! – csókolgatta két oldalról máris körbe, és önmaga is érezte, mennyire szánalmasan viselkedik most, hogy igyekszik körbeudvarolni ezt a kisstílű szánalmas idiótát, aki jóformán csakis abból él, hogy lányokat futtat, mert a valódi tisztességes munkához egyáltalán nem füllik a foga!

A fiatal lány valahogy túlzottan kisminkelve kicsit előnyösebben igyekezett mutatni felnőttsége határait, és ezt most a stricije is észrevette, mert miközben az aznap esti bevételt, a zsíros bankókat számolta, valahogy lenyugodott a kedélye, és csak bólintott.

- Köszi, édes! Akkor pá! – mondott neki köszönetet, majd kilépett a sűrű sötét éjszakába… Érezte, hogy aznapra talán az lehetett élete legjobb döntése!

Lakatlan épületegyüttesek mellett vezetett el az útja, amit a legtöbb esetben legfeljebb csak lakásfoglalók hasznosítanak, hogy legyen hol aludniuk, majd következett egy leginkább szűkös folyosószerűségre emlékeztető, pöcegödörszagú sikátor, amin még át kellett evickélnie, hogy a szándékosan Kelenföldi pályaudvar vasútállomáshoz lerakott buszudvart előnyösebb helyzetben közelíthesse meg.

Hirtelen egészen aprócska, kis állati vinnyogásra lett figyelmes. Előbb még csak egészen halk gügyögések szűrődtek bele a megfagyott levegőbe, majd a neszek hirtelen felerősödtek, és már egy megriadt kis állatka nyüszítését lehetett hallani…

Mégis volt benne valami emberi hang, ahogy kivehette! Valahol felsírt egy csecsemő…

,,De hol lehet? És ugyan miféle lelketlen szemétláda az olyan ember, aki ráadásul ilyen komisz, ordas időben kitesz egy védtelen kisbabát, vagy állatkát ilyen helyre?”

A megfejtésen már csupán alig gondolkozhatott, mert ahogy közelebb ment az egyik szemetes- konténerhez, a nyüszítő, kis emberi hang, mely aztán jajveszékelő sírásba ment át egyre erőteljesebb, egyre elárvultabb, és kétségbeesettebb lett!

- Van itt valaki? Hahó? – kérdezte bele a sötét tátongó ürességbe, mintha csak saját szánalmas, kislányos félelmeit akarná valahogy legyőzni.

Akkor vette észre, hogy a nagyméretű tárolókonténer mellett egy elhasznált, és most a hótól tökéletesen átnedvesedett plazmatévé, keményborítású, nagyméretű dobozában egy csecsemő sírdogál egyedül, mellette egy idők viharát is kiállt, látszólag rongybabaszerű, kismackó!

Talán azért tehették oda mellé a plüssállatot, hogy vigyázzon rá, vagy, hogy őrizze az álmait? Megszaporázta a lépteit, mert eszébe jutott, hogy mennyire komolyan, és felelősségteljesen vette

a tényt, amikor az öccse megszületett, és hogy ő volt a pótanyukája, mert édesanyjuknak látástól- vakulásig dolgoznia kellett.

Közelebb lépegetett; elég nehezen mozgott, mert az az átkozott magas sarkú cipő, amiben valamivel előnyösebb és felnőttesebb is volt a megjelenése most teljesen megakadályozta a szabad mozgásban.

Óvatosan kibontotta a dobozt; mintha egy égből kapott szülinapi ajándékot bontott volna ki kislányos türelmetlenséggel, mert hallotta, hogy a csecsemő valószínűleg éhes lehet, azért sírdogál vinnyogó rikácsolással.

Ahogy eltávolította a nagyméretű kartondoboz fedelét tényleg látott egy aprócska, tökmagszerű csecsemőt, mellette egy piszkos, ronggyá foszlott plüssmacival. Kis teste rázkódott, mert már biztosan teljesen átnedvesedhetett az a hálózsákszerű paplan, amibe belecsavarták, mintha csak a száradni való holmit tekerték volna ki.

Hogy lehet egy védtelen, kis emberi lénnyel így bánni? Ki képes ekkora gonoszságra?! – Rengeteg kérdés tolult most fel, és futott át pillanatok történt részei alatt az agyán. De ha valamire is rájött, hát akkor az az volt, hogy most nem hagyhatja cserben ezt a kis árvát, mert szüksége van valakire!

- Jól van kis csöppem! Csss! Jól van! – azonnal karjára vette, mert látta, hogy a kis aprócska csöppség valószínű, hogy már jó ideje fázhatott, és vacoghatott abban a kartondobozban, mely ugyan megóvta, de meleget alig adhatott, még akkor is, ha kis reszkető testét paplanok közé igyekeztek beburkolni.

- Kis szentem, na, nyugodj már meg a kedvemért! – babusgatta, és észre se vette, hogy időközben jóleső anyai érzések lepik meg, és kerítik szinte azonnal lefegyverző hatalmukba.

- Ki tette ezt veled te drága drágaság? – tett fel kérdését az időközben még masszívan sírással küszködő csöppségnek. – Semmi baj kicsi angyalkám, semmi baj! Majd mindjárt rendbe hozzuk! – s hogy az időközben újból megeredt nagyobb, ezúttal puttonyos pelyhekben szállingózó hóesés elől menedéket találhasson beállt átmenetileg az egyik kapualj alá! Még szerencse, hogy ilyen roppant kései, majdhogynem koromsötét éji órán a portás, vagy házmester kellemetlenkedő kérdéseivel nem kellett még külön megbirkóznia.

- Mondd csak, te drága? Nem vagy éhes? – babusgatta, és mintha szívében újra felébredt volna – maga sem tudta megmagyarázni, hogy hogyan -, a feltétlen szeretet és Jóság lángja.

- Na, várj egy kicsit! – kigombolta aprócska ruhácskáját, miközben egyik kezében a csecsemőt, míg a másik kezében melltartójának finomkodó pántjait egyensúlyozta, és kibontotta feszes, és rugalmas kis mellecskéinek virágját, hogy a csöppséget megetesse:

- Tessék kicsim, tessék! Egyél egy picit! Neked most minden energiára szükséged lesz! – s kicsit reszketve a hidegben, hiszen a miniszoknya sem melegíthetett testén túl sokat, boldog megelégedettséggel nézte, ahogy a kis csecsemő egészen aprócska ajkai előbb nyalogatni kezdik, majd szopogatják enyhén megkeményedett mellbimbóit.

- Na, ugye hogy éhes voltál te kis csöppem!

Agya fogaskereke – bár már jócskán éjfél is rég elmúlt -, egyre intenzívebben lendült működésbe gondolatai, ötletei között: amit biztosan tudott, hogy egy ártatlan, és védtelenített csecsemőnek azonnali meleg helyre és anyai gondoskodásra van szüksége.

A sikátorszerű gyári negyed, ahol eredetileg elhaladt, most a gyilkos, tompított némaságba dermedt bele, és mintha egyre fagyosabb, egyre könyörtelenebb lett volna az idő; érezte, hogy megreszket a mellkasa, a kicsivel a mellén.

A kis csöppség egyre követelőzőbben, egyre mohóbban szívta a drága nedveket a kis halmok fogságában, és látszódott, hogy fokozatosan visszatér életkedve, és ugyanakkor le is higgadt, megnyugszik.

A fiatal konzumhölgy remek problémamegoldó képességgel szinte azonnal átlátta a helyzet fonákságát, mert leszakított egy jókora darab paplanbetétet, amivel gondoskodó anyai kezekkel bebugyolálta, amennyire csak tudta a kicsit, és a talált plüssfigurát pedig odatette mellé, hogy lekösse érdeklődő, és most éber figyelmét.

Annak ellenére, hogy mást azonnal kerülgetett volna a görcsölő pánikhangulat – a fiatal, most nagyon bátor, és határozott szinte jóformán még maga is gyerek-hölgy átvágott a gyárnegyed kihalt épületegyüttesinek folyosóján, hogy biztonságban kiköthessen legalább a buszvégállomáson, mely alig egy köpésre terült el. De addig nagyon szerette volna, ha a kicsi, és ő is az ,,ügyeletes felvigyázó” épségben megússzák ezt a kis dzsungelkalandot, amibe önhibájukon kívül keveredtek!

Az adott ipari kerület valami miatt a helyi önkormányzat számára tiltott mostohagyereknek számított, mert az anyagi források környezetbarátabb, és költséghatékonyabb felhasználását nem ide pumpálták, - de sokkal inkább a belváros turisták által közkedvelten többet látogatott látványosságaira. Kit érdekelt az, hogy a hátborzongató, kietlen, és száműzött Kelenföldi vasútállomáshoz közeli sötét, alvilági környékekre is ráköszönthetne a mindent megváltó napfény, és béke korszaka! Még a befektetők is azon az egységesülni látszó véleményen voltak, hogy a minél nagyobb profitot, és nyereséges hasznot sokkal célszerűbben elérhetik, ha jelesül olyan kultikus, és menő területeket kaparintanak meg, mint a Lágymányosi-híd körötti területek, vagy a Margitszigeten található volt, manapság roncs-tégla bunker!

Ez az elhanyagolt, és szinte a haldoklás szélén álló városrész évtizedekig volt a tudatos veszteséglistán, és a csődök egyetemes szélén, és ez sajnos a rendszerváltást követő privatizációs hullámban sem sokat változott!

A fiatal konzumhölgy annak ellenére, hogy szegénynek már az aprócska lábikrái is jócskán lefagytak a nagy hidegben tovább, és tovább folytatta megkezdett útját; próbáljon csak meg valaki az ordas-fagyok, orkánerejű hóviharok világában kecses, kis magas sarkúban akárcsak öt métert is megtenni, miközben szó szerint majd elsüllyed a méteres hóbuckákban. Maga előtt is szándékosan rejtegetett, és nagyon szomorú, és tragikus titkot cipelt lelke mélyén, mely most karján ezzel a kiszolgáltatott, ártatlan csecsemővel csak még intenzívebben felerősödött; egyszer már volt egy sikertelen abortusza, akkor a sikeres üzletember, akit fogadnia kellett extra szolgáltatásként felajánlotta, hogy kitölt neki egy búsás, zsíros csekket, amit bármikor beválthat, viszont amikor a fiatal hölgy előhozakodott vele, és eljátszott a gondolattal, hogy mi történne akkor, ha megtartaná a babát az adott roppant sikeres, és kicsit gátlástalan üzletember éktelen haragra gerjedt, és úgy szájon vágta szegény törékeny kislányarcút, hogy felrepedt gyönyörű, babonázó ajka, és fogorvosi kezelésre szorult.

Amikor először volt együtt úgy, abban a tiltott pózban egy férfival, és meg kellett tenni bizonyos dolgokat érezte, hogy még nagyon harmatos, és zsenge fiatal gazellateste nem biztos, hogy a fizikai megpróbáltatások – melyet a szexuális ösztönök felkorbácsolása jelenthet, ennyire megterheli, és alig tíz perc után teljesen ki is meríti. Még jól hallotta a hangokat a fülében, amikor a kisstílű stricije az a dagadt, tohonya kis emberke, aki eredetileg is könnyű pénzkereseti lehetőséget kínált számára megfenyegeti persze egyelőre csak puhán, és roppant finomkodón, mert az a dögös, és szexis ,,árucikkeknek” mindig is nagyobb, és értékesebb volt az ára kapzsi szemében, és méterekről ki tudta szimatolni hogy ebben a szakámban ki az aki sikerek csúcsára törhet, és kit visz majd el a kábítószer túladagolás, vagy egyéb förtelem, ha nem vigyázz magára!

Eredetileg nagyon szeretett volna beiratkozni a Bölcsészettudományi Kar bizonyos agyat serkentő, és rejtett képességeket, tehetségeket kibontakoztató tanfolyamára, de mivel pénze nem volt, és a XXI. század elején az akkori tandíj félére is meghaladta a kilencvenezer forintot, a tanszerektől, és a tankönyvekről már nem is beszélve, melyek mintha borsos áraikkal figyelmeztették volna a hallgatókat az egyetem patinás nívójára, amiről soha nem feledkezhetnek el – ezekről az álmairól is hamar le kellett tennie. Még szerencse, hogy egy nagyon kedves dadaszerű, idősebb hölgy, aki a nyilvános ,,vöröslámpás ház” mellett lakott mivel egyetlen lánya korán meghalt lányaként védelmezte, szeretgette a fiatal hölgyet, aki arra kényszerült, hogy a mindennapi betevőt az utcán keresse meg!

Először még ő is úgy gondolta, hogy ez a gusztustalan érzékekre ható ,,szerelemgyár” csak a mindennapi megélhetést fogja fedezni, de később, amikor már kezdett valami megélhető, igazibb érzelmet is felfedezni magában mintha önmaga árulója lett volna azáltal, hogy hagyta előbb elcsavarni, majd kihasználni a csalfa, rendszerint csak ,,szerszámuk” után gondolkodó férfiakat!

Még eleven sérelemként élt az emlékezetében, amikor a legelső alkalommal az akkori Madamme szabályosan megtépte gyönyörű, hollófekete fürtjeit, mert roppant nehezére esett lefeküdnie egy kövér Buddhaszerű, gusztustalan testszagot árasztó, folyamatosan verejtékező, idősebb fickóval, aki akár még a nagyapja is lehetett volna! Egész testében megrázkódott még a gondolatra is, hogy egy ehhez hasonló ocsmány, és gusztustalan hájas hernyót kellett neki gyönyörű testébe fogadnia üzletszerű kötelességből!

Egyszerre kiverte a veríték, pedig odakünt ez idő tájt már megint sűrű, tartalmas tapintattal szálingózni kezdett a hó.

A kis csecsemő majdnem átfagyott, aprócska, kis majomszerű kezecskéivel a plüssmackó egyik kezét  igyekezett  szorongatni, mintha csak a legjobb barátokká tette volna őket a kitett számkivetettség kölcsönös érzete.

Az ifjú hölgy megérezte, hogy minél gyorsabban ennek a védtelenül hagyott, és szeretetre szoruló kis lénynek minél hamarabb, és lehetőleg azonnal biztonságba kell jutnia egy meleg, meghitt otthon különben nagyon beteg lesz!

A kelenföldi vasútállomást összekötő éjjel is kivilágított aluljáró halotti sárga fényei legfeljebb a bogarakat, ha vonzották ilyen gyilkos időben, az embereket már kevésbé; szinte alig mászkálták ilyen órában az utcán! Semmivel sem törődve óvatosan megpróbálta lehúzni a harisnyáját, és kitalálta, hogy sapkát csinál a kis csöppség még mindig tökéletesen kopasz buksijára.

- Így ni! Drága szentem! – óvatosan ráhúzta kis fejecskéjére a sötétszínű harisnyáját, melyből most egyszerre takaros kis sapka kerekedett, és legalább a kicsit már nem didergett már annyira.

,,Most mihez is kezdjen? Mit csináljon?! – futott át hirtelen az ágyán. Bár kétségtelen, hogy aprócska, kis garzonszerű lakását még két hölggyel osztotta meg, de mit fognak szólni az örökösen csak kíváncsiskodáson járó szomszédok? Előbb, vagy utóbb egyik-másika biztosan megkérdezi majd tőle, hogy hogy került ide egy csecsemő, és hogy ő miért nem szólt az árvaházi felügyeletnek? Vagy a kiskorúak védelmére létrehozott alapítványnak? Ahova természetesen bár zsírosabb jellegű forintot még így is csengetni kellett, hiszen semmi sincsen ingyen! És akkor ráadásul slussz poén a dolgok történéséhez az a házsártos, túlzottan is kíváncsiskodó vénasszony, aki imád pletykálkodni, és a legjobb elfoglaltsága is abban merül ki, hogy kiről mit is tudhatott meg – természetesen jó szaftos, és gusztusos dolgokat -, az adott nap folyamán. De az ifjú, és talpraesett konzumhölgy – ha valamit ebben a kíméletlen életben -, egyszer is megtanult, hát akkor az az volt, hogy ha hisz valamilyen egyéni, ám gyilkosan megfontolt meggyőződésében akkor azt lehetőleg ne adhassa oda semmi pénzen!

- Cssss! – próbálta az időközben megint átfázott kis csöppséget átmelegíteni, mert érezte, hogy ebben a gyilkos időben -, nem biztos, hogy élve is megúszhatják ezt a kis kalandot. – Jól van kicsi drágám! Csak még egy kicsit kérlek, tarts ki! – Önmagán is észrevette a változást, hogyha őszintén és szilárdan megakart valakit nyugtatni, előbb saját magának kellett – lehetőleg -, tökéletesen megnyugtatnia ahhoz, hogy a tényleges akaratot tudhasson a másik elveszettebb, vagy szerencsétlen sorsú embertársába plántálni.

Még jócskán emlékezett azokra a valójuk csak be abszolúte megmosolyogni való napokra, amikor – főként az ifjú, már érettségizett fiatalember -, azzal a szándékkal, hogy igazi férfiak tartós benyomását kelthessék előszeretettel keresték fel a vörös lámpás házak madárfészkeit, remélve, hogy mintha egy szertartás titkos részesei lennének, ott majd megkaphatják a szükséges ösztönző nemi lélekerőt ahhoz, hogy méltán a hímek, és az erősebbik nem táborához csatlakozhassanak!

Még most is jóízűen, ugyanakkor meghatóan el is mosolyodott, amikor egy kicsivel félszegebb, tétovább, és cingárabb szemüveges és pattanásos bankettező diákot tukmált rá a Madamme személyesen, hogy vegye végre ,,kezelésbe” és addig még sosem gondolt rá, de talán az egész együtt töltött estében ő volt hozzá a legfigyelmesebb, és a legkedvesebb kissé erőszakos, és nemi hormonoktól már teljesen eszét vesztett társain kívül, akik miután az adott kielégítési mechanizmus végbement jóformán már nem is voltak semmire sem kíváncsiak, hiszen egészséges férfiasságú, teljes jogú férfiaknak gondolták saját magukat!

Valahogy ez a lepusztult és ideje korán lakatlanságot szenvedett és szó szerint apokaliptikus hangulattal majdnem tökéletesen elnéptelenedett volt ipari gyárnegyed valahogy azonnal felkeltette az egyszerű emberekben a visszafojtott, késleltetett, vagy csupán titkolni szándékozott borzongást, mely a tudatos és radikális félelemérzettel rokon, és mely talán minden emberben ott lappang egészen mélyen lelke tárnamélységeiben csak meg kell szépen keresni, hogy másik is szándékosan leplezni tudják. Ez volt az a hely, ami a legtöbb egészséges nőből talán nem is a kíváncsiságot hozta és váltotta ki – de ami az elrettentés gyilkoskezű, hóhérszagú állapotába ringatta azt, aki valaha is olyan könnyelmű meggondolatlanságra vetemedett, hogy egyáltalán egy ilyen helyre betegye a lábát.

A fiatal prostituált talán csak gyerekkorában érzett ugyanúgy, mikor állandóan el kellett reteszelnie szobája ajtaját, legkisebb levegőt is áteresztő réseit is, hogy a szurkos sötétség tovább már ne terjedhessen, és ne fertőzhesse tovább rémálmokkal jócskán felzaklatott álmait. Még most is hallotta korán elhunyt igéző, és gyönyörű édesanyja hangját, aki valósággal feltépte gyerekszobája ajtaját és úgy ült le plüssállatkait szorongató, vacogó gyermekkori önmaga kiságyára, és vette ölbe és ringatta, miközben folyamatosan simogatta gyönyörű, mindig makulátlan csokoládébarna haját.

,,Kis szentem! Na, nyugodj már meg! Itt van anya! Nem lesz semmi baj!”

Észre se vette, és mintha folyamatosan az adrenalin hatásában fürdőző agya automatikusan lefordította volna ezeket a megnyugtató, és mindig békét teremtő hangokat, az ellenséges külvilági környezettel szemben. Ő is egyre jobban kezdte ugyanezt a módszert alkalmazni ennél a védtelenül hagyott drága, kis csöppségnél, hogy nem lehet még minden veszve, hogy létezik még valahol a remény!

Még épp idejében érhette el a buszvégállomás kihalt, és leginkább egy scifi-filmekre jellemző futurisztikus légkörét. A hatalmasan kitágított betonplaccon ilyen késő éji órán alig lézengtek; csupán egy öt-hat főből álló, meglehetősen illuminált állapotban lévő kamaszokból álló társaságot vett észre, akik az olcsó vodkanarancs kissé émelyítő szeszeivel és szagával igyekeztek vigasztalódni,és látszólag az sem érdekelte őket különösebben, ha ott helyben valamelyik ifjú hölgy, vagy fiú barátjuk azonnal el nem okádta magát a sok szemét kotyvaléktól, amiből jócskán bevedeltek, és most tetemesen émelyegtek!

- Jól van picim! Jól van! Nem lesz semmi baj! – amilyen gyorsan csak tudta a szándékosan eltépett fekete nejlonharisnyáját még gondoskodóbban a kisfiú öklömnyi nagyságú fejecskéjére húzta, és igyekezett óvni a gyilkos hópelyhektől, melyek időközben megint csak rákezdték szokásos légkörben történő ünnepi táncukat.

- Hogy neked hogy fognak majd odahaza örülni a nagynénikéid! Mert kettő is lesz belőlük! – igyekezett megnyugtatni, már sejtette, hogy a csöppség valószínűleg semmit sem érthet abból, amit mondhat neki, legfeljebb csak erőltetetten nyugtató, dallamos pacsirta hangját észlelheti, akkor már nem is beszélve, hogy az újszülöttek esetében alig hat hétbe telik, amíg tökéletesen ki nem tisztul a látásuk, és érzékelik önmaguk körött is a valóságot!

Gyorsan felszállt az egyik belvárosba tartó buszra; persze a buszvezetőnek azonnal feltűnt kissé kétes, és roppant csinos kinézete, mert kiszólt az elkerített kis üvegkalitkájából ahol szokásos sportrovatát böngészte elmélyülten, és önmagában még örült is a fonákhelyzetnek, hogy ilyen gusztusos kis fiatal csibefalatka akadhatott a horgára:

- Hova? Hova? Kisanyám? – vette szemügyre azokkal a hamisíthatatlan friss csibehúsra éhező férfiszemekkel, és hogy a hatás még meghökkentőbb lehessen nagy nyelvét meg is jártatta húsos ajkai körül. – Nincs kedved beszállni hozzám? Hájpacnira emlékeztető, gusztustalan testében, mintha csak most ébredt volna tudatára a férfias libidó.

A fiatal hölgy erősen magához szorította a csecsemőt, és mintha meg sem hallotta volna ment tovább, mint aki se lát, se hall, és akinek lelki szemei előtt egyetlen egyetemes cél törvénye lebeg: Meg kell óvnia akár az élete kockáztatásával is a kisgyereket!

- Hé? Te kis ribanc? Hozzád beszélek! Bazdmeg! A füleden ülsz? Szólalj már meg te kurva?! – hangján hallható volt, hogy egy idegőrlő, gyilkos munkanap végén tarthat, és ahelyett, hogy otthon aludna, itt kell rostokolnia, és továbbra is szállítania a hitvány emberroncsokat. – Nem lyukasztottál! És ugye tudod, hogy ez mit jelent?! – élesen villant a szeme, mint aki fenyegetőzni akar!

A kis hölgy sem volt most olyan kedvében, hogy tréfálkozzon; a kisfiút gyengéden, óvatosan az egyik kettes ülésre rakta a busz hátsó felében, majd egyenesen farkasszemet nézett a sofőrrel:

- Mi a probléma kedves uram?

- Ez tetszik! Kedves Uram! – látszott a vezetőn, hogy kicsit nyeregbe érezheti magát, és megenyhül az udvarias és tartózkodónak hangzó modorosságtól, mert visszavett a szemétkedéséből egy csöppet:

- Kisbabám! Légy kedves és lyukasztani, el ne csípjenek az ellenőrök!

- Akkor legyen szíves és adjon két jegyet! – emelte fel egy csöppet a hangját, hogy komolyan vehessék.

- Kettőt?! – csodálkozott a sofőr, miközben megvakarta bozontos, összekuszált fejét, amin sehogyan sem álltak a fürtök, és az embernek olyan érzése támadt, hogy ez az embert bizony ritkán láthatta sampon. – Nem értem kis macám! Hogy hogy kettőt?! Van még veled valaki? – most már kicsit tétovábban odasomfordált, és akkor látta meg a kis paplanos csomagot, mely édesdeden pihegett, és szuszogott a hátsó ülésen.

- No? – lepődött meg. – Lebabáztunk? Lebabáztunk édes kisciccám? – nyújtotta el ironikusan sörszagú hangját.

- Mi köze van hozzá?! – most már az ifjú hölgynek is kezdett felmenni az agyvize, mert fáradt is volt már, és kimerült. Elvégre nem semmi az, ha az ember már legalább húsz teljes órája dupla műszakban melózik – ráadásul önként!

- Jól van már, na, kis csibém! Csak kérdeztem! – visszafordult az üvegkalitka irányába, de még hozzátette:

- Na és mi lett? Kisfiú, vagy kislány?

- Kisfiú és Milán a neve, ha tudni akarja a kurva életbe! – mindig gyönyörű, hatalmas barna szemében ellenséges láng villant, amiből a vezető egyből megérthette, hogy ennél a rátermett kis nőnél valószínűleg további esélye sem lehet!

- Jól van, nem kell mindjárt úgy az embernek menni bébi! Tudod mit? Majd lyukasztok helyetted! Így rendben lesz?!

Az ifjú hölgy most hirtelen olyan felelősségteljes büszkeséget érzett, és olyan intenzív nőiességet, amit azok az egészséges önérzettel megáldott nők éreznek, akik rendezett családi körülmények között nőhettek fel, és akik egy egészséges szülő modellt kaphattak örökségbe, és útravalóul a további életükhöz.

Óvatosan, nehogy megzavarhassa a kis csöppség szundizó álmait leült melléje, és édesanyai, megható érzésekkel csak bámulni tudta, hogy ez a gyönyörű csöppség, hogy pihizik!

Megvolt a pillanat ünnepi hangulata! S már ez a kis kaland is megérte, mert végre nem kellett egy újabb mihaszna, veleéig lestrapált újabb gyilkosan őrlő munkanapot a kukába hajítania!

A buszvezető engedelmesen becsukta az ajtókat, és hármasban megindult a vén, zörgő, rozsdásodásnak induló matuzsálem a belváros irányába…

 

 

 

 

 

 

MÁSODIK FEJEZET

 

A belvárosi gangos bérházakra mindig is jellemző volt az önkormányzatok megígért lakás felújítási programja, amit – főként a választások erőteljes közeledésével már vagy számtalanszor újra és újra megígértek, és amit valami miatt soha nem tudtak idődben teljesíteni, tehát mindig csak halódott. Talán éppen ezért vették saját gondoskodásukba a kezdeményezést a lakók, akik saját pénzükből ki innen, ki felvett, visszafizethető kölcsönös segítségével szépen, takarosan elvégezték a javítási munkálatok tetemes és nagyobb részét. Ami már költségesebb vállalkozásnak bizonyult az a legalább száz – vagy ha nem több éves -, gáz és távhővezetékek cseréje volt, és a lakások megfelelő nyílászárókkal történő ellátása, hogy a kínkeservességgel megszerzett meleg levegő tovább már mindenestre feleslegesen ne szivároghasson el!

A legtöbb lakú nyugdíjas korúnak számított, vagy nyugdíj előtt állt, és az annak ellenére, hogy voltak, akik meglehetősen szűkösre szabott anyagi körülmények között tengődtek abban szinte kivétel nélkül mindenki egyetértett, hogy az adott máladózó, rogyadozó, és erősen pattogzó vakolatú bérházukat igenis ki kell javíttatni, és ha más nem hajlandó rá – bizonyos fokig modernizálni kell. Persze a konkurens, vagy üzleti múltra visszatekintő reklámcégek már alig várták, hogy az adott bérház tetején számukra kedvező reklámfelületet biztosíthassanak az adott lakók gyűlése, és így legalább mindketten busás haszonra tehessenek szert; persze főként a nagyobbacska reklámcég volt az, ami a profitnak a tetemes hányadát természetesen zsebre tette, de a lakóknak még így is megérte, ha minél sürgősebben el szerették volna kezdeni az adott felújítási munkálatok tetemes részét, és nem szerettek volna ítéletnapig a sült galambra várakozni!

A belváros egyik megállójában szállt le az ifjú hölgy közel a Kossuth Lajos utca és az Astoria kereszteződéséhez, és ha valami volt, amire most mindennél jobban vágyhatott akkor az egy kellemes, jó forró fürdő, és egy pihe puha ágy, melyben megfeledkezhet a világ összes nyűgéről, és gondjáról, és ahol csak ezzel a kisfiúval lehet.

A tölgyfa burkolatú, erősen megkopott, és már pattogzott gusztustalan barnafestékes ajtóban nem volt senki. Ha valaki szeretett volna valamit, akkor szólnia kellett a kaputelefonon, hogy egyáltalán beengedjék. Az ifjú hölgy csak ilyen irdatlan távolságok megtétele után érzékelte, hogy kecses, gazellaröppenésű lábacskái, mintha ólomból lennének, betonba ágyazottan fájnak, és sajganak; egyik lábáról a másikra állt, miközben a kisgyereket is szorongatta, hogy teste melegével védelmezhesse.

Megnyomta a kaputelefon megfelelő gombját; közös lakásukét, melyet még két hölggyel, időközben legjobb barátnőivel laktak:

- Halló… Én vagyok az! Engedj be légyszi!

- Ki az az én? – álmos, kissé nyűgös hölgyhang válaszolt, akin erősen hallatszott, hogy valószínűleg a legszentebb álmából verhették fel.

- Jaj, most ne hülyéskedj, kérlek! Én vagyok az, Annamari a rohadt életbe! Még a tököm is lefagyott!

- Hát te meg?! Hol a fészkes fenébe csámborogtál?! Ha nem tudnád már majdnem itt a hajnal! – a másik hölgyhang nem tűrte a vitatkozást, legalább is ilyen hajnalhoz erősen közelítő órákban nem. Amikor viszont hallotta, hogy a kaputelefonba hangtalanul rázkódik valami a sírástól, miközben egy csecsemő is pityeregni kezd azonnal cselekedett:

- Gyorsan gyere be! – s hallatszott, hogy a másik vonal végén azonnal megnyomja a kellemetlenül berregő hangot.

Az ifjú konzumhölgy így amennyire gyorsan csak képes volt már teljesen átfázott aprócska, kecses lábait szedni felment a régi bérház koszosszínű, kovácsoltvas lépcsőin, ahol minden szösszenet mozdulatnak, melyet az ember csak titokban szeretett volna tartani önálló története lehetett volna, hiszen echózó, kongó visszhangok sértették meg a csendet…

Az ajtóban már valamivel kedvesebb, azonban a kora hajnali órák függvényében ebben a pillanatban meglehetősen morcos, és durcás barátnője Szilvi fogadta, aki látván egyik legjobb barátnője nyúzott fizimiskáját, és karjai között dédelgetett csecsemővel azonnal anyai ösztönökkel, és részvéttel kezdte átlátni a történtek bonyolult összefüggéseit.

Az évek hosszú során, mióta csak jól megsikeredett egymást ismerniük inkább Szilvi volt Annamari felett az anyáskodó típus, aki remek improvizációs képességével, és halhatatlanul finom nőies eleganciájával még a leghajmeresztőbbnek tűnő élethelyzetekben sem engedte meg soha magának, hogy elveszítse a fejét; mindig uralkodott az adott szituáción! Amikor megpillantotta a intenzíven szállingózó hópelyheket hirtelen anyai aggodalmak kerítették máris hatalmukba, és bármennyire is a legjobb álmából verte szó szerint fel legjobb barátnője nem tudott rá szándékosan haragudni, inkább mindig szeretgette és pátyolgatta.

- Hát veled meg mi történt?! – lepődött meg, amikor Annamari óvatosan kibújt már jócskán csuromvizes, és jéghideggé dermedt tűsarkújából, hogy a benedvesedett harisnyájától is mindenképpen előnyösebben megszabadulhasson.

Gondolta, ha enyhén szipogó orrával és meg-megreszkető felsőtestével ilyen viszontagságos időben nem kapta el a megbetegedést és az influenzát, akkor soha az életben már nem lehet beteg!

- Szerinted?! – de ezt is csak félve, nagyon halkan jegyezte meg, mert időközben a kis csöpp fiúcska édesdeden mély álomba szenderedett és szentségtörésnek tartotta felriasztani kislányos rimánkodásával.

- Hát ez a kis fickó meg, hogy kerül ide?! – lepődött meg a másik, mert mindig tudta, ha Annamari bajba került, annak soha nem volt jó vége, sőt! Mindig ő volt az, aki kamatostul rá is fizetett a dolgokra – igaz csupán csak kezdetben, amíg az ördögi színlelés, és csábítás körmönfont nőies, gyilkos praktikáit ,,szakmája” folytán kellőképpen előnyösen el nem sajátította.

- Jaj, de édes kis fiúcska! – valósággal ujjongott örömében, mint amikor gyerekkorában mindenkinek már volt valami háziállata; tengerimalac, vagy kiskutya csak nekik nem, mert később derült csak ki, hogy Szilvi allergiás nagyon sok dologra – közöttük a macska és kutyaszőrre!

Annamari óvatosan lefektette az előszobából nyíló kisebb étkezőhelység megkopott, gusztustalan sötétbarna lakkal lekent asztalára a kis csöppséget, és megnézte, hogy a tökéletesen átnedvesedett pelenkából mi az, amit egyáltalán még meg lehet menteni.

- Jól van kicsi Milánka! Jól van! Megnézzük, hogy mennyi kár esett a pelusban! – s hangja annyira andalító, édenien szólt, mint amikor kötelességszerűen el kellett csábítania félős, vagy félszeg férfiakat, és hangsúlyosan őszintén kellett velük közölnie, hogy ők a világ legjobb pasijai, mert nem szégyellnek őszintén kimutatni érzelmeiket!

Óvatosan, mintha egy vékony lepedőréteg lenne megpróbálta lehámozni a csecsemőről a teljesen tönkrement pelust, majd odaszólt barátnőjének:

- Gondolom nem vettél pelenkát?! – viccnek szánta, hogy oldja a hajnali órák álomittas gyötrelmeit, de kissé egészen máshogy sikeredett, mint azt várta.

- Jópofa vagy! A legjobb álmom közben egyszer csak betoppansz hirtelen egy védtelen kis csecsemővel! És még azt várod, hogy örüljek is ennek?! Bár nem tagadom meg kell zabálni ezt a kislegényt! – s ahogy ránézett a most már ébredező, angyalin gügyögő gyerekre majd elolvadt a gyönyörűségtől.

Szilvia énekesnőnek készült, és mindent igyekezett megtenni – persze határozottan az emberség és a karrieréhség mellőzésével -, hogy konkrét karrierépítési céljait valamilyen szinten megvalósíthassa. Amint leérettségizett még a Szegedi gimiben már határozott elképzelései voltak arról, hogy igenis előadóművészként be fog törni a showbusness aljas és nem ritkán hitvány világába, és a közönség halhatatlan szeretetére apellálva gyönyörű zenei korszakot és avantgarde- típusú pályát fog befutni! Egyelőre még csak ízlelgette, tapogatta a különféle széles skálájú zenei hullámokat a komoly klasszikusoktól kezdve egészen a hátborzongató neo undergroudig, illetve a kemény rocktól a grund-rockig, majd jött Shania Twain-nek, és Garth Brooks-nak köszönhetően a Country-zene kellemesen andalító, dallamosabb világa. És akkor kezdett megfogalmazódni agyában az ötlet, amit tulajdonképpen mindig is szeretett, hogy változatos zenei stílusok hangszerelését igyekezett saját gyöngyházfényű hangjával kombinálni, és akik eddig hallhatták a hangját mindannyian meg voltak elégedve vele, viszont egyetlen nagyobb formátumú zenei producer sem látott benne elegendő fantáziát, hogy igenis gyönyörű, dallamos hangjára lehetne építeni újabb és újabb ötletekkel!

Zenei stílusát bizonyos tekintetben a nagy többség kezdetlegesnek mondaná, de mindig volt egy hang, vagy egy szimfóniaszerű érdekes, és újító, forradalmi hullám, vagy kisülése, aminek köszönhetően a finomabb fülűek rögtön érdeklődve felkapták a fejüket, hogy ki lehet ez a vidékről fővárosba szalajtott, kétségtelenül roppant vonzó, és mindig csinos lány, aki annak ellenére, hogy harminc éves volt meglepősen éretten gondolkodott, és talpraesettségének köszönhette, hogy nagyon sokszor a jég hátán is bátran, és könnyűszerrel megélt.

Szilvi először még kezdetleges magnószalagokkal operált, viszont azokat előbb, vagy utóbb hamar elnyelte, vagy bekapta többszöri előre-hátra csévelésük következében a magnó, majd később már a technikai fejlődésnek köszönhetően egyre inkább a CD-lemezeket kezdte korszerűen, és különféle számítógépes programok használatának segítségével hatékonyan és célirányosan hasznosítani. Persze egy jól felszerelt hangstúdióban már egészen mást lett volna a helyezet, és persze az adott körülmény, de imádott édesanyától mindig azt tanulta, hogy sokkal értékesebbek azok a tárgyak, és dolgok, melyeket az ember saját önerejéből hoz létre!

Aztán a technikai civilizáció egyetemes fejlődése már csak hab a megkezdett tortán. Módszerét a kísérleti szárnypróbálgatás diktálta: minden zenei stílusba bele szeretett volna a maga módján kóstolni, hogy aztán előnyösen ötvözve, kombinálva a különféle számára előnyös hangfekvésű korszakokat kihozzon egyedi zenei hangzásából valami egészen újat, és nagyon egyedin meglepőt!

Imádta a gyerekeket mert már régen férjnél lévő nővérének is volt két kisebb, imádnivaló lurkója, viszont határozottan eldöntötte magában, hogy egyelőre megmarad erős és független magabiztos nőnek, akit nem tud saját megvalósítására váró karrierjétől egy kedveskedő bók, vagy halhatatlan romantikus pillanat eltéríteni; persze nem tagadta, ha élete során találkozhatott volna olyan kedves- figyelmes férfival, aki virágcsokorral tisztelte volna meg – ez is különös, és ritka volt a mostani világban -, egy romantikus gyertyafényes vacsora után talán lehetett volna még akár komolyabb párkapcsolat is az adott dologból, de Szilvi szerette saját – egyesek számára -, önzőséggel, és magának valóság béklyóival megpecsételt önállóságát, mely egy idő után már annyira énje szerves része lett, hogyha arra kötelezték volna, hogy hagyja el, talán úgy érezhette volna, hogy feladja értékesebb személyisége egy jelentős részét, és ebből nem engedett!

Amikor már több zenei jellegű tehetségkutató műsor meghallgatásán is sorrendben részt vett, ahol természetesen közölték vele, hogy nem a zenei újításának megfelelő előadásmódban gondolkodnak a szervezők legtöbbször, hogy uralkodni tudjon kisebbfajta dühkitörésein mindig volt nála valami kisebbfajta összetörhető tárgy, vagy használt gumicsont, amit az egyik üzletbe vett, hogy feszültségét, és meg nem értett negatív energiát valahogyan megfelelően levezethesse.

És most itt volt ez a védtelenül hagyott, teljesen kiszolgáltatott, és most szemlátomást kissé nyűgös csecsemő, aki még olyan pindurkának látszott, mint egy kisebbfajta tökmag, és vélhetően alig értett meg valamit a bonyolultan berendezkedett világ történéseiből.

Szilvi sem teketóriázott sokat, mert amikor baj volt, vagy veszélyt érzékelt – mint valami ősi, hetedik nőies ösztönt -, azonnal cselekedett ellentmondást, vagy további felesleges szószaporítást nem tűrve.

Megtapogatta a már teljesen átnedvesedett, és most jéghidegnek tűnő ,,paplanzsák” totyakos, cuppogó hangot hallató szivacsos szövetét, és azonnal forró vizet melegített:

- A kicsit azonnal meg kell fürdetni, hogy átmelegedhesse kicsi teste! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően, és egyik legjobb barátnője mindig tudta, hogyha egyszer valamit is a fejébe vett, azt rendszerint halál komolyan is gondolta.

- Én addig… mit csinálhatok? – reszkírozott meg egy kissé idióta kérdést Annamari, aki még mindig abban a kis csábos, és roppant csinosan álló, fekete csipkézett kombinéban feszített, és próbált magabiztos és erős benyomást kelteni, mint amikor először a házba belépett.

- Persze azt gondolod, hogy ezt is majd én mondjam meg, ugye?! – csattant a fürdőszoba kongó magányából a hangja, pedig rendszerint hajnali órákban egyáltalán nem volt szokás, hogy a három nő között egyáltalán a legkisebb hangos szóváltás is terítékre kerülhet.

Szilvit kötélidegrendszerét a jelek szerint Annamari tétova kérdezősködése igencsak megtépázta és a plafonig feszítette:

- Ha már kérdezed – próbált egyensúlyt teremteni gondolatai között -, légy szíves és vetkőzz le, és szárítkozz meg, mert a nátha és egyéb nyavalya nálad is garantált ilyen időben! – s mint valami anyukai felügyelet azonnal a fürdőszoba melletti kisebb komódhoz kajtatott, és elővett néhány száraz ruhadarabot, melyek a nagyobb méretektől eltekintve megóvták Annamari gyönyörű, és kecses testét a további tartós meghűléstől.

- Nesze! Ezeket fölveheted! És ha tüsszögsz, vagy prüszkölsz jusson csak eszedbe, hogy én figyelmeztettelek! – úgy hangzott ez a jó tanács, mint valami fenyegető kinyilatkoztatás, amit nem barátoknak – de ellenségeknek szokás mondani. Mégis a kis konzumhölgy tudta, hogy tapasztaltabb és kicsit idősebb barátnőjének már nem is lehetne ennél őszintébben igaza, és ezért mindig nagyon hálás volt neki, azóta, hogy befogadta.

Amikor Szilvi visszatért a fürdőből egy kisebbfajta műanyag lavórba beletöltött forró vízzel olyan szeretettel látott neki a kis, pöttöm fiúcska megfürösztésének, mintha csak a saját édes gyermeke volna:

- Így ni, csöppem! Ugye milyen finom lesz a jó meleg vizecske! És ha jó kisfiú leszel még sok minden mást is kaphatsz! – nyugtatgatta, mert fontos volt, hogy kis szervezete erőre kaphasson. Talán nem ártott volna megszoptatni, bár ahogyan gondolta Annamari körte alakú kis mellei aprócska fognyomokról árulkodtak: ,,Tehát… akkor mégiscsak kaphatott enni!” – s aznapra az volt az életmentő hírek egyik csúcspontja.