TÖRÖTT KIÁBRÁNDULÁS
Kilencvenes évek, lakótelepi ház.
A legtöbb nő otthon van; háztartást vezet, vagy épp gyereket nevel a folyosón teregetnek, paprikás krumpli illata száll, bele a frissen szárított ruhákba.
Közvetlen kapcsolatunk a szomszédokkal elkerülhetetlen: a folyosón elhaladva benéznek az ablakunkon. Anyám ezekben az években még kész bármilyen csevegésre, a mai időkről és erről a felfordulásról, amit nekünk nem magyaráznak meg.
Hűvös a lépcsőház, ami itt ritkaságszámba megy.
Apám egy másik lakásban él, új nője van. Havonta megyek látogatóba, olyankor az új nő affektálva beszél, neki nincsen gyereke, és azt hiszi, hogy teljesen hülye vagyok. Anyu mindig megkérdezi, hogy mit mondott az a nő, ez a téma nagyon izgatja, ezért mindent el kell mesélnem.
Az a nő festett szőke, magas sarkút hord, és nem illik ide, apu hozta le magának, pótfeleség.
Náluk nincs paprikás krumpli, mert apám utálja a kajaszagot a lakásban. De van karosszék és elmélkedős délután, amikor apám sajátos vaskos életigazságokkal bővíti a kulturális ismereteimet.
,,Az élet kurvára igazságtalan!”- apám szerint, nem tudom, mire gondol pontosan, de valami megragad,
Nagyjából tanulom meg a dolgokat, apám szerint óriási hiba, hogy anyu nem figyel oda erre, és úgy általában semmire.
Anyu szerint, aki lelépett, az fogja be, és tartson önvizsgálatot.
Apám szerint lassan ki kellene találnom, mi lesz belőlem, a négy fal közötti olvasás, mint egyfajta semmittevés még nem perspektíva.
Arra gondolok, amit biológián vettünk, hogy az emberi sejtek hét év után automatikusan kicserélődnek, tehát fennáll az esélye, hogy talán minden hetedik évben egy másik, talán javítottam változat kerülhet le a genetikai futószalagról, persze csak úgy képletesen szólva. Talán filmrendező leszek. Aztán könnyen rádöbbenek, hogy egy olyan bizalmi kapcsolatom sincs, aki egy kicsit később majd megkönnyíthetné a dolgomat az SZFE filmkészítő-forgatókönyvíró szakán.
Elvégre mást sem csinálok naphosszat, mint vagy filmezek, videózom, vagy olvasok, hiszen baráti kapcsolataim egyébként is örökké ingatag lábakon álltak.
Apám átjön hozzánk elbeszélgetni.
Anyu lesápad, mert hozza a nőt is, aki dobálja a haját, mint egy primadonna.
Anyu pótcselekvés gyanánt kávét főz, engem beküldenek a gyerekszobába, mondván; ne halljam, amit majd később kölcsönös kedvvel egymás fejéhez vágnak.
Nem vagyok annyira túlzottan kíváncsi természet, de azért hallgatózok.
Apám azt mondja, hogy nem ad gyerektartást, ha anyám így áll a dolgokhoz, szinte azt is hallom, ahogy anyu levegő után kapkod.
A gyerektartás jár neki, és be fogja perelni apámat, mert az a pénz egyébként is nevetséges. A szőkét nem hallom, nem tudom, hogy apám minek hozta ide?!
Kis csend, anyám megőrzi vasakaratú hidegvérét is próbál szinte parancsnoki, ha tetszik kisebbfajta zsarnoki elsőbbséget szerezni apám manipulálása felett.
Apám dörmög valamit az orra alatt, nem értem jól, anyu felcsattan, hogy idejön ítélkezni az alkalmi apa meg az alkalmi nője.
Most általában az szokott következni, már ha nem egy szirupos vígjátékot nézünk, hogy a főszereplők gyakorlatilag azonnal egymás torkának ugranak, és persze kiadósan meg is tépi egymást, ahol csak érik.
De csak azt hallom, amikor elmennek apámék, a szőke magas sarkúja visszhangzik a lépcsőházban.
Lemegyek, anyu még mindig szabályosan remeg a zaklatott stressz okozta idegeskedéstől. Előtte készpénz a gyerektartás.
Anyunak szerencsére még van állása, de azt beszélik, hogy már nem sokáig, mert megfog szűnni a munkaköre, és ő azt mondta bizalmasan az egyik kolleganőjének a telefonba, hogy inkább akkor önként felmondd és kilép, miután a végkielégítés úgy is kevesebb lehet.
Nem tudom, hogy mi lesz belőlem.
Apám egyszerre megértette és ugyanakkor talán nem is igazán akarta elfogadni, hogy nagyon is megváltozott a világ.
Eleve, hogy lehet egész nap a gyerekszobában dekkolni, és mindenféle ökörséget csinálni, mint például az olvasgatás, versfirkálgatás, vagy a gitározás?
A lakótelepen összetömörített lakóegységek, rücskös és forró házfalak, sóder, homokozó, sárga fű, csak a mi utcánk
különbözik.
Ismerkedem a szőkével, aki apám szerint nagyon igyekszik; kólás gumicukrot, gumimacit is vett, amit rajongásig imádok. Meglehet így akar tartósan magához láncolni, vagy megvesztegetni, ám ahogy türelmes gyanakvással figyelem, erről most szó sincs.
Addig meg kellene tanulnom még pár dolgot, és ha anyám nem tanítja meg, majd ők felkészítenek az életre, amiben nem adnak ingyen semmit, a tejet se.
Apám ezen a ponton jelentőségteljesen néz, és valami értelmes válaszra vár a jövőbeli elképzeléseimet illetően.
Ha fejmosás van, a szőke hallgat.
Én nem vagyok benne biztos, hogy apám elneveti magát vagy felpofoz, mert szinte minden esetben kiszámíthatatlan a viselkedése. Apám minden ebédidő után ledől kicsit, mert mint mondja az éjszakai műszakot valahogy muszáj bepótolnia.
A rendesen végzett munkának a tartós, neurotikus fáradtság a jutalma.
Apu nője fiús témákkal próbálkozik: ki tetszik az iskolában? Sok barátom van-e? Meg effélék.
A fenekem hozzátapad a plüssfotelhez.
Milyen könyveket szeretek olvasni? - kérdezi, aztán pénzt csúsztat a zsebembe, lopva apámra néz, aki a karosszékben elszundított.
- Te nagyon kis aranyos fiúcska vagy! - jegyzi meg, és kedvesen megsimogatja gyöngéden sötétbarna fürtjeimet.
Már előre tartok tőle, hogy kicsit túlzásba vitte az öltözködést, mert provokatív ruhájából kikandikál két egzotikusan gyönyörű melle, és ez egy fejlődésben lévő, jócskán komplexusos, és gátlásos kamaszsrác számára maga a pokol, ha nem vigyáz az intő jelekre.
Érzem, hogy mélyen elvörösödöm, amikor gyöngéd, finom kezével végig simít pufók arcomon.
Anyunak ekkor még mindenről van véleménye, és ezt előnyösebb tulajdonságnak tartja ahhoz képest, hogy valaki szőke.
Nem is érti, hogy apám, a közismert cinikus, kiábrándult alak hogy tudott összejönni egy ilyen üresfejű nővel, aki egyébként el fogja hagyni, mert apám hosszú távon nem tud együtt élni senkivel.
Ezt a kérdést jobbára egyedül velem tárgyalhatja csupán meg, mert anyámnak sosem voltak ún. Igazi barátai, csupán szeretett másokhoz hozzácsapódni.
Anyámnak még vannak kapcsolatai ebben az időben, szomszédok, volt kollégák, ismerősök a munkahelyén.
Ekkoriban kezdem megérteni, milyen előnyökkel járnak a kisebb-nagyobb füllentések, melyek azért még távolról sem mondhatók hazugságnak.
Nem a meggondolatlan és árulkodó némaság. Mondani kell egy keveset, mozgatni az ajkat, formálni a szavakat, valamiről.
Vannak információk, amelyek elhallgatása kézenfekvő, mint az ellenőrzőm tartalma, és hogy anyu miket mond apámra meg a
nőjére, de lassan minden dolgot szortírozok veszélyesség szerint, és legtöbbször eltalálom, mi a veszélyes.
Apám az érettség első jeleit fedezi fel rajtam és azonnal berohan az első újságosbódéba, és vesz legalább egy tucat férfimagazint, ahol meglehetősen tüntetően, és szándékos provokatívsággal igyekeznek kihangsúlyozni a fülledt erotikát.
Nem elég, hogy még a saját kamaszkorommal is egyedül kell megküzdenem?! Akkor ráadásul még itt vannak ezek a hihetetlenül egzotikus hölgyemények, akik valósággal úgy néznek ki, mintha egyes egyedül csupán csak nekem produkálnák magukat.
Szinte már fejből tudom a képeket.
Elképzelem, ahogy egy gyönyörű, egzotikus virágkoszorús nő mennyország-mosolyt villant felém, mintha szerelmes volna belém, hogy aztán ketten birkózzunk meg a hétköznapok egyre nehezebbnek tűnő túlélhetőségével.
A barátok nem segítenek, anyám nemsokára ténylegesen új munka után néz.
A gyerekszobában igyekszem kibögni magamat titokban, mielőtt anyu bekiált az ajtón, hogy vacsoraidő van.
Elképzelem, ahogy távolodom mindentől, már én sem vagyok ugyanaz – nem tudom, ki az, akivel azonosnak kellene érezni magam, olyan vagyok, mint egy idegen.
Világos van, meleg, és nyár, mint mindig, gyerekkoromban.
Legalább a szőke nincs itt amíg látszólag együtt vagyunk.
Előre tudok mindent, hogy mi következik. Mindenki az okot és a körülményeket akarja tudni, a lépcsőházi lógásoknak vége.
Kiderül minden, a hiányzások, a furcsa fogalmazásom, az enyhén túlspilázott öngyilkossági szándék, vagy csupán csak hajlam ami kész téboly apám szerint. Legalább is, amikor megtudja.
Mindenki úgy gondolja, hogy valami bajom van. Rémálmaim vannak.
Az idő tovább gyorsul, napok, hetek, hónapok telnek el. Már nem beszélünk a dologról, középiskolákat nézünk, végül anyunál maradok. Apám alig kérdez valamit, nem bízik bennem, se válaszaimban.
Néhány év múlva egyébként is nagykorú leszek, addig még örüljünk a gyerektartásnak, mert utána megtudjuk, hogy mi az
igazi élet.
Apám szerint alkalmazkodni kell az időkhöz, anyám ettől a fejét fogja, megszólalt a bölcselő. A gyerektartás pedig nem ajándék, az jár neki, mert egyedül neveli a gyerekét, csak hogy apám el ne felejtse ezt az aprócska tényezőt.
Később döbbenek csupán rá, hogy együtt változtak a várossal, mely egyre szubkultúrálisan, emocionálisan be akar szippantani, de még egyelőre szándékosan nem hagyom magam.
Talán inkább költő leszek vagy pásztor terelgetve juhnyájamat, attól aztán tényleg kiborulna mindenki, de az is lehet,
hogy ezek után már semmin.
Helyesírásom elégtelen, mégis annyira gyöngyszem verseket, fogalmazásokat írok, hogy attól a legtöbb tanár majd padlót fog, és lehidal. A gyerekpszichológus szerint, akihez anyu vitt el egy óvatlan pillanatban beszélgetni kezd velem, és könnyen rájön, hogy millió és egy lelki sebem, sérelmem, rettegésem, félelem tornyosult fel bennem, amit egyedül több, mint valószínű, hogy képtelen leszek egyedül megoldani. Később a pszichológusnő - aki tudvalevően -, maga is egy húszas éveiben járó szupermodel bombázó, szexis nagyon hosszú lábakkal, és tetszetős mellmérettel könnyed társalgási stílusban, mintha csak a legújabb ételreceptet szeretné megosztani valamelyik barátnőjével közli anyámmal, hogy nagyon összetett, és bonyolult személyiség vagyok, és olyan intelligenciahányadosom van, ami miatt azonnal elitebb, művészibb sulit kellene váltanom, mire persze anyám jócskán forgatni kezdi a fejét, és rögtön kiül rajta a kissé értetlenkedő kifejezés: Miből? Hiszen minden súlyos pénzbe kerül!
Már nem rajzolok.
Biciklizem a városban iskola után.
Akármerre tekerek, egyforma házak, ugyanaz a betonszagú kipárolgás.
Az egyikben apám meg a szőke.
Elmegyek az ablakuk alatt, felnézek, elhúzott nejlonfüggöny.
Azután egy másik utca, játszótér, egy másik városrész, panelek szabályos elrendezésben. A telepiek engem néznek. Gyorsan tovább tekerek, még van idő sötétedésig.
A partra érve aztán elfogynak a házak, rajtam kívül itt senki nincs. Ami nem olyan, mint a lakótelep többi része valahogy kiesik a városból, mintha nem is ide tartozna.
Állok a szennyvízcsatorna felett el kellene határozni valamit.
Nem tudom, mi az a valami, csak érzem a nyomást a szívemen, a sok vért, ahogy belülről szorítja össze valami féltett kétségbeesés...
