GENERÁCIÓK TALÁLKOZÁSA
Az öreggel nagyon illik vigyázni! Legalább is így mondják.
Gondoltam benézek hozzá, egyrészt mert azért mégiscsak megígértem, hogy segítek neki megmutatni a Windows 10-e, másrészt, hogy lássa nem is annyira ördögös dolog a közösségi média használata.
És persze itt van még a tény, hogy jönnek hozzá vízóra-leolvasók, akiket azért nem enged be, mert hallotta a tévében, hogy meglehetősen elszaporodott a csalók száma, akik tudvalevőleg kisnyugdíjasokra utaznak.
- Tudod édes fiam, ez már csak így megy! Az embernek nem árt mindig ébernek lennie történjék bármi! - mondogatja vagy százszor, hogy az ember sokszor tényleg legszívesebben azonnal kiugrana az ablakon.
- Igen Kálmán bácsi! Hát hogyne! - adom meg a várva várt választ, hisz úgy is tudhatom, hogy erre kíváncsi.
Utána azzal folytatja, hogy a rádió is bemondta, hogy egyre több a válás, az öngyilkosság és a házasság előtti, nem házasságtörés, mert az is sok, hanem hogy már ilyen fiatalon, az iskolában is milyen példákra tanítják őket.
- Én most már piacra szinte nem is megyek, mert ott is hogy miket beszélnek az emberek, hát azt józan érzésűnek valósággal egy kínszenvedés, de csak egy kis szárnyat is venni a leveshez, főleg ha férfi eladónál, mert az még azt se nézi, hogy terhes az az asszonyka, hanem hogy tessék parancsolni, és közben mindenfelé kacsingat, hogy itt van a kis hölgynek.
- Kálmán bácsi! Ne tessék rám haragudni, amiért félbeszakítom, de akkor lássunk munkához, mert kicsit elszaladt az idő... - próbálom óvatosan terelgetni a beszélgetésünket, hiszen ha az öreg bármilyen témába is belekezd - jól tudhatom -, eléggé nehezen veszi rá magát, hogy végleg abbahagyja.
- Jól van édes fiam! Megértem... - mint aki tüntető bűntudatot érez, hogy valakit szándékosan megbántott máris fürge járásával kiszalad a kis konyhába; két műanyag poharat tesz az étkező asztalára, ahol általában az ember helye szokott magának szorítani, és tölt egy kis pálinkát a poharakba.
- Egészségedre édes fiam! - egy húzással leöbliti torkát a szesszel, majd jólesőn cuppog hozzá ajkaival.
- Kedves Kálmán bácsi! Megtisztel, de én nem iszom alkoholt! - vallom be szégyenlősködve, mint gyerekkoromba, ha valami bagatell rossz fát tettem a tűzre.
Az öreg először úgy néz rám, mintha valami áruló volnék, aki elárult egy szent férfiúi kötelességet, majd alig öt perc múltán visszatér egy két és fél literes kólás műanyag üveggel, és tüntetően az asztalra teszi.
- Remélem ez azért mégiscsak megfelel?! - kérdezi élesen, mégis kíváncsian.
- Nagyon köszönöm! - töltök magamnak kólát, hogy lássa az öreg minden szavamat komolyan, és megfontoltan gondoltam, aztán én is kortyolgatva megiszom az üdítőmet.
Nem sokkal később az öreg bevezet engem a hálószoba mellett kicsivel talán még tágasabb dolgozószobájába, ahol hatalmas, mennyezetig tisztelgő könyvespolcokon a fél világ és magyar irodalom színe-virága megtalálható. Valósággal káprázik a szemem, mire úgy hozzávetőlegesen sikeresen kisilabizálgatom pár kötet gerincét és címét csak úgy találomra. Az öreg mintha megérezné, hogy irodalmárral, vagy könyvrajongóval van dolga mindjárt ravaszkásabban - mondhatni -, agyafúrtabban kezd el nézni, aztán letelepszik a gyönyörű mahagóniszínű, terebélyes asztalához, melyen oroszlánfejű fafaragások találhatóak. Mintha egy nagyúr, vagy fejedelem kastélyából származna.
- Parancsolj édes fiam! Foglalj helyet és lássunk munkához! - valahogy megérzem a pillanatnyi benső feszültséget, ami egyáltalán nem vall az öregre. Sőt, meglehetősen gyanakodni kezdett, mint akit szabályosan bepaliztak, hogy azért egyrészt vegye komolyan önmagát, másrészt nagyon komolyan nem szabad egyik szituációt sem venni.
Kinyitom a zsír új laptopot, amit az öreg kis megkuporgatott nyugdíjából vett magának. Még most sem értem, hogy az öregnek nincsen olyan közeli rokonja, vagy hozzátartozója, egyáltalán valakije, aki bizonyos informatikai dolgokba betudná avatni? Szinte elképzelhetetlennek tartom. Leülök a kényelmes, karfás székre, bekapcsolom a hordozható gépet. Titkon fél szememet miden esetben az öreg reakcióin tartom. Egy kisebb papírfecnit szorongat szűrös, bütykös kezei között, amire - vélhetőleg -, a lehető legaprólékosabban felírta, hogy mi mi után fog következni. Egyelőre még nagyon az elején vagyunk.
- Tessék figyelni Kálmán bácsi! - szólok rá, mint egy tanár. - Bekapcsoltuk a számítógépet, és amint láthatja máris megjelenik a főképernyő, és feláll a Windows rendszer. Amint a kis képernyőn megjelenik egy két dimenziós természeti tájkép az öreg szeme enyhén vizenyőssé válik, mint aki kapásból meg is hatódik a látványtól.
- Jól érzi magát Kálmán bácsi? - kérdezek rá a biztonság kedvéért, és azonnal jól le is szidom magamat gondolatban, hogy hogy a fenébe lehetek annyira idióta, hogy nem veszem észre, hogy valószínűleg az öreg gondolatban egészen biztos, hogy másutt jár, és nem is hallotta, amit kérdeztem tőle.
Néhány percbe még így is beletelik, mielőtt az öreg előtt megvilágosodna, hogy bizony itt az ideje visszaérni a valóság díszletei közé.
- Figyelek kedves fiam! Itt vagyok! - mutat a fejére, mintha pontosan értené, hogy neki most elsősorban az a feladata, hogy koncentráltan figyeljen, hiszen bizonyos fontos, és lényeges műveleteket ezentúl majd egyedül kell majd csinálnia.
- Tehát bejött a Windows főmenüje! - közlöm egyértelműen. Az öreg először azt se tudja, hogy mit is kérdezzen így elsőre, így a szokásosnál lassabb ütemben próbálom magyarázgatni neki az egyes programokat, szolgáltatásokat. Később már annyira felélénkül a látottak-hallottak alapján, hogy azonnal kiugrik belőle a kérdés:
- Jó volna egy íróprogram is, mert mostanság sokat töprengek azon, hogy szeretném megírni az életem történetét.
- Mi sem egyszerűbb ennél! - jelentem ki, és tüstént letöltök egy biztonságos webböngészőt, majd azonnal kiguglizok vagy ezernél is több írással, szövegszerkesztéssel kapcsolatos szoftvert és programot. Az öregen látszik, hogy a bőség zavaros korszaka köszöntött rá, így magától értetődik, hogy rám vár a feladat, hogy egy egyszerű, könnyen kezelhető programot töltsek le, majd telepítsek az öreg laptopjára, ami egyrészt nem helyigényes, és ami nem terheli meg orbitálisan nagy adatmennyiségével a gépe vincseszterét. Pár pillanat, és máris bent vagyunk a szövegszerkesztő programban. Minden egyes gombot részletesen megmutatok, és bemásolt szövegrészlet segítségével megmutatom, hogy mennyire hatékonyan képes az adott program gyakorlatilag bármit megcsinálni, amilyen utasítást az ember csak ad neki.
- Hát ez pompás édes fiam! Igazán remek! - tüstént felpattan eddigi ültő helyéből, és máris az egyik nagy matuzsálem könyves szekrényhez galoppozik, aminek rengeteg fiókja van, és az egyik fiókból kivesz töménytelenül sok, jócskán elsárgult pergamenszerű kéziratlapot. Látszik a jócskán megszokott főként írógéppel készült szövegen, hogy gondos kezek nyomait viseli, és csak arra vár, hogy valaki begépelhesse, tehát végső soron digitalizálhassa őket.
Az öreg nem zavartatja magát. Helyet foglal, lerakja a hatalmas kézirathalmot a nagy méretű asztal szélére, aztán kérdőn, sóvárgón rám néz, mintha egyedül nálam lenne a megoldás kulcsa. Igazából azt szeretné, ha legalább egy-két oldalt csupán csak a próba, példa kedvéért én csinálnék meg, hogy aztán később neki is mehessen, mint a karikacsapás.
- Akkor lássunk hozzá! Ön diktálja nekem az adott szöveget, én pedig leírom! Jó lesz így?! - kérdezek vissza, de már jó előre látom, hogy az öreget egyszerre nyugtattam meg, köteleztem le, és ezzel - mondhatni -, egyfüst alatt sikeresen levettem a válláról a terhet, amit egész idáig cipelt.
- Ez pompás édes fiam! - gyorsan lekuporodik mellém a másik kényelmes székre és szinte papírból, és fejből kezdi kántálni a verssorokat, mintha akkor jutnának eszébe a halhatatlan sorok. Annyira jól, dörmögő Szabó Gyulás-hangon mondja a veret, hogy azt akár még a mostani színész generáció felkapott, és agyonajnározott tagjai is egész nyugodtan megirigyelhetnék.
Még így is legalább negyvenöt percet biztosan igénybe vesz, mire a kész szöveg sikeresen belekerül a szövegszerkesztő programba. Az öregen jócskán meglátszik, hogy valószínűleg már nagyon régen nem volt ennyire boldog, és elégedett. Aztán hirtelen delet harangoznak, és jó volna harapni egy-két falatot.
Az öreg most tüsténkedik, és megint villámgyorsan kiszalad a konyhába, majd egy egész sült csirkét, és jó vaskos rántott húsokat melegít ki mikrohullámú sütőjében, és kicsit még büszke is a teljesítményére, hogy imádott felesége halála után még mindig nem akart megtanulni se főzni, se sütni. Mint mondta jól elvan bizonyos nélkülözhető dolgok tudása nélkül is.
- Maradj itt egy kicsit édes fiam! - marasztal kedvesen, mert valahol lelkében érzi a búcsúzásnak, elválásnak még nem biztos, hogy eljött az ideje.
- Még tudok maradni egy fél órát, aztán sajnos muszáj bemennem a városba! - felelem, ami egyrészt aprócska mellébeszélés, másrészt a barátnőmmel szeretnék végre igazából találkozni, amivel mindig az interneten egyeztetünk, hogy mikor lesz személyes találkánk, de aztán - ki tudja miért? -, az utolsó egy-két napban szinte nincs olyan alkalom, hogy meg ne gondolja magát.
Kellemesen fogyasztjuk el a sült, és rántott csirkéket egy kis zsíros krumplipüré társaságában, ami szintúgy mélyhűtött, vagy előre elkészített kiadás lehet, de azért könnyedén ehető, és emészthető.
- ...És mondd csak édes fiam? Aztán barátnőd van-e?! - néz rám egy idő után kérdőn.
- Hát van valakim, akivel úgy néz ki alakul valami... - vallom be kissé halkított hangon.
Az öreg ravaszkás mosollyal rám kacsint és csupán annyit mond maga elé:
- Hát csak szaporán édes fiam, mert az élet nagyon rövid ám! - igyekszik bátorítani, biztatni a maga sajátságos módján, hogy ne féljek burában élni már egyébként is - sokszor -, kész katasztrófának beállított életemet.
- Remélem nem csupán szép a barátnőd, de mindig a szívére hallgat, és tud bizonyos női praktikákat... - kérdezi meg. Már előre sejtem, hogy a ,,női praktikák” fogalompár valójában azt takarja, hogy egy ízig-vérig nő nem csupán szereti a férfit, de kedveskedik neki, és kényezteti is.
- Azt hiszem, hogy szerencsésnek mondhatom magam, mert nagyon jól érezzük magunkat egymás társaságában, és egyikünk sem érzi úgy, hogy bármit is el kellene kapkodnia! - vallom be, már megint gyerekes szégyelősen.
- Nagyon derék dolog édes fiam! Egyszer talán még akár esküvő is lehet a dologból!
- Mi kis szertartásban gondolkodnánk, de ez még a jövő zenéje.
- Látom te olyan ember vagy édes fiam, aki mindent szeret megtervezni maga körül, de azért jusson eszedbe, hogy néha nem árt, ha az élet maga írja egymás után a játékszabályokat, és te csupán alkalmazkodol hozzá.
Elücsörgünk még pár percet mielőtt mennék. Aztán néhány gyakorlati tanáccsal is ellátom az öreget, ha volna bármilyen baj engem a lenti lakásomban mindig megtalál, persze csak bizonyos napokon, ha otthon vagyok.
Kezet rázunk egymással, mindketten mélyen a másik szemébe nézünk, és elköszönönk egymástól. Később a városban tényleg összefutok a barátnőmmel, aki filigrán, és csinosabb mint valaha, és megjegyzi, hogy mióta nem látott, azóta nagyon is sokat változtam, bár én ezt sosem vettem volna észre, hiszen egy kívülálló szemével azért mégiscsak más a dolgok valódi rendje.
Beülünk egy kis kávézóba közel a Királyhágó utcához, mert később az is kiderül, hogy bár gyönyörű virágszál barátnőm államiigazgatásit végzett mégis egy szépségszalon alkalmazottja már legalább öt és fél éve, de előléptetés még egyelőre sehol.
Aztán előtérbe kerül az ismeretlen, és nagyon is bizonytalanságban függő jövő. Vajon mit szeretnénk közösen megvalósítani, és elérni, és hasonlókat, szeretnénk-e családot alapítani, vagy egyelőre még ne rohanjunk ennyire előre, és élvezzük azt, hogy a sors, és az élet egymás mellé rendelt minket.
- Valami bánt, drágám? Rosszkedvű vagy? - figyel fel kissé különös, frusztrált viselkedésemre barátnőm, aki megérez bizonyos lelki dolgokat.
- Tudod nemrég jártam a házunkban lévő kedves, idős bácsinál, és igyekeztem beavatni őt a Windows 10 és a szövegszerkesztő programok szépségeibe.
- De hát ez nagyon rendes és szuper dolog volt tőled! Akkor mi a gond? - néz rám kíváncsian.
- Az a baj, hogy annyi éve az öreg szinte alig mutatott érdeklődést a szülei vagy akár bármelyik másik segítőkész lakó után és ez egy kissé... furcsa. Általában egyáltalán nem így szokott viselkedni. Ha érted, hogy mire gondolok?
- Bizonyára megvan rá a jó oka, elvégre elvesztette a feleségét, és ha jól értettem a családtagjai sem látogatják már! Azért ez nagyon is szomorú dolog! - halvány, de annál kivehetőbb könnycsepp jelenik meg mogyoróbarnás szemei íriszében.
Gyorsan előkapom a zsebkendőmet és átnyújtom neki. Érezni, ahogy kettőnk keze óvatosan összeér, már aprót ráz is az elektromos szikra, mintha egyek lennék.
- Fantasztikus pasi vagy! Ezt nem győzöm elégszer hangsúlyozni! - említi meg újra és újra, mintha attól tartana, hogy elfelejti. Aztán jön egy fantasztikus hír:
- Figyelj csak drágám! Tudom, hogy nem szereted a váratlan meglepetéseket, de ha nem bánod akkor szeretnék veled élni, csakhogy kipróbáljuk, hogy milyen, és hozzászokjunk egymás változékony rigolyáihoz! - És ebben a pillanatban annyira bombázó istennő egész eddig leplezni próbált kislányos szégyenlősségében, hogy arcán az egy-két eltévedt mazsolaszem szeplő is különleges egzotikumot kölcsönöz egész angyali lényének.
Később együtt sétálgatunk nem messze a Margit-szigettől, és hagyjuk, hogy a dolgok könnyed, mégis logikus következtetései ránk is hatással legyenek.
