A SZEROVICS LÁNYOK

A Szerovics lányokhoz – akik D-ben éltek -, szinte minden nyári vakáció, és kellemes nyaralás alkalmával ellátogatott egyik unokahúguk Melinda.
A két Szerovics lány, mintha csak két tükörkép lett volna, mely földöntúli szépségével egymásnak felelget. Nem tudni miért, de a nagy szépséges és gyönyörűséges emberekben szinte mindig kifejlődött az a kellemetlen tulajdonság, hogy csupán csak önmagukkal voltak hajlandóak foglalkozni, és ez megvesztegetett, hiú tudat őket tökéletesen ki is elégítette! Leginkább két tündöklő, és pompázatos virágsziromhoz hasonlítottak, melyek fennköltek voltak, és nemesek viszont egyik kedvenc gonoszkodó foglalatosságuk éppen ezért mások gúnyolódó fricskázása lett.
A legjobb elfoglaltságuknak azt tartották, ha – főként -, sikeres és gazdag üzletemberek, befolyásos vállalkozók fordultak meg utánuk, akiket könnyedén lépre lehetett csalni, mert nincsen nagyobb csalogatás egy mohó, és éhező férfiszív számára, mint egy üde frissülő szellőként meglebbentett huncutkás kis virágmosoly, ha az őszinte, és Igaz! Persze a Szerovics lányok – mivel ikrek voltak -, talán éppen ezért hallhatták egymás legrejtettebb, belsőben megfogalmazott gondolatait is, hogy váltogatták változatosabb körülményekhez szokottan a férfiak társaságát, mint mások az alig használt fehérneműt! Valósággal élvezték a tudatot, ha pénzesebb emberek álltak a házukhoz epekedve szerelmi lángokban megittasodva, és akár hajnalig is ott ácsingóztak egyetlen helyben, mert vonzotta őket ennek a két bestiának csábító tekintete. Persze akkor már a két Szerovics lány külön szobácskájukban rég aludni tért.
Ez a luxust sem nélkülöző, minden keleti kényelmemmel ellátott életmód nem volt terhükre! Sőt! Épp ellenkezőleg! Megszállottan egy idő után már valósággal maguk is rettegtek a szegénységtől, de egyetlen árva szalmaszálat nem tettek volna keresztbe, ha a sors esetleg úgy hozza, hogy nekik is szükséges beállniuk a családi költségvetésbe, és szükséges, hogy finomkodó, kis kezecskéiket megedze a munka! Minthogy minden nyáron megjelent Melinda a két Szerovics lány már előre dédelgette önmagában a bosszú egyik sarkalatos, megvalósítható tervét, ami alapján majd tetemesen kihasználhatják szegény, védtelenül hagyott, kicsi lánykát, anélkül, hogy bárki akárcsak sejtené, hogy mi folyik a Szerovics-féle háztartásban!
Melinda mindig adakozó, és szinte önfeledten bájos segítőkészségét valósággal ki nem állhatták, és mindent bevetettek, hogy az eredetileg eltervezett, kellemesebb körülményekről csicsergő nyaralását poklok kínjává változtassák, persze csak a maguk hallatlanul finom, és elegáns módozataival!
A Szerovics lányok mintha valami gonoszkodó hiú féltékenységgel állandóan azon morfondíroztak volna, mint a nagyon kapzsi, vagy fösvény emberek, akik még nem tanulhatták meg eléggé az adakozás jótékony, és önfeledt örömeit; azon mesterkedtek, hogy szegény Melindát hogyan lehetetleníthessék el úgy, hogy többet már ne lehessen kedve itt közöttük nyaralni!
- Alszol? – kérdezte az idősebbik Szerovics Olga a másikat Roxánát.
- Aludtam, amíg fel nem vertél! Miért? Már megint mi van?
- Valahogy keresztbe kéne tenni annak a kis páváskodó Melindának!
- Ne törődj vele! Majd kifüstölődik magától!
Egyedül Melinda aludta békés álmait a másik szobában, nem is sejtve, milyen ördögi terveket forralhatnak ellene…
Ettől eltekintve, mintha testvér hugicájukkal játszottak volna kedvükre egész nyaranta; míg kisebbek voltak, és talán cserfesebbek is, mintha sokkal jobban tudták volna a gyerekek közötti elfogadás képességét birtokolni, mely csak a játék önfeledt örömét nézi, és jószándékúan megfeledkezik arról, hogy kik játsszák az adott játékot.
Melinda másnap ahogy felkelt kis reggelivel kedveskedett a Szerovics lányoknak, akiknek már javában a hasára sütött a nap, mert kis híján elmúlt tizenegy, mire sikeredett pupilláikat felnyitniuk.
- Sziasztok, sziasztok! Hogy aludtatok? Remélem jól?
- Neked ahhoz semmi közöd sincs! Inkább nem is szólal meg! – gorombán most is inkább a nagyobbik Olga volt az, aki letorkolta, és magában élvezettel nézte, ahogy a jószándékú Melinda előbb a kezét tördeli, majd mintha valaki valami nagy igazságtalanságot követett volna el gyönyörű barna szeme fátyolosan áttetszővé válik, és megsebzett könnyek potyognak belőle.
- Nézd csak hugicám! Eltörött a mécses? A kis tökmag mindjárt sírni kezd! – ugratta Olga, és valami kélyes élvezetet talált abban, hogy gonoszkodhat ezzel az ártatlan őzikeszemű kislánnyal.
Ennek ellenére a Szerovics lányok megették jóízűen a reggelijüket, és élvezettel csak bámulni tudták, és élvezetet leltek abban, hogy szegény kicsi Melinda így megbántódhatott; leült a földre, mely ki volt csempészve, és zokogott.
Ezen a nyáron még minden úgy volt, hogy gyönyörű, és feledhetetlennek ígérkezik, de Melinda titkos álma, hogy a Szerovics lányokkal a legjobb, talán legmeghittebb barátnők lehetnek csak hamar szerte foszlott; a gúnyolódós, intrikus gonoszkodások naponta jelentősen megszaporodtak!
A Szerovics lányok fullánkos mosolyukkal egyre csak nevetni tudtak, hogy a kislány miért nem tanulta meg megvédeni magát, miért nem tanult meg kiállni a jogaiért, és saját igazságaiért? Szinte felsőbbséges elégtételt kaptak önmaguk erejétől, hogy egy náluknál kisebbet, és védtelenebbet a földig alázhatnak, és ezáltal töltekező önbizalmuk is minél inkább erőre kapott.
Egyik nap egy pufók kisfiúcska játszott látszólag teljesen egymagában egy kihalt és lakatlan játszótéren; az ember azt hihette volna bújócskázik a többi gyerkőccel, és azok most nagyon élvezik, hogy a pufók fiúcska nem tudott eléggé gyorsan elbújni, így hát nem is próbálkoztak tovább – de egyetlen gyereknek sem volt se híre, sem hamva. A pufók kisfiú nagyon szomorúan érezte magát, amiért a társai folyamatosan kinevetik testsúlya miatt, és mert sokszor majszolgatott csokoládét ki is nézték maguk közül, bár azt tudni illik, hogyha kértek tőle mindig adott csokoládét.
Melinda is sokszor sétált el a játszótér mellett, és öntudatlan figyelmes lett erre a védtelen burok-magányban a homokozóban egyedül játszogató fiúcskára; talán majdnem megegyező lehetett az életkorúk is. Barátkozós hangulatában, és mert ezáltal kicsit távol is tarthatta magát a rettegett Szerovics lányok terrorizálástól valamivel arrébb ő is leült a homokba, és egy kis halmot igyekezett építeni a megszerezhető homokbuckák halmaiból, amit ő makacsul várnak nevezett! ,,Már pedig ez lesz az én váram, és senkinek semmi joga hozzá, hogy elvegye tőlem!” – s ebben most olyan harciasnak, és határozottnak mutatkozott, hogy nem lehetett nála talpraesettebb, és szebb kis hölgy a vidéken.
A pufók kisfiú is meglátta, és smaragdzöld szemeiben a tudatos félelemmel, hogy egykori osztálytársai még a vakáció ideje alatt is visszajöhetnek, megpróbált kedvesen mosolyogni, de valahogy nem sikeredett a dolog.
Melinda pedig szorgalmasan építgette a maga halmait, és észre sem vette, de már valóságos tornyokat emelt a homokbuckákból, melyek a nyári forróság alkalmával most perzseltek, akár az izzó kvarckristályok.
- Szia, kisfiú! – köszönt kedvesen feléje. – Melindának hívnak! – megpróbált vele barátkozni, mert ha valaki, hát akkor ő is pontosan tudta, hogy milyen is az, amikor megvetik az embert! – Építsünk együtt homokvárat? Mit szólsz? – semmivel sem törődve máris közelebb merészkedett hozzá, és leült mellé.
- Én Palkó vagyok! Tessék, itt vannak a csokijaim! – azzal már nyújtotta is feléje a napfényben ezüstösen szikrázó csoki papírból a megmaradt táblának a felét, hiszen a másik felét kellemesen már elfogyasztotta. Mindig azt gondolta, hogyha ő a bizalmába fogad valakit, azzal nem tisztességes visszaélni; de ezt – főként osztálytársai hajlamos voltak könnyelműen, és rendre megszegni.
- Köszönöm szépen! Igazán kedves vagy Palkó! – a kislány, aprócska kezecskéivel máris vett egy kisebb táblát, és élvezettel, megkönnyebbüléssel majszolni kezdte, bízván abban, hogy a barátság esetleg máris kialakult közöttük.
Nem telhetett el kis idő, és már együtt örülhettek a homokhalmoknak, melyeket kölcsönös lelkesedésükben emeltek.
Később Melinda búcsút vett a kisfiútól, és hazament. A Szerovics lányok pedig el nem mulasztották volna megjegyezni, hogy hol a csudába volt Melinda, amikor ők már fél tizenkettőkor szoktak ebédelni, és nekik nem tálaltak.
- Hol voltál te kis dög? Miattad nem ettünk semmit! – ripakodott rá Olga, és a kisebbik testvér, mint valami hűséges szolga, vagy palotapincsi egyre csak bólogatott.
- Bocsássatok meg nekem, én csak játszottam! – szabadkozott.
- Elég a sok szövegből! Most rögtön tálald nekünk az ebédet, mert ha nem kapunk megmondunk apának! És ugye tudod, hogy ő milyen, ha valamit hall tőlünk? – fenyegetőzött az idősebbik, és élvezte a gonosz hatalmat, ami a hangjából árad.
- Máris, máris! – lelkesedését, és örömét, hogy még így is sikeredett megismerkednie egy kedves fiúcskával így sem tudták elvenni tőle! Még akkor sem, amikor vézna, kis lábacskáit szándékosan elgáncsolták, hogy elessen, miközben majdnem elejtette a szendvicseket, melyeket készített.