Kortárs ponyva

2019.máj.17.
Írta: Tasi83 Szólj hozzá!

Új Novella



LUXUS-KIVITEL


Kovácsék nagy múltra visszatekintő, tekintélyes méretű luxusnyaralója éppen a kis tavacska partján terült el! Az idősebbik Kovács persze gondoskodott róla, hogy saját stéggel, jetskivel, és egyéni hófehér yactttal legyen ellátva a kis homokzátonyból építetett kikötőlétesítmény – amit ugyancsak -, homályos kereskedelmi alkuk keretében sikerült megvásárolniuk az önkormányzattól.

Mikor beköszöntött a nyri kánikulai hőség a legtöbb kíváncsiskodó – főként középosztálybeli ember csupán azért tett meg egy kisebb kerülőutat, hogy megcsodálhassa Kovácsék minden kényelemmel, és földi jóval felszerelt extra palotáját! A faverandát kis fahíd kötötte össze a kikötővel, ahonnét aztán szabad volt a viziforgalom is, így Kovácsék bizalmas, és meglehetősen szűkkörű, üzletieskedő, veleéig felszínes barátai, és ismerősei akár még egy könnyed nyráias vacsora keretében is könnyedén megköthették a milliókat termelő üzleteket, vagy befektetéseket!

Az egyetemes vízellátást a hátsó udvarban felállított – külön erre a célra kifejlesztett -, víziszivattyú szolgáltatta, melynek többek között az volt az egyetemes feladata, ha valahol megszakadt a vízszolgáltatás, akkor a lakók ne essenek kétségbe, és mindenképpen legyen elegendő vizük, ameddig a meghibásodott vezetékeket ki nem cserélik!

Kovács úr éppen betöltötte a nyolcvanadik életévét, míg felesége éppen elérte a bűvös harmincast. S bár égre földre esküdöztek mindenkinek, hogy boldságuk ennél nem is lehetne sugárzóbb, és harmónikusabb a felszín alá – ahol a legtöbb titok születik -, csak nagyon keveseknek engedtek szabad bejárást! Rokonaik nemgen voltak! Télen sokszor inkább a Bahamákat, vagy valamely Karib-térséget választottak szándékosan, ahol szinte az átlagos középhőmérséklet soha nem esik harmincöt fok alá, és előszeretettel irigykedtek Kovácsné balzsamos barna bőrére, amikor havonta négy-öt alkalommal felkereste személyes hajszalonját, hogy egy kis üzleti forgalmat bonyolíthasson.

Mindig elszomorította őket azon negatív, arrogáns, becsmérlő kritikák egész sorozata, melyek arról szóltak, hogy mekkora korkülönbség van kettejük között, és hogy ez garantáltan megfogja mérgezni tartósnak nevezett boldogságukat!

– Végtére is akár nyugodtan letelepedhetnénk Miamiban is! Szerintem az ottani lakók még örülnének is nekünk, mit az itteni bunkó népség! – állapította meg akár napjában több alkalommal is Kovácsné.

– De Édeském! Miért nem élvezhetnénk ezt a Pazar vidékies klímát, amíg csak lehet?! – felelte a férj, mintha más nem igen jöhetett volna szóba!

Így aztán Kovácsné – a szomszédok, és a bámészkodók éber-kíváncsi figyelmétől egy csöppet sem zavartatva önmagát -, feszes popsival, és vadítóan egzotikus fürdőruhával máris kiment saját különbejáratú stégjére és senkivel sem törődve napozni kezdtett; el nem feledkezve kedvenc bulvármagazinjáról, amit aztán a világért el nem mulasztott volna!

– Ágikám! Te tudod, hogy ezek miből élhetnek?! – sugta oda az egyik locsifecsi szomszédasszony a másiknak.

– Hát Margitkám, az egyszer már biztos, hogy nem kétkezi munkából! – nyugtázta a hallottakat a másik!

–Hát én olyat még nem hallottam, hogy akár a semmittevésben meg lehessen gazdagodni! Bár e mostani világban… - töprengett egy darabig Ágika -, a fene se tudja!

–Nézd csak drágám! Ami nem a mi dolgunk, azt kár is bolygatni! Egyet értesz?! Inkább menjünk dologra, és hagyjuk a gazdagokat! – vélekedett a másik idősebb asszonyság.

Kovácsnét sok esetben halálra bosszantotta a helybéliek teátrális kijelentése arról, hogy mennyire felvitte egyeseknek Isten a dolgát! Ami az újdonsült fiatalasszonyt illeti szinte mindenki tudta róla, hogy ennyire sportos, egzotikus alkattal akár nyugodtan modellként is dolgozhatna, persze csak, ha akarna!

Ebben a pillanatban kellemes, bársonyos bronzbarnás árnyalat volt a fő célja a fiatal feleségnek, és ha az adott bikini imitt-amott kényelmetlen, vagy szűk lett volna csöppet sem voltak gátlásai, hogy tökéletes testét a kisebb nyílvánosság előtt szabadon megmutassa!

Noha Kovácsné szívesen elment vásárolni a főváros nivósabb, és trendies jellegű üzleteibe, addig a vidéknek elkeresztelt kis üdölőtelep környékén szinte mániájává lett, hogy előszeretettel hozatta haza a különféle – elsősorban bio, és természetes élelmiszereket -, melyek állítólag egyetlen káros anyagot sem tartalmaztak a szervezetre nézve! Persze ekkora rekkenő kánikulában azért a hűsött édesség sem maradhat el, így történhetett, hogy Kovácsné majdnem a teljes fagyikészletet felpakoltatta, és hazaszállítatta a kis vegyesbolt egyik, éppen kézenlévő alkalmazottjával. A vegyesbolt tulaja egy feltörekvő kis jelentéktelen, simliskinézetű emberke, erősen kopaszodó stílussal mindig azon mesterkedett, hogy a számára különösen fontos, és ,,pénzes” kumncsaftoknak minnél inkább kedvében járhasson, és azok elégedettek lehessenek!

– No, de drága Hölgyem! Hát nem lesz sok kicsit eza kiadós fagyimennyiség?! A végén még elrontja a hasikáját! – jegyezte meg miközben sebtében beütötte a kívánt összeget a pénztárgépbe.

– Köszönöm, igazán kedves! – eresztett meg egy futó bájmosolyt az ifjú hölgy, és enyhén nedves bikinifelsőjében, és szépen lesült felsőtestében maga volt a paradicsomi virágszál. Szinte nem akadt senki a kis településen, aki meg ne bámulta volna!

Az emberke mintha legalább is zenét hallana valahonnan ritmikus mozdulatokkal igyekezett rátekerni az élelmiszercsomagokra a cukorspárgát, hogy megőrizhesse azok biztonságát! A fiatal hölgy tapintatosan félrekapta hirtelen tekintetét, mert kissé kezdte unni, hogy a pult mögött tevékenykedő emberke nyálát csorgatja egyetlen mozdulatára is! Azért, hogy a barátságos látszatot megőrizhesse barátságosan rámosolygott a boltban kíváncsiskodó asszonyokra, akik mintha szintén csak azért akartak volna ide betérni, mert kíváncsiságukkal sehogyan sem boldogultak!

- Nos, akkor azt hiszem el is készültünk! – tolta közelebb a kis csomagokat a boltos, és az egyik segéd – kisebb jövedelemkiegészítés miatt -, azonnal fel is kapta, és betette a fiatal hölgy luxus sportkocsijába.

Kovácsné sosem filléreskedett, és most is előszeretettel fizetett nagy cimletekkel. A boltos persze nyomatékosan minden bankjegyet gondosan szemügyre vett, de csupán azzal a célzattal, hogy minél tovább húzhassa az időt, melyet Kovácsné egzotikus szépségére fordíthat! 

 

 

– Hadd mutassam be szerény hajlékomat! – idősebb, kicsit hajlott hátú öregember mutat szerényen, mégis nagyon büszkén körbe a koszos, piszkos, sajnos vizetelszagú aluljáróban. Vigyorog hozzá, mint egy ártatlan kisgyerek akit lopáson értek a felnőttek.

Mintha lenne benne valami kisfiús szégyenkezés, amiatt ami vele történt; rendezett külsejét csupán a nem mindig megszerzett szappan, és különféle tisztálkodási szerek csúfítjkák el imitt-amott. Rövid hajat, és galambszürke borostát visel arcán, melyen egykor látszott a jómód, és a pluszkilók okozta zsírréteg, aztán, ahogy ebből a létből átment a sanyarúbb szegénységbe bele is fogyott a nélkülözésbe!

– Amint azt Ön is nagyon jól megfigyelte ez itt a hálószobám, dolgozóm, és a nappalim is! – mutat ismét körbe, és bár a metroból kiáramló tengerszerű tömeg ügyet sem vett bámészkodására, azért még mindig akadnak egyesek, akik előszeretettel megbámulják, vagy elmosolyodnak akárhány alkalommal csak felfedezik a habókos öreget.

Azért szereti az aluljárók sokszor sejtelmes, titokzatos alvilágát, mert itt legalább még meleg van, és legalább nem kell attól tartani, hogy kikapcsolják a fűtést!

– Én még a régi Maglódi uton nőttem fel Kőbánya határvidékén, ahol azelőtt nagykiterjedésű gyárépületek, és grundok is voltak! Tudja, mint a Pál utcai fiúk című regényben!

– Ne mondja! – döbben meg rögvest a másik, mert képtelen elhinni a legendát, hogy valaki arról a környéről számrazik! – Éppen a minap olvastam róla egy régebbi cikket valamelyik online-újság portálján.

–Hát igen! Fejlődik a technika fiatalember! – jegyzi meg az öreg, mintha csak saját maga számára szeretne bebizonyítani valami szokatlanul fontosat. – De hát a világ üteme rohamosan halad!

– Azt hallottam, hogy valahol ott születhetett az a népszerű humorista is! Várjon csak! Mi is volt a neve? – töpreng.

– Hoffman Gézára gondol?! – veti közbe a másik.

– Igen, talán! Bezzeg most, ha bármelyik tévécsatorna műsorára kattint már annyi van belőlük, mint égen a csillag!

Az öregember benyúl a matracába és elővesz egy régi magnókazettát; kissé ütött-kopott, de úgy őrizgeti piszkos tenyerei között, mint valami igazán kivételes, és ritka kincset:

- Látja ezt?! – mutatja a fiatalembernek. – Büszkén mondhatom ezt a kis kazettát, és még jónáhányat tőle kaptam személyesen! – s mint valami benső vezényszóra büszékén vigyázba vágja magát, és máris kiegyenesedik!

– Na ne! Ez ugye valami vicc, amit csak most talált ki! – hihetlenkedik, de látja, hogy az öreg matraca telistele van mindenféle kilencvenes évek beli használt cuccal, és tárggyal, melyeknek érzelmi értékük sokkalta nagyobb, mint pénzben kifejezhető dolgaik.

– Amikor meghalt a lányom a vejem szó nélkül kitett az utcára! Azt hiszem csak én nem akartam nagy bonyodalmat belőle!

– Ez borzasztó! Fogadja őszinte részvétemet! – hirtelen megsajnálja a sokat megélt öreget.

– Tudja kedves, ifjú barátom a részvéttel is az a probléma, hogy mint minden mást az ember egyszerűen megköszöni, és hamar elfelejti!

Végignéz a fiatalembereen, mint aki felméri, hogy mennyit nyerhet az ügyön, majd azt mondja:

- Mondja csak? Nem venne nekem egy szappant, vagy valami tisztálkodási szert? – a fejével egy szemközti drogériára mutat, ahol vélhetően mindent lehet kapni, ami csak a higiénia körére vonatkozik.

A fiatalember sok ideig habozik, majd gondol egyet, és kimegy az alóljáróból, hogy a majdhogynem teljesen üres drogériából vegyen némi szappant, és illatos termékeket, melyek segíthetik a tisztálkodást; egyik polcról nagy tubus fogkrémet, és két darab jobb minőségi fogkefét is levesz, majd azonnal fizet a pénztárnál, és visszatér az öreghez.

A fiatalembernek már egyetemre kellene mennie, mert ma ő a soros az órai kiselőadsáok alkalmával, azonban még sem meri magárta hagyni ezt a kedves, és szimpatikus idős embert, aki olyan, mintha saját nagyapja lenne! Bár soha nem volt szokása, hogy gyakorlatilag vadidegenekkel összeismerkedjen, mégis valahogy a szívén viseli a sorsát a nehezebb körülmények között élőknek!

– Tessék! – adja oda a pár dolgot egy fehérszínű zacskóval, amiket vett.

Az öreg elveszi, és azonnal látszik ráncos, barázdás, és enyhén piszkos arcán, hogy nem bír őszinte érzelmeinek parancsolni, mert kicsit elsírja magát:

– Igazán nagyon jólesik a törődése! Nem is tudom, hogy mikor volt utoljára a kezben igazi szappan! – beleszagol az zacskóba, és mintha finom ételillatot érezne megnyalja a szája szélét.

A fiatalember elszomorodik, azt gondolja magában sajnos ez mindenkivel előfordulhat, mert az élet igazságtalan!

Az öregember kiveszi a tubus fogkrémet, és csupán csak az íze miatt kóstolgatni kezdi.

– Régebben imádtam a szülinapi tortát fogkrémmel enni! Sok szép emlékem van róla!

Új Novella





LÍRAI PORTRÉ

 

Hadár Kálmán mint a Képzőművészeti Egyetem végzős hallgatója nem is tudta, hogy számtalan furcsa, és különös, különcködő szokásával máris kivívta azt a rangos elismerést, hogy az élő történelem szerves részese lehet. Ami szakmáját illete nem volt éppen a legtehetségesebbek közül való. Ami a fény-árnyék, és a temperakezelési, grafikai meglátásait, kreatív, újító, avantgarde-ötleteit illeti viszont már annál inkább.

A délutáni, és majdnem késő estébe is belehajló előadásokat nem szívesen kedvelte, mert gyerekkora óta mániákusan félelemmel viseltetet az éjszaka, és a sötétség íránt. Ellenben mindig is nagy késztetést, és élvezetet érzett arra, hogy festményeivel kifejezzen valami belső, pszichólogiába hajló, mögöttes, lélektani tartalmat, amit csak igen-igen kevesek vehetnek észre, ha egy-egy festményt türelmes precizitással megszemlélnek, és elgondolkoznak róla.

Magas, feltűnően udvarias, és jómodorú fiatalember volt, aki valami miatt az utolsó években olyannyira meggyötört, és hajótörötté tett saját kiszolgáltatott, és hajótörött sorsa, hogy csaknem összes fekete haja egyszerre jócskán ősz lett, és erősen kopaszodni is kezdett a feje búbján, ami miatt előfordult – nem ritkán -, hogy még a nyári kánikulában is szégyenlősen kalapot viselt.

A szerelem valami miatt rendre meghiúsult, hiszen a modern korok hölgyeit elsősorban foglalkozása, és keresete érdekelte, és abban a percben, ahogy meghallgatták egy-egy ismerkedős est, vagy közösségi csoport összejövetelen, hogy mivel is foglalkozik, és hogy szánalmasan keveset keres a hölgyek szinte meg se várták, hogy szegény Hadár méltó körülmények között befejezhesse mondókáját, máris felálltak az asztaltól, és azonnal megszabadultak a poétalelkű, festő fiatalembertől, aki mint mindig most is helyettük is kifizette gavallérok módján a fogyasztásaikat.

Sokszor maga sem értette, és fel nem foghatta, hogy a nők miért kedvelik főként az idősebb, szinte már aggastyán, sőt egyenesen nagypapakorú urakat, akik persze megfelelő, és minden bizonnyal búsás haszonnal, és jövedelemmel rendelkeztek ahhoz, hogy máris megismerkedjenek velük a leggyönyörűségesebb nők is. Ha az egyetemen éppen nem akadt dolga a hófehér vászon előtt mászkált fel-le, akár egy masírozó, és látszólag roppant ideges karmester, és megpróbált olyan portrékat készíteni, amelyből pontosan kiderül egy-egy illető személyiség lelke. S bár kollegái szabályosan megdorgálták eléggé gyakorta azért, mert aktképeket csakis kizáróan az egyetemen volt hajlandó készíteni, de azt is inkább félszemű kalózok módjára – a női test meztelen látványa egyszerre vonzotta, és mégis kiábrándította -, akkor könnyen érthető, hogy csupán elegendő volt egy kis idő, és már mindenki flugosnak, magánakvaló, különc figurának könyvelte el.

A képzőművészek – attól függően, hogy festők, kerámikusok, vagy grafikusok akarnak-e lenni -, összeségében általában négy évig tanulnak. Furcsa volt még a gondolata is annak, hogy szegény Hadár az első négy év után még ott ragadt bőséges három évet, mert a fény, és árnyék viszonyok mellett kreatív, és szinte forradalmi gondolatok izgatták elméjét, melyről nagyon szerette volna meggyőzni tanárait, és oktatóit.

– Hadár Úr! Ezt mintha már megbeszéltük volna, vagy nem?! – dörrent rá az egyik docens. – Maga állandóan mögöttes jelentések után kutat! Magának sosem elég az, amit egy-egy festmény, vagy remekmű kifejez!

Amikor ennyire kíméletlen, és szó szerint gyilkos kritikákat volt kénytelen meghallgatni szabályosan hullasápadt lett, és minden pirospozsgás jókedv, vagy akarat eltűnt pufók arcáról, és hónapokig úgy járt-kelt embertársai, és kollegái között akár egy élőhalott, vagy zombi.

Aztán egyik aktmodell festés közben az egyik művészeti szeminárium után történt egy váratlan esemény, melyre egyáltalán nem volt felkészülve. A valóságos istennő alkatú, karcsú, mégis sportos hölgy óvatosan bebugyolálta magát a fehér lepedőbe, hogy megőrizhesse méltóságát, és beszélgetést kezdeményezett:

– Na haragudj, de egész órán téged figyeltelek, és szerintem hihetetlen dolgokat készítesz egy-egy festménnyel! – pirult el, akár egy vadalma.

Hadár elsőre köpni-nyelni is alig tudott, hogy egy olyan szupermodell alkatú, igazi angyal, mint ez a lány egyáltalán szóba áll egy olyan kis senkivel, mint ő. Elfogodott, és roppant meglepett lett, és úgy tűnt hangját is nyomban elveszti. Ezért csak bologatni tudott, akár egy bamba, szeleburdi idióta.

– Ha esetleg volna rám egy kis szabadidőt én nagyon szívesen beszélgetnék veled, és a festményeidről!

Ez az utolsó mondat csontig hatolón megérintette. Nem tudhatta, hogy vajon azért-e, mert kellemesen, dallamosan, csicsergőn hangzott, vagy mert a hölgyön látszott, hogy talán még nagyobb zavarban van, mint maga a festő?

– Oh! Én… hát… hogy is mondjam csak… amennyiben… - lányos zavarában igazság szerint azt sem tudhatta, mit feleljen elsőre?

– Semmi gond! Én tudok várni, ha ez neked megfelel! De miért is nem tegeződünk inkább? – a meztelenségét most egyre inkább szeérmesen takargató hölgy még szorosabban összehúzta magán a lepedőszerű selyemanyagot, mely úgy simogatta egész testét, minthacsak egyenesen ráöntötték volna!

– Az igazság tényleg az, hogy sajnos most rohannom kell, mert meghallgatásra megyek egy másik intézménybe, ahol mindenkitől megkövetelik a pontosságot! – hangja még mindig reszketőn, és félszegen csengett, mint aki titkokat szeretne továbbra is takargatni.

–Tudod mit?! – jutott azonnal a hölgy eszébe. –Csak magamra kapom a pulcsimat, és a farmeromat, és szívesen elkísérlek, és közben majd dumcsizgatunk! Mit szólsz? Volna kedved?! – Hadár ebben a percben értette meg, hogy sok esetben a sorssal sem szabad tréfát, vagy fölösleges gúnyt űzni, és már ki tudja, hogy mióta is nem akadt már egy normális barátnője. Így történhetett, hogy engedett a kísértésnek, és hagyta, hogy a hölgy – persze már felöltözve -, stílusos, kecses, elegáns csinosság mellett karjába karolhasson, és úgy beszélgessen, mintha már vagy ezer éve ismerné.

 

Új vers




SZEMBENÉZÉS



Léted makulátlan, tiszta súlyát az Egészből szeretné kiszakítani a zajtalan, merengőn marcona, abszolút felnőtt: fél-életed im hamarján eltelt s hasznodat a megérdemelt boldogságra mindig mások kapták! Szűkszavú, magány-bilincsű rended elfedez! A tét tán mindig is túl nagy volt; túlélhetted, vagy megütközted marcangoló, aljas múltaból maradandó sebhelyeidet! Sokáig magad előtt is tudatosan tagadni kényszerültél. Megsértettek azok, kik bizton megígérték életek árán is vigyázni fognak rád, - hiszen embereknek nevelték őket!


Sunyító, könnyelmű szándékok felszíne alatt még bátran kibetűzhető az érdem; lélekben esetleg mind veled maradnak! Romolhatatlan kőbe belevésett, őszinte-örök barátságaid merre lettek?! Még van piperkőc-jampec merszed dédelgetni a megbüdösödött Nirvána-Semmit, mely galád-mód feszélyez s fojtogat? Sokszor áltatod magad fél-árván már, félőrülten tudatos megkísértéseknek. Reménytelenül színvak maradsz, ha azt hiszed kétségbeesett, gyámoltalan szavaidra ma bárki is hallgat!

Önző-makacs lelked kút-mélységeibe így esel öntudatlan, folyamatosan! Gyűlölni való, dermedt, néma csend fenyegetve les rád, közelít. A sikert nem lett volna szabad mániákusan kutatnod, mint alvilági, titkos aranyrögöt: koboldok szivárványba-rejtett kincsesládáit. Bolond költő-messiásoként inkább hagynod kellett volna miként nevetnek ki mások! – Lassan magad is egyre kívülebb kerülsz önmagad alkotta elefántcsont-önképző körödből s végtelenre szabott spirálgörbéd mélyén önmagadall szembenéz egy örökgyerek!

Új Novella





ELÉGTÉTEL


A hatalmas, Emprire State Buildingre hasonlító, tükrözött, banki irodaépületben késő estig folyt a kíméletlen robotmunka. Ahhoz képest, hogy a lehető megmodernebb felszereltséggel bíró épületegyüttesről volt szó az adott három-négy diplomával, és legalább ennyi nyelvvizsgával rendelkező friss újoncszerű alkalmazottaknak igenis muszáj volt túlórázniuk mert szinte senki sem tudhatta, hogy a szűkebben vett igazgatóság, mely a legfelső ,,felhőszinteken” tanyázott hogyan vélekedik majd – adott esetben -, a prémiumok, vagy a fizetésemelések tekintetében?

Már jócskán elmúlt háromnegyed tíz, és késő este lévén a fiatal egyetemista Karcag – ahogy az lenni szokott -, precíz alapossággal éppen az utolsó simitásokat kezdte végezni a saját emeletén az utolsó mellékhelység felmosását, és megfelelő higiéniai fertőtlenítését illetően, amikor az egyik doktor okostojás robosztus, és iratlan erővel felrántotta a vécé műanyagborítású ajtaját, szabályosan majdnem föllökte az éppen felmosóvödörrel, és moppal szerencsétlenkedő szegény Karcagot, és ráült az éppen vegytiszta, hófehér műanyag vécéülőkére, hogy egész napos megfeszített munka után melléktermékétől jutányos, és ingyenes módon végleg megszabadulhasson.

– Bocsánat kedves Uram, de… - képedt el a meglepően szokatlan, és nonszensz cselekedet láttán.

A roppant elfoglalt bankügyi szakember látszólag oda se figyelt, miközben jóleső, kisebbfajta nyögésekkel igyekezett magán könnyíteni. Alig tíz perces megfeszített, kellemetlen, és pokoli tortúra után szinte vékony, kislányos hangon kiszólt a vécéről:

– Elnézést, de elfogyott a vécépapír! Ha lenne olyan szíves! – kinyújtott keze szabályosan elmarta az egyik útba eső gurigát, amit Karcag volt szíves már előre kikészíteni.

A doktori végzettséggel rendelkező bankügyis szakember miután végzett, alaposan kezet mosott, és addig rendezgette magát a mellékhelység nagyalakú tükrében, amíg az utolsó hajszála is úgy állt, mintha egy valóságos filmsztár lenne. Hátrafordult, és csak most vette észre a takarító Karcagot.

– Oh! Minden tiszteletem kedves Uram! Elnézést kérem a kellemetlenségért! Tudja szólított a természet! – alaposan megtörölte verejtékező, napbarnított arcát, és kezét kiadós papírtörölközővel, majd mintha semmi sem történt volna máris távozott a helységből.

,,Hogy kapnád el még egyszer a hasmenést!” – kívánt magában jókívánságként egy alapos átkot Karcag, akinek aznap már nem ez volt az egyetlen munkaideje. Két műszakban dolgozott, és ma kívételesen ő volt az éjszakás is, holott hajnali fél hatra járt be dolgozni.

Minden este – főként a tömegközlekedést vette igénybe -, mivel nem volt jogosítványa kicsit biztonságosabbnak gondolta a föld alatti metrójáratokat – eltekintve néhány kétes fizimiskájú, szemlátomást bünőzőknek kinéző alaktól -, akik úgy érezte, mintha csakis őt figyelnék, ahogy folyamatosan a háta mögé tekintve lebotorkált a sok esetben vaksötét lépcsőn. A mozgólépcső mintha csak kivételes alkalmakkor működött volna, de ez már nem különsebben zavarta.

Szándékosan mindig a leghátsó metroszerelvény kocsijába szállt be, mert úgy is tudta, hogy a legtöbb utas a Moszka-téren mind leszáll, és végre egyedül lehet egy kicsit összetett gondolataival. Ami ennél valószínűbb talán az az, hogy egy-egy velejéig meggyötört, és fárasztó munkanap után szinte semmi kedve sem volt figyelni, vagy bámulni az embereket maga körül, csak nézett ki nagy, búsa fejéből, mint egy oktondi állat.

Amikor nem sokkal később a Déli pályaudvaron leszállt, és éppen készült felszállni a százharminckilences buszra, hogy hazamehessen észrevette, hogy mintha nem csupán saját, kissé görnyedttartású árnyéka követné, de egy szintén emberi formára hasonlító alak, aki sötét napszemüveget visel.

,,Vajon ki az ördög lehet az? – gondolta. Csak nem egy bűnözővel hozott már megint össze a sors?” – Rendszerint mindig az történt, hogyha jószívvel segített egyik-másik ismerősének, akkor azok rendre bajba keveredtek, és meggyűlt a bajuk a törvénnyel, aminek egyetlen, egyenesági következménye az lett, hogy a börtönben kötöttek ki.

Óvatosan behúzódott az egyik kapuajlba, mert arra gondolt, ha az éjszaka részévé tud válni, akárcsak saját hangtalan, néma árnyéka, akkor talán ez a barátságtalan formájú alak is hamarosan békén hagyhatja. Egy ideig türelemmel várt. Ahogy az alak tovább ment, azonnal felismerte benne azt a szemétláda kis gennygócot, aki gyerekkorukban az összes zsebpénzét szándékos brutalitással elszedte tőle, és slusz poénként ráadásul a bandájával jól meg is verték. A Popovics fivérek közül volt a kisebbik rohadék. A ,,pókharapó” becenévre hallgatott, mert felső két foga jelentősen kiállt, és görbe volt, amit mindig is szégyellt, ezért ajkait beszippantva próbálta palástolni rossz fogait, amitől rajta ragadt a gúnynév.

Karcag arra gondolt, hogy talán most jött el az ideje, hogy annyi sorstragédia, és gyermekkori rettegő félelmek után jogos elégtételt kellene vennie. Hiszen, ha kicsit jobban megfigyelte ő legalább száztíz kilós lett, míg Popovics még mindig nyikhaj, és gizda testalkatú.

Várt még egy pár percig, majd amikor úgy ítélte meg, hogy a koromsötét estében közel, és távol senki sincs, aki megláthatná őt bal kézével átkapta a nyakát, és azonnal rávetette magát. Alig telt bele fél perc, és máris a földre teperte a megrémült, tehetetlen Popovicsot, aki most úgy reszketett akár egy vézna, aszpikos sonkaszelet. Karcag a mellére térdelt súlyos lábaival, és kezeit is lefogta.

– Mondd csak? Emlékszel rám te kis féreg?! – nevetni, vagy legalább is vihogni szeretett volna, mint a hiénák egy-egy bőséges lakoma előtt, most azonban megelégedett azzal, hogy egykori szemétkedő osztálytársa arcán felismerte a rettegés érezhető jeleit.

– Mi a jó büdös francot akarsz tőlem, te senkiházi, szánalmas barom?! – bűdült el alig hallhatóan, hiszen még mindg jelentős nyomást érzett a mellkasán.

– Ugye te is tudod mi vár a gyereknyúzókra? – önmagának se merte bevallani, de valami féktelen öröm, vagy különös hálaérzet tette ittassá, hogy a sors ennyire kegyes volt hozzá. Szinte nem telt egy egy olyan elátkozott perc sem szánalmas, és szomorú gyerekkorában, hogy rémálmok, vagy nyilvános megaláztatások utóhatásai miatt ne kellett volna folyamatosan félelemben élnie. Most úgy érezte eljött az ő ideje!

– Ki a franc vagy te dagadt gorilla?! – reszkírozott volna meg egy újabb kérdést Popovics, de Karcag még erősebben nyomni kezdte bordáit olyan erővel, akár egy elefánt.

– Talán jobb is, ha nem tudod ki vagyok! Én ugyanis megőriztem a pofádat a rémálmaimban! – előbb kísértetiesen résnyire zárta szemeit, majd hunyorogva félelmetesen nevetni kezdett, akárcsak diákkorukban Popovics.

Popovics csak ebben a pillanatban jött rá, hogy volt osztálytársáról lehet szó, akit csúnyán elvertek mindennap, míg iskolába járt, és akin szinte az összes balhéjukat, és csínytevéseiket le lehetett róni.

– Hát… - köhögött egy párat, mert nehezen kapott levegőt Karcag lábától. – Nem sokat változtál te szánalmas, senkiházi dagadt tehén!

– Talán nem is baj! – még erősebben nyomta meg a lábát, és most szívós, kocsonyás karjaival morzsolgatni kezdte a másik ujjperceit, mintha egyenként akarná szemügyre venni, vajon milyen hússzövetből is készültek?!

– Mi az Istent akarsz tőlem te genyó?!

– Oh! Én nem kérni jöttem! – mosolygott gyilkos alatomossággal újra.

– Hát?!

– Bosszút állni! – egyenként eltörte előbb az egyik ujjpercet, majd a másikat. Vigyázott rá, hogy azért maradjon a szarházinak ujja elég, de a másik vészjósló orditásából biztosra vette, hogy érzéstelenítés nélkül pokoli kínokon mehet keresztül.

– A kurva életbe! Ez nagyon fájt! – közölte Popovics.

– Én eddig nagyon élvezem! Csak most tanulom a gonoszságot, ezért előre is elnézést kérek! – azzal megropogtatta egyik-másik bordáját, amiken hallani lehetett a recsegő, ropogó hangokat. Mintha száraz gallyakat tört voln össze tábortűzhöz.

– Jegyezd meg egy életre a szemét, kis takony! Az életben vannak örökérvényű igazságok! – levette termetes bal lábát Popovics mellkasáról, majd kezeit is leengedte.

Popovicson látszott, hogy szabályosan vonyíthatnékja támadt a súlyos fájdalmaktól, de ebben s pillanatban összeszorította a fogát, akár egy nyüszítő, vergődő kis háziállat.

– Ezért már számolok veled! Csak húzd be azt a hájas seggedet, ha ezt megtudja a bátyám! Neked véged van! Megéretted?!

– Oh! Csak annyit mondok! Várni foglak benneteket, mert most felkészültem!

Karcag egy ideig még töprengett a hallotakon, majd újabb száraz, gyilkos röhögéssel magára hagyta szomorú gyerekkora aljas gonosztevőjét.

 

Új Novella




KORKÉP


Delután folyamán Frangepán György mozigépész egyszer csak összeesett kedvenc foteljában, és azonnal meghalt.

Reggel még sinte semmi baja sem volt. Egy kis szobakerékpározással indította mindig a napját tiz-tizenöt percre, majd jöhetett egy kis könnyed, frissítő séta a tágas téren, ahol több volt a kutyákból, és kis állatokból származó melléktermék, mint az egészséges zöldövezet. Később régi barátaival találkozott, mert mindig csöngött délelőtt nyolc és kilenc óra tájban a házitelefon. Ekkor általában vitás, vagy problémás kérdések csupán csak elvétve, vagy ritkán kerültek napirendre, mégis időnként – ha egy-egy barátnak füle volt hozzá -, szinte azonnal meghallhatta, hogy Frangepán hangja szomorkás, fátyolos hanggá süllyedt évszak váltakozásától függően. Nem is tagadta senki előtt sem, hogy ízig-vérig hangulatember volt, akit könnyű megbántani, és aki olyannyira komolyan vesz bizonyos irodalmi, és főként kulturális kérdéseket, hogy a végsőkig is képes elmenni azért, hogy önző, makacskodó igazát mindenképp keresztül vigye.

Mondogatták is neki hajdani kollegái elég sokszor:

– Te gyurka? Nem viszed te ezt tulzásba? Már így is úgy néz ki a lakásod mint valami erődítményszerű raktár! Kinek őrizgeted ezt a sok felesleges limlomot, meg ócska kacatot?

– Hát kérlek elsősorban az utókornak, és a későbbi generációknak, hogy amennyiben kedvük, és hajlandóságuk támad a művelődésre legyen mit haszonnal megforgatni! – volt ilyen esetekben a válasza.

Frangepán még nem tudhatta, igazság szerint talán nem is nagyon foglalkozott vele, hogy ez a reggel lesz egyben az utolsó is, melyet túlzásba vitt rendszerető, és mindig gyilkosan precíz, megrögzött életében érezni fog.

Sebbel-lobbal mosakodni kezdett, majd amikor befejezte a testedzést jöhetett a nulllkalóriás zab, vagy korpapelyhes reggeli szigorúan az orvos utasítására. Még most is élénken élt benne egy-egy kacifántosan, és furcsára sikerdő orvosi vizsgálat emléke. Tudniillik, ha vért kellett venni a vénájából akkor előbb Frangepánt szigorúan vagy kiadósan nyugtatózni kellett, hogy totális érzéketlen, és kába állapotba kerüljön, vagyha ez nem volt kéznél, akkor addig kellett fújnia az orrát, amíg el nem eredt bő patakokban a vére, mert egyrészt tűfóbiát diagnosztizáltak nála, másrészt valósággal rettegett a fájdalomtól. Talán ezért ment csupán csak abban az esetben fogorvoshoz, ha már annyira elviselhetetlen volt szájában a fájdalom, hogy csillagokat látott szemei előtt. (Erre az utóbbi bőséges húsz évben szinte egyszer sem akadt példa, mert egyetlen rossz foga sem volt, legfeljebb a keményvíz miatt tartós fogköve)

Annyira képtelennek találta a helyzetét most, hogy szabályosan farkasszemet nézett saját tükörképével, mintha az ikertestvérével szemezne, hogy óhatatlanul is ócsárolni, és káromolni kezdte saját magát:

– Igenis, kérlek! Vedd csak egészen nyugodtan tudomásul! Minden miattad történt! Miért nem tudtál letérdelve, jegygyűrűt véve szerelmi vallomást tenni annak a – szerinted -, bombázó istennőnek, akit mindenkinél jobban imádtál, és szerettél? Miért nem tudtál végre tisztességesen lefogyni a száztíz kilóddal együtt? Miért nem lehettél tökös, és talpraesett pasi ahogy azt az apád szerette volna mindig elérni? Miért kell neked mindig fordítottan viselkednek, és reagálnod?!

Hogy bíráló, ítélkező szavainak még nagyobb, még intenzívebb nyomtékot adhasson, miközben fogat is mosott a fogmosólével egyenesen szemközt köpte magát, mintha önmagát akarná ezzel is büntetni.

Amikor már felöltözött és mindennel készen állt következhetett a házimunka, és takarítás! Még réges régen gyerekkorában látta a szülői ház falán díszelegni a felíratot, miszerint: ,,Tiszta udvar, rendes ház” – Akkor még fogalma sem lehetett róla, valójában mit is jelenhet – elvégre nem múlt több akkoriban, mint ötéves -, mégis valahogyan úgy megragadt fejében, akárcsak a nagyapai bölcs intelem, hogy feleslegesen senkitől se rabolja el a gazdag időt.

Ahogy tisztítószeres, prontós vizet kevert egy műanyag vájlingba, és beletett egy tisztítórongyot, hogy azzal törölgessen, ahogy szétnézett a mindig makuáltanul berendezett kislakásán hirtelen egyetemes utálat, és szánalom kettőzött keveréke kerítette hatalmába. Egyrészt szánalmasnak érezte magát, hogy ennyire olcsóvá vált az élete, és sokszor nem élvezte úgy, ahogyan szerette volna (tengerparti nyaralókkal, és romantikus naplementékkel a feleségével), másrészt ott lappangott benne, akár valami kis alamuszi féreg, vagy kártékony bogár az utálat, hogy miért nem tudott legalább nyugdíjából, ha már fizetéséből sosem futotta legalább annyit félretenni, hogy vehessen magának egy új házat, vagy lakást, vagyha valamelyik hozzátartózójának volt gyereke, talán adhatott volna valamicskét, hogy megkönyíthesse a továbbtanulási folyamatokat.

Felvette kényelmes háziköntösét. Miközben a tükörbe nézett szabályosan leköpte gyűlölt tükörképét. Amikor bő két és félóra múlva végzett a takarítással némi nemű elégedettség szálta meg, hogy azért csak nem olyannyira hitvány senkiházi, mint azt közeli hozzátartozói anno állították róla, ha vele találkoztak, vagy valamely rokon társas, ünnepi összejöveteléről volt szó.

Elhatározta, hogyha törik, ha szakad, de megpróbál valami kis csenevész, akár porszemnyi kis nyomot hagyni a világban, melynek úgyan szervesen része volt, és mégis, helyhez olyannyira nem tartozott soha, mint egy örökösen kívülálló idegen.

Később aztán óhatatlanul is felülemelkedett benne a gyávaság, és a lusta félelemérzet, és ilyenkor hajlamos volt kiesni önmagának beadott szerepéből.

– Beszélnem kell telefonon régi barátnőmmel, akit már vagy húsz éve nem is láttam! – később alighanem észbe kapott, mert heves lelkiismeretfurdalás, és bűntudat telepedett örökösen marcangoló természetére.

– De mi van akkor, ha már családja van, és történetesen vagy az egyik gyereke, vagy unokája veszi fel a kagylót?! – hirtelen elkomolyodott, és száraz hangon, minthacsak saját magának beszélne kijelentette:

– Ő volt az aki mindig cserben hagyott, és szakított! – mintha csak így próbálna kísérletet tenni rá, hogy lerázza megmaradt felelősségének utolsó csökevényét is.

Odasietett éjjeli kis szekrényéhez, mely a szépen rendben tartott hálószobában állt a tágas franciatípusú ággyal, melyben hölgy már régen feküdt. Kivette azokat a szerelmes kamaszleveleket, melyeket hajdanán fiatal, hóbortos korukban egymással váltottak, amíg nem volt internet, és chatelési lehetőség. Ahogy verejtékezésre hajlamos, kissé már májfoltos, vén kezeivel óvatosan, és gyöngéden megérintette a zizzenő papírlapok mintha életre keltek volna, hogy az egymásnak titokban megvallott büszke, és őszinte szavak is új értelmet nyerhessenek.

Ahogy csöndes, sztoikus nyugalommal, és bölcselkedve olvasgatni kezdte – csak úgy önmagának a leveleket egyiket a másik után -, észrevette, hogy fokozatosan múlik fejfájása, és ezzel talán hasogató feszültsége, hogy még egyszer életében beszélhessen azzal, akit szívébe szeretett volna fogadni. Arcáról fokozatosan perget le a kora reggeli hangulat békétlen szomorú bágyadtsága. Kezdte magát jobban érezni.

Fiatalnak, és talpraesettnek képzelte magát, amint egy-egy butoska szerelmes soron, vagy kiragadott versrészleten megakadt mélázó tekintete.

Behunyta a szemét, és megpróbálta elképzelni az egzotikus, mogyoróbarnaszemű angyali szépséget annyi év után, hogy vajon most ennyi év után vajon sokat változott-e? A mindig hamvas, őszibarackokra emlékeztető, enyhén anyajegyes bőr vajon még mindig olyan selymes, és kellemes tapintású, mint volt? Vajon felfedezné-e még ugyanazt a halhatatlan hűségben, önzetlen odaadásban sugárzó, szikrázó szemet, mely szomorúságában igazgyöngyöket is tudott bármikor pergetni?

Valamikor ketten jöttek ki a kacifántos gyerekkorból, és talán azáltal váltak érettekké, hogy komoly szándékkal, és nem csupán futó egyéjszakás kalandra felkínálták egymásnak bimbódzó testük összes szenvedélyét.

Amikor alig huszonnégy éves korában értesítést kapott, hogy egykori barátnője férjhez megy egy módos üzletemberhez szándékosan kibúvót keresett, és vakbélműtétjére hívatkozva (amit később ki is vettek) nem ment el az esküvőre.

Váltig meg volt róla győződve, hogy barátnője csupán számító szándékkal, és érdekből kötötte magát egy gazdag emberhez, mert szerette volna érezni, milyen érzés az, ha hatalmat adnak a kezébe, és ezzel hatással lehet akár mások életére is.

Pedig, ha tudhatta volna, hogy mi áll a valódi háttérben. Barátnője apja utolsó akaratát próbálta ezzel a friggyel teljesíteni, mert apja körömszakadtáig arra az álláspontra helyezkedett, hogy egy modern nő kapcsolatok nélkül – különösen a mostani világban -, semmire se viszi, még akkor sem, ha felsőfokú végzettsége van, és néhanapján előszeretettel foglalkoztatja a helyi rádió szerkesztősége.

Barátnője engedett a szülei rábeszélésének, és bár boldogtalan volt, amikor kimondta az igent, és később is önmagára vett színészi álarccal igyekezett megjátszani tiszavirágéletű boldogságát, elégedettségét – mégis mivel férje megadott neki mindent, és mindennel elhalmozta önmagában alkut kötött, hogy így talán jobb lehet az élete mindenkinek.

Érdekes, hogy pont egy könyvesboltban találkoztak, és futottak egymásba újfennt, ahol a mozigépész szinte már visszajáró törzsvendégnek számított, hiszen rajongásig szerette a szépirodalmi könyveket.

A hölgy sugárzóan elegáns, és csinos nyárias, szoknyás ruhát viselt, és átszellemült kíváncsisággal olvasott éppen egy vaskos könyvet. Első látásra úgy tűnt, mint egy szorgalmas kutatósegéd, aki minnél több titkot szeretne akár töredékidő alatt is megfejteni!

A mozigépész – hogy megbizonyosodjon róla, nem káprázik a szeme -, pontosan a hölgy lába előtt ejtette el szándékosan szorongatott verseskötetét. A hölgy, mintha gyenge lázban égne.

Először meg sem ismerte egykori kedves barátját, hiszen az ember mindennapjai során olyan sok emberrel találkozhat, hogy ki emlékezhet minden egyes arcra a múltból.

A moziépész elhatározta magát, hogy ha törik, ha szakad, de megpróbál higgadságot, és nyugalmat erőltetni magára miközben mindvégig tárgyilagosság, és hidegség álcája mögé rejtőzik. (Utóbbi sajnos egyálalán nem úgy sült el, ahogy eltervezte)

– Bocsásson meg… - hebegte, amikor a földről felnézett azokba a babonázó, sugárzó, és szíveket bármikor összetörni kész mennyországmosolyú őzikeszemekbe. – Az én hibám!

– Hát ez nem lehet igaz! Kicsi a világ nemde, hogy éppen Vallató Karcsi elbújhasson benne?! – széles, gyönyörűszép mosolyt küldött feléje, hiszen rögtön megismerte. – Hogy vagy? Mi van veled mostanság? – kellemesen enyhén telt, ajakfényes ajkaival gyöngéden, kedvesen kétoldalról megpuszilta, miközben ő sokkal inkább pirult, mint régi barátja.

 – Kérlek mondd azt, hogy nem sietsz sehova, mert olyan jó volna sok mindenről beszélgetni kicsit! – ölelte magához, miközben Károly mindvégig azon morfondírozott magában, hogy megmerje-e csókolni szenvedélyesen, és romantikusan, vagy csupán egy ártatlan kézcsókra fussa tőle? Végül megelégedett – legalább is egyelőre -, a kézcsókkal.

– Fantasztikusan gyönyörűséges vagy s roppant csinos! – nem győzte bókok virágcsokraival elárasztani. – Mi történt az érettségi találkozó óta? Nagyon hiányolt mindenki! Kár, hogy nem tudtál eljönni!

– Jaj, el se hiszed! Az ember azt gondolná, hogy az egyetemi időszak végleg kifacsarja minden maradék életkedvét, erre bumm, és tessék-lássék a hétköznapok legalább annyira kifacsarják sok esetben az embert, akár az érett citromot! Egy reklámügynökségen melóztam nemrégen, és bár szeretném azt mondani, hogy sok tapasztalatra tettem szert, és tanúságos volt, mégis sokszor úgy hiszem túlzottan is szigorú, és kemény voltam elsősorban önmagammal szemben! De hát az embernek jó volna egyszer és mindenkorra megszabadulnia végleg a megfelelési kényszerétől nem igaz?! De tudod mit? Inkább üljünk be ide a sarokra! Van itt egy kis bisztró! – semmi mással nem foglalkozva máris szabályosan ráncigálni kezdte a félig megilletődött, majd köpni, nyelni nem tudó mozigépészt a sarki kis bisztró felé, miközben csacsogó üzemmódban be nem állt a szája.

– Mondd csak? A többiekkel igyekszel azért tartani a kapcsolatot, vagy mindenkinek van már magánélete és önállóan boldogul?! – kreatív kíváncsisága ebben a percben nem ismert határokat.

A nap nemsokára lemegy a kellemesen balzsamos nyári éjszakában. ,,Micsoda romantikus pillanat lehetne ez!” – töprengett egy kis ideig Károly.

– Tudod az az igazság, hogy az utóbbi időben minden szabad percemet lefoglalta az írás, meg a verselgetés, és annyira rá lettem utalva az internet vívmányaira, hogyha akár csak egy napig nem lenne eluszna egy teljes évnyi anyagom!

– Jaj ne csigázz már! Mivel foglalkozol? Várjál! Nem te írtad azt a hogyishívják remek krimiregényt ami arról a ninjalányról szól, aki dobócsillaggal, és szamurájkarddal járkál az éjszakában, és levadássza a rosszfiúkat?

– Hát ami azt illeti… - szabadkozott -, sok mindent írogattam… Jó lett volna nagyon sok mindent önálló forrásokból kiadni, de te is tudod, hogy az alig ismert szerzőkkel egyszerűen cseppet se törődik a feltörekvő, profitorientált könyvpiac.

Beültek a leginkább romkocsmára hasonlító hangulatos kis bisztróba, ahol Károly egy üdítőt rendelt a hölgy pedig egy nyárias, alkoholmentes koktélt természetesen napernyővel a pohár szélére tűzve.

Károly persze rögvest kihúzta előtte a széket, amitől barátnője megint csak úgy elpirult, mint aki valami tőle rendkívül szokatlant csinált, ami miatt esetleg szégyenkeznie kellene.

– Jaj annyira kedves és figyelmes vagy! Mondták már neked, hogy igazi úriember vagy?

– Eddig te vagy az első hölgy aki megtisztel!

A hölgy óvatosan ajkaihoz emelte a szívószálat, és megízlelte a finom nedűt, amibe kókuszt is tettek.

– Nem muszáj válaszolnod, ha nem akarsz, de van esetleg valakid, aki nagyon fontos neked? – sötétbarna léleklátó szemei elől nem lehetett menekvés, bár a mozigépész a legkevésbé sem akart menekülni. Mindent beakart vallani.

– Nagyon fontos vagy neked! – bukott ki belőle kissé félszeg, remegő hangon.

– Hogy te milyen aranyos pasi vagy! Igazán köszönöm, de kicsit beszélgessünk komolyan! – mintha nem akarna hinni a fülének.

Ebben a percben Károly olyan őszinte, és komoly volt, amennyire csak hevesen dübörgő szíve engedte neki. Talán gyerekes naivsága volt a baj, amit már mindenki unalomig jól ismert? A hölgy mégis furcsán kezdett ránézni.
– Igen! Ahogy jónak látod! – váltott most ő komoly hangmemre. – Volt valakim, az a bizonyos nagy ős szerelem! – elszomorodott, úgy nézett ki, mint aki azonnal sírva fakad, és majd megszakad a szíve. – Én is hibázhattam, de ő volt az, aki egyszer csak összecsomagolta minden holmiját, és váratlanul kilépett az életemből! Szerettünk volna kisbabát is, csak aztán ez is további problémákat szült!

– A szemét kis lotyó! – óvatosan, gyengéden párszor megsimogatta előbb szőrös kezét, majd szomorkás, búsa arcának vázlatát. – Mondok valamit! Aki egy ennyire fantasztikus, igazi gavallér hapsit veszni hagy, akkor az nem is érdemelt meg! Biztosan nagyon nehéz volt! Annyira sajnálom!

Vallató Károly már megtanulhatta, ha a sajnálat, és a részvét előtérbe kerül akkor szinte minden egyes jól kezdett, és kellemes társalgás, vagy beszélgetés könnyedén a dúgába dőlhet. Ezért igyekezett annyira higgadt, és közvetlen maradni, amennyire visszatartotta gyerekes sírását.

– Tudod szerintem azért hagyhatott ott, mert szerinte én nem voltam hajlandó változni, míg ő – állítólag -, feláldozta értem az egész karrierjét!

– Mivel is foglalkozott pontosan?

– Nem tudom helyesen mondják-e de make upos, meg stylelisztes volt! Nem tudom jól mondtam-e?! – gyerekes naivsága sugárzó mosolyt csalt a hölgy bosszúja elé.

– Olyan drága vagy! Igazi kincs! Tehát akkor az egykori nagy ő egy egyszerű, és átlagos sminkes volt, aki azt hitte, hogy ő készítette a spanyolviaszt! Hát kérlek! Nem szabadna így keseregned utána! Hidd el, hogy a nagy ő igenis létezik, és biztos vagyok benne, hogy alig várja, hogy beléphessen az életedbe!

– Olyan jó volna ezt elhinni, de tudod néhány nappal ezelőtt olyan furcsa, ismeretlen, szorongó halálfélelem jött rám! Aztán később, amikor elmentem az orvoshoz megint rámtört valami pánikrohamszerű eszement, és masszív szorongás!

– Nyugtass meg kérlek, hogy nincsen semmi baj, és hogy nem akarhatsz már megint öngyilkos lenni?! – kétségbeeesés, és rettegő aggodalom tükröződött hamvas, őszibarack arcán.

– Hát a helyzet azért nem ennyire bonyolult! Csupán igyekeztem átgondolni az életemet, hogy bizonyos dolgokat új megvilágításba helyezzek!

– Na, ez aztán a váratlan fordulat! És sikerrel jártál?! – kis kezét ajkai, és zongorabillenytűkre emlékeztető fogai közé tette, miközben könyökével enyensúlyozott a damasztszínű terítőn.

– Szeretném hinni, hogy igen! Tudom, hogy naiv, és gyerekes voltam egész életemben, de talán azért nem mertem, és nem is akartam megváltozni, mert akkor már nem az az ember volnék, akit te is ismertél! Várj! Még szeretnék mondani valamit! – kérte, hogy hadd hallgassa végig. Tudom, hogy azt gondolod, hogy hibát követek el, de ebben a szent percben nagyon szeretném a szívem szavát követni, ahogy egykor anyám tanította nekem. – Gyöngéden megfogta a másik hezitáló, verejtékező kezét, mélyen a szemébe nézett, és kicsit ügyetlenül, de romantikusan, hosszantartón megcsókolta, és a hölgy visszacsókolt.

Néhány jelentős, ünnepi percig tartott az egész, mégis úgy érezték, hogy ez talán örök életükre szól.

Amikor a hosszú búcsúzás után mindketten elváltak egymástól a mozigépész már nem mondhatta el, hogy talán élete legelső, és legutolsó, meghatározó találkozását élhette át.

A házmester kopogtatott ajtaján, mert a legtöbb lakónak feltűnt az orrfacsaró, émelyítő, trágyadombszerű szag, mely minthacsak megromlott, rothadó dögtemet volna lassan az egész bérházat kezdte elárasztani.

A házmester kinyitotta kulccsal az ajtót, és megtalálta a mozigépész holttestét, melyet a szőrszálhasogató önkormányzat nem járult hozzá, hogy azonnal végső nyugalomba helyezzék, mert mivel a mozigépész testét felboncolták a halottkém nem tudott egyértelmű választ adni vajon miként következhetett be a természetes halál állapota!

Vallató Károly régi, gimnazista kedvese összetört lélekkel később mindig friss virágokat vitt a temetőbe ahhoz a szóróparcellához, ahol egykor Vallató Károly szülei is örök álmukat aludták…

Új vers




GOLYOMGÓ KEZDET



Együttműködni talán a legnehezebb a Sors-zuhanásokkal a Lét pokol-mélységeiben! Igazgyöngyöket teremtettek néma könnyek zuhatagából, hogy örökkévalón hirdethesse önmagát az őszinte, emberi szó. Hideg-meleg, kitaszított célzások, mindennapi feketeleves iszapfenék-arcok szilánktavában. Hamar kiütközik a feszítő ellentmondás csontok gyűrűjében; kipattant kristály lesz szánkon mézédes bók, csókos-bolondos romantikák álomgyönyöre fel nem váltható tiszavirág-karrierek mohó oltárán!


Mert már minden földrengés-határokon egyensúlyoz: árkok, emlékek, szívetrepesztő érzelmi lángolások vulkáni magmaoldatban. Hold-ütemű, vad igyekezetben dobbanó szívek pitvar-mélységeibe szándékosan leláthatunk s megérintjük a másik felünk! Kirakatok, neonreklámok sanda fénye hamar rezzenéstelen végigfolyik kripta-arcokon: párzási rituálék titkos nászvágyát gyakorolják felnőtté vágyó tinédzserek, s nem is sejthetik kilenchónapos következményekből sokszor a legnagyobb felelőtlenségek születhetnek!

Az élükre összehajtogatott, méla testekben így is hamar megszületik kicsapódva a Mindenség tartós gyümölcse! Szerelem-okozta mélyülő sebekből a legnehezebb újból felépíteni szilánkosra szabdalt hagymahéj-személyiségünket! Bölcsességek apró miliméteres szemölcsei még ott ragyognak védelmezőn éberen figyelő komoly szemek mélyén. Mert a biztos megértés szent anyajegyeit nem veheti el tőlük már senki! A szomorúság még most is türelemjáték: döntéseink hálótáblázatában a miért? hogyan? volna? – még most is aktuális s felelősséggel teli. Kettészelt látványban is megannyi, tudatos titok lappang…

Új Novella





A MERENGŐ



A belvárosi kávéházban – ahova minden április tizenegyedikén -, állítólag ingyenesen lehetett kávét, és teasüteményeket fogyasztani, a feltétel csupán egy-egy versike, vagy aprócska tárcaszerű novella volt, mint afféle különös, mondhatni ünnepi fizetség, az egyik napon egy ideges, pufók, harmincas éveiben járó fiatalember lépett be.

A legtöbb embernek fontosabb dolga is bőséggel akad, minthogy egy különös, különc embert figyeljen, aki úgy verejétezik, akár a csatakos ló, és feltűnően mesterkélt eleganciával törölgeti a homlokát egy-két alig használt papírzsebkendőjével. Mintha csak enyhén molett teltségét szeretné mindenképpen a kíváncsiskodók elől elrejteni Bolhai Ödön szinte utolsó ruhadarabjáig úgy néz ki, akár egy modernkori avantgarde maskarás Edgar Allen Poe! Szinte csak enyhén galambőszke vegyült, kopaszodó feje nem feketés színű.

Tavasz lévén könnyed kabátot visel, melynek számtalan belső zsebe van – arra az esetre, ha azonnal szükséges fizetni -, vagy csupán ha mondjuk mind a két termetes, mackós mancsa között tonnányi méretű szépirodalmi könyveket cipel, mert úgy érzi ennyivel mindenképp tartozik a kultúrának, és mert szeretne annyi egyetemes tudást féltekéjébe belegyömöszölni, amennyit csak bír.

Sápadt, szinte albinószerű, holdvilágos arcából tétova riadalommal mered ki minden aprócska részletre fogékony, és megfontoltan precíz smaragdszínű szeme, melyet apjától örökölt, és mely igyekszik mindig a dolgok mélyebbszintű, lényegi összefüggéseit meglátni, és megsejteni a bennünk csoportosuló, összetetett hangulatokat. Ezek a szemek mintha szándékosan kerülték volna egy-egy illetővel való találkozás alkalmával az egészséges szemkontaktust. Nem pusztán azért, hogy a másik illető sértve, vagy vérig megalázottan érezhesse magát, vagy azonnali párbajra, vagy ökölharcra kellene számítania – pusztán csak a bennünk felgyülemlett keserédes, édes-bús, gyermekkori emlékek méltó tükörképeit láthatta bennünk az, aki igazán megakarta ismerni ezt a barátságos különcöt.

Suttogva igyekezett beszélni, mintha nem akart volna senkit sem magára haragítani, legkevésbé a patinás kávéház irodalmi szellemeit, melyek most mintha testetlenül körbevették volna, és ott lopogtak, kergetőztek volna körülötte szüntelen; hol a cigarettafüstben, hol egy kabátok árnyékában, vagy az ezüstcsillárok koronás igazgyöngyei mögött.

Az egyik talpig elegáns, és épp ezért kissé arrogánsképű pincér villámsebességgel máris az asztala mellett temett, és egy-két percig türelmesen posztolt, majd megkérdezte:

– Mit parancsol az Úr?

– Elnézését kell kérnem, hogy csupán hívatlanul jöttem be, és még nem rendeltem… - habozott, mert túlzásba vitt udvariaskodása vadidegennek tűnt ebben a modern XXI.századi posztgroteszk világban. – Úgy értesültem róla, hogy a költészet napján lehet akár versekkel is fizetni!

A pincér harcsaszemöldöke máris felhúzódott; tekintetére azonnal kiült a hirtelen jött, kissé bosszankodó meglepetés előérzete.

– Hát… azt hiszem… esetleg, de ha gondolja mindjárt szólok is a kollegámnak… ő talán megtudja mondani… - neheztelőn csattogó trapolással hagyta ott az asztalát, és visszatért a komfortosan kialakított, kisebb boxszerű büféhez, mely a kávéház végében kapott helyet a könnyedén kezelhető kávégépek társaságában.

Bolhai Ödön világéletében olyasféle embernek mutatkozott, aki – bár számtalan sorstragédiát volt kénytelen eltűrni, és szembeszállni az élettel -, mégsem engedhette meg magának, hogy könnyelműen megalkudjon bizonyos fennálló helyzetekkel, és hírnévre szomjazó percemberkékkel.

A pincér néhány pillanat mulva visszatért asztalához. Úgy festett szemlátomást, mint aki győztes csatát szeretne bejelenteni, ahol egyedül ő nyerhet, és ezért jogosan megengedheti magának, hogy fennhordhassa pisze orrát.

– A kollegám azt mondja, hogy lehet versekkel, és szövegekkel is fizetni! – közli, bár az információ használhatóságában egyelőre ő sem hisz feltétlenül!

– Akkor szeretnék rendelni egy forrócsokoládét belga csokoládéreszelékkel, és valami könnyed, habos süteményt! – akkor most egyenesen Bolhain van a sor, hogy mintegy jelképesen elégtételt vegyen, de csak úgy elegánsan, angolos módon azért a kisebbfajta sérelemért, amiért az adott pincér kissé lekezelő hangnemben szólt hozzá.

– Máris hozom! – siet el a pincér. S szinte érezni lehet, ahogy füstöl a feje a méregtől, és apróbb káromkodásokkal csípkézi ki a levegőt önmaga körül.

Bohai időközben sem tétlenkedik, s máris elővesz egy A4-es hófehér papírt, és sebes macskakaparásszerű betűivel máris körmölni, és szántani kezd az adott papíron. Nem telik bele kis idő, és a papíron egymás alatt, kissé elcsúszott, de strófikus sorokban máris ott sorakozik egy új prózai szabadverse, amiben – való igaz -, egyetlen dekára való rím sincsen, mégis a nyelvnek szinte kellemes, andalító, romantikus zenéje könnyedebbé teszi az egész vers hangulatát. Bár a vers alaphangja pesszimista, és mélabús, kicsit Juhász Gyulás, és Kálnoky Lászlós, mégis Bolhai amint az utolsó simitások egyikeként kackiásan a lap aljára kanyarítja cikornyás nevét lelke mélyén valósággal máris áradozhat, és méltán büszke is lehet magára, hogy nagy áldozatot hozhatott a kultúra oltárán.

Bolhai saját bevallása szerint sokkalta jobban kedvelte a szerelmi költeményeket, és hallhatóan végzetesen megdobbant ócska mosógépre hasonlító, és legalább olyannyira zakatoló szíve. Már számtalan alkalommal elképzelte milyen is lesz majd, amikor kedvesével betérnek újfent mondjuk ebbe a kávéházba, és míg kedvese kíváncsiskodó, szinte gyermeki érdeklődéssel mindent alaposan szemügyre vesz, addig Bolhai olyan szonettkoszorút, vagy szerelmes verset kanyarít tollából, hogy mire sikerül bejárnia a mindenség rejtett kapuit, és megmutatja kedvesének az elkészült verset szerelme nyakába borul, és szinte záporozó csóközönnel borítja el.

Mintha hirtelen ébredne a kosza álómból a barátságtalan pincér újfennt megállt az asztala előtt; kényelmesen kirakja előbb a süteményt a kis fogpiszkálószerű, acélos evőeszközzel, majd a gusztusosan csokireszelékkel meghintett forrócsokoládét, és szinte magára erőltet egy ostoba, negédeskedő vigyort, ezzel jelezvén, hogyha kész az adott versike csupán csak abban az esetben nem kell fizetni!

– Tessék parancsolni! Jó étvágyakat! – azzal fontoskodva máris elmegy, nehogy akárcsak egyetlen percig is újabb levegőt kelljen szívnia ezzel a különc fickóval.

– Köszönöm szépen! – szinte fel se néz a folyamatos írásokból, hiszen a figyelme fokozatosan koncentráltan le van kötve, mintha odabetonozták volna figyelmét a papírra.

Mit mondhatna el általánosságban, egyetemes érvényűen a mostani apokaliptikusra, és arrogánsra sikeredett világról a költészet nyelvére lefordítva gondolatait? Ahogy egyre közelebb sikerül hatolnia összerendezett agyi tekervényeiben a megoldáshoz, szinte észre se veszi, hogy már majdnem az összes jelenlevő kíváncsi érdeklődéssel fordul asztala felé, a bátrabbak, és a kíváncsibbak már egyenesen oda is settenkedtek finoman, és lopakodva, hiszen mindenkit furdal a kíváncsiság, hogyha valami szabályosan a munkába temetkezik.

Abban a percben, amikor a már valóságos aktacsomókra emlékeztető papírosokra végül odakerült a pont, és kackiásnak nevezhető aláírása nem volt aznap nálánál büszkébb, és talán kiegyensúlyozottabb ember a kávéházban.

Azonnal odagaloppozott a kávéház hátsó büfés részébe, ahol a kávés pincérnők, és pincérek kisebb hihetetlenkedő, ámuló meglepetésére az egész stócos papírhalmazt kellő gondossággal lerakta, majd jellegzetesen meghajtotta magát, elköszönt mindenkitől, és kiment az ajtón. A személyzet hihetlenkedve nézett utána. Gondolhatták: ,,Eészen bizonyosan nagy, vagy legalább is híres ember lehetett, ha ennyi mindent letudott írni!”

A kíváncsiskodni vágyó kávéházi társaság egynémely tagja – lányok-fiúk vegyesen -, csöndes méltósággal máris szemügyre vette az aktacsomót, mely még mindig ott termpeszkedett hangtalan méltósággal a kávémérő pult márványasztalán. Mintha tanúskodna egy egész kortárs korszakról!

Új Novella





PÖFETEGGOMBA NEBULÓ



Az alig tizenhároméves, pöffeteggomba fiú, aki sajnos nem szenvedhette a számok tudományát, és alig volt képes megérten, hogy vajon kettő meg kettő az miért is négy, és nem öt? Veszélyezett tétovasággal, és halálraítéltek rettegésével lépett ki a gusztustalan okádékzöld táblához, amikor szólította az új matektanárnő.

Már legelső pillantással szinte mindenki azonnal felmérhette, hogy – meglehet -, ez az új, folyamatosan mosolygós, közvetlen, kedvesen viselkedő új tanárnő talán mégiscsak más lesz hozzáálásában, és pedagógiai módszereiben, mint az a szőrszálhasogató, házsártos, és elviselhetetlen boszorka, aki már vagy három férjet is elfogyasztott, és az évek egy összefonnyadt öregasszonyt nem gyúrtak belőle.

– Kérlek Feri! Akkor rajzol fel a táblára egy egyenlőszárú háromszöget! – kérte kedvesen.

– Nézzétek! A nagy marha! Azt se tudja hol van a kréta! – szóltak közbe egyesek.

– Ha még egy pisszenést is meghallok azok az illetők, akik hangoskodnak azonnal tehetnek egy rövid kitérőt ellenőrzővel az igazgatói irodába! Világosan beszéltem?! – fenyegette, és dorgálta le egyszerre az osztály gonoszkodó hangadóit talpraesetten, majd visszafordult a még mindig testesre sikeredett nyárfalevélként reszkető Ferihez, akinek most aztán már ténylegesen inába szállt minden maradék bátorsága, és inkább hátrált, mintsem előre lépett.

– Nyugodj meg Ferikém! Nem lesz semmi baj! Itt van a kréta, csak kérlek gyere már, mert fogy az időnk! – kérlelte kissé sürgetőbben.

,,Hogy mi lesz akkor, ha a fél év alatt kilenc elégtelenhez egy újabb egyeset is összeszed?” – gondolta magában. ,,Apám egész biztosan kiadósan felpofoz, és elkönyvel mindenféle jöttment idiotának, aki még egy egyszerű matekpéldát sem képes megoldani!”

De azért hevenyészetten, és soványka önbizalmát összeszedve csak kiment a táblához, mert vonzotta a kellemes, gyöngéd, és sugárzóan dallamos hang, melyet hallott.

– Akkor megkérlek, hogy rajzol egy egyenlőszárú háromszöget! Nem kell kapkodni! – adta pufók, mancsos kezei közé a krétát.

Mintha enyhe váltóáram csípte volna meg bőrét, és kezét, vagy mintha egy mágnes kezdte volna egyre húzni-vonni a tanárnő írányába – hirtelen olyan belsőséges, bizalmas, melengető, romantikus érzelmek járták át, mint aki azonnal szerelembe esik, mégis ezt a fantasztikus érzést méltán illendő mindenkivel szemben eltitkolnia.

A matektanárnő magas termetű, karcsú hölgy volt. virágmintás szoknyájához rendkívül jól passzolt a hófehér fonalakból kötött kardigánja, és lezser stílust képviselő polóinge. Az ember könnyedén nézhette volna hétköznapi embernek, mégis azonnal muszáj volt meglátnia benne a hercegnőkre emlékeztető tartást, és előkelő, finom, hanyag eleganciát.

Mozdulataiban volt valami rejtett, mediterrán hangulat; mintha finom, hosszú, vékony kezecskéivel, és enyhén beharapott, természetesen telt ajkaival a gyermekkori játékos kíváncsiságot szerette volna megőrizni, és összekapcsolni a felnőttek felelőssségteljes éleslátásával. Göndör, világosbarna, rövid hajának illata szinte átjárta az ember érzékeit.

Mogyoróbarna szemében – ha egy kicsit részletesebb szemügyre vette az ember -, azonnal megláthatott egy-két aranypöttyöt, mely leginkább kacagó igazgyöngyökre emlékeztetett. Ez is mindent kifejező, szemérmes arcának kölcsönzött valami egyedi, egzotikus, karibi jellegű kifejezést.

Feri csetlő-botló tétovasággal, ügyetlenül mancsai közé vette a krétacsonkot, mely tohonya kezei között úgy csikorgott, mint egy berozsdásodott ajtópánt, és aprólékos precizitással rajzolni kezdte a kissé nagyra sikeredett, egyenlőszárú háromszöget, ahogy a tanárnő kérte. Minden egyes vonalt többször is áthúzott, mintha csak ellenőrizni akarná magát, vagy csupán szeretne arról az egyszerű tényről megbizonyosodni, hogy rendesen fog-e a kréta.

Az osztályban voltak akik ügyet sem vetettek rá, míg mások inkább megpróbáltak hangtalan némasággal tüntetve elfoglalni magukat, hiszen ki látott még olyat, hogy mindenkit egyforma érdeklődéssel képes legyen lekötni egy szimpla, és halálosan unalmas matekóra?

– Nagyon ügyes vagy! Remek! – bíztatta továbbra is. – Akkor most felezd meg egy vonallal a háromszöget, és a csúcsait nevezd el!

Feri az ábécé első három betűjét vette igénybe, hogy a háromszög csúcsainak nevet adjon! Gondolta is magában: ,,Miért nem hívhatom az egyiket Gértinek, a másokat Lizinek, a harmadikat mondjuk Hortenziának?”

Viszont a háromszög felezésére szolgáló hosszú vonal, már igenis nagy fejtörést okozott neki, mert bár vizuális látású volt, mégsem tudta elképzelni hogy is nézhet ki az, ha egyszerre csak elfeleznek egy háromszöget? Mintha teljesen kettébe vágnák!

– Amit eddig csináltál, az jó! Húz csak bátran egy hosszú vonalat egyenes a háromszög közepébe, hogy kiszámíthassuk az adott geometrikai tételt! – ebben a pillanatban olyan álomgyönyörűséges, esengő, fohászkodó, kérlelő volt a tanárnő hangja, hogyha egy ügyeletes tanár benézett volna óralátogatás címén egészen bizonyosan randevúra kérte volna.

Mivel Feri még most se tudhatta, hogy miként kellene az adott geometrikai tételt kiszámítania egyetlen hosszanti, egyenes vonal segítségével ezért – ahogyan az már hosszú évek óta lenni szokott -, smaragdzöld szemeiből előbb vékony, csermelypatakokban, majd egyre intenzívebb vízesésmorajokban zudultak le lábai elé dús könnycseppjei.

Most úgy tűnt a tanárnőn van a sor, hogy kisebbfajta értetlenkedő, meglepett pánikba essen, mert egy-két pillanatig hitetlenkedve és bámulva figyelte, ahogy Feri szinte hősies küzdelmet folytat saját romokban heverő önbizalmának, és talpraesettségének megőrzéséért, majd, amikor úgy látszott, hogy ez sem fog sikerrel járni azonnal magához vette a kezdeményezést:

– De hát Ferikém! Mi történt?!

Egy kotnyeles, tudálékos kislány valahol a hátsó sorok mélyéről rögvest rávágta:

– Ne is tessék rá figyelni! Mindig ezt csinálja! Majd elmúlik!

– Ha jól emlékszem nem hozzád szóltam Eszterkém! – intette le a szószártyár diáklányt.

– Bocsánatot kérek Brigi néni… én csak segíteni szerettem volna!

Az osztály szemlátomást módon éppen úgyanúgy viselkedett, mint Feri balul elsült felelése előtt. Mindenki saját pletykálkodását, és szókaratés bemondásait szerette volna minél hangosabban, és tűntetően érvényre juttatni. S bár a fiatal pedagógusnő minden rafinált, és körmönfont taktikát igyekezett bevetni, hogy az osztályban helyreállhasson hellyel-közzel a tulajdonképpeni, átmeneti béke – a legtöbb eseten azok a bizonyos ,,hangadók” éppen ott folytatták, ahol abbahagyták.

– Ferikém! Nyugi! Nyugodj meg kérlek! Nincsen vége a világnak! – nem lehetett pontosan tudni, hogy vajon ösztönös, rutin reakció lehetette-e a kedves, gyöngéd simogató mozdulat a tanárnő részéről, vagy csupán a megtanult didaktikai elmélet sémaszerű elvégzése, mindenestre kicsit használt, mert Feri először tapasztalhatta meg, hogy egy-két matektanár azért tud kedves is lenni, persze csak, ha nagyon akar!

– Tudod mit? – pattant ki a tanárnő fejéből az új gondolat. – Oldjuk meg együtt ezt a komisz példát! – sugárzóan magabiztos, és gyöngéd mosolya egyszerre mintha megmentette volna kis védencét a további méltánytalan, nyilvános megaláztatásoktól.

– No! Akkor az egyenes vonal mentén írjuk szépen fel a betűket egyesével, és adjunk hozzá egy-egy számot! – hosszú, egzotikus hattyúujjai szinte finoman súrolták Feri ormotlanra sikeredett mancsait. –

Amint látod Feri máris megkapjuk az eredményt egy-egy képlet segítségével!

Hogy az osztály annyira ne duruzsoljon, és figyelni is lehessen – már akit érdekel egyáltalán a számtan tudománya -, a tanárnő tíz percenként azért kiadósan rászólt az egész csoportra:

– Osztály! Figyelem! Tehát akkor a megadott együtthatókkal mérve így számíthatjátok ki egy-egy egyenlőszárú háromszög pontos kerületét, és térfogatát! – ahogy óvatosan egymáshoz ütögette apránként a tenyereit a szállingozó krétapor, mintha igazi, szikrázó hópehely lett volna, ahogy rázuhant a dédelgető napfény -, lerakta a krétát, és leült a nagy tekintélyt parancsoló tanári asztalhoz.

Úgy nézett ki, hogy erősen gondolatokna mélyed, és töri a fejét, hogy vajon hányas érdemjegyet kapjon az előtte toporgó, pufók kisfiú.

Feri is igyekezett megtörölni vaskos, tenyerestalpasra sikeredett kezeit; ügyetlen próbálkozásnak számított, hogy pont vadonatúj farmernadrágjára esett a választás, amiből szintén ügyetlenül egy zsebkendőt szeretett volna kihalászni, hogy legalább abba törölhesse a krétapor fehér foltokat hagyó, kellemetlen maradványát.

A tanárnő – most is, mint mindig -, megelőzte.

– Ferikém! Ha zsebkendőre van szükséged kérjél! – máris benyult a fiókba, és kivett neki egyet, miközben serénykedő szorgalommal, részletes szóbeli értékelést igyekezett firkantani az osztálynapló megegyező ,,megjegyzések” rovatába.

Ezt követően következett Feri számára az egyik legtorokgombócokat termelő, ádáz pillanat. Vajon hányast fog adni egy rendkívül gyöngéd, és nagyon kedves tanárnő egy kissé szerencsétlenül járt diáknak, akinek – úgy tűnt -, szinte fogalma sincs a geometria alapvető szabályszerűségiről.

Kinyitotta a kékszínű ellenőrzőkönyvét, ahol máris észrevette, hogy szinte csupa elégtelennel, és elégségessel van dolga – legalább is, ami a matekot illeti –, és beírt valamilyen jegyet a matematikához, majd hosszasan lapozni kezdett, és az egyéb információk rublikába beírta, hogy rendkívül intelligens fiatalemberrel találkozhatott, akinek hiperérzékenysége van, ezért javasolni fogja, hogyha speciális nevelésű csoportba nem is tudják azonnal áthelyezni, addig is legalább magántanuló lehessen, mert az osztályában egyáltalán nem érzi jól, és elégedetten magát.


 

Új vers



FAL-MAGÁNY

 

Magányom, mint megrepedt, mély üveg átmásolta hiányom. Illanó tükröződéseknek látszott sok meggyötört fényfolt! Idegen, mégis ismerős szívekben járkál két örökkön találkozó marcona gondolat: komoly utazó eltöpreng merre folytathatná félbehagyott útját, ha már végzete szólítja! A mohó karrier s boldogulásvágy naponta elárul, felzabál, s megkísért s túljár mindenek kietlen ostoba eszén! Ásító, kuporgó szuroksötétben éberen töpreng egy kutató, setét szempár: a Lét összefüggésfolyosókat kínál s régészt keres ha megakarja fejteni érzelmei egyetlen, ősi titkát.

Mindenek honában előbb-utóbb utat talál egy szilárd ébredés. Titkok apró, de annál fényesebb csillagútja türköződik romantikákban izzó szemekben; angyaljárta hattyú-gyöngéd érintést jó volna mélyen beszippantani, s átérezni a megtalálható boldogság biztosítható halmazállapotait. Kozmikus záporokat dédelgetnek árulkodó szemcsillagok. A cél talán mindig láthatatlan – tehát holtbiztos! Rejtegetett érzelmeink galaktikus sétáján egymás kezét szorongatva megvallani halhatatlan, hihetetlen beteljesült metamorfózist.

 

Az élet ásítón unalmas viaszbábjai még most is diadalittasan, kenetteljesen az embert pécézik ki s mindenáron ellopják szent, szenzációhajhász lényegét! – Talán már rég hozzáöregedtünk magunk is a sziruposan tartósítható, ikrásodott időhöz?! Magára hagyott szenvedésekben is rendszeresen áradnak bennünk a felhővatta könnycseppek dallamai. Súlyosan áttetsző gesztusok zsákmamacska-tekintetét mindenáron megúszni s elkerülni tomboló morajok kereszttüzei helyett a béke harmóniájában felélegezni volna a legfőbb emberi akarat!

Új Novella

 

 


VÁRATLAN TALÁLKOZÁS


Éppen a legnagyobb csúcsforgalomra kellett időzíteni egy kisállatkiállítással egybekötött vérvételt? – kérdezte meg önmagától, amit átvágni készült a városon, hogy a Lágymányosi-híd lábához közeli bevásárlóközpontban végre valahára megpillanthassa – persze csupán csak átmeneti jelleggel -, álmai hölgyét.

Azzal a megnyugtató érzéssel, ha ma végre senkivel sem fog rajta kívül összefutni – mert semmi kedve sem volt trécselni, sem csacsogni -, halvány önbizalomhiánnyal küszködve lépett egyre napobbakat a járdán, és igyekezett a rá vonatkozó minden közlekedési szabályt notorius mániákussággal betartani!

Mielőtt átvágott volna az egyes villamossal a hídon gondosan ellenőrizte, hogy vászonszerű, olomszürkés aktatáskájában – mely az egyetem óta hűséges barátja volt -, minden cucca a helyén van! Kisebbfajta meglepetéssel készült a kisállatkiállítás egyik fiatal, és rendkívül népszerű színésznőjének, akivel – bár igyekezett tartani vele a közösségi médián a kapcsolatot -, jobbára figyelemre se méltatta!

Vajon mit fog szólni hozzá, hogy most egyes egyedül azért jött, hogy segítségét, és barátságát kérje, és hogy végre egy jót beszélgethessen valakivel, mert régi ismerősei – családosok lévén -, mindig csupán ígérgettek, és fogadkoztak, hogy majd egyszer valamikor a nem túl távoli jövőben meglátogatják, és akkor összejönnek, hogy mindent megbeszéljenek! (Mondani sem kell, hogy ebben szinte semmi sem lett)

Úgy készülődött erre a különleges találkozóra mintha legalább is élete legfontosabb, sorsdöntő összejövetelére ment volna, mely felér egy lánykéréssel, vagy egy örök romantikus randevúval.

Sokszor hallotta édesanyja figyelmeztető intelmét fejében:

– Fiam! Tudod, hogy én csak a javadat szeretném, és nem akarlak szekálni, de ajándékokkal még senki nem vette meg másoktól sem a boldogságot, sem a barátságot! Ezért kérlek légy óvatos! – csókot nyomott a homlokára, és úgy váltak el az ajtóban, mintha a búcsúzás szívszorító pillanataiban lennének, mint szülő, és felnőtt gyereke.

– Anyu! Megértem, és nagyon örülök, hogy ennyire aggódsz, de nagyon szeretném, ha ez a barátság működne, mert úgy érzem, hogy a későbbi életemet is mindenképp befolyásolni fogja! – vallott szint, amint olasz típusú, tavaszias félcipőjét felhúzta.

Most csak a megvalósítanó cél lebegett egyedül a szeme előtt: beszélgetni azzal a hölggyel, aki nagy hatással volt szinte mindenkire markáns, talpraesett hölgyiességével, és babonázóan sugárzó őzikeszemeivel! Aki minden egyes fényképen – készüljön bár a médiának, vagy magáncélra -, sebezhetőséggel, és szomorúsággal tudott mosolyogni, mintha gesztusai, és mozdulatai olyannyira a külvilágtól tennék őt függővé, hogy másnak már nem is engedi meg, hogy hozzáférhessen lénye rejtettebb értékeihez.

,,Talán nem ártana tűzriadót színlelnie a bevásárlóközpontban, mert akkor hátha a nagy tömegben előbb-utóbb csak összefutnának!” – fordult meg a fejében, aztán mint minden kissé idióta ötletet, ezt is rögvest elvetette.

Előbb, vagy utóbb, de csak nem lehet annyira rémes odamenni karakán magabiztosságot, de nem fölényeskedő arroganciát árasztva a művésznőhöz, és – mivel már gyakorlatilag találkoztak is egynehány rendezvényen -, persze csak futólag, így lehetséges, hogy csak megismeri majd a félszeg fiatalembert, vagy azonnal riasztja a biztonságiakat, és kicsinyes boszújától fűtve ki is dobatja az épületből!

Megpillantott egy jó hosszú, fakeretes ülőpadot a tágas tér közepén, ahova – nagy általánsságban idősebb korú emberek ültek le, hogy fáradt végtagjaikat átmenetileg kinyújóztassák. Úgy érezte nincs joga, hogy fiatal létére itt mindenki szeme láttára lustálkodjék, és úgy tegyen, mint aki máris lopja a napot! A legfontosabb, hogy őrizze meg nyugodtságát, és higgadtságát, és próbáljon meg fesztelen közvetlenséggel viszonyulni az élet dolgaihoz!

Ahogy egyre inkább közeledett a végső terv kibontakozása, és hatamas, kartonszerű relámtábla hirdette, hogy a kisállatkiállítás és az ezzel egybekötött vérvétel a negyedik emeleti részben lesz egyre inkább görcsölni, és liftezni kezdett komiszkodó gyomra! Pedig igyekezett nem mutatni az idegességet egyetlen pillanatra se; talán a folyamatosan csöpögő, irdatlan mennyiségű verejtékező homloka buktatta le, mely kis híján a teljes hátát, és arcát kiadósan elborította.

Valami isteni, titkos sugallattól vezetetve a művésznő lelkébe belelátva telepatikus csatornákon keresztül előbb rábeszélné a tudatalatti elméjét, hogy nincs miért izgulnia, és aggodalmaskodnia, majd amikor ez megvan, akkor jöhetne a jótékony, de semmiképpen sem erőszakos, romantikus manipuláció, mely hatással lenne a hölgy szívére, és érzelmeire.

Úgy képzelte el azt a napot, amikor majd igazán találkozik vele, hogy szavak nélkül is tökéletes magabiztossággal érezni fogják a másik hangulatait, belső lényegüket, és egy-két perc után olyan érzésük lesz, mintha már ezer éve legalább ismernék egymást.

Persze egészen más volna a helyzet, ha akadna legalább egy olyan megbízható, és színházi berkekben jártas barátja, vagy ismerőse, aki – kivételesen -, egy-két művészt is ismer, és be tudná ajánlani, elmondva és ezzel garantálva, hogy benne meg lehet bízni, mégha sokszor furcsán, és különösen adja tudtul mondanivalóit.

Sokszor azt gondolta magáról, hogy láthatatlan, és lemoshatatlan skarlátbélyeget égettek homlokára, melyet csupán az méltányol, és vesz majd észre, aki a szívével lát, és nem pusztán befolyásolható szemével. Már régen sejtette, hogy régi barátait abszolúte nem érdekli az, hogy milyen új kapcsolatokat szeretne kiépíteni, és melyeket akar szorosabbra fűzni, esetleg még jobban elmélyíteni?

Ami ellene szólt, hogy bár valósággal ki nem állhatta az előítéleteket, és a sztereotipizálást mégis hajlamos volt az utóbbi időben a külső jegyek alapán kategórizálni az embereket. Aztán, amikor egyetem után gyakorlatilag alig-alig mozdult ki hazulról a legtöbb közeli hozzárartózója is azon a véleményen volt, hogyha venne magának egy kisállatkát, máris nem volna kozmikusra növesztett burokmagánya olyannyira letargikus és totálisan reménytelen.

Mások egyenesen azt javasolták, hogy vegyen magának egy kisállatot, és akkor talán esélye van rá, hogy abból a ,,szándékos magányból” melybe szándékosan belekeverdett talán kiszabadulhat, és függetlenítheti is magát. Ő azonban körömszakadtáig rögeszméi, és komfortzónája rabja maradt, és egy idő után a jószándékú barátait is mérlegelni kezdte, hogy ki az akiben feltétlen megbízhat, és ki az, akiben nem! A kisállattartást a ,,módosabb emberek” csupán azért vezették be, mert pszichológiai értelemben helyettesítéssel szolgál azoknak, akik még nem tudtak egyértelműen dönteni a gyermekvállalással kapcsolatos kérdésekben; tehát az állatka arra is szolgál, hogy az egyes emberek gyerekekkel kapcsolatos álmait, és vágyait mintegy kivetített formában megelevenítsék, és így már máris rokonszenves családtagokká váltak a négylábú kis kedvencek. Látta az ismerősök arcán a szánakozással vegyes belenyugvást, hogyha egyszer ő köti az ebet a karóhoz, akkor ebbe már senkinek sem lehet beleszólása. Ezzel mintegy megelőlegezte a kiváltságot arra, hogy az ismerősei, és barátai körében bizonyos különleges megbecsülésnek örvenden.

Mivel azonban minden ember társas lény, ezért előbb, vagy utóbb, de szükségképpen szabadulni igyekszik a magány elviselhetetlennek tetsző béklyói alól. Leginkább amiatt aggódott, hogy már minden gimnazista osztálytársa réges régen családot alapított, és gyerek lett, addig ő szerencsétlen, szánalomra méltó emberként ott kullog valahol a leghátsó sorok egyikében, és gyakorlatilag képtelen megállapodni! Milyen furcsán hangzik, hogy egyesek rögtön, amint megpillantják ,,szerelem első látás” érzéssel álmaik választottját alig egy-két röpke hónapon belül már összebútoroznak, és máris jöhetnek a gyerekek, míg másoknál ez – sok esetben -, akár több évtizedet is igénybe vehet, anélkül, hogy a legközelebbi hozzátartózók akárcsak egyetlen percig is elgondolkodnának azon, hogy az egyes ember mekkora fába is vágja a fejszéjét.

A legrosszabbak azok a pletykaszintű mendemondák, vagy anekdoták, melyek zsigerileg forgatják ki az egyes ember élettörténetét. Már számtalan változatba volt kénytelen végighallgatni családja idősebb tagjait, hogy vagy ,,ferde hajlamai” vannak, vagy pedig sajnos még nem alakulhattak ki nála az egészséges pszichoszexuális fejlődés fázisai!

– Édes unokám! Ezzel jobb minél hamarább orvoshoz fordolni, mert még megárthat a sok egyedüllét!

– Köszönöm nagyi! Nagyon sokat segítettél!

S bárhogy is próbálta ez ment minden egyes alkalommal, mikor kicsit komolyabb témák kerültek volna napirendre.

Pedig igazság szerint hihetetlen nagy szüksége lett volna valami megnyugtató, és tartást biztosító tanácsféleségre, hogyha esetleg találkozik egy lánnyal melyek azok a klisék, vagy közhelyek, melyeket a lehető legszigorúbban kerülni igyekezzék, és ha unalmassá válna egy-egy beszélgetés mivel lehet feldobni a lankadó jókedvet, hogy az öröm, és megelégedettség kölcsönös szimpátiát teremthessen.

Mostanság meglehetősen sok rémálmában visszatért a szokásos férfi-nő veszekedési jelenet, amikor puskaporoshordószerűen elszabadultak a hangulatok, és egyetlen gyufaszál bőségesen elegendőnek bizonyul, hogy robbanással fenyegessenek az indulatok. Azt álmodta, hogy képzeletbeli barátnője azért szakít vele véresen komolyan, mert míg ő képtelen volt mindent megtenni kapcsolatukért, hogy az elmélyülhessen, és kiteljesedjen, addig a barátnője a szakmai karrierjétől kezdve mindent feladott csak és kizárólag azért, hogy ővele foglalkozhasson!

Érdekes, hogy régi osztálytársai közül már eddig is egyre többen rágták a fülét, hogy ideje volna már változtatnia meggyökeresedett, rigolyás, hóbortos rögeszméin, és szokásain.

Úgy érezte egy olyan uszómedencébe ugrik fejest, amiből már régen lecsapolták a vizet, így fennáll a lehetősége, hogy újabb lelki sebeket lesz kénytelen elszenvedni, de nem bánta, mert megszállottja lett a gondolatnak, hogyha nem ismerkedik össze evvel a hihetetlenül tehetséges művésznővel, akkor későbbi életében bánhatja a dolgot, akárcsak a szalagavatója utáni kisebbfajta partit.

Ilyen félelemmel vegyes érzések viaskodtak benne, amikor délelőtt kilenc óra után nem sokkal a negyedik emeleten leszállt a kényelmes mozgólépcsőről.

Már a legelső benyomáslátvány bizonyos jócskán megrémisztette. A patyolattisztának, és abszolúte steril makulátlansággal felvértezett helységben az ápolók, és a nővérek már azon szorgoskodtak, hogy a felállított kempingágyak mellett kirakodják a vérvételhez szükséges orvosi eszközöket.

Már a hangulat vidám önfeledsége is meglepte! ,,Hogy lehetnek ennyire naiva optimisták, amikor egy beavatkozás alkalmával bármi balul elsülhet?!” – gondolta. Például az adott elefántnagyságú tű, melyet kellő precízitással a vénába szúrnak mi van, ha útközben féluton megakad, és újból meg kell ismételni az egész kényes műveletet, és a drága, rubinvörös színekben pompázó, nektárvér csak szivárog egyre, míg el nem fogy végleg?

– Jó reggelt kedves Uram! Csak nem a vérvételre jött? – érdeklődött szívélyesen egy hófehér lepelbe öltözött nővér hölgy azzal a levakarhatatlan műmosollyal, melyről az ember sohasem tudhatja igazán, hogy őszintén a szívből jött, vagy csupán a rutinszerű megszokás követelte ki.

Annyira meghökkent, hogy először hang sem akart kijönni a száján, majd halk csendességgel megjegyezte:

– Jó reggelt Önöknek! Kérem szépen szeretnék találkozni a rendezvény háziasszonyával! – nyögte ki kiszáradt torokkal.

– Oh! Ugye a művésznőre tetszik gondolni?!

Az utóbbi időben kicsit mindig kezdte már unni azt, hogy a legtöbb ember hajlamos totális idiótát látni a hozzá hasonló kicsit félszegebb, vagy bátortalanabb emberekben! Megpróbált az ablakon kibámulva valamibe megkapaszkodni gondolatban, és kisebbfajta önbizalmat magára erőltetni.

– Őszintén remélem, hogy nem okozok nagy gondot! – már megint ez a kicsinyes, megmosolyognivaló, gyerekes mentegetőzés, melyhez minduntalan hozzá volt szoktatva.

– Nem tesz semmit, kedves uram! A művésznő is bármelyik pillanatban megérkezhet! Addig is nem volna kedve helyet foglalni, és vért adni?

A nővérhölgy mintha megérezte volna a másikban dúló percekig is eltartó passzív ellenállást, mert csak tovább folytatta a mondókáját, és a meggyőzés lehetőségeit:

– Nem fog fájni! Egy ekkora termetes ember számára nem lesz több, mint egy kisebbfajta darázscsípés! Akkor? Vállalja?! – mosolygott rá szélesvásznúan, mintha egy bájos babamosolytól a világkatasztrófák is bármikor megoldódnának!

– Bocsásson meg kérem, de sajnos nem szeretném, mert nehéz volt a gyerekkorom! –  nyíltan kimondott őszintesége egy pillanatra saját magát is azonmód meglepte. Hiszen nem volt ebben semmi szégyellnivaló. Az ember – ha megteheti -, ragaszkodjon minden körülményben a saját meggyőződéséhez!

– Őszintén sajnálom! Ha nem, hát nem! Ha megérkezik a művésznő rögtön szólok! – mosolygott szívélyesen, majd kissé lemondó hangulatban visszatért eredeti elfoglaltságához.

,,Tehát még nem érkezett meg! Elmenjek, vagy maradjak!” – motoszkált a fejében, miközben azzal szórakozott, hogy ideges feszültségétől megszabaduljon, hogy Chaplin módjára kacsázó mozgással próbált meg egyik helyről a másikra eljutni.

Óramű pontossággal nem sokkal délelőtt tíz óra magasságában máris megjelent az ifjú, és roppnt tehetséges művésznő! Úgy sietett rohanósan a negyedik emeletre, mintha legalább is elkésett volna valahonnét, ahol már nagyon várták.

Úgy rohant át a nagy csempézett téren, mintha folyamatos késésben lenne, és egyedül csak rajta múlna a győzelem, vagy a vereség.

A fiatalember egyszerre égett a vágytól, hogy észrevegye, és mégis inkább szerette volna, ha meg se látja a művésznő. Úgy érezte mindent elszalasztani már nincs ideje, hiszen harmincöt rég elmúlt, és ahogy teltek az évek úgy érezte magát, mint aki ,,bizonyos társas körökből” szándékosan kiszorult!

Előbb csak egészen halkan, motyogva szólította meg a nagy emberi zsivalyban, majd, amikor ez sem használt minden töredék bátorságát összeszedve megrázkodott, és majdnem szabályosan rákiáltott:

– Bocsásson meg… drága művésznő! Ha lenne szíves… - ezt már szinte kiáltotta a sok kíváncsiskodó bámészkodó pedig szemfülesen figyelt, kíváncsiskodott, hogy ki lehet ez a termetes ember?

A művésznő azokkal a sugárzó őzikeszemeivel, melyeket szemüveg árnyékolt; nem lehetett pontosan tudni, hogy azért, mert zavarta a nappali, erős fény, vagy valami más miatt most azonnal, kézségesen levette, és alaposan szemügyre vette az előtte tétováskodó, félszeg embert.

– Elnézést kérem, hogy feltartom, de sajnos mind a Pozsonyi Piknikkel kapcsolatosan, mind pedig a Színházak éjszakáján sajnos elkerültük egymást, és nagyon szerettem volna Önnel találkozni!

A művésznő különös, furcsa mosolya minden habozó érzelmet elárult; először azt sem tudta, hogy hova tegye magában ezt a fiatalembert, és azt, amit elsőre hallott. Majd, amikor a másik bemutatkozott kezet nyújtva, és megmondta a nevét a bájos, angyali szépségnek azonnal leesett a tanktusz, hogy ő pedig igenis megismerte ezt a fiatalembert.

– Á! Ön az! – előbb megjátszotta a csodálkozást, és meglepetést, majd kicsit arrébb ment, hogy kényelmesebben elférhessenek. – Miben állhatok a rendelkezésére kedves Uram?

A fiatalember mindvégig úgy érezte magát, mint egy nagy, tohonya elefánt a porcelánboltban; mintha a művésznő aprólékosan felmért volna rajta minden részletet. Hogy hogyan van felöltözve? Hogyan viselkedik? Arcának minden izma, és titkos testbeszéde miként reagál a hallott beszédre? A fiatalember pedig hajlamos volt a kétségbeesésre, amit a külső szemlélő összekevert a furcsa, és különös tulajdonságokkal.

– Bizonyára nem ér rá, de hoztam Önnek ezt-azt, és jó volna beszélgetni egy kicsit… - elakadt a hangja, mert látta, hogy a művésznő tekintete elkalandozik, és látszólag másra koncentrál. Eldöntötte magában, hogy mégiscsak az őszinteség lehet a legjobb menedék. – Sajnos édesapámat elvesztettem, és nagyon sokat jelentene, ha szánna rám egy kis időt…

A művésznő mintha hirtelen döbbent volna rá a kimondott, komoly szavak súlyára; azonnal megragadta a fiatalember kezét, és szinte húzta magával, míg nem találtak egy üres, hófehér, műanyag asztalt, ahová leülhettek.

– Őszinte részvétem! Nagyon sajnálom kedves Uram… - vigyázni kellett vele, mert az ember sohasem tudhatta, hogy vajon a magánéletében is hajlamos-e a színészkedésre?

– Köszönöm… - jólesett a gyöngéd, hattyúkéz érintése.

– Tudja mit? Mit szólna hozzá, ha megvárna mondjuk… holnap? Akkor egészen biztosan tudnék egy kis időt szakítani Önre?

A fiatalember arca hirtelen elpirult, mint akit raktakapnak valami gyerekes, de még mindig megbocsátható csínyen. Óvatosan – mintha attól tartana, hogy bámulják -, meghajolt, és kezet csókolt a művésznőnek, majd egy kissé idétlenre sikeredett halvány mosoly kíséretében felszabadultan lépett ki az épületből a derűs levegőre.