Kortárs ponyva

2018.jan.17.
Írta: Tasi83 Szólj hozzá!

Új novella

 

 

                                                                      MARÜSZÁSZ BŰNBEESÉSE

(XXI. századi mese)

 

 

A kívül-belül szőrős Sziszifusz – aki tudvalevőleg egész álló nap föl-le görgette a maga hiábavalóságának súlyosbodó szikláit le-föl a hegyre -, egyszerre csak a magasságos istenek azzal büntették, hogy teljesen lekopaszították, és ha ez nem lett volna elég, akkor itt kell még megjegyezni, hogy a megmaradt – karakánnak éppenséggel nem nevezhető -, akaraterejét is teljesen elvették! S mint a bivalyerős Sámsonnak a bibliából szerencsétlen Sziszifusznak is elszállt minden talpalatnyi ereje, ahhoz, hogy továbbra is képes legyen megtenni, és megcselekednie a gondolatait, amiket legkivált józan értelme diktált!

És ha ez nem lenne elég, akkor a tragédiák sorozatát tetéznünk kell még azzal, hogy egyik nap, megfáradva a naponta újabb, és újabb verejtékgolyókat fialó munkavégzésben gyönyörű, csilingelő nimfahangra lett figyelmes; a hegy lábánál, egy szelíd, kis völgyben forrás járta a maga bújócskáját a szelíden a kövek között, és egy halk, fátyolhangú vízesés csörgedezett, mint zuhanyrózsa le a sziklák peremén, ahol egy egzotikus szépségű nimfa Éva-kosztümben kedvére fürdőzött.

A mindig féltékenykedő, és szinte az irigységig hiú, és gőgős isten Apollón már távolról figyelte zsákmányát, mert senkinek sem engedhette meg, hogy szemét szabadon, és felelőtlen könnyelműséggel legeltesse a nimfáját, akit egyes egyedül ő maga szeretett volna nyoszolyára csábítani.

Azonban tévedett ebben az igyekezetében a lelkesülő, és szinte mindenre kíváncsi Marszüász éppen arra sétálgatott, miközben a fák zöldpikkelyes leveleiről gyűjtögette a harmatok édeskés gyöngycseppjeit, - mert tudvalevő, hogy mivel Marszüász meglehetősen torzon-borzon alak volt, és kívül-belül szőrös is, ezért szigorúan tiltva volt neki a tisztító hatású vízesés közelébe menni, nehogy még megmártózni benne.

A törékeny liliomszál-testű nimfát éppen ezért csupán távolról figyelhette, hogy Apollón gyanút ne foghasson, és ne történhessen baja!

Amint egyre közelebb, és közelebb merészkedett az elbűvölő, bájos hang irányába, észre se vette, hogy beleütközött Sziszufuszba, aki már reggel óta azon törte szerencsétlen fejét, hogy vajon még hány adag termetes kősziklát kell felcigölnie a hegyoldalon keresztül, míg végül leveszik vállairól a terhet?

- Hát te meg mit csinálsz kedves barátom?  - érdeklődött Marszüász – itt lopod a drága idődet, amelyet, hogy élveznéd, amit e könnyű halandó élet még neked tartogatni tud?

- Már megbocsáss, de bizonyára már téged is értesítettek a kegyes istenek, hogy mivel engem arra szemelt ki a végzet, hogy örökké tartón kősziklákat cipeljek föl-le a hegyen ezért engem a halandóság átka csöppet sem érinthet! – vágott vissza, kissé cinikusan Sziszifusz.

- Hát, kedves barátom…Te tudod! Mindenesetre csak nem lehet belőle akkora nagy baj, ha egy csöppet megfeledkezel a munkádról, és egy kicsit hódolsz az élvezetek bohém oltárán! Gyere csak velem - csalogatta a könnyedén befolyásolható Sziszifuszt. – Hadd mutassak csak valakit neked! – azzal huncut, és csalafinta módon, rejtélyes mosoly jelent meg Marszüász szája szögletében.

- Kedves barátom! Megtisztelő a hívogatásod, de én egyszer már eljátszottam a kegyelmes Istenek előtt a szerencsémet, így hát a magam részéről sokkal vonzóbb lehetőség, hogy fölgörgetem a hegyre még ezt a pár sziklatömböt, hátha egyszer végre kitartó szorgalmamnak eredménye is lészen! – azzal meg se várva, hogy Marszüász tovább csábítgassa a rosszra, fogta magát, és nekiállt, hogy napestig tovább szikláit is fölcipelje.

Marszüász pedig, mint valami makacs, és túlzottan engedetlen, forrófejű kamasz megfogadta magának, hogy történjen bármi ő aztán nem lesz rest, és csak meglesi az egzotikus szépségű nimfát, kerül amibe kerül!

Csöndesen lelopakodott előbb a hegyről, majd elrejtőzött az egyik terebélyes tölgyfa sudár, és óriás törzse mellé, abban reménykedve, hogy ezt a titkos rejtekhelyet egyedül ő ismeri. Azonban ebbe az erdőbe érkezett az erdők, és vadállatok fenséges istennője Artemisz is. Amint íjjal, és tegezzel éppen kedvenc foglalatosságának a vadászatnak hódolt; kissé morcos is volt, mert a vadak másik királyát, a szarvast ő sem merte lelőni bármennyire is kecsegtette a kínálkozó ajánlat egyszer csak arra lett figyelmes, hogy az egyik fa mögött halkan lapul valaki…

Észrevétlen, és nesztelen odalopakodott a háta mögé, és megragadta szőrös, és kissé piszkos füleit, amik ki tudja már mióta nem láttak tisztességes fürdővizet!

- No lám csak, vak tyúk is találhat szemet! – rikkantotta el magát az istennő, és ettől aztán csuda jó kedve kerekedett!

- Hát kérem fogadja bocsánatkérésemet, ami miatt kíváncsiskodni méltóztattam, csupán odatévedt valamelyest egyetlen pillanatra tekintetem! Testszik tudni, hogy megy ez! – mentegetőzött nem sok sikerrel a kívül-belül szőrős szatír.

- Tudod te, mit szoktam én az ilyen elkószált kis szatírokkal tenni, akik ráadásul ahelyett, hogy az egyszerű furulyázó flótázásnak hódolnának, csak úgy fogják magukat és büntetlenül az erdei nimfákat bámulják leesett álakkal?

Marszüász most alázatosan meghajtotta magát, letérdelt, mint aki valóban méltatlan, és jóvátehetetlen bűnt, és alávalóságot követett el, és onnan a földről nézett könyörögve, és nagyon szomorú szemekkel farkasszemet Artemisszel.

- Hát akkor most mihez is kezdjek veled, te pufók, szőrős szatír?! Mondd csak?! – föl-le kezdett el járkálni előtte, és látszott, hogy erősen gondolataiba merül. – Megvan! Heuréka! – pattant ki kis idő múltán agyából az ötlet. – Szólítom az én nagy és erős bátyámat, Apollónt, majd ő eldönti, hogy mi legyen a büntetésed!

Azzal fogta és bőrszíjából egy kis sípot húzott elő, és egy hatalmasat fújt bele!

Nem telt bele kis idő, és az isten Apollón aki hárfával közlekedett megjelent:

- Ki az ki szólított, amikor tudhatná, hogy így is rengeteg dolgom van! – s úgy szárnyalt szárnyak nélkül, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy az istenek repülni is tudnak! Amint megpillantotta ikerhúgát enyhén grimaszolt, és jócskán meg is lepődött, mert sehogyan sem tudta mire vélje ezt, hogy a húgának, aki mindig is jeleskedett a vadászat területén bármikor is segítségre lenne szüksége.

- Hát szervusz, hugicám! – üdvözölte. –Hát te meg, mondd csak miért kerestél?

- Szervusz, szentséges bátyám! – hajolt meg üdvözleteként liliomos fejét meghajtva előtte. – Azért kérettelek ide fölöttébb zsúfolt hétköznapodon, mert lenne itt egy kisebb probléma. Amint bizonyára már te is észrevetted, az egyik csalafinta és fölöttébb kíváncsiskodó szatír volt annyira bátor, és felelőtlen, és hogy az egyik erdei nimfát egy tölgyfa mellett meglesse, miközben az tisztálkodási szertartásának hódolt.

- Így történt ez?! – nézett farkasszemet az isten Marszüásszal, aki viszont köpni, nyelni alig tudott általános rémületében.

- Mondd csak te szatír? Elvitte a cica a nyelvedet?! Hozzád beszélek! válaszolj!

- I-igen! Magasságos, szentséges Apollón! én voltam bátor megpillantani ragyás képemmel a nimfát! De mentségemre legyen mondva csupán csak egyetlen pillanatot szemléltem meg őt, és biztosítom fenségedet, hogy semmi rossz szándék, avagy alávaló tett nem vezetett!

- Vagy úgy! – reszkírozott meg nem létező bajsza alatt egy mosolyt az isten. – És mondd csak…Tetszett a látvány?! – vonta fel érdeklődve szőke szemöldökét.

- Kérem ne vegye tolakodásnak az őszinteségemet, de én még soha sem láttam ennyire annyira lenyűgöző, és megbabonázó szempárt, mint ennek a nimfának volt! Megkérdezhetem a nevét? – bátorkodott egy kicsit közelebb férkőzni Apollón tógás lábaihoz.

- Hogy merészelsz? Még pimaszkodni mersz velem?! – s azzal rettentő haragra gerjedt, és mintha csak egy gyenge falevél lett volna úgy emelte fel keze segítsége nélkül, pusztán csak az akaratával Marszüászt a föld felszíne fölé.

A szőrös szatír úgy meglepődött ezen, hogy általános hányingere támadt, és attól tartott, ha még sokáig folytatódik a levegőben kibontakozó, kisebbfajta hullámvasút, akkor bizony nagy a valószínűsége, hogy gyomortartalmával be fogja teríteni az alatta állókat; elsősorban Artemiszt, és Apollónt.

- Fenség! Bocsásson meg, de már nem sokig bírom idefent, és nem haragudjék meg nagyon, de elkezdett liftezni a gyomrom!

Az istenség látván a szánalmas, és kissé szerencsétlen szatírt leeresztette a földre, de súlyos büntetést eszelt ki a számára! Azonban észre se vette, hogy odafönt a messzelátó hegy tetejéről – ahova tudvalevően száműzték Sziszifuszt, a hangyaszorgalmú, és éppen átka miatt halhatatlan sziklagörgető, mindent látott, ami a kis békés völgyben ez idáig történt.

- Szatír! Huncut kíváncsiságodért most kamatostul lakolni fogsz! – azzal meg se várva, hogy a halottsápadttá vált Marszüász bármit is felelhetett volna maga mentségére, pontosan annak a tölgyfának az ágára húzta fel, ahol megfigyelte néhány perccel ezelőtt az erdei nimfát! Fölhúzta, mint a nyársat, és ha ez sem lett volna elég bárkinek is, akkor szépen kezdte szőrös bundáját pengeéles késével lefejteni!

Úgy visított szerencsétlenül járt szőrös szatír, mint a kismalac, akit éppen ölni visznek! S éktelen ricsajt csapott maga körül!

- Hát te aztán megizzasztod az istent is! – fújt egy nagy levegőt Apollón. – Még nekem is bőséges munkát adsz!

Az éktelen ricsajra azonban a szelíd kék tó tükréből a bűbájos erdei nimfa kiemelkedett, és gyorsan magára öltötte leheletfinom hófehér köntösének ujjasát, majd a tett színhelyére sietett.

- Jóságos, és szentséges Apollón! – térdelt eléje, és ahogyan azt az etikett diktálja mélyen meghajtotta még vízcseppek millió gyöngyeitől verejtékező, hollófekete hajzuhatagját.

- Hogy mersz a színem elé kerülni Leukoteia! – csattant föl mérgében az isten. – Vagy téged is büntesselek meg, és szépséged elvéve ragasszalak fel az égre, mint fivérem Poszeidón tette Cassiopeiával?

- Bocsáss meg nekem nagyúr! De a legmélyebb tisztelettel kérdezem, mit vétett ez a szőrős Enkidu, hogy ily szigorú, és könyörtelen bosszúd haragja máris lesújt rá?

- Elhallgass, ha mondom, te csalafinta nimfa, mert rögvest felnégyellek, ha csak még egy árva szót is szólsz! – dörgött mennydörgésként a hangja.

- Tisztelt bátyám! Kérlek csitítsd haragodnak ádáz tüzeit, elvégre nem lenne szerencsés, ha a fürge röptű Hermész erre röpülne, és mindent Zeusz szent fülébe súgna! Nemde?!

Apollón egy ideig töprengett, miközben szegény Marszüász jócskán megkínzott, és megcsonkított, erősen vérző teste még mindig a tölgyfa erős karjaira volt fölfüggesztve, és több sebből is vérzett…

 

 

 

 

Új vers

 

 

KORKÉP ALÁ

(Prof. Druzsin Ferenc tanár úrnak)

 

Tekintélyes íróasztala fölött mint két éltes, túlvilági fejedelem:

Babits s Arany őrködött. Két próféta-hírmondó megfáradt,

kivesézett kultúr-hegyen, a komolykodó,

mégis emberség humanizmusát féltve

dédelgető Babits ahogy Rippl-Rónai értette,

s látta s a már ősz-tekintetes Arany,

ahogy kedvenc Margitszigetén üldögélt:

Oda nem illőn, szakállasan

 

várta s fogadta kora elhamarkodott rendelkezéseit,

mint a mindig szerény! – Ideges töprengéseimre – na,

vajon mit mondhatok még? – hirtelen busman-szemöldökét előttem összerántja

az irodalomtörténet színházért is rajongó, csillagszemű,

s büszkearcú eminenciása, mutató ujját töprengve arcába

 

mélyeszti, gondolataiban mereng:

,,No, ez idáig négyes amit mondott! Akarja-e folytatni?”

Mire én: ,,Tessék csak nyugodtan kérdezni!”

– s már mosolyog s vidulgat a zengő harang-torkú,

s tovább vallat, mint az ügye vizsgálóbíró:

,,Mondana egy költeményt?” – De hát oly

 

szép sok halhatatlan átlényegült sorok között hogy választanám ki az épp ideálisat,

én a szerencsétlen tébolyodott a legmegfelelőbbet?

,,Csak azt mondja előttem, ami az eszébe jut!”

– S magam sem veszem hirtelen észbe, de már regélek, mesélek:

Strófák törvénye szerint ezer furcsa, különös dolgot!

S az öreg eminenciás már

 

láthatatlan bajsza alatt büszkén mosolyog:

,,Teszik a maga olvasottsága! Az indexét csak odakint tekintse meg!”

– Azzal gyorsan elbocsát a tudás Pantheon-otthonából!

– Aznap így esett, hogy enyém lehetett az ötös jegy,

- s bár a kétkedő alázat marcangolt egyre,

mint aki bűnös s hibázott – egyre szorongatott!

Így a boldog szégyen tudatában

hogy szándékosan aznap magamat nem buktattam,

mégis sikeresnek tudhattam önmagam!

Számadás a múlt időknek

 

 

                        

I. FEJEZET

Egy kisded világot lát

 

 

Gyönyörű, csillagok mosolyaitól ékes novemberi napra ébredt a családomban szinte mindenki. Már régesrég lehullott a fák fázós karjairól a színűket váltó levél rengeteg, akár a szivárványos országút, hogy aranyló kincseiket kegyeletként az emberek kopogó lábai elé helyezzék, ezen a szép, ám hideg napon!

 Szokatlan időjárásnak nevezném, mert láttam én olyan novemberi napszakot is, amikor a debreceni fagyos szellő is fagyos gyöngyvirágok szirmaival reszketett az ablakon, és a mennyek országának könnyeit pelyhek gombócaiként vitte magával az alkonyati varázslat. S mégis ezen a napon feltűnően napos an mosolygós volt az idő.

 Egy eltévedt, s mégis meglehetősen – feltételezhetően -, a boldogságtól dülöngélő fiatal, alig huszonhat éves ember rohant a tágasnak nevezhető XVII. kerület egyik hangulatos kis kertvárosának egyik telefonfülkéjéhez: tulajdonképpen a nyolcvanas évek első felében ez volt az egyetlen nyilvános telefonfülke, amit használni lehetett, mert ez idáig nem ért ide a közművesedési hullám.

 - Halló, halló, itt Tormás úr beszél! mi van azzal a vonallal? – türelmetlenkedett szinte felindult, és nagyon is dühös hangnemben az apám Tormás Mihály, hogy vajon megszülettem - már vagy csak éppen készülődöm, hogy a biztonságot jelentő anyai öl melegét otthagyva elinduljak kicsiny, és meglehetősen törékeny életemmel, hogy felfedezzem a körülettem lévő veszélyes, de ugyanakkor nagyon is ismeretlen világot.

 Elbeszélésem ezen kis fejezetét, mégis másoktól: ismerősöktől, rokonoktól, és közeli hozzátartozóktól, leginkább drága és egyetlen szüleimtől halottam, rájuk támaszkodhattam történetemben, és persze félszeg képzeletvilágomra.

 A szülésre kiírt időbeosztásomat, hogy ilyen csúnya, és sokak számára képtelen szót használjak, bizony-bizony jócskán meghaladtattam, mert ezerkilencszáznyolcvanhárom november tizennyolcadikára kellett volna megérkeznem, de e helyett András szent napjára érkeztem meg (Azt mesélik, hogy ha András megrázza üstökét, akkor szép lesz a karácsony).

- Szerbusz drágám, kérlek egészen nyugodtan nyugodj csak meg – szólalt meg a telefon másik végén Tormásné Edit asszony az édesanyám, és megpróbálta apámat több-kevesebb sikerrel úgy-ahogy megnyugtatni!

- Éppen most szólt az orvos, hogy a baba valami miatt nem szándékozik kijönni, és így kénytelen egy injekciót beadni, hogy elősegítse a megszületést, de ne izgulj bogaram, ha megvan a trónörökös azonnal hívlak, rendben?! – Kérdezte nagyon is mesterkélt megnyugtatással Tormásné a férjét, talán sokkal inkább az volt a célja ezzel, hogy túlságosan is pattanásig feszült idegrendszerrel megáldott, és mindig állandó stresszben lévő férjét valahogyan lecsillapítsa, de önmaga lelkiismeretében biztosra vette, hogy talán nem is neki lenne szüksége fájdalomcsillapító injekciókra, sokkal inkább hitvestársának.

- Úgy látom, hogy nemsokára minden rendben lesz, kedves kismama! – nyugtatgatta ilyenkor szokásos rutin eljárással az kezelő orvos a betegét, és már készítették is a műtőt, hogy a beavatkozás a lehető legsikeresebben történjen meg, és lehetőség szerint nem legyen semmi fennakadó komplikáció.

 Édesanyám szerint pontosan egy szerdai napon tizenegy óra harminc perckor jöttem egymagam erre a tágas, és kényelmes világra, hogy törékeny létemmel felfedezzem a körülöttem élő mindennapok csodáit, és varázslatát.

A Szent Margit kórházban Óbudán kellett Tormásné Edit asszonynak befáradni, mert ide volt kiírva. Őszinte lélekkel megvallhatom, hogy nagyon sokáig abban a tudatban voltam, hogy a kórházat, melyben világra segítettek az egyik árpád házi királyunknak IV. Béla magyar király lányáról kapta a nevét, de később derült csak ki, hogy egy másik szent Katalinról van szó, aki történetesen éppen abban a században élt és tevékenykedett, mint a magyarországi Margit királylány.  

 Miközben a kezelő orvos lehetőség szerint abban reménykedett, hogy minden a konkrét rutinszerű eljárással sikerüljön, eközben otthon a XVII. kerület egyik kertvárosi hangulatos fehérre meszelt kertes házában talán nem is aggodalmas családtagok figyelték a telefon minden percben megcsörrenő csöngetését, meglehetősen feszült figyelemmel, sokkal inkább az  összegyűlt családtagok többsége úgy érezhette magát, itt bizony egy időzített bomba készül felrobbanni – legalább is ami Tormás Mihály agyi alagútjainak idegrendszereit illette.

- Na, mi van már azzal a kölökkel – szólalt meg a leendő, és szerencsés nagymama Tormásné édesanyja Borkosné Terézia asszony, aki már meglehetősen tülkön ült, mert mint mondta ezerkilencszázhatvanban, amikor ő tizenkilenc éves még szinte gyermeki fővel világra segítette önerejéből édesanyámat minden úgy ment és működött akárcsak egy jól olajozott óraműszerkezet.

- Bezzeg, amikor én még fiatal voltam – kezdett anekdotázó kedvel Borkosné Terka asszony – Én nem nyafogtam, nem siránkoztam, és nem is toporzékoltam mint a mostani fürdős, kicicomázott kiscicák, tűrtem férfiasan mert ez volt a családom érdeke, ha az én lányom – folytatta mindinkább valósággal szinte már eltorzult, meglehetősen izzó tűzhányóra jellemző vöröses arccal és nagyon is egyre hangosabban – valóban egy vérbeli Borkos fajta lány, akkor nem hagy cserben és egy huzamba kipottyantja azt a kis pondrót!

- Na, de mama, hogy mondhatsz ilyet egy tüneményes csöppségre, kicsit fegyelmezd magad, és inkább készítsd elő légy oly drága a pörköltet, mert biztosra veszem, hogy szegény lányodat nem kényeztetik el a kórházban! – kérte meg szelíd, és nagyon is udvarias gavallérok módjára Borkos Gyula a nagyapám feleségét, hogy azért a kismamának a lehető legjobban is figyelni illenék az egészségügyi fejlődésére. Ön maga egyébként segédmunkás ember volt, aki szinte mindent megcsinált amit a ház körül meg kellett javítani, vagy csak érdemes volt kicserélni!     

 Édesanyám még nagyon fiatal volt, hamvas és üde akár a virágszirmok illata, és áldott állapotban a legszebb volt, amikor megpillanthatta töpörödött töpörtyű fejem.

Azt hiszem senki nem gondoltam volna rólam, amikor megszülettem, hogy félni fogok túlságos magabiztossággal is a nagyvilágtól, és egy végtelen, és ártatlan csecsemő toporzékoló, és időnként kisebb-nagyobb dühkitöréseket produkáló hisztériás bömbölésével, és jajveszékelésével adom tudtára az idegen világnak:

- Itt vagyok, de nem tetszel nekem! Rettegek tőled! – Ami sajnos a későbbiek folyamán is egyre mélyebbre ivódott bennem, olyannyira, hogy egy idő után életem meghatározó és egyben nagyon is szerves része lett. Amikor kivettek a nővérek az inkubátor fogságából, és elhelyeztek anyám óvó karjai között, Borkosné anyai nagyanyám felkiáltott:

- Te Gyula! Nézd csak! Hogy ennek a kölöknek milyen egy elefántfülei vannak! mintha két szárnya lenne, amivel el akarna repülni innét! – lepődött meg nem kis megdöbbenésére a nővérkéknek, hiszen ha meglepődött annak általában mindig is a lehető legnagyobb nagyhangon adott számot.

- Ugyan, ugyan mama! Miket beszélsz? Majd meglátjuk milyen legény lesz, ha megnő? Nem csoda, hogy nem akart kibújni túlságosan is félhet a világtól ami körbefogja – vélekedett titkos filozófiai magabiztossággal Borkos nagyapám.

Új novella

 

 

                                           FURCSA ÁLLAPOTOK

 

 

Alighogy megszületett hosszú végesttelenek ható négyórás kemény, és túlságosan is fejfájásokat és migrénes elváltozásokat eredményező vajúdás után, és az orvos nagy nehézen elvágta a fölsebzett, és éppen ezért túltengő köldökzsinórt a boldog és madarat fogó, újdonsült anyuka mennyország pillanataiban egyesülhetett az a mindent meghatározó, és minden bizonnyal örök és halhatatlan pillanat, hogy van még miért élnie, elvégre egy újabb generációról szükséges, és muszáj gondoskodnia.

Zsurka Albert a maga három kiló nyolcvanöt dekájával, a világba kiszakadt első újszülött volt, aki kezdetben nem szándékozott fölsírni, éppen ezért az orvosok kezdetben arra gyanakodtak, hogy a méhlepény, és a magzatvíz visszamarad váladéka valószínűleg akadályozhatja a légutak szabad, és rendszerezett alagútjait ami miatt a kisfiú nem juthat elegendő oxigénhez.

- Mi a mennykű történhetett ezzel a kölökkel?! Csak nem megfulladt a köldökzsinórtól?! – volt közel a teljes bepánikolás hangulatához a sebész.

- Doktor úr! Ha szabadna egy apó észrevételt tennem! – szabadkozott készségesen az egyik renitens, kicsit közelebb merészkedve a magának való sebész látóterébe, akin most is teljes orvosi, világoszöld maszk terpeszkedett. – Szerintem foguk meg a két aprócska lábacskáit és lógassuk a levegőbe, mert a többi kollega is úgy vélte, hogy ezt így kell!

A magának való, és kissé arrogáns megjegyzéseiről elhíresült sebész, most kissé értetlen, és ostoba kifejezéssel kolleginájára sandított, s mivel az helyeslően bólongatott, rögtön odafordult az újonc orvostanhallgatóhoz:

- Feltételezem, hogy szeretné még megérni, hogy a kis szánalmas karrierjében valami lökés mutatkozzék! Igazam van?!

- Jaj, doktor úr! Én igazán… Nem úgy gondoltam… Kérem, bocsásson meg! – sütötte le, már síráshoz közeli, gyönyörűen megejtő, és bájos őzikeszemeit a növendék.

- Akkor megkérném a közeljövőben kedves kollegina, hogy az értelmi gondolkodás folyamatát kérem, minden tekintetben bízza csak egészen nyugodtan rám! – felelte diplomatikusan, s hogy bizonyos kisebb fokú hitelességet biztosíthasson a még ki nem próbált, és ezáltal meg nem valósult módszernek azonnal fejjel lefelé fordította az újszülöttet, és kicsit rázogatni kezdte!  S mit ad Isten! A placenta váladékban még jelentősen ragacsos, és ismeretlen, mégis imádnivaló emberi lény egyszerre elkezdett sírni, torkaszakadtából üvölteni, de úgy, hogy még a másik szülészeti szobából – a vastag, és tömör falak ellenére is mindenki jól hallhatta, hogy vajon mi is történhet a másik oldalon.

Ez egyet jelentett a teljes értékű győzelemmel, ami az adott arrogáns, és önreklámozó sebész rögvest a maga számlájára írt fel; ti. hogy ez a kisebbfajta procedúra egyedül az ő érdeme! Azt már mondanunk sem kell, hogy a lelkes orvostanhallgatótól még aznap valamilyen különös, megmagyarázhatatlan, és ismeretlen áthelyezési procedúra keretében meg is váltak: állítólag áthelyezték valahová egy eldugott, kis Zala menti faluba, ahol a lakósság alig harminc főből áll, és szinte csak a tátongó üresség és a semmi veszi körbe az embert, a szokásos embert próbáló pezsgős nyüzsgés helyett!

Gondolhatták sokan, akik a szülészet-nőgyógyászat osztályán megfordultak napjában többször is: úgy kellett neki, mi a csudáért nyitotta ki folyton kérdező, és felfedezni szándékozó, csicsergő száját? – Erre azonban szokásos módon az esetek nagy többségében tulajdonképpen sohasem érkezett kielégítő válasz!

Amikor aztán átmeneti jelleggel – persze azt hangoztatták, hogy pusztán, csak orvosi megfigyelési célzattal -, inkubátorok fogságára ítélték csupán pár napig, hogy minden apró, kis porcikáját megfigyelhessék, akkor már Zsurkáné is egyre-egyre kezdett bizony követelőzni, hogy hová tették már egyetlen kisbabját, mert már nagyon szeretné látni, s minek utána anyatejjel sem a szülés előtt, sem pedig azt követően egyáltalán nem rendelkezett bele kellett fogcsikorgató kényszerűséggel nyugodnia, hogy a kis Albertet egyelőre mesterséges tápszerekkel fogják táplálni, aztán majd odahaza csak esznek közösen valami finomat!

- Hát adják már ide áldott gyermekemet! – követelőzött egyre serénykedőbben.

- Azonnal kedves asszonyom, csak arra kérném, hogy nyugodjon meg, amennyiben ez lehetséges! – próbálta nem sok sikeresség mellett megnyugtatni az éppen ott posztoló fiatal ápoló. – Várjon, kérem egy kis türelemmel, azonnal utánanézek! – már fogta is sósoldatos infúziós tasakokat, amik színtelen-szagtalan színű táskákra emlékeztették az avatatlan szemeket, és máris dolga után eredt!

,,Hát ez kész vicc, ami itt folyik! Mikor mehetek már el innét?!” – futott át a gondolat az agyán.

Nem sokkal később már hozta is egy másik ápoló az újszülöttet, aki – miután látszólag tökéletesen semmit sem érthetett az adott eseményekből -, úgy bömbölgetett, és kezdte el vége-hossza nincs toporzékoló oázásait, hogy egy idő után meglehetősen kellemetlen perceket szerzett a hallójáratoknak!

- Jól van, nyugszik a baba, cssss! – igyekezett nyugtatgatni a kissé tapasztalatlan ápoló, majd amikor fiatal édesanyja karjaiba tette a kisdednek sem kellett sok hozzá, hogy megérezze édesanyja egyenletesen verő szívhangjait – s máris, mint kicserélték volna kellemesen gőgicsélt csupán, és a kezdeti ördögfiókás jellemét levetkezve egy angyali kisfiú nézhetett egyetemesen farkasszemet édesanyjával.

- Hát szia, te angyal, te kis édes, kis pocaklakóm! – s abban a felejthetetlen, és örökérvényű percben, a kismama körül szinte megszűnt minden; már nem hallotta a sok esetben rikácsoló ápolók, és orvosok néhol fület süketítő utasításait, és hangosabb mormogásait, és megszűnt végtelennek tetsző pillanatokra a városias forgalom dudáló, és tülkölő óbégatása.

Az orvos is előkerült nemsokára – hát persze, hogy azt a spanyolviasz gyárost küldték már megint – aki azt hitte, hogy akár egymaga tökéletesen kordában tarthatja az osztálydolgait, és egymaga is elvezetgetné a kórházat is akár!

- Na, hát hogy vagyunk, hogy vagyunk! – kellemetlenkedett pökhendieskedő hangjával, s máris szó szerint kiragadta az éppen jókat szundizó kisdedet a kismama karjai közül. – Csupán néhány rutin jellegű, egészségügyi vizsgálatról lenne szó kedves hölgyem!

- Már megint??? – értetlenkedett az ifjú hölgy. – Hisz nem ön említette, hogy már mindent megcsináltak, és mindent rendben találtak?! – kérdezősködött nagyon is idegesen. – Mikor mehetünk már végre haza?!

- Türelem kedves asszonyom! Türelem! Meg kell kérnem, hogy várakozzék itt nyugodtan, és ne stresszeljen, mert az komolyan megárthat az egészségének a továbbiakban! Nemsokára megjövök, és akkor majd többet megtudhatunk! – a kisded az erősen szorító, görcsös karomszerű ujjak hatására fölébredt, és megint elkezdte a véget nem érő, sorozatokban fenyegetésekkel fenyegető hisztijét, ami érthető is volt, hiszen nem érezte édesanyát.

- Megkérném kollegina, ha volna olyan szíves, és persze csak átmeneti jelleggel, de elhallgatatná ezt a rimánkodó csöppséget, mert már most százhúsz a vérnyomásom, és attól tartok, ha ez így megy tovább, akkor a továbbiakban széthasad a fejem!

- Hát, hogyne főorvos úr! Ez csak természetes! – s már gondoskodó, kicsit húsosabb ölelgető karjaiba vette, és olyan megértő türelemmel, és szerény alázattal ringatta, és közeledett feléje, mintha csak a sajátja volna.

- Lekötelezett! Most pedig – mutatott az irodája irányba -, volna szíves és követni!

- Persze azonnal megyek! – miközben követte a főorvost maga is érezte, hogy torkát hatalmas, gombócszerű idegesség fojtogatja. Mintha érezte volna belsejéig lehatolón, hogy ez lesz talán végzetes egyszerűséggel és kiszámíthatósággal utolsó munkanapja… 

          

 

Új Vers

 

 

 

ROSSZKEDVŰ BESZÉD

 

Most még egyre komorló, tejfeles labdapamacsokat,

vattacukros felhőket dédelget önmagán az égbolt.

A pufók angyalkák – akárcsak a napsugár e létezhetetlen időtől megfutnak,

elmenekülnek.

Műveltséganyagomat,

mint hangyaszorgalmú autodidakta magam kutatom

s fedezem fel,

 

beosztástól, sóvárgó fillérkuporgatásoktól

sokszor kiütést kapok – mert amit szeretnék

s amit megkaphatnék sok esetben elveszett,

vagy elfogyott már!

Túlélhető! Szám – ha ugyan még tud – csupán levegőt vesz

megrekedt mondatok előtt gagyog

s dadog.

Hazug vagyok, ha szívemet árulom el!

A létezés most szűkös kenyérkeresettel felesel

– magamban visszatérő,

túlélhető sündisznó vagyok megint,

 

s ha számla, vagy csupán csekk ha jön – az értelem nem tehet mást:

Oszt-szoroz, s ha szükség törvényt bont,

átkozódva s perelve elmémet visz még félretett pénzen

s nem kedvenc kortársak gyanúsan

vékonyka versfüzeteit – hisz a könyvtári jegy is

csupán a diákoknak s nyugdíjasoknak kedvezményes:

 

Halandó életünkkel így napról-napra fölzaklatott,

nyughatatlan idegekkel fogyatkozunk!

Bár más alakban más is bújócskázik a megalkuvás

s a bepalizás – a Lényeg nem változik, s az ugyanaz!

Húsunkat csontig-hatolón felőrli

s fölzabálja kevéske éhbérekért,

ingyen konyhák rágós mócsingjaiért,

cafatokért folytatott hiábavaló munka:

 

Hisz a tisztes bérezés egyedül az ügyeskedőknek dukál,

- fölszabadító, szép reményeknek szép sírokat ástunk,

hogy tán végleg eltemessük megmaradt álmainkat,

eltékozolt lehetőségeinket!

A pirkadat sok esetben a dolgozóban talál:

Széken ülve, megkeseredetten

álmodik még a Jelenről az alvó…

Méregkeverők c. krimi

 

 

 

HARMINCNEGYEDIK FEJEZET

 

 

Időközben Myrea is megpróbált gondolkodni, bár tisztában volt a gondolattal, hogy sajnos az emberek felszínes és szándékosan számító ,,többsége” még mindig egy ostoba, kis idióta fruskát lát benne csupán csak azért, mert semmi pénzért nem volt hajlandó megválni természetes mézszőke színű, észbontóan álló hajfürtjeitől; ugyanis, ha történetesen napjában már legalább vagy ezer, ha nem milliószor hallotta az ostobácska szőke nős vicceket azonnal hányinger fogta el, és valósággal ott helyben a legszívesebben kiugrott volna az ablakon.

,,Micsoda egy ostobaság, hogy minden szőke nőt egy kalap alá vesznek a butuska, hülye libákkal!” – gondolta ilyenkor, és mindig volt valami megfogható, és lenyomozható, belső logika kiszámított mondatai mögött.

- Szerinted étterembe menjünk, vagy jó lesz a sarki büfé? – annyira izgult, hogy a gyönyörű, kisestélyijét majdnem sikerült teljesen elszaggatnia, és ilyenkor valósággal utálta magát, és mindenkit, akivel a nap folyamán akárcsak összefutott.

- Én nem választhatok helyetted! Különben is… nem egyezik a méretünk! Én legalább jó egy fejjel magasabb vagyok mint te gyönyörűségem! – Szilvi mindig józaneszű, és kimért szava most valahogy lecsillapították. ,,Különben is mi az istennyilát izgul már ennyire – faggatta magát -, ha nem jönne össze azzal a jófej hapsival akkor sem fogja az egereket érte itatni! Majd jön a következő! Ki hallott még olyat, hogy egy szuper szexis, igazi bombázó csajszi Adonisz macsókért hullassa drága könnyeit?!” – ebben a percben, ahogy közös hálószobájuk nagy, a barnalakkozás miatt kicsit ódivatú, és nagyméretű tükre előtt állt gyönyörűen felöltözve valahogy mintha nem tudta volna megállapítani, hogy az az ,,idegen hölgyemény” akit történetesen a tükör másik oldalán lát, valóban az-e, mint aki most éppen a szemceruzával igyekszik aprólékosan megkomponált fecskefarkat sminkelni a szempilláira?

- Na, szerinted? Hogy festek?! – hangja enyhén remegő volt, és bizonytalan! - tehát még most se hajlandó megbízni önmagában aztán a legkevésbé.

- Drága barátnőm! Felnőtt, ambiciózus igazi nő vagy! Légy végre valahára önálló! – Szilvitől mindig is kitelt egy-egy jókora odamondogatás, főként, ha érezte, hogy valami nincs rendben mások háborgó, nyughatatlan lelkében. Most is, mint mindig lehetett rá számítani!

- De légyszi most komolyan! Ne hülyéskedj már! Szeretném, ha őszintén elmondanád, mit gondolsz?! – ez már több volt, mint egyszerű izgulós félelem. Valahogy, mintha egy elítélt fohásza, vagy segítségkérése lett volna a többi ember felé, hogy: ,,Hé én is itt vagyok! Figyeljetek végre rám!”

- Hát nézzük csak! Mit is tehetünk a siker érdekében! Bár szerintem a kevesebb néha sokkal több! De ha ennyire ragaszkodsz hozzá! – végigmérte női érzékeit latba vetve, míg a másik kísérleti alanyként szándékosan körbe fordult, hogy aprólékosan megnézhesse előnyösebb oldalait.

- Nos?!

- Igen! Szívecském! Szerintem az alapozó púdert és a vastagító rúzst el is hagyhatod, persze hacsak nem csókálló! De, ha előnyösen szeretnél kinézni én azt javaslom, hogy egy kis eperízű szájfénnyel tuti befutó lehetsz a pasid szemében!

- Hát akkor mire vársz még?! – szándékosan felidegesítette magát feleslegesen, kicsit hisztiskedve. – Láss hozzám végre!

Szilvinek sem kellett kétszer mondani; elővett egy eldobható újrafelhasználható, beillatosított babakendőt, és úgy ahogy volt igyekezett letörölgetni a feleslegesen túlzásba vitt sminket Myrea arcáról. Majd fogta a saját sminkkészletét; kihúzott egy vékony szemceruzát és valamivel kisebb fecskefarkat varázsolt a babonázó mogyoróbarna szemek alá, majd ezt követte a szájfény, amivel finoman végigfutott az ajkak párnázatán.

- Így ni! Készen is vagyunk! Most nézd csak meg magad! Ugye, hogy egészen más, mint amilyen volt! – fordította szembe teljesen meglepődött barátnőjét, aki szemlátomást nagyon örült, és el sem hitte a végeredményt.

- Ez igen! Micsoda dögös egy pipi vagyok! Nem igaz bébi?! – fordult körbe, és szemlátomást megvolt nagyon elégedve a végeredménnyel.

- Ide hallgass kicsi szívem! Te nem pipi, és nem bébi vagy, de egy roppant kifinomult hölgy! És bárki mást gondol, vagy odamondogat, azt nyugodtan tökön rúghatod! Megszorongatva a puha mogyoróit!

Szilvi azon kapta magát, ha kicsivel felizgatta idegrendszerét helyenként meglepően sok töltelék, és szlengszerű káromkodást tanulhatott el Annamaritól.

- Ez a te nagy napod! Semmivel se foglalkozz, csak érezd nagyon jól magad! – kívánt neki szerencsét, amint könnyű nyárias szellőként, tökéletes izgalomban lelépkedett a magassarkúban a gangos házuk márványlépcsőin. A falak még mindig visszhangot vertek, amikor sóhajként belemondta a levegőbe:

- Remélem, hogy így lesz…

 

Szinte minden évben elkövetkezik az a felemelő, és magához emelő pillanat, amikor az emberek többsége – főként akkor, ha hosszabb idejű szabadságot vett ki, vagy elutazott valahova, hogy egy kicsit önmagában lehessen, és talán tudatosabban átgondolhassa még fennálló, vagy megvalósításra váró teendőit.

Úgy volt, hogy a három legjobb barátnő immáron Milánkával az oldalukon szakavatott édesanyai szerepbe léptek, és elhatározták, hogy elmennek valami meghitt harmóniát árasztó helyre nyaralni.

Annamari kivételesen teljesen belehabarodott abba a folyamatosan csetlő-botló, állandóan bocsánatot kérő, tétovásodó mackós srácba, akinél úgy nem múlhatott el nap, hogy egy-egy figyelmes gesztussal ne küldött volna a számára egy kis édességet, vagy egy hosszabb, körülményesebb, és épp ezért tekervényesebb, és cikornyásabb szabad verset, amiről – igaz ugyan -, hogy Annamarinak fogalma sem lehetett, de valahogy gerincesebb, talán nemesebb tartást kölcsönzött a számára, hogy végre még akadnak olyan emberek a földön, akik nem csupán egyéjszakás kalandokat, és a jó szexuális ösztönök kiélvezésére gondolnak csupán, ha őt meglátják, - de megláthatták a kibontakozó virágszirmokból az igazi Nőt is, melyre minden esetben illik tisztelettel bánni, és vigyázni!

Mindhárom tisztában volt a kecsegtető gondolattal, hogy Milánka – immáron törvényesen örökbefogadott ,,nagyfiúk” is már jócskán elmúlt nyolc hónapos, és amit mindhárman nagyon szerettek volna megvalósítani az az, hogy Milánka bármilyen kellemetlen, vagy szomorú élmény is érhesse, a későbbi életében valahogy talpraesett vagánysággal állhasson ki bármiféle veszélyt!

- Csajok! Kérdezhetek tőletek valamit? – faggatózott szokásához hűen Myrea.

- Csak tessék! Parancsolj! – engedte át furfangos, amolyan jó hugica módjára a válaszadás elsőbbségi jogát Annamari.

Myrea most mindkettejüket Szilvit, és őt is karon fogta és hármasban sétáltak, miközben előttük már legalább jó utcahosszal Milánka pedálozott legújabb kis háromkerekűjével a lehető legsugárzóbb önfeledtséggel és megérdemelt boldogsággal:

- Mondjátok meg nekem, de őszintén! Semmi suskuss, meg ilyen-olyan szlenges hanta, jó?! Mi a mi közös titkunk?

- Kicsit talán kifejthetnéd bővebben is drága barátnőm, hogy mire gondolsz?

- Tudod te is! Hogy hogy a fenébe sikerült megúsznunk ezt az egész zagyvalékos, cifra életet? Majd megöl a marcangoló kíváncsiság!

- Szerintem drága barátnőnk arra gondolhatott – vette át a szót mindig bölcs előrelátással Szilvi, aki immáron párkapcsolattal rendelkező, még mindig ambiciózus, és karakán városi, modern nőként éles előrelátási képességgel rendelkezett. – …Hogy hogyan sikerült berendezkednünk a zavaros életbe, ahol minden bizonytalan, és napról-napra kénytelenek élni az emberek?

- Pontosan szívem! A számból vetted ki a szót!

- Hát kérlek, drága Mirám! Ez pofon egyszerű! Vegyünk három igazán őszinte és nagyon jófej csajszit, majd adjunk hozzájuk kellő őszinteséget, csajos vagányságot, és karakánságot, és voá la! Máris kész a titkos elixír, amitől csak úgy gerjednek a pasi szívek, és irigykedővé válhatnak a nők! – szögezte le Szilvi. Majd odakiáltott a havában futkározó, és vidáman viháncoló, már öt éves Milánkának:

- Drága Milánka! Csak óvatosan nekem!

- Azt hiszem én megfejtettem a dolgok titkát! – Annamari személyisége, amint megismerkedhetett végre egy hozzá való kedves és roppant udvarias félszeg sráccal valahogy a másik két barátnője számára különös változáson ment keresztül; mintha egyszerre csak önmaga is megnyílt volna, nyitottabbá válhatott volna, azáltal, hogy érzékenyebb, és tapintatosabb lett, hála az új fiújának, aki beavatta őt a költészet, és az irodalom rejtettebb, felszín alatti titkaiba. Sokszor előfordult, mintha telepatikus, rejtett útvonalak megközelítésével önmaguk között beszélgetnének, és úgy ízlelgetnék az egymásnak mondott szerelmes vallomásértékű szavakat, mint a mézet, vagy a betölthető Mindenség-nektárjait. Ha ehhez hasonló szépműves dumát nyomatott Annamari két barátnője tutti biztos, hogy fejét kezdte vakarni, és értetlen kifejezést vágott, mint akik azt sem tudhatják, a harmadikuk mit is beszél!

- Ne kímélj drágám! Hallgatlak! – karolt bele lezser könnyedséggel másik oldaláról Myrea.

- …Szerintem az életnek egy titka van! Minden embernek saját magának kell rájönnie arra az egyszerű törvényre, ha tetszik útmutatásra, hogy hogyan is boldoguljon benne! Tudjátok a rejtettebb módszer, amit nem lehet az iskolában is ellesni, mert azt talán a tapasztalat diktálja!

- Bölcs gondolat! Hasznos tanács! – helyeselt Szilvi.

Myrea sokkal megfontoltabb, és komolyabb lett mióta kiderült, hogy tanára azért van vele, hogy családot alapíthasson, és gyerekeket is szeretne valakitől. Megvásárolt ecsetjeit, temperáit, és hófehér vásznait mindig pedáns precízséggel igyekezett maga körül gondoskodón rendbe tenni, és kínosan ügyelt arra, hogy amíg egy-egy portrén, vagy festményen dolgozott a házilag átalakított műtermében, amit Szilvivel, és Annamarival közösen csak neki hoztak létre a lakás bizonyos lebontott, és újrarakott szobáiból örömét, és kreativitását szárnyaló szabadsággal, és valamivel elszántabb bátorsággal kiélhesse.

- Képzeljétek csak csajszikák! El sem fogjátok hinni! – már megint ebbe a kissé idiótáknak tűnő, csicsergő, kislányos lelkendezés lett rajta úrrá, valahányszor számára kedvező híreket kapott.

- Szívem! Ugye megbeszéltük, hogy nem kezded el pacsirtákként danolászni, mert a hangfekvésed egy elefántot is elijesztene! – jegyezte meg elmésen Szilvi.

- Óh! Bocsi! Ezer bocs! Csak nem fogjátok elhinni! – pirult és ujjongott egyszerre a határtalan boldogságtól.   

- Hát, ha máris így kezded, akkor azonnal kitágul számunkra is a hihetetlen képtelenség fogalma! – csipkelődött virgoncan Szilvi.

- Jól van már! Na! Tehát! – vett egy nagyobbacska, komoly lélegzetet, majd pár pillanatig szándékosan bent tartotta a levegőt, és csak aztán fújta ki fokozatosan:

- Meg nem erősített tény, de akarnak egy kisebb kiállítást rendezni a képeimből! Ja, és nem mellesleg a terhességi teszem is elszíneződött! Na, mit szóltok? – mosolygott huncutkás vigyorral.

- Hát ez nagyszerű, fantasztikus mennyire ügyesen megcsináltad! És ráadásul önerőből! Elismerésem! – ölelte melegen magához elsőként Szilvi, majd mindketten kíváncsi kritikus szemekkel Annamarit kezdték vizslatni, hisz rajta volt a jókívánságok sora:

- Jól van! Vettem az adást lányok! Leesett a tantusz! Én is gratulálok, de arra aztán várhattok, hogy mindjárt örömtáncot járok a tiszteletetekre! – őt is magukhoz ölelték, és annyira boldogok, és függetlenek voltak, akiket még a szürke, és unalmasnak ígérkező robotoló hétköznapok közönyössége sem képes eltántorítani, meghátrálásra kényszeríteni kitűzött céljaik elérése elől…

- Hölgyeim, ha megengeditek… - próbálkozott a fenntartott véleménynyilvánítás ősi jogával ezúttal Szilvi.

- Hát csak bátran, bátran öregem!

- Igen, már megvolt! Köszi! Szóval… Mit szólnátok hozzá, ha azt mondanám, hogy felesége szeretnék lenni annak a kedves nyurga-deszka srácnak, akivel mindig is együtt dolgoztam, és aki a legjobb barátom lett?! – bizakodón, szinte megint csak kislányossá átfedve pillantott a másik két hölgyre.

- Ez igen! Mire vársz még csajszi! Hát lépd meg! Gyorsan esküdjetek csak meg aztán, ha minden jól alakult… ki tudja… - lett hangja mosolygósan egyre rejtélyesebb.

- Neked mi a véleményed Annamari? – fordult feléje.

- Pont a legjobbtól kérsz randizás terén tanácsot! Hisz tudhatod, már valóságos szakértőnek számítok a magam területén, de viccet félretéve! Mi az, amit a szíved súg?

- Hát azt érzem vele kapcsolatban, hogy előbb hevesen dübörögni kezd, majd nem akar csillapodni! És már valósággal hőhullámaim is vannak!

- Az jó! Akkor nem lesz gond! És ha nem úgy alakulnának a dolgok, ne feledd én bármikor tökön, és seggbe rúghatom még helyetted is! Nekem, azt nem tiltja az égvilágon semmi!

- Előre is köszi! Akkor hát megvan a megoldás! Azonnal hozzámegyek!  

- A legjobb döntést csináltad csajszim! – lelkedzett már megint Myrea.

Mivel Annamari furcsán magába merülten hallgatta őket, és valószínűleg most ő volt az egyetlen olyas valaki, aki még egy mukkot sem szólt a két barátnő egyenesen kíváncsiskodva ránézett, mintha kérdezni akarnának tőle valamit.

- Jól van! Igazatok van! Én pedig úgy érzem, hogy megállom majd a helyemet, mint óvónő, vagy valami hasonló, és máris bepasiztam! Inkább élvezzük a kellemes napsütést! – levette hajába feltűzött napszemüvegét, és megpróbált csak a szép, és meghitt dolgokra gondolni. – ezt így is gondolta, miközben jókedvűen igaz, és mindig hűségesen őszinte barátnőibe belekarolt…  

 

                                                                     VÉGE

  

  

   

Új Novella

 

 

LÁBMASSZÁZS

 

 

Feri hozzá se mert nyúlni. Még egy ujjal se. Csupán csak érthetetlen boci-szemekkel szemlélni tudta, és figyelni, mint egy ártatlanságra ítélt kisfiú az édesanyját mondjuk fürdés közben, amint kecsesen kilép a mindent átható, perszelően fojtogató, vulkáni gőzök homályából, flotírtörölközőbe csavarja hona alatt szépen ívelt melleinek katedrális boltozatait, hamvazó dombokat, és úgy lép ki, mint egy egységesült, és földi jelenvalóságában megtestesült Dzsokonda-kép a fürdőkád fogságából. A látvány nemcsak hogy rabul ejtette, de az igaz az, hogy nem is volt kedve ettől szabadulni! Itt volt egy hibátlansággal felvértezett felnőttes, és tán épp ezért érett, felnőtt emberi test Éva-kosztümben. Kata érett teltségét átmeneti jelleggel törölközőbe rejtve szépen lehuppant a hálószobai ágyra. Hihetetlennek, és egyszerre megbabonázottnak tűnt fel ez a csodálatos Madonna kép. Katára mindig becsületes meghittséggel, és alázattal gondolt. Úgy gondolt rá, mint egy pajkos kis állatka lett volna, aki kedves apró jelentéktelenségekkel, vagy bagatellnek tetsző hiábavalóságokkal szórakoztatja őt, és soha nem fogy ki a beszédből.

De egyszerűen, és ennyire könnyelműen levetkezni, és ráadásul kissé hanyag, és divatos szexisség mellett rögvest az ágyra ülni. Ez a túlzott, kissé provokatív nyilvánvalóság több mint valószínű, hogy azonnal meglepte. Hatalmas szorongást, és rosszkedvet váltott ki hirtelen belőle. Mintha elítélt lett volna, aki a szabadulása boldog perceit is azzal töltötte volna, hogy titkos tervekkel megkeresse börtöne eddig feltérképezetlen, és egyszersmind nagyon is sebezhető pontjait! Ez volt az egyik véglet; az illúzióba vesző álomlátás, hogy majd Kata egy szép napon vele együtt fog lakni, és fölépítenek valami halhatatlan maradandósággal kecsegetőt. Valami örök érvényűt!

Kata most fürkészőn, mintha személyesen a végezet asszonya lett volna, aki orvgyilkosok módjára lecsapni készül hangtalan türelmemmel figyelte meg őt, majd szépen tagoltan megszólalt:

- Kaphatnék esetleg egy lábmasszázst?

A szék most ijedten megbillent egyensúlyát átmenetileg elvesztve alatta. Ügyetlen módon próbálta visszaállítani testével az elveszített egyensúlyt.

- Hát hogyne! Természetesen! – úgy ügyetlenkedett, mint egy kezdő zsonglőr, vagy légtornász.

- Valami baj van? – fordult oda hozzá kedvesen a másik.

- Ugyan… dehogy csak… kicsit kijöttem a gyakorlatból! – ekkora ostobaságot is ritkán mondott, de leplezni szerette volna a bájos ifjú hölgynél kezdődő, egyetemes zavarát.

- Csak egészen nyugodtan… - javasolta. – Ahogy én látom ez a vizsga is épp annyira lesz kellően unalmas és tortúrás mint az összes ilyen jellegű szigorlat. – áldozatkészen mosolygott; ebben a mosolyban nem a szánakozó, vagy együtt érző részvét fordult meg, de valami ellenállhatatlan mágikus, mágneses erő, mely öntudatlanul is arra kényszerítette a másikat hogy megszeresse ezt a földi istennőt, aki most mellette ült, és karcsún feszes lábikráinak egy kisebb kényeztetést rendelt.

Szándékosan lassan kezdte, hogy még bőven legyen ideje felmérni azokat a kisebb akupunktúrás pontokat, melyeket talán a kínai gyógymód is előszeretettel javasol művelőinek; azzal a különbséggel, hogy Ferinél most egyáltalán nem voltak kéznél tűk, és egyéb segédeszközök!

- Nem túl szoros! – próbálgatta ügyetlenül és esetlenül csak hogy kérdezzen valamit.

- Nem ez most pont jó! Istenien csinálod! Csak így tovább! – lelkendezett a hölgy. – Nem is gondoltam volna, hogy ilyen finom kezed van!

Feri valósággal a mennyekben érezte magát; hiszen eddigi életében még soha nem tudta megtapasztalni az adakozó boldogság szikráját sem, nemhogy még egy bájos, roppant csinos ifjú hölgy arra kérte volna, hogy segítsen neki lazítani! Őszintén szólva, azt sem igen értette, hogy mit jelent a ,,lazítás” fogalma.

- És mondd csak? Te mit szoktál csinálni a szabadidődben?

- Hát… izé… szóval… versekkel, meg regényekkel bíbelődöm!

- Te írsz??? – olyan pacsirtahangú ujjongással sikoltotta ezt a kérdést bele a levegőbe, mint aki most eszmél. – Nahát! Bocsáss meg az őszinteségemért, de egyáltalán nem néztem volna ki belőled!

Feri kedvesen, már érdeklődőbben fordította felé az arcát; mint akit nagyon is izgat, és érdekel egyszerre a véleménye.

- Tudod a barátnőimmel mindig is azon a véleményen voltunk, hogy te saját magaddal szemben szigorú önzőségbe menekülsz, mert képtelen vagy baráti vagy, egyéb irányú kapcsolatokat kialakítani! De most már látom, hogy igazán jólesően félreismertelek! – kedves puszit adott a másik fülig elpirult arcára.

- Tudod… ez nekem se volt mindig könnyű! – szűkszavúsága mögött mélyen megélt emberi érzelmek feszültek, és szomorkás, vizenyős zöld szeme most többet mondott minden szónál.

- Biztosan nagyon felkavart, amit eddigi életedben tapasztaltál! Úgyhogy, ha bármiben segíthetek, vagy csak kiszeretnéd magadat beszélgetni, és kell egy barát, aki szívesen meghallgat, rám mindenben számíthatsz! – megsimogatta fekete, már enyhén őszbevegyülő haját.

- Ez csudajó! Én is már őszülök, és te is őszülsz! A megélhető tapasztalatszerzés egyik konkrét bizonyítéka az öregedés! Ezáltal sokkal eszesebbek lehetünk! Vagy te nem gondolod?! – kissé fruskás megállapításnak tetszett így elsőre, mégis nagyon a lényegre tapintott. Van abban valami, amikor az ember a tartalmasan megélt életén végigtekint, mintha belekerülne egy beszippantott örvénybe, ahol a körforgásban feltárulnak előtte megélt múltjának baljóslatú emlékei, melyeket a megtörtént balszerencsés viszontagságokkal együtt kellene tisztelnie, vagy megbecsülnie!

- Igen… így húszas éveimnek a végén a családom többi tagjánál is ez a tendencia megfigyelhető!

- Szerintem roppant elgondolkodtató komolyságot kölcsönöz! Elvégre író vagy! Ezt akár még előnyösen ki is használhatnád!

- Igen… erre most hogy mondod… még nem is gondoltam, de tervbe van véve! – kissé idiótán sikeredett a bájmosolya, melyet a jótékony siker reményében feléje megeresztett.

- Jaj, ez most olyan isteni! Ez a technika! Biztos, hogy nem voltál nyári munkán a Gellért Szállóban?

- Én inkább azt mondanám, hogy éhbérért kellett egy kis hot dogos büfében melóznom a Balaton partján!

- Az is nagyon jó, mert így legalább jobban megtanuljuk értékelni a pénz fogalmát.

- Szerintem is, és egy nagyadag önállóságot kaphatunk érte cserébe, mellyel illik felelősséggel bánnunk!

- Mondták már neked, hogy veled olyan könnyű és rugalmas beszélgetni?

- Eddig te vagy az első szerencsés kiválasztott!

- Ha veled vagyok, úgy érzem, mintha nem kellene feleslegesen megjátszanom magam mások előtt! Bátran megvallhatok neked mindent szabadon, mert tudom, hogy te nem árulnál el! Annál te áldozatkészebb és nemes szívóbb is vagy!

Erre alig tudott elsőre mit felelni; olyan volt ez a kisebb felállás, mintha egy szerelmi vallomás kellős közepébe csöppentek volna mindketten, és egyikük sem tudta melyik a jobb; leplezni őszinte érzelmeiket egymás iránt, vagy mindent megmutatni de azonnal!

- Tudod… már régóta szeretném fontolgatni, csak eddig nem gyűjtöttem elegendő bátorságot, ha volna, kedved azért alkalmanként egyszer-egyszer beülhetnék egy moziba, vagy színházba? – finom hattyú-gyöngéd kezecskéit tördelte, és pirulva szabadkozott, de ez most halatlanul jól állt neki.

- Igen… szerintem is nagyon jó ötlet lenne! Csak tudod… én kicsit tartok az emberektől akik irigykedők, és gonoszak is, és csak a saját kicsinyes gondjaikkal törődnek!

- Igen, ezzel sajnos én is tisztában vagyok! De meg kellene szerintem tanulnunk felemelkedni a helyzeten nem? Ha csalódunk, vagy összetörik a szívünk egyszerre vagyunk sebezhetőek és kiszolgáltatottak! De talán éppen ez az érzékenység tesz minket emberekké, ez tesz minket elfogadóbakká és erősebbekké! Szerinted?

A fiatalember még soha nem bámulta ennyire a hölgy száját, és azon kiejtett minden mondatait; valósággal megbabonázta ennek a fogékony intelligenciának a vegyülete, melyet az imént hallhatott.

- Teljesen egyetértek veled! De éppen a legszükségesebb pillanat felismerésében kellene megtanulnunk emberekként viselkednünk azzal, hogy emberségesek vagyunk a másikkal és nem dobjuk el mint egy használt rongyot! – hangjában egyszerre vegyült bele a fájdalom, és a szomorú sebzett megbántottság.

- Én… bocsáss meg… nem akartalak felzaklatni! Nagyon sajnálom, ha bántottalak volna! Ne haragudj!

Közben kinyílt a vizsgaterem hófehérre meszelt ajtaja; úgy nyikorgott, mint egy vadnyugati kocsmaajtó, csak éppen ez egy felsőoktatási intézmény ajtaja volt; kilépett rajta egy lelkiekben tökéletesen megnyomorított fölzselézett hajú, öltönybe belebújtatott fiatalember, akit a túlzásba vitt elbizakodott magabiztossága egoista arrogánsságba hurcolt, és amint megtapasztalta a csalódottság konkrét dimenzióit, máris leszállt a földre:

- Hát ez a hapsi gyerekek! Tökre el van tévedve ami a törit illeti!

- Na, ki vele! Halljuk! Mit Húztál? – érdeklődött a többiek, akikből a népes, zsúfolt délutánra már csupán csak lézengtek.

- Hát a Görög-perzsa háborúkat meg azt az istenverte Hérodotoszt kellett elemeznem! Ezt kapjátok ki!

- Mit akarsz? Ha olvastad volna Svetoniust ezzel sem lehetne semmi baj! Tudhatod hogy ez Pityke őrmester heppije, ha az elsőéveseket azonnal megszívatja, de a második próbálkozásra már mindenkit átenged!

- Kösz gyerekek, nagyon kösz! – mérgelődött. –De apám megígérte, hogy megkapom a Peageut 407-es Kabriómat, ha most átmegyek!

- Busszal is ugyanúgy ide lehet érni! – javasolta egy látszólag értelmiségi beállítottságú szemüveges lány a hátsó sorból.

- Igen! Ezt én is nagyon jól tudod cicuka! De nekem csajozásra kell a kocsi bébi!

- Á! Vagy úgy! Hát kérlek az egészen más!

- Na, most már aztán mindegy! Kívánom ennek a szemétládának, hogy fulladjon bele a saját agyvelejébe! Szevasztok és mindenkinek sok sikert! – azzal dühösen, és feldúlt állapotával betette cuccait a fekete aktatáskájába és szomorú lelkiállapotban távozott tőlük. Valaki még utána szólt, hogy ne keseredjen, és hogy fel a fejjel, de már az sem különösen érdekelte!

Az ajtó mögül felhangzott a jellegzetes, könnyed fiatalos tanársegédi hang:

- Szuhács Ferenc és Sterz Lillát kérem!

- Hú! A francba! Ezek mi vagyunk! – a gyönyörű fiatal hölgy látszólag nagyon megijedt, mert kissé megreszketett a hangja.

- Ne félj semmitől! Majd csak lesz valahogy! Ha az esélytelenek nyugalmával lépünk a terembe nem mer bántani minket! És ha meghúz hát legalább elmondhatjuk hogy mi is megpróbáltunk!

- Igazad van! Kérlek fogjuk meg egymás kezét és sétáljunk be a bizonytalanság poklába!

Megfogták egymás kezét; Ferijé tökéletesen át volt izzadva, míg a bájos hölgy ezt is elragadónak találta ezt a kisfiús félszegséget.

Beléptek a terembe és aznap délután már csupán ők ketten voltak azok, akiket a tanársegéd úr is az elrettentést diplomáciájában részesített: így történhetett, hogy legközelebb megint csak közösen jöhetek pótvizsgázni, és örülhettek egymásnak, hogy végre sikerült dobogó szívükben is a valódi megismerés!  

 

Új Vers

 

 

FOGYATKOZÁS

 

Összekötözött a Tudat, hogy e földön aligha lehetek,

találhatok megoldással is kiutat.

Nagyobb – nem-tudom, hogyan zűrzavarba,

lét-felfordulásba:

Emlékezetem szép aranycsempéit tán jobb lett volna

végleg tisztító Léthe-habok közé vetnem;

Undorodva, tisztátalan-mocskosan ártatlanság

könnyeiben szeretnék tocsogva – míg még lehet – megfürdeni!

A megoldás kiúttalansága az mely sötétséggel megfenyeget:

 

Talán nem merek már magamra nézni se,

hogy fölpofozva fölrázhatnám a kisembert, ki legbelül Én vagyok?

Az Idő fojtogató hurkáit nem tudtam kibogozni

– Gordiuszi-csomós problémák elefánttá nagyított

bagetell-kérdések válaszokat kuncsorognak,

követelnek tőlem!

S naponta partoktól messzi,

legfeljebb Atlantisz-kegyelmekbe kapaszkodva vagyok

 

kénytelen Holnapok kiszámíthatatlanságával szembe szegülni:

harcok, küzdelmek teljes joga nélkül:

Talán békét szándékozó pacifizmusom kényszerít,

hogy mint a tudatos gyávák önmagamban is bújtassam az Egészet,

az Igazság lényegét:

Létsodródásban bezárt kagylóhéj.

– Milyen átható, túlvilági szavak

 

lennének rá képesek lelkem igazgyöngyeit héjból óvatosan

kiemelve a Nap megbocsátó kegyelme felé fordítani:

Fölszikráztatva sebezhető értékeket? –

Megpróbáltam józan gondokkal terhelten pánik hangulat-mentesen

kimerészkedni veszélyes emberforgatagokba:

Űzött tudást szomjazó értelmem!

 

Talán a boldogtalanság gyógyszere az,

mely óvja s nem ereszti az embert megvesztegetett illúziók,

kiábrándító csalódások határmezsgyéjére!

– Csöndben kell világvégig maradnom,

hogy mint finom porszem-sűrű szivárvány

s napfény lelkiismeretemen keresztül őszintébben,

megbocsátóbban s törékenyebben átvilágolhasson!

 

A borzongató, terebélyes félelem-érzet:

A tudat, hogy bármikor könnyűszerrel fenyegethetnek,

eltaposnak, agyonlőnek mindennapok

lehetséges elképzelhetőségével körbekerített,

mint tudatos épelméjűt a bérgyilkosok között!

 

Méregkeverők c. krimi

 

 

HARMINCHARMADIK FEJEZET

 

 

- A kurva Istenit! Az istenit… - roppant ideges, és halhatóan remegő hanggal szólt bele Annamari a kagylóba és közölte Szilvivel, hogy az állítólagos Nagyfőnök a szervezet feje miközben megpróbálta megmenteni az ő hitványnak, és semmirekellőnek bélyegzett életét a zsarukkal éppen tűzpárbajt vívhat ezekben a zaklatottá fajult percekben.

- Te hogy érzed… magad…? – hirtelen feltámadt ijedtségében először ezt kérdezte, majd amikor kicsivel lecsillapodott még hozzátette: - Most azonnal gyere haza! Megértetted!

- Ne hülyéskedj itt a kurva életbe, mert felnégyellek! – annyira érezte, hogy egész testében valósággal tombol az eddig lappangó idegesség, a stressz, és a felfokozott adrenalin atombomba-koktélja, úgy hogy most legszívesebben az egész berendezést, és a bútorok megmaradt törmelékeit is bátran összetörte volna, és utána lelécel. De mégsem volt ennyire könnyű a helyzet, mert ha a zsaruk bármit is kiszimatolnak, és esetleg megsejtik akárcsak a gyanú legkisebb árnyékával, hogy, hogy ő is ennek a Nagyfőnöknek a ,,vendégszeretetét” élvezhette akár még az is lehet, hogy jó mélyen elsüllyesztik a sitten legalább húsz, ha nem több évre is!

- Annamari… halló… ott vagy?! – Szilvi megpróbálta amennyire csak a fennálló, nagyon komoly helyzetben tudta megőrizni a hidegvérét, hogy egyáltalán még gondolkodni tudjon, mert tudta, ha most kiveri a balhét, vagy csak még jobban letorkolja egyik legjobb barátnőjét azzal – meglehet -, megint elijeszti, és akkor volt-nincs kölcsönös bizalom, és hűség!

- Figyelj ide! Most azonnal menj be a mosdóba, és tedd rendbe magad! – próbált nyugalmat, higgadtságot erőltetni magára Szilvi.  

- De, mi lesz… ha a zsaruk észreveszik, hogy a ruhámon is van… vérfolt?! Te jó Isten! – csak most vette észre, amint apró részletekig végigsöpört éber, ám nagyon nyughatatlan tekintettel egész aznap estés fellépő ruciján, hogy a kis miniszoknya – bár bíborvörös árnyalatban pompázott az kétségtelen, ha a diszkószerű fények rávetültek, mégis imitt-amott a kíváncsi szemek rögtön kiszúrhatták, hogy vérnyomokkal van megpikkelyezve.

- Te most ne azzal foglalkozz, hogy a zsaruk, mit mondanak? Ha bárki kérdezi, te semmiről nem tudsz semmit, és azért mentél be a mosdóba, mert hirtelen rád jött a hányinger! VILÁGOS?! – érezte maga is, hogy a hangja nem egy modern, minden élethelyzetben erősakaratú, és magabiztos nőről árulkodott – de sokkal inkább egy olyan nőnek a hezitálása, és tétlensége volt, aki még a süllyedő hajóról is nagyon szívesen kimenekítené feleslegessé vált értéktárgyait.

Annamari most mintha megértette volna a bonyolult dolgok egyszerű összefüggéseit; agyán villámként hasított át a felismert gondolat, mely szabályos szamuráj pengeként vágta le a felesleges kérdés-válaszok minden további tétovaságát: most azonnal berohan akár még a zsaruk gyűrűjén is át kell magát verekednie, hogy célba érhessen a mosdóig, és ott igenis felfrissül, és rendbe hozza magát. És talán, ha még elegendő ideje marad, akkor üzleti szintű kéjelgésen, és üzleti szintű szexuális szolgáltatásokon kívül nem vádolhatják meg semmivel! Már ha szerencséje van, és kifog egy emberségesebb bírót, vagy emberjogi ügyvédet! De ehhez pokoli nagy szerencsére lenne most szüksége!

- …Annamari? …Még ott vagy?! – kérdezte a vonal túlsó felén.

- …Azt hiszem! Miért? Mi az ördög van már megint?! – nyerte vissza, persze csak átmenetileg törékeny egyensúlyát, ha már az önbizalma romokba hevert.

- Azt akartam mondani, hogy ha a zsaruk kérdezősködnének csak azt mond el, ami feltétlenül rájuk tartozik! Oké?!

- Te most komolyan beszélsz??? Alig öt tíz perce még a fülem mellett golyózáporok süvítettek és borzalmas hangzavar uralkodott! És akkor most meg jössz ilyen egetverő baromsággal, hogy vigyázzak mit is pofázok! Tudod, mit? Húzd le magad bazdmeg! – fortyant fel, pedig Szilvi csak a legnagyobb jóindulattal megpróbált segíteni, ahogy eddig is már vagy számtalan alkalommal tette!

A vonal vége néma dermedtségbe burkolózott. Érezte ezt Annamari is, akinek mindig kicsit előbb járt a szája, és a szíve, mint az esze, így még ha nem is akarhatta volna – szándékosan, előbb-utóbb önkéntelenül is hamar sikeredett maga körül vagy felhergelnie, vagy megbántania az embereket! Érezte, hogy igazságtalan, és ebben a percben tényleg szemét volt Szilvivel, akinek egész szánalmas, és sokszor nyomorult egy életét köszönhette. Gyakorlatilag ő volt az, aki egy rendezett családi otthonhoz hozzásegítette, ahova késő éjjel mindig visszatérhetett, és ahol még akkor is ujjongó és életvidám szeretettel fogadták, ha rossz fát tett a tűzre! És akkor még neki álljon feljebb, hogy lövöldözés volt?! Bár ha kicsit jobban utána gondolt hamar rájöhetett, hogy ennek a kínos, és tragikus esemény előbb-utóbb úgy is bekövetkezett volna, ha csak a valódi Nagyfőnök, aki harcsaszerű, termetes testével éppen őt próbálta sikeresen védeni, és megmenteni más foglalkozás után néz! Csak hát az élet egyik legnagyobb tanúsága: hogy a valóban rossz dolgokból az esendő, és gyarló ember, még ha nagyon akarná sem biztos, hogy maradéktalanul, megúszva a dolgokat ki tud kecmeregni!

És most itt volt ez az összevissza kutyult istentelen helyzet, hogy mit is kezdhetne! Elhatározta, hogy hallgatni fog mindig jó fej, és segítőkész legjobb, és legbölcsebb barátnőjére:

- Figyelj csajszi! Bocsesz, ha goromba tuskó, és egy idióta voltam veled, csak tudod ez az átkozott harctéri sokk, meg minden istennyila! Akkor én… azonnal bemegyek a mosdóba, és igyekszem magam rendbe hozni, majd meglátjuk, hogy mi sül ki belőle! Figyelj csak… - itt vett egy mély, jelentős lélegzetet, mintha egyenesen kivégzésre menne -, még azt akartam, hogyha a zsernyákok lekapcsolnálak akkor… kérlek titeket vigyázzatok Milánkámra… - nem is várta meg, hogy barátnője bármit is reagálhasson az elhangzottakra; fogta magát és azonnal a lehető legkevesebb, felesleges hangoskodást, vagy neszt csapva lerakta a kagylót, és mintha mocsári szalamandra, vagy kétéltű volna kúszó hasalással megpróbálta magát láthatatlan állapotba helyezni; tudta, hogy a hátsó ajtót is most már bizonyára ellepték a zsaruk, így nem maradt más választása mint hogy – lehetőleg -, feltűnés nélkül felkeljen, és mintha csak egy átlagos hétköznap lenne, megközelítse a női mosdót, ami szerencséjére a Nagyfőnök irodájából is könnyen elérhetővé vált, mióta az öreg harcsának vizelettartási panaszai keletkeztek pár évvel ezelőtt.

A maró füsttől mely jóformán az egész helyet behálózta nem látott semmit, még mindig csak tapogathatott, és igyekezett megbecsülni minden egyes négyzetcentit.

Óvatosan apró kattanó hanggal kinyitotta az ajtót. Érezte, ahogy a nedves veríték egész testét, mintha stigma-sebek lennének elborítják, és kicsi szíve úgy dörömböl, és kattog, mintha ott helyben ki akarna szakadni! Már vagy tíz-tizenkét órája egész biztosan talpon volt, és a folyamatos maximális erőbedobás mind idegeit, mind törékeny testét jelentősen megviselte.

,,Nyugodj meg! Nem lesz semmi gáz! Csak lazán, lezseren, mint egy tökös, és vagány csajszi!” – igyekezett átmenetileg a lehető legkevésbé bátor módon megnyugtatni magát. Ha a Nagyfőnök az italbárban tartott volna legalább még egy kis tequilát, vagy wiskyt, akkor talán könnyebben ment volna, hogy tompíthassa azt az átkozott szőrszálhasogató, agyat zsibbasztó fejfájást, mely most – érezte -, valóságos tengert ostromló hullámokban tör rá de úgy, hogy valósággal majd szétszakadt a feje!

,,Ne feledd! Ha meg akarod úszni a dolgokat akkor vedd fel a halál nyugodtság álarcát, és képzeld azt, hogy nem történt az ég világon semmi, csak egészen egyszerűen bejöttél ma is dolgozni!” – s míg agyában átrágta ezeket a fontos kérdéseket, érezte, hogy valósággal úgy kellett maga után vonszolni a magassarkús lépteit, mert aprócska, egészen tipegő lábai a rettegő félelemben – bár sose mutatta ki -, tökéletesen élettelennek tűntek, és ebben az átkozott percben meg is gyökeresedtek; mint akiket szabályosan odaszögeztek a padlóhoz, hogy mozdulni is alig bírt!

,,A kurva életbe! Már régen felnőtt csaj vagy, és több farkat láttál életedben, mint azt valaha is gondoltad volna! Sőt! Már lenne egy jófej barátod is, és akkor éppen most akarsz végleg kiszállni, és abbahagyni! Na, rajta! Csak bátran! Egyik lábadat emeled a másik után!” – hallotta lelkiismeretének tétova, mégis nagyon elszánt és határázott, szinte anyatigrises hangjait, aztán megindult a női mosdó felé. Még mindig a lehető legóvatosabban cselekedett, és igyekezett úgy tüsténkedni, és rendeznie dolgait, apróbb matatásait, hogy semmi se utalhasson rá, hogy a Nagyfőnök kegyeit élvezte…

Kinyitotta a mosdó mindig makulátlan ragyogású, patyolattiszta rézgombos ajtaját – hiszen a Nagyfőnök megkövetelte, hogyha másutt nem is, vagy csupán csak alig létezett a tulajdonképpen vett higiénia -, legalább az ő irodájában és személyes budiján minden ragyoghasson a tükörtisztaságtól, és ezt olyannyira komolyan is gondolta, hogy, mint a yakuzák ujjlevágással büntette, mint az egyik legszigorúbb távol-keleti büntetési forma azt, ha csak egyetlen kisebb, hitvány, vagy egészen jelentéktelen szennyfoltot megpillantott mindig borotvaéles tekintete!

- A tiszta üzlet sikeres üzlet! – de sokszor hallotta ezt Annamari is, még mint kezdő, aztán egyre gyakrabban, ahogy fokozatosan beépült alvilági kegyeibe.

,,Semmi vész! Még alig pár lépés! Csak bírd ki! Megértetted?! Ki kell bírnod!” – úgy érezte magát, mint aki nem pár lépést tett meg – de aki legalább is -, már egy örökkévalóságnyi időt gyalogolt étlen-szomjan.

Miért nem lehetett neki is normális gyerekkora, mint a legtöbb semmirekellő, léhűtő embernek, akiknek mindig akad valami flinci-flanci kifogásuk, csak dolgozni ne kelljen?!

Soha sem értette igazán meg, hogy bár valamivel szegényesebb életkörülmények között voltak, mint a többiek, de anyának miért kellett őt alig ötéves korában beadnia az árvaházba? Amikor valahogy csak meglettek volna, és ha minden kötél szakad legfeljebb akkor is ott lehettek volna egymásnak, és bátoríthatták volna, vigasztalhatták volna egymást! Ebben a percben pusztító haragot, és egyenesen gyilkos dühöt érzett, mert most nagyon szeretett volna valakit hibáztatni, és maradék tartalékon pislákoló lelki energiáival valakinek istenesen megmondani, hogy tönkrement az élete a felelőtlenség miatt! De ha eddig nem sikerült még jobban összetörnie, és az életnek még jobban kifacsarnia, mint egy átkozott, szánalmas citromot, akkor csak azért is megmutatja, hogy erős lesz, karakán, és határozott.

,,Már csak pár lépést bírjál már ki!” – vigasztalta magát, miközben már mindene valósággal sajgott és fájt. Rájött, hogy már több órája is lehet, hogy nem evett, és apróbb, fehér foszlányokat kezdett látni a szeme előtt; mintha a tárgyakat leöntötték volna sűrű, tejfehér, tejfölös jellegű masszával! Szinte már csak botorkálni mert, miközben bizonytalan, kissé ingatag léptekkel egyelőre csak tapogatott. Biztosan leeshetett a vércukra… - gondolta.

Nagy nehezen betámolygott a mosdóba, és amilyen gyorsan csak tudta lemosta magáról az árulkodó, és mindent leleplező vércseppeket, hogy még a gyanú, és a további lehetőséges bizonyítékok leghalványabb árnyékát is biztosan elterelhesse magáról. De mi lesz akkor, ha a zsaruk majd ebbe a helységbe is bejönnek, és esetleg felfedezik, hogy valaki már járt itt mielőtt megérkeztek?!

Most pillanatnyilag nem foglalkozott ezzel; aki szerencsésen túlélt egy ilyen gyilkos, halál közeli menetet, ahol az életével flörtölt a jeges halál, és perceken múlott, hogy egy jól irányzott sebészi pontosságú lövés szíven ne találja, az inkább adjon hálát a magasságosnak, vagy akárkinek, hogy épp bőrrel megúszhatta ezt a véresen komoly kalamajkát!

Most jutott csak el tudatáig, hogy fogta a Nagyfőnök zihált, hízott ellipszisre hasonlító fejét, míg csak ki nem szállt belőle az utolsó lehelet! Hogy volt azért még valaki, aki a döntő pillanatban azt tette, amit meg kellett tennie, és bár tudta, nagyon is jól tudta, hogy egy sötétlelkű számító gazember volt a Nagyfőnök – mégis, ha ő nem lett volna akkor mellette, talán együtt feküdnének most valami huszadrangú, és a többi hullával egyetemben veszteglő jéghideg boncasztalon, miközben fejük felett azon töprengenének a törvényszékiek vajon ki húzhatta meg elsőként a ravaszt?

 

Megigazította kis miniruhácskáját, és kibotorkált a mosdóból, miután már sikeresen eltűntette az árulkodó vérfoltokat a ruhájáról; annyira nem volt nehéz dolga, mint első benyomásra tűnt, mert bíborszínű csillogó ruhácskája a vér színével beleolvadt az adott környezetbe, így legfeljebb csak egy buzgómócsing hatósági közeg, vagy egy sasszemű törvényszéki szakértő lehetett volna csupán az, aki felfedezi rajta a vér bizonyíték-nyomait! Egy percre kifújta ismét a levegőt, és igyekezett ezzel is időt nyerni, és még elszántabban, bármi áron megnyugodni.

De mit tegyen, hogy a zsaruk ne kérdezzék meg tőle: mit keresett itt? Nem! Szépen megpróbál a legnagyobb kavarodás közepette kislasszézni a dzsumbujból, és ha szerencséje van egyetlen hülye, és idióta kérdezősködés nélkül megúszhatja! Bár lelki szemeitől még így sem állt távol a börtön kaotikus rácsa.

Óvatosan, mégis átlagos, magabiztosságról tanúskodó léptekkel lépett ki a folyósóra, ahol valósággal, mint a felvert méhkaptár már mindent elleptek a nyomrögzítő fényképeszek éles vaku kattogásai, és a rendőrök minél intenzívebb, szinte vallató kérdezősködései.

- Hé, hölgyem! Jól van?! – kérdezte meg valaki, amikor meglátta még gyönyörűen felöltözve, bár már jócskán elmosódott szempillafestékkel, és sminkkel. – Kérem, fáradjon ide, megvizsgálom!

,,A rohadt életbe! Ilyen is csak velem történt meg! Miért szúrtak ki? Talán az utcai ruhámra van tetoválva, hogy utcalány vagyok, aki bárkivel elmegy egy rohadék menetre!” – csak önmagában mormogott még valamit, amit a másik nem érthetett.

- Oh! Máris! Bocsásson meg! Tudja… én a pasimat várom, és… - jobb már nem is juthatott eszébe, hiszen az még gyanúsabbá tette volna -, de mi történhetett?! – kérdezte, mint akinek gőze nincs arról, hogy mi folyt le körülötte.

- Ezt eléggé nehezemre esik elhinni! – válaszolta még mindig kimért pontossággal, ám most látván Annamari zaklatott, és kimerült állapotát aggódó bociszemekkel a nyomrögzítő fényképész.

 – Kérem, fáradjon ide, megvizsgálom! – azért ez már valamivel kedvesebben hangzott.

- Jól van! Ennyire kedves kérésnek ugyan ki tudna ellenállni?! – s már megint úrrá lett rajta a megrögzött szakmai rutin amilyen hangnemben az egyes kuncsaftjai igényeit, szükségleteit maradéktalanul kiszolgálta.

- Üljön le arra a székre, kérem! Várjon egy pillanatot, majd segítek! – azzal felemelkedett meggörnyedt, félig térdeplő állásából, lerakta a digitális fényképezőgépet, hogy megfoghassa, és eléje húzhassa a széket, és segítőkészen leültette, miközben Annamari agya valósággal azon zakatolt, hogy most azonnal le kéne lépnie, mielőtt beviszik majd kihallgatásra a rendőrőrsre, és úgy kezelik majd mint egy tetves bűnözőt!

- Semmi bajom köszönöm! Nagyon jól érzem magam! – olyan fáradt hanglejtéssel mondta ezt, hogy csak az egyszerű laikus nem szúrta ki, hogy több mint valószínű, hogy más állhat még a háttérben!

- Ha megengedi drága Hölgyem, azt majd én eldöntöm!

Ezért inkább úgy határozott, hogy átmenetileg egyelőre befogja a csicsergő száját, mielőtt még rábizonyítanának valamit.

A fényképész maga mellé vette az egyik elsősegély dobozt, melyet – valami miatt -, a biztonsági előírások folytán kivétel nélkül mindig magánál kellett tartania -, kinyitotta, és kivett egy mullpólyát, és némi orvosi alkohollal benedvesítette a gézt, hogy steril legyen, és óvatosan elkezdte letörölni Annamari behorzsolt, még mindig erősen izzó ajkairól a szájára rászáradt vért, amit valószínűleg valamelyik szokásos munkahelyi baleste közben szerzett, amiről persze meg is feledkezett.

,,De mi a jó francot kellene mondania ennek a kedves embernek, arról, ami ma este ebben a klubban történt? Mi van, ha csak azért ültette le segítséget álcázva, hogy szépen majd egyenesen a székhez bilincselhesse, és a zsaruk majd kihallgathassák?” – Tudta, hogy a gyanúsított legkönnyebb becsalogatása, ha a másik biztosítja megbízható bizalmasságáról, és átmenetig elhiteti vele, hogy őszintén a barátja! De kit érdekel ez! Egy szemenszedett baromság az egész! Inkább essenek most rögtön túl rajta és kész! De most mogyoróbarna szemébe nézett, és meglepte a közvetlenség.

A helyzetet újdonsült barátja mentette meg, aki igazat szólt akkor, amikor azt mondta, hogy megvárja majd, mikor este végez, és szépen együtt majd hazamennek!

 

Feri keveset aludt egyébként is, mert éjszakai műszakban volt, és hanyag, semmivel sem törődő főnöke különben is az összes ügyeit mindig szerette vele elintéztetni; csicskáztatni, ha úgy jobban kényelmesebb!

De most hirtelen felriadt éber kómájából; a szirénázó rendőrautók apokaliptikus vijjogása, mintha egy rossz sci-fit, vagy horrorfilmet jutatott volna eszébe, ami iszonytatóan rosszul sikerült csak azért, mert nem voltak meg a történet alapvető, szépen kidolgozott szálai; vajon mit akarhatnak egy olyan éjszakai lebujban a zsaruk, ahol mindenki bizonyos szempontból a bűnösök táborát erősíti – ha úgy vesszük -, csak nem mindegy hogy hogyan!

Hirtelen fel-le száguldó pulzusszáma érezte drasztikusan megemelkedett az idegesség és a félelem koktélkombinációjaként; tudta, hogy azonnal barátnőjéhez kell rohannia! Ha bármi történne vele – igaz még csupán a randizgatások legelején tartottak, és tiszteletből nem feküdtek le egymással -, soha sem bocsátaná meg magának!

Szabályosan átvágtatott a rendőrkordonok gusztustalan sárgaszalagos keresztmetszetén, mely arra volt hivatott, hogy – lehetőleg -, a kíváncsiskodni vágyó tekintetek elől hermetikusan elszigetelhesse a még fennálló, szabadon hagyott területeket.

Komolyan az egész bűnügyi helyszín máris úgy festett, mint egy kész csatatér. Az éjjeli szórakozóhely vörösszínű, és éppen most a világítás hiánya miatt golyó ütötte sebektől vérző, és szándékosan megvakított ablakai úgy ásítottak bele a kora reggeli órákba, mintha azt üzennék: ,,Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!”

,,Te jó Isten! Csak nem történt Annamarival is valami? Az nem lehet! Ő sokkal erősebb és stramm karakán csaj, sehogy kifogjon rajta egy kisebb csetepaté!” – futott végig agyán a negatív elképzelés. De most érezte, hogy szíve majd kiszakad a helyéből és szabályosan a rosszullét kerülgeti, ha nem láthatja, hogy újdonsült barátnője épp és egészséges a lelki megrázkódtatások ellenére is!

Átszakította a sárgafeliratú rendőrségi szalagot, mire máris egy fontoskodó, amolyan buzgómócsing, hivataloskodó és szabályzatot szigorúan betartó ügyelő rendőr máris faggatni kezdte:

- Ho, ho! Csigavér pajtás! Hova? Hova? Nem tudta, hogy a sárga szalag szigorú biztonságot szavatol, de csak akkor, ha átlépik?! Megkérném, hogy fáradjon át a szalag kevésbé veszélyes oldalára ellenkező esetben sajnos meglehet hogy le kell tartóztatnom! – még enyhe, mondhatni barátinak hangzott a figyelmeztetés a fontoskodó, kissé elhízott hatósági közeg szájából, de villanó szemében látni lehetett, hogy csöppet sem tréfának szánta a kinyilatkoztatást.

- Bocsásson meg, de a barátnőm itt melózik… és most azonnal látni akarom… mert… aggódom érte! – annyira ideges volt, hogy legszívesebben félrelökte volna, mint egy levakarható, kellemetlen tollpihét, ezt a fontoskodó ipsét az útból, aztán rájött, ha agresszív durvasággal semmire se menne, hiszen már egyébként is hemzsegő bagolyvárrá vált tulajdonképpen az egész elhagyatott kelenföldi gyárnegyed környéke.

- Hogy hívják a barátnőjét kedves uram? – kérdezte, miközben már egyik keze biztonságos távolságban az övén matatott, ahol a bilincs éppen úgy helyet kapott, mint a pisztoly. – csak a biztonság kedvéért.  

- Annamari… Annamari a neve…

- Értem! Itt várjon, és próbáljon megnyugodni! – jelentette ki ellentmondást nem tűrőn, majd átlépett az utca másik oldalára és bement az éjszakai szórakozóhelyre, a többi fontoskodó kollegái közé.

A kétségbeesett és most tökéletesen megijedt fiatalember még toporgott egy ideig, majd tudva hogy úgysem parancsolhat már a tomboló adrenalinnak, mely a véráramában egyre veszettebbül lüktetett minden ellentétét, és elveit félretéve azonnal a rendőr után loholt, mintha ő is egy lenne közülük.

A bejáratnál megint csak nyomrögzítők vakuvillogása fogadta, és többen két megtermett izompacsirta hullájánál térdeltek, hogy adatokat rögzíthessenek. Az egyik hivatalos közeg megint csak megállította:

- Hát maga meg mit akar?! Nem látja, hogy ez egy átkozott gyilkossági helyszín? He?! Megkérném, hogy az utcán várakozzon!

- Tudom! Igen! De az egyik kollegája küldött, hogy megnézhetem mi történt a barátnőmmel, aki szintén itt dolgozott…

- Türelmét kérem… - válaszolta fontoskodó, mégis rideg távolságtartással.

Annamari még mindig azon a már eléggé kényelmetlen, krómszínű kis széken csücsült, ahova a nyomrögzítő fényképész ültette, hogy elláthassa felszíni sérüléseit, és még látszó, enyhén felpüffedt arcát.

Most vette csak észre, hogy barátja a bejárat mellett, mint aki egyszerre karót nyelt, és valósággal majd felrobban a tétlen idegességtől egyedül csak rá várakozik. Semmivel sem törődve azonnal felpattant, és odarohant hozzá, amikor bal kis kezét bekötötte a bejódozott, és ezzel fertőtlenített gézzel a fényképész.

- Szia… szívem! Annyira örülök, hogy láthatlak még ebben a rohadt életben! – olyan szorosan bújt oda hozzá, mint egy valósággal megriadt kis állatka, aki a biztos védelem után kutat.

- De hát itt meg mi az istennyila történt?! – kapkodta a fejét hitetlenül a másik.  

- Majd később megígérem, hogy mindent részletesen elmagyarázok, most csak szoríts kérlek erősen magadhoz, jó?! – erősen odabújt a férfi mellkasához, és most a legkevésbé sem törődött vele, ha mások gyengének, vagy gyávának fogják tartani, hogy egy férfinél keres menedéket a világ gonoszságai elől…

- Kicsim… kicsim, de ugye semmi bajod?! – végignézte, ahogy aprócska, kecses teste valósággal reszket az átélt borzalmak remegésétől, bárhogyan is igyekszik még önmagában tartani, és tartalékolni a lelkierőt! – Hadd nézzelek! – elmosódott szemfestéke alól most fedezte fel a szivárgó könnyek fohászát; a mindig magabiztosnak látszó, határozott és erős hölgy ebben a pillanatban mintha teljesen átvedlett volna egy megrémült kislánnyá, aki legszívesebben örökké az édesanyja vigasztaló, és védelmet kínáló karjai között maradt volna, hogy ne kelljen semmivel se szembesülnie az életben, de a sors nem így akarta!

- Jól vagyok! Már minden rendben vagy, ha téged láthatlak! – észrevette, hogy ezzel a nagydarab mamlasz hapsival, mintha tényleg sokkal megértőbben, szemlátomást sokkalta kedvesebben viselkedne, mert kettejük között máris kialakult valami megfogalmazhatatlan, nagyon őszinte vallomásféle, hogy akármit elmondhatnak a másiknak, attól még ugyanúgy fogják egymást tisztelni, és szeretni!

- Ahogy én látom kicsim itt valószínűleg nagy ramazúri lehetett! – kutatón végigszáguldott aggódó tekintete a hely üvegszilánkosra tört romjain.

- El se hinnéd! – mindig gyönyörűséges, most kislányosan sebzett őzikeszemével felnézett rá, hogy erőt meríthessen, mert úgy érezte valósággal majd összeesik a fáradtságtól, és csupán tartalékaira hagyatkozhatott. – Hazamehetünk?! Kérlek… - s görcsösen a férfi karjába karolt, aki senki mással nem foglalkozva kivezette őt a szórakozóhely betört üvegű, tökéletesen romos állapotban lévő, lepusztult ajtaján…

 

 

 

 

Új Novella

 

 

ÖNZETLEN ODAADÁS

 

 

Amíg életben volt jóságos ura ketten éltek harmóniaszintű egyetértében a tágas házban, amit valamikor a férje szülei építettek. Mégcsak apróbb, bagatell szóváltás sem történt soha közöttük. Rutkó úr reggel ágyba vitte a reggelit, majd felöltözött, és elindult munkába, míg a bejárati ajtóban szenvedélyesen ifjú asszonya meg nem csókolta mikor elment, és szintén romantikus csókban forrtak össze, mikor csak hazajött. Sokat beszélgettek – főként a szépiordalom gyöngyszemeiről, és elfeledetett szépségeiről; szenvedélyes megszállottai lettek főként azon rég feledésbe merült, illetve ismeretlen, anonymus szerzőknek, akik valamiért vagy az irodalom peremvidékére vonultak önkéntes száműzetésbe, vagy pedig csupán olyan jelentéktelennek gondolta a hivatásos kritika a velük való foglalatoskodást, hogy kikopotak hamar az emberi emlékezet kútfőjéből.

Rutkó úr el nem feledkezett, hogy a fontosabb ünnepnapokat, ilyenek voltak többek között, minden születés – és névnap, házassági évforduló, illetve a többi ünnep valamilyen apró csekélységgel ne örvendeztesse meg Klárika pedig mindent elkövetett, sőt, még annál többet is, hogy férje átmenti pesszimista, és búskomor lelkét lehetősleg mindig szivárványszínbe öltöztesse, és boldogítsa.

Sokszor elfigyelte, hogy bár valójában alig értett valamit a konyhakerti növénytermesztéshez, mégis Rutkó úrból vált a legfigyelmesebb, és leggondoskodóbb kertész, akit csak eddig megismerhetett.

- Édesem! Talán jobb volna, ha fölvennéd magadra a szalmakalapodat, mert a végén még napszúrást kapsz! – sokszor megesett, hogy hattyúkezecskéit úgy tördelte, mintha egyenesen szét akrná roppantani azt idegeskedéseiben. – Kérlek, nagyon vigyázz magadra! – s addig el nem mozdult a konyhakert mellől, amíg ura be nem fejezte az aznapra betervezett palánták, és egyéb növények gondozását, ültetését, vagy akár permetezését.

A Rutkó portán bizony aligha látszhatott volna meg, hogy nincsen férfi a háznál; mégha kicsit esetlenül, és tapogatózva halladhatott is Rutkó úr a maga sokat olvasott gondolkodásával, és pallérozott, folyamatosan új dolgokban készenlétbe állított elméjével azért szépen kicsinosítgatta háza tájékát, hogy nyugodtan kiírhatta volna a háza elejére is: ,,Tiszta udvar, rendes ház!”

Klárika sem félt a munkától; egy kis falusi közösségből vetődött a fővárosba, ahol az emberek számára szentségnek számított a jól elvégzett munka, és mindennap úgy térhettek nyugvóra, hogy aznap is cselekedhettek valami lényegretörőt és fontosat. Ha csirkét kellett végni, vagy tehenet megfejni azt is könnyedén elvégezte volna, mint olyan hétköznapinak számító, rutin feladatokat, melyeket, ha vidéken cseperedik az ember könnyen megtanul.

Nem így Rutkó! Amikor valamelyik szomszédja nem volt rest és elkezdte neki pedzegetni, hogy szívesen látná valamelyik közelgő disznótoros mulatságán, akkor kellő, udvarias visszautasítással Rutkó mindig elhárította magától a kitüntető tisztet, hogy elsőként márthassa böllérkését a fiatal, és mázsás malac nyaki vénéjába. Márha csak meghallotta szegény malac halálsikolyát a hátán is borsodzni kezdett az isten hidege.

- De szívecském! Ne izgasd feleslegesen magadat! – estefelé bebújtak az ágyba, és ekkor a fiatalasszony nem győzött ura kedvére beszélni -, te is tudod drágám, hogy a többi szomszéd nem ismer úgy téged, mint én! Szerintem egy aranyember vagy, felbecsülhetetlen kincs! – Rutkó lelke mélyén nem különösebben szerette azt, ha nagyon sokat fényezik, és csinosítgatják képességeit, és egoját, mert így magánakvalónak, és arrogánsnak tetszhetett, de kétségtelen, hogy imádott feleségének mindig sikerült sikeresen felrántania benne a gyenge lábakon álldogáló önbizalmat, amire szüntelen szinte mindennap szüksége is volt!

- Jaj drágám, drága vagy, mint mindig! De felettébb nem kedvelem, ha a hátam mögött összesúgnak-búgnak az emberek, hogy: ,,Nézzétek csak! Már megint itt van az értelmiségis bájgúnár!” – kicsit megtörté vált ilyenkor a hangja, mint aki szándékosan sajnáltatni szerette volna magát, és ezt a nemes tulajdonságát szinte már olyan briliáns tökélyre fejlesztette, hogy kiélvezni minden önbizalomhiányos előnyét.

-Szerintem meg ne foglalkozz velük! Jobban jársz, mert így csupán önmagadat emészted! – Klárikának mindig volt egy-egy elmés, és bölcs tanácsa, amivel nem csupán megnyugtatta a fölborzolt, nem ritkán pattanásig feszült idegeket, de el is tudta altatni a másik félben a további kételkedő kételyeket, ami különösen jót tett az házasságuk szenvedélyének további megőrzésében.

A nyár csak nem akart elmúlni; pedig már jócskán bennejártak az őszben, és erősen közeldtek a tengerifosztó októberhez, és még mindig olyan párásak, fülletegek voltak sokszor az éjszakák, hogy aludni is alig lehetett. Szinte gőzt köpült az egész világ.

Rutkó úr egy műszaki szakkönyv segítségével próbálta meg elsajátítani a kerítésfestés minden csinját-bínját; előbb rozsdakefével, melyen nem fekete, pamutszőrök borzolódtak, de sűrű, vashúzalok gondosan letisztogatta a kerítés egész felületéről a rozsdát, és az oxidáció kellemetlen melléktermékeit, valamint a megmaradt, régi festéktörmelékeket, majd ezt követte az alapozás. Előbb csak egy réteggel operált, majd amikor azt is szépen, egyenletes felvitte következhetett a többi festékréteg egyenletes ütemben való felvitele a vasból készült kerítésre. A fiatalasszony pedig ott állt mellette, és szó nélkül abban segített amiben csak tudott. Ha például vonalról túlra ment a festék nem győzte biztatni, hogy neki már így is nagyon tetszik az adott színösszeállítást, és hogy nagyon büszke rá, ha pedig az alapok nem stimmeltek azt felelte, hogyha megszárad a festék legfeljebb majd mégegyszer átkenik, meg hogy nem olyan nagy dolog!

Ahogy Rutkó a kerítésen ügyeskedett észre se vette, hogy a fiatalasszony mintha lépre menne, orvul hátulról átfogja uszógumis derekát. Olyan gyöngéden, és megértő óvatossággal ért hozzá, hogy Rutkó először csak azt hitte, hogy rászállt valamilyen aprócska bogár a derekára, és az most ott jól érzi magát:

- Hogy az én kis mackóm, már most milyen ügyes! Nahát! Elismerésem! Nagyon büszke vagyok rád! – s megadóan megcsókolta férje enyhén festékpöttyös orrát, majd száját.

- Köszönöm kincsem! Ez igazán nagyon jólesik! – folytatta a megkezdett munkáját, mert az aznapi meterológiai előrejelzés sem kecsegtetett semmi jóval; tekintettel estefelére erős, heves zivatarokat jósoltak, és most legalább előnyösen tesztelhették a gyorsan száradó festék garanciáját.

- Szívem, mindig aranyos vagy, de ezt minél előbb be kéne fejezni, mert gyülekeznek a fellegek!

A fiatalsszonynak mindig imponált, ha egy férfi tudja mi a dolga, és helyén van a szíve. Megfogta ő is a számára kikészített ecsetet és továbbra is dolgozott; gyönyörű, szalmaláng haját előnyös kontyba fonta, és egy helyes kis kendő alá rejtette, amit bátran összefestékezhetett.

A kellemetlenkedő viharra sem kellett olyan sokat várakozni; hirtelen, és váratlan orvgyilkos mozdulatokkal cserkészte be védtelenül hagyott áldozatait, és bőséges jégáldást is ígért. Az ég egyszerre csak elkomorult, és olyan sötét lett hirtelen, mintha az ember egy végtelen, fekete lyukmederbe zuhant volna teljesen vakon, és láthatatlanul. Úgy recsegett, ropogott a horizont alja, mintha haraguvék a magasságból valaki, akit az emberek megsértettek…

- Talán jobb lesz, ha sietünk drágám, mert már a nyakunkon van a vihar! – azzal olyan gyorsan kezdte bemázolni a megmaradt kerítés vasoszlopait amilyen gyorsan csak tudta; ő is tudta, hogy most már kevésbé számíthat előnyös esztétikára, és szépségre munkáját illetően, mert itt már mindketten a túlélésre játszanak.

- Drágám! Szerintem hagyjuk a fenébe, míg elvonul a vihar! – így az asszony -, ezzel csak saját magunknak ártunk! Rutkó úrnak viszont megvolt az az megint csak imponáló, és előnyös tulajdonsága, hogy sohasem szeretet félbehagyott dolgokat maga után hagyni. Így hát tovább folytatta a munkát.

Az ég pedig egyre kellemetlenkedőbb villámpörölyöggel bombázta őket, és amikor végleg bemérgesedett már jégesőt is zudított rájuk.

Már csak az utolsó simítás volt hátra: mindketten tudták és megérezték a pillanat ünnepi súlyát, melyben létrehozhatnak valamit egyedit, és talán kivételeset is, mely egyedül csak rájuk jellemző!

- Végre kész! – adta ki a parancsot a férj. – Most aztán futás be a házba, mielőtt még komolyabb bajunk történik.

A komolyabb bajra nem kellett sokáig várakozniuk; másnap Rutkó heves hányingerre, és fojtogató szívszorításra ébred, már kora hajnalban; úgy érezte magát, mintha egy egész megvadult elefántcsorda döngetne végig mellkasán, és heves légszomj is környékezte, de ifjú feleségének már nem mert róla szólni, hiszen olyan édesdeden aludta békés álmait.

Még szerencse, hogy a fiatalasszony éber alvó volt, és azt is meghalotta, ha egy tű leesik valahonnét.

- Szívem… drágám… mi a baj?! – félelem költözött a hangjába, de tudta azt, hogy ebben a pillanatban főleg muszáj erősnek, és szilárdnak maradnia. – Mi a baj, életem???

- Jaj… drága… nem… nem kapok… levegőt! – fején szabályosan megdagadtak az erek, és előbb fullasztóan vörös, majd mély lila színárnyalatot öltött a feje, amiből arra lehetett következtetni, hogy ennek az embernek fájdalma van, és mélyen szenved.

- Máris hívom az orvost! – amilyen gyorsan csak tudott kikelt az ágyból. Most még az sem különösebben érdekelte, hogy jóformán csak egy fehér pongyola takarta gyönyörű testét, hiszen olyan füllleteg volt az idő. Berohant a nappaliba, fölkapta a kagylót és riasztotta a mentőket, akik fél óra után tudtak csak megérkezni. Már nem emlékezett, hogy autóvezetési tanfolyamon-e, vagy másut tanulhatta az elsősegélynyújtás módszereit, és az újraélesztési praktikákat, de most egyszerre agya kitisztult, és világosan látta maga előtt a rá váró feladatokat, összefüggéseket.

Lefektette férjét a padlóra; nehezen ment, mert az ő alig hatvankét kilójához egy száz kilós embert mozgatni, és vonszolni, még mindig nagyon nehezen ment, mintha egy sirálynak kellett volna egy vizilovat istápolnia. Mégis az a fajta emberi gerinces tartás, ami ebbe a törékenységre szabott, gyönyörű, és karcsú asszonyban ezekben a sorsdöntő percekben megszületett igazán dícsértet érdemel. Egymaga fektette fel a díványra, és igyekezett mesterséges légzésben részesíteni az orrán keresztül, amíg a mentők meg nem érkeznek.

A legnagyobb csúcsforgalommal rendszerint mindig az a baj, hogy az ember sohasem tud megfelelő időpontot mondani arra vonatkozólag, hogy mikor érkezik meg pontosan az adott helyszínre, a körülbelüli időpontokat pedig rendszerint senki sem tartja be.