ALAGÚT-ROMÁNC

– Erre lesz! Csak óvatosan lépkedjen a nyomomban! – vezetett egy halvány, szinte pislákoló gyertyafény lángjánál egy afféle portás, vagy recepciós emberke, holott csupán a legközelebbi szomszédja lehetett annak, akit készültem meglátogatni. – Tessék lemenni! és rögtön neki tetszik ütközni a vasajtónak! Nem is lehet eltéveszteni! Tessék! Itt van a gyertya! – Máris a kezembe adta a gyertya, és olyan gyorsan távozott mellőlem, mintha ragályos betegségem volna, ami rá is átragadhat.
Keskeny járatszerű alagútban bukdácsoltam, és tapogattam végig jóformán a teljes megtett útszakaszt miközben folyton azon járt az eszem: Vajon miért kényszerül valaki ilyen földalatti helyre? Talán taszítja a külvilág? Később negyvenvattos villanyégők kezdték derengőn, halványan megvilágítani a szurkos vaksötétet. Egyes emberek, akik vagy maguknak valók, vagy csupán mérhetetlenül sok lelki sebet voltak kénytelenek eltűrni, elszenvedni sanyargatott életük során komfortosabban elboldogulnak idelenn, mint odakint.

Újsüttető kedves barátom frissen, megborotválva, kvázi nettül fogadott kis komfortos, lakályos pinceszobájában, melyet saját készítésű ceruzagrafikái, festményei tették esztétikussá, és otthonossá.

– Fantasztikusan sikerültek a festmények! Sok szeretettel gratulálok hozzájuk!

– Oh! Hát… köszönöm szépen… - mintha a gratulációm mögött különleges, mögöttes tartalmakat vélt volna felfedezni egy kis ideig szúrós, mondhatni gyanakvó szemmel méregetett, majd egy kényelmesnek látszó fotelra mutatott, melyen tiszta védőhuzat díszelgett. Borotvált, kövérségre hajlamos arca markánsabb volt így, mint fényes nappal. Ő is helyet foglalt, de különös módon velem szemben az asztala mögött, miközben egyetlen percre sem vette le rólam a tekintetét. Kisebb bűntudatot éreztem. Hogy jövök én ahhoz, hogy megzavarjam valaki lelki békéjét, vagy harmónia iránti vágyát, amikor szemmel láthatóan jó barátom teljesen elégedett jelenlegi életkörülményeivel.

– Elnézésedet kell kérnem, hogy ilyen körülmények között kellett találkoznunk! Megértem, ha ódzkodsz az efféle sötét, sivár, és vélhetően nyomasztó helyektől, de nekem itt… sokkalta… nyugalmasabb, mint odafent.

– Semmi baj! Szeretek új embereket megismerni! – feleltem, de több ismerősöm is figyelmeztetett rá, hogy résen kell lennem, és muszáj, hogy óvatos legyek, mert új barátom több mint rigolyás. Furcsa szeszélyes viselkedéséről legendákat meséltek.

– Olvastam egy-két interjúját valamelyik színházi lap weboldalán! Egyesek azt mondják, hogy a kissé bájos, hezitáló affektáló színpadi játéka mögött valódi, megélt, komoly érzelmek rejlenek, melyeket szükséges elmélyíteni!

Néhány köszönömöt rebegtem, mert mintha kitörölték volna memóriám szakmámra vonatkozó részleteit; aztán lesütöttem szememet, és jócskán elpirultam. Csak ebben a percben fedeztem fel, hogy nem tudom mi okból, de barátom mintha folyamatosan rettegett volna szemembe nézni! Nem vagyok én egy emberevő szörnyeteg! Vajon miért esett nehezére felvenni a szemkontaktust? Gyanakvása előbb-utóbb rám is átragadt.

– Filmrendező és színész szerettem volna lenni! – kezdett bele élete történetébe, mintha egy olyan mesélő, vagy narrátor volna, akinek elsősorban az az egyedüli feladata, hogy fenntarthassa a nézők, és az emberek fokozott kíváncsiságát. – Aprólékosan megfigyelte arcom, és egész fizikai alkatom teljes vázlatát. Mintha legalább is méretet készült volna rólam venni, hogy modellt ülhessek számára. Szomorúnak tűnt, de ezt is olyan elragadó muszmulasággal, gyerekeséséggel, és naiv ártatlansággal csinálta, mintha ő is belement volna egy közöttünk kialakulófélben lévő színpadi játékba. Meg kell mondanom nagyon tetszett nekem az ilyen eltökélt, karizmatikus sokféleség, bár akkor minden bizonnyal én is igyekeztem leplezni valódi érzéseimet.

– Bizonyára Kegye szépen keres! Lássuk csak! Ha jók az értesüléseim akkor Ön négy helyen is dolgozik, és szinte univerzális feladatokat lát el a vidéki tévé szerkesztőségében is! – mondatait mintha szándékosan úgy alakította volna, hogy közvetlen, kellemes, és megnyerő benyomást tehessen arra az illetőre, aki vele szemben helyet foglalt.

Egyszerre csak tompa, telt, zaj ütötte meg a fülemet. Mintha a felszíni tömegközlekedés vérkeringése ide is minél előbb utat szeretett volna törni magának, és talán éppen ezért hallatszott olyannyira félelmetesnek.

– Elnézést kérem! Tudja itt mindig hasonló zajok vannak, bár mindent szobát igyekeztem hangszigeteltté tenni.

– Ez… nagyon… érdekes… - feleltem, bár valójában borsódzni kezdett a hátam, és meg is rémültem, hogyha segítségre szorulok akkor innét az isten se ment ki.

Kihúzta a székét, majd idegesen föl-le megtett pár lépést a szobában; úgy tűnt gondolataiba merül, mint aki saját magával, vagy az érzelmeivel viaskodik. Most láttam csak, hogy mindig lehorgasztja busa, nagy fejét, mint aki bán valamilyen bűnt, vagy vétket, amitől képtelenség megszabadulni.

– Tudja kedves művésznő a Jónás imája című előadásban még odalent Kecskeméten is fantasztikus volt, bár a helyi közösségi házban nem lehetett olyan sűrű, és tartalmas a forgalom.

Jólesőn meglepődtem, hogy valaki még emlékezhet arra a kis szösszenet beugrásomra a világot rengető deszkákon, mégis egyúttal kellemes csalódást is éreztem amiatt, hogy legalább valakinek eszébe jutott, és emlékezett ilyen apróságokra. Megérezhette, hogy mit érzek, mert elővett egy tiszta zsebkendőt, és óvatosan átnyújtotta a kezembe.

– Én… igazán… ez nagyon jólesik… sokszor köszönöm! – már megint ez a pirulás. Ha így tudtam volna pirulni, mikor randiztam párszor akkor a legtöbb pasi azonnal kitért volna a hitéből, vagy azonnal faképnél hagy.

– Tudja nekem meggyőződésem, hogy a legtöbb művészember különc, és nehezen kezelhető, mert ezt kívánja meg az emberi psziché, vagy éppen a lelki alkatuk. Mégis a legtöbb kulturális rendezvényen, gondolok itt mondjuk a Színházak éjszakájára a legtöbb művész arrogáns, flegma, és meglehetősen előnytelen arcát mutatja a legtöbb átlagos ember felé, ami miatt a személyiségüket övező dicső nimbusz hamar romba dől, ha nem vigyáznak! – arcán hirtelen feltűnt egy alig észrevehető, mégis jól érezhető emberi érzés: gyermekkori szomorúság, mely fokozatos kiábrándulással, szégyenérzettel volt párosítható.

– Nos, amennyiben számít a véleményem akkor például ez abszolút színházfüggő! A kijelentése alapján Ön csupán egy-két színházat látogatott meg, és ebből vonta le sarklatos, kiábrándító következtetéseit, de például a Karinthy-színházban azt beszélték, hogy könnyed, barátságos légkör fogadja az embert! Ez utóbbit azért tudom, mert egyetemista koromban ott töltöttem a szakmai gyakorlatom legjavát! – a csinos, és bájos művésznő úgy közölte ezt az egyszerű tényt, mint valami ősi, tehát megfellebbezhetetlen igazságot, mely nem szorulhat egyéb magyarázatra. Mégis volt valami rejtett hangulat nyílt színi, karakán bátorsága mellett, ami most megmutatkozott. Elkezdett gyanakodóbb, és félszegebbé válni ennek a különös embernek a társaságában, és ez nem hogy riasztotta volna – sokkal inkább izgalmas kísérletnek tekintette érzelmi skáláján.

A különös ember hátradőlt székében, és lemondó mosoly jelent meg száján:

– Bocsássa meg fejtegetésemet, de Ön még nagyon fiatal, és ezért tapasztalatlan! Amint halad majd kibontakozni kész karrierje meg fogja látni, hogy rengeteg sok hatás, inger fogja érni, és Önnek kell a saját döntéseit meghoznia! – mintha rágott volna valamit a nyelvén, vagy csupán megköszörülte a hangszálait. – Szerintem magácska nagyon féltékeny a bátyára! Nagyon szeretne saját gyereket, és mégis úgy érezheti magát, mintha egy egész világ összeesküdött volna maga ellen!

A művésznőben most szemmel láthatóan előbb az aggodalom, majd a gyanús ingerlékenység, felháborodás vett erőt. Teste megfeszült ruhája alatt, és mintha egy bosszúálló angyal lenne, aki lesújt a pokol démonaira, és egyéb ellenségeire, akik fenyegetik életét villámló szemekkel meredt a férfira.

– Ezt honnan tudja?!

– Kérem szépen kedves művésznő! Nyugodjon meg! Nem akartam felzaklatni! Csupán észrevettem, hogy Ön bort iszik és vizet prédikál, ha a médiában nyilatkoznia kell, talán csak azért, mert így próbálja meg görcsösen megőrizni a magánéletét, ami dicséretes. – De gondolom arra kíváncsi, hogy miért szerettem volna találkozni Önnel?!

– Igen, furdal kicsit a kíváncsiság! Mondja, miért? – indulata, és dühös hozzáállása egyetlen perc alatt semmivé foszlott. Teste ismét ellazult, és visszasüppedt nyugalmi állapotába.

– Nem tudhatom, hogy mennyire férne bele az idejébe, de szeretném, ha tartanánk egymással a baráti kapcsolatot! – az emberke hangja kifejezetten szégyellős volt, és talán ez megint csak egy rokonszenves, ellenállhatatlan vonás volt tőle, melyet engedett felfedni a művésznő előtt. – Tudja kérem azért említettem, mert a legtöbb barátom sajnos ideje korán magamra hagyott, ha szabad így fogalmaznom, és meglehetősen nehezen ismerem ki magamat a világban! – megint járkálni kezdett föl-le a helységben, és úgy árgus, kíváncsi, apró, állati szemeivel úgy várta a hölgy feleletét, mintha egyenesen az élete függne a választól.

– Nézze megtisztelő tényleg, hogy elsősorban rám gondolt, és ki sem tudom mondani mennyire sokat jelent számomra az, hogy megmutatta verseit, könyveket vett ajándékba, és valósággal elkényeztetett engem kulturális téren… de… az igazság sajnos az, hogy most ténylegesen nagyon zsúfolt, rendezetlen, totális káosz az életem, és ha nem próbálok meg rendet teremteni magam körül széteshet minden! – őszintének ható szavaiban egyszerre bujkált mélységes szánalom, megértő részvét, ugyanakkor empátia, és közvetlen kedvesség is a férfi iránt. Rájött arra, hogy már nem is emlékezett mikor lehetett ennyire saját maga, ennyire őszinte és minden szavában igaz.

A kis emberke lehajtotta fejét. Úgy tűnt bármelyik pillanatban sírva fakadhat, és akkor ennek a jelképes találkozás kezdeti jó hangulata szerte foszlik azonnal. Mivel a színésznő már jól megtanulta kiismerni az egyes emberek jellemét, és sikeresen manipulálta is őket kisebbfajta cselhez folyamodott:

– …Ez persze nem ezt jelenti, hogy a közösségi médiában, vagy privát emailen keresztül ne tarthatnánk a kapcsolatot. De meg kell értenie, hogy távolságtartó vagyok bizonyos emberekkel szemben… - az utolsó mondatot már csak halk sóhajjal merte kimondani. Úgy érezte magát, mint aki árulást követ el egy gondolattal, vagy legalább is szilárdnak mondott, emberi érzelemmel kapcsolatban. Mintha megdobbant volna szíve is, ami mindig őszinte társ volt a váratlan pillanatok idején.

Lassan felemelkedett, odament a kis emberkéhez, aki még mindig az íróasztala mögött gubbasztott, és állt; kinyújtotta hattyú-kezét, és megsimogatta a frissen borotvált, szerethető, pufók arcot. A beszélgetés végére már nem úgy távozott ebből a rejtélyes, kissé bizarr föld alatti veremből, mint egy ideges sokkal inkább, mint egy aggódó jóbarát.