Kortárs ponyva

2024.feb.12.
Írta: Tasi83 Szólj hozzá!

Új vers





3068888802_7ce4f8f4b9_b.jpg






LEVÉLTÖREDÉK BARÁTAIMHOZ

Az vesse reám a legelső követ barátaim,
akik maguk is tékozló bűnösök lettek
csupán e mostani kacifántos Élet igaztalan lajtorjáján.
Kifeszített köteleken vagyok kénytelen,
mint csetlő-botló, tétova zsonglőr kötéltáncot járni,
egyensúlyozni tátongó ördögszáj-szakadékok felett,
amik – ha nem vigyázok -,
könnyedén lnyelhetnek, s megemésztenek.


Alattam még csicseregve suhan el a golyóütötte,
feketére oxidáló történelem.
Tudhatjátok!
Ottvagy én is valahol a némaságra ítéltetett,
hűség-szavak erdejében,
halhatatlan vibráló romantikák
kulcslyuk-ajándékkosarában,
egy-egy kibuggyanó igazgyöngyszem igazában.
A Mindenséggel igyekeztem megmérni
minden eltékozolt, drága pillanatot.


Mikor egy-egy gyilkos ordas pofon érte tarkóm,
felhízlalt meztelencsiga-porcikám,
bánatos szemem öngyilkos-tükrében
egyre nagyobbá s tömörebbé vált
a félreérthetetlen stigma-szálka.
Csak az Egy-Kedves
seprűs Kleoptára-szempilláit becéztem,
vagy éppen azt néztem tétován remegve-szorongva,
hogy a számomra rendelt Angyal
– ki megmenthettte volna hitvány életem -,
más asszonyává fogadott az eskü-hűség.


Most még itt vagyok kénytelen vesztegelve tapogatni
– számkivetett Robinson Cruose.
Ember-lelkekben kívánnám újból felfedezni
az epátia-toleranciát,
- ha lehetne még -, minenki megalkuvón,
árulón létezi, vagy érvényesül érdektelen.


A harmadik évezred küszöbén toporgok
s rettegek már kinyitni ajtót,
kilincset, ablakot.
Álszent, céda-emberek ítélkező gonoszságaitól
inkább azonnal a falramászom,
vagy épp kopasz hajhagymáimat tépkedem.

Mögöttem még egyre áskálódik,
leng  massza-szirupos magábaszipantó bizonytalanság.
Valaki már nagyon megszeretné nyomni
a pirosan veszeteglő nukleáris gombot.
Barátaim, ti kevesek!
Lássatok őszinte-tisztán!
Eejétk fel a szenvedőket a sárgaföldről
s feleslegesen már ne ítélkezzetek!

Új novella



young-couple-love-having-fun-600nw-2240723469.webp



 

KÉT LÉPÉST HÁTRA ÉS EGYET ELŐRE, AVAGY A SÉRELMEK GYÓGYÍTÁSA

 

Amolyan kidobó emberre hasonlított, aki - nem tudni, hogy a tesztoszteron, vagy a tömegnövelők hatására, de méretes bicepszekkel, és mackós, Hulk-testalkattal volt megáldva. Ha az ember egy kiadósan tápláló, és - reményei szerint -, kellőképpen gusztusos, és nyálcsorgató hamburgerre vágyik, méghozzá eredetinek mondott belga sajtszószos rósejbnivel, akkor ideális választásnak tűnik a Diósdi Vadkan hamburgeres büfé-bisztró, ami eredeti füstölt faburkolatos rusztikus dizájnjával már önmagában is azonnal elvarázsolja a legtöbb embert.
A másik férfi éppen a csinos, filigrán barátnőjével érkezett, aki valósággal élt-halt az effajta törzshelyekért, ahol az ember végre az egésznapos hajtás után kiadósan kiengedheti a felgyülemlett feszültséget, mely egész végig lelke rejtett zugaiban lappangott.
- Üdvözletem a gyönyörű hölgynek! - vetette oda a mackós kidobó ember, aki úgy tűnt nagyon is mustrálja és szemrevételezi a hölgy bombázó, és megnyerő fizikai adottságait.
- Szia! Van nálatok szabad asztal? - kérdezte kedvesen mosolyogva a hölgy. Szinte mindenkivel előzékenyen, és kedvesen viselkedett, közvetlen volt, amit a legtöbb ember tudott is értékelni, hiszen úgy tűnt, hogy az illető hölgyet érdeklik az emberek kicsinyes problémái, és bajai.
- Hát kiscicám! Az attól függ... - jegyezte meg húsos ajkait kéjes élvezettel megnyalva a Hulk-tesztoszterontitán, aki mintha most szándékosan is befeszült volna a fekete Security-poló.
- Azért csak akadna egy szabad asztalotok! Kérlek szépen... - tette hozzá a csinos, filigrán hölgy.
- Hát... mindjárt megnézem, hogy mit tehetek! Addig dobjátok le magatokat a bárpultnál és igyatok valami finomat! A vendégeim vagytok! - vetette oda hanyagon, félvállról a kidobó ember, majd hátra ment a helységben, hogy szót váltson a főnökével, hogy ebben az esetben mi a teendő. A csinos hölgy valósággal maga után húzta kissé erőszakosan a jócskán megilletődött pasiját, aki - legalább is -, úgy tűnhetett, hogy szinte azonnal felismerte a kidobó emberben legalább huszonvalahány éve nem látott osztálytársát, és most valósággal is a pánikroham kerülgette afölötti tartós félelmében, hogyha osztálytársai is azonnal felismeri őt - pedig állítólag sokat változott -, akkor megint egy vége-hossza nincs kellemetlen, könyörtelen szópárbajba fog belecsöppenni önhibáján kívül, holott most azért hagyta, hogy barátnője elcipelje ide, mert igazán szerette volna a lehető legjobban érezni magát, és tartósan kiengedni a gőzt, amit mostanság egyre kevésbé tudott megtenni, hiszen voltak olyan strapás, agyonhajszolt hétköznapjai, amikor ténylegesen úgy érezhette magát, mint akit szabályosan is agyonnyomnak a mázsás gondok.
- Figyelj édesem! Te addig ülj csak le és rendelj nekem egy Virgin Mojito koktélt, magadnak pedig ami tetszik! - könnyed, futó puszit adott a kissé bepánikolt férfi pirospozsgás arcára, majd szemmel tartotta a kidobó embert, aki - szemmel láthatóan -, alig húsz percen belül már jött is vissza, és mivel azonnal meglátta a csinos hölgyet egyenesen felé tartott.
- Szóval cicuskám... az a helyzet, hogy jelenleg minden asztalunk foglalt, de talán tudok nektek egy kis szabad helyet szorítani, feltéve persze ha... - szinte élvezettel kitartotta a hatásszünetet, hogy feszültséget és drámát teremtsen.
- Igen? Csupa fül vagyok! - tette ellenségesen keresztbe maga előtt mind a két karját a hölgy.
- Fogalmazzunk úgy, ha nem zavar benneteket az extrém környezet!
- Sőt! Egy kérdésem lenne! Mit jelent a te fogalmaid szerint az extrém környezet? - kezdett kíváncsiskodni a hölgy.
- Nos... hát... igen... az egy amolyan speciális hely, de ha bevállaljátok megígérem, hogy nem fogtok nagyon csalódni! - fogalmazott mosolyogva, mint aki már előre sejti, hogy mi fog következni.
- Nos, akkor szeretnénk végre egy asztalt kapni, és kiadósan kajálni valamit. Persze csak, ha nem túl bonyolult?!
- Már miért lenne az?! Nyugi van kisanyám! Csak szívózok, mert tesztellek, de látom, hogy te egy tutti frankó csajszi vagy! Nem kell mindjárt parázni. A lovagod merre van?! - próbált kicsit bevágódni, és flörtölni vegyesen.
- Nemsokára itt is lesz, és ő korántsem olyan kedves, és megértő mint én!
- Ó, tényleg?! Kurvára összeszarom magam! De viccet félretéve! Gyertek velem és megmutatom a csúcsszuper asztalotokat!
- Várj egy kicsit! - A hölgy gyorsan a bárpult felé sietett, és még magassarkú cipőjével is volt benne valami leírhatatlanul egzotikus és nőies, ami csak egészen kivételes emberekre jellemző.
- Édesem! Felszabadult egy asztal! Úgyhogy gyerünk! Most vagy soha!
- Ö... izé... rendeltem egy koktélt, ahogy kérted! - szabadkozott a férfi.
- Mindig mondtam, hogy kész főnyeremény vagy! - vette el a koktélos poharat, és máris egy nagyot kortyolt bele, mint akit valósággal kínoz a tartós szomjúság. - Hú. Ez istenien finom! Te rendeltél magadnak valami italt...?
- Tényleg! Látod ez ki is ment a fejemből! - szabadkozott.
- Semmi baj drágám! Most pedig menjünk gyorsan az asztalunkhoz! - azzal újfent húzni kezdte a megszeppent lovagot a büfé hátsó része felé, egy amolyan igazán sötét, alvilági, és rusztikus helyre, ahol legfeljebb csupán a gyér világtás nyújthatott némi világosságot.
- Hát... ez volna az cicukám! - mutatott a lerobbant, rozoga fából összetákolt asztalra és hozzávaló két székre, melyeket legfeljebb csupán a termeszek tarthattak úgy-ahogy össze.
- Te most szórakozol velünk?! Ugye ez most valami hülye vicc?! - kérte ki a hölgyemény.
- Már miért volna vicc édes gyönyörűségem?! Talán úgy nézek ki mint aki idiótán vigyorog, akár a vadalma! - nézett rá halálosan komolyan, és látszott, hogy egyáltalán nem tréfál. Csak most tűnt fel a kidobó embernek a szexis bombázó hölgyemény pasija akinek egész viselkedésében, hozzáállásában volt valami nagyon különcködő, szinte idegen hozzáállás.
- Szevasz hapsikám! Igazán örülök a szerencsének! - nyújtottá hatalmas lapát kezeit a férfi felé, aki nagy nehezen kezet szorított vele, ám valahogy furcsán kerülte a szemkontaktust, és ez gyanússá tette a másik szemében. - Bocs, hogy vegzállak, de nem találkoztunk mi már az előző életünkben?! - mérte végig töviről-hegyire.
- Arra emlékeznék! - jött a válasz.
- Megvan! Te is ott voltál azon az idiótára sikeredett házavató bulin, ahol csaprészegre itta magát mindenki téged kivéve, mert te nem iszol szeszt! Igaz-e?!
- Nos... nem igazán...
- Várjál, hékás! Meg ne mondd! Együtt jártunk suliba, csak azt nem tudom, hogy közép vagy általános! Melyik?
- Azt hosszú volna elmesélni... - legszívesebben már menekült volna ez elől a benga állat elől, ám barátnője tanácsát igyekezett megfogadni, miszerint: ha kedves és közvetlen, akkor előbb-utóbb a világ is megértő, és barátságos lehet vele, csak mindent ki kell szépen várni. Ez volt az egyik legrosszabb tulajdonság ami csak létezett: a visszatartott türelem.
- Na, ne csigázz már haver! Biztos, hogy rohadtul együtt jártunk, csak azt nem tudom, hogy hova! Igazán segíthetnél! - úgy vizslatta, mint valami marslakót. Egyszerre gyanakodva, és szúrós szemekkel.
- Hát ami igaz, az igaz! Sok mindenbe benne voltunk... - fogalmazott a férfi titokzatosan. - Például, amikor a Molnár fivérek valóságos bosszúhadjáratot hirdettek, alig tudtam megmenteni a tetves, szánalmas életemet! Hát erről ennyit! - vetette félvállról a másiknak oda.
- Szerintem az ikrek voltak minden baj okozói! Az volt a gubanc, hogy mindig ahhoz pártoltak, akiktől hasznot reméltek, így gyakorlatilag be lettünk árulva, és drágán megfizettünk érte!
- Ahogy mondod!
- ...És veletek mi a helyzet? Hogy és hol ismerkedtetek össze?! - azzal hatalmas virgácsait ledobta az egyik rozoga, nyikorgó székre, mely azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy azonnal szét fog esni súlyos mackós teste alatt. Mégsem történt semmi.
- Hát... tudod ez egy nagyon hosszú történet... - a férfi szándékosan használta ezt a kifejezést, mert igazság szerint a legkevésbé sem akarta kitárgyalni bizalmas magánéletét volt osztálytársának, aki a jelek szerint egyre kíváncsibb lett.
- Na, ne hülyéskedj öreg! Ki vele! - követelte.
A gyönyörű barátnő sietett párja segítségére, mert érezte, hogy a férfinak szüksége van lelki támogatására önbizalmának szilárd fenntarthatósága érdekében.
- Annyira édes volt... - kezdett bele csicsergő hangon, csacsogva. - Éppen az egyetem aulájában ültünk, és a többi csajos barátnőmmel voltam, és valaki bedobta a költészetet, és máris megjegyezték, hogy az egyik srác zseniálisan tud verseket rögtönözni, amivel szinte azonnal felcsigázta a kulturális érdeklődésemet.
- Ne basz ki?! - lepődött meg. - Aztán mit csinált? - kérdezte.
- Hát... kicsit szégyellősen odaadta a füzetét, aminek a hátuljára leírta a saját versét, majd nem bírtam magammal, és felolvastam a csajsziknak! Mondanom sem kell, hogy hatalmas taps ováció, és elismerés fogadta ezt a hőstettemet.
- Azta! Hát öreg! Mindig mondtam, hogy te aztán nem vagy semmi! - fordult a férfi felé. - Aztán mi történt?
- Csupán csak a szokásos! Mindketten lediplomáztunk magyar szakon, és azóta együtt vagyunk!
- Azta mindenit! És... milyen köztetek... a testi kémia...? - annyira zavarba jött, hogy a férfi barátnője kuncogva felnevetett.
- Jaj, de cukorfalat vagy! Csak annyit mondok, hogy rendkívüli a szex! Olyan mélységeket fedezünk, és járunk be együtt, amiről egészen eddig fogalmunk is alig lehetett. De megkaphatnánk végre a kajánkat, mert már kopog a szemünk! - kérte, mire a kidobó ember szélsebesen elviharzott, és alig öt perc után már hozta is a megrendelt szaftos lében tocsogó hamburgereket a sajtszósz-mártásos rósejbnivel.
- Már itt is vagyok! - pakolta le a rozoga faasztalra a jól megpakolt tányérokat! Remélem éhesek vagytok? Ha esetleg elfogyna, hozhatok még! - nézett ravaszkás mosollyal a hölgyre.
- Ó, ez fantasztikus és nagyon guszta! Köszi szépen! Bocsi, de muszáj megkóstolnom, mert reggel óta alig ettem valamit! - hatalmasat harapott a szaftosan ízletes emeletes hamburgerébe, és élvezte hogy a ketchup-mustár kicsit összemaszatolta szexis ajkait.
- Mi az haver? Te nem is vagy éhes?! - kérdezte kissé megilletődve a másik férfit, aki csak akkor mert enni, ha már barátnője elkezdte.
- Dehogy is nem! - azzal kiadósan ő is beleharapott a saját burgerébe, és elégedetten konstatálta, hogy ilyen finomat valószínűleg még életében nem evett.
- A többiekről tudsz valamit pajtás? - kérdezgetett tovább.
- Jó kérdés! Nem sokat! Úgy tudom, hogy a bandavezérek közül a problémásokat fiatalkorúak intézetébe csukták, aztán páran még a börtönt is megjárták! Nem szívesen akadnék össze bármelyikükkel sem, ha érted mire akarok célozni?!
- Ne viccelj! Ez rohadtul rizikós helyzet! Amikor magántanuló lettél nyolcadikban a Molnár fivérek kapásból bosszút esküdtek, és szabályosan mindenkit megfenyegettek, ha szóba állunk veled az egész bagázst kinyírják! Brutális vadállatok voltak! És még van pofájuk azt mondani a tanároknak, hogy rossz gyerekek nincsenek!
- Igen! Erről én is hallottam valamit... - töprengett el.
- Most mivel foglalkoztok? Már úgy értem, hogy egymáson kívül?
- Nekem van egy viszonylag menő vállalkozásom, a párom pedig könyveket ír, de egyelőre még nem sikerült betörnie a nemzetközi könyvpiacra. Azelőtt gyereket tanított irodalomra és történelemre! - jelentette ki a barátnő, miközben gusztusos sültkrumpliját majszolta.
- Hát ez igen! Nem is tudtam haver, hogy te ennyire sokoldalú fickó vagy!
- És még mennyi mindent nem tudsz a pasimról! - jegyezte meg büszkeséggel a hölgyemény, majd egy futó csókot váltottak, amitől az ajkuk is valósággal bizseregni kezdett.
- O.K. gyerekek! Elég volt a nyalakodásból! Itt felnőttek is vannak! - jött azonnal zavarba.
- ...És mi a helyzet veled? Van barátnőd? Gyerek? - tette fel a kérdést a férfi csupán csak amiatt, mert nem szeretett volna hátrányba kerülni, főként nem barátnője határozottságával szemben.
- Hát pajtás, ez kissé... kínos, és nehéz kérdést, de mivel már nagyon régi cimbik vagyunk elárulom, hogy született egy fiam, aki most az anyával él, és én... szóval ki lettem tiltva a csajom lakásából, és a slussz poén az, hogy a volt csajom összeállt egy másik pasival, akivel közösen nevelik a fiam! - hangjában mélyen meggyökeresedett szomorúság bujkált, mintha már semmit sem lehetne egyszerűen helyrehozni.
- Ezt őszintén sajnálom, de azért valamit csak lehet csinálni, vagy nem?!
- Szerinted mégis mit, ha olyan fene okos vagy?! - fogta el az indulatosság.
- Figyelj! Mindent meg lehet és kell beszélni! Mit szólnál, ha egyszer meglátogatnád őket és esetleg kérhetnél egy lehetőséget, hogy legalább a fiaddal találkozhass.
- Ötletnek mondjuk nem rossz, csak a megvalósítással vannak bökkenők!
- Ha szeretnéd én nagyon szívesen megszervezem! Van már benne kellő tapasztalatom. - sietett a segítségére a férfi barátnője.
- Nagyon kösz, de szeretnem azt hinni, hogy magamtól is menni fog a dolog!
- Rendben! De ha mégis...
- Ti csak nyugodtan falatozzatok, és turbékoljatok, addig nekem vissza kell mennem, mert tudjátok valakinek azért melóznia is kell! - azzal felállt a rozoga recsegő-ropogó székről, mely kis híján összeroskadt alatta, majd kezet rázott egykori osztálytársával és visszament a büfé elülső részébe, a bárpulthoz közel hátha bárkinek bármire szüksége lesz.
- Igazán rendes embernek tűnik az osztálytársad! - jegyezte meg a hölgy.
- Nehogy azt hidd! Ez még a kedvesebbik verzió volt! De ha láttad volna gyerekkorunkban ha nagyon rossz napja volt, akkor aztán kiadósan megvert bárkit aki az útjába tévedt. - jegyezte meg kisebb gombóccal a torkában a férfi.
- Elhiszem drágám, de miért nem próbálsz meg legalább az én kedvemért egy kicsit lazítani? Ízlik a burger és a krumpli legalább?
- Persze! Nagyon finom! Csak tudod előjöttek a régi emlékek, és ilyenkor rendszerint az van, hogy nagyon kitudok bukni elsősorban saját magamra, hogy nem tudtam változtatni a megtörtént dolgokon.
- Semmi baj édesem! - simogatta meg óvatosan az arcát a barátnő. - Én melletted leszek mindig és nem hagyom, hogy bárki a világon megzavarja a mi kapcsolatunkat! - annyira elszántnak, és harciasnak tűnt ebben a percben a barátnő, hogy a férfi szíve végzetesen megdobbant, és el is hitte, hogy élete mostantól kezdve már nem kell, hogy szükségképpen a két lépést hátra és egy lépést előre alapelve szerint történjék. Majd minden fokozatosan kialakul, és talán begyógyulhatnak a nehezen gyógyuló sérelmek is. Kellemesen megették a burgerüket, majd visszamentek az autóparkolóhoz, ahol a barátnő hagyta hadd vezessen most a férfi egy kicsit, mert úgy vélte, hogy a folyamatos koncentráció jótékony hatással lehet a közérzetére, és a kissé mindig is nyughatatlan szellemű, belső lelki békéjére.

Új novella



picsart_22-07-03_18-23-03-397jp-20220703062353.jpg




KIKERÜLHETETLEN HATÁRKÖVEK

 

Megint ugyanaz az álom: éppen a Farkasokkal táncolót bámulom a domborúképernyős tévén, miközben az öregem éppen a nappaliban fekszik a kanapén, és az élet költői alapkérdéseiről töpreng, miközben nem rest milliószor megjegyezni:
- Édes fiacskám! Az élet igazságtalan! - jelenti ki, akár egy bölcs próféta, vagy ókori filozófus melegítő ruhában.
Őszre jár az idő. A rozsamarta levéleső látványa egyszerre nyugtatja és korbácsolja fel állandó lelki bizonytalanságban hánykódó, önmarcangoló lelkemet, és nem csupán a sulis gonoszságok miatt, amit naponta tűrnöm illik, mert bizonyosfokú szomorú közönyösített pacifistaság alakult ki bennem az eltelt öt év során. Ez is érdekes csupán csak felső tagozatos koromban alakult ki, ki tudja hogyan?!
- Nagy mutat tettünk meg! - mondja Vergődő madár.
- Soha nem feledlek el! - válaszolja Farkasokkal táncoló. - Már nem is kell semmit sem mondani, hiszen a figyelmesen történetmesélést követő, boncolgató-gondolkodó néző agyában szinte azonnal létrejön egy örökérvényű, megpecsételt barátság, amire - úgy hiszem -, bármelyik kétségbeesett, és szomorkás ember azonnal minden további nélkül rábízná magát.
,,Bárcsak nekem is ilyen fantasztikus barátaim lennének!“ - szakadt ki belőlem a visszavonhatatlan felismerés, ami egyrészt valahogy romantikus illúziók táborába ringat azonnal, másrészt újból kétségbe is ejt, hiszen sajnos soha életemben nem voltam az a tipikusan barátkózós srác.
Amikor borotvahabot kentem szét arcomon, hogy tetszetős kis bajszom legyen, akárcsak a filmben majdnem úgy mentem vissza a nappali szobába, akár egy büszke férfi, aki már borotválkozik is, pedig akkoriban alig múltam tizenhárom.
- Már megint ezt a szar filmet nézed?! - kérdezi álmából kissé kitekintve, bóbiskolva apám, aki mindig is azt szerette, ha övé a családban az utolsó szó; persze sok más egyéb joggal és kiváltsággal karöltve.
- Csak ide kattintottam a távirányítóval... - felelem szánalmas alibiben reménykedve, ám apám titkon átláthat a szitán, mert azonnal a távirányító után nyújtózkodik nagy vaskos melós kezével, és inkább kedvenc vízilabda mérkőzését kezdi feltűnően bámulni.
- Anyád ma megint sokáig dolgozik! - Miért nem képes rendes időben itthon lenni, és kicsit a családjával is foglalkozni?! - kérdezi talán saját magától a levegőnek beszélve. Van valami meg-nem-értett szemrehányás a beszédében, ami sosem tetszett.
- Mi a helyzet a suliban? - kérdezi egy idő után, hogy saját magáról a figyelmet hatásosan elterelje.
- Hát... semmi... - mondom szégyellve, hogy sosem voltam egy afféle vagány, nagyvárosi verekedős kamasz fiú.
- Majd belejössz! - válaszolja. - Meg kellene tanulnod karatézni, vagy járhatnál konditerembe! Aki add magára, azt sohasem gyepálják el! - Mintha szándékosan a ,,gyepálás“ szót használná, ami idegileg felzaklat, és ki is borít.
- Sosem szabadna hagyni, hogy szórakozzanak veled! - feleli, amivel azt akarja valójában mondani, hogy: ,,Állj már végre a sarkadra te szerencsétlen!“
- Igen... talán, ha... - buknak ki számból a szavak. Mintha apám megérezte volna, hogy tisztában van a változtathatatlan helyzettel. Váratlanul sokat sejtetőn rámnéz azzal a Steve Macqueen-es tekintetével, melyben benne volt féltve őrzött személyiségének, és nehéz gyerekkorának minden sava-borsa.
- Nemsokára úgy is elvégzed a nyolcadikat! A középsuliban már másként lesz! Lesznek végre barátaid, és legalább a csajoknál is bevágódhatsz! - igyekszik bíztatni, mégis szavai sok sebből véreznek; mintha annak idején ő is sokkal többet szeretett volna az élettől, mint ami éppen neki jutott. Mégis mindig másokat segített.
Aztán újból a távirányítóval babrálgat és kilyukadunk magánál a San Franciscoi zsarunál, amikor van az a jellegzetesen nagy volumenű autós üldözési jelenet Macqueen Ford Musztángja és a Chavy Nova között.
- Ezt én is könnyedén megtudnám csinálni! - jelenti ki fennhangon, és ismervén apám bravúros zseniálisan zsonglőrszerű hajtűkanyarjait, és precíz, ugyanakkor bizony jócskán adrenalinfüggő vezetési stílusát és módszereit nyugodtan el is hiszem neki, hogyha apám valami titokzatos oknál fogva ennek az igazi Hollywoodi nagyágyúnak a belső köreihez tartozott volna, talán még barátok is lehettek volna. Elvégre mindketten nehéz gyerekkort hoztak magukkal, és a maguk módján talán egész életükben keresték önmagukat, és azt, hogy szeretve legyenek.
Ha arra gondolok, hogy nekem is meg kell szereznem majd a jogsit, elvégre ez egy autóvezető fiától valósággal alapkövetelmény azonnal elfog a hányinger, és a tartós émelygés, azon egyszerű okál fogva, hogy különösebben egyáltalán nem izgat a vezetés. Sokkal inkább a filmek, a zene, és ha - adott esetben -, valamelyik szülinapomra kapnék egy eredeti elektromos gitárt közepesalakú erősítővel. Ami viszont máris nem valószínű, mert egyrészt piszkosul méregdrága, másrészt apám valósággal totál a falra mászna attól, ha tépni kezdeném a húrokat, és zenének egyáltalán nem nevezhető kornyikálásba kezdenék, vagy beleüvöltenék egy használtan vásárolt sztereó mikrofonba.
Az idő valami miatt gyorsabban telik, mint egyébként, és azon kapom magam, hogy azért még lett volna a holnapi katasztrofálisan sikeredő matek doga előtt megírni a matek házit is, de ha azon agyalok, hogy nincs értelme, hiszen egyszerűen, ha megszakadok akkor sem fog a matek összefüggések a fejembe belemenni még titkos varázsszavakra sem, akkor a dolognak amúgy nincsen igazán sok értelme.
Apám váratlanul elalszik a fáradtságtól; a távirányító megint a gusztustalan poratkás szőnyegpadlóra esik, és reflexeim legalább most sem hagynak cserben, mert még idejében vissza tudok menni a tévécsatornára, ahol Kevin Costner éppen a lobogó máglyarakás mellett táncol egy bottal.
,,De jó volna egy igazi saját történetből született filmet készíteni mondjuk külföldön!“ - kerít hatalmába a leírhatatlan vágy. Aztán alighanem hamar rá is jövök, hogy ha még sikerülne is később egyenjogú felnőttként egy tűrhetően jó fizető állását kifognom még akkor sem tudnék egy hatalmas horribilis összeget félretenni, ahhoz, hogy igenis megrendezzem életem talán egyetlen egész estés, legalább két és fél órás nagy filmjét.
Az illúzió, akárcsak az ábrándképp hamar szertefoszlik, mert anyám jön haza. Mind a két keze ragyásig megpakolva főként műanyag élelmiszeres zacskókkal, amikben gyorsfagyasztott élelmiszerek is kellő adagokban lapulnak, nem mintha anyám nem sütne-főzne, csak működik benne is egy afféle becsapható dac, és szilárd elszántság, hogy nem akarja tevékeny perceit a kiskonyhában eltölteni.
- Szia kincsem! Milyen gyorsan hazajöttél! - jegyzi meg, míg én zokszó nélkül elveszem az aznapi bevásárlások cuccait.
- Köszönöm! Ettetek valamit apáddal? - jön a következő kérdése.
- Csak a maradék paprikás krumplit. - válaszolom.
- Csak ettél, vagy jól is laktál? - néz rám furcsán, kérdőn, mintha pontosan érezné, és tudná, hogy általában vannak napok, amikor egy-egy étkezés alkalmával mintha éhesebb lennék, mint amikor mindent kiadósan eltüntettem a tányéromról.
- Anyu?
- Tessék kicsim! - fordul felém. - Mi baj van?
- Lehetséges, hogy azért nem akarnak velem barátkozni, mert vesztes vagyok, és sokszor úgy is érzem magamat?! - kérdésem szinte zsigerileg tapinthatóan annyira váratlanul meglepi anyámat, hogy bizony jó pár percbe így is beletelik, mire kigondolt válaszát kimondja:
- Szerintem nincs veled az égegyadta világon semmi probléma! Inkább azok nézhetnének magukba, akik gonoszkodnak, és úgy viselkednek, mintha ők pottyantották volna a spanyolviaszt. - Szándékosan figyelek minden szavára. Előttem nem igazán szeret káromkodni, vagy csúnyán beszélni. Mintha az megalázná, vagy legalább is méltatlanná tenné az egész beszélgetés hangulatát. Erre talán mindig is nagyon igyekezett ügyelni.
Lassacskán apám is magához tér kissé tohonyán, hevenyészett lustasággal éber kómás állapotából; feltápászkodik a kényelmes, komfortos kanapéről, és azonnal kijön a konyhába, elsősorban, hogy egy újabb cigit elszívhasson, másrészt hogy merő udvariasságból megkérdezze; segíthet-e bármiben is.
- Nem kell szívem! Már meg is vagyunk!
- Mi lesz a vacsora? - gyújt rá azonnal egy cigire, és megvárja míg az egész bűzös füstfelhő egyenesen lemegy egészen a tüdejéig.
- Azt hittem már ebédeltetek! - lepődik meg anyám, és nem érti a választ.
- Igen cicám, de az már négy és fél órája volt! - apám kioktató hangjára - nagy általánosságban, attól függően, hogy anyám aznap épp milyen passzban van -, rendszerint kisebb idegeskedési hullám söpör végig a nyugodtnak mutatkozó családi közösségünkön.
- Mindjárt készítek valami gyorsat, és finomat! - feleli anyám, ami rendszerint a gyorsfagyasztott, félig kész ételek széleskörű válaszékát jelenti, elvégre apámnak csak nem szabadna elvárnia holtfáradt feleségétől, hogy pont ilyen állapotban készítsen hét fogasos vacsorát, amit a legtöbb Michelin-csillagos sztárséf is azonmód megirigyelne.
Nem is tévedek sokat. Alig tíz percen belül, miután gondosan, és remélhetően esztétikus megterítettem az étkezőasztalt a törtfehér tányérokra máris rákerül két-két darab ripp-ropp gyorsfagyasztott fasírtfélesége és egy kis hasábburgonya, melyet apám előszeretettel, és kissé unalmas lomhasággal máris lapátolni kezd, ahelyett, hogy megvárná, míg anyám is helyet foglal az asztalnál, hogy legalább ha mást nem - közösen étkezzünk.
Csöndben hallgatok egy ideig, majd anyám apámat is tüzetesen kikérdezi, hogy ti. milyen napja is volt. Apám részletesen elmeséli idegtépő munkanapját szinte lélektani manipulációt tanítva arról, hogy egy kemény melósnak az élete sajnos egyáltalán nem tündérmese, és ha a gyerek - mármint én -, jót akarok magamnak, akkor jobb lesz, ha sürgősen összekapom magam, akármit is jelentsen ez, mert különben félő, hogy a híd alatt végzem majd!
- De drágám! Sokszor olyan kis gyerekes butaságokat tudsz mondani! - közli fáradtan, de azért eleven érdeklődéssel anyám, miközben pár sültkrumplit igyekszik feltűzni hegyes villahegyére. Mindig is olyan keveset evett. Nem tudni, hogy csak azért, mert nem különösebben kedvelte az ún. molettebb, teltkarcsúbb embereket, vagy csupán csak, mert tudatosan tartott tőle, hogy egy adott életkor után a plusz kilók könnyedén, és persze váratlanul felszaladhatnak.
- Tudjátok mit? Szeretnék kivenni két hét teljes fizetett szabadságot! - valósággal sugárzik az arca, és szinte pirosszínű jótékony pirulás jelenik meg az arcán, mint mikor valakivel ténylegesen sorsdöntő dolgok történnek. - Jó volna elmenni nyaralni valahova.
- Cicám! Ezt már megbeszéltük! - apám igyekszik előbb rábeszélő, és csupán később kioktató hangot használni, hogy magára n haragítsa anyámat. - Ha ezt szeretnéd, akkor muszáj lesz átütemezni a beosztásomat! És különben is? Már megint a görögökhöz, vagy a spanyolokhoz mennék!
- Elmehetünk máshova! Nem muszáj nekünk mindig egy helyre menni! Nézhetnénk példának okáért városokat is! De az a baj, hogy te inkább a tengerpartot kedveled! Eltaláltam?!
- Figyelj ide! Kössünk alkut! Megpróbálom elintézni, hogy én is kivigyek pár napot, aztán - ha gondolod -, visszatérhetünk erre a témára. - újabb nagy falatrágás következik, mely egyben arra is kiválóan alkalmas, hogy apám máris felizgatva magát megpróbálja mérlegelni a hallott információmorzsák súlyát, és tartalmait.
- ...És te mi szólsz az egészhez? - fordul felém anyám kérdőn. - Te hova szeretnél utazni?
- Hát... az az igazság, hogy ezen még ténylegesen nem gondolkoztam... - vallom be megint gyerekes szégyenlősséggel.
- De azért csak van valami elképzelésed? Vagy nem?! - kérdez vissza vizslató szemekkel anyám.
- Hát... még nem igazán... Talán egy tengerparti, pálmafás hely... - nyögöm meg bizalmatlanul, mert most nem szívesen szeretnék nyaralási témákról csacsogni. Az izgat, hogy a suliban ha megtudják, hogy magántanuló leszek majd az engem ért sorozatos inzultusok miatt akkor valóságos bosszúhadjáratot fognak ellenem indítani a bandavezérek, és sokkal inkább fogom egy szenvedő, szerencsétlen Josey Wellsnek tűnni, semmint Kevin Costnernek.
A vacsorával alig húsz perc múlva már meg is vagyunk. Segítek elmosogatni, miközben apám ismételten visszabattyog nappali fotelos törzshelyére, míg mi anyámmal átbeszéljük bizalmasan, négyszemközt, hogy mi történt a suliban.
- Ne izgulj semmit kincsem! Még pár napot ki kell bírnod, és aztán magántanuló leszel! Te is tudod, hogy sokszor a dolgokra érdemes hosszabb időt várakozni! - jegyzi meg anyám, mintha ezzel valamiképp igyekezne megnyugtatni is egyben, bár nem túl sok sikerrel.
- Anyu... szóval... mi a garancia arra, hogy azok a rohadékok tovább már nem fognak megszivatni?!
- Soha többet nem kell velük találkoznod! Legfeljebb akkor, amikor be kell menned a tantestületi szobába, hogy az iskolatitkár nénitől elkérd az aznapi lecke és házi feladat anyagot! Szerintem ez azért még kibírható, vagy nem?!
- De! - akkora levegőt fújok ki az orromon, amekkora egy közepesméretű elefántnak is sok lenne, majd kissé szomorkásan visszaballagok gyerekszobámba, hogy bepakoljam a hátizsákomat a következő elrettentő napomra. Közben folyamatosan kattog, zakatol, és zsibong az agyam. Vajon a volt sulis haverjaim nem fognak árulónak tartani amiatt, hogy magukra hagyom őket a bandavezérekkel szembeni magányos küzdelmeikben?! Vajon attól, hogy most megszabadulok egy roppant, mázsás, sziszifuszi őstehertől, melyet jóformán azóta hordozok, amióta csak volt szerencsém betenni dagadék, donga lábaimat a suliba ezáltal a régi életem bizonyos tulajdonságait is konzekvensen fel kellene számolnom?! Csupa csupa eldöntendő kérdés, amire - egyrészt még nincsenek, és talán nem is lehetnek megfelelő válaszok - , másrészt olyan kikerülhetetlen határkövek, melyeket az ember egy egész hátralévő életen át megőriz magában.
Szobámban épp most megy le a Küklopsz egyszemű nap. S miközben utolsó vérvörös haldokló sugaraival még egyszer utoljára bevilágítja a tágas horizontot hallgatom a kistévémet bekapcsolva a Farkasokkal táncoló zenéjét.

 

Új vers




person-feeling-loneliness-surreal-illustration_796245-318.jpg





LÉT-TÖRLŐ


Már félek a pusztán hagyott,
csökevényesedett Léttől is!
Úgy látszik mind megérett agymosott,
mihaszna fejekben a rossz dolgok sunyító,
galád késztetése.
Gonoszkodó bogács-fullánk szavak suttogó becézgetése
csattogva szórnak fullánkos tüskét,
míg a független szabadgondolkodók
homokba dúgják fejeiket,
akár a méla struccok, vagy terhes kövek
alatt némán lapítanak.
Szárnyszegett különbéke veszett galambja
csőrrel burukkol egyre hisz nincs már mire leszálljon.

Az Élet már megint összebolydult;
vágyak-ösztönökben már kapkodóbbak,
hazugabbak, felszínesek lettek
emberi megtartható fogadalmak, törvények.
Nappal még senki sem remélhetett irgalmat a vadaktól,
kiknek már az önálló kreatívkodás is régóta bűn-szándék.
– Miért kell, hogy sokat-szenvedett
emberi lábnyomában göröngy-csapdák süllyedjenek el?!

Már mindennek csupán csak látszatja van
– de értelme vész.
Lelkekben könnyedébben váltott-gazdát cserél hírnév,
anyagiasság, fásult szenzáció.
Talán már sosem lehet tisztább látás
csak propaganda-szövegek s alamuszi,
hasztalan vesződség?


Már mostan burjánzik maró,
lúgos savanyagként önmagából
a könnyen feledhetőség!
De addig?!
Rabszolgahajcsár-főnökök,
elmés kisemberek egymást kölcsönösen szidják,
korholják, emésztik míg csak torkukat átvágják.

S nem lehetséges már más reménység
minthogy jelenvalóságban pusztul a jelenkor!
– Kripta-arcokon már inkább
bosszúszomjas korholás csírázik,
míg csöndesen ringató szent-mosolyokra
így is várni kell!
A két végtelen idő legfeljebb csupán az egyenlő Halálban
ha lehetséges megváltón egyenlő.

Közömbös ál-Janusok sisere-hadával
– ha lehetne -, se tudnának már mit kezdeni!
Hisz mostanság már minden
s mindenki arányosan megvesztegethető lett.
Naponként Pál s csillagfordulás újra és újra.
Öröknek látszó,
zsigeri árulás sompolyog míg
síkos nyálkájával mindenkit beköp!

Új novella






gettyimages-857754960-612x612-transformed.jpeg





 

VARÁZSLAT A FELSZÍN ALATT

 

Valósággal ki ne állhatta azt a fajta személyiségtől totálisan vadidegen már-már provokatívan tüntető feltűnősködést, és exibicinistaságot - mely sajnos a legtöbb esetben -, akkor jellemzi az embereket, mikor egyszerre valóságos tömegnyomorban kell helytállniuk, vagy ha adott esetben éppen ők az adott kis mikro-társdalom egyedüli prominens szószolói.
Egzotikus, nagyestélyit viselő hölgyemények vonultak fel az éppen aktuális kigyúrt testű pasijukkal, akik markáns, és méregdrága Armani, vagy Dolce-öltönyöket viseltek, szinte kéjesen élvezkedtek, hogy méretes, és dagadó bicepszeiket tornáztathatják ruhájuk alatt.
Elvégre egy nagyon drága ruhadarab tartósságát mi mással lehetne lemérni, mintha az adott izompacsirta edzéseket végez benne. Már csak a súlyzók hiányoztak volna.
A tömegben talán az a legrosszabb, hogy az egyes ember - már amennyiben nem figyel a környezetére -, egy kis idő múltán tökéletesen hajlamos átvenni az adott tömeg viselkedésbeni tulajdonságait. Nem így a férfit, akit elviekben meghívtak ide.
Furcsa modern, néhol egészen tekervényes absztrakt festmények voltak kiállítva az egyik patinás, előkelő negyedben lévő gallériában.
,,Vajon hogyan lehet azt elintézni, hogyha az ember fest egy képet, azt ilyen puccos körülmények között állítsák ki? Hiszen a ő él itt is az, hogy pénzt keressen az, aki megalkotta ezeket a bámulatosan sziporkázó műalkotásokat!“ - Egyáltalán milyen fokmérője lehet a sikernek? Vajon csupán csak azok az igazán sikeresek, akik egyúttal már híresek is, és ennek megfelelően a médiától kezdve a közösségi portálokon is ők csöpögnek minden szinten?!
Most erősen gondolkodóba esett Talán mégsem volt olyan igazán jó ötlet idejönni, ahol szinte hatalmas tömbökben vágni lehetett a arroganciát, felszínességet, és a lekezelő emberi magatartásmódok minden változatát. Mégis valahogy szíve azt suttogta egyre, hogy ne menjen el, inkább próbálja meg más nézőpontból megvizsgálni a fennálló helyzetet.
- Szia Barnuska! Annyira örülök annak, hogy eltudtál jönni! - puszilta meg kézoldalról vöröses rúzsfoltot hagyva pufók arcát egy volt szépségkirálynő aki egyszerre több vasat is a tűzben tartott hiszen volt már rádiós, és tévés műsorvezető, háziasszony és színészi képességeit is megcsillogtathatta, akivel elviekben nemrég ismerkedett meg egy casting on, mégsem merte nyíltan letegezni.
Azt valahogy nyomulós tolakodásnak érezte. Legalább is a legelső találkozásra.
- Őszintén remélem, hogy ne haragszol rám nagyon amiatt, hogy máris letegeztelek, de tudod így azért mégiscsak sokkalta barátibb, és közvetlenebb a hangulat. igyekezett kimenteni magát. Mintha titkon ő is érzett volna valami jóleső melegséget, valami belső lelki békét, ha ránézett hosszú szempillarebegtetésekkel az adott férfira.
- Ö...semmi probléma, ha Önnek így jó... - kezdett tétovázni, hebegni, mely csak egyet jelentett: tartósan kezdi elveszíteni saját ingatag lábakon veszteglő, csekélyke önbizalmát. Ilyenkor hajlamos volt szinte minden esetben idiótaságokat, vagy sületlenségeket hadarni, vagy olyan fantasztikus történeteket mesélni, melyeknek természetesen a felük sem volt igaz. Még hogy leugrott az egyik veszélyes vízesés legtetejéről, amikor a Hawaii-szigetek egyik őserdőjében túrázott? Pláne nem volt igaz, hogy az Olaszországot átszelő alagútrendszerekben luxus sportkocsival száguldott végig, vagy hogy mínusz ötvenhat fokos hidegben együtt selfiezett a sarkvidéki pingvinekkel. Ilyen és ehhez hasonló történetek szinte mindig megfordultak a fejében, már gyerekkorától kezdve, hiszen meglehetősen magányos gyerekkora volt, és a tévén kívül egyetlen valamirevaló baráti társasága sem akadt.
- Jól érzed magad? Ne hozzak esetleg egy pohárka pezsgőt? Van ám itt vendégváró minifalat is, ha esetleg megéheznél... Bocsáss meg most foglalkoznom kell a vendégekkel, de amint tudok visszajövök hozzád! - megint újabb puszi következett, majd mintha a gyönyörű hölgyemény szárnyas angyalként suhant tova káprázatos jelenésként méregdrága estélyi ruhájában, ami egyszerre emelte ki nőiességét, és ugyanakkor sokat sejtetőn fel is fedett bizonyos idomokat, melyektől a férfiak többsége valósággal azonmód be is gerjedt.
A férfi legszívesebben úgy elbújt volna az összesereglett embertömeg elől, hogy még a legrátermettebbek sem találták volna meg. Bárcsak láthatatlan lenne! Kérte magában. Legalább öt-tíz órára, vagy amennyiben ez nem oldható meg, akkor legalább hadd válogathassa meg, hogy kik legyenek a kiválasztottak, akik láthatják őt. - Ez azonban csupán vágyálom maradhatott, mert egy másik feltűnően csinos, és álomszép hölgy, aki legalább tíz centis tűsarkú cipőkben tipegett aprókat éppen mellette termett és mintha nem akadt volna egész nap társasága máris csacsogni kezdett, mint valami lelkes kis kanárimadárka:
- Most képzeld el mekkora egy görény volt ez a focista srác! Tudom, hogy milliókat keres, de basszus így megalázni a saját feleségét, aki ráadásul pont akkor volt nyolchónapos terhes! Micsoda egy rohadék egy világ már! - annyira fölidegesítette látszólag teljesen fölöslegesen önmagát, hogy muszáj volt egymás után az ezüsttálcán pezsgőspoharakat egyensúlyozó pincértől egyszerre két pezsgőspohár tartalmát is azonnal egy húzásra kiürítenie.
- Huha! Ez nagyon jólesett! - elégedetten ízlelgette csücsörítő ajkai között a gyöngyöző aranyszínű, kellemesen hideg nedűt.
- Jaj, bocsika! Hogy is hívnak téged? - fordult most feléje. A férfi már eleve nem szerette az emberekből totálisan áradó felszínességet. Pontosabban a mostani modern technika uralta világban szinte tolakodó bratyiskodást, és laza, tegeződő stílust, amit szinte majdnem mindenki átvett. Akkor hol marad a három lépés távolság?
- Ó, elnézését kérem Barnabás vagyok! - nyújtott óvatosan, gyanakodva kezet.
- Téged is meghívtak a rendezvényre, vagy csak úgy belógtál? - kérdezte.
- Nos hát... igen... engem mondjuk úgy... meghívtak ide... - nem folytathatta, mert a csicsergő tűsarkú csípős kanárinő azonnal tovalibbent, mintha más fontosabb és lényegesebb dolgok is volnának ezen a kerek világon.
- Hát most mondja meg kedves barátom? Mit szól ehhez a festészeti műalkotáshoz? Mintha egyenesen Monet szövetkezett volna Picassóval és Pollockkal, hogy közös erővel letörjék a modern avantgardizmus védőbástyáját, és valami egészen újat és egyedit hozhassanak létre.
- Ö... hát minden bizonnyal...
- Fölösleges kibúvókat keresnie kedves barátom! Amióta csak beléptem megfigyelhettem szakértő mozdulatait! Itt a névjegyem! - vett ki egy négyszögletű mini kartondarabot öltönye zsebéből, és gáláns gesztusként máris átadta a férfinak. - Amennyiben önnek is vannak alkotásai nagyon szívesen segédkeznék, hogy szakértői kezek közé kerülhessenek, és végül a kultúra gazdagodjék általuk! Ha megbocsát, most már ideje volna mennem! Még egyszer örülök a találkozásnak! - nyújtott erős, határozott kezet a férfinak, majd kézfogás után azonnal távozott.
- Most nézd meg ezt a szánalmas pojácát! - lépett oda mellé közvetlenül egy kigyúrt öltönybe bújtatott izomkolosszus. - Fogadok egy millióba, hogy majdnem minden emberrel eljátssza ezt a menetet. Gondolom kaptál tőle névjegykártyát, igaz?! - fordult feléje bizalmasan.
- Igen, adott egyet! - mutatta meg a kártyát.
Az izomkolosszus könnyedén átvette a férfi kezéből a kártyát, majd egy könnyed, laza mozdulattal máris összetépte apró kacatokra.
- Látod pajtikám! Így kell ezt csinálni! De lásd, hogy én is emberből vagyok! Adok csak neked harminc százalékos árengedményt a saját konditermemben, mert úgy vettem észre rajtad, hogy nem ártana egy kis súlyzós edzés. Ja, és persze ezen felül, ha nálam edzel gyönyörű macák, fitneszkirálynők vesznek majd pátyolgatásukba, akiket lazán ágyba is vihetsz! A jelszó barátocskám: hódítsd és cserkészd be! Akkor szevasz! - közölte majd azonnal bevágódott egy öt fős hölgytársasághoz, akik látszólag roppant magányosan álldogáltak az egyik festményhez közel.
Amikor a férfi hölgyismerőse másfél óra múltán visszatért úgy fújta ki a levegőt, mintha egész életében csak erre az alkalomra várt volna.
- Barnuska! Őszintén bocsánatodat kérem, hogy ennyire sokáig elmaradtam! Na? Mit szólsz a festményeimhez? Tetszett bármelyik? - fordult feléje csillogó tekintettel, és legalább annyira izgatottan, mintha egész élete csupán ezen az egyetlen válaszon függött volna.
- Hát... nagyon szépek és összetettek a színösszeállítások, és a mondandó megmutatkozik a tájon, és a figurákon is... - fogalmazott precízen, és remélhetően pontosan. ,,Mégis hogy lehet egy festményről úgy objektív véleményt megfogalmazni, hogy ez ne legyen sértő, vagy bántó elsősorban az alkotóra nézve? Különös tekintettel, ha a művész egy világszépe egzotikus hölgyemény?!“ - futott át többször is az agyán míg a lehetséges válaszokat nagyjából megfogalmazta.
- Arra gondoltam Barnuska, hogy mit szólnál hozzá, ha eltűnnék innen, és valahol kellemesebb körülmények között folytathatnak ezt a kis beszélgetést? - kérdezte csillogó flörtölő tekintettel.
Egy tartalmas és komoly beszélgetést a férfi is nagyon szívesen, és minden bizonnyal minden további nélkül megejtett volna, de akkor hol volt ebben az egészben az átverés lehetősége? Vajon ez az igazán kivételes és különleges hölgy valóban csakis egyedül rá kíváncsi, vagy lehetséges lenne, hogy úgy játszadozik, és manipulálja, az ujja köré csavarja a férfiakat, hogy az szinte már sérti az emberi viselkedésmódok bármely fajtáját. S míg végig zongorázta magában hogy valójában mi is lenne a helyes lépés az illető hölgy valósággal már húzta is maga után a galéria hátsó bejáratához, ahol leparkolta BMV-jét, és már ült is be, és betuszkolta a férfit is.
- Tudod, hogy azt gondolod, hogy egy bolondos fruska vagyok, akinek épp most ment el ez esze, de már nagyon régóta szerettem volna olyasvalakivel elbeszélgetni, aki őszinte, és aki megválogatja a szavait, és nem alakoskodik! - vallotta be szinte jólesőn, és lelke mélyén szinte azonnal megérezte, mintha egyúttal sikeresen levetkőzte volna azokat a nagysúlyú terheket, melyeket eddig szűkségből, vagy kötelességből cipelt.
- Tudod sokat hallottam már rólad, mert Adrien mesélte, hogy nagyon sok e-bookod jelent már meg, de a valódi siker ugye elmaradt? - kérdezte érdeklődve, és hangjában sokkal inkább az együttérzés, és segítő szándék érződött semmint a lekezelőség. A férfi ezt nagyon tudta értékelni. Lám csak! Talán mégis akadnak igazi nők is, akik tudják merre hány méter?!
A férfi odament a vezetőüléshez és zokszó nélkül gálánsan kinyitotta meghajoltan az ajtót. A hölgy el volt ragadtatva ettől a formális, egyszerű gesztustól.
- Eddig csak romantikus filmekben volt szerencsém ilyet látni, de nagyon köszönöm, hogy a tenyereden hordozol. Ez nagyon sokat jelent, és fantasztikusan jól esik. - pirult el kicsit le is leplezve önmagát Nem volt szokása, hogy azonnal mindent megosszon a másik féllel, ám úgy érezte ez a férfi legalább annyira sok kisebb-nagyobb lelki sebet hordozhat, akárcsak ő.
Beszálltak az autóba, és a hölgy bravúros vezetési stílusával máris kikanyarodtak a forgalomba.
- Ha nem bánod akkor most inkább mennék hozzád, mert nálam totál rumli-káosz uralkodik, és mivel te nem szereted különösképp az állatokat nagy a valószínűsége, hogy Cirmi is megijedne tőled! De ugye nem sértődtél meg máris? - nézett rá féloldalról, miközben zöld jelzőfényre várakoztak az egyik forgalmas útkereszteződésnél.
- Nem... nem igazán...
- Tudod az a bajom, hogy a mostani világ annyira megváltozott, hogy az ember egyre kevésbé képes felismerni kik az igazi barátai, és kik azok a piócák, akik mindenáron kiakarják őt használni. Sajnos volt szerencsém jó pár kétes figurához. - hangja leleplező szomorúságról árulkodott, mégis ahogy megosztotta ezt a bizalmas információt ezzel a férfival, mintha egy valóságos új érzelmi dimenzió nyílt volna meg előtte. - Tudod az volt a baj, hogy nagyon hamar voltam önfejű, és függetlenedni szerettem volna a szüleimtől, akik úgy védtek, mint még soha, amiért hálás is vagyok nekik, de azt vallom, hogy az embernek önálló hibákat muszáj elkövetnie, hogy később tanuljon belőlük, és remélhetően benőjön a feje lágya.
Befordult az egyik utcasarkon, majd a férfi lakásához közeli parkolóban állította le az autót. Ott szerencsére még ingyenes volt a parkolás, neem úgy a belváros legtöbb részén.
- Fantasztikusan békés helyen laksz hallod-e?! Ezt nevezem! Bezzeg, ahol én lakom! Úgy nem lehet a csendet hallgatni, hogy ne szóljon minden ötödik percben a fúrógép vagy a légkalapács. Lehetséges, hogy hozzád költözök! - próbálta viccen elütni a férfi idegességét, mert nagyon szeretett volna segíteni rajta.
A férfi kinyitotta előtte a kocsiajtót, és kisegítette vigyázva babonázó estélyi ruhájára.
- Ó, egyre jóban tetszel nekem! Olyan kis drága vagy! - megint jólesőn elpirult, de már nem kellett szégyenkeznie.
- Semm gond! - A férfi kinyitotta kulccsal a bejárati ajtót, melyhez kapunyitó kód is tartozott, most azonban mégis jobban szerette a bevált szokásokat.
Felmentek a lifttel pontosan a hatodikra, ami fölött már a tetőtér helyezkedett el.
- Bámulatosan modern ez a lift, nem úgy a hatodik kerületi ócska matuzsálemekhez képest. Tudod néhány barátnőm szokott panaszkodni, hogy a házmesterek mostanság egyáltalán nem értenek semmit a régimódi liftek javításához, és mindig találniuk kell egy szakembert, aki megjavítja az egész rendszert. Azért ez szerintem egy kicsit gáz a XXI. században, de hát inkább ne panaszkodjunk.
- Fáradj be, és érezd otthon magad! - nyitotta ki a bejárati ajtót és invitálta meg kedvesen. Még abban is segített, hogy meleg mamuszt adjon óvatosan mindkét lábára, mert csempés padló volt mindenütt a könnyebb takarítás érdekében, és azok bizony jócskán elősegítik a fölfázást, ha az ember nem vigyáz.
A férfi részletesen megmutatott az alig hatvannégy négyzetméteres kis lakásban, ami jóformán telis-tele volt könyvekkel, és mindenféle szuvenírrel azokról a helyekről, ahol vélhetően a férfi megfordulhatott. A hölgy szinte ámuldozva és hűházva bámult meg mindent, amit csak megmutatott neki. Amikor később aztán a volt gyerekszobához értek, ahol a férfi gyerekkorát töltötte a hölgynek azonnal feltűnt a gitár, ami a nagy könyvesszekrény egyik kapóján függött fekete vászonszerű toka csomagoltan.
- Levehetem a gitárt? - kérdezte úgy, mint egy kíváncsi kislány, még a hangja is gyerekesen csengett.
- Természetesen! - óvatosan leemelte az akusztikus gitárt a kis kapóról, és gondoskodón kicsomagolta a fekete tartótokból, majd amikor teljes pompájában a hangszer megmutatkozott a hölgy vékony, hosszú ujjai közé adta.
- Tessék!
- Nagyon köszönöm! Te tudsz esetleg játszani? - kérdezte érdeklődéssel, miközben a nappaliban helyet foglaltak, és végig pengette ujjaival a húrokat.
- Nos nem igazán... - vallotta be enyhén szégyenlősen. - Tudod ez is jellemző volt az egész életemre, amint elhatároztam magam egyből keresztül is húzta egy másik döntés a számításaimat. De néha pengetek.
- Megengeded hogy játsszak valamit?
- Csak tessék!
A hölgy magához ölelte a gitárt, majd átfogva a hangszer mahagónifából készült nyakát olyan könnyedén, és pontosan nyomta le ujjbegyeivel a kívánt akkordokat, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. A férfi lelke szinte azonnal lecsillapodott, és úgy tűnt mintha új életre kelt volna.
A rögtönzött kis zenei koncert tizenöt-húsz percig is eltartott, és mire a hölgy végzett a férfi úgy érezte, hogy egy ennyire önmagát adó, és különleges nő mellett talán megtalálhatja a valódibb, felszínesség és sallangmentesség nélküli megérdemelt boldogságot, amiről eddig azt hihette csupán csak a tündérmesékben létezhet. Amikor a hölgy lerakta a hangszert, és újból a férfira nézett semmivel sem összekeverhető sugárzó boldogsággal mosolyodott el, és ő is megérezte, hogy ehhez az embernek szeretne tartozni.







Új novella







f567ed3d.jpg





 

A KÜLÖNÖS KISPAPA

 

Áprilishoz képest meglepően napsugaras, szinte vidám nyárias meleg volt, amikor egy mackós termetű férfi úgy döntött, hogy taxiba szállt és beviteti magát a kórházba, mert imádott, egzotikus barátnője éppen a kilencedik hónapban volt, és persze el is folyt a magzatvize.
Annyira frusztrált, izgulós, ideges volt, hogy jóformán azt sem tudta, hogy mit kérdezett tőle az illető taxis, aki tagbaszakadt, marcona embernek tűnt, és a jobb szeme üvegből volt, mint később kiderült egy bulizós társaságot szállított éppen haza, amikor egy húszas éveiben járó siheder srác váratlanul kést rántott, és bár megpróbálta előbb jobb belátásra bírni, később önvédelem címen leszerelni az adott fiatal srác lazán és egyszerűn kiszúrta a taxis jobb szemét és mire a sürgősségi osztályon sorra került gyakorlatilag ki is lehetett jelenteni, hogy fél szemére megvakult.
- Uram! Tisztelt Uram? Ön kért egy fuvart?! - kérdezgette a jó meleg kabátot, és pulóvert viselt férfitól, aki bal kezében egy közepesméretű termoszt szorongatott, amiben - később kiderült -, finom, ínycsiklandozó húsleves gőzölgött, melyet ő maga főzött, mert édesanyjától azt hallotta, hogy a kismamáknak szigorúan tilos bárminemű ételt fogyasztaniuk mialatt szülnek. Gondolta kedvese csak szereti a húslevest, és a hormoningadozás miatt csak nem fogja ott helyben leordítani a fejét.
- Igen! Jó napot kívánok! - köszönt. - Betudna vinni kérem a Honvéd Kórház gyermek osztályára? - nézett rá kétségbeesett félelemmel, zöldesbarnás szemeit forgatva, mint aki nagyon is fél a közelítő jövőtől, vagy épp a következményektől.
- Természetesen Tisztelt Uram! Szálljon be! - nyitotta ki a Ford Focus típusú kanárisárga színű autó anyósülését.
- Nagyon köszönöm! - azonnal behuppant, behúzta nagyméretű lábát, majd magára csatolta a biztonsági övet, mert mostanság szinte kellő rendszerességgel mutatott valami újabb vége-hossza nincs horrorisztikus szörnyűéget az esti híradó.
- Tehát akkor a Honvéd Kórház gyerekosztálya? - kérdezett vissza megerősítést várva az üvegszemű taxis marcona, egyáltalán nem barátságos képpel.
- Igen, amennyiben ez megoldható, és nem okoz gondot! - válaszolta még mindig idegeskedve, és a legrosszabbra készülve a férfi.
A taxis azonnal bekapcsolta a digitális vörös színen számláló kis mérőműszert az autó műszerfalán, mely abban a pillanatban elkezdett számlálni, amint a kocsi megindult.
- Első gyerkőc kedves uram? - kérdezte kicsit bizalmaskodva egy kis idő múltán megtörve a kínosan beállt csendet a taxis.
- Legalább is úgy tudom... - válaszolta remegő hanggal.
,,Különben is! Kinek mi köze van hozzá, hogy neki gyereke születik?! És egyébként is? Mi a csudáért kell bármit is nagy dobra verni?!“ - ezt sosem tudta megérteni, elfogadni pedig annál is kevésbé.
- Izgul? - kérdezte újfent egy rövid szünet után. A hétköznapokkal rendre az volt a baj, hogy - nagy általánosságban -, számítani kellett forgalmi torlódásokra, vagy kisebb-nagyobb dugókra. Iden ám! De amennyiben az ember ismerte a várost, mint a tenyerét, akkor mi sem volt természetesebb annál minthogy egy megfelelő vezető segítségével az ember akár húsz perc alatt a város legtávolabbi pontjairól is könnyűszerrel megközelíthette a kívánt célállomást.
- Hát... ha lehetőek őszinte borzasztóan aggódom, hogy ne történjen semmi baj! - vallotta be ennek a vadidegen embernek, aki már-már kínosan, gyanakodva méregette.
- Ne izgassa fel magát Tisztelt Uram! Nem lesz itt semmi gond! Később majd az a rahedli sok pelenka, bébi kaja ami egy vagyonba is belekerül, és egyéb költségek. No, hát az tényleg kisebb fejtörést fog okozni! - jegyezte meg fogait villogtatva.
- Hát... köszönöm, hogy felhívta rá a figyelmemet...
- Tervezték a babát, vagy csak úgy... becsusszant...?
A férfit szemmel láthatóan jócskán meglepte a feltett kérdés ilyentén tálalása, ezért hosszasan kezdett el töprengeni a lehetséges válaszokon.
- Hát az az igazság, hogy a gyerekvállalás egy ideje már erősen lógott a levegőben, mert a nőknek általában hamarabb ketyeg az a bizonyos biológiai órájuk, meg minden... De összességében már nagyon szerettünk volna.
- Nincs is annál jobb, mint amikor az ember először lesz szülő! Tudja én úgy voltam vele, hogy az anyáknak azért valamivel mégiscsak könnyebb, hiszen már előzőleg kilenc hónapjuk van rá, hogy összerázódjanak a babával, és kicsit belekóstolhassanak a szülőség világába, míg ellentétben az apáknál ez csak jóval később, vagy egyáltalán nem alakul ki. - kezdte részletesen kifejteni saját nézeteit.
Az idegeskedő férfi megpróbált most kivételesen elvonatkoztatni, és helyette inkább kibámult az ablakon. Villámsebességgel száguldottak át az egyébként is forgalmas Rákóczi úton, hogy aztán egy huszárvágással rákanyarodhassanak a Dózsa György útra.
- ...Szerintem minél nagyobb egy család annál jobb, mert az embernek mindig szükséges és jó, ha számíthat a szerettei támogatására.
,,Ebben is lehet valami!“ - gondolta, amint kibámult az ablakon. Az igazság persze megint az volt, hogy ő szinte sohasem érezhette igazán családtagnak magát a saját családjában, hiszen egyke lévén rengeteg sok kisebb-nagyobb kötelezettsége volt, és sokszor érezhette úgy, hogy képtelen annak az elvárásnak, személyiségideálnak megfelelni, amit főként apja volt hajlamos már csak azért is ráerőltetni.
Ráfordultak a Podmaniczky utcába, ahonnét most egyszerre két vijjogva száguldó mentőautó is kivágódott.
- A jó kurva anyjukat! Nézze meg az ember! Én is szeretnék behajtani! - káromkodott kikelve magából mérgelődve a taxis. - Látja kedves Uram! Ilyen kis bagatell hibák miatt történnek a frontális balesetek! Az ember sokszor azt sem igen tudhatja, hogy hol áll a feje! - éles kanyart vett, amikor megpróbálta leparkolni az autót az egyik fizetős parkolónál.
- Na még ez is! A bajok csőstül jönnek kedves Uram! Ha megtalálom azt a seggfej idiótát, aki anno fizetőssé tette a parkolást egész pesten esküszöm, hogy megtanulja majd mi a valódi értéke a pénznek! - mérgeskedett egy újabbat, majd végre sikeresen leparkolta a taxiját. A kis mérőszerkezet pityegő hanggal jelezte, hogy megérkeztek az úticélhoz, és pontosan kiszámolta, hogy mennyi a tarifa.
A kis mérőműszeren tizenkét kilométer látszott, ennek megfelelően a négyszáz forintos órabérrel beszámítva hatezerhatszáznegyvenkilenc forintot kellett volna fizetnie a holtideg férfinak, aki nemsokára igazi apuka lesz, ehelyett a taxis - ki tudja miért? -, mintha megszánta volna és csupán kétezer forintot volt hajlandó elfogadni.
- Bízzon bennem Tisztelt Uram! Meglátja, ha a gyerek mindig számíthat az öregjére az később majd megtérül! A másik fontos dolog, amire figyeljenek oda vagy Ön vagy a párja, hogy soha az életben ne szégyenítsék meg nyilvánosan, mert akkor egészen biztos, hogy ugrik a bizalom, ami pedig az összes kapcsolat alapja! - adott még egy utolsó, ingyenes jótanácsot.
A férfi igyekezett gyorsan kiszállni, mielőtt még a várakozási időt is felszámolta volna a barátságos, jóindulatú taxit, ám semmi ilyesmi nem történt. Kezet fogtak egymással, majd a taxis csikorgó kerekekkel vágódott ki a közúti forgalomba, és azonnal eltűnt a férfi szeme elől.
A férfi sürgős lépésekkel rohant be a kórház főbejáratán, és egyenesen a recepció felé galoppozott, hogy megtudhassa az illetékes recepcióstól, hogy vajon párját hova vitték.
A termosz forróleves szerencsésen átvészelte az utat. Hogy fog most majd örülni egzotikus barátnője, hogy végre legalább ehet egy pár falatot.
- Üdvözlöm Miben segíthetek kedves Uram? - kérdezte kedves mosoly kíséretében az ügyeletes recepciós nővér.
- Kezét csókolom! Érdeklődni szeretnék, hogy Vadász Babet melyik kórteremben van?
- Rokona, vagy hozzátartozója?
- A párja vagyok! - felelte kifulladva, mintha már ez az egyetlen mondat is hatalmas erőfeszítésébe került volna.
- Pillanat türelmét kérem! - a nővér máris nyomkodni kezdte a számítógép billentyűzetét, és pillanatokon belül megjelent a villogó monitoron a kért információ.
- Igen! Úgy látom, hogy most vitték a műtőbe! Szülni fog! - válaszolta. Tudja, hogy merre van a műtő? - kérdezett vissza.
- Hát... nem igazán... - vallotta be őszintén.
- Semmi gond kedves Uram! - a nővér most intett egy másik fiatalos nővérnek: - Gabikám! A szülészetet keresné az úr! Ha volnál szíves megmutatni neki, hogy merre találja! - kérte.
- Persze Drágám! Mi sem természetesebb annál! - felelte, majd a jócskán ideges férfihez fordult: - Kövessen kedves uram, ha kérhetem!
Azzal megindultak kicsit kutyafuttában is, elvégre akit a szülészetre visznek annak minden perc drága és felbecsülhetetlen.
Alig tíz percen belül már ott is voltak egy hatalmas nagyméretű üvegfalnál, ahol szundikáló újszülöttek aludták édesded álmukat. A férfi rögvest meghatódott, és legszívesebben azonnal elpotyogtatott volna pár nagyalakú krokodilkönnyet, ám megfogadta, hogy csupán csak akkor fog majd sírni, mikor a babájukat a karjába adják.
- Itt bemegy a folyosón kedves Uram, és a folyosó végén vannak a kórtermek! Ha jól látom akkor az utolsó előtti szoba lesz a megfelelő! - nézett újból rá a beteg kartonra.
- Nagyon szépen köszönöm... - felelte a sebtiben eltávozott nővérnek, aki egy kedves mosollyal reagálta le az egyszerű erőfeszítést.
A férfi tétován, leszegett fejjel előbb kopogtatott hármat, majd amikor valaki hangosan kikiáltotta, hogy ,,szabad“ akkor óvatosan belépett.
A kórterem szobában egyszerre öt fiatal hölgyet is talált, akik mind egyszerre voltak terhesek, vagy már éppen szülés után voltak. Most kíváncsian, érdeklődéssel vettek körbe a vadidegen férfit kezében a forró húsleveses termosszal.
A férfi szinte azonnal felfedezte párját, akit nemrég hozhattak ki a műtőből, mert most még kába volt a gyógyszerek mellékhatásaitól, amiket kapott, és szemmel láthatóan édesded álmát aludta. Mint utóbb kiderült rá is fért a pihenés, mert egészséges, több mint háromkilós kislányt sikerült világra hoznia.
A férfi óvatosan megfogott egy hófehér műanyag széket, és halkan helyet foglalt. Amint nézni, majd bámulni kezdte alvó, szuszogó barátnőjét lassan, fokozatosan engedett fel benne a félelem, rettegés, és a tartósnak ígérkező bizonytalanság. Sokszor ténylegesen el sem akarta hinni, hogy egy olyan nyámnyila, tutyimutyi, gyáva alak, melynek a világ előszeretettel szerette őt beállítani egy ilyen fantasztikus, és minden ízében különleges nő oldalán találhatja meg a megérdemelt boldogságot.
Így is több mint fél órába beletelt mire barátnője óvatosan kinyitotta a szemét:
- Szia drágám! Na, mi újság? Hogy vagy? - kérdezte tőle, pedig a férfi igazából arra volt kíváncsi, hogy ő hogy van, mint újdonsült kismama.
- Remekül! Fantasztikusan csináltad szívem!
- Na és mi lett? Szóval úgy értem, hogy fiú, vagy lány?! - izgatottan váltogatta kérdéseit.
- Egy tüneményes, álomszép kis hölgy! Épp annyira egzotikus, és huncut mint az anyukája! - óvatosan megsimogatta arcát. - Ugye éhes vagy?
- Ennyire látszik! Már hajnal óta semmit sem szabadott ennem, és most akár egy ökröt is bekapnék!
A férfi óvatosan felemelte a földről a termoszt.
- Hoztam egy kis húslevest. jó sok csigatésztával, és sárgarépával, amit úgy szeretsz!
- Jaj, édesem! Nem is tudod de az életemet mentetted meg! - gyönyörű barna szeme valósággal csillogott a mohóságtól. Legszívesebben már alig várta volna, hogy megkóstolhassa végre a finom, jóízű húslevest, mert hajnal óta valósággal kopogott a szeme.
A férfi gondoskodón kivett egy tiszta szalvétát, és mintha csak egy partedli lenne gyöngéd szeretettel tette párja hófehér ágyneműjére, nehogy kellemetlenség történjék, majd óvatosan kinyitotta a közepesméretű ételhordót, amiből ínycsiklandó illatok gőzölögtek. Elővett egy evőkanalat is, és mintha csak egy kisgyereket etetne meg kanalazni kezdte barátnője szájába a levest. Időnként megkérdezte, hogy mit adjon: tésztát vagy zöldséget?
Később késő délelőtt behozták a kisbabát, és a férfi a boldog meghatottságtól szabályosan a könnyeivel küszködött. Elvégre miért is kellene szégyenlősködni egy ilyen kivételesen ünnepi pillanatban?
Még mindig nem egyeztek meg igazán, hogy miként fogják hívni a kis hercegnőt, aki még nem látott, de mintha már megérezte volna, hogy kitüntető, szerető gondoskodásban lesz egész életében része.

Új vers







871839-free-the-thinker-wallpaper-1920x1080.jpg






SENKI TÖBBET?!

 

Az ember mostanság sokadszor,
egyre gyakrabban ellágyul,
akár az elmebeteg vagy az agyalágyult
szinte már hiányolja a rózsaszín agymosott
propaganda-mocsokban tobzódva
fetrengő bulvár-csatornák semmitmondó,
merészen alantos kínálatát.

 Sajnálja már a legújabb valóságshow
hírhedett perc-emberkés sztárjait,
a tinédzserkorú, bamba
vigyori-képű influencerek
egyre népesülő krémjét,
a hobbi-irodalmárok
s digitális online-nomádok
olcsó szintjét s folyvást azon töpreng
hogy voltak képesek ennyire
elfuserálni ezt a mostani pöcekori,
kőkori-vadbarom közállapotot?!

 Legtöbbször csak a nagy kiértékelések,
a konzultációk,
közutálatokból születik villám-hirtelen,
ideje hamar a nagy,
világraszóló közmegegyezésnek:
,,a ki hol rontotta el" - alapkérdése már nem oszt,
nem is szoroz.


Bűzös, mérgező szókaratés anyázások,
káromkodások kölcsönös szleng-akkordjai;
kiborított kukák, röpülő sörösüvegek,
összegrafitizett sikátorfalak
már mind-mind közrejátszanak abban,
hogy vadítsák, idegenítsék el egymástól
az egykor fejlődésnek szánt alkotói,
performance-közösségeket.

Ostobák agymosott idióták,
progaganda-rendszereket
jószántukból talpnyalók kiszolgálók között
sosem lehet sem összefogás sem egyezség.

 Ha van: kisstílű, kicsinyes haszonbérlet,
adok-veszek megalkuvó, lelki zsibvásár.
Lassan fognak csupán elsüllyedni
világító plazmatévék képernyőjéről
a hozzá-nem-értő,
rosszakaratú emberek.

 Igaz érdemeik elismerése véget kitüntetésekben,
busás juttatásokban részesülnek.
Egyszer megint feltűnnek a megfáradt,
aggastyánkorú nemzedék-társak
s máris szónokolni kezdenek:
Ki hol, mikor mit csinált,
vagy mit nem csinált?!

 S nyúlfarnyi, aprócska füzetméretű kötetekkel akarják
újra értelmezni a költészetet,
gondolat fogalmát.
Már minden területen méltatlan,
megalázó árverésre került
az ember lelke s cselekedete.
Senki többet?!

Új novella



1000_f_122561726_q2uwgmbyn9wvfqx8xdsxkfhsxzfqqm5x-transformed.jpeg




 

KALANDOROK, EMBEREK, SZUPERHŐSÖK

 

Annyira igyekezett óvatosan lábujjhegyen belépni nagymamája szinte egérlyuk méretű kis szobájába, hogy szinte vérében máris megérezte az izgalom, a felfokozott stressz és az adrenalin lüktetését. Úgy érezte ebben a pillanatban magát, mint aki egy fantasztikus, szigorúan titkos küldetést, egyenesen történelmi tettet hajt végre annak érdekében, hogy önmagát fölszabadítsa a gyermeki vágy és örömérzet nevében.
A nagymama szobája rendkívül aprócska helység volt. Az ember szinte - kivétel nélkül -, mindig elcsodálkozott azon, hogy miként volt képes a mama a hatalmas, embermagasságú, hét férőhelyes kanapét egy ekkora nyúlfarnyi szobába a bútorszállítókkal behozatni? Szinte elképzelhetetlen, és ugyanakkor bravúros teljesítménynek számított.
Csak csöndben! Csak óvatosan! - igyekezett biztatni, bátorítani önmagát, hiszen ha lebukik, még nem igazán tudhatta, hogy vajon milyen fedőtörténet, aprócska füllentésszagú hazugságot kellene kitalálnia ahhoz, hogy a felnőttek, és elsősorban szülei elhiggyék, hogy ő ténylegesen nem akart semmi rosszat csupán csak szuperhős ruhát szeretett volna készíteni magának a mama megmaradt, fölösleges régi ruhadarabjaiból.
Halkan kinyitotta az enyhén nyikorgó, szintén hatalmas, ósdi, sötétbarna ruhásszekrényt, amiben az ember valóságos rejtett kincsek nyomára bukkant. Hol egy hórihorgas, nagy cilindert, máskor pedig egy valódi keménykalapot, és sétapálcát is talált, de most a legfontosabbnak tűnt számára az az ócska, koszos, sötétbarnaszínű sötétítőfüggöny, melyet már nem használtak, miután pár hónapja végre új redőnyöket csináltatott a nagymama. Most ezeket igyekezet előhalászni a szekrény aljából. S valósággal máris repesett az ujjongó örömtől, amikor rábukkant ezekre az anyagokra.
Igen ám, de miként és vajon hogyan készülhet egy szuperhős öltözet? Vajon Batman, vagy Vasember, vagy más egyéb kedvenc hőse hogyan varrta meg, és alakította át saját öltözékét, hogy az valóban méltó leehessen egy valódi hőshöz, aki egyszemélyben védelmező, segítő is?! - töprengett erősen magában.
Végül aztán - miután jobb ötlete legalább is -, egyelőre nem akadt kilopakodott észrevétlen a kinti nagykonyhába, ahol általában főzni-sütni szoktak a család részére, és ami amolyan találkahelynek bizonyult eddigi életében. Talán ha sikerülne nagymamáját megkérnie titokban talán varrhatna neki egy ruhát.
Kilopakodott a konyhába, ahol apja már javában sokat beszélt, és szinte mindenkit szóval tartott. Ennek persze az volt az egyetlen hátulütője, hogy apja szavának mindig igazat kellett adni, különben következett az örök harag tartósnak bélyegzett korszaka.
- Hát te meg? Hol mászkáltál? Miért nem jössz végre már enni?! - kérdezte kíváncsian.
A kisfiú ügyet sem vetett apja kérdésére szó nélkül odament a nagymamához, aki most gondoskodó szeretettel kavargatta az ínycsiklandozó krumplistésztát a régimódi gáztűzhely lángrózsáján, és érdeklődve fordult kisunokája felé:
- Mit szeretnél kisfiam?
- Tudsz titkot tartani mama? - kérdezte sóvárgón a kisfiú.
- Micsoda bugyuta kérdéseid vannak édes fiam? - csóválta meg fejét a mama, de egyre kíváncsibb lett, hogy vajon mit is akarhat igazából unokája.
- Gyere a szobába! - kérte, majd azonnal megindult a benti szobák felé.
A mama nézett utána egy ideig, majd felnőtt lányára nézett, aki bólintott párat, ami annyit jelentett, hogy biztos, ami biztos alapon jobb ha megnézi, hogy vajon mit akarhat tőle kisunokája.
Amikor beért a jó hűvös szobákba, és látta, hogy unokája a szobájában a ruhásszekrény előtt toporog hirtelen nagyon kíváncsi lett:
- Mit szeretnél kisfiam?! - kérdezte újfent. Aztán meglátta az unoka kis pufók kezében szorongatni a piszkos sötétítőfüggönyöket, és bizonyos holmikat. - Mit szeretnél ezekkel a piszkos holmikkal aranygyerekem?
- Szeretnék szuperhős lenni! Csinálnál egy ruhát? - kérdezte annyira szívhez szólóan, esengőn mintha a legdrágább karácsonyi, vagy szülinapi kívánságot kérte volna, és most egyedül a nagymamája kezében volt a döntés további kulcsa.
- Hát... nem hiszem hogy... - mivel nem tudhatta, hogy egészen pontosan mire is gondolhat kisunokája ezért hímezeztt, hámozott egy ideig, aztán alig öt perc után menőötlete támadt. - Várj csak egy kicsit! Mindjárt megkérdezzük édesanyádat, hogy mit tegyünk! - azzal fogta magát és aprócska lábain máris futásnak eredt a kinti konyhába, ahol felnőtt lánya éppen jóízűen ette az olasz jellegű paradicsomlevest.
- Na mi az anyuka? Mi történt? - kérdezte előbb veje.
- Édes lányom! A fiatalember szeretne kérni valamit, és arra gondoltam, hogy megkérdezhetnéd tőle!
- Persze! Máris megyek! - így a fiatal anyuka. Felkelt az asztaltól a férj kisebb bosszúságára, aki már nagyon éhes volt, és most láthatóan kicsit szívta is a fogát miatta, hogy félbe kell szakítani egy fontos, családias étkezést.
A fiatal anyuka is bement a szobába, ahol kisfiát látta toporogni, szemmel láthatóan izgatottan.
- No, mi a baj Ádám? - kérdezte kedvesen lehajolva tőle.
- Szeretne, ha készítenék neki egy szuperhős ruhát! - válaszolta a nagymama.
- Ó! Hát... azt hiszem semmi akadálya, de előbb együk meg közösen a finom ebédet, mielőtt kihűl. - simogatta meg kisfia buksiját, majd kézen fogva visszamentek együtt a konyhába, hogy befejezzék az étkezést.
Amikor jó fél óra után mindannyian kiadósan megebédeltek, és az apuka lement lepihenni a benti hűvös szobák egyikébe az anyuka, a nagymama és a kisfiú hármasban azon tanakodtak, hogy a piszkos sötétítőfüggöny, és néhány szintén jócskán elhasznált ruhaanyag segítségével miként tudnának a kisfiúnak szuperhős öltözéket készíteni. Szerencsére a nagymamának kiterjedt ismeretségei köre volt az egész környéken, és nagyon is ismerték a nevét, így nem meglepő, hogy máris áttelefonált a csupán pár utcasaroknyira lakó kedves, nagymamakorú néninek, aki nagyon jól bánt a varrógéppel, és szinte bármit megtudott csinálni.
- Szervusz Julika! Lenne egy aprócska feladat, ha nem gond! - szólt bele a kagylóba a nagymama.
- Szervusz Marikám! Persze! Bármiben szívesen segítek!
- Az unokám szeretne magának egy szuperhős jelmezt, vagy mifélét! - felelte bizonytalanul.
- Semmi probléma! Megoldjuk! Én menjek hozzátok, vagy ti jöttök hozzám? - jött egy újabb kérdés.
- Hát amennyiben megoldható mi mennék hozzád! Gondolom szeretnél méretet venni róla?
- Igen! Az feltétlenül szükséges! Gyertek, akár még ma is jó!
- Köszönöm Julika drága! Akkor nemsokára ott vagyunk! - azzal letette a kagylót, majd kisunokájához fordult:
- No hát akkor kicsi szívem! Most felöltözünk, és átmegyünk egy kedves idős nénihez, aki segíteni fog a jelmezed megvarrásában. - azzal megfogta az első keze ügyébe kerülő reklámszatyrot, belegyömöszölte a koszos sötétítő függönyöket, és néhány használt ruhadarabot, hátha barátnője még hasznát tudja venni, aztán a kisfiút kézen fogva megindultak a másik utcasarkon álló szintén családi házhoz, még az anyuka is elkísérte őket.
Hamar odaértek a csupán csak három utcányira lévő gondozott kertesházhoz, ahol egy nagyobbacska farkaskutya védelmezte a portát, és máris hangos ugatással jelezte, hogy látogatók jöttek. Néhány perccel később idős asszony csoszogott ki a papucsával a veranda elé, hogy kicsit jobban szemügyre vegye a látogatókat, ám amikor végre meglátta, hogy egyik legjobb barátnőjéről van szó azonnal jobb kedve lett.
- szervusztok! Gyertek csak be! - invitálta őket, majd a kutyát hátra küldte, hogy ne rémissze meg a kisfiút, aki félt a legtöbb állattól.
Bementek a nappaliba, ami a ház talán legtágasabb, és legkényelmesebb része volt. Mindenütt amerre csak a szem ellátott ruhadarabok kivágott darabjai hevertek, a legjobb minőségben. Látszott, hogy az idős nő - több, mint valószínű -, hogy élesben űzheti a szabás-varrást és igényt is tartanak a munkáira, mert nagyon szépen, és aprólékosan dolgozik.
- Akkor hát ő lenne a fiatalember, aki szuperhős szeretne lenni? - mérte végig figyelmesen Ádámkát az idős néni majd azonnal mérőszalagot vett a kezébe, és gondosan méricskélni kezdett. Amikor ez megvolt elkezdte kérdezetni a kisfiút, hogy mégis úgy nagyjából milyen típusú jelmezre gondolt? Fedje-e el az egész arcát? legyen-e palástja, mint az uralkodónak szokás és hasonlók. A kisfiú mindenre csak annyit válaszolt, hogy legyen köpeny benne amit lenget a szél, és legyen a fején egy maszk, hogy ne ismerjék fel, és legyen benne valami félelmetes, elvégre Batmantől is félnek a bűnözők.
- Milyen okos kisunokád van drága barátném! - vetette oda a nagymamának az idős néni, amint máris beindította a modern varrógépet, és a hozott sötétítőfüggönyök perceken belül átalakultak palástszerű, suhogó köpennyé.
- Így ni! Aa köpeny már megvan! Most a jelmez további részei több munkafolyamatot vesznek igénybe, de nem kell félni minden remek lesz, és meglátod fantasztikus szuperhős leszel! - igyekezet megnyugtatni a kedélyeket az idős nő.
- Nagyon köszönjük Julikám! Mennyivel tartozunk? - kérdezte a nagymama.
- Arra bőven ráérünk még! Különben is nagyon szívesen megcsinálom, akár ingyen is! Egy gyerek számára a legfontosabb a mesék, és a képzeletvilága! Nem igaz?! - kérdezte a kisfiút, aki bólintott párat helyeslése jeleként.
Eljöttek az idős hölgytől, akinek legalább három bő hétre volt szüksége, hogy rendesen és szinte aprólékosan elkészítse a kisfiúnak a szuperhős jelmezt, s miután a kisfiú még nem választott magának semmilyen logót, vagy szimbólumot néhány vörös villámot varrt a jelmez mellkasi részére, és a köpenyt hozzá varrta a jelmezhez. A maszkhoz még mindig szüksége volt a kisfiú fejméretéhez, melyet a nagymama mért le, majd mondott részletesen telefonba.
Amikor közel egy hónap után visszamentek az idős varrónő kertesházába, és megmutatta a kész, komplett jelmezt a kisfiú csak bámulni, és ámulni tudott, hogy mennyire részletgazdag, és fantasztikus ez az egész. Végre ő is lehet szuperhős, aki majd segíthet az embereknek, és megvédheti az emberiséget, és talán néminemű önbizalomra és bátorságra is szert tesz majd, ha felölti a szuper jelmezt.
- Készen volna a jelmez! - közölte a varrónő. - Mindjárt kihúzom a spanyolfalat, és segítek beöltözni. - Azzal hátra ment, és megkereste a harmonika szerű válaszfalakat, melyeket aztán kihúzott, így máris egy elzárt tér jöhetett létre, ahol senki sem leskelődhetett.
- Ádámka? Mit kell mondani?
- Köszönöm szépen!
- Nahát akkor! Mehetsz és öltözz fel!
A kisfiú hátra ment a spanyolfal mögé a kedves idős nénivel, aki segítette ráadni pufók testére a komplett jelmezt, a csuklyás maszkkal, és a köpennyel együtt, és mikor mindennel készen voltak még egy utolsó simítást tettek a tükörben.
- Ez ám a fantasztikus jelmez! Micsoda szuperhős lettél percek alatt! - gratulált az ebben a percben meghatódott, ám nagyon is büszke kisfiúnak.
- Választottál már magadnak valami hős nevet? - kérdezte egy idő után.
- Még nem! - közölte. Ezt az egyet mindig elfelejtette.
- Nem baj! Majd előbb-utóbb kialakul az is! Most a legfontosabb, hogy sokat mászkálj a jelmezben, hogy a ruhaanyag felvehesse a tested vonalait. - elhúzta a spanyolfalat és a nagymama bizony jócskán megdöbbent a látványtól.
- Húha! Pazar munkát végeztél drága Julika! - gratulált régi barátnőjének.
- Nem tesz semmit! Szívesen csináltam! Szerintem fantasztikus lett! - nyugtázta munkáját megelégedettséggel.
- Akkor Julika drága! Mennyit is fizetek? - kérdezte már megint sürgetően a nagymama, aki soha az életében nem maradt adósa senkinek.
- Jaj ugyan már! A legfontosabb dolog, hogy Ádámka most nagyon boldog és elégedett és ez nekem minden pénzt megér!
A nagymama és a kisunoka megköszönték a segítséget, ám távozás előtt a nagymama azért óvatosan egy kisebb pénzösszeget lerakott az előszobában lévő asztalra, elvégre a dolgok pénzbe kerültek.
Mikor hazaértek a kisfiún még mindig rajta volt a szuperhős jellemez, és annyira boldog és szemlátomást elégedettnek tűnt, mintha eddig még soha ebben az életben. Még szőrszálhasogató apja is megjegyezte, hogy túlszárnyalt minden várakozást.
Később amikor Ádám már a kamasz éveit taposta sokszor elővette a féltett kincsként dédelgetett ruhát és semmi pénzért nem volt hajlandó tőle megválni. Talán majd a gyereke fogja büszkén viselni, mint egykor ő.

Új novella




63889130-beautiful-young-girl-volunteer-and-handsome-old-man-are-doing-selfie-using-a-smart-phone-and-smiling-transformed.jpeg



 

AZ APAFIGURA

 

Kriszta mindennek ellenére ragaszkodott az öreghez. Meglehet azért, mert a legújabb kétezres évek hajnalán született generáció cyber, és számítástechnikai kütyü képviselői jóformán háromszázhatvan fokos szögben hátat fordítottak minden jómodornak, és viselkedésmódnak, melyet igen-igen nagy gondossággal szüleik igyekeztek beléjük plántálni változó eredménnyel, míg aztán végül úgy gondolták, hogy jobb, ha a legújabb generáció fiatal koponyái saját maguk jönnek rá a saját helyükre a világban, és találják meg saját maguk helyüket.
Kriszta mindig is erőseb vonzódott az idősebb férfiakhoz. Nem lehetett pontosan megtudni, hogy vajon azért, mert apját alig öt éves korában láthatta utoljára, vagy hogy már gyereként a tévézés és a romantikus filmek voltak legkedvesebb hobbijai? Annyi azonban bizonyos, hogy ellentétben a legtöbb felszínes, csupán csak a külsőségekre exhibicionista tüntetésekkel válaszoló barátnői többsége ő szerette őszintén megismerni azokat, akiket az útjába irányított a sors.
Kálmán bácsi egy igazi lovagias, nagypapakorú gavallér volt, aki hihetetlenül széleslátókörű intelligenciájával, és sokoldalúságával jóformán szinte azonnal képes volt megnyerni, és meghódítani magának akár bármelyik nő szívét. S kicsit megkeseredett cinikussággal vette tudomásul, hogy barátai, ismerősei, hozzátartozói sorban halnak meg, vagy mennek elsősorban külföldre, és a világ radikálisan megváltozott. Egyszer fordult elő vele, hogy váratlan hirtelenséggel szabályosan összeesett a buszmegállóban, és ha nem siet arra egy gurulós kocsit maga után húzó idősebb nénike azonnal infarktusban meghal, miután a mentők szinte rendre késni szoktak.
Meg is fogadta magának, hogy soha többet nem fog segítséget kérni. A fiatalabb barbár, tehát kulturálatlan fiatalabbaktól pedig pláne, hogy semmi szín alatt.
Krisztának talán egy megfelelő apafigurára volt szüksége, hogy elsősorban saját belső, lelki komplexusait tisztességesen rendbe tegye, és úgy tűnt, hogy Kálmán bácsiban ebben tökéletes partnerre lelt, hiszen az aggastyán férfi a legteljesebb mértékben igazat adott neki bizonyos kérdésekben, és a jövőt illető tervezgetésében. S bár Kálmán bácsi legénykorában előszeretettel udvarolt, mégsem mert nyíltan és egyértelműen közeledni Kriszta felé, hiszen sokkal inkább tekintette unoka-nagyapa kapcsolatnak a kettejük kissé különös furcsa viszonyát, mint más egyebet.
Kálmán bácsi Kriszta számára előbb-utóbb egy nélkülözhetetlenül fontos családtaggá nőtte ki magát, akinek az előrelátó, bölcs tanácsait mindig célszerű volt megfogadni, mert mintha előre tudta volna azt, ha Kriszta megcsinálja azokat a terveket és dolgokat, melyeket előzőleg megvitattak az öreggel, akkor azok előbb vagy utóbb de mindenképpen megfognak valósulni.
Mélyen magára vette, amikor Kálmán bácsi megmutatta sárgásra elszíneződött mégis szívhez szóló esküvői fényképét, aztán egy egészalakos varázslatos feleségfutót két karon ülő, akkor még szinte kisbaba gyerekkel.
- Én őszintén sajnálom kedves Kálmán bácsi, ami Önnel történt… - csak hebegni-habogni tudott, mire egy váratlan percben megfeledkezve féltett érzéseiről hüppögve kitört belőle a zokogó sírás, és hálás volt, amiért az öregember, akár egy nevelőszülő gondoskodva megvigasztalta, és úgy bánt vele, mint egy királynővel.
Odahaza aztán valahogy mindig jócskán sikeredett az adott témát az anyával kikerülnie, mert egyrészt: sosem akart fölösleges konfrontációt az anyával, másrészt amíg apja életben volt veszekedtek éppen eleget szülei, és ebből neki untig elege is lett.
- Mesélj édes kislányom! Hogy vagy? Hogy telnek a napjaid? Elégedett vagy a munkáddal? - faggatta kellő kíváncsisággal anyja, amikor általában hétvégekként leutazott hozzá a vidékies külvárosba.
- Minden maximálisan megfelelő anyu! - válaszolta.
- Azért remélem nem adtad fogyókúrára a fejedet?! - kérdezte kissé aggódon. - Olyan más vagy kicsim, amióta utoljára láttalak! Csak nincs valami bajod?!
- Hát ami azt illeti… lehetséges, hogy elkezdek egy új paleo-diétát, és lejárok hetente legalább három alkalommal valamelyik megfizethetőbb konditerembe.
- Mi az édes kislányom! Talán beteg vagy? Olyan gyönyörű voltál mindig is! Nem értem, hogy miért kell neked ilyen butaságokat művelned magaddal?! - nézett rá értetlenkedve az anyuka.
- Ha hozzávesszük, hogy a kamaszkorban lettem igazán szexis és karcsú, akkor szerintem ez igencsak megfeküdte érzékeny lelkemet. - vallotta be.
- Jaj ne butáskodj már drága kincsem! Te mindig csodálatos, és fantasztikus voltál! Miért kell neked folyton szapulnod, meg leszidnod saját magadat?! - kérdezgette megróvón, de kedvesen az anya.
- Hát… erre még egyelőre nem sikeredett rájönnöm, de amit rájöttem te leszel az első ember, aki megtudja. Oksza?! - azzal egy hatalmasat harapott az aznapi ínycsiklandó rakott krumpliból, melyen külön az ő kedvért volt bőségesen trappista sajt is, igaz csupán az egyik részen, mert valamiért úgy szerette.
- Van már új udvarló a közelben? - kacsintott rá anyukája, amikor főként csajos dolgokról szerette volna kivallatni kicsit felnőtt lányát.
- Jaj anyukám! Hogy kérdezhetsz ilyet?! Mindig is akadtak szép számmal, akik elsőszeretettel legyeskedtek körülöttem, én viszont szeretem megismerni azt, akivel együtt vagyok. Egyébként védekezek, tehát nehogy azt gondolod, hogy gyereket várok. Persze majd szeretnék azt is, de most teljesen rendben vagyok, és jól érzem magam a bőrömben! - jelentette ki, mintha anyukája ennyire részletekbe menően kíváncsi volna saját privát életére.
- Te is tudod kincsem, hogy én azért vagyok, hogy megkérdezzem minden rendben van-e? Elvégre még mindig az anyád vagyok! - kérte ki magának nem kis büszkeséggel és meghatottsággal.
- Igen anyu! Nagyon imádnivaló, és tüneményes vagy, és ezt nagyra értékelem, de... most vannak bizonyos gondjaim, és attól tartok, hogy ebben nem igazán tudsz segíteni.
- Micsoda ostobaság ez?! Na, mesélj el nekem mindent! - azonnal farkasszemet nézett felnőt lányával, és Kriszta pontosan tudhatta, ha egyszer anyja valamit is a fejébe vesz, akkor azt tűzön-vízen át keresztülviszi.
- Az van tudod, hogy megismerkedtem egy különleges, és fantasztikus férfival, és... - itt elakadt a hangja, és nem tudta miként folytathatná.
- ...És most azt szeretnéd tudni, hogy párkapcsolatot akarsz-e ezzel az emberrel, vagy csupán csak jó vele együtt lenni? Eltaláltam?! - nézett rá kíváncsian.
- Hát... nem éppen így fogalmaznék! A dolog úgy fest, hogy pszichológiai szempontból pótapát kerestem egész életemben, igen ám, de ez még mindig nem a valódi érzelmek megélése. Ez csupán csak egy pszichológiai pótcselekvés.
- Hát én nem tudom, hogy te hogy nevezed magadban édes lányom, én azonban annyit tudok, hogy ha érzel bármit iránta, akkor jobb az ilyen dolgokat tisztázni felnőtt emberek módjára. - vélekedett.
- Hát... igaz... igaz... - elhallgatott egy percre.
- Jaj, az ég szerelmére! Most meg mi van?! Csak nem terhes vagy?! - nézett rá elkerekedett szemekkel, mint aki saját magát is meglepte.
- Isten őrizz! Ahhoz szerintem még nem vagyok eléggé érett!
- Jó, nézd! Támadt egy ötletem! Mit szólnál hozzá, ha elhívnád a barátodat hozzám, és én majd jól elbeszélgetek vele, és kész tények elé állítom!
- Ez jól hangzik...
-Várjál, meg ne mondd! Attól félsz, hogy a barátod majd meggondolja magát és azonnal szakítani fog veled és elhagy?!
- Ez közelítene a valósághoz!
- Hozd csak el egészen nyugodtan, és aztán majd meglátjuk, hogy mi fog kisülni belőle!
Így történt, hogy Kriszta gyorsított találkozót beszélt meg az idős emberrel, és elvitte saját autóján őt anyja családi házába. Volt is nagy meglepetés.
- Szia édes lányom! - lepődött meg jócskán az anyuka, amikor meglátta felnőtt lányát egy aggastyán ember társaságában. Először arra gondolt, hogy lánya egész biztosan nem heverte ki azt, hogy apja elhagyta a családot, amikor még kicsi volt.
- Üdvözlöm kedves Uram! Bambóné vagyok! Szólítson Ildinek! - nyújtott az öregember felé barátsága jeleként kezet, amit az viszonzott is.
- Igazán örülök, hogy megismerhettem kedves asszonyom! - hajolt le, hogy megcsókolhassa a jócskán meglepett, fiatalos, filigrán özvegyasszony kezét.
- Ön... igazi úriember! Fáradjatok be! - invitálta őket máris békülékenyebben.
Odabent aztán azonnal kihúzta magával felnőtt lányát, és kérdőre vonta, miközben az öregember szétnézett kicsit a ház szobái között.
- Édes lányom mondd csak? Tényleg jól meggondoltad te ezt?!
- Már mint arra célzol, hogy vele élek együtt?
Az anyuka hevesen bólogatott párat.
- Megnyugtatlak nem feküdtem le vele, és semmi olyasmi nem történt kettőnk között, amiért neked szégyenkezned kellene mások szemében.
- Akkor hát? Nem értem, hogy miért nem próbálsz a korod béliekkel randizni?!
- Figyelj! Nem te mondtad nekem mindig, hogy sokkalta jobban szót tudtam érteni az idősebb emberekkel?
- Igen! De azt csak úgy mondtam! - legyintett könnyedén. - Nem kell mindent annak venni, ami.
- Figyelj! Nagyon sok élettapasztalata van, és ha te is elbeszélgetsz vele könnyen rájöhetsz, hogy szenzációs ember és akkora műveltsége van, hogy az hihetetlen!
- Ha annyira szenzációs ember, ahogy azt te állítod akkor miért nincsen senkije sem?
- A feleségét korán elvesztette az unokái pedig nem szokták meglátogatni! Most elégedett vagy?! - tette keresztbe a karját Kriszta.
- Nem kell mindjárt felfortyanni, csak kérdeztem! Ez az anyák dolga!
- Rendben van! Én kérek elnézést! Most pedig menj és beszélgess el egy kicsit vele, én addig készítek egy kis kávét, meg süteményt! - azzal a felnőtt nő volt az, aki valósággal betuszkolta anyja még mindig karcsú termetét a nappaliba, ahova időközben az öregember is letelepedett.
- Szóval Ön kedves Uram a lányommal jár? - szögezte neki támadóan az első fontos kérdést.
- Ezt nem állítanám drága asszonyom! Én csupán nagyon jó barátja vagyok, ha szabad ezt mondani! - kérte ki magának.
- Vagy úgy! Tudja a nagyon jó barátok előbb-utóbb sok konfliktust képesek az embernek okozni, mert a bizalom kétirányú utca!
- Bocsásson meg kedves asszonyom, de ha Önnek ez ennyire kellemetlen akkor most rögtön már távozom is! - már készült rá, hogy rögtön feláll, és veszi a kabátját, amikor az anyuka azonnal megállította temperamentumos, és persze mindig határozott hangjával:
- Ne butáskodjon kedves Uram! Hisz emberek volnánk! Foglaljon nyugodtan helyet! Nem történt semmi! Beszélgessünk inkább! - ereszkedett vissza a helyére, amint az öreg meggondolta magát.
Kerek fél óra múltán jött vissza a konyhából Kriszta és szinte alig hitt a szemének. A mindig rámenős, és markáns véleményeket képviselő anyja úgy csevegett az öregemberrel, mintha a legrégibb ismerősök lettek volna. Most először fordult elő a fiatalos özveggyel, hogy elmosolyodott, és még nevetett is párat, amint hallott valami tréfásat, vagy vicceset.
Az este kellemes társalgással telt el, és mire kora este hat óra lett Kriszta úgy gondolta, hogy éppen eleget voltak már ők anyjánál, így elköszöntek, és elmentek.
Pár nappal később az anyuka telefonált lányának, hogy nagyon jól érezte magát ennek a különös idős ember társaságában, és ha ezentúl kedve támad, akkor nyugodtan magával hozhatja vendégségbe hozzá. Egy a lényeg, hogy mindig legyen észnél, és ha esetleg szerelmeskedésre kerülne sor akkor is védekezzenek.

 

Új vers





hd-wallpaper-space-opera-theatre-by-jason-m-allen-invokes-metaverse-space-opera-theatre-fantasy-art-jason-m-allen-world-ai.jpg






ÖNARCKÉP-TORZÓ

 

Hajam, ha volt is, ágaskodó,
boglyas madárfészek-frizura
– mostan inkább már tarkított,
gusztustalan-ragadós fűcsomó
egy lesajnált Gorgó-fejen.
Szemeim vérbolyaágas-rettenettel,
hiúz-gyanakvással kémlelnek
a bizonytalanított Világba szerteszéjjel.
Arcom minden barázda-rücske jelenvaló,
cinikus kedvel mindent megkérdőjelez.

A véletlenségek képletei cinkosok
fürge módján búsa-fejem fölött
rendjén összejátszanak s nem eresztnek.
Akit mindig elakarnak taposni,
vagy épp tenni láb alól
– hitvány, tétova alamuszi kis kreatúra –
s akit már soha többet tán
ismételni nem lehet hitvány-hiéna Időkben.

Nem készülődök immár új kalandos utazásra.
Kalandok cifra sora sem várakozik énrám.
Nem tudhatom hol, merrefelé végződik
s kezdődik el a végpontok metszése?
Meddig terjedhet vajon
egy szánalmas ember gyufaszál-élete?!

Mióta várakoztam sóvárgó-méltatlan
kergethető boldogságok után,
melyek nem ölnek nesztelen mérgekként
– de egyszerre dédelgetnek s megóvnak
– meglehet már engem is elfog ragadni hamarosan
újfent öngyilkosságok végzetes ítélkezése.
S akik megismerhettek hajdanán
majd egyre többször kérdezgetik egymást:
gyáva vol-e Ő, vagy csupán csak hitvány?!

Alulról tüskés-kövekkel góráltak
mire pufók-arcom kétfelől bedagadt.
Ordas-komisz szitok-nyelvek két oldalról pofozzák azokat,
kik nem hódoltak agymosott eszmék galád hatalmának.
- Ím majd földre hullok még
– ideje korán –, szelídített aggastyán képében
sorsomat várván igaztalan.
 

Fejem fellett már javában ácsolják az akasztófát,
melyet mostanság a hivataloskodó irodalom
hangyaszorgalommal meghirdetett.
Gyerekes, sziszifuszi-arcom
bennragad szirupos Senkiföldje-sárba.
Ezer év is kevés lesz tán hozzá mire valaki ismét,
újonnan felfedez vagy csupán leporol!

 

süti beállítások módosítása