Kortárs ponyva

2019.sze.18.
Írta: Tasi83 Szólj hozzá!

Új Novella




FÖLÖSLEGES PERPATVAR 


Nem bánt meg semmit. Volt valami konok, makacs hajthatatlanság, elszánt dacos, passzív magatartástudat egész kívülálló, szinte már-már alázatos, és nagyon is szende viselkedésében. A házban lakó nyolcvanéves is elmúlt házmester Vera néninek rendkívül nehézkes dolga volt, hiszen a lakók között felütötte a fejét, hogy a gavallér, túlzottan udvarias fiatalember – több, mint valószínű -, valami hátsó szándékkal élhet együtt az idős asszonnyal.

Vera néni minden a hét minden napján óramű pontossággal hajnali fél ötkor ébredt, és legelső dolga volt a reggeli – szokásos -, testkontroll torna után, mellyel jócskán sikerült átmozgatni madárijesztő csontjait, hogy teljesen egyedül kivonszolja a méretes szemeteskonténereket, és gusztustalan színű fekete kukákat a még javában álmai közt fetrengő, szinte lakatlan utcára.

Ez főként azoknak szúrt elsőként szemet, akik már jó ideje a lakógyűlésen is felemlegették az idős hölgy különös helyzetét!

– Ez egyszerűen tűrhetetlen tisztelt tagtársaim! Igenis a teljes lakóközösség nevében beszélek, amikor azt mondom, hogy Vera nénit kényszernyugdíjazni illene, hiszen már réges régen betöltötte azt az elfogadható életkort, mely emberileg lehetőséges, és mindenki számára kívánatos lenne! – szólalt fel az egyik középkorú, üzletemberforma férfi.

– Ugyan kérem! Milyen idióta hülyeségeket beszél maga! – szólt közbe egy dívaszerű nő, aki úgy járt, öltözködött, és beszélt, mintha fogságba ejtette volna egész irritáló satrafa lényét az eltűnt idő, és még mindig tizenhat éves volna. – A napnál is világosabb, hogy miután végzett a férjével, most egy fiatalabb embert szemelt ki magának! Ki tudja milyen sötét titkokat dédelgethet?! – hangja szándékosan halkult el, majd vált kis idő múltán egyre rejtelmesebbé.

– Tisztelt tagtársak! A megoldandó feladat, hogy Vera néninek igenis pihennie kell, mert az ő korában ellátni a gondnoki teendőket egészen egyszerűen már nem való! Tehát akkor kérem a tagtársakat, hogy írásban szavazzanak arról, hogy kit kellene megválasztanunk Vera néni helyére! – élesen, és beszédes tekintettel a díva hölgyre nézett, aki az imént képzelt frázisokkal rémisztgetett! – Azokat az ostoba történeteket a gyilkosságokról, és egyebekről pedig mindenki lesz szíves elfelejteni!

A lakóközösségre teremtő csönd telepedett. Mindenki a maga elé vett nyomtatvánnyal szavazott. A visszafojtott izgalom szinte együtt vibrált a kíváncsisággal, és a pletykálkodásnak szánt szenzációval.

Nem telt bele alig tizenöt perc, és a lakóközösség szinte összes tagja egyértelműen a mellett voksolt, hogy Vera nénit igenis minél hatékonyabban kényszernyugdíjazni kell.

Vera néni egyelőre semmit sem sejtett, vagy vett észre abból, hogy vajon miben mesterkedhetne ellene a lakóközösség prominens tagjai. Továbbra is minden áldott nap mosószeres, hipós vízzel felmosott, majd kiürítette hajnalban a szemetet.

Amit szinte mindenki furcsált, hogy vajon a fiatalember, aki nála lakott vajon hogy került Vera nénihez? Kiféle? Vagy miféle? Eddig miért nem mutatkozott be? Hiszen egy magára valamit is adó fiatalember tisztességesen bemutatkozik a kedvesebb szomszédoknak, ha már együtt kell élniük. Egy társas házi ingatlanban meg pláne.

– Verácska? Hogy s mint vagy? – már megint a kotnyeles Bartalisné volt az a hatodikról, aki nem mellékesen kilenc macskával osztozott egy háztartáson. – Olyan sovány vagy drágám! Majd sütök neked egy kis almás pitét fahéjas porcukorral! Attól majd megjön az étvágyad!

Vera néni mintha meg se hallotta volna a kíváncsian érdeklődő kétszeresen is özvegyasszony kérdéseit, ment a maga dolga után.

– Drága Vera néni! Hát engedje meg, hogy segíthessek! – szólt oda neki az önzetlen segítségnyújtás alázatos elfogódottságával az üzletember, aki általában a délelőttöket vette igénybe, hogy munkába menjen. Megfogta a szemeteskonténerek egyik fülét, feltűrte ingujját, és máris húzni-vonni kezdte a szemetet oda, ahova Vera néni is indult.

Amint végzett saját maga bőrén tapasztalhatta, hogy egy teljes munkaidős házfelügyelői állás igen-igen alapos fizikai megterhelést vett igénybe!

Vera nénivel lakó fiatalember – látszólag -, egyetlen szót sem szólt senkihez. Szinte úgy járkált fel-le akár még az összesereglett emberek között is, akár egy kóbor kísértet, vagy szellem, aki csupán csak átutazóként jött fel a síri világból, és szinte semmi köze az emberekhez.

– Egészen biztosan megzsarolhatta szegény Vera nénit! Haj-haj! Láttam én már ilyet kedveském! Lehet, hogy a fiatal úr egy bérgyilkos, vagy valami hasonló! Behajtónak hívják az ilyet, akit a maffia pénzzel! Bár angyali, gyerekes arca van, de ez pusztán csak látszat! – gyanakodott egy másik nyugdíjaskorú a Pupekné. Pupeknét ugyanis a pszichiátriai osztályról engedték ki – kellő rendszerességgel -, mert folyton azt állította, és meggyőződéses téveszmék gyötörték, hogy hidegháborúban világgá ment férje valójában kettős ügynök volt, és mindenkinek kémkedett, aki természetesen megtudta fizetni kellően jutányos módon titkos szolgálatait.

– …És ha csak azért van vele, mert Vera néni eladta a holttestét? – szólt közbe egy másik középkorú asszony, akinek fodrászüzlete volt, de valójában vajmi keveset értett a hajvágáshoz. Csupán csak azért tartotta meg ezt az üzletét, hogy állandó profitját, és jövedelmét kiegészítse.

A meglehetősen kíváncsiskodó lakóközösség végül együttesen úgy döntött, hogy bár Vera nénin semmi különös, vagy furcsa változás nem állt be annak hatására, hogy többen is segítettek neki, és biztosították gondos szorgalmukról a legtöbb ember már kora hajnalban felkelt, hogy valami gyanús, vagy éppen szokatlan esemény részese lehessen. Így történhetett, hogy előbb-utóbb mindenki leskelődni, vagy gyanúsítgatni kezdte a másikat, és az egész lakóközösségben felütötte fejét a lázadás általános szelleme.

Aztán november vége felé, amikor már csípős, és hideg szelek fújtak hirdetvén a közelítő tél fogságát Vera néni egy keddi napon már nem jött ki kis garzon lakásából. Látszólag minden tökéletes csendességben lapult a nagy bérház omladékos falai között, amikor egy-két lakó hirtelen megint csak kérdezősködni kezdett, hogy vajon mi történhetett a furcsa, kis idős nénikével?

– Biztosan a fiatalember tette el láb alól! – vélekedtek nagyon sokan, akik túlságosan is sok krimit néztek a tévében, és meggyőződésükké vált, hogy a padlástól a pincéig mindenütt bűntényt szimatoljanak.

– Ugyan kérem kedves Katóné! Hát hogy is mondhat ekkora szamárságot! Hiszen a napnál is világosabb, hogy Vera néni minden ingóságát arra a fiatalemberre hagyta, akinek most az ölébe pottyant a gazdagság! Hiába! Lassan járj, tovább élsz!

– Szerintem pedig igenis gyilkosság történt! – jelentette ki határozottan a másik kotnyeles asszony, akinek az volt az egyik közkedvelt mániája, hogy otthonka ruhájának széles, komfortos zsebeiben mindig tartott magánál egy-két szem szotyolát, pusztán csak avégett, ha megéhezne ne kelljen a körmét lerágnia.

– A lakógyűlésen majd kiderül minden! – zárta le a vitát a ház ideiglenesen megválasztott, új házmestere, aki gyakorlatilag szinte semmit sem csinált egész nap. Nem hordta ki a szemetet. Nem vitte ki a szemeteskonténereket a kukásautókhoz. Nem locsolt, vagy sepregetett fel, nem gondozta a növényeket, és szinte senki sem tudhatta, hogy vajon miért is veszi fel minden hónap utolsó csütörtökén a fizetését!

A később megtartott lakógyűlésen aztán eget rengető kiabálások, káromkodások, tányér tőrőgetős veszekedések zajlottak; kisebbfajta háborús közállapotok álltak be, ameddig a kinevezett házelnök nem lépett be a terembe, azzal a fiatalemberrel egyetemben, akit kellő rendszerességgel már láthattak többen is Vera néni lakásán.

– Üdvözlök szeretettel mindenkit! Mint bizonyára már értesülhettek róla a mi szeretve tisztelt Vera nénik sajnos váratlanul elhunyt! – tekintett végig a hirtelen néma csenddel adózó társaságon. – Ez a fiatalember az unokája, aki külföldről tért haza, hogy gondját viselhesse szerető nagymamájának! Kérem nézzék el neki, de nem nagyon ismeri a magyar nyelvet!

A fiatalember megtört, és rendkívül szomorúnak látszott. kisfiús szomorúsága mindenkit szíven ütött. Némán meghajolt.

– Tisztelt elnök úr! Megkérdezhetem, hogy mi volt a baj Vera nénivel? – tette fel a kérdést már megint az egyik kotnyeles nyugdíjas Pelsőcziné.

– Kedves Pelsőcziné! Sajnos Vera néni már egy jó ideje rákos volt, és elutasított mindenféle orvosi beavatkozást, mert otthonában és szerető lakóközösségében szeretett volna leélni élete talán utolsó napjait!

Megint néma csend támadt. Egymás között azonban halkan összesusogtak az egybegyűlt lakók, és továbbra is találgatták, hogy vajon Vera néninek mik lehetettek az előre eltervezett szándékai?

Amikor közel másfél óra múlva véget ért a lakógyűlés. Az idegen fiatalember kifüggesztette a gyászjelentést a faliújságra, és az igazgató úr tolmácsolásában távozott a gyűlésről.

Új vers





TÖRTÉNÉS-INDIGÓ


Szívkamrák legkisebb zugában engedelmesen meglapulni kellett volna, míg csak lehetett. Manapság a világ egyre formálhatatlanabb, tehát bűnösen képlékenyebb. Emberi csillag-szemek könny-fátyolmetszetén törési kényszer halad s uralkodik, hiszen a tudatosan tervezhető boldogság egyre elérhetetlenebb! Sejtjeink, melyek komisz-kacifántos baklövéseinket szülik lassan kezdik önmagukba bezárni békéltető, harmonikus fényköreiket az irgalmas, morális jóságainknak. Így vedlünk át kietlen, s kopaszodó kráter-placentákká.

A homály bársonya irgalmatlan belesimul a mindennapokba. Védtelen, örök-gyerek hagymahéj-személyiségünk az önmegvalósítás útján szándékosan elakad, mert a félelem tudatos búvópatakjai éltetik. Egymás dobbanó szívhangjaiba kapaszkodnánk megbocsátásért, türelemért. Agyig-hasító suhintás villan baltaként, amikor tudatosul önmagunk számító megcsalatása; mindennapok játsznyi leplén fekszünk kiterítve s érezzük az utolsó, értelmetlen kapaszkodásokat, hogy lehetséges, hogy már mi leszünk az utolsók?!

Kitakart tetteinket mindig is nehezebb s fáradtságos erőfeszítés észrevenni! Az érzékelés totális, szándékosan kaotikus zűrzavara mindig bosszút áll, ha elbízzuk, vagy elhagyjuk önmagunk! – Bordáink pánt-ketreceként megemelkednek s körbefogják szíveinket: emberanyagban gondolkodva felettébb zordak s kemények a kulturálisnak nevezett közállapotok. Alantos szájalók még csak el sem gondolkodtak azon, hogy minden csiricsáré jó hecc-balhé, vagy tett következményekkel jár! Pökhendi mágneses mezőn bucskáznak végig neve nincs díszpinty-kaszkadőrjei egy nevenincs, nukleáris korszaknak. Nagy sietségekben mindig elmarad a méltó finálé préda-parádé!

Új Novella




CSENDSZIMFÓNIA AZ ALAGÚTBAN

 

A homályos alagútban, ahova csupán a halál járhatott, és kísértettársai egy fiatal, belga zenész úgy határozott, hogy mázsás zongoráját kivételes, és rendhagyó körülmények között a metrószerelvény belsejében fogja lerögzítetten felállítani. Az emberek össze súgtak-búgak a háta mögött, mert nem igazán értették a lényeget: a zene halhatatlan és szenvedélyes szeretetére valaki emilyen furcsa és meglehetősen különös formában hogyan is tehet egyáltalán kísérletet?
- Nézd már te Géza? – fordult oda az egyik fiatal a másikhoz. – Hogy ennek micsoda hülye egy ötletei vannak! Teljesen nem százas ez az ürge!
Kétségtelen a drabális monstrum, mely tekintélyes, koromfekete méreteivel leginkább egy modernkori koporsóhoz hasonlított különben sem tett valami meggyőző, és kellemes benyomást.
- Kíváncsi leszek majd, hogy hogyan akar zenélni ez a flepnis, ha egyszer a kocsi elindul, és orbitális lesz a hangzavar? – értetlenkedett egy másik, szintén fiatalabb korosztályba tartozó emberke, aki első ránézésre valami börtönből szökött szökevényre emlékeztetett csupa tetoválással még a fején is.
Ami most következett az volt csak az attrakció fénypontja; a szerelvény hangosbemondója egyszerű és egyhangú unalommal közölte az ajtók csukódását, és a vigyázatot, melyet ebben az esetben szükségszerű szigorúsággal szinte kivétel nélkül már mindenkitől megköveteltek -, majd a bemondott kedvezőbb és hangzatosabb megállók közlése után csikorgó indulattal megindulhatott a szerelvény, és rajta a összezsúfolódott utazó közönség, akik kíváncsisággal vegyes tisztelettel élénken érdeklődni kezdtek, hogy a még fiatal mester mikor kezdheti végre el szokásos klimpírozását?
- Na, hát ez szép! – mérgelődött egy kedves külsejű, idősebb úr. – Itt nyomkodja azokat a fránya billentyűket, ahelyett, hogy menne aszfaltozni! Ha ebben az országban is ilyen haszonlesőek az emberek hát akkor fel nem foghatom, hogy egyáltalán ki az, aki érdemben még dolgozik itt?! – s hogy jogos felháborodásának még jobb nyomatékot adhasson alig ment össz-vissz mindössze két megállót, míg utána rögtön le is szállt.
Sokan fújoltak, és gúnyolódtak utána, mert meghallgatván az isteni muzsikát, és azt a fajta kellemes atmoszférát, melyet a zongorából kicsalogatott édeni romantikus balladák előjátéka előidézett, valahogy boldogabbá tette – persze csak átmeneti jókedéllyel a többi már egyébként is erősen elfásult, és teljesen megközönyösödött embereket!
- Hát ez igen, drága uram! – lépett oda hozzá egy üzletember formájú talpig magas, cingár ember. – Hadd gratulálhassak önnek melegen ehhez a fantasztikus zenei élményhez! – kicsit nem ártott, ha hangosabban beszél, mert az erős, tompított huzatban, mely a süvöltő ablakokon beáramlott a beszédhangok sokkal kevésbé tudtak terjedni, mint a zongorából felcsendülő mennyország-dallamok.
A fiatal mester megjelenése nem keltett különösebb figyelmet; csupán válláig leérő, boglyasul, és kissé zihált fekete, néhol egy-két ezüstözött szállal megspékelt frizurája aratott némi előnyös tetszést a fiatalabb hölgyek körében, aki a kényelmes ülőhelyekről hallgatva zenéjét már maguk is a fellegekben érezték maguknak, és egész titkos zenei világukra úgy hatott ez a forradalmi újdonság, mint valami jótékony hatású, és mégis bódító tartalmú, ám előnyös narkotikum! A fiatal művész mintha egy másik bolygóról érkezett volna ide. Egyesek közönyösségig ismételt szándékosan bárgyú, és nyomott hangulatban néztek rá; ahogy a szerelvény lassított, mintha a zenész is visszafogta volna szándékos lassúsággal a zongora finoman feszülő idegeit, s amikor hirtelen csikorgó intarziával gyorsítani kezdett a zenész harcedzett, finomíves ujjbegyeivel olyan hirtelen jött hangversenyszerű iramot diktált, mely egyszerre hangzott az az istenek alkonyának.
Arca és tekintete nem árult el semmi rokonszenvező részvétet, sem empatikus együttérzést; mintha gondolatban úgy tartotta volna távol saját magát az összecsődített emberek sokadalmától, hogy kilépett a történetből, melynek szándékosan, ám mégis most ő is egyik meghatározó főszereplője lehetett…
Egy bőbeszédű nő, aki szemlátomást úgy becézgette ölében szorongatott csincsilláját, mintha az élete értelme egyetlen szőrcsomó lett volna olyan operaénekesnői hanggal kezdte becézgetni imádott kedvencét, mintha ölelő szerelmese feküdt volna ölében.
- Ugye te vagy a leggyönyörűbb kis kutyika? Igaz-e? Hallgasd csak, a bácsi hogyan zenél? Szinte mennyei ez az egybeesés, nem?
A kiskutya bizonyára megharagudhatott már előzetesen is megsértett önérzetével a fiatalasszonyra, mert eget rengetően ugatni, és morogni kezdett, mint akit legjobban maga az élete is zavar, és aki jobb lett volna, ha nem száll be egy zsúfoltan szűk szerelvényre a föld alá, ahol az emberi technológiai is a poklok tornácait kísérti…
- Jól van prüntyőkém drága! – kezdte csókolgatni szőrős pofikáját a nő -, mindjárt biztonságban leszünk és akkor majd kapsz valami finomat tőlem! – kellemesen masszív hústoronyszerű mellei közé fogta aprócska fejecskéjét, és a többi utas önmagában – ha jó érzéssel volt megáldva -, talán maga is megdöbbent, hogy persze a saját hites urát, vagy élettársát már bizony koránt sem kényezteti ennyire!
A fiatal zenész továbbra is vett tudomást a tömeg jelenlétéről, mely időről-időre megállt, és kíváncsian szemlélte és figyelte zongorajátékát a metró folyamatos suhogó hangjával egyetemben. Finom, törékeny kezei ritmusra nyomták meg az adott billentyűket. Az egész egy hallatlanul precízen meghatározott, és igen-igen begyakorolt mozdulatsort kívánt meg, melyet a legnagyobb mesterek is meglehetősen nehezen sajátítanak el; míg a többség a kotta mesterkélten kiszámított hangjegyfejei igyekezett halálpontosan leutánozni addig a fiatalember a zene szeretete miatt klimpírozott és tornáztatta ujjbegyeit a billentyűkön bravúros virtuózok módján.
Előkerültek a zsebek, és kabátok belső béléseiből a kisebbfajta, hordozható mobiltelefonok, és máris valóságos selfiezős hadjáratot indítottak azért, hogy egy-egy fényképet mindenki készíthessen elsősorban saját magáról, amint a háttérben egy különös zongorista figura játszik.
Később, - nem tudni, hogy hogyan, és miként -, előkerültek a tévékamerák, és szabályos riporterek háborúja zajlott a meghitt kis földalatti metróalagútban, azért, hogy a legjobb szögből mutathassák a leszíjazott hangszert, és a mellette helyet foglaló fiatal, avatgarde művészt.
- Honnan jött az ötlet kedves Rizó úr, hogy ennyire rendhagyó körülmények között zenéljen? – nyomta máris az arca elé a mikrofont az egyik törtető riporter.
- Erre sajnos nem tudok válaszolni! Fogalmazzunk úgy, hogy megszállt az ihlet! – s továbbra is a billenytűk szépmíves püfölésével volt elfoglalva.
- Esetleg mesélhetne a kedves tévénézőknek egy-két mondatot a magánéletéről! – furakodott a kisebbfajta tömeg közepére ezúttal egy csinibaba bombázó hölgy. – Biztosan nagyon örülnének neki.
A zongorista ügyet sem vetett a feltörekvő hölgyre, vagy akár a többi riporterre. Továbbra is zenélt, amíg a végül a metró bevitte az egész összesereglett branccsal együtt a végállomásra.
A kopaszos, túlsúlyos metróvezető kiszállt, mert műszakváltás volt, és letöltötte a munka idejét is, viszont azzal senki se számolt, hogy mi lesz majd a lekötözött hangszer sorsa? Éjszakára is hagyják a kocsiszínben, vagy oldozzák ki a tartóköteleket, és várják meg, míg a művész egyik ismerőse gondosan visszaszállítja a művész belvárosi házába?
- Ne haragudjon művész úr, hogy megszakítom a játékát… - pöckölte meg enyhén a fiatalember vállát a vezető -, de itt lenne az ideje, hogy kocsiszínbe menjen a szerelvény és ha csak nem tud valakit, aki megfelelő módon elszállítja a termetes hangszerét attól tartok be kell zárnom éjszakára!
A fiatalember arcán mélységes megdöbbenés és csalódottság lett úrrá. Mintha megsértették volna és senki se kért volna tőle személyesen bocsánatot. Kimért távolságtartással felállt, még egyszer utoljára megsimogatta a lenyűgöző hangú hangszert, majd fogta a kabátját és a holmiját és búcsút vett a vezetőtől miközben elérzékenyülve figyelte, hogy számára kedves családtagként kezelt hangszere a metróval együtt egy újabb sötét vájatba megy.

Új Novella





JÁTSZMÁK


Hogyha egy kissé molett, vagy túlsúlyos ember a változatosság kedvéért egy hihetetlenül extravagáns, és szexi hölggyel sétálgat valamelyik nyilvános utcán az emberek többsége szinte máris sóvárogva, vagy legalább is irigykedve kezdi el bámulni, miközben el nem mulasztaná föltenni saját magának a megkerülhetetlen kérdést: „Vajon egy ekkora hájpacni hogyan kaphatott meg magának egy ilyen csúcs szuper bobázót?!” – Számos közismert ember példája bizonyítja ezt.

Péter – ne is tagadjuk -, jócskán molett volt. Kapóra is jött neki a betegszabadság, amit szinte sohasem vett ki, mert mivel egyedülálló hirében állott szinte minden munkatársa előnyösen használta ki azt, hogy ünnepek, vagy hosszabb hétvégék alkalmával lelkes, önzetlenül segítőkész kollegájuk átvállalja a munka nehezét. Kicsit hasonlított Bud Spencerhez. Csak ő majdnem minden harmadik-negyedik napot követően megborotválkozott, mert roppant szúrni kezdte a borosta. Munkatársnői valósággal nem hittek a szemüknek, mikor az egyszerű, átlagos ,,szürke egér uniformisát” amiben mindig is munkába járt lecserélte divatos zakóra, és kicsit minőségibb, márkáns darabokra. Nem hivalkodást szimbolizálóan, de stílusosan. Amennyire váratlan, és zavarba ejtő volt ez a fajta kisebb átalakulás Péter is kezdte azonnal felfedezni, hogy más lett a hangnem vele szemben, és másként kezdtek el vele viselkedni munkatársai. Mintha ő is egy olyan ember lett volna, aki már megjelenésével hegyeket mozgathat meg a helyükből, vagy éppen fontos, lényeges, és aktuális társadalmi változások hírnöke lehet.

Úgy ám! A kolleganők szinte naponta vadonatúj kosztümökben, és csinosabbnál csinosabb, kicsit provokatívabb szoknyás ruhakölteményekben mentek munkahelyükre, hogy Péter – ha csak végigszáguldott villámsebes úthengerként az irodák közti folyosókon -, minden esetben felfigyelhessen rájuk, és villogó, szabályos, lézeres fogfehérítésen átesett mosolyukra.

– Helló szépfiú! – búgott sejtelmesen, ravaszkás mosolyát villogtatva az egyik szőke hajú, legalább kétméteres cicababa a fülébe, miközben kedvesen lehajolt hozzá, és mintha éppen egy divat showban szerepelne megpuszilta ügyelve rá, hogy kellően vörös rúzsa nyomot hagyjon a másik pufók arcán.

Aztán egy másik barna hajú amazon szemelte ki meghódítható célpontként magának. Ő már egy szinttel tovább is ment, mint lelkes, és túlfűtött kolleganője, mert névjegykártyáját gyöngéden Péter nadrágjába süllyesztette – ezzel nem kis pirulást, és meglepetést okozva hősünknek -, és romantikusan elsuttogta neki, hogy nem is tudja miről marad le, ha nem próbálja ki mi mindenre képes az ágyban!

Péter már zsenge gyermekkorában elhatározta mi lesz a hivatása. A legtöbb gyerek ilyenkor vigyorog, mint a vadalma, és kijelenti, hogy: tűzoltó, rendőr, vagy szuperhős akar lenni. Péter ezzel ellentétben író, költő szeretett volna lenni.

Amikor először lépett a Kálvin-téri Szabó Ervin könyvtárba nem a gyerekrészleg érdekelte elsőként, hanem a felnőtt részlegen található kaland, és ifjúsági regények, melyek a felső szinteken kaptak helyet. A legnagyobb kínszenvedést minden esetben a tornaóra jelentette számára. Ilyenkor hevesen dübörögni kezdett a szíve, és egy-egy izzasztó foglalkozás után úgy érezte magát, hogy menten összeesik ott, ahol éppen van. tanulmányi átlagát tekintve főként a humán tantárgyakban szeretett szorgalmasan, és kreatívan szerepelni az órákon.

Mindenkor neki jutott a megtisztelő feladat, hogy idős nagymamáját minden szombaton kora reggel meglátogassa. Tehát ha pusztító hóviharok jeleztek túlvilági állapotokat, vagy éppen a sárban elakadó csuklós busz miatt nem lehetett közlekedni egy-egy kertes házas utcában Péternek minden esetben ki volt adva a feladat: a nagymamát mindenképpen meg kell látogatnia!

Tizennyolc éves korában gondolt először arra, hogy milyen lehet, ha valaki önmagáért szereti. Valósággal menten belehabarodott  gimnazista osztálytársnőjébe, és szeretett arról fantáziálni, hogy együtt mennek fagyizni, vagy moziba, és szavak nélkül is egymás kinyitott lelkébe láthatnak. Sohasem tudhatta meg, hogy vajon osztálytársnője egyáltalán észrevette-e őt. Az érettségi banketten jócskán felöntött a garatra, és többi barátnőjével együtt olyan spiccesen részegek lettek, mint a kis csacsik Pétert kivéve, akinek apai nagyapja alkoholista volt.

Péter sohasem tudta igazán mivel is hívhatná fel magára a hölgyek figyelmét. A fiatal hölgy – főként az osztálybalhézós, és vagány barátnőivel mutatkozott -, a legszívesebben.

Mind a négy lány szinte az összes vagány buliban, balhéban benne volt, és menő dolognak számított, ha bárkit is a tagjaik közé fogadtak. Minden osztálykiránduláson ők vitték a pálmát, ami a bohém, zajos, diszkós éjszakai életet illette. Péter nagyon szerette volna, ha barátként befogadják maguk közé, és elfogadják olyannak, amilyen. De rendszerint mindebből csupán csak annyira futotta, hogy Péter volt a lelkes szolgáló, akit mindig elküldtek, hogy hozzon rántott húsos szendvicset az iskolai büféből, vagy csinálja meg szolgálatkészen a házi feladatukat, és fokozottan ügyeljen rá, hogy a dolgozatokban ne azonos hibák legyenek, hogy osztálytársai sikeresen verhessék át a tanárokat.

Így történt, hogy Péter megható, kissé ömlengő szerelmes verseket kezdett írni az álomszép osztálytársának, ám ezeket a verseket rendszerint sohasem mutatta meg.

A legtöbben, amikor osztálykirándulásra ment az adott osztály a legtöbb fiú valósággal majd megpukkadt a sárga irigységtől, hogy a szerencsétlennek kikiáltott Péter a legtöbb lány közé ültették a busz  hátsó soraiba, ahova általában a hősszerelmesek szoktak helyet foglalni. Péter sokszor érezhette magát az osztályközösségen belül ultra lúzernek, bénának, idiótának, vagy egész egyszerűen csak szánalmas alaknak, mert a legtöbb lány rejtjeles kis célozgatásokkal kommunikált vele. Tehát, ha mondjuk az egyik egzotikus virágszál lány feltűnően kacsintgatni kezdett, az még nem feltétlenül jelentette, hogy Péter bármikor megnyerhetett volna egy győzelemre álló csatát. S minthogy Trója városa is egyetlen álomgyönyörűséges hölgy akaratán bukott el, s vált rommá a legtöbb esetben itt is csupán hiú ábrándok, romantikus illúziók kergetéséről lehetett csupán szó.

– Nézzétek csak, hogy alszik? Milyen cuki, és mégis mennyire komoly! – hajolt közelebb hozzá egy rövidre vágott, szalmaláng-hajú szépség, akinek feltűnően gyémánt kék szemei babonázni, és pusztítani is képesek voltak szinte bármikor. – Mit szólnátok csajok, ha befognám az orrát a Robinak, hogy teszteljük meddig bírja levegő nélkül?!

A többi lány inkább egymással, és csipp-csupp bagatell dolgaival foglalkozott; őszintén szólva a legtöbben igenis megpróbálták elfogadni, és szeretni Péter különösségét; azt, hogy sorrendbe, katonás vigyázzba állította minen becsöngetés alkalmával az iskolatáskákat, vagy hogy a tornaöltözőben minden ruhát összehajtogatott a ruha tulajdonosával szemben, aki csak a sarokba hajította a szennyest.

Mivel Péter kicsit mindig is magányos farkasnak számított, még egy adott közösségen belül is, és ez előbb-utóbb szemet szúrt szinte mindenkinek kitalálta, hogy mégiscsak joga lenne hozzá, hogy szabadnak, és jól érezhesse magát, mint bárki más.

Osztályfőnöke leginkább egy olyan áspiskígyóhoz lehetett hasonlítani, aki – bár kétségtelen, hogy szívélyes kedveskedéssel, önzetlen közvetlenséggel rendelkezik -, ám abban a pillanatban, hogy egy játszma részeseként ő áll nyerésre rögvest megváltozik egész addigi szívélyes, ás bűbájos tulajdonságainak teljes berendezkedése. Valósággal ki nem állhatta, hogy mint egy ápolónő, vagy éppen állatgondozó kínzó kötelességének érezte, hogy Péterről gondoskodjon, és minden aprócska lépését figyelemmel kísérje.

A lányok izgatottan sustorogni, suttogni kezdtek egymás között, mert – páran a balhésabbak, és konfliktust kedvelők közül -, úgy döntöttek, hogy egy-két éjszakára áthívják magukhoz a fiúkat is, hogy kielégíthessék szexxel kapcsolatos tévhiteiket, és kíváncsiságukat. Úgy tűnt, hogy szinte már az egész osztályban mindenki értesült róla, egyedül csak Péter nem, akit viszont úgy látszott meghagytak ártatlan, gyermeki naivitásában. Mindenkinek meggyőződése lett, hogy egy kissé idióta, bolondos nagy gyerek úgy sem tudhatja mi fán terem a testi kapcsolatok maradéktalan gyönyöre, így egyelőre békén is hagyták.

Ám éppen az a hölgyemény, akinek butuska, szerelmes versikéit firkálta egyik éjjel, amikor a legtöbb fiú szabályosan úgy kiütötte, és tajték részegre vedelte magát a vodkanaranccsal, hogy még legmeghittebb álmaikban is beszéltek saját magukkal a talpraesett, és őzikeszemű lány óvatosan benyitott Péter precíz, és makulátanul rendezett szobájába, és mivel nagy volt a hőség egy szál bugyiban, és fehér trikóban bebújt mellé az ágyba, és elaludt vele. Különösebben az sem zavarta, hogy Péter jelentős testét – már kamaszkora kezdete óta gorillaszerű, fekete szőrök borították. Egyesek azt beszélték, hogy még a háta teteje is tele van ezekkel a gusztustalan, ragadós szőrmepamacsokkal, melyek a nagy nyári melegekben kiadósan áraszthatták magukból a nem túl kellemes testszagokat.

Ám az ifjú hölgy így se bánta. Ahogy befordult Péter enyhén szuszogó arca felé kellemesen érezte, hogy veszi ritmusra fel-le a másik a levegőt, és hogy hogyan ver nagy, mackós, érző szíve. Mintha egy olyan törékeny, angyali lénnyé vált volna önmaga is, aki biztonságot, és védelmet keresett a hazug, felszínes világ elől. Az éjszaka hátralévő részében nem egy vagány, magabiztos, és talpraesett tinédzserkorú lány volt, aki mindenáron elakarta veszíteni féltve őrzött szüzességét, - sokkal inkább már egy érett gondolkodású, igazi nő, aki megértette, elfogadta a tényt, hogy a szex csupán fizikai ösztönök harca, ami igazán fontos az őszinte, és igaz érzelmek maradéktalan megélése.

Másnap aztán lett nagy felhördülés. Abban a percben, hogy az osztályfőnök reggel kinyitotta csipás szemeit, valamelyik spiclis kedvű lány elkotyogta neki, hogy Gabi az egész éjszakát Péter szobájában töltötte, és mikor reggel távozott onnét csupán csak bugyi, és egy trikó volt rajta. Nem is kellett több az osztályfőnöknek. Úgy leteremtette a porul járt Gabit, és Pétert is vegyesen, majd egyenként, hogy nem győztek magyarázkodni a számára, hogy nem szexeltek, csupán csak együtt aludtak.

– Ezt mégis hogy képzeltétek??? – fortyant fel minden egyes alkalommal, amikor csak meghallotta, hogy kettejük között nem történt semmi.

– Tanárnő kérem… ha esetleg lehetőségek adna számomra, hogy elmagyarázzam a dolgokat szívesen megtenném… - szólt közbe Gabi, mert úgy érezte szíve mélyén, hogy igazságtalanság érte őket.

A vérben forgó szemekkel diákjára meredő osztályfőnök most legszívesebben azonnal felpofozta volna a meggondolatlan lányt. Ehelyett ökölbe szorított kézzel próbálta visszafojtani feltörni kész indulatait.

– Én úgy látom kedves Gabriella, hogy te gyanúsan sántikálsz valamiben! Nekem nyugodtan bevallhatjátok az igazat! Kíváncsiak voltatok egymásra, és te voltál az, aki belopozott a Péterék bungalójába. Így történt?!

– Tanárnő kérem! Ez nem igaz! – kihúzta magát, és ebben a percben úgy meredt farkas szemezve az osztályfőnökre, mint aki zokszó nélkül ott helyben felnyársalná az elátkozott boszorkát. – Én csak bementem Péterhez, mert azt beszélték sokan, hogy gyakorta vannak rossz álmai, és megpróbáltam megnyugtatni! Csupán csak ennyi történt!

A felbőszült osztályfőnök előbb az egyikre nézett komolyan, szikrázva, majd vissza mentig a másikra.

– Most halljuk Petikét! Peti? Neked mi a véleményed?

– Tanárnő… A Gabinak igaza van! Ne tessék őt megbüntetni… én tehetek mindenről… az én hibám… - hadarta idegességében.

– Hát az biztos, hogy mindketten jó nagy pácba kerültetek! Mit mondjak majd a szüleiteknek? Mi?! – látszott egyre ingerültebb, és nem sok hiányzott, hogy valami őrültségre szánja el magát.

– Ha szabadna egy megoldással élnem!

– Megengedtem, hogy beszélj?! Mi?! – förmedt a kamasz lányra.

– Bocsánat… én csak segíteni akartam!

– Ha már ennyire okoska vagy te buta lány, akkor hadd halljam! Mit akartál mondani?

– Az jutott eszembe, hogy ne tessék szólni egyelőre a szüleinknek! Peti fél az apukájától, és ha megtudná, hogy valójában mi történt akkor egészen biztosan szegény Peti inná meg a levét! Majd egy alkalmasabb pillanatban tessék szólni! Legyen mondjuk az érettségink után! – annyira meggyőző, karakán, és határozottan frappáns volt ez a kis kijelentés, hogy az osztályfőnök szó szerint köpni, nyelni sem tudott utána. Beletelt jó fél órába mire ismét rendesen képes volt gondolatait összerendezni.

– Hogy te milyen szellemes vagy kedves Gabriella! Látom neked különbüntetésre is szükséged lesz, hogy kicsit megemberelhesd magad! Ha visszamentünk az iskolába máris munkába állhatsz, mint vécétisztító segéd! És nekem aztán ragyogjanak az iskolai vécék, mert ha a fülembe jut, hogy nem jól végzet a munkád esetleg még az érettségi vizsgádat is visszavonhatom, ha nekem úgy tetszik! – vizenyős, élénk kék szeme  negédes bosszútól villogott.

– Most hogy végre sikeresen tisztáztuk a feltételeket elvárom, hogy ezentúl rendesen viselkedjetek! Mindketten visszamehettek osztálytársaitokhoz!

Péter és Gabi mindketten visszamentek osztálytársaik társaságához, akik már köröm rágva tűkön ültek, hogy vajon mikkel fenyegethette meg a galád osztályfőnök kettejüket? S bár tiltva lett, hogy Gabi valaha is Péter szobájába léphessen – legalább is osztálykirándulások alkalmával -, Gabi továbbra is találkozgatott Péterrel, és szoros barátságuk felnőtt korukban is megmaradt.


 

Új vers





ALÁZATOSAN ELÁZOTT ARCOK

 

Preparált arcok kozmetikájából merre futnak gurulva igaz őszinteségek harang-könnyei?! Önmagában dédelgetve védelmezni szirmok nászi, dobbanó vágyát, mikor beteljesül a Mindenség – még nem lehet elég! A mindenkori sohaság, mint titkos elérhetetlenség büszke állapota egyre nő; bomló szövetein az összetett létezésnek is hamarább átszivárog a jelenkori hűség. – Tündöklő, evilági börtönkínt szerez egymásnak új nevetség-tárgya figurákat. A féreg-fényben, mint nemtelen, mezítlen ragyogásnak kitéve fekteti meggyúrt tagjait a nagy kísérlet.

Dobbanó szívek büszke partjaihoz közel érve egyre nő az elvesztegetett közegellenállás. Partot érez az érzelem, s őszintén begörcsöl, majd megremeg akár titkait elsuttogó szívtükör. A sminkek gondosan eltüntető kontúr-púderei hiába is fedik el rétegekként kék-zöld-lila monoklik stigma-jelvényeit. Csak kisstílű, fortyogó titkok sodrása marad még elviselhetetlenebb! Az őrlő, önmagát malomkerékként emésztő lélek tavában háborgó, ostromló hullámok ordítását hallani…

Láthatatlan szuronyra szúrva a megbántott Nap aranyló szeplőpöttyei rettegve fénylenek; szomorúság fájdalmaival viselős, terhesülő szemekben. Örökölhető ösztön-iránytűként így is fennakad sokadszor mindennapok salakanyagán a Lényeg: a választásnál nem lehet nagyobb tény-igazság soha! Van az a logikusan kikényszeríthető, köztes tudatállapot mely rettegve tölti el a személyiséget, ha tiszta ész logikákat megszimatol. Minden csend csomósodásnak indult. Hallgatás-üledékek ragálya telepedett rá a süket fülűekre!

Új Novella





HÁZTŰZNÉZŐ

 

A gyönyörű leginkább kisestélyi ruhába öltözött hölgy csellózott; látszott, hogy gyakorol, és gyakorlás közben egész hajlékony, kecsesen rugalmas gazella-testét beleadja az intenzív, és magával ragadó – mégis spontaneitást sem nélkülöző játék egész hangulatába. Bach G-moll szonátájával kezdett, mint klasszikusnak mondható darab. Az inkább Salvador Dali-bajuszra hasonlító vonót finom eleganciával élezte meg, hogy suhanhasson a kifeszített, most leginkább felhúzott húrokon. Könnyed kedvességgel foglalta el a helyét a nappalijában a kora délelőtti órák egyikén, mert csak délután kellett munkába indulnia. Ahogy egyre intenzívebben, egyre szenvedélyesebben kezdte húzni oda-vissza a húrok fogságába szorult vonót, érezte, hogy kellemes bizsergetéssel járja át egész lényét a harmónia, és a zene.
A korai őszi fények világították meg ezt a még mindig viruló, és élete ifjúságában leledző teremtést. A szoba meglehetősen világos volt; hála a nagyméretű, és tágas ablakoknak, melyekről szándékosan hiányzott a sötétítő, vagy a redőny, helyette reluxákat használtak erre a célra! A halvány, mégis még mindig a nyári nap melegével kecsegtető napsugár kedvesen megcirógatta a lány őszibarack hamvasságú, kedves arcát.
A szobában a különböző nagyságra készített bútorok is, mintha külön, és ezúttal önálló életre kelhettek volna a zene hatalmat adó varázslatára.
Bejött a szobába egy félszeg, első pillantásra ügyetlen, és csetlő-botló fiatalember; még szerencse, hogy folyton a lába elé nézett, különben ott helyben fölbukott volna a nagyméretű szőnyegek rojtossá vedlett széleiben. Csendesen, várakozva megállt a háttérben. Kitekintett a halvány rozsdamarta őszi égre, és ámulattal egyre a fiatal lány játékát nézte.
A lány most ellenállhatatlanul elmosolyodott; talán ebben a kimondhatatlanul egyszerű, mégis kristálytiszta gesztusban már benne rejlett egész eddigi élete; halálosan kimerülten eresztette le finom hattyúszín kacsóiból a fölajzott vonót, mely mintha már nem is egyszerű zenei segédeszköz lett volna – de legalább is felajzott íj, mellyel gyilkolni, és szíveket sebezni ugyanúgy lehet! A hallató hangok elnémultak; viszont a lélek aprócska és finom neszei, zöngéi még csak most kezdtek egyetemes vibrációjukba: mindketten érezték egymást, és mégis úgy toporogtak egymás közelségétől mint a cinkosok, akik a valóban nagy tettek előtt gondolják meg magukat.
A hölgy feléje nézett; először úgy vette aprólékosan szemügyre ezt az enyhén molett, pufók arcú fiatalembert, mintha vásárban kereskedő lett volna, aki tüzetesen, a legapróbb részletekig is mindent végigmustrál, és csak utána dönt. Bizalmasan megint küldött feléje egy kétkedő, mégis magabiztos mosolyt; jelezvén, hogy itt nincs mitől tartania, s tán nyugodtan közelebb is léphet. Tiszta, léleklátó, barna szemeivel, kígyószerű, karcsú derekával valóban magasztosult istennő benyomást keltette. Nagyon szeretett volna barátságba kerülni vele, még ha szerelemre jottányi esélye sem volt enyhe túlsúlya miatt. A hölgynek azonnal rokonszenves lett a másik gátlásos félszegsége csak nem mutatta. Királynői gerinces tartása megkövetelte tőle, hogy előnyösen leplezhesse valódi érzelmeit. Mindketten tördelték kezecskékéjüket, hiszen abszurdnak és nevetségesnek találták ezt az egészen egyszerű helyzetet.
- Üdvözlöm kedves uram! Miben segíthetnék? – érdeklődött kedvesen. Érezte, hogy ennél figyelmesebb, és bájosabb talán már nem is lehetett volna.
- Bo-bo-bocsásson meg, de elragadott kötetlen játéka! Ön gyönyörűségesen, szívéhez szólóan játszik!
- Hát.. igazán köszönöm az elismerő szavakat, de itt-ott még mindig vannak hiányosságaim! – úgy ejtette ki a szavakat, mint az örök, javíthatatlan maximalisták, akiknek soha nem lehet elég az amit elérhettek.
- Ne-nem csak azt figyeltem meg! Ahogy játszott mintha magával ragadta volna valami különös, szinte egyedi őserő, mely a halhatatlan mindenséggel rokon, és mely egész drága lényét megvilágította előttem!
A hölgy füle kis tövéig úgy elpirult, hogy szinte alig tévedtek tétova ajkára a balga szavak:
- Hát… igazán nagyon köszönöm! Nem is tudtam, hogy vannak még… lovagok!
Érezte, hogy a törékeny boldogságért bármi áron is de fel kell venni a kesztyűt és harcolni kell, mert az lehet csupán az egyetlen mentség, melyet az élet a maga ítélkező halandóságával egyáltalán még engedélyezett. Az ablakhoz ment, és gyorsan kinyitotta a megváltó ablakot, hogy az ősz szivárványos aranyló színe mellett egy kis légáramlat is keletkezhessen a régi bérház tágas mennyezete alatt, ahol a dohos áporodottság még megült…
- Bo-bo-bocsásson meg, de Ön drága igazán nagy benyomást tett rám… és szeretném, ha tarthatnánk a kapcsolatot és barátok lehetnénk!
A hölgy arca még mindig pirospozsgásra égett, mint egy túlérett vadalma, mely előnyösen kiemelte egész kellemét; hanyag fesztelenséggel foglalt helyet, majd rögtön a tárgyra tért:
- Nagyon fontosak számomra drága szavai kedves uram… de meg kell értenie, hogy nekem most a karrierépítésem a legelső feladatom, és ebbe más nem férhet bele! – kicsivel később máris meggondolta magát: rájött arra, hogy ennél alábbvaló igazságtalanságot a másikkal szemben el nem követhet! Szava egyszerre voltak kíméletlenül ridegek, fagyosak, és gyilkos érzelműek.
- Bocsásson meg… én igazán nem… akartam megbántani! De attól még lehetünk… jóbarátok, csak most az időmbe nem fér bele! Ugye megérti!
A Másik ott állt előtte mint aki valósággal a kimondott ítélkező szavak hatása alatt egyszerre megsemmisül és valóságos katarzist él át; nem erre számított, de egy őszinte, tartós kapcsolatra, amiből kevéske önbizalomhiánya talán menedékre lelhet, és amiből még van hová tartósan építkezni. Kinézett a nagy természetre; a nyüzsgő, éppen csak alkonyodó, kora éjszakai városlüktető vérkeringése szemlátomást megrémisztette, és most oly jó lett volna sóvárgón odabújni ehhez a halhatatlan istennőhöz, akiről még eleinte azt hihette, hogy megértő rokonszenvvel fogadja! Egyszerre pánik kezdte el kerülgetni; nem tudta, hogy mit is tehetne? Ha most azonnal, se szó, se beszéd faképnél hagyja, akkor lehet, hogy többet már alig találkozhatnak, ha megadja az elérhetőségeit az is csupán csak fél siker, azt gondolta, hogy kicsit ügyetlenül letérdel lábai elé, és kimondja amit gondol; odament hozzá, mint félénk állatka a nagyformátumú emberekhez.
- Nagyon szeretném ezt a barátságot drága, mert jelenleg nagyon fájdalmas időszakon megyek keresztül, és elmondhatatlanul szenvedek! – egész kisfiús arcán látszott, hogy ennek az embernek elege van a világból, és azon nyomban elsírná magát, ha nem gátolná meg azt, hogy az érzelmeinek ennyire szabad teret eresszen.
A hölgy váratlan lépést tett; kis kezeit kinyújtva tenyerébe fogta a másik megtört arcát, és gyöngéd részvéttel megcsókolta; első, feledhetetlen, és örökkévaló csókjuk ennyi volt csupán és mégis egy egész további életre kihatott…

Új Novella





 A MEGALÁZOTT 


Aznap az ősz utolsó elsárgult falleveleivel települt a deres, zúzmara csipkézte ágakra. Mintha a madarak, és az állatok is már jó előre arra készülődtek volna, hogy a tél átmenetinek ígérkező fogságát vagy átálmodják, vagy menedék után nézhessenek minél hamarabb. Azonban sajnos az emberek világában gyakorta megesett, hogy nem lehetett kiút semerre sem!

Benedek éppen a technika órára készülődött, és mint szorgalmas, rendes, és amolyan házikedvencszerű eminens diák megpróbálta úgy kidolgozni műszaki rajzát, hogy abból később egy megvalósítható építmény születhessen meg.

A grafitceruzáig szinte tűhegyesre hegyezte, és minden szükséges eszközt, és írószert gondosan elrendezett a műhelyszerű, satuval, és fűrészel ellátott asztalán, hogyha majd szüksége lesz valamire, minden a keze ügyében legyen.

A kis csoportban legfeljebb csak kilencen lehettek; szigorúan csak fiúk, mert a lányoknak kötelező jelleggel főzés, és háztartás vezetési órán kellett részt venniük. Hát ami igaz, az igaz! Benedek is szívesebben részt vett volna egy főző tanfolyamon – elvégre a nagymamája konyhájában nevelkedett -, mint egy ilyen baljóslatú technika órán. De ha már így alakult elhatározta, hogy csak azért is megmutatja azoknak a gennyfrátereknek, akik állandóan cukkolták, heccelték, és megszégyenítő, gyilkos tréfákat űztek vele, hogy ő is ugyanúgy képes elkészíteni faanyagból a madáretetőt, és a kerekes kiskocsit.

Nagyobb büszke volt, hogy saját zsebpénzéből vette meg a saját lomfűrészét, és kapott hozzá ajándékba öt, papírvékony, ám fűrészfogas betétet, melyet a kis rozsdamentes szerkezet közepére kellett helyezni, majd a két végénél egy-egy rögzítő fogóval óvatosan, hogy a lemezek el ne törjenek meghúzni, de csak finoman, és egyszerűen.

A legtöbben ezen az órán is előszeretettel kekeckedtek, és ricsajoztak – főként azok, akik szinte minden tevékenységben az unalom, és a lustaság, és a semmittevés egyetemes állapotát vélték felfedezni. Éppen ezért szükségükké vált, olyan ügyeletes bűnbakok kipécézése, és felkutatása, akikkel el lehetett tölteni a fennmaradó, negyvenöt perces időt.

Sokan gondolták úgy, hogy a szerencsétlen, mulya-mafla Benedek éppen jó lesz a mókához. Elvégre sohasem barátkozik senkivel, szinte alig vannak barátai, és ami a legfontosabb: egyetlen egyszer sem jutott még eszébe azzal a híg agyával, hogy vissza merjen ütni bárkinek is, nemhogy még megvédje saját magát! Ez volt a fő indok, hogy miért épen őt nézték ki gyilkos játszmáik céltáblájául.

A kis raktár helységben – mely az órai foglalkozások ideje alatt nyitva állt bárki előtt -, rengeteg sok hasznos holmit találhattak azok, akiknek megjött a kedvük egy kis csínytevésre. Az egyik nyurga, kapafogú srác kitalálta, hogy lopjanak egy kis ragasztót, és kenjék be vele Benedek székét. Már csak arra kell vigyázni, hogy a tudatlan balek nm sejtsen meg semmit, mert másként azonnal szólhat a tanárnőnek. Így hát a nagyszünetet használták fel erre a kis csínyre. S mivel a következő óra is technika volt – és közel, és távol senki sem tartózkodott a helységben -, a kapafogú srác bátya egy nagyobbacska hurkapálcával kent egy jókora adag ragasztót Benedek széke alá, és gondoskodott róla, hogy nedvesen tartsák, és ne száradjon ki. Legalább is addig a percig, amíg a gyanútlan áldozatuk bele nem ül.

Nem kellett sokat várniuk. Benedek szinte jókedvűen telepedett le saját székére, és sajnos elfelejtette megnézni, hogy mibe is ül bele, mert a nagyszünetben a technikatanárnő Marika néni az iskolai büfében csokis mignont vett neki azért, mert egész évben lelkesen, és szorgalmasan lepakolta a széket teljesen egyedül az egész ebédlőben kora reggelente.

Benedek most sem vett volna észre semmit. Szinte élvezettel kezdett a fűrészelésbe, és megpróbálta a két kisebb kereket – melyek aztán, majd a kis kocsiját hajtják -, olyan ügyesen, precízen körbe vágni, hogy a megadott mintát ne lépje túl. Szinte minden flottul ment addig a percig, amíg az adott munkadarabot be nem kellett volna fogni a satu két vasnyelve közé, hogy az immár négy kisebb kereket egyenként rájuk szögelje.

Amint kezdett volna felállni, előbb halkan, majd látványosan egy hatalmas szakadó hangot hallott feneke felül. A kilenc nebuló szinte egyszerre kezdett eget rengető röhögésbe.

– Nézzétek ezt az eszement, dagadt idiótát! Micsoda egy seggfej! – kezdték mindannyian kórusban gúnyolni, és kiélveztek minden maradék percet.

– Osztály! Figyelmet kérek! Ha még egy pisszenést is hallok mindenki itt marad a hetedik óra után és kitakarítja tükörfényesre a hátsó műhelyt!

A kis csoporttagokon általános elégedetlenség moraja hullámzott végig.

– Osztály! Mit mondtam?! – emelte fel a hangját a tanárnő.

Mindenki hallgatott, bár egy-két fenegyerek most sem állhatta meg, hogy porul járt Benedek farmernadrágján élcelődjön.

– Benedek! Nem lesz semmi baj! Szeretnéd folytatni az órát, vagy inkább hazamennél?! – kérdezte közvetlenül, és kedvesen a tanárnő, aki – bár igyekezett határozottságot erőltetni magára, valósággal látszott rajta, hogy rendkívül megrendítette, és felháborította az eset.

Benedek potyogtatni kezdte a könnyeit. No nem azért, mert gyáva volt, vagy éppen hitvány, szánalmas – sokkal inkább azért, mert belső lelkiismerete azt tanácsolta neki, hogy bármennyire is megalázták a gonosztevői muszáj kitartania, és tűrnie, még ha ez foggal-körömmel kínkeservesre sikerül!

– Nézzétek! Máris eltörött a mécses! A melák bőgőmasina! Fuss csak bátran haza anyucikádhoz! – kezdték ugratni a hátsó sorokban helyet foglalók.

– Úgy tapasztalom, hogy egyeseknek még mindig nem jutott el a fegyelem szó jelentése! Gergő, és a barátai hetedik óra után lesznek szívesek jelentkezni a technika szertárnál. Most pedig azok, akik nem kíváncsiak az órai tananyagra kifáradhatnak az igazgatói irodába!

Úgy tűnt ennek a felszólításnak senki sem mer ellenszegülni. Hirtelen néma csönd lett. Még a légy zümmögését is lehetett hallani, ha télen lettek volna legyek. A néma hópelyhek zizzenő, összetapadt vattapamacsokként verték az ablakokat. Mintha megfagyott, szomorú könnycseppek lennének…

– Ta-tanárnő! Sze-szeretnék… maradni… - motyogta Benedek, és miközben megszégyenülten, és nagyon elkeseredve elpirult.

Miközben mindenki serénykedve, hangyaszorgalommal dolgozott a kis négykerekű kocsiján, mely sokkal inkább egy konflis, vagy egy modernebb fogat benyomását keltette Benedek egyszer csak azt vette észre, hogy az összes, vadonatúj fűrészlapját, - melyet tegnap még zsebpénzéből vásárolt -, most tönkre vannak téve, és lomfűrészének a két fogó részét is meghajlították gonosz kezek, hogy ne lehessen vele dolgozni.

Marika néni sas, de barátságos szemei elől nem lehetett elbújni! Odament egyik kedvenc diákja asztalához, és látván, hogy vadonatúj piros nyelű fűrészét megrongálták zokszó nélkül bement a raktárba, és hozott egy működőképes fűrészt természetesen fűrészlapokkal.

– Kerek Gergő az óra végén felfárad velem az igazgatónőhöz! Végeztem!

Először persze senki sem akarta elhinni, legkevésbé maga a banda feje Gergő, hogy neki az igazgatónál kell jelentkeznie, mert jócskán rossz fát tett a tűzre. Aztán alighanem Marika néni veszélyes, villogó tekintete meggyőzte, hogy az ő torkán is záros határidőn belül szorulni fog a hurok.

Marika néni kedves helyet foglalt Benedek mellett, akinek gyakorlatilag az egész munkáját újra kellett kezdenie, és míg serénykedve kivágta a négy darab fakereket, addig Marika néni lemérte a kocsi tengelyét, és a téglalap alapot, ami majd közrefogja a négy kereket. Nagy egyetértés, és kölcsönös tisztelet volt közöttük.

Abban a pillanatban, hogy megszólalt az óra végét jelző csengő a kilenc csoporttag egyszerre iramodott neki a terem ajtajának, és már mentek volna a következő órájukra. Egyetlen ember posztolt még a műhelyben maga Benedek. Annyira megvolt rémülve attól, hogy elszakadt farmernadrágjának a hátsó része hiányzik, hogyha most veszi a bátorságot, és kimegy, akkor az egész iskola és jó néhány tanár rajta fog röhögni.

– Benedek! Te maradj kérlek a műhelyben! Nemsokára jön egy másik osztály is ide! Felsősök, de te ne törődj velük! Én megyek szólok Béla bácsinak!

Benedek úgy tett, ahogyan technika tanárnője tanácsolta neki. Nemsokára a felsősök diákok kezdek beszállingózni a műhelybe, és mindenki megvolt lepve, hogy vajon teljesen vadidegen diák mit keres éppen az ő órájukon. Nem szóltak hozzá, de mindenki elfoglalta megszokott helyét.

Alig tizenöt perc múltán megjelent az osztályterem ajtajában Béla bácsi a mindig bölcs, és határozott osztályfőnök.

A felsős osztály rajongásig imádta volt földrajzszakos tanárukat ezért vigyázban állva köszöntötték.

– Maradjatok csak ülve egészen nyugodtan! – közölte, majd Benedekhez ment.

– Hát veled meg mi történt Benedek fiam?! – kérdezte kíváncsian, mert minden kis aljasságot, és megszégyenítést elmondott neki Marika néni.

– Béla bácsi… sajnálom… a Gergőék bekenték ragasztóval a székemet, így kiszakadt a nadrágom, és hátul is látszik a repedés… - már fojtogatta a fel-feltörni készülő, robbanó sírás.  

– Micsoda szemtelenség ez édes fiam! – fortyant fel az igazságtalanság hallatán az idős, ám annál tekintélyesebb osztályfőnök. Egy pillantást vetett Benedek elszakadt farmernadrágjára: – Most haza tudsz menni?

Benedek kicsit hüppögve, mint aki már ezerszer elátkozta ezt a kacifántos napot hevesen bólogatott.

– Akkor most menj haza! A többit én elrendezem! – adott utasítást a szerencsétlenül járt diáknak.

Benedek mindent hajszálpontosan úgy tett, ahogyan osztályfőnöke tanácsolta neki; összepakolta precíz rendezettséggel iskolai füzeteit, tankönyveit, és bár az iskolai folyosón kénytelen volt kis lépésekben haladni – nehogy még látványosabban kilátszódjék hófehér alsónadrágja a repedés mentén -, amilyen gyorsan csak tudott hazaszaladt. Még az volt a szerencse, hogy az iskola közvetlenül a lakótelepen helyezkedett el, így Benedeknek nem kellett több kilométert gyalogolnia hazafelé csupán egy-két métert.

Még aznap elmesélte estefelé az egész szörnyűséges esetet az édesanyának akiben mindig is megbízott. Apjához nem mert segítséggel fordulni, hiszen minden egyes esetben az volt a válasz, hogy: Egy igazi férfi majd megtanul gondoskodni saját magáról!

Így történt, hogy édesanyja meghallgatva szerencsétlenül járt történetét másnap azonnal kivett egy szabadnapot, és beviharzottan az igazgatói irodába kérvényezte, hogy egyetlen fia hadd lehessen magántanuló, hogy elejét vehessék a további gonoszkodásoknak!


 

Új vers




AZ EMBER ÁLMA


A hűség – már, ha volt is -, nulla sivatagba ütközött. Könnyen válogatható, olcsón jutányos fehérneművé vált a morális, emberi, adakozó jóság s a mindent kinyilatkoztatni kész őszinteség. Heverésznek sokan inkább gyilkos hiány íróasztalán, ahelyett hogy meggyőződésük szerint cselekednének. A morális erkölcs is tovább költözött elhagyva sokadszor dobbanó szívek partvidékeit.


Átutaztatják egyik érzést a másik után a beteg, nyomorult, groteszk-tényeken mely minden esetben megnöveli a kacagtató, totális, urbánus abszurditást. Színes smink-látszatokon már minden tapintható. Emberléptékekben számolva a Lélek-váz őszinte-teljes megismerése is várhat még magára.

Nyálas viasz-figurák teszik kényeskedve a szépet, még a legtöbben horgokkal pecáznak. A Tett fölöslegességét mindig meglehet haladni. A képek sokadszor összeérnek míg a szem botladozón mindent összegyűjt. – Mámoros időtlenség feszélyezi, keríti lustán körbe az elgémberedett akaratok tudatos ösztöneit.

A tenni vágyás manapság a kreativitáshoz is rest; hol marad már a lovagias udvariasság?! Tekintetek szilárd, eltökélt bosszúja minden esetben a halandóságra ítéli a vádat; tilosban járva, mint kirekesztettek, titkos jelbeszéddel kommunikálva sokszor inkább mi magunk vagyunk vonszolni kénytelenek röhejek homokzsákjait.

Tévhitek szaga még most is gyakorta bűzlik. Iszapos ragacsban kiterjesztett Angyal-szárnyak is ideje korán tönkremennek. Szemrehányások fekete epéje már így is fertőzi a Lét-morált; szeretet lüktető szív-molekuláit. Embergyűrűkben toporog tétován, mint oda-nem-illő emigráns bohóc az örök gyermek-poéta. Két világ titkos határsávján álldogálva zárt terekben sokszor kiszivattyúzták szándékosan a vákuumot.

Sokan újból már vendéghaj-tincseket növesztettek feleslegesen. Beszédhelyzet szabados finomságaira mindenáron fittyet hánynak!

Új Novella




VALAMI KÉSZÜLŐDIK

 

- Nagy vihar lesz kedves uram! – mondta baljóslatúan az egyik pufók arcú ember. Mint aki valamit közöl a világgal, és mégsem veszik észre, csak mikor már túl késő…
A felhőbe hanyatló, késő őszi napfény időnként makrancos esőfüggönyöket cipelt bárányfelhők vegyületeként a hátán
- Meleg lesz máma! Nincs miért aggódni! – ezt már egy kerek kertes szemüvegű, tanáros emberke mondta; az ember első pillantásra inkább vélte valami nagy belvárosi szobatudósnak, vagy könyvtárosnak, semmint értelmiséginek, de ez most a többséget nem zavarta.
A Ferenciek terén a templom főterén – ahol állandó jellegű, kisebb-nagyobb felújítási munkálatok zajlottak, hogy ezzel is tudatosan felőröljék az emberek sebezhető idegrendszereit csupán a galambok szokhattak hozzá az állandó jellegű porhoz, piszokhoz, és azokhoz a már-már különleges szitokszavakhoz, és obcén ,,szakkifejezésekhez” melyek legnagyobb többsége az éppen ott posztoló kemény munkát végző munkások szájából hangzott el. Az egyik oldalon a markoló és egyéb munkagépek beütemezett, már előre beállított zaja, és krampácsolása hangzott; mintha egy olyan fülnek fölöttébb kellemetlen óraszerkezet mozgott volna folyamatosan, amit sehogyan sem lehet megszüntetni, vagy leállítani.
Reggeli órák kezdete volt még ez, amikor a legtöbb ember is inkább úgy áll a munkához, hogy helyette dolgozzanak, s őt kímélve hagyják. Itt is ez volt a helyzet. Egy nyeszlett, kissé gebe testalkatú, nagyon fiatal, és sovány, meglehetősen inas, és még nagyon fiatal lebarnult ember fogott egy lapátot, és míg a többi öt ember az adott gödör mellett azt leste árgus szemekkel, hogy ez az egyetlen dolgozik, ők kényelmesen beszélgettek, és röhögcsikéltek, míg az építésvezető meg nem jelent az aznapi ,,raportra”.
- Te, Józsikám! Csak óvatosan emeled édes fiacskám azt a vastag lapátot, mert vízhólyagos lesz a kezecskéd! – ugratták a gödörben senyvedő, verejtékkel fizetőt.
- Nem való mán’ nekem sem ez a meló! Mindig csak, mint a barmokat hajtják a vágóhídra az embert, miközben a legtöbb suska a vállalkozó zsebében landol! Ennek osztán nem fog örülni az asszonyka! – így a másik, akinek volt még egy kisebb rágott dohánya, most azt tömködte bele valami ki tudja honnan szalajtott foszlós papírba, majd igazi elegáns csinnadrattával gyújtott rá:
- Drága kedves barátaim! Ha már jövedelem nincs, én azt mondom legalább bagó legyen!
- Ezzel egyetértek!
- Hát maguk?! Miért nem dolgoznak? – dörrent rájuk a hátuk mögül egy kellemetlenkedő, rikácsoló öregasszony hang. Általában azok szoktak így a többségre förmedni, akiknek még lenne dolguk bőven, csak őket is az frusztrálhatja, hogy mások helyett dolgoznak!
- Nyugodjék meg nyugodtan mama! Éppen a főnököt várjuk! Nincs ezzel semmi baj!
- Az idő akkor is baljóslatú! – már megint megszólalt a pufók arcú ember. – Hátborzongatóan morajlott az ég, akár a sötét és viharos orkánú tenger.
- Ugyan! Menj má’! Ezt az ökörséget! Hát mire való akkor az esernyőd?! – vitát akart a másik, hogy védje az álláspontját.
- Drága barátom! Az esernyő, akárcsak a ruhadarab csupán egy eszköz, de még nem biztos menedék! – bölcselkedett.
- Nagy igazság, haver! De gondolj rá úgy, hogy addig sem ázik az a habókos fejed! – így a melós.
- Mindig is féltem a villámoktól… szinte már kicsi gyerekorom óta veszettül menekültem a szüleim szobájába, mert úgy hittem ott nem érhet utol a vihar!
- Ezt a baromságot! Na, nekem erre végképp nincs időm, sem energiám! Szevasz! – azzal valamelyik az ötük közül beugrott a gödörbe, megsajnálva az inasabb senyvedőt, akinek már sajogni kezdett az összes csontja, és kicsit lapátolt helyette is, míg a többség még mindig lökte a sódert, és beszélgetett!
- Hát, ami igaz, az igaz! Tegnap is nagyon fülledt volt már a levegő! A nyakam teszem rá, hogy ma megint esik valami… - okoskodott az egyik, akinek tetszett az ismeretlen pufók idegen hozzászólása.
- De drága gyermekeim! – így egy öregebb. –Nem gondoljátok, hogyha borús idő volna, azt jelezné a derekam, és a csontjaim? – tette fel a kérdést, mintha megakarna kerülni valamit.
- Jaj, Józsikám drága! Ez nem ugyanaz! Felnéztél te mostanság az égre?! Hát nem mondhatnám, hogy kedvező a helyzet! – megvakarta erősen veretékező tarkóját, majd ismét az egyik lapátra dőlt.
- Meg kellene fognunk végre azt az istenverte pénzt! – vélekedett megint az egyik. – Szerintem a tisztelt főnökünk is kaszál utánunk tetemesen, hiszen nem is vagyunk bejelentve!
- Hogy neked mekkora eszed van! Még slussz poén, hogy nem vagyunk bejelentve! Majd gondolod, hogy azt is kifizetni! Az mind jutalék, meg adó! Számoljatok csak utána!
- A főnök az nem olyan! Biztos nem csapna be minket! – máris védelmébe vette a fiatal, inas, és sovány gürcölő, akit belepett vastag agyag és salakréteggel a gödör mélye.
- Hm! Ebben nem értek egyet! Így is már vagy három teljes hónapja, hogy egy szikra menázsit se kaptunk! Ezt nevezik lenyúlásnak! Vagy nem?! – csípőre tette az kezeit, mint aki egyszerre szándékozik vívni, és támadni!
- Nincs igazad! Láttam a kimutatásokat!
- Aztán miféléket! Megfeledkeztetek, hogy már bankszámla van, és nincsenek üzleti papírok! – megütögette homlokát, mintha alatta lapulna valamennyi ész.
- Én azt mondom pajtikáim, hogy én megdolgozom a magamért, osztán, hogy a többség mit csinál, vagy mit nem – az már nem az én dolgom! Mosom kezeimet! – látványosan összeütötte a levegőben a két vaskos, parasztos kezeit, mint aki ítélkezik.
- Akkor mikor lesz tele a zsebünk?!
- Hát az még nem biztos… Egyelőre meg kell elégednünk a főnök úr becsület szavával!
- Ne röhögtess! – szarkazmusa pillanatok szilárd műve volt -, még hogy erkölcs, meg becsület! Nem vetted még észre kedves barátom, hogy itt már mindenki úgy seftel, emel, és ügyeskedik, ahogy nem szégyell, és a rendes melóst meg lenyúlják! Vagy szerinted, hogy működik a feketepiac?! – az ásós ember volt, akinek alig tíz percébe került, hogy sikeresen tovább mélyíthesse a gödröt, melyet az inas ember megkezdett.
Az öreg nem válaszolt, felnézett az észre, mint aki fohászkodik:
- Valamiben mindenkinek bíznia, és reménykednie kell, mert ezt tarthat még bennünket is életben!
- Á! – emelte fel a hangját a következő melós. – Nem is tudtam, hogy egy valódi szent jött sorainkba! Nagy baromság! És bármi, aki mást mondd vagy milliomos, vagy hazudik, és miután sok itt a szegény ember, az illető csak hülye lehet!
- Én sem hiszek a jóemberekben, sem a megígért ígéretekben!
- De hát most jövök, hogy te most múltál huszonöt éves! Mikor lesz az esküvő?
- Arra várhatsz kedves barátom! Ilyen árak mellett valószínűleg egyedül fogok majd megöregedni is!
- Bíznod kell benne édes fiam, hogy a dolgok megváltoznak!
- Figyelj drága öregem! A dolgok csak protekcióval, vagy bizalmas kapcsolatokkal változtathatók, és semmi közük a szakképzettséghez!
- Azért csak nem annyira rémes a dolog! Vagy igen?!
A fiatal sovány-inas két vékony kezét kitárta és körbemutatott:
- Nézz csak körbe! Ezt te életnek nevezed!
A másik megvakarta most teljesen átizzadt fejét, amin egy-egy fűcsomó jelezte, hogy valamikor dús korona pompázhatott rajta:
- Bízni kell az emberekben! – bökte a másik képébe.
- Bízni?! – sokkal inkább ítélet volt ez, semmint egyszerű kérdés, s máris röhögött a másik. – Te nem vagy eszednél apuskám! A mai világban?!
- A bizony, kis apám! Éppen ezért lenne ez elsőrendű válasz!
- Nagy, megváltó szavak, de fabatkát is alig érnek! – jegyezte meg az öreg, aki észrevette, hogy egy fránya, aprócska szálka szorult a körmei alá, amit még az ásónyél maradéka volt.
- Én viszont, csakis magamban bízok! Senki más nem kell! Értitek gyerekeim?! – a cingár nyurga képű volt az, aki ekkora már visszanyerte eredeti megkülönböztetett emberi formáját, és most végre tisztességgel megkapcsolódhatott a beszélgetésbe.
A különös pufók emberke – aki időközben őket figyelte szintén erősen lehajtotta a fejét, és a gondolataiba mélyedt! De látszólag egyáltalán nem szólt semmit!
A komorló bárányfelhők hirtelen úgy megsokasodtak, hogy tomboló erejű viharral, és égzengéssel kellett számolni; márpedig esőben dolgozni csak igen-igen ritkán lehet hatékonyan!
- Na barátocskáim! Hát ezt jól megcsináltátok! – panaszkodott a fiatalabb. – szándékosan jártattátok azt a lepcses bagólesőtöket, és így még következő év májusára sem lehetünk készen!
- Most mit izgatod magad te legény?! Be vagy zsongva, vagy mi? Nézzetek csak ide? Úgy illegeti magát, mint egy valódi építésvezető, csak alig van nyolc általánosa. – ezt már a másik mondta, aki még mindig azzal az egykedvű mélasággal támasztotta a lapátot, csakhogy csináljon valamit.
- Én meg azt mondom, hogy lehet nyári esőben is dolgozni, legalább puhább lesz az anyagos föld! – vélekedett az öreg.
- Hogy neked mekkora eszed van hapsikám! És az még nem jutott eszedbe, hogy mi van akkor, ha eső éri az emberi testet?
- Nagy ügy! Legfeljebb kicsit megázunk! De legalább a főnök úr nem tud többet velünk szívózni! – egy hatalmas, vaskos paraszti kézzel kivett egy marék dohányt, betolta a szájába, és rágni kezdte. Kissé gusztustalanul festett az összerágott dohánymassza, ahogy köpött hozzá. Mint valami vadnyugati cowboy.
Az ismeretlen pufók emberke észrevétlen tovább sétált, de a fiatalabb cingár kiszúrhatta, mert zöld smaragd szemével hunyorított is rá, mintha egyenesen őt akarta volna célba venni.
- Rendben van! Most délután négy óra elmúlt, és szakadt az eső! De ha nekem hétfő reggel nem lesztek mentre készen itt az építkezésen megnézhetitek magatokat! Világos?!
- Igenis főnök! – zengték torokból kórusban.
A fiatal cingár befutott nyomban az eresz alá, mert erősen köhögésbe kezdett, és alkatán is meglátszott, hogy a göthösségre hajlamos. Folyton az járt a fejében, hogy az a különös pufók emberke mintha kifigyelte volna, egyenesen lehallgatta volna az ő titkos, bizalmas beszélgetésüket, és beférkőzhetett volna személyes térfelükbe!

Új vers





ARCON KITENYÉSZTETT NÉMA ÁBRÁK


Azon a szűkös, hosszanti sávon a Lét selyem-damaszt függöny fogságából amikor az ünnepi hangszóró-riadóban rezzen a lég, kimegy a szakrális térbe az orkánná megdagadt, hömpölygő tapsviharba. Köszöni az élők gratulálok-üzeneteit. Kényszeres csöndet int két kezével, kabátként cipelt árnyéka feszültségek árnyalatain kedvezően megnő.


Tompán egymásra rétegződnek a benső lélekre vett szerep-mozaikok építhető-rombolható puzzlejai. Érdes-porózus mészkő lesz majd a mű egésze, mint halhatatlanságnak ajándékba szánt. Tisztán megrajzolt smink s maszk-körvonalakat tisztogat magáról öltözője idill-teremtő magányán árválkodva, önmagával összebámuló groteszk-torzított tükörképet bámul egyre; szívesen s kíváncsian vallatná hamar rejtegetett titkait.

Léleklátó őzikeszemeiből csöpögő üveghasábok tapadnak meg vastag igazgyöngyszemekként maszk-arcának redőzetén. Lüktető, bohém lelkében kulturális kereszteződések emelnek új személyiséget, gazdagságot, jótékony börtönfalakat. Önmagába fordult merengő arc mindig jelekkel próbál közölni valamit. Valamit már így is egyre nehezebb önmagába zárnia; külső, kíváncsiskodó turisták nem is sejthetik.

Itt felejtett, vakító reflektori fényben még napfürdőzne ócska, nyákos hírnév – bár az összetett személyiség visszavonulót fújna immáron, ha megtehetné. Takarosan sötét labirintusban, mint gondos csúszómászók, rágcsáló patkányok önmagukat is kiszolgáltatnák ,,egyesek” ha lehetne, hogy minél előbb az élre törve érvényesülhessenek.

- Bazalt-súlyos falon a selyem-finom korom-üledék is gyakorta sürgetőbben megmarad! – A hangra várakoznak az arcon kitenyésztett, néma ábrák.