Kortárs ponyva

2017.már.03.
Írta: Tasi83 Szólj hozzá!

A Madárijesztő komédia

                                          

 

 

MÁSODIK RÉSZ

 

 

(A nappali szoba; most sokkal tágasabbnak, és levegősebbnek látszik, mint az első részben: Botorka és Kátya önfeledt vidámsággal táncolnak; az egész táncot Kátya irányítja, mint valami szerelmes egyeduralkodó, Botorka igyekszik őt majdnem mindenben utánozni: tétovák a lépései, és sete-suta, mert nem akar rátaposni a másik lábaira: nem zavarja, ha a többiek huncuttan kinevetik, és jókat nevetnek rajtuk) 

 

KÁTYA Nyugodtan abbahagyhatjuk, ha úgy gondolod! (felnéz rá igazi szerelmes, átszellemült tekintettel; látszik, hogy valósággal majd elolvad karjaiban) Pihenjünk drága?

BORONKA (nem szeretne senkinek sem csalódást, vagy fennakadást okozni, ezért még egyelőre továbbra is próbálgatja a sétáló ritmust; a keringőhöz kicsivel jobban konyít) Nekem még megfelel, ha neked nincs ellenedre!

KÁTYA …De kérlek, ígérd meg, hogy amint rosszul, vagy fáradtan érzed magad, azonnal megállunk, mert én sem vagyok vak: Látom, amit látok! Hogy kicsit kijöttél a formádból! (őszintén aggódik miatta)

PETRŐCZ No, mi lesz édes gyermekeim! Csapjatok már a lovak közé! Hadd lám!

(olyan jól érzi magát, hogy a külvilág számára szinte alig létezik; csupán nyomokban)

 

ZSELÉ Ne kísérd a sorsot kedves barátom! Különben sem szép dolog egy bájos ifjú, karakán hölgyet arra kérni, ami akaratával homlokegyenest ellenkezik! Vagy te még nem látod itt mi a helyzet? (baráti, rábeszélő hanggal)

PETRŐCZ Arra célzol drága kollegám a bajban, hogy felejtsem nyugodtan el a további próbálkozást, meg udvarlást? Ahogy látom ők ténylegesen is egymásra találtak! Legalább is Kátya kisasszony!

ZSELÉ Jól látod édes öregem! Ahhoz képest, hogy nem veted meg az italt világos, és tiszta összefüggéseid vannak!

PETRŐCZ Te csak ne húzd még jobban ki a gyufát édes egy öregem, mert könnyen megjárhatod!

 

(A zene egyre felerősödött ütemben kezd hangzani; Botorka érzi, hogy a váltott fokozatos ütemre csak nagyon nehezen reagálhat; mint aki nyomban össze akarna esni, de azért még tartja magát! Viselkedése most egyszerre nagyon, szándékosan nevetséges bohókás, ugyanakkor ügyetlenkedése a társaság – főként hölgy tagjait nagyon meghatja és elgondolkoztatja)

 

ANETT Figyelj oda magadra kérlek Botorka! (tördelni kezdi apró kacsóit az egyik kényelmes székben; látszik rajta, hogy érzelmes, műkörmeit idegességében valósággal lerágcsálta)

REGINA (kissé gőgös iróniával) Biztosra veszem drágám, hogy Botorka testtömegének sem fog megártani, ha kicsit gyakorlatoztatja magát; legalább hasznosulnak rajta a hirtelen felszaladt kilók!

 

(Egyetlen ember akadt mindössze a társaságban, aki vevő kissé méltatlan, és igaztalan poénjára Petrőcz, aki már maga is jócskán a pohár fenekére nézett)

 

MELINDA De kedveskéim! Ezt talán mégsem kellene… (megpróbálja barátnőit rábeszélni a maga csicsergő társalkodó stílusával) Mégis csak egy valódi nevettető van a körünkben! Ekkora méltánytalanságot szerintem jogtalanság vele szemben elkövetni!

REGINA …Talán befoghatnád egyszer azt a kis csücsörítő szájadat! (mint akiben a féltékenység felülkerekedett, és nem lehet tudni, hogy robban-e?)

ANETT De, drága barátnőim! Hát mindannyian civilizált, felnőtt emberek volnánk! Nem igaz?! Annak semmi értelme, hogy ezen a kellemes estén felakasszuk még a hóhérokat is, csak mert olyan kedvünk lett! Nahát! Ki hallott még ilyet? (próbálja őket valahogy kibékíteni)

REGINA Hölgyeim! Nézzétek csak a mi kis háziasszonyunkat! Valósággal majd elolvad a mi kis Botorkánk szőrös karjai között! Csak nem megkedvelték egymást? (szúrós tekintetet mereszt rájuk)

ANETT Hát kedveském az könnyen meglehet… Hagyjuk csak őket a továbbiakban is nyugodtan turbékolni!

 

(A tánc most véget ér; mindenki kifulladásig ki van merülne; egyedül Kátya tartja magát remek formában; Botorka lehanyatlik az asztal mellett a szőnyegre, és nehezére esik minden további mozgás, vagy cselekvés)

 

ZSELÉ De kedves barátom! (odamegy hozzá; élesztgeti, meghallgatja a pulzusát; ver-e még szaporán a szíve) Nem hagyhatod így el magadat! Elvégre társaságba vagyunk! Bizonyos felelősség megkerülhetetlenül téged is kötelez, akárcsak engem!

BORONKA (kényelmesen elhelyezkedett a szőnyegen; mint aki mélyen a gondolataiba réved, és nem is figyel a másikra) Gondoltad volna kedves barátom?

ZSELÉ Már mint micsodát? Ha szabad kérdeznem?

BORONKA Az élet legegyszerűbb, ugyanakkor legfantasztikusabb dolgai a szemünk előtt voltak mindig is, csupán az embernek sohasem lehetett hozzá elegendő mersze, hogy kinyissa végre a szemét, és lásson is, mások helyett is! (Hangja filozofikus és egyszerre bölcs)

ZSELÉ Sajnos fogalmam sincs pajtásom, hogy mire is gondolsz? (értetlenkedve figyeli)

BORONKA Nézzük csak! Ugyebár te voltál már fülig szerelmes? Tehát tudhatod azt, ha egy nő úgy néz nekihevülten, és szemlátomást felforrósodva egy férfira, ahol kis társaságunkban néztek engem ,,egyesek” (rafináltan kacsint) akkor könnyedén kitalálható, hogy mire is gondolok!

ZSELÉ Tehát, azt akarod ezzel mondani, hogy valamelyik hölgyike beléd zúgott? (kicsit még most is értetlenkedik)

BORONKA Hát úgy… nagyjából! De figyelmeztetlek kedves barát! A legmesszebbmenőkig számítok empátiádra és diszkréciódra! (kezét nyújtja, mint aki jelképesen ezzel szándékszik megpecsételni valamilyen fontos fogadalmat)

 

(Zselé ünnepélyesen emeli kezét feléje, és a kettejük közti baráti kézfogás egyben eskü is; tartósított, titkosított fogadalom)

 

…Akkor hát, remélem minden világos!

ZSELÉ Fölösleges rá több szót is vesztegetni!

 

(Kátya viharzik át a színen, mert mintha titokban megsejtett volna valamit most egyenesen Botorkához szalad; megfogja mind a két kezét, és szinte vallomásra kényszeríti)

 

Csak nem kotyogtad el valakinek?! (tekintete, mint egy megriadt kis állatka, aki védelemre szorulna; párszor körbe is tekint, mint akit megfigyelnek, vagy üldöznek, érzékeltetve a feszült pillanatokat)

BOTORKA De drága Kedvesem! Kérlek, nyugodj meg! Nem történt semmi félreértés, sem kibeszélés! (megsimogatja Kátya enyhén zihált, csapzott fürtjét, és igyekszik megnyugtatni) Ne félj semmitől, amíg engem látsz! Nem lesz semmi baj! (most el is hiszi, amit mond, nem kell külön bizonygatni)

KÁTYA Úgy féltelek életem értelme! (csókolgatni kezdi nagy szőrös kezeit, mint sem törődve most mással) Mi történhetett?! Föl nem foghatom! Szerintem valamelyik dámának, ki házam tisztelt vendége lett eljárt a csacska szája! Te mit gondolsz? (figyelmesen nézi, szinte segítségkérőn)

BOTORKA Ítélkezni senki felett nincsen, s nem is lehet joga! Előbb gyűjts valami bizonyítékot, mellyel a többség előtt a valódi bűnöst leleplezheted! Cselhez kell folyamodni ilyen esetekben, hiszen az egyszerű, s olcsó szavak ideje – félő -, már régen lejárt!

KÁTYA (még mindig reszkető hangon, és félelemmel terhesülten; liliomos fejecskéjét befúrja a másik mellkasába védelmet keresve, és csak így tud megnyugodni pillanatnyilag)

Jaj, Drága! Kérlek, szoríts, ölel magadhoz! Érezni akarom, tested összes pórusában hogyan buzog, hogy dörömböl értem a véred! (fejét gyöngéden lehajtja és meghallgatja Botorka szívét)

BOTORKA (feszélyezetten érzi magát, és nagyon megilletődik; nem szokott hozzá az érzelmek ennyire nyílt felvállalásához, és most kellemesen csalódik)  Egyetlen Kedvesem! Ez nagyon jólesik nekem, hogy ennyire megbízunk egymásban, akárcsak életünk kockáztatásával is! Kérlek Drága! Most menj, és győződj meg arról, ki az, aki megszentelt boldogságodat fenyegeti!

 

(Kátya elviharzik a kertből; helyette máris ott terem, szinte a semmiből jön Regina, mint valami királynői dáma; annyi ékszerrel felaggatva, amit szinte el se bír: túlzottan ki van kenve, de roppant csinos, ördögi csábító szerepében tetszeleg)

 

REGINA Hát itt meg mi folyik kedves barátom? (mint, aki meglepődik)

BOTORKA Ha kegyed azt kérdezi, mi is történt valójában? Csak azt felelhetem: Két szerelmes szív hűséggel adózott egymásnak!

REGINA Csak nem?! (nevetésre görbülő szájjal) Hát ez nagyon jópofa! Mondták már neked édes egy öregem, hogy nincs ki a négy kereked!

BOTORKA Igen-igen! Az esendő és a sebzett emberek sokszor irigykednek akár egymásra is, de az egy másik dolog! Az emberi gonoszság viszont határtalan!

REGINA (arcáról hirtelen eltűnik minden mosolyfoszlány, és helyette számító, kicsinyes kifejezést ölt magára) …Szóval így állunk? he?! Még hogy én vagyok minden eddigi aljas gonoszkodásnak kútfeje?

BOTORKA (szinte megfeledkezve pufók testsúlyáról pár lépést táncolva tesz a színpadon; légiesen, könnyedén, mintha a levegőben úszna)

Drága Hölgyem! Én nem ezt mondtam! Csupán arra szerettem volna rávilágítani, hogy mennyire elfog bennünket egy elbizakodottsági érzés, és akkor azt álmodjuk, hogy mindent jobban tudunk mindenki másnál! (hangja nyugodt, de egyáltalán nem fölényes)

REGINA Tehát, azt mondod nekem, hogy egy mihaszna számító dög vagyok csak, mert úgy cserélgetem a számomra kellemesen vonzó és szexis férfiak társaságát, mint másik a fehérneműt?

BOTORKA Hogy kiskegyed mit csinál, vagy követel az erősebbik nemmel szemben ahhoz nincs közöm! De Kátya aranyszívét így megbántani! Ennyire tetetett felszínes gesztusokkal – nem való!

REGINA Hogy merészelsz így bűnbe keverni? Nem sül ki a szemed?! (ráförmed)

BOTORKA Látja-látja! Magácskából már megint a fennkölt, hamísíthatatlan arrogancia és öntudat fecseg, amitől úgy látszik már így is képtelen megszabadulni!

 

(odamegy Botorkához és pofon vágja)

 

Még szemtelenkedsz is itt nekem! Hát tud meg, hogy én is emberből vagyok! Mi több: szabadnak született, független nő vagyok, és nem tűrhetem magamon a felelőtlen rabigát!

BOTORKA Bocsásson meg drága Asszonyom, hogy kegyedre nézve esetleg tapintatlanul fogalmaztam de… látván bizonyos karrierkényeztetési dolgait, az embernek – bocsásson meg, de mindig az az érzése Önnel kapcsolatban, hogy nem az Igazi arcát mutatja!

REGINA (kicsit megenyhültebben, mondhatni szórakozottabban) De hát kedves Botorka! A művész talán az egyetlen ember, aki nem engedheti meg magának, hogy szándékosan, és szabadon leleplezhesse titkait!

 

(hangja egyre titokzatosabb, sejtelmesebb; kedveskedőn Botorka felé tesz néhány lépést, és megvillantja csábos kecsességgel a szoknyáját előtte, mint aki flörtölni akar)

 

BOTORKA Látja drága Asszonyom! Oly jó tudni, hogy azért a hosszú, és kissé viszontagságos évek múlása ellenére valami azért mégis csak nem változik! (arca különös már-már torz grimaszos vigyorba megy át, mint aki tud valamit, csak nem mondja ki)

REGINA …No de drága Botorka! Mondja csak, megpróbál elcsábítani?!

BOTORKA Dobogva lüktető szívem már másé, sajnálom! De amilyen körmönfont kiszámítottsággal kegyed közlekedik e nagyvilágban, egészen biztos vagyok benne, hogy mind a tíz ujjacskájára talál majd magának embert!

REGINA Hát, ha már itt tartunk kedves Uram! Maga sem az, aminek mutatja magát! Ha! (csípőre vágja mindkét kezét, és kihívón szembenéz vele) Mintha, két énje lenne magának is, csak kisfiús sértődöttsége sok mindenben megakadályozza, hogy vágyait, és álmait elérhesse!

BOTORKA Nekem csak egyetlen álmom lehet, ha a halhatatlan boldogság megtisztel majd azzal, ha velem marad és a Mindenség szent kapuit lelkem előtt szabadon kitárja!

REGINA Félre az ócska mellébeszélős dumával! (hangján fojtottan érződik az alkohol kábító benyomása, mintha egyenesen az ital, és nem a józan ész vezetné cselekedeteit)

 

(Közben bejön a színre Zselé és Petrőcz; most úgy festenek egymás mellett, mint két vígcimbora, akik időközben a legjobb barátok lettek, még a kisebb fokú nyelvi különbségek ellenére is; kedvesen támogatják egymást: inkább Zselé az, aki kedveskedő engedelmességgel támogatja Petrőczt, aki már jócskán a pohár fenekére nézhetett, mert valósággal dől belőle a pálinkaszag.)

 

ZSELÉ Na nyugodj meg édes drága barátom! Te legdrágább kincsem az életben!

 

(Alig tudja betámogatni a lábain alig álló Petrőczt, aki alig van magánál, de pontosan tudja, hogy miről beszél)

 

PETRŐCZ Tudod drága barátom mi a legfontosabb az életben? Hukk-hukk!

ZSELÉ Megöl a biztos kíváncsiság!

PETRŐCZ Hukk-hukk! Hát a barátság, te féleszű sükebóka! (megpróbál megtenni most önállóan pár lépést, de léptei egyre imbolygóbbak, egyre tétovábbak; mintha lábai alól is kifordult volna a világ) A büdös életbe lehet, hogy részeg vagyok? Hukk-hukk!

ZSELÉ Ugyan, neked meg sem árthat pár kortyinka drága barátom! (még mindig igyekszik segíteni, és támogatni)

PETRŐCZ Hol vannak ezek a hölgyikék! Drága Istenem! Ha csak pár évszázaddal fiatalabb lehetnék! De megdönteném egy némelyiket! Láttad azt a kacéran is még mindig csábos Reginát! Hú, apám! Hát annak aztán vannak virgácsai! És micsoda keble van! Valóságos tejcsárda saját erőművel!

ZSELÉ De drága barátom! Nem gondolod, hogy finomabban, megértőbben kellene udvarolnod, mert a végén még az is lehet, hogy elijeszted?

PETRŐCZ Én már akkor udvaroltam módosabb felvilági babáknak, mikor te még hátulgombolós kis pöcs voltál, édes egy komám! Hukk!

 

(elegánsan, akár egy gavallér, vagy gróf mímelt sznobokra emlékeztető mozgással odamegy az egyik szemeteskukához, és egész eddig elfogyasztott vacsoráját kiadja)

 

ZSELÉ Ajajjaj! Kedves barátom! Enyje-benye! Ez csúnya dolog elismerem, de most felettébb szükséges!

PETRŐCZ Ha segíteni akarsz, akkor inkább hozzál egy törlőkendőt!

ZSELÉ Máris!

 

(berohan lélekszakadva a konyhába és kihozza papírtörlő híján azt Kátya konyhai kötényét)

Nesze te vén csibész! (odalöki, tudva hogy ebből még bonyodalom is származhat)

 

(Szerelmesen besétál Kátya; valósággal sugárzik a megérdemelt boldogságtól, hiszen arca minden érzelmet elárul, ami csak vele ebben a percben történik; valósággal odaröpül Botorkához.)

 

(karjaiba veti magát kissé elaléltan, és szerelmesen bugja a fülébe)

Jaj, Drágám! Én olyan boldog vagyok! Valósággal lángolok! (aprócska, finom kezecskéivel megfogja Botorka ormótlan, szőrös mancsát, és dobogó szívére teszi kedvesen) Ugye te is hallod kicsi életem! Szívem érted repes a feltétlen boldogságtól, és biztos vagyok benne, hogy nagyon boldogok leszünk!

 

(Csak most fedezi fel, hogy konyhai köténye, melyet mindig is nagy becsben tartott hányadékkal van imitt-amott átitatva; Petrőcz igyekszik elbújni a szemeteskuka mögött, míg Zselé, mint valami őrangyal áll a feje felett, és olyan bambán bámul, mint aki semmiről nem tud semmit.)

 

KÁTYA (megfogja konyhai kötényét, és éktelen haragra gerjed) Hát ez meg mit akar jelenteni???

ZSELÉ Drága Kátya! Én nem is tudom, hogy mondhatnám el…

KÁTYA Azt kérdeztem mi a fene ez?! (látszik rajta, hogy most azonnal legszívesebben vagy fölpofozná, vagy megtépné Petrőczt, de Zselével is leszámolna) Csak nem belecsúfítottatok a köténykémbe?! Ti gazemberek! Na, várjatok csak! (föltűri mind a két kezén ünneplő ruhácskáját, és fenyegetően áll meg előttük)

PETRŐCZ Mit akarsz aranyosom? Alig történt valami! Csak a fejedelmi konyha az oka mindennek! Nem értem mi a csudért kell úgy izgulni, meg értetlenkedni? Különben is, mire való a mosógép? Ki lehet mosni a leggusztusosabb szennyfoltot is, vagy nem?! (hangja kissé pimasz, és szemtelen, talán maga sem gondolta pontosan végig mit akarhatott elmondani, csak ajkára tódultak meggondolatlanul a szavak)

KÁTYA Igen?! Hát akkor ide figyel kedves Petrőcz! Jól figyelj, mert csak egyszer mondom el! (fenyegetően áll meg előtte) Ha mire visszajövök ide, és nem fogom makulátlan rendben találni a kis köténykémet én esküszöm mindenre ami szent, és elátkozott, hogy úgy megtéplek, hogy olyat még nem látott a föld! Megértetted?!

 

(Ingerültségében türtőzteti magát, bár legszívesebben azonnal sírva fakadna, majd távozik a színről)

 

PETRŐCZ (Önmagának mondja) Hát ezt jól megkaptam! De majd megpuhítom én még az izzó vasat is, melyet tüzes kemence hevít!

 

 

 

 

A Madárijesztő komédia

                                             

 

 

ELSŐ RÉSZ

 

(Alapvetően nyitott színpadi megoldás; a darab valamennyi helyszínét magában foglalja, egy-egy jellegzetes történet számára meghatározó díszlettel. A történet folyamán mindig új megvilágításban láthatjuk a változó díszleteket is. Egyik jelenet természetes könnyedséggel vonul át a másikba. Kátya lakása, és kertje egy vidéki kisváros kertvárosi részében; stílusosan kertes ház jellege van; a fa boltíves megoldás dominál szinte mindenütt, lecsüngő kúszó növényekkel, főként a kertben, ahol majd a második rész játszódik.)

 

KÁTYA (kissé zaklatott, izgulós alig huszonéves, és idegességében össze-vissza rakosgat mindenfélét, a látszólagos rendet szeretné mindenáron megteremteni; tökéletes, kifogástalan estére számít, és szeretne remek háziasszony szerepében tetszelegni. Hirtelen átrohan a fürdőszobába és magára igazítja gyönyörű fekete kisestélyi ruháját, és csupán alig sminkeli ki magát, mert azt szeretné, ha egész este alatt érvényesülhetne természetes szépsége. Szemceruzával vastagon fecskefarkat varázsol mind a két őzikeszemére, melytől csak még intenzívebben lángolóbbnak hat a tekintete, és halhatatlanul csinos)     

 

A fene vinné el az egészet! Hát ez az én formán! Hogy engedhettem meg magamnak, hogy vendégeket fogadok, amikor jóformán kész kupleráj még a fürdőszobám is! (kicsit a színpad előterébe jön)

Őszintén remélem, hogy nem veszik maguknak majd a bátorságot és nem néznek körbe a szobám táján, mert a pofámról is vastagon lesülne a bőr! De ez maradjon szigorúan köztünk jó?! (az előszoba tükörbe magával szemben állva kecsesen kacsint, majd ajkaival csücsörít, miközben tükörképével beszélget)

Mit gondolsz drága barátnőm? Vonzó vagyok, vagy csak csinoska? (párszor körbefordul a tükör előtt, hogy lássa a végeredményt) A célnak átmenetileg megfelel, és ha valaminek nem tetszene, azt azonnal kihajítom!

 

(Szép ünneplőbe felöltözött vendégek tűnnek fel a kertes ház előtt; mindegyik hozott valamit; a férfiaknál gyönyörű csokor virág van, kivétel Botorka, aki egy kisebbfajta cserepes növényt hozott, ami egyeseknek nevetség tárgya, a hölgyek többsége pezsgőt, és kisebb aperitif-jellegű italokat hozott, és párszor fogukat vacogtatják szándékosan, mintha hűvösebb lenne az idő, pedig nyári éjszaka van, és kissé fülledt meleg)

 

PETRŐCZ (hatvan év körüli, közepes magasságú, pólót és zakót viselő, laza ember, aki nagyon szókimondó, és még mindig úgy viselkedik, mintha a harmincas éveiben járna, látszik rajta, hogy minden balhéban benne van, és kissé nyomulós is)

Na, bogárkáim! Hogy vagytok? Van kedvetek egy kis bulihoz? (kedveskedőn megcsipkedő a hölgyek szoknyáit, mint aki egyszerre flörtöl és udvarol is) Na, indulhat akkor a buli?!

 

(A hölgyek kiváltképpen helyeselnek; egyedül Zselé és Botorka húzódik kicsit háttérbe, és beszélget egymással)

 

ZSELÉ (bizalmasan Botorkához hajol, szándékosan suttog, harminc-harmincöt éves, zselés hajú, feltűnően szoláriumos arcú, ember) Bocsáss meg drága barátom, de nekem egy kicsit túl sok már ebből az ünneplésből! Biztosan jó vége lesz ennek?! (kezét tördeli)

BOTORKA (A húszas éveinek a végén járó, pufók, nagyon gátlásos és szégyellős, mégis kellemes benyomást keltő rikító ünneplőbe öltözött emberke, a tulajdonképpeni madárijesztő, mert ha az ember ránéz óhatatlanul is nevethetnékje támad)  

Tisztelt uram! Én csak a kutyustól félek rettegőn és nagyon, akit e bájos ifjú hölgyemény olyan feltűnően pátyolgat!

ZSELÉ (elneveti magát jóízűen, míg a többiek a ház kerítése felé veszik az irányt, hogy csöngessenek)

Ha-ha-ha! Ez nagyon jó drága barátom! Nem is hittem volna, hogy egy ilyen igazán termetes ember, mint te megijedsz egy igazán tündi-bündi aranyos kiskutyustól? Ki látott még ilyet?

BOTORKA (vastagon törölgetni kezdi magát egy tiszta papír zsebkendővel, mert, ha elfogja a páni-félelem vesztettük verejtékezni kezd)  

Kedves uram! Mondaná ezt majd akkor, mikor a János Kórház baleseti sebészetén visszavarrják a karját és kiderül, hogy egyetlen ujjperccel több, vagy kevesebb van, mint kellene!

 

(Petrőcz masírozik vissza; látszik roppantul élvezi az ifjú hölgyek társaságát)

 

PETRŐCZ Na, mi az drága gyerekek, mi az? Hogy ezeknek a buláknak micsoda isteni alvázuk van! Haj! Ha csak tíz évvel lehetnék, most fiatalabb bizony mondom, le nem állnék a csajozással! (párszor csettint az ujjával) De mi a csudért álldogáltok ti itt?! Miért nem jöttök már be az ég szerelmére? Ha látnátok Kátyát! Igazán mondom, de szívesen ágyba vinném!

ZSELÉ Nem gondolja drága barátom, hogy a férfiak hímsoviniszta trófeagyűjtési szenvedélye megfertőzi az egészséges párkapcsolatok mikéntjét is?!

PETRŐCZ Ezt most nem egészen értettem hapsikám! Csak nem ki akarsz velem kezdeni mi? Mert figyelmeztetlek én az ellenkező nemek iránt tanúsítok kellő vonzalmat! És légy szíves ne kóstolgass! (hirtelen megijed, mert pár lépést hátrál)

ZSELÉ Ne izgassa magát drága uram! Hisz olyan fölösleges, egyébként különben sem a zsánerem! (de azért kekeckedőn kacsint feléje)

PETRŐCZ Akkor te meg pupikám leszel szíves és ne kacsintgass felém olyan feltűnően, mert felnégyellek! Megértetted?!

ZSELÉ Persze, természetesen! De azért barátok még lehetünk, vagy nem?!

PETRŐCZ Ja, vagy úgy! Hát persze, de csupán szigorú fenntartásokkal!

 

(Elviharzik a hölgyek után a bejárati kapuban, ahol időközben megjelent gyönyörű fekete, kisestélyiszerű nyári, roppant elegáns ruhában Kátya éjfekete haját kontyba fonta és ettől még csinosabb az arcocskája; kedvesen üdvözöl mindenkit, majd fogadja a gratulációkat, köszöntéseket stb.)

 

KÁTYA Hölgyeim és kedves Uraim! A vacsora tálalva van! Arra kérnélek benneteket, hogy mindenki fáradjon be szeretettel az én kis szülői házamban!

 

(Zselé mellett félszegen, tétován ácsorgó Botorkán látszik meg igazán a stresszes feszültség, mert szemeivel folyamatosan Kátya kiskutyájára tapad, aki olyan eleven, mint egy kisgyerek pajkos és folyton játszadozna bohókásan. Zselé már indulni készül elvégre neki is van egy kutyusa ezért nem fél az állatoktól, de Botorka földbe gyökerezett a félelemtől, és most látszólag mozdulni sem tud, és látszik rajta, hogy egész testében reszket és remeg, mint a nyárfalevél)

 

ZSELÉ Ön nem szeretné esetleg élvezni ennek a bájos, csinos ifjú hölgynek a társaságát? (párat kacsint)  

BOTORKA (nagyot fúj, mint akinek súlyos terhek emésztik a vállait) Kedves uram! Én már annak is igazán örülnék, ha ezt a kedves kis kutyát a hölgy átmenetileg befogná, vagy elzárná, mert valósággal rettegek már a látványtól is sajnos!

KÁTYA (kivirulva az önfeledt boldog ragyogásban feléjük jön) Üvdözölek benneteket drága Uraim! Nyugodtan fáradjatok csak be, a többiek már mind odabent üldögélnek és csak rátok várnak!

ZSELÉ (előjön a sármos farbával és gyönyörű egzotikus virágcsokrot nyújt át Kátyának, aki valósággal meglepődik a gyönyörtől)  

Drága Hölgy! Kérlek, fogadd szeretettel ezt a kis csekélységet! (meg is hajlik, mint a vérprofi gavallérok)

KÁTYA Jaj, hát igazán… ezt nekem hoztad?! Gyönyörű szép! Igazán köszönöm!

 

(Botorka még hosszú percekig tétován álldogál, várja illedelmesen, hogy rá kerülhessen a sor; ő is hozott virágot, egy gyönyörű, kis cserepes jácintot húz elő a tarka ruháiból)

 

BOTORKA Drága Művésznő! Kérem, engedje meg, hogy nem régen volt neve napja alkalmából igazi szeretettel fölköszöntsem! (illedelmesen átnyújtja a meghitt kis cserepet Kátyán látszik, hogy neki ő az, aki még az apróbb, és tán jelentéktelen dolgoknak is képes nagyon megörülni; elveszi a növényt, majd arcra puszit ad mindkettőjüknek)

KÁTYA Ezt a figyelmes lovagiasságot nahát! Nem is gondoltam volna, hogy még a mai világban is élnek úriemberek? De nyugodtan gyertek beljebb! Csak bátran!

 

(Zselé megindul, mint akit mélyről előtörő lélekerő hajt, Botorka viszont egyelőre kint marad a kapuban, miközben Kátya a többi vendéghez siet, hogy jól érzik-e magukat, minden rendben van-e stb. Kicsit talán úgy tűnhet, hogy meg is feledkezik Botorkáról.)

 

ZSELÉ Hát… akkor kedves barátom… Odabent talán még látjuk egymást! Előre a flörtölés útján! (színpadiasan belép a kapun, miközben megsimogatja a kutyust)

 

BOTORKA (önmagában töpreng, hezitál, morfondírozik) Miért kellett nekem ez a kis összejövetel? Miért van az, amikor ismerkedni szeretnék egyszer tutti biztos, hogy kitör a botrány?! (kicsit a színpad elejébe jön, mintha egyenesen a nézőkhöz beszélne)

Már hallom is a hangjukat! Megijedt egy ártatlan, imádni való kis kutytuskától, anyuka szeme fényétől, hogy egyem meg a szívét! De ha valóban megszeretnének ismerni, rájöhetnének, hogy ez nem is annyira egyszerű; mindannyian igényelnénk, hogy embernek tekinthessenek, és mi fontosabb, hogy elfogadjanak, de hát még nagyon sok időnek el kell telni újfent teljesen feleslegesen, míg a máshogyan gondolkodó, és sokkal érzékenyebben érző emberkéket is fokozatosan megszokja és elfogadja a külvilág!

 

(Petrőcz viharzik ki; kezében egy jól megtöltött pálinkáspohár, látszik rajta, hogy erősen a kapatosság felé hajlik, de még csöppet sem részeg)

 

PETRŐCZ Hát te meg mi az ördögöt keresel itt kint drága egy komám?! Jól érzed magad itt?!

 

BOTORKA Hiszen, magad mondtad: jobban már alig lehetnék! Csak egész nyugodtan menj vissza, megígérem, ha elég lelkierőt gyűjtöttem majd én is bemegyek!

PETRŐCZ Mi bajod van egy haverom?! Csak nem történt valami baj? Rosszul érzed magad?! (aggódni kezd, kicsit közelebb megy hozzá, és megméri a pulzusát)

Lássuk csak! Hát úgy látom, hogy a szíved szaporán rendetlenkedik pajtás! Ne hívjam a mentőket!

BOTORKA Ugyan felesleges egyszer mindannyian meghallunk! Csak az a kérdés, hogy az emberek hogyan emlékezzenek ránk? Ha ugyan még tudják mi az a bizonyos emlékezet…

PETRŐCZ Ne hülyéskedj nekem itt össze-vissza! Most miért nem vagy képes bejönni mi?! (kicsit ingerültebb, és türelmetlenebb)

BOTORKA Tudom, hogy ki fog nevetni, de már gyerekkoromtól kezdve halálosan rettegek szinte mindenféle állattól, és senkit sem szeretnék megbántani, vagy megsérteni, de nagyon aggaszt, hogy mi van akkor, ha ez a kis állatka az ellenséget látja csupán bennem és nem a megtérített barátot?! (félve, suttogón)

PETRŐCZ Tudod mit, kómám?! Én megyek előre, te addig végig szorosan a nyomomban járj és akkor a kutya nem tud a közeledbe férkőzni! Így jó lesz?!

BOTORKA Kellett volna hoznom valami kisebbfajta védőfelszerelést, ha a lábamba, vagy egyéb testrészeimbe akarna harapni! (hangja enyhén megremeg)  

PETRŐCZ Én foglak megharapni, de úgy hogy a fogaim helyét egy életre viselheted, ha nem hagyod abba ezt az ostoba nyávogásodat! Na, értem? (kicsit ingerültebben)  

BOTORKA Kérem kedves barátom! Nyugtasson meg, hogy nem lesz semmi baj! (hangja tudatosan félelemmel teli)  

PETRŐCZ Egészen nyugodt lehetsz te beszari tökmag! Nem lesz semmi baj, sőt ha így folytatod, a végén még elnyered valamelyik hölgyike kezét, aki mint valami tutyimutyit majd pátyolgatni fog! (titokzatosan kacsint)

BOTORKA Hát most már kicsit ebben is kételkedek!

ZSELÉ Hát kedves drága barátaim! Akkor ne is várakoztassuk tovább tisztelt ismerőseinket! Éljen a bulizás! Éljen a parti!

 

(mint aki boldogság eufóriájában úszik; megindul a bejárati ajtó felé, belép, és behúzza maga után az ajtót)

 

PETRŐCZ Na, pubikám! Hát akkor nekünk is szedelőzködnünk kellene, mert a végén lemaradunk egy csomó hasznos és gyönyörűséges dologról!

BOTORKA Hogy hogyan legyünk könnyű módszerrel másnaposak, és ideig kimerültek és kábák? (iróniával)

PETRŐCZ Hát, ha csak önmagamat nézem; én bírom az italt; az első néhány liter már meg se kottyan, csak arra vigyázz, hogy ne váljak túlzottan kötekedőssé, mert akkor kibújik lelkemből a kisördög is! Nahát, akkor! Előre! (azzal fogja magát és beviharzik)

 

(A színen most egyedül látjuk Botorkát, aki a kutyáktól való általános félelmében legszívesebben inkább hazamenne; tétován toporog, álldogál, nem tudja mihez is fogjon, alakját sejtelmesen világítja meg a fény. Kátya jön ki az udvarra, mert kiderült, hogy kint hagyta a dugóhúzót)

 

KÁTYA Hát te? Mondd csak? Mit keresel még mindig itt, amikor a többiek már régen bent ülnek, és a lehető legjobb hangulatban vannak?! (meglepődik) Csak nem tudod elengedni magad?! Vagy képtelen vagy feloldódni? (kicsit csipkelődik vele, de ezt is játékosan és csupa szívvel teszi)

BOTORKA Hát… ami azt illeti nemes hölgyem! Kicsit tartok kegyed kutyusától! (úgy kell kinyögnie a szavakat, mintha harapófogóval húznák ki belőle)

 

(Kátya kicsit közelebb megy hozzá, hogy jobban érthesse minden szavát)

Ha-ha-ha! Hát ez remek (cserfesen röhögcsikélni kezd)

Hát ez nagyon jó! Még hogy félsz a kutyusoktól! És még mi az, amitől halálosan rettegsz? (kacérkodón, kissé kihívón csípőre teszi a kezét)

BOTORKA Életem története drága valóságos kalandregény, melyben egyszerre magam lettem szenvedővé és áldozattá!

KÁTYA (megkomolyodik) De viccet félretéve kedves úr! Volna-e kedved bejönni közénk, vagy a vacsorádat idekint szervírozzam?! (mint egy felszolgáló meghajol)

BOTORKA Csupán elegendő lelkierőt és bátorságot kellene gyűjtenem, hogy megtehessem a házig azt a pár sorsfordító lépést! De persze… (nem tudja hogyan fogalmazza meg a mondatot) nagyon sokat segítene kegyed, ha átmenetileg persze elhívná a kutyuskát és akkor talán én is könnyedébben tudnék már mozogni! Ha volna szíves!

KÁTYA (alig bírja a nevetését visszatartani) Ha-ha! Hát te drága Botorkám! Te aztán tényleg egy egyedi eset vagy! Hát az én kutyám még soha az életben nem bántott senkit! Miért pont téged akarna megharapni?!

BOTORKA Csupán csak azért, mert vadidegen embernek még nem érezte a szagát, így könnyen előfordulhatnak balesetek!

KÁTYA De hát esküszöm az Istenre, hogy olyan ártalmatlan, mint a ma született bárány! (eskütételre emeli a jobb kezét)

BOTORKA Drága! Engedelmével ebben a játékban, hogy vajon jámbor-e vagy veszedelmes vad nem szívesen vennék részt, de ha valahova elhívja, hogy nyugodtan be tudjak lopakodni a házba, azt nagyon megköszönném! (elönti már megint a csatakos verejték, törölgetni kényszerül magát)

KÁTYA (kicsit töpreng magában) Hát… ha már ennyire ragaszkodsz hozzá te kis butuska süke-bóka! (szól a kutyának) Bodrika! Gyere csak velem! A bácsi nagyon reszket tőled, úgyhogy most egy kicsit elmegyünk…

 

(hátraviszi az udvar hátsó felébe, ahol egy kisebb konyhakert kapott otthont)

 

BOTORKA Ez sem ment olyan jól, mint azt előre gondoltam! (óvatosan, mint egy besurranó tolvaj, belopakodik a házba)

 

(Később, már a házban; a többi vendég időközben elfogyasztotta a szokásos üdvözlő aperitif-italát, és Botorkának is kitöltötték a maga italát, pedig ő mindenit igyekezett figyelmeztetni, hogy soha nem iszik alkoholt, Petrőcz amikor ezt megtudja, szó nélkül kikapja a kezéből a szeszt, és lehajtja)

 

PETRŐCZ Hú! Hát ez aztán a jóféle pálinka mondhatom! Elismerésem a háziasszonynak! (nyelvével megnyalja finom, feketés bajuszkáját)

ZSELÉ Ebben drága barátom csatlakozni szeretnék Boronka úrhoz, mert én sem vagyok egy megrögzött alkoholfogyasztó!

PETRŐCZ Akkor pincér! Ennek a két úrnak hozzon kérem, két bodzaszörpöt, vagy valamit amiben nincs szesz!

 

(szólna egy pincérnek, de csak Kátya jön vissza és hoz két szörpszerű italt)

 

KÁTYA Parancsoljatok kedves, Drága uraim!

ZSELÉ (odalép gyorsan; meghajol, majd átveszi a kért szörpjét) Hát igazán köszönöm! Ezt a figyelmességet!

 

(Botorka is érzi, hogy föl kellene állnia; most úgy néz ki, mint aki legszívesebben rögtön elsírná magát a meghatottságtól, figyelmességtől; föláll, és kicsit megreszket a keze, ahogy igyekszik átvenni a szörpöt. Ügyetlenül egyensúlyozik a poharával, a társaság hölgy tagjai jókat vidulnak ezen)

 

BOTORKA Kö-kö-köszönöm szépen Drága! Nagyon sokat jelent a kedvessége!

KÁTYA igazán nincs mit! (jóságos hattyú-keze hirtelen megáll Botorka szőrös mancsainál; simogatja és vigasztaló állást vesz fel, látszik ez Botorkának is nagyon jól esik)

Akkor tisztelt, kedves vendégek! Asztalhoz lehet fáradni! A vacsora tálalva van!

BOTORKA (félig meddig teljesen odavan; ájuldozik, és nehezen kap levegőt, miközben arcát teljesen elönti a csurgó verejték, zsebkendőjével törölgeti az arcát, már dörzsöli)

PETRŐCZ Kutyika hü-hühüty! (hívná a kutyát, de sehol sem találja) Hát a kutytuskád hová lett tündérem?! (Kátyához)

KÁTYA Bocsáss meg, de egyesek jelezték, hogy sajnos allergiásak a kutyaszőrre, és ezért kint kellett hagynom!

 

(Petrőcz már csak azért is virtusból kimegy az ólakhoz, és visz valami kis harapnivalót az állatnak; hamar visszajön)

 

Na, hát így kell ezt csinálni! Attól, hogy mi itt jókat falatozgatunk a kis állatka se szenvedhessen semmiből hiányt!

KÁTYA (látszik rajta, hogy kicsit bosszankodik, és idegeskedik valami miatt, mert nyugtalanul fel-le járkál, Petrőczhöz fordulva)

Kérlek Ferim! Légy kedves és többet már ne adj enni a kutyimnak, mert tudod megszokta már a házirendet!

PETRŐCZ (mint aki tetemesen bakot lőtt, kissé szégyenkezik)

Jaj, galambocskám! Bocsáss meg! Megígérem, hogy többet nem fog előfordulni! Így rendben lesz?!

KÁTYA Rendben, de azért kérlek erre nagyon vigyázz! (figyelmeztetőn az orrára koppint)

PETRŐCZ Kérlek szépen! Semmi gond! Úgy teszek, ahogy parancsolod Úrnőm! (gálánsan meghajlik)

ANETT (mint egy csitri ujjong, lelkendezik, és összetapsoltatja kicsi tenyereit) Juj! De izgalmas, Juj! Repes a szívem! De édes egy kis állatka lehet! Jómagam a nyulacskákat részesítem előnyben; mert nálam minden rózsaszín!

MELINDA (középkorú dáma; valóságos fejedelmi nagyság; most pózban tetszeleg, és minden pillanatnak megadja a maga módját, és persze hallatlanul élvezi is) Ugyan Drágám! Ne gyerekeskedj itt nekem! Tessék végre nőcisen talpra állni és viselkedni! Jómagam inkább kutyapárti vagyok! Mikor lehet már asztalhoz fáradni?! (Kátyához beszél, miközben vizslató szemeivel szinte mindenkit sakkban tart)

KÁTYA Tessék csak nyugodtan parancsoljatok! Máris!

 

(Kivezeti őket a kis díszkertecskébe, ami hangulatosan fel van lugasokkal, és egyéb futónövényekkel díszítve; és egy fából készült pavilonban van megterítve nagyon elegánsan, mégis kifinomultan; látszik nagyon sok erőfeszítésébe, gondosságába került, mire így sikerült összehozni)

 

REGINA (harmincas éveinek elején járó hölgy. Egy kicsit hiú, és arrogáns, és mindent megtesz, hogy ő legyen a középpontban; kicsit megjátssza magát)

Csak nem akarod, hogy a moszkitók egyetemes támadásának legyünk kitéve, miközben a legjobb falatokon rágódunk mindannyian?! Miket vettél már megint a fejedbe drága barátnőm?

KÁTYA Mindenkit megnyugtatok, hogy teljesen biztonságos a kinti étkezés, és igyekeztem mindenre szakszerűen és gondoskodón odafigyelni! Akkor ehetünk?!

MINDENKI I-i-igen!!!

 

(Botorkán erősen meglátszik, hogy az általános jókedv és boldogság közepette mintha nem találná a helyét; ujjperceit ropogtatja, és fel-alá járkál, hogy Kátya segíthessen neki, odamegy hozzá kicsit beszélgetni)

 

KÁTYA Ne haragudjon, de úgy vettem észre, hogy az egész este folyamán kicsit olyan elveszettnek tűnt! Ugye nem haragszik?!

BOTORKA Á, dehogy! Önre Drága a világért se tudnék haragudni! Különben miért kérdezi, ha szabad tudnom? (óvatosan ráemeli tekintetét, de most olyan sebzett és kiszolgáltatott, akár egy kisgyerek)

KÁTYA Semmi, tényleg semmi, csak ha Önre nézek kedves Botorka mintha visszaköszönne minden percben gyerekkorom! Nekem is nagyon nehéz volt elhiheti!

BOTORKA Bocsásson meg, ha felkavartam volna! Nem állt szándékomban!

KÁTYA Kérem, ne mentegetőzzön! Ami megtörtént sajnos megtörtént! Ezen már aligha lehetne változtatni, de a segítségét szeretném kérni, hogy behozzuk a tálakat!

BOTORKA (kicsit maga elé meredve, töprengve, elgondolkozva) Hát hogyne… persze, persze… természetesen!

 

(azzal segítőkészen máris követni kezdi Kátyát, aki szabályosan kiviharzik a konyhába)

(Amerikai stílusú, kényelmes és tágasra berendezett konyhai helység; a finom sült hús sercegő illata szinte belengi az egész helyet. Látszik, hogy minden aprólékosan meg lett tervezve, ki lett számítva! Botorka készségesen segít Kátyának megfogni a levesestálat, hogy a másik kimerhesse a húslevest, addig jókat beszélgetnek)

 

KÁTYA …És mondja csak kedves Botorka mikor döntötte el, hogy végleg a költészetnek szenteli az életét?

BOTORKA Ez egy kitűnő kérdés! Sajnos magam sem tudom! Talán mindig is élt bennem a vágy a kifejezésre, mint mindenki másban, és nálam ez valahogy így sikeredett! Ennyi!

KÁTYA És sok művet jelentetett meg azóta? Tényleg! Mióta is dolgozik már?

BOTORKA Hát az az igazság, hogy már vagy negyven kisebb–nagyobb  kiadónál kilincseltem, de itt már milliókra lenne szüksége az embernek, hogy egyáltalán foglalkozzanak vele!

KÁTYA (érzi, hogy Botorka nagyon érzékeny) Azért csak nem annyira vészes a dolog és pesszimista, ahogyan azt Ön most érzékelteti! Vagy talán mégis?!

BOTORKA Hát nézze drága! Én körbejártam a főváros majdnem minden könyvkiadással foglalkozó szerkesztőségét, ahonnét gyakorlatilag anyagi források nélkül mindenünnen elküldtek; azt mondták, hogy szépek, jók az írásaim, de ebben a mostani világban kapcsolatok nélkül nem lehet éldegélni! (mint akit lesújtottak saját mondatai)

…És, amíg ezen sem lehet változtatni, addig sajnos magam sem tudom, hogy mit is tehetnék!

KÁTYA (leteszi a szűrőt, merőkanalat, és gyöngéden megsimogatja Botorka haját) Igazán nagyon sajnálom, és együtt érzek Önnel kedves uram!

BOTORKA Ez nagyon jólesik drága Hölgyem!

KÁTYA (hirtelen ötlettől vezérelve) De mondja csak miért is nem tegezhetnék egymást?

BOTORKA Kérem szépen, ahogy önnek jobban megfelel, bár én roppant bizalmatlan vagyok sajnos az idegenekkel, mert tudja drága meglehetősen sokan kihasználtak sanyarú életemben! (kicsit magába süppedve)

KÁTYA (közelebb hajlik hozzá, és részvétteljesen megsimogatja ezúttal a fejét) Igazán… nagyon sajnálom! De most itt van, és ez az este – remélhetőleg arról szól majd, hogy mindannyian jól érezzük magunkat! Elvégre itt már Te is barátok között érezheted magad! Vagy nem?! (kérdőn néz rá)

BOTORKA (hezitálva, félszegen) Bizonyára…

 

(Kátya kiveszi a sütőből a megsült húsokat, Boronka önzetlenül már segít is neki, észre sem veszi, hogy a hőálló tál kicsit forróbbra sikeredett és megégeti magát; fájdalmai vannak, de megpróbálja férfiasan elviselni)

 

KÁTYA (észreveszi, hogy megégette magát, annál jobban értékeli, hogy segíteni akart; odarohan hozzá, és gyorsan hideg vizes csap alá tartja a kezét)

Jaj, kis szegénykém! Hát mit csináltál magaddal? Gyorsan beborogatjuk! Nem lesz semmi baj! (most olyan, mint egy gondoskodó édesanyja)

BOTORKA (fájdalomtól összeszorított fogakkal) Semmiség! Igazán köszönöm a kedvességét!

KÁTYA Figyelj ide Boronka! Megharagszom, ha nem fogunk tegeződni, hiszen egyidősek vagyunk! Mindketten a nyolcvanas évek gyerekei! Tehát akkor? Tegezzük egymást!

 

(Elővesz egy aprócska gézdarabot a konyhaszekrényből, egészségügyi tapaszt is kerít hozzá, és ellátja a kezét, jól befáslizza)

 

Hát azt hiszem ezt egyelőre egy kicsit pihentetni kell! De a másik kezeddel is biztosan ugyanolyan finom lesz az étel!

BOTORKA Igazán hálás vagyok érte, nagyon köszönöm!

KÁTYA Nem tesz semmit! (észreveszi, hogy kicsit szomorúbb) De mi a baj?

BOTORKA Tudod Drága… én bal kezes vagyok!

KÁTYA …És nem tudsz jobb kézzel enni! Hát… ha csak ez a gond! Majd én megtanítlak jó?!

BOTORKA Nagyon jó!

 

(Kifelé indulnak a konyhából a kertbe ahol a többiek már mind izgatottan össze súgnak-búgnak a hátuk mögött, hogy vajon milyen falatokat kaphatnak? Közöttük is a leghangosabb Petrőcz)

 

PETRŐCZ (pálinkáját kortyolgatva)

Ez ám a tiszta szesz, még a gigámat is marja! Ajánlom mindenkinek! De majd megöl már a kíváncsiság, hogy ezek odabent mit ügyködhettek össze számunkra? (kicsit türelmetlenebbül jár fel-alá) Szerintetek mit kapunk, bájos, ifjú Hölgyeim? Félig megkopasztott kappant, vagy teljesen cipőtalpra átsült süket fajdot?

 

(Anett, mint egy szőke csinibaba, naiva elkezd gyerekesen sajnálkozni, hogy ő mindig is az állatokkal rokonszenvezett, és azért lett önkéntesen vegetariánus; soha nem fogyaszt állati eredetű ételeket, és amikor meghallja, hogy nyúlpaprikás készülnek feltálalni valósággal hisztit csap)

 

ANETT Jaj, ez borzasztó, hatalmas veszteség a földbolygónak! Hogy mi emberek mindig csak magunkra gondolunk, és arra, hogy állandóan jókat együnk és megtöltsük a bendőnket! Én megvallom, őszintén szégyellem magam, hogy ezeket az ártatlan, védtelen kis angyali nyuszikákat le kellett öldösnünk, csak azért, hogy nekünk étel kerüljön az asztalra! (már a sírás határán hepciáskodik, és nagyon sajnálkozik)

 

ZSELÉ (megpróbálja megvigasztalni egy látszólag ártatlan tréfával) De hát… kedves Anett! Ennyi erővel az afrodiziákumnak számító osztrigalevest, vagy csigalevest sem kellene megennünk; elvégre a csigák is jótékonyan befolyásolják a természet rendjét! Ne butáskodj már! Nyugodj meg! (kedvesen zsebkendőt ad át neki, az elveszi)

ANETT (kifúja az orrát, és kicsit elmaszatolja a sminkjét is ezzel is fokozva a hatást) Jaj, igazán olyan cukorfalat vagy! Köszönöm!

REGINA (szokásos díva pózban tetszeleg, és rágyújt egy cigarettára; látszik, hogy ezen a nő minden olyan felszínesen beállított, mű, semmi sem eredeti, talán még a kimondott szavai is hazugságokként hangzanak)

Anett ne kezd el nekem a hisztit, mert egész úton idefelé lökted már nekünk a sódert! Másodszor, ha nem szereted a nyúlpaprikást, akkor miért nem eszegetsz egyszerű, sima kenyeret?

ANETT Mert sok benne a szénhidrát, és a napokban egy modellügynökségi meghallgatásom is lesz, és nem engedhetem meg magamnak, hogy akár egy dekát is hízzak az eredeti versenysúlyomhoz!

PETRŐCZ Drága ifjú hölgyem! Ennyi erővel akár füvet is legelhetnél a verandáról, hiszen van itt bőven! (gúnyos iróniával)  

MELINDA Kérlek, ezt hagyjátok abba! Bizonyára Anettnek is megvannak a maga allűrjei, és rigolyái ezt nem árt tiszteletben tartani, hogy kicsit összebarátkozzunk, és összeszokjunk! (békítőleg) Hát akkor… várjuk meg, hogy vajon mit is kapunk?! Én roppant kíváncsi vagyok!

 

(Kátya és Botorka javában hozzák az ínycsiklandozó sült húsokat, és fogásokat; a nyúlpaprikást is, és a burgonyafánkokat; gusztusos ízlésességgel elrendezik; a többiek észreveszik, hogy Botorka bal kezén vastag bumszlis fásli díszeleg, és most úgy viseli ezt, mint valami hősi kitüntetést.)

 

KÁTYA kedves Vendégeim! Remélem már kellőn éhesek vagytok, és ugye nem késtünk olyan sokat?! Ahogy megígértem; kicsit beavatlak titeket a házi jellegű gasztronómiám varázslataiba! Nagyon izgulok, hogy remélhetőleg mindenkinek ízleni fog-e a főztöm, de külön gondoltam Anettre, aki nem eszik húst, így külön neki készítettem ezeket a kis mini burgonyafánkokat salátával, Zselének pedig kap még egy kis bodzaszörpöt!

 

(Kedvesen mindkettőjüket kiszolgálja, majd szépen elkezdi egyesével kiszedni az ételt a többiek tányérjára is; a legutolsó tányér Botorkáé)

 

BOTORKA (amikor már mindenkinek a tányérján van étel, óvatosan párszor megkocogtatja a poharát) Hölgyeim, és kedves Uraim! Szeretnék ha megengeditek… egy kis pohárköszöntőt mondani, ha szabad?

PETRŐCZ Éljen! Vivát! Halljuk, de rögtön!

BOTORKA Köszönöm a tiszteletet! Először is szeretném megköszönni a ház asszonyának, hogy befogadott a gyönyörű házába, egy igazi otthonba ahol az ember mindig menedéket találhat akkor is, ha éppen bánatos, vagy rosszkedvű! Másodszor: Fantasztikusan ízletes ételkülönlegességeihez is gratulálok, mert egyre kevesebben tudnak a mostani világban már főzni-sütni és miután mindenki össze-vissza rohangál, így marad az éttermi koszt, ami nem olyan finom, és ínycsiklandó, mint a jó házi! Harmadszor: Szeretném megköszönni a kedves, gondoskodó ápolónői figyelmet is, amivel szüntelenül megtisztelt Kátya kisasszony, amikor megégettem véletlenül magam a forró tepsikkel!

 

(Gyöngéden lehajol, és megcsókolja Kátya mindkét kezét, mire ő fülig elpirul)

 

PETRŐCZ Hát akkor pajtikám erre inni kell! Nem igaz?! (fogja a saját poharát és fenékig lehajtja, kicsit már így is kapatos)

ZSELÉ Szeretnék csatlakozni az ünneplő sokasághoz; Éljen a ház asszonya! (gálánsan meghajol Kátya előtt, és felkéri egy táncra) Megtisztelsz ezzel a tánccal?

KÁTYA oh! Hát… boldogan! (kicsit szabadkozik)

PETRŐCZ Mi pedig addig csak igyunk egy kicsit! Csak rajta, szaporán! Itatás ide! (nem fogja vissza magát, tölt a kancsóból a poharába és felhörpinti)

ZSANETT Csak nem gondoljátok, hogy én ilyen olcsóságokra majd leereszkedem közétek! Különben is ellenzek mindent, ami a trend és a divat ellen való!

REGINA Ugyan már kedvesem! Ezt te se gondolod komolyan! Inkább érezzük jól magunkat ezen a kellemes estén! Nem igaz?! (megfogja a kezét és ők is táncba kezdenek)

BOTORKA Haj-baj! Csak egy kicsit jobban próbáltam volna talán pedálozni! Talán észrevett volna! (megpillantja Melindát, aki kissé szabadkozva egyenesen feléje tart)

MELINDA Bocsásson meg kedves Botorka! Szabad ez a hely?

 

(Botorka rögtön feláll, és udvariasan kihúzza előtte a széket)

 

BOTORKA Tessék csak parancsolni drága hölgyem!

MELINDA (kicsit tétováskodik, mert nem szokott hozzá az ilyen mérvű szolgálatkészséghez) Ön igazán figyelmes úriember kedves Botorka! Csodálom, hogy nem ragadnak magára a nők!

BOTORKA Bizonyára a félszegségem miatt! Emellett túlságosan sok önbizalommal sem igen rendelkezek; de mégis úgy élem az életemet, hogy mindenképpen legyen értelme!

MELINDA Önnek nincs az az érzése, hogy találkozik valakivel élete során, akit még nem látott, és úgy beszélget vele, mintha öröktől fogva jó ismerősök lennének? Nem talál ebben valami különös együtt hatóságot? (kicsit közelebb húzódik, és óvatosan megfogja a másik kezét)

Szegény uram! Jócskán megégette a kezét! Nem kellene megnézetnie egy orvossal is? Nehogy elfertőződjön! (gyengéd puszit ad a mulpolyás kezére, látszik, hogy gondoskodó szeretettel teszi, amit tesz)

BOTORKA Drága ifjú hölgyem! Csak óvatosan drága, mert attól tartok, hogy zavarba hoz! (mélyen elpirul, kicsit szégyenkezik is emiatt)

MELINDA Tudja kedves Botorka az én életemben mindenki azt hitte, hogy málnaszörppel van leöntve a valóság, és mikor rájöttek, hogy rengeteg félelem és tétovaság feszül bennem is, mint a többi emberben rögtön megszabadultak tőlem; ugyan kinek kell egy libuska a saját maga bizonytalanságával?

 

(elővesz egy zsebkendőt a retiküljéből, és törölgetni kezdi nagy szempilláit, mint akit mélységesen megérintett az eset, Botorka is zsebkendőért nyúl, és készségesen feléje nyújtja)

 

BOTORKA Drága hölgyem! Tessék, itt van! (odaadja a zsebkendőt) Kérem szépen, ne itassa az egereket! Gondoljon arra, hogy mennyire kellemes esténk van itt! Hogy most még fiatal, és boldog lehet csak meg kellene találnia a hétköznapi dolgokban is a létezés szépségeit!

MELINDA Ezt nagyon szépen mondta! Igazán köszönöm drága uram! (óvatosan közelebb hajol, és gyengéden arcul puszilja)

BOTORKA Jaj, nem tesz semmit! Máskor is örömmel segítenék!

 

(A társaság több tagjai is táncolni kezdenek, és látszólag mindenki jól érzi magát; kivált Petrőcz)

 

PETRŐCZ Hát ti meg mit búslakodtok ott a sarokban? Gyertek ti is viduljatok velünk egyet!

 

(már ráncigálná kedvesen Melindát, mert szemrevalónak találja nagyon is, de Ő mintha külön engedélyre várna Botorkától kérdő tekintettel néz vele farkasszemet: Botorka bólint mire Melinda is fürge, apró lépteivel megtáncoltatja párszor Petrőczt; Kátya visszatér a Zselével történt táncból, és kicsit helyet foglal magának de szándékosan Botorka mellett)

KÁTYA Hu-Hu! (kifújja magát) Ez ám a vérbeli táncos! Mindig is kedveltem az ilyen temperamentumos táncokat! Veled mi a helyzet kedves Botorka? Szeretsz táncolni, mert, ahogy látom egyelőre az udvarias tartózkodás mellett kötelezted el magadat! (kedves kacérsággal kacsint feléje párszor)

BOTORKA Drága Kátya megtisztel adakozó szereteted, de tudod… én botlábú is vagyok, és meglehetősen sután és otrombán járkálok a parketten! Nem venném a bátorságot, hogy összetapossak egy finom lábujjat, mely olyan finom, mint a tollpihe!

KÁTYA Á! Nem is tudtam, hogy egy költő veszett el benned!

BOTORKA (szerénykedve) Csacsiság kérlek! Néha jobb napjaimon írogatok, és firkálgatok is ezt-azt!

KÁTYA Nem is tudtam, hogy autodidakta módon pallérozod a műveltségedet! Hát ez igazán dicséretes! Gratulálok! De kérdezhetek valamit? Valami nem hagy nyugodni egész este folyamán! (kedveskedve ráemeli gyönyörű mély szempilláit)  

BOTORKA (kedvesen megfogja a másik kezét; segítene neki, hogy több önbizalma és akarat legyen) Csak bátran, bátran! Ne feledd, ha nem szeretnéd, akkor nem is fog megtörténni!

KÁTYA Azt szeretném tudni, hogy te mindig is ilyen… hogy is fejezzem ki magamat? Ilyen… túlzottan udvarias, tartózkodó, és befelé forduló személyiség voltál egész életedben? Bocsáss meg, amit mondok, de úgy érzem, hogy te mintha az önzetlen kedvességeddel vezekelnél csak azért mert valakik, vagy valami visszavonhatatlanul, és jóvátehetetlenül megbántott téged! Szabad ezt tudnom?

BOTORKA (mint akit mély gondolatok nyomasztanak) Tudod… ami azt illeti sajnos mindig is tartottam az emberektől! Ez csupán csak azokra az emberekre vonatkozik, akik nem tisztelték – ki tudja miért -, a személyiséget, és azt hogy mindenkiben ott lappang az egyéni!

KÁTYA De hát ez még mindig nem lenne ok, vagy indok rá, hogy egyedül kell leélned az egész életedet! (ahogy Botorka a történetbe merül ő is egyre érdeklődőbb lesz)

BOTORKA Ez tökéletesen így van, csak bizonyára te is ismered a kifejezést; ha az ember egyszer már megégette magát egy kapcsolatban, és jócskán összetörték a sebezhető szívét akkor azt gondolom az észítéletűek többsége nem fogja megengedni magának, hogy könnyelműen megint kiszolgáltassa saját magát, mert akkor könnyedén lelepleződik, és akit lelepleztek, annak mintha minden titka kiszivárgott volna, hiszen napvilágra kerül…

KÁTYA Szegény drága Botorka! Én úgy sajnálom, ami veled megtörtént de… nem volna bölcsebb megpróbálni elfelejteni a múlt szörnyűségeit, hogy a jelent fölépíthesd? Félre ne értsd! Ez csak egy elképzelés, egy ötlet!

BOTORKA Tudod… a helyzet az, hogy már több randioldalra is betettem a fényképemet, de eddig senki nem akadt, aki önmagamért szeretett volna ismerkedni velem! Tudod az ember mintha kikényszerített helyzetekbe kezdene, amikor a valódi világgal szembesül! Olyan ez, mint egy farkasszemezős párbaj, amiben egyik fél sem kacsint, vagy nézhet félre! Van ebben valami sorsszerű!

KÁTYA Nem szabadna ennyire könnyen feladnod! Próbálkozni kell, ha másként nem megy! Egyébként… (szabadkozik) nekem már az első néhány percben nagyon szimpatikusnak tűntél, és ezt most nemcsak azért mondom, mert olyan jóképű vagy, hanem mert a megnyerő humoroddal mindenkit megszelídítesz magad körül! (megpuszilja, de valahogy mintha mindketten éreznék, hogy ez annál sokkal többet jelent)

BOTORKA Igazán köszönöm… hogy ezt gondolod!

 

(Kátya óvatosan, hogy ne zavarja meg a jó hangulatot kimegy a konyhába, hogy a desszertekkel bíbelődjön egy kicsit, mint a vacsora méltó befejezésének kellékeivel; nem veszi észre, hogy Boronka hangtalan surranó léptekkel követi)

 

BOTORKA Segíthetek, drága?

KÁTYA Oh! A szívemet akarod tönkretenni, mondd?! Úgy megijesztettél? Kérlek soha többet ne lopakodj senki háta mögött! Mindig nyíltan menj!

BOTORKA (elszomorodik, mert nem érti a helyzetet) Kérlek szépen, ne haragudj rám! Ez igazán rosszul esik!

(Kátya megakarja menteni a helyzetet; kedveskedőn átöleli, és vigasztalja)

KÁTYA Drága Botorka! Ne sírj! Enyje-benyje! Nézzenek oda a nagyfiúcska! Nem lesz semmi baj!

(Botorka kicsit hüppög, majd megnyugszik)

BOTORKA Köszönöm, hogy mellettem állsz a bajban! Nagyon sokat jelent!

KÁTYA Tudom, hogy semmi közöm még jelenleg a magánéletedhez, de ha van kedved beszélni róla… én nagyon szívesen…

BOTORKA Nagyon drága vagy, mint mindig, de attól tartok, ha továbbra is beszélgetünk, akkor a kedves többi vendég soha nem jut el a desszertig! Pedig szerintem az is bombasztikusan finom lehet!

KÁTYA Te is szereted a somlói galuskát vastag csoki szószban? Ez csudi jó!

BOTORKA Akkor hát… elővehetem a tányérokat, vagy kelyheket vagy… miben is szokás az ilyesmit felszolgálni?

KÁTYA Igen, igen! A kehely most pompásan megteszi! (hezitál, tétováskodik, nagyon meg van illetődve)

BORONKA Bocsáss meg, de merre tartod az efféle dolgokat? (kedveskedőn)

KÁTYA (még mindig pirul, és önmagában szégyellős) Oh! Hát persze! Itt vannak valahol! (majdnem feldönti kelekotyaságában az egyik tálat)  

Meg is vannak! (kinyitja az egyik szekrényt, és kiveszi belőle a kért üvegpohár-kelyheket)

Szépek, igaz?

BOTORKA Nincsen párjuk! Mintha az ősi antikvitás összekapcsolódhatna a modern kor kifinomult ízléseivel! Elragadó! (nem figyel oda, de a legszebb bókot mondta most a hölgynek)

KÁTYA Kedves Botorka! Érzeted már úgy, hogy az a pillanat lesz a mindent eldöntő, végső mozdulat, amikor egy ismeretlen vendég hirtelen betoppan az életedbe, és te köpni-nyelni is alig tudsz, mert annyira meg vagy illetődve? (szinte lángolnak kimondott szavai)

BOTORKA (tétováskodik) Hát… ami azt illeti… nem is tudhatom!

KÁTYA (kedves gyöngédséggel tenyerébe veszi a másik megsebesített kezét, és babusgatni kezdi)

Sohasem voltál úgy, hogy egyetlen pillanatban is úgy érezhetted magad, mint amikor az ember odaadja magát szabadon a Mindenségnek?

BOTORKA Bocsáss meg minden tisztelettel, de most miről is beszélünk?

KÁTYA Jaj, te kis butuska! (csókolgatni kezdi a bepólyált kezet) Még most sem érted? (kislányos, kacér tekintete az övébe fúródva várja a megfelelő percet)

BOTORKA Mit szólnál hozzá, ha kezdetben csak jó barátok volnánk így mindkettőnket megkímélhetjük a kölcsönös csalódásoktól! (kicsit helyezkedne, fészkelődne, látszik, hogy kényelmetlenül érzi magát)

KÁTYA Nem tudom megmagyarázni most mi, zajlik a szívemben… de egy ideje… erős késztetést érzek irántad!

(óvatosan, nagyon érzelmesen, és megértőn megcsókolja a másikat)

 

Na? Milyen voltam?!

BOTORKA Hú! Bocsáss meg, de tudod az a helyzet… hogy bennem az emberek rendszerint… csalódni szoktak!

KÁTYA (egzotikusan megnedvesíti ajkait) Hát én még nem vettem észre semmi ilyesmit, de nagyon jólesett a csókod! Ha neked úgy megfelel, ne kapkodjunk el semmit, és nem is szükséges, hogy erőltessük! Majd szépen megyeget minden magától!

BOTORKA Én… nem is tudom, hogy mit mondhatnék?

KÁTYA Csak az Őszintét, és csakis az Igazat! Elegem van abból, hogy a férfiak bármikor elővehető játékszere legyek! Végre igazi hús-vér kapcsolatra számítok!

BOTORKA Nem szeretnélek kiábrándítani, de tudod… bármennyire is már régen elmúltam harminc éves néha úgy érzem… még mindig az a félős gyerek vagyok, aki egymagában játszik az óvodai szőnyegen, és akinek nagyon kevés barátja van! (hangja fokozatosan kezd érzelmessé válni)

KÁTYA (szeretné átölelni; megértő figyelmességgel simogatni kezdi a hátát, majd átöleli, mint egy anya a gyermekét; ebben a percben érettebb talán, mint valaha) J

Jaj, drága! Nincsen semmi baj! Majd én vigyázok rád, ha megengeded!

BOTORKA Tudom, hogy kissé különös a viselkedésem, de ez most nagyon jólesik; a megértő gondoskodás, melyben már oly régóta nem lehetett részem!

KÁTYA (úgy öleli őt, mintha az életét ölelni a maga teljes kiszolgáltatottságában) Én megígérem, hogy mindig ott leszek majd, ha szükséged lesz rám; hozzám mindig bátran fordulhatsz, ha csak egy jót szeretnél beszélgetni, vagy ki akarod magadból adni a felgyülemlett feszültséget! Rendben?!

BOTORKA Szeretném, ha tudnád, hogy nagyon hálás vagyok! (fátyolos, vizenyős szemeiben ott van a biztos válasz; az új barátság feltétlen ígérete)

KÁTYA (hirtelen eszébe jut, hogy elszaladt az idő) Juj! Néz csak oda! Hogy elszaladt már megint ez a kelekótya idő! Gyorsan segíts kérlek, bevinni a desszerteket, mert a vendégek már morcosak lesznek, ha nem zárják le az étkezésük szertartását!

 

(Mindketten úgy iparkodnak, ahogy csak tudnak; kimérik a fagyi gombócokat a kelyhekbe, apró tejszínhab rózsákkal díszítik és beviszik a nappaliba)

 

KÁTYA Már itt is vagyunk Hölgyeim, és kedves Uraim! Remélem nem várattunk meg túlzottan benneteket?

ZSELÉ Az újdonság erejével hatott kedves hölgyem! (mintha csak most venné észre) Csak nem átöltözött? Szinte meg sem ismertem! Gyönyörűbb lett, mint valaha!

KÁTYA (a hatás kedvért párszor körbefordul tengelye körül, és meg is hajol feléje) Mindig kedves és tapintatos drága uram, hogy megjegyezte! De csak… felkaptam valami… használhatót! (Botorkával együtt kezdik mindenkinek letenni a desszertjét az asztalra)

PETRŐCZ (nem tudni, hogy az elfogyasztott italmennyiségtől-e, vagy más serkentő frissítők hatására, de nagyon jól érzi magát) Szabad egy táncra drága Kátya? (illedelmesen meghajol)

KÁTYA Lassan a testtel tisztelt uram! A szívemet azért már másnak ígértem! De miért is ne!

 

(odamegy a nappaliban lévő kisebb hifitoronyhoz; valami romantikus balladai zenét tesz fel, mely elandalítja a lelket, visszatér és karon ragadja Petrőczöt, aki kissé már megint imbolyog, és alig áll a lábán)

 

KÁTYA Az öné vagyok egy táncra édes úr!

PETRŐCZ Tudja hukk… kisasszonyka… ha még fiatalabb lehetnék hukk… most nagy… nagy bajban lenne!

KÁTYA Mennyire kedves és előzékeny, hogy ezt így nyíltan megmeri mondani!

PETRŐCZ Hukk… pedig… én nagyon jól érzem magam, hukk… ma este és hát… szóval… azt gondoltam maga is!

KÁTYA Ez így is van! Mi értelme volna megbontani ezt a kellemes hangulatot! Nem igaz?!

 

(A dohányzó asztal most nem zavar senkit, mert a szoba végébe tették, hogy több legyen a kihasználatlan hely; forogni kezdenek, szinte már önmaguk is szédülnek, de Petrőcz már lilul, mert nem bírja a szédülést)

 

PETRŐCZ Hukk… Hú a büdös egy életbe… azt hiszem menten rosszul leszek hukk… (gyorsan kisiet a mellékhelységbe, ahol érdekes hangokat hallat)

KÁTYA Azt hiszem az úr egy kissé rosszul lett!

 

(A tánc azért nem áll meg; Botorka bár nagyon szégyelli, de most kivételesen Kátya választ; odamegy és szabályosan fölrántja a félszeg emberkét)

 

Remélem nem fogod magad mindenki előtt meggondolni?

BORONKA A világért se tennék ilyet egy bájos, ifjú hölggyel, de… (tekintetében kisebb félelem látszik, mert nem igazán tud táncolni, és bizonytalan)

KÁTYA Ne izgulj semmi drága! Csak könnyedén! Na, akarsz velem csörögni egyet? (ő kicsivel többet forog-pördül, mint Botorka, de így is megállják együtt a helyüket) Nagyon jól csinálod drága! Gratulálok!

BOTORKA (állandóan a padlót figyeli; tekintete megpróbál egészséges kontaktust teremteni a padló és a Kátya szemei között; látszólag csenevész sikertelenséggel, de nagyon mókásan)

KÁTYA (nagyon tetszik neki Botorka esetlensége, és tétova, ügyetlen lépéseit; folyamatosan az egész szívével mosolyog)  

Jaj, Drága! Te is érzed, hogy a testünk egy ütemre ritmizál, és mozog! Ez fantasztikusan jó!

BOTORKA (nagyon ügyetlen; esetleg, illeg-billeg, mégis próbálja elkapni a ritmust botlábaira; arra vigyáz, hogy a másik lábaira rá ne taposson, úgy fest, mint egy bájos, pufók pingvin)

KÁTYA Hogy neked milyen remek ritmusérzéked van! Hallod-e? Hogy én hogy irigyellek emiatt is!

 

(Most a ritmus a temperamentumosság helyett sétálósra, majdhogynem keringősre vált; Kátya gyöngéden átkarolja Botorkát, aki megilletődik, és mélyen elpirul, mert még nem került ilyen helyzetbe, hogy akár vele bármikor is táncoltak volna; ő is idétlenül átkarolja a hölgyet: sokat hezitál mire sikerül a csípője felett megfognia)

 

Jaj, de drága vagy! Mondták már neked, hogy te vagy a legönzetlenebb, a legfigyelmesebb valaki, akivel csak eddig találkoztam? (kedvesen cirógatni kezdi az arcát; párszor megsimogatja, mintha vigasztalni akarná)

BOTORKA (nagyon ügyetlenül lép, de most még az sem zavarja, ha a nézőközönség jókat kuncog, és nevet rajta; egyre csak a lábait figyeli, tekintete ide-oda jár a lábak és Kátya tekintete között) Bocsáss meg, ha nem jól lépek! Tudod… csak próbálgatom!

KÁTYA Nincsen semmi baj kicsi szívem! (még most is ellenállhatatlanul mosolyog, és nagyon jókedvű)

BOTORKA (óvatosan sétálgatni kezd a hölggyel a kialakított, ideiglenes parketten; párszor csenevész, elhagyottan körbefordulna, de látszik, hogy az egész tánc ideje alatt a főterepet egyértelműen Kátya uralja; mintha uralkodni felette, de csak szerényen)

KÁTYA Ez életem leggyönyörűbb tánca! Mondd csak, hol tanultál meg ennyire jól táncolni? Én nagyon élvezem! (kedvesen érdeklődik)

BOTORKA Hát… tudod volt a gimiben egy tánccsoport, és sok hasznos fogást igyekeztem onnan is elcsenni! Nem tudom biztosan mennyire sikerült?

 

(nagyon vigyáz, mert a bal lábával majdnem rálép Kátya finom lábaira, és nem szeretne fájdalmat, vagy további kellemetlenséget okozni)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

                                       

Új vers

 

 

HIÁBA?

 

Mert esel, zuhansz, s hiába is akarnád a biztos lehetetlent,

- nem tudsz megkapaszkodni sem:

Hattyú-kezek, sem kegyelmet osztó tekintetek,

se önként felkínált, segítő szándékokba!

Bizonyíthatón megremegsz,

s mint gyenge talpazaton álló kártyavár meginogsz:

Sorsod vékony hajszálon,

Kharübdisz-szakadék felett függ miközben

tehetségtelen kötéltánccal

lehetőségeid mikéntjeit egyensúlyozod!

 

Lásd! Sorsod emberöltők halhatatlanságán áll s bukik

– fölismerik-e a szükséges akaratot,

vagy hagynak szabadon még zuhanni egy darabig is?

A mélységet magad bőrén már tapasztalod,

miközben a Semmi kiábrándulása közvetítve fenyeget!

– S jó lenne ölelő karok közt óvó menedékre rátalálnod,

hogy magad is elhidd:

 

Nem lehetsz egyedül! – Szíved kétségbeesett fohászok

zengő harangszavaival félelmeidre felelget.

Kétséged lánglobbanásait próbálná fabatkás önbizalmaddal oltani!

Hétköznapok vége-hossza nincs lélekölő örökkévalóságán,

mint egyszerre dicsért,

s megbélyegzett

 

elátkozott, lejjebb adott létigényeddel egyre tűrsz még,

miközben lelkiismereted helyén

egy időzítő számlál egyre elszántabban,

gyilkos-vehemensen! Mint kitagadott tékozló,

lesújtott angyal magavesztetten téblábolsz utcák pöcegödrein:

nem tudsz dönteni – hisz a mérlegelhető kockázatok válaszait sem ismered:

Átlépjek-e pocsolyák mocskain,

vagy essek egyenest megvesztegethetőségek közepébe? –

 

Véred örökké nyughatatlan szándéka füledbe dobol egyre lüktetőbben.

S táltos tamtamok közt fölzúg a hitetlen sérelem ítélkezőn:

Miért kell akkor is mélységek örvény-torkát választanunk,

ha az kendőzetlen befogad,

magához ölel a részvét kegyeleteként?!

 

Új novella

                                                   

 

 

AZ ÉLET ISKOLÁJA

     

 

A fiatalember este nagyon kevés vacsorát kért szándékosan; szinte alig evett valamit. Az ember kapásból megállapíthatta hogy fogyókúrát tart, csak azt nem tudták eldönteni érte izgulós családtagjai, hogy kiért, vagy minek? Igaz a száz kilót csak alig két kilóval lépte át, amikor mérlegre állt, de valamelyik orvosi szaklapban azt olvasta, hogy a testmagasság függvénye az, hogy ki mennyi kilót nyom! Tehát, ha veszünk mondjuk egy százkilós embert akkor annak a testmagassága legalább két méter kell hogy legyen, hogy az adott súlyát tisztességesen megoszthassa a többi érzékszerv. Mint mindig – ha beköszöntött a dübörgő kánikula és olyan pokoli forróság tombolt az adott társasház hatodik emeletén, hogy az embernek kis híján leolvadt a bőre is – Tömpe Balázs elhatározta magát, hogy csakis görögdinnyét fogyaszt egy natúr joghurttal, és semmi egyebet. Így történt, hogy a kis konyhában álldogálva egy nagyobbacska, kellően gusztusos szeletecskét kanyarított késsel a görögdinnye óriásra növesztett téglalapjából, és azzal a Konfuciánusi, csöndes ám egykedvű méltósággal nekiült, hogy kicsit falatozzon, mielőtt este hat óra lenne. Hiszen valahol azt is olvasta, hogy este hat után már nem szabad megterhelni a gyomrot, mert attól az embernek rémálmai is lehetnek; így a legkevésbé sem hiányzott neki az, hogy éjjel fel s alá járkáljon a szobájában, miközben kísérteni vágyó lidérceket lát!

- De drágám – kezdte a túlzottan gondosodó édesanya. – Engedd kell még valamit, hiszen korogni fog a is gyomrod! – közben idegesen tördelte kék-ibolyaszín erezetben futó, törékeny, aprócska kezeit, mint aki szemlátomást nagyon megijedt, és nagyon aggódik.

- Tudom anyu, tudom! De most nem vagyok annyira éhes! – fejtegette a gyerek, de ő is érezte, hogy annál, mint egy leegyszerűsített ténymegállapítás valószínűleg sokkal többre lesz szüksége, ha érvekkel meggyőzhesse aggódó szülőjét.

- Nézd, aranygyerekem! Egyelőre még én vagyok a felvigyázód, és ha a fene fenét eszik te akkor is meg fogod enni a megmaradt krumplis tésztát, és akkor éjjel nem lesz semmi bajod!

- Anya! Hagyd már békén a fiadat! Ha azt mondta, hogy neki ennyi is elég, akkor elég volt! Ne akard mindenáron rákényszeríteni az akaratodat! – így az apuka, aki mint ilyenkor szokásos volt elfogyasztva jól megérdemelt vacsoráját beült a nappaliba a tévé elé és hogy többet már meg ne kelljen szólalnia hangtalan némasággal inkább a tévé vibráló képernyőjére meredt! Ha nem lett volna az éjszakai műszaktól folyamatosan nyomáskényszer alatt és hálál fáradt talán szólt is volna neki egy-egy kedves szót; teste minden porcikája szinte könyörgőn áhítozta a puha ágy hívogató közelségét! De attól tartott, hogyha esetleg megint kioktató hangnemet, vagy megjegyzésszerű okfejtéseket használ a kóros túlsúly megtárgyalására a felesége nyomban leinti, mondván nem kellene ennyire leépítenie egyetlen gyermekében a kacsalábon forgó, törékeny önbizalmat.

,,Jó fiú ez! Még egy légynek se tudna ártani! – gondolta az apa. Ilyenkor kellene vele egy kicsit beszélgetni, nem akkor, amikor naponta kicikizik, és megverik a suliban!”

Mikor a hidegháború végstádiumában megszületett az első szülött fiaként nem volt nála határtalanul boldog ember, aki kiüvölthette torkaszakadtából, hogy elsőre sikerül neki az, ami másoknak jó ha ötödikre, vagy hatodik nekifutásra; elsőre fia lett! Tehát örökölheti majd azt a sok jót, amit ráhagyományoz. Persze az, hogy ténylegesen ez a ,,sok jó” mit is akar jelenteni igazából, ezen eddig még sohasem gondolkozott – legfeljebb csupán az utóbbi egy-két évben.

- Megígérem, hogy elviszem őt az állatkertbe na! Biztosan élvezni fogja!

- … De drágám ezt is már számtalanszor megbeszéltük! – a felesége úgy szólt hozzá, mintha amikor egy régi bakelitlemez véletlenül a legjobb dalnál megakad, és az egy helyben veszteglő tű csak recsegés-ropogást hallatt maga körül, és ugyanazt a szöveget.

- Mit mondasz? Beszélj hangosabban! Mi van?!

- Hát nem emlékszel szívem? – vonta kérdőre a még mindig gyönyörű asszony. – Legutóbb is a Laciékkal volt és meg is lett az eredménye, mert szegénykém nagyon megijedt az oroszlánokról, és akkora sírógörcsöt levágott, hogy az egész környék zengett belé, és egész hazafelé vezető után vigasztalhatatlan volt.

- Ja, vagy úgy! Hát persze persze! – mint az életben mindent ezt is egyfajta hitvány, és bagatell kézlegyintéssel próbálta meg elintézni. – És ha elvinném fagyizni? Hisz minden kis töpörtyű imádja a fagyit, főleg ha csokis! – próbálkozott tovább. Önmaga már rég beismerhette volna saját magának, hogy egész élete egyetlen, sikertelen próbálkozás volt csupán ilyen-olyan, színesített változatokban.

- Ez igazán kedves, és nagyon figyelmes tőled! De ne feledd el – mutatóujját fenyegetőn a levegőbe emelte, mint aki nagyon komolyan akar közölni valami fontosat, megkerülhetetlent -, a te lelkeden szárad, ha három gombócnál többet falatozik! – csodálatos, íves hajlású szemöldökét összeráncolta, és most úgy nézett ki, mintha homloka alatt két seprűkefe kunkorodott volna a szemeihez, amitől csak még túlvilági látványt nyújtott.

- Ha akarod… rendben! megígérhetem, hogy három gombócnál többet nem kap! Így görbüljek meg, ha mégis! – persze mindent akiben ígéretet tett szokásosan vagy elfelejtette megtartani, vagy egyszerűen nem is foglalkozott már vele.

Elvégre már nem bölcsődés a gyerek, már betöltötte a tizenharmadik évét és ez nagy szó; nemsokára gimnáziumba küldik, ahol továbbra is elmélyültebb részletességgel folytathatja kedvenc tantárgyait. Hát akkor meg mi a csudáért izgatja, stresszeli önmagát?! Önmagának nem vallotta meg, hiszen megesett, hogy tombolt benne a túlfűtött becsvágy – főként amikor reggelente képes volt órákon át elrostokolni idejét a fürdőszobatükör előtt -, de féltette immáron ,,nagy fiát” csak nem mondta ki hangosan hogy mindenki megértse!

Azt kifejezetten utálta, ha bement a gyerekszobába, és miközben a gyerek a leckéjével foglalkozott mint rendes tanuló, ő a hátába kerülve barackot nyomott a fejére, mint kedves piszkálódás, vagy tréfát, és a gyerek úgy megugrott előle, mint egy kis űzött állatka, akit kerget a vadász. Nem is értette, hogy miért viselkedik mindig olyan furcsán, és különösen vele a fia, amikor kettesben hagyta őket az édesanyja?

,,Vajon mitől félhet ennyire már megint ez a nagy cula? Hiszen ez már nem az első eset! Tudhatja, hogy soha életemben nem emeltem kezet rá, eltekintve attól, amikor szándékosan megismertettem vele a csalánt, mint szúrós növényt!” – itt önkéntelenül is nagyot kuncogott, mint aki könnyelmű gonoszkodik -, de erre nem szívesen gondolt. ,,Bezzeg az én öregem! Hát annak aztán olyan ökle volt, hogy nem is kész nyakleveseket, de cséphadaró, buldózer-pofonokat osztogatott a fia között!”

Kinyitotta az újságot, és mélyen a cikkek, és az újabb kissé zavaros fogalmazású álláshirdetések közé fúrta be a fejét, mint aki így akarja kirekeszteni a körötte lévő nyüzsgő világegyetem zajait, ricsajait.

- Talán jobban tennéd, ha legalább néha hangsúlyozom legalább néha hagynád a fenébe a múltad és a merengést, és helyette a jelen problémáira koncentrálnál! – fakadt ki az asszony.

Az ember összegyűrte a félig elolvasott újságot; mindig így szokta meg, ha hirtelen jött nyugalmi állapotából valaki törvényt sértőn kibillentette:

- Igen, hallgatlak! Mit akarsz mondani?!

- Csak azt, hogy a fiad már számtalanszor próbálta nekem elmondani, hogy kisebb gondok adódtak a suliban és…

- Hát a gondok nem arra valók, hogy az ember megoldhassa őket? – bámult rá, mint aki érthetetlen akadályokba ütközik.

- Igen… persze, de az a helyzet, hogy a fiad nem tudja, hogy főleg a fizikai akadályokat hogyan oldhassa meg! – nehezen jöttek most ajkára a keserű szavak.

- Hogy értsem azt, hogy fizikai akadályai vannak! Ha lennél szíves megmagyarázni! Ez számomra nem egészen világos! – még mindig azzal a bamba tekintettel bámulta a szomorúan kinéző, mégis gyönyörű fiatalasszonyt.

- Emlékszel még, amikor egyik nap délután a fiad azt mondta, hogy azért kellett kimosnia a holmijait, mert véletlenül bepiszkolta az iskolai tornaterem linóleum padlóján, miközben futottak körbe-körbe?

- Igen és? Ha kimosta hát istenem kimosta! elvégre csaknem járkálhat sehova se koszosan, meg trehány hanyagsággal!

- Nem is! Az igazság az volt, hogy elrejtette a ruhadarabjait, amit a drágalátos rossz vérű osztálytársai a szemetesbe hajítottak és rákentek mindenfajta gusztustalan egyveleget! ÉRTED MÁR?! – úgy hangzott ez mint valami megkeseredett és kellemetlen felszólítás, hogy talán tanácsos lehetne végre valahára cselekedni! Mire az ember egy egyszerű legyintéssel elintézte az egészet:

- Ugyan már drágám! Ezek a kölykök mind ilyenek! Te is csináltál rakoncátlanságokat gyerekkorodban! Én is nagy csibész voltam nem is tagadom! Előbb-utóbb a többi komisz srác is mind megjavul! Nem kell az ilyesmit komolyan venni, és fölösleges ennek ekkora eget rengető kereket keríteni!

A fiatal asszony szerette volna még folytatni, de amint meglátta, hogy a férje már a cipőjét húzza, és a gyerekre is ráadta a tépőzáras cipőt, mert még alkalmatlan volt arra, hogy megkösse a cipőfűzőjét, az indulásnál még odasúgta neki, mint egy ítéletet:

- Figyelj csak rá! Csak egy pillanat! Már megint megverték…

Az ember hitetlenül szállt be a liftbe; kivételesen most még néma érzéketlenséggel azt is megengedte, hogy fia nyomja meg a legalsó emelet gombját.

Amint az állatkert hangulatos zöld lombjai között, akár a dzsungel burjánzó dús növényei között sétálgattak nekiszegezte a kérdést fiának:

- Mondd csak öcskös? Te hagyod, hogy néhány puhány semmirekellő packázzon veled?!

A gyerek amilyen ragyogó csillogó szemekkel ámult el az egyes állat ketrecek mellett, miközben figyelmesen, lehetőleg minden apró részletet beazonosítva igyekezett megragadni az állatok mozgásának minden képét, és látványát, most olyan halotthalvány sóbálvánnyá meredt, amint meghallotta a visszavonhatatlan, mégis egyértelmű kérdést.

- Apu… én… kér-lek ne-ne haragudj… rám! – mintha harapófogóval kellene pufók, és tömzsi ajkai közül kihámozni a benne ragadt tartalmas szavakat.

Apa legtöbbször ha ideges volt, vagy csupán csak átmeneti agresszióját nem sikeredett féken tartania legtöbbször ökölbe szorította kezét, vagy mint a farkas párszor vicsorgatta fogait, amik úgy hangoztak a szájában, mintha homokszemeket rágcsálna.

Felindultságában a gyerek is vicsorítani kezdett, bár ügyesen leplezte, hiszen sose szerette, ha mindenért megjegyzést tettek neki; különösen, ha gyakorta az apjára rájött az öt perc. Felső és alsó ajkait vastagon egymásra húzta és így úgy festett, mint egy megolvadt arcú gumibábú, melynek az arca kisebb torzulást szenvedett. Apa mindent ismert – legalább is, ami egyetlen fia  bizonyos testi funkcióit illette -, de lelke mélyebb, mások által is alig elérhető kráter-mélységeibe szinte alig tudott belesni, hogy meghámozza az érzékeny lelkiismeretet, és kicsit közelebb kerülhessenek egymáshoz. Tudta, hogy ilyenkor érdemes vigyázni a gyerkőccel, mert nyomban megindulhat a szivárgó könnyezés; viszont azt már kevésbé tudta elfogadni, ha egy érzékeny férfi kimutatja az érzelmeit. Ez számára egyszerre volt felettébb szokatlan és nagyon is idegen. Ezért az első néhány percben magába fojtotta kisebb szégyenérzetét afölött, hogy fia nem volt képes másokkal szemben megvédeni önmagát, pedig ereje és kitartása azért lett volna hozzá! ,,Hát akkor miért nem harcolt emelt fejjel?!” – s amíg ezen töprengett észre se vette, hogy fia szépen csöndben, mint általában a tudatosan elhanyagolt vendégek levált róla, és egymaga indult felfedező útra az állatkerti vadregényes környezetben. Édesanyja pedig külön felhívta a gyerek figyelmét is hogy apja nélkül egy tapodtat sem mehet sehová, mert ha hazaért lesz egy-két keresetlen szava hozzájuk. Azonban ez most egy csöppet sem érdekelte.

Apja fáradt volt különben is; amíg megjött a nappali váltása összesen több mint tizennégy órát kellett levezetnie oda-vissza a különböző fővárosi hidak csúcsforgalmas csomópontjain, hogy megfelelő időben lehetőleg leszállíthassa az utasokat. És mivel a fokozott stressz csak még jobban megviselte finom húrokon rezgő idegrendszerét nem csoda, ha sokszor nem tudott megfelelően beszélni, és kellő türelemmel viseltetni fia néhol hóbortos, és varázsaltos gyermeki képzeletvilága iránt. Egy kis idő múlva döbbent csak rá, hogy nincs mellette a fia.

,,Már megint hova csámboroghatott el ilyen könnyen és gyorsan?” – a legfontosabb dolog, hogy semmi esetre se essen pánikba, mert azzal még senki nem oldott meg semmit. Fokozatos koncentrikus körökben kutatva kell megkezdenie a keresést, és csak remélheti, hogy a felesége arra is felkészítette a gyereket, hogy mi a teendő, ha valamelyik szülőt elhagyja, és kisebb egyedüliségre vágyik?

Mégis ezekben a döntőnek bizonyuló, kritikus percekben szólította meg másodszor a félelem. Az első még akkor élhette át, amikor fia született, és az volt a hátborzongató kihívással vegyes boldogság legelső megtestesülése.

Hirtelen mintha gőzölgő kád fölé hajolt volna elkapta fejét valami különös és egyedi forróság, mely akár egy kitörni készülő vulkán szabályosan égette összetett és rendszerezett agysejtjeit.

,,Nem biztosan nem a gyerekkel van baj! Hát hogy is ne! Inkább azzal a megvesztegethető világgal, melyben élni, és tűrni kényszerült, és ha nem vigyáz magára felelősséggel és eléggé a végén még őt is beszipkázhatja!”

Legyintett egyet, majd megindult a fenevadak ketrece felé, mert látott egy kisebb, pufók, és megtermett emberkét, aki hajszál pontosan megegyezett a fiával; mintha csak ikertestvérek lettek volna. Sajnos a szülőkkel gyakorta megesik, hogy némelyik gyereket olyan egyformasággal sújtott a természet, hogy hajlamosak rá, hogy összekeverjék őket, és így ürügyet szolgáltassanak az összekeverés véletlenszerűségére.

- Kisfiú, kisfiam, te vagy az? – kérdezte halvány reményébe kapaszkodva, mint aki tisztában van vele, hogy többször már nem hibázhat. – Hát hol mászkáltál egész nap, na! Na, gyere menjünk innét! Majd odakint veszek neked valami finomat! – azzal meg se nézte, hogy valójában a fiára hasonlít-e az adott kicsit testesebb illető már húzta-vonta is magával egyenesen az utca felé.

- Hé, engedjen el kérem! Mit képzel magáról?! – mellette lévő gyerekforma emberke megszólalt, és csak most vette észre, hogy akit ő gyereknek gondolt az valójában liliputi nővésű törpe, akit azért foglalkoztat az állatkert igazgatósága napjában nyolc és fél órát, hogy kedvet csináljon a gyerekeknek a törökméz fogyasztáshoz, és különböző édes nyalánkságok megvételéhez.

- Azt hiszem, hogy most már elengedhet, ha kiszórakozta magát! – váltott komolyabb, szabályos idegen férfihangra a másik.

Az apa ennél nagyobbat nem is hibázhatott volna;  homlokához csapott, mint aki már minden percet elátkozott, de azért még van annyi lélekjelenléte, hogy megőrizze józannak mondható gondolkodását. Odafordult a kis növésű felnőtthöz:

- Bocsásson meg, hogy rángattam! nem látott itt véletlenül egy körülbelül egymagasságban lévő, pufók fiúcskát, akin ugyanilyen magához hasonló matrózcsíkos ruha volt?

- Hát, ami azt illeti… láttam valakit! – látszott rajta, hogy szeme főleg az anyagi haszon reményében máris hamiskásan és ravaszul csillogni kezd.

- És megmondaná, hogy merre ment a fiú?

A másik mintha öntudatlanul is megsejthette, hogy a másik most sebezhető pontjára tapintott, félig máris célozgatni kezdett arra, hogy neki ebből mennyi lenne a haszna:

- Nézze engem napi nyolc órában mással is megbíztak, de egy kis anyagi segítséget azért szívesen elfogadok, persze csak akkor, ha megtisztel!

Érezte, hogy ebben a nagyon is kiszolgáltatott, és védtelenített helyzetben ennél arcpirítóbb szemtelenséget talán meg sem engedhetett volna magának, mert az apa legszívesebben most odament volna hozzá, és a könnyelmű, pimasz hangért azonnal lecsavarta volna a fejét.

- Nézze, engem csak a fiam érdekel! Ha nem hajlandó segíteni, akkor majd keresek valaki mást, aki megteszi! – érződött a hangján, hogy visszafojtott, magába préselt indulatról árulkodik, és hogy hatalmas, szinte óriási keze is ökölbe szorult. Mint akit tudatosan megérintett a bosszú, és az igazság szele.

A kis emberke dörzsölten rögtön fordított egyet reménytelennek tűnő dolgai állásán.

- Na, jól van már, segítek magának! Várjon meg, amíg lezárom a boltot, aztán mehetünk! – azzal a ,,boltnak” nevezett kisebb édességes kocsin bekattintott két jó széles, és vastag lakatot, ha ne adj’ isten valakiből előbújt volna a kisördög és édességet szeretett volna kunyerálni, ne tudja megtenni, aztán fogta magát és komótos, kis lépésekkel megindult a másik kétségbeesett szülő nyomában.

- Várjon már jóember! – fújta ki magát -, azt akarja, hogy infarktusban maga mellett essem össze mi?! Ha nem tudná nincsenek olyan égimeszelő lábaim mint magának!

- Ezer bocsánat! Akkor én megyek balra, maga meg azt a helyet nézze, amit viszonylag kevesebb ember látogat, mert a gyerekek kivétel nélkül mindig olyan búvóhelyeket keresnek, ahol kevesen vannak, és ami nagyon eldugott helyeken van! – adta ki az utasítást, és már vissza se nézett, hogy vajon a gnómszerű kisember megtette-e, amit mondtak neki – megindult, hogy egymaga járjon utána a dolgoknak.

Az állatkert mintha egyik pillanatról a másikra pörögtek volna vízesésszerűen az események nem telt bele egy röpke óra sem és máris zsúfolásig megtelt, így a kicsit elvesztett szülő először azt sem tudta, hogy valójában jó nyomon jár-e, vagy hogy egyáltalán hol is kereshetné a gyerekét? Szerencsére volt katona, és ott mindig azt tanácsolták számára a feljebbvalói, hogy gondolkodjék az ellenség szemével! Tehát, ha megakarja találni a fiát akkor nincs más hátra, mint neki is gyerekfejjel kell gondolkoznia, és akkor azonnal a nyomra bukkanhat. De mit szeret csinálni a fia? Mintha csak most döbbent volna az egyszerű, megfellebbezhetetlen igazságra, hogy valójában alig ismeri: nem tudta hogy mikor van a születésnapja, nem tudta hogy mik a kedvenc játékai, nem tudta hogyha olvas, akkor milyen könyveket, vagy egyáltalán képregényeket szeret? Jóformán csak most tudatosodott benne, amit már a felesége is többször igyekezett az orrára kötni, hogy kicsit foglalkozhatna többet is a gyerekkel, mert mindig csak az az átkozott munka és szinte semmi kikapcsolódás, ami viszont a szerves családi élet rovására megy!

A gyerek időközben elment a törökmézes árus kis kocsija előtt, amit néhány perccel ezelőtt lakatolt le a törpenövésű emberke, s mivel az édességes zárva volt, nála pedig nem volt pénz, hiszen ilyen esetekben is mindig az apja vagy az anya szokott fizetni szinte árva sóvárgással meredt egyetlen pillanatig a gusztusosan becsomagolt, és most hermetikusan elzárt törökmézek, medvecukrok, és gumicukrok ínycsiklandó formáira.

,,Hol lehet vajon apa? Talán meg kellene várnom? De hol?” – ez motoszkált fejében, mert ő is felelőtlenségnek tartotta, hogy lehet, hogy már az apja is keresi, csak a folyamatos helyváltoztatás miatt állandóan elkerülik egymás figyelmét. Így úgy döntött, hogy az lesz a legjobb, ha leül az közeli padok valamelyikén és szép csöndes egykedvűséggel bevárja apját. Le is ült, és a gyerekek visszatérő kétségbeesésével és tetetett nyugalmával igyekezett úrrá lenni rá-rátöri félelmei vegyülékétől.

,,Hol csámboroghat már ez a kölök?!” – maga is mintha megfeledkezett volna de kezdett még idegesebbnek, és feszültebbnek látszani; hatán borsószem nagyságú verejtékcseppek alakultak ki, mintha patakok lettek volna, melyek bőségesen végigdördültek megfáradt izmain…

,,Talán jobb lenne ott folytatni a keresést, ahol még megvolt?” – töprengett, majd visszament az édességes kocsihoz, melyet néhány perccel ezelőtt hagyott el a kis törpeemberkével egyetemben. S mikor végre odaért nagy kő esett le a szívéről, melyet már erőteljesen kerülgetett a lelkiismeret infarktusa, egyetemes kétségbeesése.

Hatalmas, hegyeket mozgató lelkierőre és felelősségre volt szüksége, hogy egyetlen fiát ne a fizikai fegyelmezés bevett szokásaival büntesse, mint egykoron őt. Kimért, már-már visszafelé lassított léptekkel közelítette meg a magányos egy helyben álló padot, amin most egyetlen védtelenségbe burkolózó fia ücsörgött, látszólag tökéletes nyugalomban, de az ember könnyedén megállapíthatta volna, hogy ez csak külcsín és máz; a kisfiú valószínűleg talán még jobban meglehetett rémülve, mint az apuka, mert ha egymagára marad az ismeretlen világban az ember sokak szerint a legkevesebb, hogy élelmesen, és talpraesetten megpróbálja feltalálni önmagát.

- Hát te meg?! – kicsit szigor-keményre sikeredett a hangja, és rögtön kimondást követően meg is bánta azonnal, hogy ilyen keményen ráförmedt. – Már nagyon aggódtam érted! Merre császkáltál?! – óvatosan, hogy meg ne láthassa kifeszített, vasmarkú ökleit leült melléje kicsivel távolabb.

- Ne haragudj, csak egy kicsit megnéztem a ketreceket… - ez igaz is volt, elvégre a legjobb ellenszer vélt baklövéseinkre egy kis tiszta szívű őszinteség.

- Á! Milyen szerencse! – érezte, hogy egész belső lelke rögvest megenyhülni látszik, és már nem is haragszik annyira; fokozatosan lecsillapszik, amint az éppen mutáló, madárka vékony hangot hallgatja figyelmesen. – De azért remélem vigyáztál magadra ugye?! - megpróbált kedveskedőn barackot nyomni gyereke fejére, amitől a gyerek megijedhetett, mert szándékosan kicsit hátrébb húzódszkodott majdhogynem egészen a pad szélére.

- Jól van már na te kis butuska tökmag! Csak szerettem volna ha tudod, hogy büszke vagyok rád, amiért egymagad is már lassacskán megtanulod majd megállni a helyedet! Tekintsd ezt a legelső életpróba megmérettetésednek! Nemsokára már egymagad is felelősségteljesen eligazodsz az élet sűrűjében, és semmi szükséged sem lesz, hogy valaki majd a hátad mögé álljon és megfogja tétova kezeidet! – volt a hangjában egy csipet filozófiai tapasztalat, mely most úgy hangzott mint valami nagyon kiegyensúlyozott bölcseleti tanácsadás, kicsit üldögéltek még a most teljesen népes állatkertben, majd felálltak. Az apa odafordult kissé megingott gyerekéhez:

- Figyelj csak, mit szólnál, ha anyunak egyelőre nem szólnák erről az esetről? Maradjon ez a mi kis közös titkunk, na? Cserébe kapsz egy fagyit! – azt gondolta magában, hogy a gyerekekre történő lekenyerezést, és kisebb stílű megvesztegetés módszerét hatásosabban talán már nem is lehetett volna tálalni.

A pufók kisfiúcska – mintha ez a titkos, önmagában is megalkudott egyesség -, egy újabb, ezúttal sokkal kalandosabb és talán jópofább bulinak ígérkeznék önzetlenül belement a játékba. Némi elégtételt jelentett a számára, hogy azt hallotta osztálytársaitól, hogy az állatkert melletti fagyizóban a gyerekek saját maguk dönthetik el, hogy mekkora legyen a sült tésztából készült megcsavart tölcséren az adott fagyi gombóc, és már valósággal felvidult a szíve. Úgy tűnt, mintha a gyerekek tudná egyedül úgy kezelni az emberi bonyolult érzelmeket, mintha azok csak időlegesek lettek volna, mintha a fájdalom, és a sebzettséget is egy füst alatt eltudnának felejteni! Ez az amit a felnőtteknek mindez idáig nem sikerült tőlük eltanulniuk… 

             

 

    

 

        

 

  

Új novella

 

          

 

A SUTASÁG FÉL EGÉSZSÉG!

 

 

Az rektor főhelyettesi komor, és meglehetősen tekintélyt parancsoló iroda ajtaja lassan, és feltűnően baljóslatúan kinyílt…

- No, mi lesz már?! – sürgette a megszeppent, és lelkiekben már bizony jócskán megtöretett hallgatókat, egy hang, amivel talán életükben akkor találkoztak első nekifutásukban, és ami valószínűleg – legalább is egyeseknek egész életében nagy, és minden tekintetben meghatározó élményül szolgálhat!

- Azonnal küldöm is már a következő felelőt drága professzorom – felelte hangosan a titkárnője, mert azért illik tudni, hogy ilyen nagy formátumú, emblematikus embernek bizony már saját titkárnő járt -, csak hagyja, hogy a felelő levesse a télikabátját!

- Ilyen kegyes apróságokra nekem már nincs türelmem, Kőszegné! – adta vissza a választ a nagy, ódon, barnára festett tölgyfaajtó mögül, ami most még mindig – nem elhanyagolhatóan zárva volt, mintha csak odabent forralná egymaga sötét és kíméletlen terveit!

Közben a titkárnő, egy kissé suta, tétova, és esetlen, alig húszon egynehány éves, pufók, pirospozsgás arcú, rövid, barna hajú öltönyös fiatalemberről próbálta lehámozni szinte málhaként az őt feszélyező halvány-szín télikabátot, és a rá béklyók szorításaként megkötött sálat.

A fiatalember – mint már annyi esetben számtalanszor, most is talpig úriembernek mutatkozott, mert jóindulata, és hálája jeleként kezet szeretett volna csókolni a középkorú asszonynak, amit az; meglehet, azért mert kiváltképpen szokatlan volt neki, vagy csupán csak különös, és egyedi nyomban elhárított magától!

- Gyorsan, gyorsan fiatalúr! Mindjárt ordít a marcona próféta! – azzal elvette zsákvászonszínű, téglalap alakú aktatáskáját, és betessékelte az irodába.

- Íme, drága professzorom! A következő felelő is megjelent!

- Jól van! Kőszegné! Most távozhat! – azzal villámok késeit szóró, égő, barna szemeivel ajtaja irányába mutatott. A középkorú asszony – mint egy felszolgáló, vagy cseléd illedelmesen meghajolt, majd távoztában becsukta maga mögött, ezúttal leheletfinoman az ajtót, mert az öreg füle érzékeny volt az éles hangokra is!

- Szóval akkor, hogy hívják magát kedves Uram! - érdeklődött sandító, kíváncsi szemekkel. Olyan volt ebben a percben utánozhatatlan, és semmivel, és senkivel sem összetéveszthető, vibráló személyisége, és arca, mint aki bíróként megszokhatta már a bölcs tisztánlátás, és a lelkiismereti emberség bizonyos passzusait, és erkölcsi paragrafusait!

- Elnézését kérem a betolakodásért tisztelt professzor úr, a ne-ne-nevem Radev Albert!

- No! – kapta fel hirtelen ősz üstökét az öreg az íróasztal lidérces lámpája mögül. – Önnek igazán szépen csengő, bolgár neve van! Talán beszéli is egy keveset? Melyik a kedvenc bolgár költője? – látszott most az öregen, hogy az az erősen, már-már radikálisan eltompított kedvetlenség, és komorság, mely az elmúlt percekben jellemezte természetét, most egyszerre fölenged, és megszűnik: elpárolog!

Egyre érdeklődőbbé váltott át most a merev, konzervativizmusba burkolózó alaphang, hogy átadhassa helyét egy kíváncsiskodó gyereknek, akik igyekszik minél többet megtudni az őt körbekerítő világ dolgairól!

- A kedvenc költőm tisztelt professzor úr Hriszto Botev a XIX. századból! – adta meg a helyesnek ítélt válaszát.

- Ugyan, ugyan drága gyermekem! – emelte fel húsos, tömör, parasztos, és érdes tenyerét a próféta. – Botev maga is amatőr! De hallott már Goncsarovról, vagy Prokjevszíjről? – faggatta tovább kicsit karót nyelt áldozatát, mint valami vizsgálóbíró a vallatószékben, és a kivégzés előtt.

- Tisztelt professzor úr, sajnos ezeket a kiváló költőket nem ismerhetem, de mindent megfogok tenni, hogy pallérozatlan tudásomat tovább gyarapítsam! – mondta el a már előzőleg otthon betanított szöveget, amit még az apjától hallott. Ugyanis az öregebb Béltekinek az volt az elve, ha a tanár a szája íze szerint hallja a választ, elismerve azt, hogy Ő a legtanultabb elme az egész osztályban, hát akkor csak megbocsátóbbnak mutatkozik, mint annak előtte. Nem igaz?!

- Tehát, ha jól értettem az iménti motyogását, akkor magát behatóbban is érdekli a bolgár költészet? - emelte rá, most egyszeriben megváltozott, és talán sokkalta barátságosabb jóságos tekintetét az öreg professzor.

- I-I-Igen! Azt Hi-hi-szem! – dadogta.

- No, jól van már, jól van! Nyugodjon meg! Itt senki sem ellenség! Ebben a szobában minden ember csak jószívű barát lehet, természetesen annak a fényében, hogy kielégítő-e az irodalmi tudása!

Most egy pillanatig fölnézett a kellemes, szentjánosbogárfénnyel pislákoló, sötét réz olvasólámpája fénye mögül a falon trónoló Arany János időskori képmását ábrázoló fotográfiára, és mélyen eltűnődött.

- Mondja csak, kedves uram? Melyik tételt is húzta, mert az épp most kiment a fejemből!

- A huszonkilencest! Gárdonyi Géza novelláit! Különös tekintettel az én falum c. novelláskötetére!

- Ahá! Kitűnő választás! Az ember azt gondolná, hogy ennél könnyebb tételt már nem is szánhattak volna neki! Igaz-e?! – azzal megkockáztatott egy rafinált, hamiskás mosolyt, ami a professzorok társaságában is valódi kuriózumnak számított, és valódi ritkaságszámba ment!

- Hát akkor kedves Albert! Kérem, foglaljon helyet, és kap tőlem tíz percet, hogy elkészítse vizsgájának vázlatát. – közölte kimérten. – Ne kapkodjon, mindenre pontosan annyi ideje van, amennyi éppen szükséges! Csak pontosan, precízen, és természetesen szigorúan tessék ügyelni az összefüggések hálózatára! – De sajnos abban a pillanatban, amikor ezek a meglepően barátságos, és atyai intelmek elhagyták a bölcs professzor száját, hirtelen kivágódott semmivel, és senkivel nem törődve a barna, vaskos tölgyfaajtó, és egy szintén öltönybe bújtatott suhanc kinézetű, pernahajder sétált be rajta; aki nem volt rest, és míg egyetemre járt, szinte nem múlt el nap, hogy szóvá ne tegye, hogy ő csupán csak azért jár ide, mert az ügyvédi kamara termeiben már nem maradt számára férőhely! Kellemetlen fráterkülseje is ezt a pozícióját erősítette meg!

Nyurga, éles, fekete keretes szemüveget viselt, ami sokkal inkább azt mondhatnánk, hogy eltorzította arcának főbb tulajdonságait, és csinált belőle egy egoista, önző, és roppant cinikus figurát.

- Professzor úr, drága professzor úr! – szólongatta, mert időközben rájött egy kisebb asztmatikus fulladási roham!

- Ne türelmetlenkedjen édes fiam! Előbb fújja ki csak nyugodtan magát! Semmit sem szabad elkapkodni! Mindennek megvan a hatásos módszere!

A fiatal suhanc pontosan úgy tett, ahogy az öreg prof tanácsolta neki; levette a télikabátját, sálját, sapkáját, és majdnem kényelembe is helyezte volna magát, hacsak a bölcs tanár rá nem koppint a közlendője valódi fontosságára.

- No, fiam! Mit is akart pontosan elmondani? Mert amint maga is láthatja, itt éppen kollokválás folyik, és a helyzet roppant instabil!

- Drága professzor úr! Vallomást szeretnék tenni! – kezdett mélyen ható prédikációjába, és több mint valószínű, hogy azért alkalmazta ezt a fajta szakmai nyelveztet, mert hiszen maga is eredetileg ügyvédbojtárnak lett volna szánva! – Kegyelmet nem igényelek!

- Azt majd én eldöntöm! De bökje már ki, az ég áldja meg már magát! Mi az amit elszeretett volna mondani?! – lett egy kissé egyre türelmetlenebb, és dörmögőbb a hangja.

- Professzor úr! Tudom nagyon jól, hogy ennek nem fog örülni, de sajnálatos módon a Széchenyi Könyvtárból nem tudtam elhozni a Toldi szerelmét, így azt nem tudtam elolvasni.

Talán ezt az utolsó, lényegre tapintó mondatot nem is szabadott volna ennyire fesztelenül, és ennyire könnyelműen kimondania, mert amint ez eljutott a professzor hallójáratáig nyomban ördögi prófétává változott.

- Hogy mit nem olvasott el?! – förmedt rá, és most látszott csak igazán, hogy a néhány perce még annyira belsőséges, és érzelmes légkört egy ilyen pernahajder miatt sürgősen fel kellett függeszteni. Kis híja nem volt, hogy a próféta most fel nem kellett, és két jókora pofont nem kevert le a suhancnak, aki előtte állt, mint a győztes csaták tetterős vezére; csak éppen azt hagyta ki önmaga silány, és hitvány számításából, hogy a csatát elvesztette!

- Akkor most jól figyeljen ide, kedves fiam! – emelte meg dörgedelmes, mély, zengő tenorhangját. – Most rögtön kimegy ezen az ajtón, és addig vissza nem jön, amíg mind a harmincnyolc tétel anyagát betéve nem fúja, mint a nádi poszáta! MEGÉRTETTE?! – ez utóbbi szót már csak harsogta, mert hát, akinek Arany, Babits, és Vajda portréja díszíti irodalmi dolgozószobája falát, annak ez maga lehet a megvalósult, és megsértett szentségtörés!

- De hát professzor úr, drága professzor úr! Én igazán megpróbáltam minden tőlem telhetőt megtenni! - szabadkozott a suhanc, és megpróbálta volna még megmenteni a süllyedő hajóját!

- Többet nem is szeretnék hallani se róla! Fogja magát, és elkezd szépen olvasgatni, vagy gondoskodom róla, hogy ezt a szemesztert élete végéig megemlegesse! Most távozhat! – s dörgedelmes hangja ebben a pillanatban egészen egyszerűen nem tűrt maga körül ellentmondást, sem pedig tartózkodó kegyelmet!

Miután ez a kisebbfajta intermezzo lezajlott Radev úr került sorra, akit belső, önmarcangoló lelke – főleg a történtek hatása alatt, érthető, hogy roppant gyanakvóvá, és latolgatóvá lett egyszeriben!

,,Mi történik, ha nekem sem megfelelő a tudásom?! Páros lábbal repülhetek, égő pofonnal a képemen!” – s midőn ezek a merőben negatív gondolatok metszették keresztbe agya főbb közlekedési csomópontjait, már beszélni, és nyilatkozni is kellett, az adott, húzott tételével kapcsolatosan.

Az öreg professzor ugyanis túlontúl büszke, és talpig ember volt a talpán ahhoz, hogy ezért a kissé kellemetlen közjátékért elnézést kérjen, illetve, hogy lelkiismeretét egyáltalán ilyen módon megnyugtassa! Megpróbált visszatalálni, és újra felvenni a meghitt, és bensőséges, baráti légkör elhagyott foszlányait és roppant, szinte égető figyelemmel csöngött most a vele szemben reszkető felelő minden szaván.

- Az én témám Gárdonyi Géza novellái, különös tekintettel az én falum c. novelláskötetre! – mondta ki ismételten a tétel címét, s azzal belekezdett az adott novellák kissé nyegle, és szakmai szempontból sokkal inkább egyfajta spontán, és szinte gyermekien naiv megközelítésébe, és elemzésébe!

Amikor mondandójának végéhez közeledett, - nem feledkezve meg arról sem, hogy a professzor úr könyvéről (amit szigorúan mindenkinek meghagyott, hogy kötelező elolvasni), elmondta az odavonatkozó utalásokat, és megjegyzéseket, a bölcs prófétának több mint valószínű, hogy olyannyira megtetszhetett a pufók fiatalember részletekig tudott olvasottsága, hogy kicsit felemelkedett íróasztala mögül, miközben a kissé félszeg, és suta fiatalember figyelmesen az öreg Arany János arcképét mustrálgatta, és silabizálta, majd jókedvében hirtelen ennyit közölt:

- Nagyon is imponál nekem az olvasottsága tisztelt uram! – majd alig egy jól teremtett huszáros, erőteljes kanyarítással gondosan körmölni kezdett a leckekönyv halottas lapjaira valamit – különös tekintettel az ,,egyéb megjegyzések” rovatba, majd csak annyit fűzött az egész precízségig fokozott műveletéhez hozzá:

- Kedves Albert fiam, talán jobb lenne, ha az indexét a folyóson nézné meg! – Mit később kiderült – de ez már a folyosó szikár, és önmagában megkeményedett folyosóján következett be, Radev Albert aznap abban a kivételes szerencsében részeltetett – mint később kiderült gyakorlatilag egyes-egyedül a csoporttársai között is, hogy jeles érdemjegyet kapott irodalomtudományi kollokviumára! S hát ilyen esetekben persze ,,egyeseknek” természetes, ha hogy majd megpukkadnak az irigységtől!                  

 

Új versek

 

 

 

BIZONYTALANSÁG HÁLÓJÁBAN

 

Apám a bizonytalanság hálójában áll,

szétnéz merengve mint sokat megélt,

tapasztalt s talpig beidőzített férfi,

alig merek már fiatal arcképével farkasszemet nézni

– apám a bizonytalanság hálójában vergődik s áll:

Mint aki hirtelen útnak indult végzetes

s nagy ismeretlenségek bölcs szavára, -

 

lőrésmagasságból gazdag bércek vonulatait látom,

borzongó, őszies sövényeiket,

s tanulgatom makacsos kedvvel

az örökkön zabolázhatatlan,

természeti leckét:

,,Meg ne add Magad!” – Kutyák csahos kórusa

ordibál az utcán felváltott,

dörgő hangokon – hogy menekülök s visszabujkálók panel-vackomba,

hacsak őket meglátom!

Röhögnek a vérebek szabadon eresztve,

szabadságolt hóhérokként, négylábú veszedelmekként!

– Apám nincs jól!

Asztmatikus rohamok,

orkános oxigén-hiányok fojtogatva

sivatagosítják bozontos tüdejét!

Az orvosok is kedveskedő foglárokként

szerették próbálgatni kitartott türelemmel

betegük tűrőképességének határait!

 

Púposodik hegyek meggörnyedett háta

– a látóhatáron át, még pattogó ostor:

Villámkés cikáz, nőstény-alkonyatok búja csókjaival alszik el a napsugár.

Holnap majd új megpróbáltatások záporoznak:

Vagy engedelmes fűzként meghajolsz,

vagy tűröd, mint elítélt hogy játékszerként

olcsón s rongyként kibabráljanak veled!

 

Óvatosan, völgy-mélyek fogságából ércharang szól

– Apám a bizonytalanság hálójában vergődik,

áll egyre nehézkesebben mozdul már,

megtermett s mégis cingáros teste.

Nem hív, nem int, csupán hosszasan torkát tornáztatva,

dörmögve hangszalagokat köszörül

– Az Ember születésében elkezdett végső visszaszámlálással

adózik kölcsönként a halálnak!

Meglehet, apám szépen, lassan megkeseredik,

s mint a nyers citrom megecesedik!

 

 

Dözsölt kalamajka komédia

 

 

 

 

 ELSŐ RÉSZ

 

(A szín üres; kívülről mintha csicsergő női hangok hallatszanának be; egy zuhanyzó részletét láthatjuk; odabent bőséges vízsugarakkal éppen fürdik János az izompacsirta; Ilcsi belép a színre, és azonnal odalopakodik a zuhanyfüggöny szomszédságába leskelődni: vágyakozó sóhajtások hagyják el dúsított ajkait, mint akit többre vágyik az életben, és mégsem kaphatja meg; óvatosan még elnézi gyönyörtől ámulva a dagadó izomkötegek sokaságát majd visszajön gyorsan a zuhanyfüggönytől, mert időközben János elzárta a vizet)

 

ILCSI (áradozó, gyönyör hangjon) Nahát! Én észre se vettem, hogy te itt vagy? (mint aki már pontosan sejti a választ) Hogy vagy? Mi újság?

(János fürdőlepedőt köt derekára, kidolgozott, Antik-szobor csípőjére, miközben azzal bíbelődik, hogy még egy utolsó pillantást vet a fürdőtükörben vadiúj frizurájára, és szépen domborodó izmaira; mint aki valósággal önmagába szerelmes)

JÁNOS Remekül! Pompásan! Mióta van ez az új tömegnövelő turmix azóta az izmaim i szemlátomást nagyobbak és szexisebbek lettek! Mondd csak? Te mit gondolsz?! (odamegy kihúzott testtartásban Ilcsihez, akinek veszettül dobolni kezd a szíve, mert nagyon vonzónak találja az izompacsirtát; finoman tapogatni kezdi a robosztus bicepsze izmait)

Oh! Szépfiú! Itt aztán van férfierő! Mennyit tudsz kinyomni?

JÁNOS Hahaha! Nagyon jó pofi vagy kicsi lány! Amennyit csak kell! Akár még egy úthengert is könnyedén felemelek! Vagy mondjuk olyan habkönnyűségeket, mint Te! (nem törődve a fürdőlepedővel, amit dereka köré csavart fölkapja a megilletődött fiatal nőt, és párszor fölnyomja a levegőbe) Szeretek veled tornázni cuncibébi! Hadd paskolhassam meg azt a feszes kis fenekedet!  (finoman megpaskolja Ilcsi fenekét; a nő hagyja magát kényeztetni, mire betoppan a színre férje)

TÓNI (kellemes külsejű, idős úr, aki meglepően kivirult gyönyörű felesége mellett; látszólag úgy érzi magát, mint aki tökéletesen elégedett az életével; nem is sejti még, hogy felesége a fiatalabb korosztályt kedveli; Ilcsi azonnal lekászálódik az izompacsirta bicepszeiről; tétován, és megszeppenten megigazítja kis szoknyácskáját)

ILCSI (erősen mentegetőzik, kifogásokat keres, hogy mentse magát) Szervusz Drágám! Mondd csak? Hogy utaztál? Biztos nagyon megéheztél ugye?! Főztem neked valami finomat! (odarohan hozzá az aggódó hitves álcájával, és úgy tesz mint aki tényleg szerelmes az urába) Annyira erős, és bátor vagy! Tökéletesen felizgatsz!

TÓNI Fölösleges kisgalambom ennyire pedálozni! Én vagyok a világ legszerencsésebb embere, hogy észrevettem a sárgaföld mocskában egy fényesen tündöklő kis drágakövet, és kicsiszoltattam, hogy méltó legyen a nőiesség kritériumaihoz! (összedörzsöli két ormótlan tenyerét, mint aki jó munkát végzett; megpillantja közben az izompacsirtát, és kérdően feleségére néz) És az úriemberben kit tisztelhetek?

ILCSI Ja, hogy Ő… ízé… Ő csak a legkisebb nővéremnek a pasija… egyébként itt lakik nem messze… gyakorlatilag olyan, mintha a szomszédunk lenne… (cinkos pillantást vet az izompacsirtával, mint akik máris szövetkeztek abban a titkos reményben, hogy Tóni nem sejthet meg semmit; János félszegen kicsit közelebb merészkedik; már nem akkora a mellénye, mint korábban; Tóni hozzálép és üdvözli)

TÓNI (kézfogásra nyújtja a kezét, üdvözlés) Köszöntöm szerény hajlékomban kedves Uram! Bocsásson meg… hogy is hívják?

JÁNOS (szabadkozva) János… Jancsi…

TÓNI Ha megtisztel vele inkább megmaradnék a Jánosnál! Az valahogy férfiasabb, és tiszteletet parancsoló! (tüzetesen végigméri; minden apró részlet egyszerre lenyűgözi, és érdekli is) Hát önnek aztán nagyon jól kifejlett izmai vannak fiatalember! Csak nem spenótot evett egész életében mint Popeye? (finoman igyekszik ironizálni)

JÁNOS (semmit sem ért az egészből) Bo-bocsánatot kérek… hogyan?

TÓNI …Már úgy értem, hogy bizonyára komoly, és kitartó szenvedések árán valósította meg a fizikális kiteljesedés erőnléti nimbuszát!

JÁNOS Ahogyan magának jobban tetszik nagyapó! (párat odakacsint a fiatalasszonynak, aki titokban még mindig vágyakozó, epekedő pillantással szempilláit rebegteti felé)

ILCSI Igen! Tudod szívecske… János az én hatalmas segítségem! Ha bútort, vagy valami nagyon nehéz holmit meg kell emelni, vagy mozdítani bármikor szólhatok neki, és sohasem kell csalódnom a teljesítményében, mert mindig kisegít!

TÓNI (megvakarja enyhén kopaszodó, ősz üstökét) Oh, hát ennek szívből örülök! De ha már ennyire figyelmes az Úr, meghívhatnám vacsorára?

ILCSI Nagyon figyelmes vagy szívem, mint mindig, de attól tartok, hogy Jánosnak még rengeteg dolga akad a háza táján, és nem lehetünk hozzá eléggé figyelmesek, hogy minden szabadidejétől önkényesen megfosszuk! Nem igaz?! (flörtölő szemével legszívesebben majd felfalná a megszeppent izompacsirtát, és vágyakozó pillantást vet rá)

TÓNI Igazad lehet kis tündérem! Akkor hát… még egyszer nagyon örülök, hogy megismerhettem, és segít és elnézi a feleségem minden gondját-baját!

JÁNOS Semmi gond nagyapó! (méteres izmait tornáztatva; ami meglátja Ilcsi neheztelő pillantását azonnal leesik neki a tantusz) Akkor talán én… jobb is ha megyek… és máris munkához látok…

ILCSI Igen drága Jánosom! Az nagyon jó lesz, és majd talizunk! (egy névjegyszerű kis kártyát csúsztat János fürdőlepedőjébe, mire az megfogja és óvatosan, hogy meztelen testéből több már ne látszódjon szemérmesebben távozik a színről)

 

Kis csend

 

TÓNI Drágám! Mondd csak meg apucikádnak, hogy mi bántja aranyszívedet? (babusgatón, becézgetve)

ILCSI Nagyon jól tudod drágám, hogy én mindig a kedvedet kerestem és… imádom, hogy bármit is kérjek te mindent megveszel, és meg is teszel értem…

TÓNI Azt akartad mondani ugye, hogy de… még valami hiányzik!

ILCSI Ha veled lehetek életem nekem már semmi sem fontos, csak a te boldogságod! (tetetett, felszínes számítósággal, ravaszul mosolyogva)

TÓNI Tudod, már biztosan el is felejtetted, hogy amikor megismerkedtünk, és rád néztem, mintha a meg-nem született lányom nézett volna velem farkasszemet, és a döbbenet volt talán az oka, mely összehozott minket!

ILCSI (kicsit neheztelőn, cinikusan) Ez a legfőbb vonzerő! Pedig én biztosra vettem, hogy a bombázó szépségemmel tudtalak azonnal elvarázsolni, és levenni a lábadról! (kedveskedőn az ölébe kuporodik, és megcirógatja kétnapos hófehér borostáját az arcán) Te kis mackóka! Az én drága állatkám! Imádlak! (cuppanós csókot nyom az arcára, ami nagy, stigma-sebszerű foltot hagy a másik arcán)

TÓNI Kicsi szívem! Mit szólnál hozzá, ha bérelnék egy jachtot, aztán uccu és irány az Atlanti Óceán? Meg sem állnák Borabora-szigetéig!

ILCSI Jaj, mucuskám! Lehet egy kisebb kívánságom?

TÓNI (hagyja magát kényeztetni) Kagylócskám! Neked bármit!

ILCSI Mit szólnál hozzá, ha Jánoskát is magunkkal vinnék! Tudod ő egyke volt egész életében, és szinte ki van éhezve mások szeretetére!

TÓNI Drágám! Számomra minden aprócska óhajod is szent parancsolat!

ILCSI Drága vagy! (újabb cuppanós csókot ad az arcára) Nem is tudnám, hogy mihez is kezdhetnék én ebben a fejére állított, bizonytalan világban a te megértő jóságod nélkül?

TÓNI Hát, attól tartok csak így… magunk között kénytelen volnál robotolni, amiből viszont nem élvezhetnéd az élet luxus kényeztetését!

ILCSI Jaj, annyira okos eszed van bubuska! Mondtam is a többi csajszi barátnőmnek, hogy az én pasimnak bizony nincsen párja! Tudod te, hogy mivel jöttek? Hogy mit kérdeztek? (mint aki visszafojt, vagy elejt egy csicsergésszerű kuncogást) Képzeld csak hahha… azt kérdezték, hogy hogyan boldogulunk mi este az ágyban, ha nincs kéznél Viagra? A kis pimasz rüfkék!

TÓNI Szerintem a testi kapcsolataink ápolásához nem feltétlenül van szükségünk segítségre, hiszen megy az anélkül is!

(Ilcsi nem figyel oda; mintha teljesen el lenne merülve gondolataiban, meg se hallja, amit a férje mondd neki)

ILCSI Persze… persze…

TÓNI Jól vagy kis bogárkám? Olyan szórakozottnak tűnsz egész álló nap! Csak nem vagy fáradt, kimerült? Hát persze! Tudtam én! (megrémül, megijed) Biztosan azok a hülye libuskák mondták neked, hogy duplázd csak meg bátran a konditermi adagodat, hogy ezzel is jobban imponálj a drága férjednek! nem igaz?!

ILCSI (még mindig nem figyel oda, mert János méretes bicepszén jár az esze) Hogy? Mit is kérdeztél drágaságom?!

TÓNI Nem érdekes! De kis galambom kímélhetnéd magadat legalább egy csöppet az én kedvemért! Hát hogyan vágjunk bele a babakészítésbe, ha ennyire elhivatott mártíromsággal szenvedteted már így is észbontó testedet!

ILCSI (meglepődik, mert gyerek még nem szerepelt a tervei között) Bébimaci! Hogy mondtad?!

TÓNI Csak azt próbáltam meg elmagyarázni, hogy azért még mindig érzek magamban annyi energiát, hogy férfi lehessek, te pedig gyönyörűséges, virulgató, ifjú hölgy vagy! Hát mi kell még?!

ILCSI (enyhén neheztelőn, kifogásokat keresve) De hát kicsi szívem! Ilyet nem szabadna csinálnod! Hisz magad mondtad, hogy az orvos azt mondta, hogy kímélni kell a szívedet, nehogy infarktusod legyen, mint régen! Annyira aggódom érted!

TÓNI Drágám! Kockázat nélkül nincs győzelem! Szerintem most azonnal vágjunk bele a családalapításba, aztán majd meglátjuk mi sül ki a dologból! Rendben?!

ILCSI (húzódozik, szabadkozik) Ne haragudj mackóka, de nem érzem, hogy kényeztetnél! Nem érzem a babusgatásodat, és azt hogy igazán akarnál engem! (számító, körmönfont taktikával)

TÓNI Kis galambom hát hogy tehetném jóvá bűnömet, mondd?! (rituálisan letérdel előtte, ami egyébként sem szokása, mert ahhoz van szokva, hogy előtte hajbókoljanak; mint akinek most túlzott bűntudata van)

ILCSI Tudod mit babucikám! Utazzunk el Te meg Én, meg Jánoska, és olyan jól fogjuk magunkat érezni, mint még soha! (segít Tóninak nagy nehezen feltápászkodni, miközben az esze mindeközben János kimunkált testén ábrándozik)

TÓNI Ahogy parancsolod kicsi szívem! És még mit szeretnél? (kedvesen megfogja kacsóit, és babusgatni, csókolgatni kezdi)

ILCSI …Hát… talán egy vitorlást! Még soha sem ültem egy igazi hajón! De jó lesz egy csónak is, ha más nem akad!

TÓNI Ugyan már kis butaságom! Ne bolondozzunk! Te is tudod, hogy mindent eltudok intézni, csak vár egy pillanatig… azonnal jövök és telefonálok! (gyorsan elviharzik a másik szobába a telefonhoz, hogy felhívjon valakit; Ilcsi még türelmesen vár valakit, addig a színpad előterébe megy és farkasszemet néz a közönséggel)

ILCSI Ezt a vén bolondot! Úgy szolgál, mintha egy hűséges, hülye kis pincsikutyuska lenne! Ez az én titkos fegyverem! Még nem is sejti a marhája, hogy mit forralok ellene… (gyilkos, számító mosolyt ereszt meg)

TÓNI (hamar visszatér, és kedve valósággal ujjongó)  Már itt is vagyok! Ugye hogy nem késtem azért annyira sokat?! Lefoglaltattam az egyik apartmant, és hozzá egy kis öblöt, édesvízi lagúnával, és képzeld csak mi lesz a meglepetés?!

ILCSI Csak nem?! (ujjongó örömmel kitörve) Vitorlás! ÉLJEN! Te vagy a világ legdrágább kincse babuci! (össze-vissza csókolgatni kezdi)

TÓNI (lefejti óvatosan magáról izgatott barátnőjét) Azért ne siessünk, egyelőre csak nagyon boldoggá szeretnélek tenni!

ILCSI Akárcsak én… (számítón)


Csend

 

TÓNI (magában) A kutyafáját! Hatvanéves elmúltam, és még egy gyereket se tudjak összehozni! Micsoda dolog ez?!

(Benéz a két szomszéduk Pali és Marcsi; mindketten harmincas éveik elején járnak; afféle mintaházaspár, mintaszerű viselkedéssel, mintszerű gesztusokkal, még a mosolyuk is mű, és egyáltalán nem hiteles. Úgy néznek ki, mint egy tökéletesnek hazudott élet sakkfigurái, amiben ők maguk sem veszik észre, hogy süllyednek, mégis boldog, kiegyensúlyozott arcot vágnak)

 

MARCSI Gyere már Drágám az ég áldjon meg! Hagyd a slagot, majd föllocsolsz később!

PALI Jaj, kagylócskám! Te is tudod mennyire kényes a gyep! Ha most nem locsolom meg elszárad, és előbb-utóbb kiég a fű! És akkor megint loholhatok fűmagért, hogy a mi házunk lehessen a környéken a legszebb!

MARCSI Ha a testi kapcsolatunk is ennyire kiegyensúlyozott lenne, nem kellene leállnunk minden egyes menet után! (epekedik, sóhajtozik)

PALI Ez fájt tőled kicsi szívem! (megbántott hanggal)

MARCSI (odalép hozzá, megsimogatja arcát; és párszor meg is puszilgatja) Jaj, kis angyalom! Árva szentem! Te is tudod, hogy csak a szám jár! Nem gondoltam komolyan! Én csak szerettem volna boldog és elégedett lenni!

PALI Szerinted rosszkor jöttünk?! (éber figyelemmel körülnéz, de senkit se lát)

MARCSI Lehet, hogy huncutkodnak még egy kicsit a hálóban! Ez természetes vagy nem?!

PALI Jaj! Hogy lehetsz ennyire… Butuska! Nem látod, hogy a kedves barátnődnek csak a vén fószer zsetonja kell!

MARCSI Hát ezt meg honnan veszed?! (csípőre tett kezekkel, mint akit szabályosan felidegesítettek)

PALI (csitítólag) Édes, drága bogárkám! Kis egyetlenem! Tudod, hogy nem úgy gondoltam! De használjuk már az eszünket! (kicsit suttogóra veszi a figurát) Szerinted miért volt a barátnődnek annyira fontos a házassági szerződés? Ingó-ingatlan vagyonelosztás stb.?

MARCSI Ezt most csak úgy mondod! Már tudom! Féltékeny vagy, mert amikor elvettél neked csak egy használt Wolswagened volt, nekem pedig önálló Cabrióm!

PALI Haha! (ironikusan) Nagyon vicces vagy! De törd csak nyugodtan a fejed! Miért van az kérdezem még csak, és jó volna, ha nem kapnád fel a vizet – hogy itt van ez a bombázó virágszál, és egy ilyen vénséges, sótlan pacákhoz hozzámegy! Hát nekem mondhatsz akármit, de biztos nem azért tette, mert csak úgy dúl közöttük a turbékoló szerelem!

MARCSI …És ha éppen te tévedsz?! (naivul) Mi a helyzet akkor, ha te nem látod a dolgok valódi értelmét, és összefüggéseit?! Csak jártatod azt a nagy szájadat!

PALI Jól van! Győzött a ráció! Vegyünk akkor egy egyszerű példát! Jó?! Tegyük fel, hogy én korosodó, vén trotty vagyok, egy valóságos kripli, aki talán utoljára ifjúsága teljében lehetett Adonisz! Mit csinálok?

MARCSI Mondd csak meg te! Ha már ennyire jó a képzeleted! (karba teszi a kezeit, várakozik)

PALI …Hát nem egy lepukkant háziasszonyt fogok magam mellé társnak választani, hanem minimum Miss Címlaplányt! Érted már?!

MARCSI Mire akarsz ezzel célozni?! (megdöbben) Csak nem azt akarod ezzel állítani, hogy ez egy nyitott kapcsolat?

PALI Miért kicsi drágám? Lehet ezt másként is érteni?!

MARCSI Egyszerűen nem hiszem el, hogy folyton ezen jár az a híg agyad! Amióta felbukkant az az idióta János, azóta mintha téged is teljesen kicseréltek volna! Még idiótább lettél, vagy csak az eszedet hagytad a gatyádban?! (mint aki védelmébe venné barátnőjét)

PALI Drágám! Mindketten felnőttek vagyunk, és én azt hittem, hogy veled majd lehet kicsit értelmesebben is beszélgetni!

MARCSI Mármint azt akartad mondani, hogy kulturáltabban, igaz?!

PALI Hát… valahogy úgy!

MARCSI Nos, hát akkor! Igazán kár érte, hogy máris csalódást okoztam! De én nagyon kedvelem a barátnőmet, és tűzbe tenném érte a kezemet! Van neked arról fogalmad, hogy mennyire nehéz egy kövér, pattanásos, szemüveges kamasznak a gimiben, ahol mindenki ugratja, cseszteti a másikat lefogyni, és kicsit is csinosabban öltözködni, hogy felfigyeljenek rá?! Tudod te mit jelentettek a sorozatos megaláztatások, hogy gúnyolódások céltáblája voltam egész életemben a túlsúlyom miatt, és alig voltak barátaim, akikre számítani tudtam volna! Tudod is te, hogy mennyi szenvedésembe, lemondásomba került, mire így nézhettem ki, ahogy most láthatsz?! Gőzöd nincs, kis haver! (mint aki teljesen az igazság bizonyítható sodrása alá kerül)

PALI (csitítgatja, vigasztalná) Jól van kis bogaram! Csss! Nyugodj meg drága szentem! Már elmúlt! Nincsen semmi baj!

MARCSI Tudod mit sajnálok én – sok egyéb dolog mellett -, az életben?

PALI Te mondd meg Drága!

MARCSI Azt, hogy bárcsak ismerhettük volna egymást gyerekkorunkban, mert akkor nem kellett volna ennyi mindent részletesen elmondanom, míg teljesen megismerjük egymást! (kissé neheztelőn magára)

PALI Drágám! Én annyira örülök, hogy veled hozhatott össze a Sors! Ezt tekintem a legnagyobb ajándéknak az élettől! Tudod miért?

MARCSI Ki vele!

PALI Azelőtt nagyon bunkó voltam – ma már belátom -, az olyan teltkarcsúbb, molett-típusú hölgyekkel, akik látszólag abszolút nem adtak magukra, és úgy néztek ki, mint akik tökéletesen elhanyagolták magukat! De ma már őket is Embereknek tudom látni, mert te felnyitottad a szememet, és a helyenként önző szívemet! (leborul Marcsi lábai elé, és megcsókolja aprócska lábait) Köszönöm, hogy vagy nekem!

MARCSI (igazán meghatódik, és percekig szóhoz se jut) Ez… ez egy kicsit már sok lesz!

PALI …De Drágám! Hát nem érzed át, hogy mennyi mindent kellett átélnünk, hogy tökéletessé lehessen akárcsak ez az egyetlen, örökkévaló pillanat?

MARCSI De, de! Nagyon is! Most, ha megbocsátasz! Elengednéd a lábaimat, amire még szükségem lehet?

PALI Oh! Pardon! Hát persze, persze!

MARCSI De most jövök! Te is hallod?

PALI Én nem hallok semmit szívecském!

MARCSI Ettől félek én is! Ebben a lakásban most túlzottan hallgat a csend… (sejtelmesen, hátborzongatón)

 

Csend

 

Odakintről csöngetés hallatszik; János jön kitornázott, felpumpált felső testtel)

 

JÁNOS Szevasztok gyerekek! Hát ti meg mit kerestek itt? (meglepődik)

PALI Szervusz kérlek! Mondhatjuk úgy is, hogy csupán átjöttünk üdvözölni rég nem látott kedves szomszédainkat!

JÁNOS Á! Vagy úgy! Okés! (kissé flörtölős pimaszsággal végigstíröli Marcsi testét, és nagyokat kurjantgat, fütyül hozzá) Hűha! Ez igen! Kisanyám! Mondd csak ciccám? Neked ki a személyi edződ?

MARCSI (szándékosan körbefordul, hogy a tökéletes műférjét is provokálhassa, és kicsit féltékennyé is tehesse) Ez mind biológia, és persze egy nagy adag akarni vágyás!

JÁNOS Hát nem mondom! Nekem sincs miért szégyenkeznivalóm! De ha ilyen formás kis popsival áldott volna meg az ég, és ilyen szépen ívelt, gömbölyded dudákkal, hát én bizony isten mindennap szerelmes lennék! Persze mindig más valakibe! Hihihi! (kuncog)

PALI …Nos, igazán kedves és figyelmes vagy öregem, hogy ennyi kellemes bókot szánsz az asszonynak, de a te barátnőd hol marad? (ironikusan)  

JÁNOS Mindjárt itt is lesz! (bárgyún mosolyogva, mint aki nem értheti a megjegyzést)

(bejön a színre Özv. Klápikné; jó hetvenfelé menő özvegy, kotnyeles öregasszony, aki mindig szereti tudni ügybuzgón, hogy mi történik, és mindig megkeveri az adott eseményeket, és szereti túlbonyolítani talán még saját életét is; szemlélődik, ácsorog; főleg a közönséghez beszél)

 

KLÁPIKNÉ (színpadiasan meghajlik) Üdvözletem a Győzőknek, kik seregeket otsromolva szálltak partra itt, hogy önző vétkeiket sutba vágva érvényesíthessék jogaik… Jó napot kívánok… (elhúzza a köszönést, akár a rétestésztát) Hát hogy s mint vannak gyermekeim?!

JÁNOS (megilledődött félszegséggel) Bo-bocsánat bébi néni, de… ö… de taliztunk mi már valamerre?!

KLÁPIKNÉ Hát azt hiszem kedveském, hogy ilyen szép megtermett daliás legénykére, mint maga biztosan emlékeznék! Mondja csak, lelkem? (odatotyog hozzá; megfogja a karját, mint valami jóságos nagymama; ebben a pillanatban kiszolgáltatott, és elesettséget tükröz egész jelleme)

Nem szánna egy házsártos vénasszonyra akárcsak pár percet is?

JÁNOS (meglepődik a szokatlan kérés hallatán, de rááll) Miért is ne! Ha jól megfizetni mama! Mennyit tudna felajánlani? (rákacsint, mint akinek flörtölési hajlamai vannak)

KLÁPIKNÉ Kedveském, aranyosom! Odaadhatom én magácskának a nyugdíjam felét is csak beszélgessen velem egy csöppet jó? Kényeztesse bepókhálósodott ösztöneim! (esengőn)

JÁNOS Annyira szupi, hogy még a vénlányok is buknak az izmaimra! Csak használt az a sok zsírnövelő termékflanc, no meg a szénhidrát, és fehérje kúra! A táplálék-kiegészítők pedig maga a csúcs! (látszik rajta, hogy repes a megérdemelt boldogságtól, amiben eddig valami miatt csak korlátozottan, és legfeljebb igen ritkán lehetett csak része)

 

(Pali és Marcsi közben tétován, és hezitálnak, egy helyben rostokolnak; mint akik szabályosan engedélyre várakoznak; figyelmes éberséggel vizslatják az öregasszonyt)

MARCSI …De drága kedves öreganyám! Hát hogy jutott eszébe, hogy ezt a nagyon csinos és roppant rokonszenves fiatalembernek ajánlatot tegyen? Hát nem tetszik látni, hogy most roppant elfoglalt a drága, mert éppen fűnyírásból jött, és olyan akár a csatakos ló?!

KLÁPIKNÉ (mint aki szándékosan süket, vagy csak úgy tesz, mint aki nagyot hall; fülét éberen hegyezni kezdi, és hozzá tölcsért formáz aszott, májfoltos kezeivel) Hogy? Mit akartál az imént aranyom? Kicsit rozsdás vagyok, és nagyon rosszul hallok?

PALI (átveszi a szót feleségétől) Drága anyácskám! Marcsika lelkem csak azt akarta mondani, hogy nem szükséges, hogy Jánost ilyen dolgokkal is fárassza! Tetszik érteni?! (erősen artikuláló hangon)

KLÁPIKNÉ (egyszerre maga is megjuhászodik, és már kicsit jobban hall; elmosolyodik) Értem én lelkem értem! Szereti a paradicsomos levest?

MARCSI Igen drága öreganyám! Az Uram valósággal imádja!

KLÁPIKNÉ (kicsit mérgelődve, mint akit félbeszakítottak) Nem magához szóltam volt kedveském!

MARCSI (bűnbánóan) Bocsánat drága mama!

KLÁPIKNÉ Drága gyermekem (Palihoz fordulva) Hát miért nem jön át egy jó kis háziasszonyos kosztra hozzám? Meglássa én majd garantáltan fölhizlalom, és az étekre sem lehet majd panasza!

MARCSI Ezt kikérem magamnak Mama! Az én Uramnak nincs szüksége rá, hogy tápláló ételeket vegyen magához! Egyelőre úgy hiszem még én is magabiztosan elboldogulok a konyhában!

KLÁPIKNÉ …No de Kedveském! Az édesanyja nem tanította meg magácskát arra, hogy a felnőttek dolgába ne üsse egyszer se azt a csábos, kis fejét?! Nahát, nézze meg az ember! Rontom-bontom! (kicsit házsártoskodva)

MARCSI (mentegetőzve) Jaj, Anyám! Hát miért nem veszi észre magát az Istenke áldja meg! Hát nem látja, hogy abban a békés korban van, amikor felesleges csél-csap dolgokkal önmagát felizgatnia!

KLÁPIKNÉ Ohó! Le az agarakkal édes lányom! Nagyon is jól tudom, hogy mire megy ki a játék! Azt szeretnéd ugye, hogy te vígan élhesd és szédíthesd továbbra is az én jó fiacskámat, miközben te vígan élheted a világodat! Hát arról sürgősen tegyél le; Tudd meg! Az anyai szeretet határtalan! (mint aki mindenre elszánt; vívó-támadó pózba ereszkedik úgy, hogy még a dereka is megroppan) Ha arc, hát akkor legyen harc! Oh! A keserves mennydörgésit neki! (fájlalja a derekát, miközben nem tud kiegyenesedni;  előbb Pali aztán Marcsi mennek hozzá felsegíteni)

 

PALI Csak nyugodtan öreganyám! Mindjárt segítünk magának! (Marcsihoz) Drága kis feleségem! Gyere és segíts!

MARCSI Hát azok után, ahogy velem beszélt, én egy szalmaszálat se tennék neki keresztbe! De… ha már ennyire szépen és előzékenyen megkértél… (megfogja az öregasszony egyik kezét és húzza-taszigálja, segítene lábra állni nagy nehezen)

KLÁPIKNÉ Jaj, drága Lelkeim! Ne húzzatok már! A végén még menten szétrepedek a valagammal együtt!

PALI Egyet se féljen Anyám! Mindjárt kiegyenesítem én azt a rakoncátlankodó gerincét! (fogja az öregasszony testét és akromabikus mutatvánnyal hátára veszi, majd jól megropogtatja elgémberedett, becsípődött csontjait, hogy Klápikné csak úgy vonyít)

KLÁPIKNÉ Auuu! Hogy azt a hét, meg a nyolcát! Ez nagyon fájt! Bárcsak ne volnék ennyire vén! Bizony mondom nektek fiatalabb koromban az egész mohó férfisereglet megfordult utánam! (nosztalgiázik) Változnak az idők…

MARCSI … Drága Mamácska! Meglehet nem is az idők változnak sokkal inkább a stílusokat, viselkedéseket irányító emberek! (kicsit kioktatóan, tudálékos hangnemben)

PALI No, de kérlek kicsi szívem! Hát nem látod, hogy ez a derék jóasszony élet, és halál közt lebeg, és csak mi tartjuk még fenn?! (valamivel aggodalmasabban, izgatottabban)

MARCSI Nekem ne mesélj édes Uram! Látom, amit látok! Vannak vénasszonyok, akik legszívesebben mosolyogva megforgatnák az éles pengét az ember hátában is, ha csak azt érzik, hogy egyáltalán valaki is szeretgeti, vagy kényezteti őket!

PALI Azért csak nem annyira tragikus a helyzet, vagy tán igen?!

MARCSI Ami a saját dolgodat illeti… ítéld meg magad! (tovább már nem segít a vénasszonynak; hagyja, hogy férje vonszolja át a kopottas kanapéra a szín közepére)

 

Csend

 

PALI Így ni! (megigazítja a díszpárnákat a kanapén, hogy az öregasszonynak biztos fekvése lehessen fájó dereka miatt) Így már sokkal jobb! Igaz-e öreganyám?!

KLÁPIKNÉ Jaj, jaj, édes egy fiam! Nem is tudod te mennyire sokat segítettél mások helyett is! (komfortos kényelembe helyezi magát, és megpróbálja élvezni az átmeneti jellegű kényeztetést)

PALI No, ugye! Figyelje csak meg drága mama! Még egy-két pillanatig tartja magát a makrancoskodó fájdalom, aztán huss… vége szakad!

KLÁPIKNÉ …Mint a te édes kis durcis galambocskád! (epésen)

PALI De mama kérem! nem szabad így beszélnie! Végül is az ő pénze is kell a fennmaradáshoz nem igaz?! (mint aki józan belátásra akarja bírni nem sok sikerrel)

KLÁPIKNÉ Figyeljétek csak meg édes drága gyermekeim! Ennyi erővel nyugodtan el is patkolhatok akármelyik véletlenszerű pillanatban, ha ,,egyesek” arra se méltatnak, hogy gondozzanak!

PALI (azonnal csendre inti) De csitt, mama! Ilyeneket nem szabad hangosan beszélni, mert a végén még azt képzelhetik a szomszédok, vagy az egyszerű köznapi rokonság, hogy nyúzzuk a drága mamát!

KLÁPIKNÉ …Pedig fiatalabb csitri koromban mennyivel fürgébb és csinosabb is voltam! És most (végigméri szánalmas, rongyos állapotát) Mivé tett, és gyepált engem ez a rusnya egy élet?!

PALI No, mamácska! Ezt most rögtön fejezze be, mert ha vissza találna jönni a ház úrnője akkor lehet nemulass! (bölcsen figyelmeztetően)

KLÁPIKNÉ Jól van, lelkem Fiam! Jól van!

Csend

 

( Ilcsi Jön vissza egy szépen becsomagolt gurulós bőröndöt húz maga után; leginkább a reptéren használatos utazó fekete kufferokra hasonlít, bizonyára rengeteg ruhával és egyéb holmival degeszre tömködve; kezei között kicsit idegesebben, és feszültebb türelmetlenséggel két repülőjegyet szorongat; nem mondta meg senkinek csak Jánosnak, hogy hova készül)

 

ILCSI Na, készen vagy már drága napsugaram?! Hát hol a fenébe csatangolsz már annyi ideig? Nem látod, hogy ezt a rengeteg fölösleges holmit is csak szükséges alibi miatt: kettőnk kedvéért pakoltam be? Igazán lehetnél hozzám figyelmesebb is!

JÁNOS Bocsika, bébi! De épp lent voltam a kondiban, mert nem akarok ellustulni, mint azok a szánalmas krapekok, akik csak hobbi kedvéért járnak oda! (saját magát stíröli nárcisztikus hévvel, miközben megtapogatja dagadó izmait, és bicepszét) Na, kicsi cicám! Hogy fest apuci?

ILCSI (vágytól égve odaszalad hozzá, és megtapogatja, miközben kéjsóhajokat ereget) Oh, Jancsim! Eszméletlenül izgató vagy! Valósággal máris rád vagyok gerjedve! Szökjünk el erről a nyomoronc vidékről, de azonnal! OKÉS?!

JÁNOS Mókuskám! Kis csibém! Hát a vén fószerral meg mi legyen?

ILCSI Őt már sikerült elintéznem! Azt mondtam neki, hogy csak egy hétre utazom el a barátnőim társaságában, mert ő most teljesen nyakig van melóval! Különben is miért venné észre? Már éjszaka sem áll fel neki…

JÁNOS Oh, bébi! Már alig várom, hogy a formás kis popsikádat a homokban simogathassam, miközben együtt aszalódunk a napon!

ILCSI Szépfiúcska! El se hinnéd mit tervezek én neked? (sejtelmesen, élvezettel rávigyorog, mint akinek szabályosan titkos tervei vannak, amit a másik nem sejthet) Alig várom, hogy monokinire vetkőzzek, és a hullámok között magadévá tégy! Ugye megteszed?!

JÁNOS (nekihevülten) Hát akkor mire várunk még ciccám?!

ILCSI Csss! Ne olyan vehemensen kis csillagom! Mindennek eljön még az ideje! Most az a legfontosabb, hogy Tóni ne foghasson gyanút, különben én is, és te is lebukunk és mehetünk amerre látunk, mert a luxusból ki leszünk kiebrudalva! Ugye világos voltam?!

JÁNOS Kagylócskám! nem tudom, hogy mire is célzol, de részemről O.K.

ILCSI Én is pontosan így gondoltam! Most pedig… (kecses eleganciával átadja neki a guruló bőröndjét, mert egy úrinőtől nem várható el, hogy saját maga cipekedjen) Kérlek vidd a csomagokat.

 

Csend

 

(Tóni lép be; mint egy izgatott gyerek úgy viselkedik most; kiderült, hogy mégis együtt utazhat ifjú feleségével, és ő is egy kisebb kuffert cipel, de ő a hóna alatt; annyira stresszes, izgatott, és frusztrált, hogy észre sem veszi, hogy felesége és János egymás között turbékolnak, és hetyegnek)

 

TÓNI Hát szervusztok gyerekek! (megtörli csatakosra verejtékezett homlokát és zsebkendővel) Képzeljétek el, óriási híreim vannak! Na, találjátok ki?

ILCSI De drágám! Tudod az orvos pár nappal ezelőtt említette, hogy illik mindig vigyáznod a magas vérnyomásodra, különben még komolyabb bajod lehet!

TÓNI (csak legyint a szóbeszédre, nem foglalkozik vele) Ugyan kicsim, ugyan! Tudja is egyáltalán az a sarlatán, hogy mikor érzem én jól magam, és nekem mi a jó! Már csak izgató, nőies látványod is felpezsdíti azonnal bennem férfiasságom rejtett csíráit! (észre sem veszi, hogy nadrágja enyhén, de láthatóan kidudorodik…)

ILCSI (izgatottan elpirul, mert erre nem számított) Node drága, édes prüntyőkém! Hát nem látod, hogy éppen kibukkanni készülődik a kisfőnököd? (mélyen elpirul, mint aki valami illetlenséget mondhatott)

TÓNI (hirtelen megijed; de tréfásan, bohókásan) Tényleg! Hoppá! Mindenkitől elnézést kell kérnem! (Ilcsihez) Kagylócskám akkor készen állsz az utazásra?

ILCSI Ez minden álmom és vágyam… (rejtetten, már-már fondorlatosan mosolyog)

 

Csend

Myrea Kérdez c. novella

 

 

 

MYREA KÉRDEZ

 

 

Csak délelőttre várták volna az elszabadult gyerkőcsereget a szülinap miatt, mégis al legtöbb szülő – valaki oknál fogva Szombat lévén -, ragaszkodott hozzá, hogy jóval fél három után hozza át a csemetéket egy kis gyerekzsúrra. Szép, november végi – az évszaktól eltérőn meglepően meleg nap volt -, és bár nemrég esett le az első hó közvetlenül Erzsébet-nap után a szokatlanul enyhe időjárás jégkásás, szürke sörbetté változtatta és alakította át a megmaradt hót.

Boronka a gyerekszobáját igyekezett rendbe tenni a jeles nap alkalmából, mert azt találta ki, hogy nem árt, ha az ember egy hónapban legalább kétszer takarít, mégis mindenki tisztában volt a feltett szándékával, hogy csupán azért rendez maga körül ekkora kicsit felesleges felhajtást, mert személyesen nagyon jó vendégeket és ismerősöket vár. A vendégek közül egyszerre négy hölgy is jött, és két fiatalabb úr. Mindvégig szándékosan maga mellé készítette a mobiltelefonját; természetesen arra az esetre, ha az illető, már alig várt, hogy esetleg felköszönti, vagy legalább további sok sikert, és jószerencsét kíván neki az életben. Most mégsem történt semmi. Egész álló este, mialatt a gyereksereg kedvére kiröhécselte, és végigbolondozhatta magát Boronka kedve túlzottan megcsappant, és főként az édesanyjának attól kellett rizikósan tartania, hogy amint behozzák a szomszéd fridzsider fogságából kedvenc marcipán ízesítésű, óriás dinószauruszos tortáját az életvidám, pufók kislány a meghatottság, vagy a szomorkás öröm következtében elbőgi magát.

Édesanyja volt a környék legremekebb fiatalasszonya; amellett, hogy elbűvölt mindenkit bájos, és közvetlen kedveskedésével, amellett bravúros, és egyszerre bámulatos szervezőtehetségről tett tanúbizonyságot. Ebben a házban mindennek – lehetőleg óramű pontossággal -, azaz halálpontosan stimmelni illett, és ha valami már csupán egy-két másodperccel nem felet meg, vagy nem egyezett, akkor máris felborult az aznapi napirend!

De Boronkáné most feltette magának, hogy ez az nap egyedül a lányáé, és mindent igyekezett elkövetni, hogy a kisebb továbbra is bekövetkező kellemetlenségek dacára a lehető legtöbb szeretettel halmozza el egyetlen gyermekét. Lánya apja a családfő még mindig dolgozott; kamionos volt egy nagyvállalat kötelékében, és egy hónapban szerencsésnek mondhatta magát, ha egy szabad szombat, vagy vasárnap alkalmával el tudott szabadulni! Viszont azt valósággal rühellte, ha a főnöke éppen aznapra tette a külföldi szállítás jogait, és kötelességeit, amikor éppen családja valamelyik tagjának volt születés – vagy neve napja.

Most úgy tűnt, hogy ő is késni fog, mert Hegyeshalomnál még mindig olyan vastag jégpáncél tornyosult a vámon, hogy azt a legjobb hólánccal sem lett volna ildomos átjárni, így maradt a tehetetlen, és idegzsibbasztó várakozás; amikor az ember egyedül van a gondolataival, és azok úgy tudnak vágni és metszeni, mint a borotvapenge, vagy a szándékosan kiélesített nádlevél.

Hirtelen megcsörrent a telefon:

- Halló… te vagy az prücsök? – szólt bele egy cigarettától erősen krákogó, köhécselő hang. Érződött rajta, hogy hordozója éppen most viaskodik a nátha és a megfázás általános jeleivel.

- Halló? Itt a Boronka lakás! Ki beszél? – illedelmesen betanították a gyereknek, hogy minden esetben ezt mondja, hogy lehetőleg később ebből ne kerekedhessen felesleges, és értelmetlen vita, vagy bárminemű nézetkülönbség.

- Hát, szia, kisbogaram! Nagyon sok boldog szülinapot kívánok neked kisöreg! Hapci! Bocsánat drágám, de tudod éppen meg vagyok egy kicsit fázva és kicsit szelel is az orrom! De ne félj, megígérem, hogy hazamegy hozzád, és gyönyörű ajándékot kapsz majd tőlem! Addig is tudnád adni egy kicsit anyát? Szeretnék vele egy pár szót beszélni!

- Persze! Azonnal adom! – s olyan kis megható fürgén, mint egy kis boldog hős szaladt máris anyához, hogy hallotta apa hangját, mint akinek fülig ér a szája az általános boldogságtól.

- Anyu, anyu!

- Tessék szívem? – az anyuka papírtányérokat, és papírpoharakat rakott egy kupacba az ebédlőben, ahova a vendégek fogadását tervezte.

- Apu van a kagylóban és veled akar beszélni! – adta át az üzenetet, és persze a velejáró kagylót.

- Köszönöm, kicsim! Ez igazán rendes tőled! Kérlek, befejeznéd addig helyettem is a terítést? – azzal fogta a kagylót, és megpróbált egy fokkal mosolyogni az egész dolgon.

- Már megyek is! – s az ünnepelt már csinálta is a dolgát, ahogyan el-elleshette anyától a szakszerű, és minőségi terítés alapelveit, és aprócska fortélyait.

A fiatal asszonyka kicsit hátrébb vonult, míg fia a terítéssel gyerekmódján pepecselt, és szándékosan lehalkította a hangját, mert meggyőződésévé lett, hogy vannak dolgok, amiket kiabálva, és dühöngve nem biztosan tartoznak egy gyerek fülébe.

Hátrament és halkan beleszólt a kagylóba:

- Te vagy az?!

- Szia, ne haragudj időközben hatalmas vihar kerekedett, de megígérem, hogy megpróbálok majd valamikor hazakeveredni, jó?! – hallotta férje meggyötört, és most az influenza fogságában senyvedő hangját.

- Még van bőr a képeden, hogy csak most telefonálsz? Tudod te hogy milyen nap van ma?! – egyszerre mint a méreg tört ki belsejéből az elfojtott, komisz indulat.

- Kérlek, ne veszekedjünk, mert tudod nagyon jól, hogy azt én is ki nem állhatom! Bocsánatot kérem, de megmondtam a kis bogarunknak, hogy az ajándékát személyesen szeretném majd átadni, és biztos vagyok benne, hogy nagyon fog neki örülni, még ha ma még nem is lehetek mellette! – próbált világosan, higgadtan, és nyugodt tempóban beszélni feleségével, de érezte a hangjából mennyire feszült és zaklatott.

- Hát tudod mit? Egyen meg az isten fészkes hidege! Csak fagynál ott a hidegbe! Én nem kértem tőled semmi mást, csak azt, hogy a fontosabb ünnepnapokon, amilyen a mai is legyél itt! Hát túl sokat akartam ráerőszakolni, mi?! Hogy képzelted, hogy ez a lányod egyik legfontosabb napja, és akkor még van képed fölhívni, meg jó pofizni vele, hogy nemsokára majd hazajössz??? – s már biztosan elkerülhetetlenné vált amit mindenképpen szeretett volna megkerülni, hogy ki ne tudódhasson legalább csak a mai ünnepnapra ne – egy héttel korábban már beadta a válási papírokat.

- Anyuci! Így jó lesz? – hozta vissza a szépségesen megterített asztalról a megmaradt bohócmintás szalvétákat a kisgyerek.

- Látod, hogy éppen fontos dolgokról beszélek, vagy nem?! – szemei ellentmondást nem tűrően valósággal vérben forogtak és bizony nem sokon múlott, hogy el ne veszítse a tartalék hidegvérét és két nyaklevest meggondolatlanul le ne keverjen imádott gyermekének saját önző meggondolatlansága miatt!

Hirtelen visszafogta magát, mert rájött, hogy ez a lánya napja, és nem fogja magának megengedni azt a szemtelenséget, hogy a jó hangulatot is porig alázza; mosolyt erőltetett magának, ami most művészire sikeredett, és egyáltalán nem tűnt hitelesnek, mégis ahhoz éppen elégnek bizonyult, hogy meggyőzze a gyereket, aki már odáig hajszolta magát kicsiny lelkiismeret-furdalásában, hogy jelentősen sírásra görbült a szája!

A fiatalasszonynak – látván, hogy milyen kényelmetlen s megalázó helyzetbe hozta rajongásig szeretett csöpp fiát -, rögtön letérdelt hozzá, és szorosan magához ölelte. ,,Csak most egyetlen könnyet se ejt, különben minden elveszhet!” – Csupán jelentős szipogásra futotta, miközben erősen behunyta gyönyörű, ibolyakék szemeit.

- Kicsi lányom! Ne haragudj rám, nem akartalak megbántani! – s úgy szorította, mintha élete értelme abban a percben valami sorsdöntő cselekedetet hajtott volna végre, csupán azzal, hogy szépen, gyermeki esztétikával, és egyszerűségre törekedve megterítette az asztalt.

- Anyucikám! Ugye nem lesz semmi baj?! – érződött, hogy hörgössé válik a hangja, és megremeg kis pufók teste. kis pirospozsgás arca is megereszkedett.

- Megígérem kicsim, hogy életed legszebb születésnapja lesz! Apád pedig úton van! Nemsokára jön, mert megígérte! – Érezte, hogy ezt a legutolsó megjegyzést valahogy sehogyan sem tudja összeegyeztetni az igazság kendőzetlen valóság tartalmaival. Ő maga is átélte már többször is, hogyha egy felnőtt a gyereknek a szavát adja, hogy megcsinálja, amit mondott, akkor annak úgy kell lennie ellenkező estben teljes bizalomvesztés következik be, és sérül a gyerek törékeny önbizalma is! De mit találhatna ki még egy valóban találékony és élelmes fiatal édesanyja, hogy lányát ne érhesse már megint egy újabb csalódás?! Ezt volt a legnehezebb megfejteni!

- Tudod mit? – bontakozott ki az ölelésből. – Mit szólnál hozzá, ha felvennél valami kényelmesebb kis ruhát, és úgy fogadnád a barátaidat? – azzal már ment is a mahagóni fára emlékeztető, hatalmas méretekkel megáldott ruhásszekrényhez, hogy előkotorja hirtelenjében gyerkőce holmiját.

- Anyuici! Miért nem lehetek egész nap pizsamában?! – hangjában a tetetett neheztelés, és kisebb hisztis gőg is kicsendült. Elvégre az a mai nap az ő napja; tehát azt csinál, amit csak akar!

- De kis drágám! – már szívvel mosolygott is erre a megjegyzésre -, hát hogy fog az kinézni, hogy itt lesznek még vagy húszan és anyukák is lesznek barátaid mellett, és akkor te itt leszel pizsamában? - összekócolta fejecskéjén az apró, sörteszerű fürtöket, amit mindig is élvezet, és legalább elterelhette vele – persze csak ideiglenesen borúlátó gondjait.

- Hát nem bánom! – fújt egy nagy levegőt, majd látván, hogy anyja ragaszkodik a ruhácskához -, belement az egyezségbe! – De ugye azért kapok még tortát?!

- Jaj, de drága vagy! Hát hogy kérdezhetsz ilyen butaságot?! Még hogy kaphatsz-e?! Hát kis öregem te vagy az első számú ünnepelt, és mint neked kijár a tortaszelés joga is!

- De te mindig azt mondtad, hogy az éles kés nem játékszer, és azzal mindig illik vigyázni! – váltott oktatóra hangja, de ezt is csak motyogni merte, mert az elmúlt pár hónapban már hallotta elégszer veszekedni kissé stresszelős és nagyon szomorú szüleit. Házaséletük ebben s szakaszban nem volt éppen kielégítőnek mondható.

- Ebben látod tökéletesen igazad van! De ha egy felnőtt mint mondjuk én megfogja a kezedet, és segít neked szeletelni, szerintem abban nincs semmi rossz! Vagy szerinted igen?!

A gyerek élénk zöld macskaszerű szemei hirtelen élesebbé, elevenebbé váltak; úgy festett, mint akiben hihetetlen izzású lelkierők tombolnak, hogy aztán vulkánkitörésként a felszínre törhessenek, most azonban még nyugodtak egy ideig…

- Ne tudom! – csak ennyit nyögött ki.

- Nem baj kis hörcsögöm! Meglásd, anyucikád majd mindenben segíteni fog neked és te olyan jól és vidámul fogod magadat érezni, amilyen még nem is tudtad, hogy voltál! – kicsit erőltettetnek tűnt, most ez a hirtelen jött boldogság és a fiatalasszony is érezte, hogy eltúlozta az egészet, mégis a lehető legjobb szándék vezérelte; nem akarta, hogy fia megsejthesse, mi folyik közte és az apja konfliktusa, összezördülése mögött!

Nemsokára már olyan sokan voltak, hogy a fiatalasszony ha akarta volna akkor se nagyon tudta volna eldönteni, hogy vajon ki kinek a borja, vagy csemetéje? S a nagy kavarodásban olyannyira elfajult kissé a dolog, hogy szegény kisfiúcskáról mindenki teljesen megfeledkezett – elsősorban az édesanyja, aki szentül megígérte, hogy nagyon jól fogja magát érezni e jeles napon! Mivel senki sem figyelt rá; hátrament csöndesen, magába forduló fejjel a gyerekszoba hátsó részébe, míg a rendszerint hatalmas hangzavar-ramazúrit csapó gyerkőctársaság már alig várta, hogy megkóstolják az ínycsiklandozó marcipántortát! A kis púfok lányocska – mintha otthonából teljesen kitagadott legalább is idegen volna -, csendes egykedvűséggel kocogtatta egymáshoz elhasznált matchbox-típusú színváltós autócsodáit, amiknek egyetlen, valódi különlegessége volt, hogyha az ember a meleg víz alá tette, akkor nyomban színt tudtak váltani. Persze nem feledkezhetünk meg a másik örök kis kedvenceiről a különböző mechanikai játékrobotok népes seregeiről, melyek már valóságos különálló hadsereget képeztek a népes plüsskompánián túl.

A fiatalasszony elkezdte nagy dírrel-dúrral énekelni a ,,Boldog Szülinapot” és hangjával arra kérte a többi jelenlévőt is hogy ugyanígy cselekedjenek.

- Boldog szülinapot Mira! – tette le a meghitten megterített ebédlőasztalra a fenséges tortacsodát. – Hol vagy, kis bogár?! Mira?! – kicsit felemelte a hangját, mert általában a második felszólítás után a kislány önként mindig feladta a küzdelmet és előjött, de most egy csöppet átjárta a reszkető félelem érzete, hogy vajon merrefelé lehet ez a gyerek?!

- Pillanat türelmeteket kérném! – fordult bocsánatkérő mosolyt erőltetve főként a többi szülő felé. – Várjatok pár percet, és máris itt terem! – azzal valósággal hátramasírozott, bár arra furcsán nagyon ügyelt, hogy a cipője ne verjen túl nagy zajt a tüntető magabiztossága mellett, csak éppen lerakta a fapadlóra egymás után lépteit.

- Mira, kicsim? Minden rendben van odabent?! – megdöbbent, mert a gyerekszobát ezúttal zárva találta, és fogalma sem lehetett, hogy mi baja támadhatott kislányának. – Akkor én most bemennék, ha szabad! Kérlek, szívem! Nyisd ki az ajtót! – akárhogy is próbálgatta a makacskodó vaskilincs, akárcsak a kislány elszánt akarata – csak nem eresztett!

- Kérlek drágám! Hadd beszéljük meg a dolgot! Csak nem bántott meg valaki?! – most már erősen tördelni kezdte finom, hattyúfehér ujjhegyeit, mintha az ő hibája lett volna, hogy zsúrt kell feltétlenül rendezni, csak egyetlen lényeges dolgot felejtett el; megkérdezni, hogy vajon gyermeke hogyan vélekedik erről!

A jelek nagyon úgy alakultak, hogy a kislánynak esze ágában sem volt előbújni kis kuckójából, ahol jobbára színezéssel és kifestőkönyvezéssel ütötte el az időt, és makacsul ragaszkodott szent elhatározásához, hogy megpróbálja úgy kiszínezni a különféle mesebeli állatok alakjait, hogy lehetőleg vonalon belül maradhasson; számára ez lehetett a leglényegesebb szempont.

- Kincsem! Kérlek csak egy percre… a többiek is mind rád várnak, és el kellene fújnod a szülinapi gyertyáidat is! Esküszöm, ha felvágom a tortát visszajöhetsz ide, és többet már nem is kell, hogy előgyere!

Erre mintha enyhült volna – átmenetileg -, a makacskodó hozzáállás a másikban, mert a zár kattanását lehetett hallani, amint a tétova, kis kacsók óvatosan elfordítják a kulcsot a zárban; mintha egy nagyon gondos és felkészült börtöncella ajtaja nyitódott volna ki.

- Várjál egy kicsit! – hangzott a határozott, most belenyugodott utasítás az ajtó túlsó oldalán.

- Várok! – Az édesanya kénytelen volt belátni, ha kislánya valamit szeleburdi, és kissé szórakozott férjétől egyáltalán örökölt, hát akkor az a megkérdőjelezhetetlen makacssága, és kitartó konoksága lehetett. Mert akárhányszor mentek valahova és valami nagyon nem tetszett a csemetéjének tiltakozásképpen mindig erőteljesen megmakacsolta magát, és addig nem tágított eredeti elhatározásától, míg valaki meg nem vigasztalta, vagy el nem magyarázta egyszerű, gyermeki szavakkal, hogy mi is valójában az eredeti dolgok menetrendje.

Nyílt az ajtó, és a megszeppent kislány, akinek anyja csupán csak ebben a pillanatban fedezte fel, hogy gyönyörű őzikeszeme teljesen ki van sírva a fájdalomtól, és a tudatos elkeseredéstől, hogy valamivel bátorítsa és önzetlen támogatást nyújtson neki lehajolt, hogy kis liliomos fejecskéje egy vonalszintbe kerülhessen vele, majd a félelemben reszkető gyereket magához ölelte, miközben hallgatta, hogy mellkasa föl-le rázkódik, és hörög, és kicsi szíve is egyre vadabbul lüktet, és ver.

- Kis drágám! Hát mi a baj?! Csak nem bántott valaki? Vagy rosszul érzed magad? Netán beteg vagy?! – a fiatal, csinos anyuka már valami nagyon rosszra gondolt, és ezekben a percekben el sem tudta képzelni, hogy mi történhetett összetört kislányával.

- Anyucikám! Miért nem szeret engem senki?! – hüppögte kérdőn a gyerek, amint a rázkódásból anyja tekintetébe fúrta magát.

- Szívem, nem értem mire gondolsz!

- Csak arra… hogy miért van az, hogy a többi gyerek a szüleivel jött, ti pedig apuval nem vagytok kibékülve! – olyan vastagon eregette bájos szemeinek üregéből az üveggolyó nagyságú, fájdalmas könnyeket, hogy az anyukának is erősen türtőztetnie kellett magát, ha nem szerette volna, hogy ott helyben ő is sírva fakadjon.

- Kis drágám! Enyje, enyje! Cssss! Nyugodj meg, nem lesz semmi baj! – óvatosan dörzsölgetni kezdte rázkodó hátát, és megpróbálta vigasztalni, és nyugtatni. – Hisz ha nem szeretnének, akkor vajon eljött volna-e ide ez a sok kis – és nagy ember! Ők azért vannak itt, hogy téged megtiszteljenek azzal, hogy megünnepelnek, mert ez jár neked! – Már azt sem tudta, hogy valójában melyik gyerekpszichológiai könyvben olvashatta ezt a terápiás foglalkozást, ahol az adott gyerekkorú paciensek önbizalmát kellett valamilyen szintre felerősíteni, hogy fogadja el magát, és bízzon meg az emberekben.

- Anyu…

- Tessék kincsem!

- Az egész olyan furcsa…

- Mi a furcsa kis galambom? – emelte rá megegyezésig hasonló tekintetét az anyuka.

- Hát… néha nagyon felszínesen tudnak viselkedni az emberek! Mintha a többi gyerek is elvárná azt, hogy tudatosan megajándékozzák! Van ebben valami nagyon szomorú, nem?!

Az anyuka még soha nem hallotta így beszélni kislányát, akiről szentül megvolt győződve, hogy a kifestőkönyvek világát éli, és a bonyolultabb dolgokhoz hozzá sem nyúl, vagy egyáltalán nem érdekli. Most megijedt, és meg is lepődött.

- Hogy érted ezt szívem?

- Hát csak úgy hogy… mintha az emberek is folyamatosan megjátszanák saját magukat, miközben nem tudják odabent belül, hogy mi a jó és mi a rossz?

A fiatal anyuka egy ideje már hallgatta az okos, észérvekkel gondolkodó megjegyzéseket lányától, aki most mint egy kis felnőtt szórta észrevételeit, és szemmel láthatólag már alig szipogott.

- Mit szólnál hozzá kis tücsök, ha visszamennék a többiekhez és felvágnánk a tortádat?

A gyerek mintha segítséget kért volna az anyjától most úgy nézett rá, mint akiben az érzelmek egyszerre változnak a szomorúsággal és kétségbeeséssel és a fény-árnyék játék különös kettőssége jellemezné aprócska, pufók arcocskája minden szegletét:

- De ugye mellettem maradsz mindig?

- Hogy kérdezhetsz ilyet drágám? Hát persze, hogy rá mindenben számíthatsz! – ismét megölelték egymást, és mint akik a valóban nagy lélek mindenttudói kéz a kézben mentek vissza az időközben zsivalygásukról ítélve kissé türelmetlenkedő gyerek és szüli sereghez, hogy meghitten ünnepelhessenek.

Az ebédlő szobában pedig – főként az ösztönző szülői kérelemre ismételten felhangzott a ,,Boldog szülinapot” nevezetű immáron klasszikussá tett egyveleg lelkes gyerekkórusban tolmácsolva. Myrea pedig, mint egy kiegyensúlyozott és nagyon életvidám kislány azonnal lelkes szorgalommal elfújta volna a meg nem gyújtott gyertyákat, melyeket az édesanyja csak éppen most készített és rakott fel a tortája tetejére. 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hódolat novella

 

 

 

HÓDOLAT

 

 

Csekő Boldizsár úgy is, mint túlságosan is félszeg, és nagyon szemérmes valaki a gőzt párologtató fürdőszobán át is nagyon jól hallotta a női test sejtelmes és titokzatos vonalainak rejtőzködő mozgását. Ahogy azok az apró vízgyöngyök, mintha színtelen, üvegszerű ékkövek lennének, melyek hangtalan magabiztossággal és lehelet-óvatosan végigperegtek a finom női vonalak kontúrjain: Melinda éppen most szabadul meg az egész napos kánikulai hőség kellemetlen, verejtékeztető mellékhatásaitól. Egy hangtalan kis csend következik; gyönyörű, bársonyos, ugyanakkor dús sötétbarna haját kecses kontyba fűzi liliomos feje búbján, hogy ne érhesse a tussfürdő, vagy a kellemesen borzongató, illatos szappanvíz. Vajon milyen lehet, ha egy nő megszeretett egy férfit és az szeretné, hogy a halhatatlan mindenség örök érvényű perceit neki áldozhassa? Délelőtt folyamán valami bagatell, kis jelentéktelen probléma miatt hajba kaptak; bár ő az egészből csupán azt érzékelte, hogy a hölgy zaklatott és nagyon is stresszelős hanghordozásából legszívesebben letépte volna a fejét. Pedig el nem felejtették volna részletekbe menően, aprólékosan kielemezgetve egymás emberi reakcióit megtárgyalni, hogy mi az amit kölcsönösen elhibáztak, és mi az amit az adott emberi hibáikból megtanulva már helyre lehetne állítani? Csusszanást hallott a nedves csempe padlón: olyan hang volt ez, mint amikor valaki hirtelen és gyorsan akar kiszállni a kádból, hogy azonnal megtörülközzön, és véletlenül, tartósan kificamítja a bokáját.

Eszébe jutott, hogy kedvesének most valószínűleg nagyon jól esne, ha legalább megkérdezné, hogy minden rendben van-e, vagy hogy jól érzi-e magát? Kicsit közelebb ment a becsukott ajtóhoz, elegánsan, diszkréten bekopogott:

- Drágám! Minden rendben van? Nincs semmi baj?! – félszeg hangjában a tudatos félsz éppúgy megvolt található, mint a vad, űzött, állati félelem. Hallotta, amint a másik mezítláb tapadó, cuppogó lépésekkel talán a törülközőjét keresgéli. Megtalálhatta, mert egy idő után alábbhagyott a tartós zuhanyrózsák csobogása…

- Igen, szívecske! Minden rendben van, csak kicsit megcsúsztam! – hangzott a túl magabiztosnak hallható válasz. – Mindjárt megyek drága, addig csak tarts ki!

- Rendben! De ugye megígéred nekem, hogy nagyon óvatos leszel?! – próbálkozott újból.

- Hát persze szívem!

,,Furcsa ez az egész helyzet – gondolta magában Kupricsek. Most képzelem csak magam elé bombázó testét. Csak annyit látok, hogy a mindenség is eggyé olvad a gyöngéden érinthető halhatatlansággal, s hosszú lenszőke hajzuhatagával talán még engem is betakar…”

De mintha Kupricsek szándékosan mindenre a lehető legrosszabbul emlékezett volna.

Most hanyatt végigdőlt az ágyon gondtalan könnyelműséggel, amit mintha csak akkor engedhetett volna meg szabadon magának, amikor a kettőzött magányban csupán csak egyedül ő tartózkodott volna a szobában. Mozdulatlan volt, s gondolkozni próbált behunyt szemmel, míg a másik elkészül.

- Drága, ne félj semmitől! Teljesen természetes, hogy a legelső szent alkalmat szinte kivétel nélkül mindenki hajlamos elbénázni! – mintha hallotta volna már ugyanezt a kijelentést másutt is, csak azt nem tudta magában felfedezni, hogy vajon hol?

Amikor Fruzsi kijött a vérét pezsdítő zuhany igazgyöngyei közül, mintha egy földi istennő lépett volna eléje mert Éva-kosztümben volt; a szemkápráztató látvány egyszerre izgatta és kétségbe is ejtette bizsergő fantáziáját. ,,Nem, még véletlenül sem szabadna ennyire lenge, szó szerint meztelen öltözékben látnom! – tiltakozott minden másodpercben felcsigázott elméje. De miért is ne? Mi rossz lehet abban, ha két ember, akik élettársak ennyire őszintén, és nyíltan vállalják egymást, és még azt is szeretik, ahogy a másik éppen kinéz! Hisz nincs is ebben semmi kivetnivaló!

Ugyanúgy lépkedett apró gazella-lépésekkel, mint amikor először megismerkedtek egymással. Hangtalanul mozgott, szinte lábai alatt hallani lehetett a suhanó szellő fodrozódásait…

Ledőlt az ágyra, s a magára tekert törülköző, mint egy védelmező palást, mely igyekszik női tapintatból elrejteni a bimbódzó szent szirom-lényeget fokozatosan, és lassan bontogatta ki gyönyörű, szinte szobortestű testének kellemes bájait. Csípője még mindig fiúsan karcsú volt, melle rugalmas, hamvas és finoman gömbölyded; mint két érett szőlőszem a lágy hantú völgyek fogságában. Akkor még csupán alig múlhatott huszonegy éves, most alig volt több, mint harminc.

Kupricsek jobban kívánta volna most, mint akkor, amikor csak a barátság fogadalomkötelékei tarthatták egybe éppen csak megkezdett kapcsolatuk kísérleti kezdeteit.

Most egyszerre fölöttébb különös illata volt ennek az ismerős asszonynak; egyszerre lágy és izgató, és mégis habkönnyű és gyöngéd. Megborzongott és érezte a testén tócsákban összeverődött sós veríték mintha ólomvastagságú üveggolyó lett volna bilincs beveri a testét. A hölgy teljes meztelensége magabiztos tudatában könnyed légiességgel csípőre tette hattyú-fehér kezét, majd odament a kitárt ablakhoz, hogy szabad lélegzetet vehessen, és kitekintett az aszfalt sűrű éjszakába.

- Milyen balzsamos most a nyári este! – jegyezte meg. – Nem gondolod drága?!

Még nem merte elgondolni, ha öt évvel ezelőtt valaki majd azt mondta volna neki, hogy megfog rögtön ismerkedni egy fölöttébb vonzó, szupermodell testű, roppant intelligens hölggyel, akkor egészen biztosan vagy azonnal kineveti, vagy azt mondta volna neki, hogy menjen pszichológushoz.

,,Csak oda kell óvatosan settenkednem az ablakhoz, és mint egy legalább is vérprofi finoman, törékenyen át kell karolnom a derekát, hogy érezhessem enyhén napbarnított, gyönyörűséges bőrének illatát, és akkor talán a következő csók már nem is lehet annyira mosolygósan szánalmas élmény!” – töprengett.

- Minden rendben van mucikám? – pillantott most aggodalmas tekintettel rá az ablakból; dióbarna szeme különösen kitágult, és meglátszott benne, hogy az életét is bátran kockára tenné, mert nagyon közel áll a szívéhez ez a különös ember.

- Persze, persze! – billent ki töprengései összeszerkesztett hálójából. – Miről szeretnél beszélgetni?

Villanyt sem szükséges most gyújtaniuk hiszen annyi milliónyi szentjánosként világító gyémánt csillagocska ragyog az égen, hogy könnyen pár pillanat és akár még a hold is megjelenhet. A holdat még nem látta, de elképzelte már magában legalább ezerszer, hogy egy nyugodt, csendes harmóniát sugalló öbölben, vagy elkerített lagúnában milyen is lehetne ezzel a földi istennővel fürödni, miközben mindketten esküvel adnák át magukat önszántukból a jóleső megsemmisülés mindenség-élményeinek.

Már megint elfelejtette a leglényegesebbet megkérdezni, amit csak egy nő tudhat: Hogyan lehet úgy megcsókolni valakit, hogy azonnal elfogja a jóleső bizsergés, és a mennyek kapui is megnyíljanak? Butaság lehet az egész – szerette volna elfelejteni ezt a csalóka kis gondolatot örökre. Nehezére eshetett elképzelni, hogy egy ilyen minden apró porcikájában is igazi nő majd egy olyannal kezd el bizalmasan flörtölni és testiesült kapcsolatba bocsátkozni, mint amilyen ő. Az arroganciát, és a megtévesztő hiúságot messze elkerülte, mégis ahogy a kis fölakasztott tükörben megpillantotta ágyon fekvő alakját elfogta a szánalom, ami megvetett haraggal párosult; úszógumis pocakját, ha akarta volna sem tudta volna a legszuperebb diétákkal alig három hónap alatt ledolgozni magáról. Kénytelen volt beletörődni és elfogadni magát annak – amilyen! Hiszen a legjobb recept ahhoz, hogy az embert igazán, és természetesen őszintén megszerethessék, ha önmagát igyekszik adni minden szinten, és tesz arra, hogy mások mit is gondolhatnak felőle.

Az ablaknál álldogáló görög istennőalak most elbűvölően, és megadón mosolygott. Azzal a hölgyekre talán nagyon is jellemző, szinte rakoncátlan huncutsággal, ami egy kis játékra invitálja a férfiszíveket. Kecses és törékeny mutatóujját lágyan behajlítva hívogatta sejtelmes merészen. Ettől jóleső érzéssel kezdett vastagon csurogni róla a verejték, de el is fogta a kibiztosított, tudatos félelem. ,,Hogyan lehet azt egyáltalán elérni, hogy az adott testi kapcsolat mindkettejüknek megváltás legyen, és ne sebzett fájdalom?!” – Nehéz kérdések kavarogtak összekúszált fejében. A szoba egyszerre megtelt valami alázatos, ünnepi csönddel. Úgy lépkedett imádott hölgyéhez, mint egy tétova kisgyerek, aki csupán csak még most ismerkedik a lépések bizonytalan, és bukdácsoló ösztöneivel; egyik lábat a másik után váltott ütemekben, vagy egyik lábat a másikra téve? Hallotta a nő szívdobbanását. Mintha két aprócska, vadul csillingelő csengettyűt hallgatott volna az éjszaka csendjei közepette, melyek azért szólhattak ennyire szerelmes szimfóniák dallamaként, mert a hölgy már nagyon akarhatott tőle valamit…

,,Sebesebben kalapálgat, mint az enyém! Ez már jó jel, vagy talán mégsem?” A hölgyön most meglátszott, hogy csöppet sem kenyere a túlzásba vitt, értelmetlenséggel tarkított várakozás, és egyre izgatottabban kezdett hullámozni szőlőszem nagyságú melle dombja.

Most is egyre azt érezte, mintha szándékosan megváratná. Látszott most a hölgyön, hogy a körmeit kezdi el nézegetni; talán nemrég mehetett manikűröshöz, mert most egy művész igényességével kezdte el finoman masszírozni ujjai perceit. Mindig az övé volt az utolsó szó. Ezt Kupricsek elfogadta, de néha viszont, ha egyedül volt magában ki nem állhatta.

Végre talált egy igazi hölgyet; akit mindennap illett apró-cseprő – másoknak talán így is jelentéktelen apróságokkal és figyelmességekkel meghódítania. Azt imádta benne, hogy neki minden féltett titkát; kezdve azzal, hogy gyerekkorában több mint nyolc gombóc fagyit együltő helyében megvetett, folytatva azzal, hogy mindig is halálosan rettegett az állatoktól, melyre mások csak olcsón röhögtek, és végül azzal zárva, hogy bármennyire is furcsán és kicsit különösen hangzik őelőtte még egyetlen párkapcsolata sem volt!

Eleinte tökéletesen megvolt arról győződve, hogy a fiatal, mindig gyönyörűségesen csinos hölgy szerepet játszik előtte, mert olyan magabiztosan természetesen tetszett az ahogy gazella-léptekkel járkált szinte légiesen és ahogyan egyetlen nyelvtani hiba nélkül, művészi színvonalon beszélt, hogy abban volt valami megfoghatatlan rendellenesség! Végül boldog magabiztossággal kezdett abban bízni, hogy imádott kedvese ilyen, és ha jót akar a további kényes kapcsolatuknak, talán jobb is nem háborgatni olyan bagatell ötletekkel, mint a megváltozás személyes kényszere; akit az ember igazán és teljesen szeret, azt a hibáival együtt szereti, és el nem ereszti.

Titokban még mindig gyerekes naivsággal reménykedett, hogy az első, bimbódzó csók igézete, mely végtelenítetten körbejárta egész teste legapróbb molekulaszerkezeteit, és aprólékos pólusait – a mindenség örökkévalóságáig rabul ejtheti, mert sokkal jobb mindig az adott pillanat halhatatlanságában feloldódni, mintsem a következő jelentéktelennek minősülő percek után kacsintva sóvárogni! Azt vallotta, hogy az első alkalom ünnepi meghittsége talán legközelebb, és aztán minden egyes további alkalom során újra és újra megismételhető, de nem a szokványos sablonos rutinos bejáratott módszerekkel; mint amikor a megsérült akkumulátort cserélik ki egy vadonatújra, hanem minden egyes gyönyör-termő, szent alkalommal valami pluszt, valami egymás előtt szándékosan takargatott újat visznek az egymásért lángoló szenvedélyek jóleső, földi pokol-égéseibe, amitől nemcsak, hogy újra kinyílhat testük halandó biológiája, de jobban átérezhetik az egymásért élés eskü-fogadalmait.

Kupricsek fejében újra megfordult a gondolat, hogy a bájos ifjú hölgy most új, izgatóbb stílusú fehérneműt vett, amit szándékos óvatossággal egyre lassabban, és fokozott türelemmel oldozott ki; engedni sejtette a lágyan megremegő mellkasa dombjait, mint két érett szőlőszemet, melyek megfeszülnek a bizsergető izgalom áradatában, majd kecses csípőjének finom íveit; mintha egy megfeszülő íj lett volna, melyre csak fel kellett megértő gondoskodással hangolni a húrokat.

Nyomban leintette magát; ,,Viselkedj mindig úgy, mint egy úriember! Nem akarhatod rögtön és azonnal lerohanni! Légy kicsivel megértőbb!”

A hölgy most szándékosan macskaszerű mozgással égnek emelte mindig karcsú, porcelán-törékeny karjait; mint aki kezeivel a égnek esküszik, hogy ma végre megteszi, mert jó érzés, és mert azzal lehet, akit mindennél jobban megszeretett! Közben látszódott, ahogy gyönyörű, és kellemesen rugalmas melle emelkedik, majd süllyed ritmikus változásokban, mintha lélegzete is fokozatos szívdobbanásaihoz igazodott volna…

Kupricsek biztosan megvolt róla győződve, hogy szándékosan teszi; mintha egyszerre akart volna bohókásan kekeckedni, és viccelődni vele, hogy lám: Ő még mi mindenre képesnek érzi magát! Lágyan kezdett megszabadulni a finom női fehérneműktől, melyek engedni sejtették Vénusz-dombja apró, tollpihés szőrzeteit. Most eszébe jutott neki volt irodalomprofesszora szerényen bölcs – mégis halálpontosan találó mondása: - Ne feledjék hölgyeim és uraim! Kétféle asszonyi lélek volt mindig is a szép, és a gazdasszony! Ezt most egyszerűen túlképzelt igazságtalanságnak érezte: A hölgy a szépség földi istennőjének lett elkönyvelve, miközben egymaga gondozta kis konyhakertjét is, és remekül megfőzött az egyszerű ételektől kezdve a bonyolultabbakig szinte étvágygerjesztőn mindent, amit párja csak óvatosan megemlített előtte, vagy megkívánt. De hát akkor ki lehetett most egyszerre ez a veleéig rejtőzködő, és egyszerre magabiztosan titokzatoskodó nő, aki bűvös csábító erejét felhasználva kivetette rá szenvedélyének felhasználható hálóit, és vágyainak halhatatlan csápjait?

- Minden rendben Drágám? – aggodalmasabb lett csak egy pillanatra kifejezése. Kicsit megszaporázta az alig négyzet centiméteres lépteit, mert most ő kezdett el anyáskodón aggódni. Aprócska, finom kacsóival tapogatni kezdte a másik felhevült, izgulós mellkasát, miközben lehajolt, hogy meghallgassa kopogó, ziháló szívdobbanásait:

- De hiszen te remegsz életem! – állapította meg. – Hagyjuk abba drága? Úgy féltelek, csak nehogy valami hiba történhessen! – egyszerre leplezte most le ebben a megtisztelt pillanatban esendő emberi sorsa törhető aspektusait, hogy még ő is hibázhat!

- Először is kérlek nyugodj meg! Ne aggodalmaskodj! – próbálta kedveskedve csitítgatni, mert ő is érezte, hogy Kupricsek kicsit izgulósabb, és bátortalanabb is, mint más macsósabb kaliberű férfitársai. – Ne félj! Én mindig vigyázok rád, és ha bármi baj történne, azonnal abbahagyjuk, jó?! – ebben a percben olyan volt ez a minden porcikájában izgalmas és egzotikusan izgató hölgy, mint egy áldott édesanya, aki tűzön-vízen át oroszlánkörmökkel védelmezi gyerekét.

- Akkor jó! – próbálta tüdejébe megakadt hatalmas levegőt kifújni a másik. Kézcsókot adott mind a két tenyerébe, amitől a hölgyet is magával ragadó, jóleső bizsergés járta át.

Nagyon lágyan, megértően, és figyelmesen kezdték; ügyelve nagyon rá, hogy a másik még véletlenül se sérülhessen. A hölgy miközben apró csókjaival bombázta lágyan, hátrahajtotta a fejét, hogy Kupricsek a maga férfiúi tapasztalatlanságával gyöngéden és óvatosan végigcsókolhassa íves nyakát, és szobrok keresztmetszetéhez hasonlatos, hosszított kulcscsontját. A hölgy azt szerette volna, hogy farkasszemet nézzenek egymással, miközben átérzik egymás porcikáját. ,,Kérlek ne hagyj el, és mindig szeress!” volt a hölgy babonázó szeme. A hölgy olyan megértően csapott le pufók, és vastag bivalyszerű ajkaira, mint egy megértő bérgyilkos, aki csak az üzleti megbízását teljesíti, és semmi köze személyes indulatokhoz.

A karosszékben ülve kezdték, és a pillanatok megértő megsemmisülésében folytatták lehemperedve az ágyra. A hölgy mintha két dédelgetett virágkehely volna kibontotta melleit keze fogságából, és finoman becézgeti kezdte őket: ,,Látod! Érted is duzzad már az éltető nektár!” A hölgynek még egyetlen, mindent eldöntő éve volt hátra a pszichológiai egyetemen, hogy végképp agyturkász lehessen, a belső, rejtett lélek szakavatott és okleveles ismerője míg Kupricseket hivatalosan is felvették az álláskeresők népes táborába, mint alkalmi munkákból tengődő történelemtanárt, aki minden szabad percét a szépirodalom szakavatott szolgálatába állította.

A hölgy megértő, féltett gondoskodással végigsimogatta a férfi dzsungel-szőrős és nagyon búja hátát, amit a másik undorítónak talált, de a hölgy annál férfiasabbnak, és acélosabbnak. S amikor már a cinkos együvé tartozás meghitt biztonságában a ritmusok összefüggő hálózatában is együtt remegtek egymásba kapaszkodtak. A hölgy szándékosan apró, porcelánszínű fogacskáival fogságba ejtette Kupricsek bumfordi mutatóujját, és mintha csak íncsiklandozó nyalóka lenne élvezettel szopogatni kezdte a mámorok földi tüzeiben.

A férfi elhatározta magát, hogy illő lenne végre megmondania neki, hogyan döntött további bimbódzó sorsuk felől. Meg kellene neki térden állva vallania, hogy az életét jelenti számára ez a nagyon romantikus kapcsolat, és öngyilkos lenne abban a percben, amikor szakítana vele ez a roppant intelligens hölgy.

- Szívem! Minden rendben van?! – még mindig flyamatosan aggdoalmaskodott, amelyett hogy türelemmel próbált volna meg lazítani. – Figyelj csak drága! Nem muszáj most azonnal, mert úgy érzem, hogy te félsz és nagyon remegsz, és nem biztos, hogy a szervezeted kibírná! – Ahogy kimondta az őt feszélyező szavakat érezte, hogy talán ennél nagyobb igaztalan sértést, és sérelmet nem kellett volna a másik szeme közé mondani; mert mi történt? gyakorlatilag ez egy határozott elhalasztás és visszautasítás volt a részéről a már szokásosan bevett egészségügyi problémákra hivatkozva.

- De drágám! Semmi baj sincs! – vett egy kínzón hosszú levegőt, míg tüdejéből feltörtek a hangok újból -, csak az van… tudod… hogy nekem ez lesz az első, és hajlamos vagyok a berezelésre!

A hölgy most dereka közé fonta karjait, és bizalmas megértéssel újból átölelte:

- Azt hiszem hogy végre benned találtam meg azt a férfit, akire mindig is vágyakoztam! – imádattal aprónként megcsókolta; nem csupán hálacsókok voltak ezek a figyelmes, kecses kis gesztusok, de egy szerelmesen lángoló szív ,,hódolatait” is. – Mit szólnál mókuskám, ha hagynánk a fenébe azt a fránya ágyat, és helyettem őrjítően zuhanyozni kezdenénk? – elővette női becserkésző praktikáit, és tudta, hogy a legtöbb pasi képtelen lesz ellenállni ennek is, mégis különös és szokatlan volt Kupricsek kérése, és tétova kérelme a bizsergető vágy helyett:

- Kérlek szívem! Ígérd meg nekem, hogy nem lesz semmi baj jó?!

- Rám mindenben számíthatsz!

Együtt mentek zuhanyozni a boldog megsemmisülés halhatatlan ígéreteivel.

Később, amikor együtt végigdőltek az ágyon a hölgy megint aprólékosan felvette a agyat zsongító macskapózt, amivel megcirógatta a másik még nedves sötét fürtjeit; de Kupiricsek már alig alig mutatott életjeleket; mintha a szelleme épp arra készült volna öntudatlan, hogy elhagyhassa egyszer s mindenkora a megsemmisülés mámorában halandó porhüvelyét!

- Drágám… drágám… nyisd ki a szemed, kérlek… - reménytelenül, érthetetlenül szólongatta.

Kupricseknek még egy utolsó szóra futotta amit egyetlen szusszanással a másik fülébe suttogott el: - Köszönöm Drága!

Utolsó, végzetes infarktusát akkor kapta, mint végzetes tőrdöfést!    

       

Légyott novella

 

 

 

 LÉGYOTT

 

 

- E-e-elnézést kérek mélyen tisztelt mű-mű-művésznő! - dadogta roppant idegesítő szokással egy pufók fiatalember, akit bárki megérthet, aki gátlásos, és aki súlyproblémékkal küszködik. A mindig választékos eleganciával öltözködő, úgy is fogalmazhatnánk, hogy igen-igen kifinomult, finom úri hölgy intett, hogy jöhet. Éppen a Magyar Dráma Napja volt; s mint ilyen jeles alkalmakkor szokás a tisztelt közönség, és a publikum egy jelentős hányada kedvért találkozhatott, és akár még bátran, és függetlenül szóba is elegyedhetett akár adott színészi kedvencükkel – amennyiben természetesen a világrengető deszkák szereplői egyáltalán igényt tartottak a társaságukra: s miután elviekben a színház a látogatók anyagi fedezetéből tartotta fenn magát, mi sem természetes, hogy a színészektől választékos, és kifinomult beszédük mellett egyfajta határtalan, tapintatot, megértést, és kifinomult közönséggel szemben tanúsított közvetlen társalgási szokásokat vártak el, - természetesen elsősorban azon delikvensek, akik megtisztelték jelenlétükkel az adott megkívánt színházat.

- Ugyan már, kedves uram! – invitált egyre közelebb a kissé feszélyezett, és meglehetősen szokatlan helyzetben az ifjú hölgy lelkes rajongóját. – Bocsánat… kérem, megmondaná a nevét!

- Há-há-hát, ho-ho-hogyne! Sim-sim-simrák Tibor vagyok!

Az igen csinos hölgynek megtetszett, hogy ügyeletes ,,választottja” mélységesen megbabonázottan, és szinte árgus, és kutató szemekkel fixírozza, s ez most egy áthajszolt délelőttöt követően, és a lélekölő próbafolyamatok után kifejezetten üdítően, és frissítően hatott rá; szemlátomást kivirult, mint egy fölbecsülhetetlenül értékes virágszirom, és olyan csillogóvá vált egész kellemesen bronzarcát uraló, világító barna szeme, mint a ragyogó csillag.

A hölgy mindig kedves volt, és csinos, fiatal anyajegyeket tartogató bőre izgató bizsergést okozott férfi színésztársaiban, akár hányszor csak az éppen ügyeletes rendező utasításokat osztogatott, mindig fölfokozott vágyat, és elégtételt éreztek akárhányszor csak a közelében lehettek. Valószínűtlenül nagy barna színű szemei szinte egész arcát uralták, és minden cselekedet, elejtett mondatfoszlány azonnal mély, és úgy látszik tartós nyomokat tudott benne hagyni. Mint az emberek többsége a rendkívüli hölgy sem igen szerette, ha kritizálják szakmai hozzáállását, viszont ő sem merte felemelni szavát – lévén, még kicsit fiatal, és zsenge tudásával -, ezt maga is tudatosan belátta, meglehet, hogy nem rendelkezett volna kellőképpen elegendő, és hathatós ellenérvekkel, ahhoz, hogy megfellebbezhetetlen igazságát mindenképpen bebizonyítsa. S nem is tiltakozott ez ellen! Jól tudta, hogy a szakmai, vén rókák tiszteletét csak fokozatosan érheti el: épp ezért mit is tehetett volna egyebet, türelmesen kivárta eredeti szándékát. Azt mondta, hogy két színpadi előadás között gyorsított reggeli szertartása keretében bekap valami harapnivalót, és közben a félszegséggel sújtott fiatalember annyit beszélhet, amennyit csak szándékozik!

,,Vajon miért mondta azt, hogy nyugodtan beszélhetek, amikor egész szünidő alatt nem keresett, és nem is akart közvetlenül kapcsolatot létesíteni velem?” - gondolta Tibor. Különben pedig a Három nővér, és a Téli utazásban történt játéka – maga sem vallotta be saját magának de könnyekig meghatotta, és minden egyes mondata élénken, mint egy lámpás, éberen világított az elméjében.

- Oh, hát ez igazán kedves, köszönöm szépen! Megható, hogy ennyire rajong a színházért! Minden kollegám nevében megköszönöm! – azzal se szó, se beszéd fölállt kis öltözőasztalától, és két pusztít nyomott piros pozsga arcára. – Mondja csak kedves Tibor? Ha nem tart tolakodónak, tegeződhetnénk?

- Hát ho-hogyne drága művésznő! De tetszik tudni, én mindig úgy tanultam, hogy aki az idősebb, az adja meg a tiszteletet, és az alázatot a másiknak! – térdelt le, és hajtott fejet alázatosan. A szokatlan viselkedés láttán a fiatal hölgy szíve vadul, és hevesen tiltakozni kezdett az eddig még ismeretlen lovagias erények ellen, hogy lám csak, még léteznek manapság is úriemberek.

- Akkor kedves Tibor! Miben segíthetek neked? – gyönyörűen csillogó, és szinte kacagó tekintetével szinte lelke mélyére lehatolt.

- Arra kell kérnem téged… - itt kissé elakadt, mert számára még mindig újdonság, és különösség volt a tegezésnek a szokatlan szokása, amikor a XXI. században szinte már mindenki csak ezt csinálta, - hogy hadd köszönthesselek fel, tudom, kicsit ugyan megkésve névnapod alkalmából. Kérlek a meglepetés sikere érdekében hunyd le a szemed! – kérlelte adakozón, és kedvesen.

A fiatal hölgy először köpni-nyelni sem tudott, majd mivel maga is a játékból élt, és talán mi ennél is főbb – hogy naponta többször is játsznyi könnyedséggel bújhatott egy másik ember bőrébe lecsukta babonázó, koromfekete szempilláit, ami most a színpadi sminkkel talán mg látványosabban érvényesült. – Rendben, várok! – azonban nem felejtett el behunyt szemei alatt sem bájosan elmosolyodni.

- Csupán egyetlen, röpke pillanat az egész! Kérlek, megígérem! – azzal jelentősen kitömött puttonyhoz hasonlatos aktatáskájában kezdett el, mint egy mester detektív kutatni, és elővett egy díszszatyrot, ami abban az időben divatozott, és hirtelen rövid idő alatt meglepően nagy népszerűségnek kezdett örvendeni, majd beletette ajándékba szánt plakátjait, plüssállatkát, egy desszertet, amit a boltban vett, két darab szépirodalmi könyvet, és a legfontosabbat talán, egész pályafutásáról tanúskodó hangját fölvéve magnetofon segítségével audió lemezen.

- Most tessék szíves kinyitni! – rakta le, szinte leheletfinoman aprócska tenyérbe elrejthető csomagját az öltözőszekrényre, amivel szemben aprócska, halogénlámpákból álló, kivilágított szekrény ágaskodott.

- Oh, hú ha! Hát én igazán nem is tudom, hogy mit mondjak, kedves Tibor! Igazán köszönöm szépen! – s nagyon várta volna már azt az arcra puszit, de ehelyett még kellemesebb meglepetésben lehetett része; Tibor letérdelt, és finom, és törékeny hattyúkezeit kezébe véve kézcsókkal tüntette ki! De persze nem maradhatott el az arcra puszi sem. Ami egy kissé szokatlan volt ránézve – tekintettel Tibort a hölgyek többsége átható fokhagymaillata miatt nem szívesen részeltette efféle kitüntető kegyben. – Hogy nem felejtette el, pedig már de rég is volt! És mért csak most?! – húzta kérdőre finoman fölívelő, tanúskodó szemöldökét.

- Azért tudod, mert sajnos nem írtál nekem se emailt, sem pedig egyéb üzenetet, és hirtelen nem tudtam, hogy kisebb kétségbeesésemben mit is tudnék még csinálni!

- Jaj, hát… nézd csak most teljesen zavarba hoztál! – vallott előtte színt, hiszen ezzel gyakorlatilag még senki sem próbálkozott, hacsak nem vesszük számításba az elsősorban bulvár jellegű lapok sajtó hadjáratát a minél szaftosabb szerelmi pletykák után. – Mondd csak volna kedved esetleg beszélgetni velem egy pár órácskát? – vetette fel a most már megkerülhetetlen ötletet.

- Jaj, hát ezer örömmel, és nagyon szívesen! Ne haragudj… de nem is tudom, hogy mondjam el… - találgatva kereste bizonytalankodó, tétova szavait – de tudod az a helyzet, hogy én halálosan félek az állatoktól, tekintettel: a kutyákra és macskákra!

- Jó! Ezen könnyedén segíthetünk! Legfeljebb majd én jövök el, és akkor valamelyik kávézóban beülhetünk egy kicsit dumcsizni!

- Kérdezhetek valami tőled?

- Hát csak bátran Tibikém! Azért vagyok itt! Nem lesz több ilyen közvetlen alkalom! – kacsintgatott maga sem tudta miért egy kissé kihívóbban, mint kellett volna. Ez egy olyan nemzetközileg is elfogadott jelzés volt – elsősorban a férfiak társadalma felé, akik szentül megvoltak győződve róla, hogyha tegyük fel egy roppant babonázó, és vonzó hölgy kacsint, akkor az egyfajta rejtegetett, nemi kapcsolatot takar! Most azonban más volt a helyzet, és talán minden azon múlott, hogy melyik fél érti félre a közeledés konkrét, de tisztességes szándékait.

- Szeretném fölvenni a hangodat egy aprócska hangrögzítőre, persze csak akkor, ha ez neked nem okoz gondot!

- Szeretnéd? Nem is tudtam, hogy te riporter is vagy, azt hittem, hogy csak egy tehetséges író, akit még nem fedeztek fel!

- Igenis meg nem is! Tudod az igazság az, hogy engem mindig megvigasztal, és egyszerre meg is nyugtat gyönyörű, pacsirta hangod! Belső békémben újra teljesebb ember lehetek általa.

- Ez a legcsodálatosabb bók, amit valaha is férfitól kaptam! – s megint orcán puszilta. A tétova, és félszegségében megrekedt fiatalember nem győzött irulni-pirulni, hogy őt ekkora megtiszteltetés érheti - ráadásul a nap folyamán egyszerre kétszer is! – Részemről semmi akadálya! De tőled kell elnézést kérnem, ami miatt sajnos az utóbbi időben tudod, annyira elfoglalt vagyok, hogy még magamra sem jut elég időm! Ezért ismételten ne haragudj, kérlek!

Tibor most egy kissé elkámpicsorodott, mint mikor egy ügyeletes hős szerelmessel hirtelen, és váratlanul közlik, hogy a gyertyafényes randiból sajnos nem lesz semmi, mert az adott hölgy meggondolta magát, és így a széplelkű lovag, bizony csúfos vereséget szenved, és a kelleténél hamarább hoppon marad! Arcán meglátszott most minden fölgyülemlett szomorúság, és smaragdzöld szemeiben bujkált valami kisgyerekekre jellemző megbocsátható félelem, mint amikor a gyereket a szülei hirtelen egyedül hagyják, és szegény árva azért rimánkodik, és reszket, hogy szülei visszatérjenek hozzá lehetőleg minél hamarabb!

- Jaj, te butuska! Hát csak nem fogod nekem itt itatni az egereket! Kérlek, ne haragudj! – kezdett anyai ösztönéből vezérelve a buzgó vigasztalásba a művész, mert megsejtette, hogy a másikban belső, lelki folyamatok zajlanak le, elvégre a művészekben érzékenyebben rezeg az a bizonyos lelkiismereti, emberség-húr, mint a többi emberben!

- Semmi baj, köszönöm kedvességét! – szipogott nagyokat, mert önmagát is meglepte a nem várt érzelmi reakció.

- Hát, akkor jó! – ingatta egy kicsit liliomos fejét, mert igazság szerint félt attól, hogy újra összetörik majd szívét, és most is csupán a tartózkodás ígéretével szerette volna megközelíteni az adott dolgokat! – De figyelj csak ide! Bármennyire is szívesen eldumcsizgatnék én még nagyon szívesen teveled, sajnos vannak kötelezettségeim, amik elszólítanak! Tudod… - mintha mentegetőznie kellene, holott csupán a munkáját végzi -, az a helyzet, hogy én ma a ,,mindenes” szerepét töltöm be, és mint ilyet nekem kell mindenért felelni és emellett ma még legalább három négy kisebb  bohózatban, és jelenetben is szerepelnem kell! De.. várj csak… - villant át az agyán – ha megadod az email címedet, és a mobilod számát, akkor találhatunk egy alkalmasabb időpontot is, hogy kedvezőbb körülmények között kibeszélgessük magunkat! – Azzal fogta magát, és ügybuzgón, hangyaszorgalommal sminkelni kezdte gyönyörű, hibátlan Dzsokonda-arcát, amiben a legértékesebb testrészének egyértelműen mindenkin átlátó, és szívéig hatoló, mogyoróbarna szeme látszott.

- Hát ez igazán nagyszerű! – hajtotta meg magát, majd kézcsókkal egy kicsit megalázkodott előtte a félszeg, pufók fiatalember, és sebtében távozott.

- Várj még csak egy pillanatra! – sietett utána a nyargalásban már szinte iskolás korától jeleskedő fiatalnak -, ha kedved van hozzá, akkor a kora délutáni órák környékén végzek, ha minden igaz, és ha megvársz, akkor utána beszélgethetünk! Semmi kényszer!

- Oh, hát ez igazán remek! Jól kezdődik a napom! – összegezte magában a hallottakat, majd megint csak udvarias meghajlás következett; erről hál’ istennek nem tudott leszokni, mint az illem, és udvariasság egyetlen rokonszenves gesztusáról. Aztán sarkon fordult, és úgy, hogy a zsibongó, és összezsúfolt embertömegben valahogy egy vékony utat találhasson magának áttörte az emberek folyamként hömpölygő áradatát, és azonnal helyet fogalt azon a színpadon, ahol minden értesülés szerint a csinos, és fiatal színésznő is napjában több alkalommal megfordult! Bal csuklóján kitapogatta a most rohamléptekkel lüktető verőeret, és meg kellett állapítania, hogy szíve akárcsak egy fölhúzott bolondóra veszettül dobog, és majd ki akar a helyéből szakadni! Valami megmagyarázhatatlan, számára eddig nem tapasztalt, különös, mégis bizsergető, és jóleső érzés lepte meg: már régóta nem érzett ilyesmit, legutoljára is az egyetem berkeiben, amikor plátói szinten próbált – persze megalázó, és sikertelen eredményekkel versek, és strófák által szerelmet vallani valakinek, aki viszont cseppet sem viszonozta határozott, és komoly érzelmeit, hiszen többször is úgy nyilatkozott, hogy gyerekesnek tekinti udvarias, és mindig mosolygós jellemét. S azóta a megszeppent fiatalember talán el is felejtett volna mosolyogni, ha nem lett volna nem találkozott volna ezzel a bájos, és nagyon kedves művésszel, akiben a jövő egyik nagy reménysége csillogott.

Most határozottan érezte, hogy valami nincsen egészen rendben vele; látszólag a sápadtság első, nyugtalan jelei mutatkoztak rajta, ha kívülről szemügyre vette valaki, azt hihette volna, hogy beteg, vagy lázas. Kicsit fáradtnak is érezte magát – bizonyára a roppant megterhelő, lelki eredetű idegeskedések miatt, amiket még előző nap kellett magában letisztáznia, hogy mi a csuda történhet, ha elsőként próbál meg beszélgetést kezdeményezni egy olyan rendkívüli jelenséggel, mint a művésznő, aki a saját fogalmai szerint érinthetetlen, és megközelíthetetlen volt! Arra gondolt, hogy mi lenne, ha hagyna egy elcsépelt, és a nem illendő cetlit, amin bocsánatot kérne tőle, amiért sürgősen el kellett rohannia, de aztán rájött, hogy ez egy tudatos színjáték lett volna, hiszen az aznapi napot már tökéletesen szerette volna egy kiadós, minden témára kiterjedő, beszélgetésre fordítani, tehát: ha most úgy dönt, hogy önkéntességből megfutamodik, lehet, hogy többet árt vele, mint használ! Elvégre semmi baj sem történt, csupán az idő telt gyorsabban a kelleténél!

Az volt talán a legnagyobb baj, hogy semmilyen kézzel fogható, és ötletes tervvel nem rendelkezett arra vonatkozóan, hogy a szokásos sablonszövegek, és bevezető mondatokon túl, hogyan kérdezzen olyan tabunak számító dolgokról, amik szinte kínosan súrolnák az adott magánszférák szintjét. Megvárta, míg elsötétülnek a fények, és a zsibalygó tömeg is megnyugodva végre belső igényesség mellett koncentrálhat az előadásra, és szinte megkövülve, lélegzetvisszafojtva állt, amikor az ifjú színésznő tekintete mosolygós rakoncátlanság mellett összetalálkozott az ő tétova, és szégyenlős pillantásával. A fiatal művésznek most az volt a dolga, hogy kissé ügyetlen, és laza kedvvel egy iskolatáskát egyensúlyozott gyengéd hátán, de úgy, hogy közben fölállt egy másik kollegájával a közönséget kiszolgáló székekre!

A levegő egyszerre izzott, és robbanásig telítődött a fülledt levegő a nézőtéren: mindenki egyetlen emberre volt kíváncsi! Erre a fiatal tehetségre, aki szemlátomást nagyon is élvezte, hogy belecsimpaszkodnak, és vele együtt rezdülnek a tekintetek. Azonban csupán egyetlen ember volt, akit valóban megbabonázott az adott huncutul nevetős tekintet, és ez nem volt más, mint maga Tibor! Úgy izzott, és szemlátomást feszült közöttük a nyugtalanság, és szemlátomást a telt, és balzsamos indulat, mely már magában foglalhatta a szenvedély ősi lángjait, hogy bárhogy is igyekezetek egymás előtt titkolni, lobogó szemük képtelen volt a további, tetetett hazugságra!

S a félszeg fiatalember talán sejtette is, hogy a további sorsa ehhez a felbecsülhetetlen, angyaltekintetű lényhez köti majd…

 

 

 

 

 

 

 

 

süti beállítások módosítása