MÁRCIUSI MIKULÁS-LEVÉL

A szülei azt mondták neki, hogy nyugodtan, szívbaj nélkül írhat a Télapónak egy hosszú, cirkalmas, terjedelmes levelet, mert ha valóban őszintén megmondja az igazat, akkor a Télapó egészen biztosan teljesíteni fogja minden kívánságát.

Gombócszorító türelmetlenséggel várakozott csendesen gyerekszobájában, míg megírta a több mint tizenöt oldalas levelet a Télapónak, és gondosan még azt is ráírta a levélre, hogy az Északi sarkra kézbesítsék. Bár azt egyértelműen nem tudta ráírni, hogy vajon az Északi-sarknak mennyi lehet az irányítószáma? Szándékosan nem merte megkérdezni szüleit, mert úgy is tudta, hogy erre a gyerekes képtelenségre mit felelnének. Az apja valószínűleg azt mondaná, hogy ne foglalkozzon ilyen óvodás gondolatokkal, amikor már érett, iskoláskorú, míg az anyukája azt felelné, hogy mindent csináljon úgy, ahogy neki éppen jó, aztán hátha a postás is jókedvében lesz, és kézbesíti a levelét. Persze az anyuka még azt is kikötötte, hogy ne keseredjen el, ha nem érkezik válasz, vagy viszont üzenet, mert a Télapó egész évben nagyon sok munkát vállal, és miután a föld nevű bolygó lapossága több mint hétmilliárd embert jelent, nem fér hozzá kétség, hogy bizony munkája akad bőven.

– Nyugodtan írd csak meg azt a levelet, ha szeretnéd kincsem! – biztatta, bátorította egyetlen fiát.

Megvárta, míg a szülei elmennek dolgozni. Apjával ebből a szempontból kicsit könnyebb volt a helyzet, mert éjszakás műszakban volt, és egy gyárban készített bizonyos műszaki dolgokat, így már hajnalban elment a munkába, mikor ő, és anyukája még az igazak álmát aludta. Édesanyja viszont kissé makacs, és kemény diónak bizonyult, mert mindig a lelkére kötötte, hogy mit szabad és mit nem. El ne felejtse, hogy a bélyeg és az irányítószám nélkül nem fogják kézbesíteni a levelét! És hogy mindig öltözzön melegen, mert tél ide, vagy oda – az ember könnyedén megfázhat, és mivel kiskora óta gyenge lábakon állt az immunrendszere előfordult már, hogy tartós négy hétig csak az ágyat nyomta, vagy az ágyból tanult, és olvasta a kötelező, házi olvasmányokat.

Reggel háromnegyed hétkor ment el az anyuka nagy sietve, miközben újabb cuppanós puszit nyomott pirospozsgás, pufók arcára, vigyázva, hogy össze ne rúzsozza az arcát.

– Aztán vigyázz nekem magadra, és ne keveredj bajba! Sietek haza, és hozok majd valami finomságot! – általában mindig meg lehetett vesztegetni. Egyszer egy fél csokitortával, máskor egy Pez-cukorkával, melyhez cukorkatöltő is járt. A robbanócukor volt az egyik kedvence. Csupán elengedő volt a nyelv alá tenni, és máris pukkanó, zizegni kezdett, amitől az embernek olyasféle érzése támadt, mintha egyszerre pattogna a nyelve.

Amikor kinézett a bejárati ajtó kukucskálóján, hogy tökéletesen megbizonyosodhasson róla, hogy az anyja elment dolgozni kalapáló szíve egyszerre hevesebben, türelmetlenkedve, követelőzve kezdett dobogni. „Most vagy soha!” – határozta el magát. Fölvette az előtérben méretre szabott csizmáját, ami így márciusban meglehetősen szokatlannak tetszett, mert mindenki tavaszra számított, és ennek ellenére méretes hólavina esett. Fölkötötte anyja kötötte bolyhos sapkáját, melynek két fityegő szárát mindig is utálta, mert ebben olyan idiótán, és gyerekesen festett, de mégis álla alatt kellett megkötnie, hogy le ne essen korához képest nagyra sikeredett fejéről.

Még egy végső, utolsó simítás a hosszú, kötött sállal, mely legtöbbször inhalátorként funkcionált, amikor nagyon beteg volt, és lázasan az ágyban feküdt, és miután megbizonyosodott róla, hogy mindent légmentesen bezárt, kulcsra zárta a bejárati ajtót, felvette iskolatáskáját és elindult az utcán sietve, hogy a házukhoz közeli postaládába dobhassa élete talán legfontosabb levelét. „Bárcsak a szerelmes levelek is ilyen gyorsan a kiválasztottakhoz juthatnának” – töprengett, mert nagyon tetszett neki az egyik gonosz kislány, aki folyton kigúnyolta, vagy gúnyt űzött belőle azért, mert a legtöbb versmondásnál, vagy orvosi vizsgálatnál, és a kötelezően előírt iskolai ünnepségek alkalmával rendre sírva fakadt, és olyan keservesen sírt, hogy hosszú órákig szinte senki sem tudta érdemben megvigasztalni. Ezért ilyen esetekben szigorúan el is lett különítve a többiektől.

Ahogy a méteres hóban baktatott, és megpróbált más emberek kitaposott lábnyomára lépni, mert valahol azt hallotta, hogy így kevesebb az elesés általános kockázata, és nem szenved sérülést, szinte jóleső érzéssel hallotta, hogy reccsen, hogy roppan lába alatt a hótömeg nehézkes súlya. Mintha ilyenkor kilépett volna az időből, és megszűnt volna minden, és mindenki körülötte; lehajtotta pufók fejét, mint a bűnbánó ember, akinek apró, vagy éppen kicsinyes, számtó vétkek gyötrik lelkiismeretét, melyeket még fél bevallani. Miért kellett a minap is úgy megdobálni őt valóságos hógolyózáporral, hogy majd a két szemére megvakult? Duci, hurkás háta tele volt kék-lilás májfoltokkal, amint hazaért, és levette teljesen elázott ruháit. Miért kellett őt mindig fenyegetni, megalázni, vagy megverni, mintha másoknak ez lenne az egyetlen vidámságot okozó, fesztelen kikapcsolódás? Miért nem segített neki senki? Miért mondta az apja mindig, hogy egy férfi tűri a fájdalmat, és nem mutathatja ki az érzéseit, mert akkor gyávának, és gyengének hiszik?!

Ahogy a kérdések záporoztak rá egyszer csak egy echozó, gonosz hangra lett figyelmes, amint felnézett és a lakótelepi házak sűrű rengetegében megpillantotta az egyik erkélyen ácsingózó, gonosz kislányt. Annak a kislánynak volt a barátnője, akibe ő fülig beleszeretett.

– Hé, te kis nyámnyila mulya fattya! Mi van betojtál?! Hová sietsz, vár az anyucikád?!

Nem akarta meghallani fülét, és lelkét sértő ádáz, és könyörtelen hangokat, mert neki most a legfontosabb küldetést kellett teljesítenie, ami szánalmas életénél sokkal többet jelent: célba juttatni a levelet, amit személyesen a Télapónak írt, amiben kifejti, hogy ajándékok helyet szeretné, ha soha többet nem bántanák osztálytársai, és ha a szülei sem veszekednének, szitkozódnának egymással, és helyre állhatna végre a családi béke. Még arra is hajlandó lett volna, ha zsebpénzét adja a Télapónak fizetség gyanánt, hogy mindenképpen tegyen végre rendet a felnőttek hisztizős, sokszor érthetetlen, és összezavarodott világában.

Annyira jó lett volna, ha született volna egy nővére, vagy bátya. Most akkor valószínűleg más lenne az élet. A testvére lenne a legjobb barátja. Ő lenne a példaképe, akire mindig felnézhet, és akire a szülei nélkül is mindenben számíthat. Talán segített volna neki szembeszállni a gonoszokkal, akik megkeserítették állandó jelleggel az életét, és akik miatt autó elé ugrott pontosan a tizenkettedik születésnapja előtt. Talán a testvére megtaníthatta volna a karate, vagy valamilyen önvédelmi sport alapfogásait, hogy megvédhesse magát, és úgy vágja földhöz a legnagyobb, szemétkedő gyereket az osztályban, akár egy elefántot szokás leteríteni. Talán még sohasem érezte annyira szánalmasan kiszolgáltatottnak, védtelen sebezhetőnek magát, mint éppen most.

Alig tíz percébe telt, mire hatalmasakat lépkedve a hóbuckák között fölfedezte egyik kedvenc tűzpirosszínben pompázó postaládát, amit egy fekete kovácsoltvas holló címere díszített. Eszébe jutott Hunyadi Mátyás és a Corvina-kódexek, melyekről egyszer egy könyvtár látogatás alkalmával hallott. Nagyon tetszett neki a díszes iniciálék, és a kisebb műremekszerű festmények sorozata, mellyel díszítették a kódexeket. Szívesen lett volna ő is kódexeket illusztráló szerzetes, aki egész nap üldögél a kolostorban, és minden idejét arra áldozza, hogy valami nagyszerű , páratlan kulturális szépséget hagyhasson a feledékeny történelemre. Talán egyszer majd nyolcvan évvel később az ő csontvázát is kiássák mindenre kész, kíváncsi, tudós szakemberek, és megállapítják, hogy hogyan élt, milyen nehézségekkel szállt szembe lovagias, halált megvető bátorsággal.

Elért a postaládához, és kicsiny, pufók, hurka kezecskéivel megpróbálta óvatosan becsúsztatni a tartalmas levelet a postaláda szűkös nyílásába, melybe szinte alig fért valami. Nehezen ment, mert rájött, hogy ez volt a legvastagabb, vaskos levél, melyet valaha is írt, de azért óvatosan becsúsztatta a levelet a nyíláson át, és amikor koppanó hangot hallott megnyugodott, hogy küldetését teljesítette.

A hónapok gyorsabban repültek, akárcsak az emberi érzelmek. Eljött a karácsony, és szenteste, amikor úgy nem tudott a család a vacsoraasztalhoz ülni együtt, hogy valami szánalmasan bagatell, vagy kicsinyesen abszurd, tányértörős veszekedés ne döntötte porba, a már amúgy is megtépázott gyertyafényes vacsora sivár, és örömtelen hangulatát.

A kisfiú reménykedett, és még mindig önmagának is hazudott, hogy a Télapó igenis akár pár percen, vagy órán belül, de mindenképp csodát fog tenni: szülei végre kibékülnek, és szent lesz a béke, és öröm. Végre együtt fognak örülni a tudatnak, hogy itt lehetnek egymásnak. Azonban, ahogy a percek, és órák teltek rádöbbent, hogy valami nincs rendben. Valami nagy zűr támadhatott az Északi-sarkon, vagy elromlott, és meghibásodott a Télapó szánja. Esetleg valamelyik rénszarvas lett rosszul, akit az utolsó pillanatban már nem tudtak helyettesíteni, és ezért késik az ő kívánsága is.

Amikor később az ünnepi vacsora után kiosztásra kerültek az ajándékok, és az irodalmi mesekönyvek, a félős kisfiú még mindig a bejárati ajtó felé tekintgetett félve, félszegen, mint aki még mindig vár, várakozik valakire, egy megértő, jóságos bölcsre, aki segíteni fog megoldani a problémákat, melyek talán az egész emberiséget közösen érinthetik!