Kortárs ponyva

2017.sze.22.
Írta: Tasi83 Szólj hozzá!

Új vers

 

LÉPKEDÉS A HOMÁLYBAN

 

Nem lettem okosabb se bátrabb! – Sírás hisztériás kétségbeesés

folyvást megrázza testem szerkezetét

– ha hirtelen mozdulok, török s zuhanyrózsák könnyező

fogságában egyedül merek csak sírdogálni!

A Világ göcsörtös eszmékkel még egyre ellenáll

s hiába szeretnék elmével függetlenedni – szabadságoltatni

a kötelező társadalom konvenciókat – Nem lehet!

 

Mert a becsületes ember is napjában fölveszi a kenyérkeresetet

s nyolc-tíz alkalmi munkaidő után megtöretik,

önmaga is sebezhetősége oltárán!

Lemoshatatlan árnyékoknak látszanak

szemedben a fényes üveggolyók;

bolygó-nagyságú könnyek. – A tehetetlen önsajnálat keres,

tapogat kiutat egyre,

s bárhogy próbálkozik mint irgalmat könyörgő csak nem talál!

 

Tétován töprengünk egyre,

kik naponta hajnali ötkor mint elítéltek kierőszakoltatunk

kötelesség korbácsaival kényelmes, óvó ágyainkból!

Ha tükrök fenekére nézünk: Önsajnálatunk is szemünkbe köp,

büszkeségünk tyúkszemünkre lép!

– Végigárad mint a szennyeződés bennünk,

s fennhangon ironikusan megkérdjük magunkat:

 

,,Csak ennyit tehettünk?!” – S a gyereknek fél hagymavéget,

madárlátta eleséget, mint kegy-ajándékot odalökünk,

- hisz megkeseredett arcunkra lett tetoválva a szégyen-bélyeg:

Ha nem vigyázunk az elmaradt számlák,

fenséges rezsi-kazlak házunkat is elsodorhatják!

 

S érezzük önmagunkban, hogy a munkánk becsülete

manapság azért veszett el,

mert valamit önmagában elfelejtett megkeresni

s tán újra felfedezni az Ember: Ha minden igyekezet,

küszködés s akarat sárgaföldet gazdagítja is

– kihúzni illik önmagunkat, s humánum elkötelezett

meggyőződésével lépkedni tovább homályos jövendők felé…

Új novella

 

                                                FELÜLÍROTT PARANCS

 

 

A kora esti órákban – tekintettel a nap utolsó vérpengével áldozó nyílaira korábban távoztak a horizontról -, egy megvadult, és hirtelen önálló életre kelt autó okozott meglehetősen kellemetlen perceket a forgalomban ácsingózóknak, türelmetlenebb várakozóknak; a türelmetlenség, és bosszúszomjas düh azon képviselőinek, akik előszeretettel alkalmaztak trágár, obcén, és bizonyos szarkazmussal kitarkított kifejezéseket saját önző véleménynyilvánításuk igazolására, és akik sajnos sok esetben nem riadtak vissza a fizikai atrocitásoktól sem!

- Hol a fenében vannak már azok az átkozott fakabátok! – fejezte ki magát meglepően választékosan egy tejfelesszájú huszonéves, aki csupán kölcsönbe kaphatta meg apja vadi új kocsiját, hogy ezzel is imponálhasson, és felvághasson az adott bombázóbb alkatúbb hölgyeknek, akiket a világon minden érdekelt: de az különösképpen, hogy hogyan is lehetne minél hatékonyabban, és szakszerűbben elkölteni az adott pasijuk utolsó vasát is, és ezzel máris elérkeztünk a jótékony ,,megkopasztás” műveleti akciójáig!

- Ne okoskodj, szívecske! – hajolt ki a luxuskocsiból egy afféle műkörmös üdvöske, aki csupán a kozmetikai, és rendszeresen végrehajtott szoláriumok komfortosan berendezkedett lakója lehetett, mert a mesterséges D-sugarak jótékony hatása igencsak meglátott arcocskáján – persze annak ellenére, hogy az égből dühöngő szélrohamok kíséretében jégdarák áldása hullt!

A buszvezető magát átkozó, és az URH-s rádióján a diszpécsert átkozó tehetetlenségében – nem tudván mit is kezdhetne az elszabadult autóval, ami mintha egy önálló akarattal bíró gépmonstrum lett volna szabadon portyázott a forgalom kellős közepén, így akadályozva a szabad mozgást a sávokon belül, elhatározta, hogy megpróbálja valahogy bevontatni a parkolóba, és hogy az ismételt elszabadulás veszélye már ne jelenthessen további kockázatot a kerekek alá rak majd egy kitámasztó éket, ami a megállást tartását segítheti!

,,Igen ez jó lesz! Biztosan jónak kell lennie!” – futott át a komplikált gondolat agyán, és titkon csak abban reménykedett, hogy lehetőleg sikerrel végződjön a terve!

A nagy csődületre, és sürgés-forgásra természetesen a város apraja-nagyja; természetesen itt is azok akik kíváncsiságuknak nem tudtak elengedően parancsolni máris megszállták a legközelebbi utcaszögleteket, és sarkokat, ahonnan a legjobb körülmények között tudták önmaguk számára kissé önzőn biztosítani a kilátást!

- Nézzetek oda! Mekkorát szólt ez az átkozott! - kiáltott fel egy ifjú hölgyhang, de aztán olyan operaénekesnői szólamban, mintha egyenesen a milánói Scálából jött volna!

- Nyugodjanak meg, kedves utasaim! – szólt bele konfuciánus méltósággal a buszvezető a mikrofonba, ami aztán kellemes mélyülő hanggal berezegte pillanatokon belül az étert. – Kisebb forgalmi akadály tornyosodik előttünk, de semmi probléma ura vagyok a helyzetnek! Meg kell várni, amíg a kívánt gépjárművet elvontatják a helyszínről, és helyreáll a forgalom! Akinek ez a megoldás sem lenne megfelelő, annak a további tömegközlekedést javasolhatom! És még egyszer elnézést kérek önöktől a kellemetlenségekért! – azzal kikacsolta a mikrofont, hogy az URH-rádióval történt összeköttetést hallgathassa, és nyelje azt a sok szitkot amit a kedves diszpécser recseg el neki; ti. hogy egy egyszerű forgalmi akadályt, sem tud egymaga megszűntettni, vagy kikerülni!

Nem sokkal a katasztrófa turisták megérkezése után – bizonyára valakinek a jelenlevők színes, és változatos kavalkádjából eszébe juthatott, hogy legjobb lenne talán, ha a rend kinevezett, és törvényes őreivel vennék fel a kapcsolatot: elvégre őnekik ebben van illetékességük, és bizonyára tudják azt, hogy mit is kell pontosan tenni!

Nem telt bele alig tíz perc, és szirénázó, vijjogó rendőrautók kanyarodtak le a sztrádára, hogy majdnem minden irányból elzárják a forgalom útját; ez által biztosítva az adott helyszínt!

- Itt a rendőrség! Megkérném szíves figyelmüket hölgyeim, és uraim, hogy oszoljanak, mert csak hátráltatják a megkezdett munkákat! – szólította fel egy fiatal rendőr az egybegyűlteket, és mivel megafonja nem akadt a tenyeréből formázott kürtbe kellett valahogy beleordítania kívánt szózatát, amit talán az egybegyűlt sokaság is meghallgat!

- Na, ezek sem tanulták meg, mit is jelent a valódi intézkedés! – méltatlankodott a sorokból kilépett idősebb anyóka, aki bizony mind a két bedagadt, és kék-lila foltokkal tarkított karjaiban súlyos szatyrokat cipelt valahová! – Bezzeg az én időmben! – azzal fogta magát, és mivel már kiutat nem talált gyalogmenetben kezdett komótos kedvvel végig slattyogni az Erzsébet-hídon.

- Te Gézám! Szóltál az őrmesternek? – kérdezte a kocsiban üldögélő kávét kortyolgató, másnapos hangú másik. – Tudod te mekkora balhé lesz ebből, ha a vezetőség megsejt valamit?! – vált egyre baljóslatúbbá a hangja.

- Ne izgasson az ilyesmi Pisti! Majd én intézkedem! – szólt vissza a másik rendőr, azzal beszédbe elegyedett a buszvezetővel, hogy megtudja a kisebb közúti baleset előtörténetét, ami megint csak jó pár percig eltartott! Amikor ezzel végeztek, nem tudván, hogy mit is akarnak pontosan tenni, eszükbe jutott, hogy a szolgálati szabályzat alapján abból még senkinek, semmi problémája nem származott, ha felhívta feljebbvalóját, és megtudakolta tőle az általános intézkedés szabályait – így mind a hét ember, akiket azzal bíztak meg az előfizetők, hogy intézkedjenek sürgetően telefonálgatni kezdtek, miközben az elszabadult autó egy árokba menetelve meghibásodásában, és önműködően pihente ki felébresztett álmát!

- Itt Fűrész tizedes! – szólt bele a telefonba az egyik fiatal rendőr. – Főhadnagy úrnak alázatosan jelentem lenne itt egy csöpp forgalmi akadály!

- Mit motyog itt a fülembe, fiam?! Beszéljen érthetőbben az istenfáját! – szólt a vonal másik végéről egy afféle dörmögő, medvehang.

- Főhadnagy úrnak jelentem, hogy nincsen közvetlen veszélyhelyzet, viszont az Erzsébet-híd pesti lábánál egy elszabadult gépjármű eltorlaszolta a bevezető útszakaszt! Kérek engedélyt kérdezni: Mit is cselekedjek?

- Ha jól értettem a szavait tizedes, egy ártalmatlan autóval sem tudnak megbirkózni? Ez azért kissé tragikus nem gondolja?!

- Igen uram! Mi a felsőbb parancs? – tudakolta tovább.

- A tűzoltóságot egyéb utasításig ne riasszák feleslegesen! Továbbá felhatalmazom magát, így minden felelősség magát terheli, hogy az adott útakadályt megszüntesse! Megértett fiam?!

- Igen uram, érettem!

- Akkor további jó estét! – dörmögte a hang, azzal lecsapta a kagylót, mint általában azok a fontos emberek, akiknek halaszthatatlan tennivalóik akadtak!

,,Most aztán jól föladta nekem a leckét ez a pimasz, és cinikus ember! – méltatlankodott. Csak bátorság barátocskám nem lesz itt az égvilágon semmi baj! de mi a fenét találhatnék én ki?!” – s miközben ezen agyalt a társa is időközben kiszállt a kocsiból, és kérődre vonta, mi is történt a főhadnaggyal.

- Hát ez remek, pajtás! – ujjongott -, hát akkor az intézkedés egyedüli joga csak téged illet. – Tudod te, mi is jelent ez? – s valósággal jó kedvre derült, mint akinek a hatalom szikráiból is elég egy kis láng, hogy aztán beláthatatlan következmények elindítója lehessen.

- Ne is mondd! Most aztán a felelősség is engem terhel, minden cselekedetemért! – válaszolta lemondóan, és keserűen! – De azt mondd meg nekem, barátocskám, most mihez is kezdjünk?

- El kell sürgősen vinnünk azt a fránya kocsit az útból!

- Ez igaz, és helyes zsenikém! De azt mondd meg azzal a briliáns agyaddal, hogyan?

- A világ legegyszerűbb dolga pajtás! Hallottad már a vonóhorgos storyt! Annyi az egész, hogy minden kocsin kell lennie egy kampószerű bizgentyűnek, amire rákötözzük a kötelet, és ha ez megvan, a kötél másik végét a mi kocsinkhoz kötjük és egyszerűen kihúzzuk azt a fránya kocsit az árokból, majd riasztjuk az autómentőket! – vigyorgott, és szemlátomást máris tetszett neki saját ötlete, mint általában a kissé túlbuzgó egoistasággal megáldott embereknek!

- Akkor rajta csak! Láss csak hozzá! – felelte a másik, kissé bizalmatlanul, és hitetlenkedve.

- Jól van, akkor megpróbálhatom! – azzal megfogta és a járőr kocsi csomagtartójából egy kisebb, kampós jellegű tárgyat emelt ki, amivel beakasztotta a másik szerencsétlenebbül, árokba zuhant kocsiba, hogy elvontathassák. Viszont az adott biztosítókötélre sajnos már kevésbé gondolt, mert az egyszerre csak gondolt egyet, és amikor a kocsi már csak pár centire volt a gödör kezdetétől, és széleitől reccsenve, foszladozni kezdett, és elszakadt!

- Hát ez marha jó! Tényleg, hogy nem is nekem jutott ez eszembe! – mérgelődött az eredeti tervvel megbízott tizedes. – Mit is fog majd ehhez szólni az őrnagy? Hát az biztos, hogy mindenki számíthat egy kiadós irgum-burgum, meg leteremtésre.

- Akkor szerinted, most mi a fenét csináljunk?! – tette fel az észkombájn a maga kérdését, miután az autó ismételten visszacsusszant az árokba, és ezáltal le kellett zárni a fél Tabánt.

- Szerinted, mindenre én találjak egyedül megfejtést? Gondolkoznom kell! – azzal föl-alá elkezdett járkálgatni a fiatal tizedes, hátha megjön még az a bizonyos ötletelős gondolkodása. Aztán támadt egy ötlete. Annak idején még a nagyapjától látta a műhelyben, ahogy az hogyan is készítette el a fából kifarigcsált repülőgépmodellnek a kerekét, és hogyan rögzítette azt a szintén fából készült géptörzshöz; egy kisebb damilt, és rézdrótot egybe csévelt, majd ezekkel rögzítette a gép törzséhez a propellert, és annak kerekeit is, és remekül bevált!

- No, hát akkor azt fogjuk csinálni, hogy a tegnapi szortírozási akcióból visszamaradt hulladék anyagokból kellene egy tartósabb, és stabilabb kötélféleséget gyártanunk, de csupán addig, amíg a kocsit ki nem húzzuk a süllyesztőből! – s máris nekifogott, hogy a tegnapi hulladék anyagokat iderendelje az őrsről, és ez bizony jó pár telefonjába belekerült, az autósok mérgelődő nemtetszéséről már nem is beszélve!

- Nyugalom emberek! Nyugalom! Ha szeretnének segíteni, akkor majd az érkező konténerekhez álljanak, és válogassák szét külön a réz, vas, acél, és külön a nem fémes anyagokat! – azt persze nem vette számításba, hogy ezek az emberek csupán a sápítozáshoz, és nemtetszésük általános kinyilvánításához értettek csupán, de ahhoz, hogy valamelyik is érdemben tudjon segíteni bizony nagyon kevesen! Így történhetett, hogy egy kis idő múltán, amíg leapadtak a forrongó kedélyek, és szépen, és türelmesen mindenki megnyugodott gyakorlatilag mindenki eltűnt a környékről, és csupán azok maradtak autójukban ücsörögve, várakozva, aki már ki tudja mennyi ideje szerettek volna innen kikeveredni!

- Akkor azt fogjuk csinálni – fordult most a másik rendőr felé a gyakorlatias gondolkodású tizedes -, hogy te mész az árokba, és én addig elkészítem sodronyból az adott tartókötelet! Megfelel ez így?!

- Még hogy én menjek az árokba?! – hüledezett a másik. – Hiszen azt hittem, ezt már rég megbeszéltük! Klausztrofóbiám van! – ez viszont már konkrét mentségnek, felmentő ítéletnek látszott!

,,Hát most mi legyen?” – tette fel magát marcangolva a kérdést a tizedes.

- Heuréka! – pattant ki fejéből a mentőöv ötlet. - Megkérjük az itt állomásozó tűzoltókat, hiszen egyéb dolguk sincs, hogy ők tartják a kötelet, mi pedig addig megkötözzük a kocsi vonóhorgát!

S midőn végre megfogalmazódott agyában az elképzelés képlete, már utasítást is adott társának, hogy szaladjon el a tűzoltókért.

nem sokkal fél óra után értek a helyszínre a tűzoltók is, akik készséggel segítettek megtartani az adott fémből összeeszkábált kisebbfajta sodronykötelet, amíg a másik kettő leereszkedett az árokba, hogy egyáltalán fölmérje a kocsi lehetséges állapotát! mint később kiderült a kocsinak csupán karcolásai voltak, amik viszont a hirtelen föllépő oxidáció következtében azonnal heves rozsdásodási folyamatba csaptak át,  és nem lehetett pontosan tudni – ami talán a legveszélyesebb volt -, hogy az üzemanyagtartály még mennyi benzint tartalmaz?

- Oké! Fölkészültél?! Ez most egy kicsit húzós menet lesz, de el lehet végezni! – adta ki s fiatal rendőr az utasítást.

- Tőlem mehet! Bár hadd szabadjon megjegyeznem…

- Jaj, csak azt ne! Elegem volt a folyamatos megjegyzéseidből! Egyet akarunk igaz! Azt, hogy végre induljon már meg az az átkozott forgalom, mert az autósok lassan a körmüket is lerágják tehetetlen idegeskedésükben!

- Jól van pajtás! – felelte a másik tetetett közönnyel, és ami voltaképp már az egész szituációra oly jellemző erővel, és rátarti makacssággal bírt! Fölengedte a karját és vánszorgó lajháriramodásban megindulhatott a közforgalom!

 

 

Méregkeverők c. krimi

 

 

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

 

 

Néhány perccel később arra lett figyelmes, hogy valaki a lakáskulcsával babrál a bejárati ajtón; mintha nem tudná kinyitni, vagy elfelejtette volna, hogy az ajtó befelé nyílik.

Néhány percig még éber figyelemmel igyekezett fülelni a csöndben – hála a miért méregerős kávéja utóhatásainak -, majd csendben várakozott. Mivel már jócskán elmúlt délelőtt tíz óra is nem találta furcsának, ha valamelyik barátnője lép be közös lakásukba. Ám most egy férfi megkoptatott tornacsukája látszott, ami néminemű figyelmeztető aggodalomra adott indokot.

,,Ez meg ki az Isten lehet?! Csak nem megtámadták valamelyik csajszit, és elszedték tőlük az értékeiken kívül a kulcsaikat is?” Minden ténynek érdemes lett volna utánajárni, de erre már nem sok idő maradt…

Hangtalan, surranó léptekkel kilépett az ágyból, megfogta az ágy lábához támasztott kisebb méretű partfis nyelet, és mint egy lapuló mestertolvaj, orvul várakozott.

A férfi tornacipő egyre esetlenebbül, és tétován merészkedett be a kivilágított szobába; most olyan volt a lépése, mint egy vaksi denevérnek, aki nappalait legtöbbször tökéletes vakságban tölti.

Annamari arra készült, hogy gyorsan elrejtőzik közös hálószobájuk ajtaja mögött, és így biztosan meglepi majd a betörőt, vagy bűnözőt. (Mert annak nézte ellenfelét), aztán egyelőre még kivárt.

- Halló! Van itt valaki? – kérdezte a férfi meglehetősen bizonytalanul.  

Mint akit lelepleztek Annamari úgy lépett ki a hálószobaajtó árnyékából, feladva ebben a pillanatban talán az utolsó fedezéket is, ami megmenthette volna; elvégre még nem ismerhette ezt a vadidegen, ám szemlátomást roppant udvariasnak, és vonzónak látszó férfit.

- Hát maga meg kicsoda?! – emelte fel valamivel hangosabbra a hangját.

- Üdvözölöm kedves… bocsásson meg… hogy is hívják? – habogta.  

- Sok nevem volt már az életben! De maga hívhat Annamarinak! – vette lejjebb a hangerőt.  

A férfi figyelmesebb volt; elkapta a kisgyereknek látszó kacsóit, és kézcsókkal tisztelte meg:

- Igazán örvendek a szerencsének! Vésztő Ádám vagyok, és Myreát tanítom a Képzőműveszeti kurzuson! – hajolt meg kimért eleganciával, mint akár egy régen feledésbe merült korszak lovagja.

- Csak nem? Maga lenne az?! – döbbent meg kissé, mert őszintén szólva sohase merte elhinni száz százalékig Myrea macsós meséit az ideális lovagokról! – Jobb képűbb emberre számítottam! – bukott ki belőle a kóstolgató gonoszkodás, amit csupán csak azért mondott ki nyílt őszinteséggel, hogy láthassa a másik emberi reakcióit; hiszen a legkönnyebb úgy megismerni egy másik embert, hogy az ember elkezdi kóstolgatni az ú.n. pszichológiai határait, hogy meddig is mehet el?

- Elnézését kell kérnem, ha esetleg… gondot okoztam volna! Myrea itthon van? Mert fontos ügyben kellene vele beszélnem! – kellemes hangja egyszerre volt aggodalmas, és mégis nagyon barátságos és meghitt.

- Sajnos azzal pillanatnyilag nem szolgálhatok, de ha megadja, hogy hol lehet magát, utolérni átadhatom az üzenetét!

Önmagában azonnal megszólalt a vészharang; egy ilyen vadítóan jóképű hapsival, csak nem fog máris kikezdeni! Különben is a legjobb barátnőjének a tanárjáról van szó, akibe az a kis ábrándozó tyúk fülig belezúgott! Nem teheti tönkre a még kialakulófélben lévő, kezdeti kapcsolatukat még egy ártatlan flört kedvvért sem!

- Bizonyára kíváncsi, hogy jutottam be ennyire könnyedén a lakásukba?

- Hát nem mondom! Rögtön a légyre tér! Ez tetszik! Megöl a kíváncsiság!

- Myrea véletlenül ottfelejtette az előadóteremben az egyik padsorban a lakáskulcsát és nem szerettem volna, ha más illetéktelen találja meg, nehogy ebből később baja származzon!

- Hát… mit is mondhatnék! A barátnőim nevében is köszönöm, hogy gondolt ránk! – jólesett, hogy ezt kimondhatja.

- Megkérhetem egy szívességre? – annyira zavarban érezte magát, hogy máris szabadkozott, és úgy festett, mint aki ott helyben sem találja a helyét!

- Csak bátran édes uram! – Annamari végre karakán csajossággal csak csípőre tette a kezét, mint aki egyenesen hazai pályán mozog!

- Legyen kedves, ha Myreával találkozik, kérem mondja meg, hogy feltétlenül be kellene hoznia a félévi eddig megcsinált grafikai, és festészeti tanulmányait, mert különben még bajok lehetnek… nem akarnám megbuktatni tudja, mert nagyon kreatívan, és kifejezően rajzol! – hangja azonnal leleplezte; nem közömbös Myrea iránt!  

Annamarinak az volt az első reakciója, mennyire szerencsés lehetne talán minden ember, ha őszintén, felesleges sablonok nélkül ki tudná mutatni lelkét marcangoló érzéseit, és nem kellene fölösleges alakoskodásoknak kitennie másokat sem! Kicsit közelebb ment az áldozat szerepében tetszelgő fiatal tanárhoz:

- Semmi gond kedves uram! Természetesen átadom az üzenetét! – majd gondolt egyet, és megkérdezte: - Mondja csak? Mit szólna egy jó forró kávéhoz?

- Oh! Hát igazán figyelmes Öntől… de attól tartok, még nagyon sok dolgom lenne a mai napon! – pár lépést a biztonság kedvvért így is hátrált, mint aki fenyegetve érzi magát ebben az adott helyzetben.

Annamari vette az adást, és azonnal leesett neki a tantusz; leeresztette a csípőjéről a kezét, és megpróbált barátságosabb ábrázatot ölteni!

- Óhajt még esetleg valamit? – kérdezte elbűvölő szívélyességgel.  

- Nem… köszönöm! Ennyi is elég lesz! Akkor, én megyek! – mintha csak otthon lenne családias pózban lerakta a kis asztalra az előszobában Myrea lakáskulcsait egy aprócska fecni kíséretében, amire lefirkantotta elérhetőségeit.

- Viszlát! – fogta magát és elköszönt, egyre csak hátrálva a bejárati ajtó felé.

,,Mint aki máris inkább a hátsóját fedezi, ahelyett, hogy a csatában az élre törne!” – töprengett el egy percre Annamari. ,,Hogy lehet ennek a kis fruskaképűnek ilyen jó dögös hapsija?” – s bár nem akarta, de szívesen elhívta volna ezt a fiatalembert egy menetre, hogy beavassa a nemi vágyak, és ösztönök maradéktalan kielégítéseibe.

 

Aznap igencsak elvoltak már mindketten fáradva; Szilvi folyamatosan azon agyalt immáron vadiúj ezüstszínűre sikeredett mikrofonját túráztatva, hogy egyáltalán milyen jól csengő címet választhatnának közösen Tomival a készülő lemeznek, aminek kivételesen az a tenyérbe mászóan nagyszájú producerük is maradéktalanul elégedett lehet, és ugyanakkor a fiatalabb korosztály is veszi majd, mint a cukrot az új zenei stílust enyhés népzenei elemekkel felturbósítva.

- Szilvi? Mit szólnál, ha ezt az utolsó bekötő részt megpróbálnák egy kicsit máshogyan? – kicsit recsegett a mikrofon, ami a keverőpultra közvetlenül rá volt szerelve, és amiben Tominak a hangja nemhogy férfiasan tökéletes lett volna, - de leginkább egy nyávogó egérre hasonlított, és Szilvinek kapásból nevethetnékje támadt.

- Valami baj van Szilvi? Megijesztesz! – szólt bele ismét a mikrofonba, amikor látta, hogy ez a gyönyörűséges tündér roppant jóízűen kacag folyamatosan magában, miközben rázkódik egész kecses, bombázó teste.

- Minden rendben van Tomikám! Hihi! Csak kipróbáltam, hogy az érzékeny mikrofon hogyan reagál a különböző hanghatásokra.

- Hát innen valahogy nem is tűnt a dolog! – hangja valóban mély érzelmekről árulkodott.

- Milliószor bocsi! – váltott valamivel komolyabb hangnemre. A fene egye meg! Már megint! Most kellett volna bevetni azokat a titkos nőies praktikáit, amivel a legtöbb nő azonnal megkapja, amit egy férfitól akar! De érezte ezt is elszúrta! Mégis miért pont neki kellene kezdeményezni?! Ha Tominak tetszik, akkor miért emeli fel a seggét, és kér tőle egy ártatlan randit? Á, az egész annyira idétlen és nevetséges, vagy nem?!

- Figyelj csak Tomi? – elkezdett éneklő hangra váltani, amit meglepően szokatlannak talált a fiatalember, mert Szilvi világ életében jó messzire elkerülte az alkoholistákat, meg a drogosok táborát is.

- Szilvi, bocsáss meg, de ezt akkor… már felvegyem?! – nyögte ki.

- Jaj, de butuska vagy! Nem dehogy! – váltott vissza normál hangszínre. – Csak azt szerettem volna megkérdezni, hogy volna kedved esetleg… kettesben velem elmenni valahova? Na? Mit szólsz? – próbálkozott, és egyelőre még nem tudhatta, hogy ez a fajta csajos próbálkozása hogyan is fog végződni?

- Hát ez igazán… remek ötlet… - hebegett-habogott.

- Ez a dzsungelnyelven annyit tesz, hogy igen? – szólt bele a mikrofonba.

- Nagyszerű lenne… - csak ennyi tellett tőle jelen pillanatban, mert még mindig nem tért magához a meglepetéstől.

- Ez annyira szuper! És neked mikor lenne jó?! – Szilvi érdeklődését szinte szikraként azonnal felcsigázta ez a számára eddig szokatlan, és ismeretlen érzés; eddig legfeljebb Szegeden randizott, bár azt a nyálaskodó, tapizós nyalakodást egyáltalán nem lehetett romantikus együttlétnek sem nevezni, nemhogy randinak!

- Szilvi! Bocsáss meg, de nem koncentrálhatnánk a hangodra, aztán, ha végzünk, esküszöm az anyámra, hogy megbeszéljük! – érződött, hogy sokkal jobban fél a főnökétől, mint bármelyik más, normális földi halandótól, mert ez az egyetlen munkája volt, ahonnét még nem rúgták ki. Sok helyen ezt önkéntes felmondás néven emlegetik, ám valójában bort isznak, és vizet prédikálnak, ha azt gondolják, hogy valaki csak önkéntesen, vagy közös megegyezések alapján felmondott! Sokkal inkább kölcsönös engedmények fejében váltak meg irritáló, és kevésbé barátságos személyétől.

Persze Tomi a maga szerénykedő, és mindig különc fizimiskájával elképzelhető, hogy még az állásmeghallgatásra is lezser, kikoptatott farmerban, és lyukas tornacipőben ment, de nem engedhette meg magának, hogy ezt a jó helyet elszúrja, és visszamenjen egy ócska, gyorsétterembe felszolgálni az avas olajban kisütött krumplit a rajta röhögő egyetemistáknak, akik egytől-egyig megvoltak róla győződve mániákus hittel, hogy biztos jövedelem, és állás várja majd őket a ,,túlparton” amennyiben megszerzik majd a diplomát! És ha az kell ezért képesek bármire, még a legdrasztikusabb módszerek, és eszközök között is bátran válogatnak!

- …Akkor fölvehetnénk még egyszer ezt a bekötő részt, ami olyan furcsán csengett! – folytatta.

- Óh! Hát az csak azért lehetett, mert recsegett a mikrofon! – Szilvi egész angyali tüneményes lényét mintha teljesen kicserélték volna arra a felvillanyozó gondolatra, hogy végre igazi randira fog menni! S ebben a percben még ujjongó huncutkodását is csak nagy nehezen tudta megállni.

Sajnos a romantikus idillnek ígérkező, röpke együttlétnek valamivel délelőtt tizenegy óra után hamar vége szakadt, mert beállított a tokásodásnak induló, erősen kopaszodó, félzsíros disznófejű zenei producer, aki ha nem is az Anyaisten volt a könnyűzenei iparban, de megkérdőjelezhetetlen szava erős nyomatékkal esett latba minden egyes zenei produkció közreműködésénél. És az ő szava Szent volt, és lelőhetetlen!

- Jó reggelt emberek! – köszönt, mint egy bankár, vagy cégvezető. – Na, hogy alakul a munka? Az előzetes felvételeket még ma szeretném meghallgatni! – hangja annyira utasító, és szigorú volt, mintha egy roppant fontos értekezletről jönne!  

Szilvi nagyon jól érezte, hogy mi folyik az üvegfalon túl; szinte hallotta, ahogy a magas, cingár, és ebben a percben sokkal gizdábbnak, és soványabbnak tűnő Tomi kimeredő ádámcsutkája egy hatalmasat nyel, mert valósággal gombóc szorult a torkába, és most azért fél beszélni!

- Öööö… Főnök… mára kellene??? – egyszerre teljesen kiverte a jéghideg, izgatott veríték. Teljesen úrrá lett rajta a pánik.

- Igen Tamáskám! Még mára! Vagy netán valami gond támadt?! – kidülledő, gusztustalan halszerű kék szemei elől most nem volt menekvés.

Szilvi bölcs érzékkel vette át az irányítást:

- Semmi probléma! Készen leszünk! Csak addig is adj nekünk egy kis szabad mozgást, jó?!

- Hogy mondod kis tündérem?! Nem hallottam jól!

- Azt mondtam, hogy megcsináljuk a felvételt, csak még egy kis időre van szükségünk! Így már érthető!

- Te most ki akarsz engem oktatni, a méltányos üzleti menetről! Csak nem felcsaptál önkéntes marketingesnek! Ez aztán jópofa! Vicces lányka vagy te, már akkor tudtam, amikor először összefutottunk! De ki kell sajnos, hogy ábrándítsalak! – hangjában egyszerre volt megtalálható a gyilkosan támadó irónia mellett a cinikus gúnyolódásra való hajlam, és mégis a könyörtelen számítás! – Az idő: Pénz kis csillagom! Remélem világos mindkettőtök számára?! – azonnal parancsoló hangnemre váltott át, mint aki semmiféle ellentmondás nem tűr el.

- Megértettem! Azaz hogy… megértettük Tomival! – felelte komolyan, izzó, barna gyémánt szemeivel Szilvi! – Készen leszünk!

- Hát azt melegen ajánlom, mert éppen esedékes egy nagyobb üzlet, és ha gellert kap a kis zenei munkátok ti is könnyedén elszálltok innen! – azzal fogta magát és kiviharzott a stúdióból, mint akinek halaszthatatlanul sürgető dolga akadt aznap.

- Oké! Kis barátom! Akkor lássunk munkához! – vette át a stafétabotot, és ezzel a megszerzett irányítást az ambiciózus hölgy. – Pörköljünk oda ennek a gusztustalan hájas, vén disznónak!

- Benne vagyok Szilvi! – Tomi föltette a fülhallgatót, hogy kiszűrhesse a felesleges háttérzajokat, kisebb, kellemetlen zörejeket, és máris készen állt rá, ha megnyomja a villogó piros fényt, és megkezdje a hanganyagok szakszerű rögzítését.

 

 

Új novella

 

                                           PARTTALAN ODÜSSZEUSZ

 

 

Amikor már talán végleg elviselhetetlenségbe torkollott a dolog – egyik nap úgy vágódtam a tökéletes megsemmisülés örvényei felé, mint a parttalan hajós, akit Kharübdisz szakadéka tartja fogságban, és menekülni is már képtelen. Egy novemberi napon történt, amikor, mint hisztériázó kisgyerek, toporzékolva, és ordibálva megkérdeztem volna nálamnál talán bölcsebb, és tudósabb embereket: velem, tehát egyszersmind személyemmel van az egyetemes probléma légköre, vagy talán inkább azzal, hogy bizonyos, elsősorban grammatikai kérdésekben sajnos egyáltalán nem egyezett az álláspontunk?

Az valami miatt kórházra, vagy legalább is elmegyógyintézetre hasonlító ajtó mögül ideges, kellemetlen rikácsoló hangon egy középkorú hárpia süvöltő hangja töltötte be a halálfélelem általános érzete mellett a megmaradt terepet.

- Következő! – sipította.

Egy görnyedten járó, szándékosan fejét erősen leszegő fiatalember lépett a koromsötét, padlásszerű irodába, ahol az embernek olyan érzése volt, hogyha esetleg a villanyt is felkapcsolták még az is tökéletesen fölöslegszámba ment; hiszen az állandó jellegű, átborzongató, hideg futkosós sötétség, és félelemtudatot öntudatlanul is átvették nemcsak a falak, de még a bútorok is!

- Következő! Süketek maguk mindannyian, vagy csupán idióták?! – dörögtek a szipirtyó.

Ekkor lépett be a fiatalember, aki gyakorlatilag nem i számolta már – hiszen ez hiábavaló, és megalázott értelmetlenség, és könnyelműség lett volna abban a bitófás helyzetben, melyben mozgott, azt, hogy hányadik alkalommal is kényszerül már, hogy ezzel az idegesítő vén satrafával, és hozzá még volt nyelvtörténet tanárával; aki mint a szorgos kis pincsikutya szolgál, ugrik, és bármikor szót fogad – újfent leüljenek egy kisebbfajta szigorlati jellegű vizsgához. Ami valljuk meg többek között azért is volt; józan, és tudatosan fölmért ésszel is hiábavalóság, és butaság, mert az ,,ítéletek” már korábban elhatároztattak, és meg is születtek az adott kíméletlen hóhértorkú pedagógusok fejében.

A fiatalember Zsalek Máténak hívták, és ha megengedték volna neki – mint évfolyamtársai többségének -, hogy magyarból letehesse szakdolgozata mellett kedvenc doktori értekezéseinek igen-igen hangyaszorgalommal összeválogatott, bebizonyítható téziseit, mondani sem kell, hogy görcsös, örökkévaló pesszimizmusába valamicske átható, és lényeges optimistaságot, és boldogságot csempészettek volna a hozzáértő szakemberek!

- Na, mi az? Miért nem ül már le a fenekére?! – türelmetlenkedett a satrafa. –Vagy azt gondolta tán, hogy egyedül csak maga vizsgázik eme jeles napon? - próbálta ingerelni a már így is verejtéközönben, és vízzuhatagban fetrengő vizsgajelöltet a vénség, de nem járt sikerrel. A fiatal Zsalek még soha az életben – legalább is eddigi pályafutását tekintve egyáltalán nem volt ennyire az esélytelenek nyugalmával felvértezve!

- Jó napot kívánok tanárnő, és tanár úr! – közölte szemeit lesütve, látszólag egy felelősségterhes bűnnel sújtva lelkében.

- Ne fecsérelje a legdrágább időnket, hanem most azonnal húzzon egy tételt és beszéljen róla! – dörögte az asszony.

,,Ha lehetne egy csöppnyi hatalmam nem élnék vissza vele! De ez a nőszemély maga a két lábon járó fertőző pestis!” – morfondírozott magában.

- A fülén ül, vagy csupán ismételten megrettent immáron a tizenkettedik alkalommal! – s ezt már mosolyogva szemeit kacsintgató állásba helyezve említette meg a mellette ülő orrát fennhéjázón viselő docens úrnak akinek elsőrendű kötelessége lett volna – úgy is mint az erkölcsi feltétel egyik igen lényeges fokmérője, amitől ember lesz a másik is -, hogy minden körülmények között ki kellett volna állnia hallgatói érdekeiért, s ha csak azt kívánja meg a szakmai, illetve a törékenyebb lábakon táncoló emberi lelkiismeret észérvekkel kellett volna ezzel a kíméletlen poklok kemencéjéből jött asszonysággal hadakozni.

A vén boszorkány nem csöppet sem törődve azzal, hogy hol van, vagy hogy kik, és milyen árgus, figyelő tekintetek kereszttüzei veszik őt körbe beleharapott egy szaftos, és ketchuptól csöpögő hamburgerbe.

- Oh! Zolikám! Ezt feltétlenül meg kell kóstolnod! Isteni! – áradozott, mint egy operett énekesnő a valóban nagy sikerű monológos áriája előtt.

- Fehervaru rea meneh hudu utu rea! – nyögte ki Zsalek Máté szavait egyenesen a férfi docenshez intézve, mintha egyedül csak ő lenne a teremben.

- Mit fartyog itt Máté?! Nem halottam! – akadékosodott, csakhogy továbbra is ingerelje a szerencsétlent a matróna.

- Fehervaru rea meneh hudu utu rea! – hadarta el ismét azt a kisebb nyelvemléket, amit szinte kivétel nélkül éles szemű végítélettel minden hallgatótól, mint a beugratás első számú példáját megkérdezték, és aki abban a kivételes szerencsében részesült, hogy már itt elbukott – hát akkor azzal értelem szerűen a továbbiakban már csak legfeljebb a pótvizsgán álltak ismételten szóba!

- Így már érthető! Legyen kedves, és milyen hangzóváltozásokat vesz észre ezen a nyelvemléken? Elemezze részletesen! – közölte most a boszorka, és ez a sikeres vizsga próbatételének még csak a legeleje volt.

- Az itt található szövegemlék a legkorábbi tihanyi alapítólevélből származik! – kezdett általános, már szinte az unalomig fárasztó szólamokba Zsalek. – Továbbá az ablativusi, lukatívusi, és lativusi helyhatározói esetragok éppúgy ebben a korszakban fognak majd kialakulni! – ezt az utóbbi, esősorban latin nyelvű szakszöveget csupán azért alkalmazta, mert az eddigi évfolyamtársai szinte kivétel nélkül mindegyike úgy nyilatkozott, hogyha bedobja a nagy közösbe a latint, akkor a fiatal Grónainál szinte már nyert ügye van, mert azokkal sokkalta elnézőbb!

De most mintha valami kisebbfajta hiba, nehezményezett elégtelent csúszott volna a számításába, mert a kerek szemüveges, nyálas képű, fekete göndör hajú Grónainak csücsörítővé vált is harcsaajkú szája, ami annak a következménye volt, hogy abban az esetben az adott hallgató egészen nyugodt szívvel meg is áshatta a saját sírját!

- Bocsásson meg az őszinteségem miatt Máté, de egészen biztos maga ebben a kijelentésben?! – tette fel szinte egyre fenyegetőbben kérdését Grónai.

,,Miért kérdezi meg ha látja, mennyire izgulok, és valósággal rettegek tőle!” – futott át az agyán.

- Hát Zsalek úr sajnos kénytelen vagyok megállapítani a konklúziót, hogy bár kétségtelen, hogy maga mindig is becsülettel látogatta mind az előadásokat, mind pedig a szemináriumokat, de valami okból nem tudta kellőképpen megfelelően elsajátítani az adott nyelvtörténeti alapfogalmakat, így kénytelenek vagyunk ismételten elégtelennel jutalmazni eddigi fáradozásait! S különben is maga nem ide való! Nem is értem, hogy maga miért jelentkezett egyáltalán magyar szakra, amikor még helyes írni sem tud?! – ezt már a lehető legvetőbben, és legcinikusabban közölte a satrafa.

S ebben az elkeserített, és megkeseredett, végezetes pillanatban hirtelen Zsaleknek eszébe jutott az öreg Kassák Lajos, aki szintúgy, akárcsak ő még a rendes ábécét sem igen tanulhatta meg, mert iskola helyett inkább elment lakatosinasnak, és szándékosan megbuktatta magát, csakhogy a szülei nehéz anyagi körülményein átmeneti jelleggel valamicskét segíthessen.

- Úgyhogy én azt ajánlom magának, hogy amilyen sürgősen csak tud vagy iratkozzon át egy másik felsőoktatási intézménybe, vagy pedig tanulja meg rendesebben az anyagot, mert itt ez így, és ebben a silány, hányaveti formában, ahogy maga előadta elfogadhatatlan! – hangzott a kinyilatkoztatásszerű ítélet.

,,Tudom én, hogy mire is megy ki valóban a játék! Azért nem vagyok idevaló, mert senkinek sem tetszik a fizimiskám, és mert nem belvárosi gimnáziumok padsorát koptattam! – szólalt meg most benne a lélekharang! De várjatok csak báránykáim, a szelíd sündisznóknak is van még jócskán sütnivalójuk!” – azzal türelmesen meghajolt kissé, majd szabályosan fölrántotta az ajtót, miután a satrafa aláírta leckekönyvét, és többet vissza sem ment megszégyenítésének általánosított, és tökéletesen megalázott harcterére!

Később meglehet, ezért történhetett, hogy le kellett adnia a teljesen – csupán grammatika kivételével teljesített magyar szakot!

  

Új vers

 

REJTŐZKÖDŐK

 

Lapulnak akár a megalkuvók,

stricik akik munkanap végeztével fölmarkolják

százalékarányos járandóságukat – cigarettavégek ásító kéményén át

koncentrikus körökben,

formákban s alakzatokban hajlik a füst:

Egy-egy oda nem illő, tétova szikra ellobban,

a megvilágítja a szánalmas Lényeget mutató,

beesett arcokat:

Elfeledett emlékeinket igyekszünk

mi is dédelgetni magányosan

– mert ha a feledékenység kopogtat ideje korán

szerettünk elvesztésével rakja ránk súly-terheit,

a láthatatlan Mulandóság!

A megfáradt s dajkált önsajnálat változandó

metamorfózisos alakokban

életed szövetébe küldözgeti kétségbeejtő jelzéseit,

titkosított apokrif-rovásait

 

s napi gondjaid mögé, hamar téged is elsüllyeszt,

ha nem vigyázol eléggé! Meggyűrődött arcokat,

szeretet-önzőségeket látni

sikátorszagú hétköznapok árnyékában:

A megértő s adakozó részvét – félő,

hogy már nem létezik! Meglehet,

leáldozott a cselekedet Holnapra is;

ásít az akarat, nyújtóztatja egyre

melankóliás lustaságba süppedt végtagjait!

 

Vágyaink s ölelésünk már tán örökre feledhető,

bolondos ifjúságunk szervesülő alkatrésze lett

s csillagokat dédelgető glória-tekintetekben

csupán épek hogy lélegeznek s pislákolnak

még megszelídített igazgyöngy-ragyogások!

Vizenyős erekkel kénytelen tespedni a lustaság!

– Alaktalan s ideges falak zuhannak rád, körbevesznek,

s bárhogy is toporzékolsz,, ordítasz az ismeretlen lehetetlen

tapadókorongjaival halálos szorításban részesít:

 

Közömbösség horgonya hirtelen az önpusztítás szakadékába ránt

– elfajuló lelkiismeret-furdalás pusztít s kínoz:

Emlékeznek kellene a sorsot szétszakító Időkben

is hogy védelmezett s óvott mindennapok veszedelmével

szemben a befogadó édesanyai öl, kedvesed simogató tekintete,

törékeny a mégis védangyal hattyús-keze!

 

 

Méregkeverők c. krimi

 

 

TIZENHETEDIK FEJEZET

 

 

,,Vajon hogy leszek képes erről a kisbabáról gondoskodni?! És ha történik velem valami?! Elvégre ez a mostani szakmám sem egy komplett életbiztosítás és bármelyik percben kifingathatnak! És akkor aztán volt, nincs!” – töprengett. Érezte, hogy a zuhanyrózsából a kellemesre állított testét bizsergető vízcseppek, mintha üvegszínű igazgyöngyök lettek volna, melyek enyhén bronzszínű bőrén megtapadtak; fájdalmának, és elveszettségének kiszolgáltatott sebei, és könnyei…

Akkor sem fogja magát megadni! Ha törik, ha szakad, de megfogja próbálni, hogy legalább ennek az árva, kis emberi lénynek tisztességes otthont teremthessen! Talán neki is így adtak egy újabb lehetőséget a Sors, vagy a Végzet! Ki tudja? Mindenesetre foggal-körömmel fogja ezt az imádni való csecsemőt védeni, és ha csak bárki is bántani merészeli, egyenesen vele gyűlik majd meg a baja!

Még szerencse, hogy a fürdőszoba – bár alig fért el a nagyobb méretű mosógép -, ennek ellenére kényelmes kuckót biztosított a magány és elmélkedés óráira, mikor az embernek szüksége volt rá, hogy egy kicsit magába szálljon, vagy csupán egyedül lehessen és átgondolhasson egymaga fontos dolgokat!

A személyre szabott törölközőtartón – melyet a változatosság kedvéért megint csak Szilvi mindenes barkács ügyessége és találékony leleményessége folytán szerelt fel -, mindhármójuknak saját törülközője volt, s így legalább nem kellett folyton attól tartani, hogy egymás illatát is átveszik!

Elhúzta a zuhanyfüggönyt, beburkolta magát a törülközővel, és megszárította kissé csatakos haját, miközben egyenesen belebámult a tükörbe és sajnálkozó hangon megkérdezte:

- Mondd csak kis csaj? Mi a fészkes fenét akarsz te, az élettől? Mert ahol most dolgozol, az nem éppen a lehetőségek hazája!

Ha legalább érettségije lett volna, vagy egy jó szakmai végzettséget tanúsító hivatalos papíros, mellyel talán bárhol másutt biztonságosan eltudott volna helyezkedni! Ehelyett a Nagyhalak olcsó, lefizethető, megvesztegethető játékszere lett! Kétségtelen, hogy mindig is helyén volt a szíve, de belülről érezte, hogy több alkalommal is felébredt az égető lelkiismerete, és talán nem lett volna egy idióta, és elvetélt próbálkozás a kivételesség kedvvért szólni a zsaruknak! Bár meglehet, hogy akkor nemcsak a saját lebukását kockáztatja, de még ráadásul azonnal ki is nyírják, és akkor a két barátnőjén kívül Milánka kihez kerülne? Mi lenne vele?

Amint a haja megszáradt felkapott egy ócska otthoni pólót, és hozzá valami nadrágféleséget, és kiviharozott a kis konyhába, hogy egy nagyadag kávéval elindíthassa még alvó vérkeringését és Milánkának tejbepapit készítsen!

- Jól van kicsi kincsem! A mami mindjárt készít neked valami nagyon finomat! – fitos, kicsi orrát a baba kis pocakjához dörzsölte és anyai élvezettel mosolygott, mikor a kisfiú is elvigyorogta magát. – Ki a legédesebb kiskölyök ezen a világon? Hát persze, hogy az én kisbabám! Igaz kis hercegem?! Maminak a gyönyörűsége!

Ösztönös volt minden reakciója; önmaga is meglepődött azon, hogy eddig soha nem foglalkozott kisgyerekekkel, és mégis mintha a kicsi egyenesen őhozzá vonzódna a leginkább, mert sugárzott belőle a feltétlen szeretet. Talán jó volna elvégezni majd valami kisdedóvó tanfolyamat, vagy valami effélét, ahol egész álló nap kis emberkék között játszadozhat, és végre önmagát adhatja, és nem mellesleg nem kellene potom, megvesztegethető pénzekért eladnia magát, és mindenkivel lefeküdni a jobb üzleti lehetőség sanda reményében!

Meg is van, hogy mivel szeretne majd foglalkozni! Végre lerázhatna lelkéről minden rohadtul felesleges köteléket, és béklyót, és azt csinálhatná, amit igazán szeret! Már csak azt kellene kitalálnia, hogy minden ezt hogyan valósítsa meg!

Eltervezett álmaiból Milánka valamivel hangosabb, már kiáltozó követelőzése billentette ki; mivel a legtöbb csecsemő anyanyelvi kommunikációja még maga is gyermekcipőben rostokol ezért leginkább kellemes, vagy éppen irritáló, és fület süketítő hangokkal igyekeznek ,,beszélgetni” és társalkodni a külvilággal!

- Jól van már kis életem! Azonnal jövök! Hoztam neked egy kis tejbepapit! Meglátod milyen finom lesz! – azonnal megcsapta orrát a kakiszag átható, bűzös hatalma.

- Húha! Kis csillagom! Te aztán elvagy eresztve rendesen! Hát mit evett a kis legény, hogy ekkorát csulázott? – Óvatosan lefejtette a kakis pelenkát Milánka gömbölyded és pufók kis testéről, és kihajította a szemetesbe. Vett egy újrahasznosítható, előre bevizezett törlőkendőt és alapos ,,alvázmosásba” fogott.

- Előbb szépen lemosom a kis popsikádat jó, kis galambom?! – szakszerű kíméletességgel igyekezett végrehajtani ezt a gyerek számára is kifinomult, és roppant kényeskedő műveletet.

- Semmi vész! Egykettőre olyan tiszta leszel, mint a frissen hullott havacska! – törölte le anyai babusgatás mellett a kisfiú popsijáról a rárakódott fekáliát.   

A kisfiúnak most nagyon tetszhetett nevelőanya becézgetése, mert mintha kellemesen búgó hangjától egyszerre megnyugodott volna, szófogadóan tűrte, hogy Annamari megértő, tapintatos gyöngédséggel behintőporozza popsiját és ráadja a tiszta pelusát. Egyetlen irritáló hang nem hagyta el kis torkát; sőt egy idő után vidám huncutkás hangokat kezdett hallatni megint, ebből is látszott mennyire örül felismert új helyzetének, melybe belecsöppent.

- Így ni! – törölte meg hintőporos, és kicsit piszkos gyerek-kezeit az ifjú hölgy. – Na, kis haver! Hogy érzed magad? Ugye, hogy sokkalta jobb érzés, mint egész nap a trutyiban lenni! Hoppá! – most kapcsolt csak, hogy csúnya szót használt a kisbaba jelenlétében.

- Jaj, ne haragudj a Mamira! Tudod neki gyorsan, és meggondolatlanul eljár a szája! Ha majd nagyobbacska leszel, ezt tartsd észben! – mutatóujjával megérintette finoman a babája szintén pisze orrocskáját és élvezettel nézte, ahogy a kisfiú levágja ki tudja hányadik legelső fintorgó grimaszát.

- Ugye tudod Milánka, hogy a világ minden pénzénél is jobban szeretlek, és azt akarom, hogy neked jobb legyen, mint nekem! – mintha azért vallotta volna meg ezt egy eredendően tiszta és ártatlan emberkének, mert nem akarta elkövetni azokat a hibákat, melyekkel egykor őt az igazi anya szédítette! Még jól emlékezett azokra a könyörtelen pillanatokra, mikor árvaházból ki, családgondozóba be, majd gyámügyi hivatalok kórházszagú váróhelységeiben élete felett rendelkeztek azok, akiknek csupán egy újabb szám volt egy ostoba kartotékon!

- Megígérem neked kis haver, hogy soha nem foglak magadra hagyni! Sőt, még az egyetemi továbbtanulásodba is beszállok, ha az kell hozzá, hogy elfogadj és szeress! – egyszerre érezte, hogy azonnal rátör az az átkozott megfelelési kényszer, amiről ő is tudta, hogy merő ostobaság! Az ember egy idő után ugyanis kénytelen belátni, hogy senkinek sem lehet megfelelni, legkevésbé talán még önmagának sem; később ezekből az emberekből lesznek az örök maximalisták, vagy a neurotikus ábrándozók, akik azt gondolják, hogy megválthatják és megváltoztathatják a folyamatosan változó világot, miközben csupán csak attól rettegnek igazán, hogy önmagukkal szembe merjenek nézni!

Megpróbált kacagni egy keveset, bár halálfáradtsága folytán alig futotta tőle jobbra, mint egy megtört, félig eleresztett, megható mosoly; visszafektette a kisfiúcskát az ideiglenes bölcsőnek kinevezett kiságyba és önmagában azon imádkozott, hogy most rögtön legszívesebben visszabújna az ágyba, hogy műszakkezdésig átmenetileg még feltölthesse lemerült lélek-elemeit!

Az öntudatlanság fogságában zuhant vissza a párnák közé!

 

Új novella

 

 

BRONZLAKODALOM

 

 

Dóra felvette elegáns, kisestélyi jellegű ruháját, ami elegáns koktélruha benyomást keltette, azonban mégsem volt hivalkodó. Sejtetni engedte finom, és törékeny kis testének szinte minden formásabb, és kihangsúlyozható idomait, aki – a szülés után -, hamar visszanyerték régi pompájukat, és a csípője még mindig meglehetősen vékony volt, annak ellenére, hogy nemrégiben a medence gyermekáldás miatt kitágult. De ez egyáltalán nem zavarta; a legnagyobb, a legszentebb feladatként élte át a szülőség minden báját, örömét, és kötelezettségét, mert kislányként mindig arról álmodott, hogy hamar, és fiatalon szeretne szülni, hogy elég ideje legyen eldönteni, hogy hogyan tervezi meg jövője hátralévő alapképletét.

Kifésülte gyönyörű hollófekete haját, mely olyan volt, mint egy fénylő, folyton ragyogó, gazdag hollótoll, majd óvatosan kontyba fonta, mert párja így szerette, és ő is sokkal kifinomultabbnak hatott, ha máshol így mutatkozhatott, mint az egyszerű befőttes gumis módszerrel, amikor csak lazán egy gumis csomó fogta közre rakoncátlankodó, szálkás fürtjeit, melyek, ha kibontott állapotában pompázott a haja olyan volt, hogy meglehetett egyenként számolni benne a szalmaszálakként egymáshoz kapcsolódó hajszálait. ,,Hát igen! Azt hiszem én is így gondoltam! Harmincöt éves vagyok, és már van gyermekem, és élettársam is!” – még egyszer ellenőrizte magát a nagy tükörben ami az előszobában helyezkedett el közvetlenül a kis étkező mellett. Még egykét apróbb simítást tett, és most úgy nézett ki, mint a földre szállt éjszaka, tündéri, és elbűvölő királynője, akinek bájos, magával ragadó mosolyától elolvad minden férfiszív, és bezsong. Nagyon szerette a francia parfümöket, és ezekből elég volt egy-két csepp, és valóságos illatorgiák lehetett az egyszerű levegőben is elérni. Pár csepp illatszert cseppentett az ujjbegyeire, és bekente vele fedetlen nyakát, habár mindig is tudta, hogy az ő imádott Gézája nem sokra értékeli sem a flancot, sem a cicomát, de mivel elegáns helyre készülődtek legalább legyen bennük elég tisztesség, hogy megadják a módját. meghatott csók, gyönyörű aranyból készült csuklólánc, és terjedelmi kiszolgálás! Ez is hozzátartozott a kényeztető szertartáshoz.

Gyorsan ellenőrizte a hálószobában időközben még mindig a csokornyakkendőjével vacilláló párját, majd még egy apró, kis simítást, és miután a gyereket a nagyszülők bevállalták csak erre az önfeledt, és egymásért való éjszakára már mehettek is. Géza húzta fel a kis fekete cipőjét, amiben úgy érezhette magát, mint hamupipőke, amikor aprócska lábikráira egy királyfi próbálja fel az üvegcipellőt.

- Köszönöm drágám! Nos, hogy érzed magad? Mehetünk?! – szemügyre vette élete megtalált másik felét, akiről csak úgy dőlt már az első pár másodpercben a bőséges veríték; nem tudta eldönteni, hogy ezt minden is tulajdonítsa: frusztrációnak, vagy meghátrálásnak! Elővett a kis miniretiküljéből egy zsebkendőt, és óvatosan elkezdte felitatni átmeneti jelleggel élettársa izgulásos cseppjeit.

- Ne izgulj Gézuka! Minden rendben lesz meglásd, és nem lesz semmi baj! – s hogy még jobban ösztönözze a kissé stresszelős párját érzelmes csókot is váltott vele, hiszen csókálló rúzst használt.

- Oh! Nem is tudattam, hogy ekkora a szerelem! – döbbent meg, persze csak látszatra.

Szépen kirittyentve indultak el abba az elegáns étterembe, melyet, még a hölgy édesanya mondott hét héttel az ünnepélyes alkalom előtt. A városban kissé nagy volt a forgalom, de elviselhető. Ha az ember andalító kedvese mellett lehet, és megcsodálhatja számára gyönyörű mennyország-mosolyát az egész már nem is tűnik annyira szörnyűnek.

- Hogy érzed magad bogaram? Ne haragudj, de amint látod ezt én sem így terveztem! - szabadkozott már az Erzsébet híd lábánál az autóban a férfi.

- Ugyan, hagyd csak! Én voltam a könnyelmű, és meggondolatlan, amiért az esti, sűrű forgalomban szerettem volna vacsizni veled!

- Ez nem probléma! Elvégre szeretjük egymást, majd megörülünk egymásért, csak hát a csúcsforgalomról egyikünk se tehet! Ez van és kész! Ebbe bele kell törődni!

- Na, látod! Pontosan erre a figyelmes türelemre és higgadtságra van nekem a mindennapokban is szükségem, amikor a munkahelyemen kész káosz fogad, és egyetemes a bolondokháza! – elbűvölően mosolygott, amitől a legtöbb férfiszív is majd elolvadt, hát még a párja.  

- Na, mesélj csak! Mi történt a munkahelyeden?

- Semmi, semmi! Csak valamelyik bájos, és elragadó, kicsit idősebb ügyfél a minap megint feljelentett, hogy szerinte csiga lassú a kiszolgálás!

A férfit hirtelen elfogta a harag: - Hát ez már mindennek a teteje! Hát nem lát az a szerencsétlen, hogy ti négyen is majd megszakadtok egy-egy húzós nap után? És akkor még neki áll följebb! Hát tudod, én azonnal megmondanám neki a magam jólfésült véleményét!

- Azt hiszed én nem?! De amint kinyitnám a számat, több mint valószínű, hogy holnap már nem is kellene mennem, mert azonnal felmondanának! Az én cégemnél mindig a kedves ügyfélnek van igaza, a belepusztulunk is az igazságba! Képzeld, az a boszorka még a panaszkönyvet is elővetette velem, és bele is írta a véleményét!

- Hát tudod mit mondtam volna én erre?!

- Tudom apukám, tudom! Azon nyomban elküldted volna a kedves kuncsaftot melegebb éghajlatra, meg Kukutyinba zabot hegyezni! De már annyiszor megbeszéltük, hogy ez nálunk sajnos nem működik! – kis ideig gondolkodott. – Képzeld csak el, amikor te is a kormány mögött ültél naphosszat, és akkor nem halad a forgalom, és akkor odalépett a vezetőfülkéd elé egy kedves, idős öregasszony, akinek haladéktalanul már otthon kellett lennie ebédre, mert kezdődött a kedvenc szappanoperájának az ismétlése! És akkor kieresztetted a haragodat! Képzeld csak el! Ugye, hogy lehetetlen!

- Nem annyira édes szívem! Nem annyira! Ha én egyszer kinyitottam a számat, akkor tudod, abból aztán ömlik a jégverés, főként rossz dolgok!

- És mondd csak drágám? Még egyszer sem ütötted meg a bokád a túlzott igazmondásod miatt?!

- De aranyom! Ha ez így lenne, akkor nem volnának velem a főnökeim megelégedve: első vagyok a munkakezdők között, és mindig rendesen elvégzem a rám bízott feladatot! Hát mi kelhet ide még?

- Mondjuk az… nem is tudom… talán, hogy néha fogad vissza magad, és csak akkor beszélj, ha kérdeznek!

- Már pedig néha bizony beszélnem kell, ha fizetést szeretnék; különben miből mennék nyaraláni! Egy volt buszvezető nem sok babért terem! – érezte, hogy kicsit túlzottan sértőre sikeredett a kijelentése, azonnal bűnbánó arcot vágott:

- Kérlek, drágám! Nem úgy gondoltam!

- Csak nyugodtan mondjad csak! Nem sértődtem meg annyira! – próbált viccelődni, mert az mindig is bonyolult lényéhez hozzátartozott.

- Én csak azt szerettem volna veled megértetni, hogy egy felelős, dolgozó nőnek is meglehet a magához való joga, és esze.

- Hát ez szinte biztos! Most hogy mondod!

- De még mindig nem vagy hajlandó kimondani a legfontosabbat!

- Mire célozgatsz ciccám?!

- Jaj, te butuska kis csacsi! Hát arra, hogy mit ünneplünk ma? Na mit?

- Tudom, hogy baj lesz belőle, de fogalmam sincs! – a bájos fiatal asszony gyöngyházfényű arcáról eltűnt a játsznyi jókedv, hogy megjelenjenek rajta a mély aggodalom, és tetetett bosszúság apróbb jelei. A férj érezte, hogy ezzel mindent elronthat, de megkísérelte helyre hozni:

- Á! Arra az ünnepli alkalomra gondolsz! Bocsáss meg, hát hogy a csudába mehetett ki abból a kelekótya fejéből? Föl nem foghatom!

A bájos feleség arcán rögvest eloszlott a köd bánat szülte felhőátvonulás, hogy rendkívülien vonzó napsugármosolyának adja át a helyét.

- Hát nem felejtetted el édesem?! – még mindig alig akarta elhinni.

A férjnek látszólag még mindig fogalma sem volt róla, hogy házasságuk évfordulóját ünneplik e szent, és dicsőség övezte napon, ezért továbbra is a biztonságos tettetés álcája mögé szorult.

- Hát olyannak ismersz engem? Ccc! Te, te! Enyje! – becézgette sejtelmesen.

- No, de akkor hadd hallom! Mit kapok tőled ajándékba? – mindig gyönyörű, mandulanagyságú sötét szemét ellenállhatatlan cirógatással valósággal férje arcába fúrta. – Különleges ajándéknak illik lennie, ha ennyire hitelesen játszod a meglepettet.

,,Szűz Mária édesanyám! Ebből hogy fogok most kimászni?! Mit lehet itt még egyáltalán kitalálni?” – Úgy érezte, hogy már legalább millió éve, ha nem több száguldoznak fejében az összezsúfolt, és most mintha felbérelt vulkánok lettek volna – a túlzsúfolt gondolatok: Milyen ajándékkal lephetné meg ezt az isten teremtette fantasztikus asszonyt? Fogalma nem volt – s ez még a legrosszabb!

- Hát tudod édesem, egyáltalán nem szép dolog, ha az ember türelmetlen, és túlzottan kíváncsiskodó, bár elismer, hogy bizonyos különleges esetekben – mint amilyen a mai -, ez természetesen megbocsátható! Hát lássuk csak? Mit adhatnék a világ leggyönyörűbb, legkedvesebb, és legáldozatkészebb asszonyának, aki már azzal megtisztelt, hogy annak idején szívével őszintén engem választott, aki – bevallom igazán -, sok esetben kicsit hajlamos voltam hóbortjaimmal versengve megfeledkezni róla?

- Mindegy, hogy mi lesz az ajándék, a legfontosabb, hogy a szívedből jöjjön, és őszintén drágám! – megfogta a verejtékkel már bőségesen átitatott, szőrös, szinte Enkidu-kezét, simogatta, és csókolgatta, míg a másik előbb zavarba jött, majd elpirult.

- Csak nem?! – lepődött meg. – Az én férjem még ennyi idő után is képes az elpirulásra? – s ezt a világ legszebb ajándékának tartotta., mert álcázások, félremagyarázások, és fölösleges köntörfalazások nélkül is, de teljesen őszinte volt. – Ezért szeretlek annyira! – tüstént fölkelt a helyéről, ölébe vetette magát, és szenvedélyesen megcsókolta a rebegő, tétova ajkait.

- Megismételnéd, kérlek!

Átfonta hattyú-kezecskéivel nyakát, és még érzelmesebben, teljes odaadott valójában csókolgatta, mint egy fiatal kedves, aki mert önzetlen és áldozatkésznek mutatkozott mindig is az érzelmek halhatatlanság pillanataival ajándékozták meg, és ezért most nagyon hálás és elégedett volt.

- No, hát akkor! Eszedbe jutott végre, hogy miért szerettem volna, ha elcipelhetlek egy elegáns helyre vacsorázni?!

- Csak nem… ja, hogy… te arra gondolsz? – rebegte tétován föl ócsudva az érzelmes csókjelenetből.

- Hogy életed asszonya lehettem hivatalos úton is! – adta meg a végleges választ. – De mindig is olyan aranyosan tudtad leplezni a tetetett tudatlanságodat. Olyan édesen drága vagy!

- Jaj, drágám… - bocsánat kérő pislogás következett, mintha valami a szemébe ment volna hirtelen, mert enyhén viszketni kezdett a szembogara, majd megjelent a legelső meghatott könnycsepp. – Majdnem megfeledkeztem róla, bocsáss meg! Ezek a fránya dátumok mindig kiperegnek a fejemből! –Felállt törékeny, kis kacsójáért nyúlt, alázattal letérdelt eléje, mélyen a szemébe nézett, hogy újra megtalálhassa a felfedezhető lényeget, majd megcsókolta a kezét. Majd ajkait kezdte finoman becézgetni: - Tudod, kicsim! A szavak sohasem voltak az erősségeim, mert én a tettek ember voltam mindig is, és míg csak élek az is maradok!

- Már régen tudok róla! – egy hórihorgas, kissé flegma arcú, amolyan városi piperkőckinézetű pincér lépett nagy agarakkal asztalukhoz: - Választottak már! – hangján igencsak érződött, hogy a türelem sohasem tartozott a legjobb jellemvonásaihoz. Lábával sikeresen türelmetlenül aprókat toppantott.

- Netán valami sürgős dolga akadt, fiatalember?! – emelte rá csillogóan gyönyörű tekintetét a bájos asszony, akiért minden férfiszív azonnal összetörhetett.

- Parancsol kérem? – hirtelen ráfigyelt, de türelmetlenségét így sem tudta megkerülni. – Azért vagyok itt, hogy felvegyem a rendelésüket, de miután látom, hogy csak egymással vannak elfoglalva, intsenek majd, ha kívánkozóbb lesz az alkalom és akkor majd jövök, jó?!

- Nekem megfelel! – hebegte a férj, nem kis pipogyasággal hangjában. A tüneményes feleség azonban erélyesebbnek mutatkozott, mert hirtelen a sarkára állt: - Akkor tudja mit, legyen olyan drága, és hozza nekünk a panaszkönyvet!

A türelmetlen, hetvenkedő, és szemlátomást türelmetlen pincér hosszúkás, téglalap arcáról azonnal lepergett a gúnyolódó, fintor, és halott sápadttá vált. Elvégre, ha valamelyik kedves kuncsaft a panaszkönyvet kéri akkor az csak egyetlen dolgot jelenthet, miszerint: Ő záros határidőn belül menesztve lesz!

-Azonnal, máris hozom! – s olyan sürgetően eltávozott az asztaluktól, mint egy félős kisfiú, aki megijedt a saját árnyékától.

A férfi megfogta kedvese kezét.

- Hát szívem! Ez igen! Elismerésem! Te aztán jól megmondtad neki a véleményed!

- Hát nem is kell hagyni, hogy az emberrel kekeckedjenek, meg szemétkedjenek! – ellenállhatatlanul mosolygott. – Csak várd ki türelmesen a végét, milyen elkámpicsorodott ábrázatot fog majd vágni, mikor rájön, hogy mit fogok a panaszkönyvbe beleírni?

- Megkérdezhetem, hogy mit fog beleírni?

- Hiszen most az előbb kérdezted meg, de ez egyelőre hadd maradjon titok, jó? Bízz meg bennem!

- Elpusztíthatatlan bűbájos kedélyed! Ezt is imádom benned!

-… És mondd csak drága uram, virágot milyet vettél?

- Virágot??? Á, vagy úgy! Hát az egy hogy is mondjam… az egy frenetikus, egy gyönyörűséges csokor lesz!

- Mit kezdenék egy olyan férjjel, aki folyvást lesné a gondolataimat? Azért valljuk csak be, hogy az egy idő után fölöttébb unalmasságszámba menne. Téged mindig is imádtalak épp ezért a kendőzetlen, kissé hóbortos jellemedért!

- Nagyszerű! Hát akkor kérlek áruld el nekem, hogy mit vegyek neked?

- Tudod az a baj, hogy a szórakozott emberekre mindent rá lehet sózni, de ettől függetlenül, egy gyönyörű virágcsokorral, vagy Somlói galuskával mindig meg lehet vesztegetni!

- Hát akkor jó!

Végigsimított Géza ritkulóhajú fején. – Mondd csak szívem? Nem gondoltál még arra, hogy hajbeültetést csináltass? Csak meg azzal még szexisebb lehetnél! Masszírozni kezdte az enyhén tar fejbőrt, amin csak a hajhagymák kiírtott sörtéi fénylettek, mint az alig párnapos borosta.

- Hát ilyen mérvű fájdalmas beavatkozásra nem is merek vállalkozni! Azt hittem így is kellek neked!

A hölgy kicsit közelebb húzódott székével hozzá, majd ellenállhatatlan, sejtelmes hangon a fülébe súgta: - Imádlak!

- Neked az nagyon bájos kifinomultsággal jár, ha vidám vagy! Bár a meghatottságod sem rossz!

- Igazán köszönöm a kedvességed! nahát egy kisebb költő vesztett el benned!

Amit lehetett már mindent elmondtak egymásnak azalatt a cirka huszonöt év alatt, amíg egymáséi voltak, mint a különös birtoklási vágy első számú, megközelíthető célpontjai, csak most ezzel a vacsorával – legalább is a hölgy -, úgy gondolta, hogy a régi parázsló szenvedélyeket újbóli nekifutásra fölizzíthatják; feltéve persze, ha ezt közösen akarják! Vagy kapcsolatuk eddig bejárt gyarmatosított tartománya több meglepetéssel már ne szolgált? A középkorúság egyik átka talán nem is a klimaxszerű krízis, amit meglepően sokan hajlamosak eltúlozni, de sokkal inkább az attól való félelem, hogy hirtelen, és rövidséggel esünk ki e földi világból, miközben nem becsültünk, és értékeltük eléggé a közösen töltött tartalmas időszakokat.

- Drágám Mit is kezdenék én nélküled?! – nagy nehezen nyögte csak ki.

Dórának ez a kijelentés imponált a leginkább, hiszen meg se próbálta megváltoztatni, vagy átnevelni a férjét, pont így tetszett. Elégedetten bólintgatott egy párat, mint amikor valaki türelmesen végighallgat egy ünnepélyes szónoklatot, miközben az adott szavak sorsfordító kijelentései nem vesznek el. Most már teljes fenekével az ölébe ül.

- Oh, drágám! Ez aztán a váratlan fordulat! – lepődött meg, mert ilyenre egy ünnepélyes este után legfeljebb csupán a hálószobában gondolhatott. – Tudod, kicsit mindig is feszélyezett az ünnepi ruha, elvégre a ruhának egyetlen dolga van, az hogy kényelmes legyen! De bocsáss meg, csak feszengek itt mint egy partra vetett idióta!

- Csss! Édesem! – kuncogott, majd szájon csókolta. – Már miért lennél te idióta! Sőt! Jó fej, humoros hapsi vagy, aki mindig képes arra, hogy megnevetessen! Hát ezt nevezem én isteni adománynak!

Egy pillanat, s Dóra máris talpra ugrott, és rávillantotta gyönyörű hibátlansággal megáldott gyöngyházfényű fogsorát, amin úgy illeszkedtek egymáshoz a fogak, mint hófehér zongora billentytűk. – Mit szólnál, ha megpattanánk innét? Látom nem érzed túl jól magad, mégis meg kell köszönöm, hogy a kedvemért megpróbáltál mosolyt erőltetni az arcodra.

,,Mi a fenét találhatna ki? Azt hogy te vagy a mindenség közepe, egyetlen fénylő csillagfényes üstököse?” ,,Veled álmodom minden pillanatban!” Talán ez sem minden percre igaz, mert amikor egy-egy meghajszolt, gondterhelt munkanap végén kényelmesen sört kortyolgatva elnyújtózik a fotelben már alig várja, hogy elszólíthassa a gondfelejtő álom, és cseppet sem foglalkozik azzal, hogy imádott asszonya vajon hogy is érezheti magát? Valójában azért van minden eszközzel szüksége a közelségére, hogy megnyugtassa zaklatott idegrendszerét, mely sok esetben arrogánsan olyanná lett mint egy atombomba, ami nem tudni, hogy mikor, és miért - de záros határidőn belül robbanni készül! Gondtalan pihenése csak akkor lehet zavartalan, ha fia naponta nem jön megy a nappaliból a gyerekszobába segítségért fohászkodva hozzá, hogy csinálják meg közösen a kétismeretlenes egyenletet a házi feladatában, és ha tudja azt, hogy felesége csak délután ér haza, míg ő megpróbálja az esti műszakkezdés okozta rizikós órákat két és fél órás pihenéssel átaludni, miközben nem zavarja semmi, és senki!

Talán azért szertett rögtön bele, mert megismerkedésük legelején is Dórából csak úgy áradt a földöntúli, halhatatlansággal fűszerezett derű, és a béke; mintha egy védelmező angyal lett volna, akinek szent kötelességéhez tartozott a kiegyensúlyozott, és lehetőleg egyetemes harmónia biztosítása, és kivitelezése.

- Te kis cuncimókus! Te vagy a világ legnagyobb kincse! – mondja elérzékenyülve, mert egyébként ilyet ritka alkalmakkor szokott csak kiejteni száján.

- Ezt olyan megnyugtató hallani! Nagyon szeretlek szívem! Imádlak! Akkor indulhatunk?! – áll fel kissé sürgetően, mint akinek sürgősebb elintéznivalói támadtak odahaza, és csak most döbben rá, hogy valamit elfelejtett.

- Máris menni szeretnél?! – kicsit megdöbben a csodálkozásban, mint aki még szeretné előre eltervezni azt, hogy legalább a desszertet elfogyasszák. – Na és a süti?

- Te kis haspók mackóm! Ígérem drágám, ha velem jössz, akkor olyan süteményt készítek neked, hogy mind a tíz ujjadat kamatostul megnyalod! - sejtelmesen, adakozóan mosolyog, mint aki már mindent eltervezett, és most jöhet a dolgok megtétele, végrehajtása.

Eddig is tisztában volt vele, hogy Géza kicsit nagy lesz hozzá, elvégre majdnem kétméteres a magassága, és ha ehhez vesszük oroszlánoknak is kijáró, bőséges étvágyát – nem hiba vélekedett úgy cingár, és kis növésű apja, amikor náluk voltak háztűznézőben, hogy: - Édes kislányom! nem találtál kisebb étvágyú embert magadnak? –Mire ő a sarkára állt, és azzal a semmivel sem összetéveszthető karakán határozottsággal is, mint amit később gyerekük is örökölt kijelentette: - Apus! Ne haragudj, de én szeretnék vele élni és nem te!

,,Kicsit megváltozott mindenesetre! Vagy csak azért van ez, mert kopasz?” – vélekedett magában. De hát imádott szülei sohasem a külső iránti elfogadásra nevelték főként, sokkal inkább, hogy az emberi, jó, és becsülhető tulajdonságokat nézze, és vegye figyelembe, ha megismerkedik valakivel! És Gézában eddig sohasem csalódott; igaz kissé nyers gyémánt modora az idők súlyos voltával sem változott, de legalább mindig megmaradt a becsületében, és öntörvényű természetében. Ez is valami!

 

 

 

Új vers

 

MEGFELELÉSI KÉNYSZER

 

Meglehet, már megundorodtam rég az Egésztől…

hogy úgy kell tenni, mintha púp a hátunkon foglalkozásokat,

olcsó munkaerős állásokért repesnénk,

s mindannyian odavolnánk

– hogy mások két órákat dolgoznak lazsálva naponta,

a másik meg tizenkét órába belerokkan,

s aztán éppen ezekkel:

Sorsot tűrő pálcika-emberekkel közlik,

csiri-csáré kegyelemmel: ,,Ennyi a béretek!

Én a helyetekben repesnék, hogy ennyit is kereshetek!”

– Önsajnálat, kisebbrendűségi érzés,

becsületvesztés öngyilkos levében ázik

 

most mindenki: Sokak fejében bizonyára megfordult már mi lenne ha,

nem volna több Holnap,

gürcölés olcsóságba nyert éhbérekért!

– És Senki sincs a dehumanizált ég alatt aki fennszóval hirdetné:

,,Emberséget az ember fiának,

s lányainak!” – Unalmas vagy:

Csökevényesedett erkölcsi eszmédben hálátlan s

 

hasztalan, csak idétlenkedni tudsz,

ha Igazságról s őszinteségről van szó,

miközben magad is már rég menekülnél

a holnapok mérleg-súlyától,

amiken majd lelkiismereted megmérik,

s megítéltetsz milyen is voltál,

s milyen módszerekkel voltál képes túlélni s tűrni?

 

 – Talán jobb is, ha az embert csupán halála pillanata után magasztalják vagy leköpik

, s így legalább míg életében Sebezhetőségét,

kiszolgáltatottságát kímélik,

- a létezés aprócska részletei legalább tudhatók biztos módszerekkel s lakhatók!

A legrosszabb tény: Az ember mindent hátrahagyva,

kedvenc versei nélkül, Ádám-pucérsággal majd földbe megy,

s utána a nagy Semmi költözködik

ideiglenes keretek között a helyébe!

 

Méregkeverők c. krimi

 

 

TIZENHATODIK FEJEZET

 

 

Vésztő Ádám meggyőződése volt, hogy – bár csak sokak szerint -, csupán egy egyszerű koreográfus és rajztanárnak mondták eredeti foglalkozását mégis saját egyéni döntése volt, hogy a lelke mélyén felelősséggel kibontakoztathassa kreativitásának szunnyadó ötletenergiáit. Aztán ezek után, kinek mi a személyes, gáncsoskodó véleménye az már a legkevésbé sem érdekelte; igyekezett tudomást se venni azok se szeri, se számáról, akik féltékenységüket, irigykedő mivoltukat is előszeretettel azok ellen vettették be, akiknek megérdemelt sikerük volt az életben, és nem kellett feltétlenül fűnek-fának hajbókolni, és újabb bizalmi jellegű kapcsolatokat kiépíteni, míg végül felfedezték, és elismerték őket!

Talán azért kötött ki a festészet, és rajzolásnál is, mert kétségtelen, hogy remek grafikai tervező lett volna, de semmi kedve sem volt hozzá, hogy a XXI. század mindent túlgépesített, és túlmodernizált századában a pillanatnyi, tiszavirág életű ihlet, vagy ötletelés is egy újabb számítógépes szuper effektus szintjére süllyedhessen; helyette inkább igyekezett visszatérni az élet hétköznapibb, szemlátomást sokkalta realistább sémái közé, persze ezt is megfűszerezve egy nagyadag optimista újítani vágyással!

Igen! Az újítani vágyás volt nála az első számú szempont! Az a titkos jelszó, melyet a legtöbb ember valami idiótára jellemző habókosságnak, vagy őrültségnek, butaságnak gondol legelső hallásra, és mindent megtesznek, hogy ez előbb-utóbb be is bizonyosodjon, önigazolást nyerhessen!

Viszont Ádámot sem ejtették azért annyira a feje lágyára, mert tizennyolc éves korától kezdve – mivel a legtöbb nyári szünidőt egy elfuserált és kellően zsíros, fáradt étolajtól bűzös gyorsétteremben melózva töltötte ideje korán megtanulta, hogy az életben szinte semmit nem adnak ingyen, és sajnos a legtöbb igazi bombázó nő sem a csórókra bukik!

Aztán amikor döntés elé állította a helyzet, és felvették a Képzőművészeti Egyetemre úgy érezhette magát, mint akinek az első lépcsőfok teljesülhetett ahhoz, hogy megvalósíthassa szerény álomterveit; s mivel imádta a grafitceruzák fény-árnyék effektusait, mert önmagában azt vallotta, hogy egy jól megkomponált ceruzás tuss-portré mégiscsak jobban kifejezi az adott modell személyiségét, és jobban érvényesül az, amit a vásznon legfeljebb egyedi temperákkal, és ecsetkezeléssel lehetne megvalósítani.

Még jól emlékezett azokra a kedvükre heccelődő, beszólogatós, megalázó viccekre, és hitványságba menő tréfákra, melyek előszeretettel állították pengeélre túlsúlyosságát és már akkor igyekezett megfogadni magában, hogy soha nem fogja hagyni, hogy bárki is tovább csesztesse külseje miatt; utálta azt, ha valakit a külseje határoz meg! Talán nem is lett volna ennyire érző, a maga módján sebezhető lélek, ha nem történtek volna vele egy életre meghatározó dolgok! S miután már látott éppen elég konditeremben gyúró izompacsirtát, akik a háta mögött – valami miatt -, szintúgy előszeretettel viccelődtek legalább egy mázsás súlya felett, úgy döntött, hogy a saját kezébe veszi megtépázott sorsát, és odahaza fogja fejleszteni testét; szobakerékpár, és kisebb súlyzói segítségével! S ami nagyon fontos, hogy a pocakjáról a kellemetlen hurkákként fölkunkorodó, és kissé gusztustalan, és előnytelen zsírszöveteket is megpróbálja főként hasizom erősítő gyakorlatok igénybevételével megszabadulni!

Az eszét sem tudta, hogy hányszor hallgatta végig a családtagjait, amint úgy igyekeztek érvelni, hogy ők egyáltalán nem kövérek, sem nem túlsúlyosak, csupán csak vastagcsontozatúak, ami viszont azért csak lényeges különbség! Viszont Ádám azzal is tisztában volt, hogy nem hiányzott neki a cukorbetegség kialakulásának egyetemes veszélye, no meg, hogy naphosszat egy vékony, ám annál halálosabb fenyegetést jelentő tűvel kelljen oltani magát legalább négyszer! Köszöni szépen, de ebből nem kért! Akkor inkább nullkalóriás étrend, és teljes zéró tolerancia mindenféle szénhidráttal és édességgel kapcsolatban. Helyette sokszorosított zöldség, és gyümölcs!

Az első pár hónapban – míg szervezetéből teljesen kiürültek a károsabb méreganyagok -, ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy csak egyszer is kiüríthesse a degeszre tömött hűtőszekrényét az éjszaka titkos leple alatt, és minden létező élelmiszert, amit csak talált azonnal fölfaljon! Kedvence volt a csokifagyi, amiből – hála a marketinggel és piackutatói igényekkel foglalkozók csapatának -, már kifejlesztették a torta nagyságú ínyenceknek való, épp ezért hatalmas tortakülönlegességet, amit akár még együltő helyében is nyugodtan elfogyaszthatott, és kivált az apokaliptikus nyári kánikulában, míg nem szereltette be a légkondicionálás adta kellemes klímát, addig ez volt az egyetlen, amivel nagyjából testét lehűthette.

Most viszont, hogy a cél érdekében ,,krisztusi önmegtartóztatást” fogadott pokoli jellegű nappalokat, és éjjeleket volt kénytelen kiállni, és elviselni; sokszor vette észre magát, hogy egyenesen légszomjszerű vágy gyötri egy aprócska Mars, vagy Snikers-szelet után, és majd meghalt a gondolattól, ha látott valakit az utcán, amint kedvenc Magnumos jégkrémét nyalja.

- Akkor is ki fogom bírni, mert most már egyetemista vagyok, és bizonyos felelősséggel tartozom!

Aztán, ahogyan teltek-múltak a hónapok észrevette magán, hogy egyszerre csak lett a hátának íve, vállainak szilárd tartása, és egyszer-egyszer belepislogva a tükörbe meglepetéssel konstatálta, hogy nem is néz ki annyira rosszul, holott sohasem volt hiú, vagy olyan ember, aki egy örökkévalóságot is bátran eltölthetett volna a fürdőszobai nagyméretű tükör előtt! S a megfelelőbb testalkatához azért úgy illett, hogy egyéniségének megfelelően valamivel kicsit igényesebben, kifinomultabban is öltözködhessen; nagyon szerette például kombinálni kezdetben vegyesen a klasszikusnak számító retró stílust a farmer nadrágos, és póló-zakós egyedies trendi kombinációval, és mivel szeretett kísérletezni már nem is vette tudomásul, ha a nyílt utcán megszólják a háta mögött a pesties emberek. Ám, ha ifjú hölgyek társaságába elvegyült meglepően jólesett, és hízelgett soványka önbizalmának, ha valamelyik hölgyemény kellően elismerően megdicsérte mennyire eszméletlenül jó segge van! Az a napja ennél jobban már nem is kezdődhetett volna!

Az utóbbi időben, hogy végre kicsit egyenesbe jöhettek összezsúfolt dolgai, és végre kinevezték tanársegéddé a Rajz Tanszéken, nem igazán maradt ideje sem a magánéletére, sem arra, hogy akárcsak egyszer is kimozduljon a városba, vagy eljárogasson ismerkedős estekre, és randizgasson!

Különben is a mostani modern hölgyeknek két dolog volt fontos; egy legyen az adott hapsinak elegendő pénze, kettő kocsija, és három minden kívánságot teljesítsen, ami csak a kis hölgyike szájacskáját elhagyja! S nem utolsósorban legyen az adott hapsi veszettül jóképű, és adjon mindig magára!

Amit már eddig is tudott az az volt, hogy a külsőség nem minden, viszont nagyon jól kitapasztalta már, ha valahogy megakarja vetni a lábát, és boldogulni akar ebben a számító világban, akkor igenis adnia kell azokra a külsőségekre, mint a rendszeres borotválkozás, pár napos borosta még előny lehet, sőt megengedett! De amitől igazán férfi lesz egy férfi az bizonyos markáns, erőteljes és stílusos fellépésének köszönhető!

Akkor miért járt az utóbbi időben egyfolytában az esze azon az ifjú hölgyön Myreán, aki képtelennek mutatkozott olyan egyszerű feladatok elvégzésére is, amit jószerivel egy óvódás is megtudott csinálni? Állandóan elkésett! Mondjuk ez még a kisebbik gond! De kellő rendszerességgel, mintha törölték volna rövidtávú memóriáját mindig elfelejtette az óra, és foglalkozás szempontjából legfontosabb dolgokat, amik nélkül Ádámnak mindig meggyűlt a baja, hogy milyen érdemjegyet is adhatna neki, mert buktatni kifejezetten nem szeretett! Még akkor sem, ha a feljebbvaló igazgató, vagy tanár kollegái rendszeresen el nem mulasztották volna az orra alá dörgölni, hogy mennyire kivételezik ,,egyes” csinoska hallgatókkal!

Ezt természetesen nem lett volna szabad hagyni, és lenyelni, de a fiatal tanársegédnek már annyira elege volt abból, hogy minden kisebb-apróbb konfliktust egyesek hajlamosok akár még az egekig nyúlóan is felemlegetni, hogy méla egykedvűséggel visszament a nemdohányzók szertárába, és készült mindig rendszeresen az órájára.

 

Annamari annyira sajnálta a tudatot, hogy nem olvashat Milánkának se esti mesét, és nem csókolhatja meg jó éjt puszit kívánva, amikor ágyba kellett vinnie, mert rendszerint az éjszakai műszak átkával küszködött. Nemegyszer megesett, hogy amikor rászólt Myreára, hogy el ne felejtse lehetőleg délután két óra előtt felébreszteni adott legjobb barátnője feledékenységből véletlenül délelőtt kilenc órában állapodott meg, és így a hajnali műszakhajtásban Annamari – sokszor pattanásig feszült, atombombaként legszívesebben máris robbanó idegrendszerének -, valamivel több időre volt szüksége, hogy az időeltolódást elviselhesse és átállhasson a ,,kétlakiság” nem éppen lélekemelő fokozatára!

- Figyelj rám jól kiscsibém, mert utolsó lehetőség következik! – s kisebb környezetében szinte mindenki tudta, hogyha így kezdi a mondókáját, akkor annak nem lehet az illetőre nézve jó vége. – Ha azt mondom a kurva életbe, hogy délután kettő akkor egyetlen tetves órával, vagy perccel sem lehet több, vagy kevesebb! Nem akarok miattad elesni sem az üzlettől, sem attól, hogy a babánk életéből szervesen kimaradjanak! Világos te pina?!

- Persze, persze szívem! – ellenállhatatlan rúzsával vastagon bekente kecses és egzotikus ajkait, és legyintett egyet, mintha csak egy egyszerű legyet akarna elhessenteni, miközben saját maga bombázóan szexi tükörképével nézett szemet.  

- Ahogy látom, te egyáltalán nem bagózol rám! Igaz?! – harcias amazon-kedvvel, és kissé nyűgösködőn felkelt, és szabályosan megragadta a másik szalmaszőke tincseit, melyeket hagyott szabadon lobogni, hiszen úgy sokkal szexisebb, és csábosabb! – Ezt neked!

- AUUU! Megőrültél?! Hé??? Ezt most minek kellett?! Hülye vagy, vagy csupán csak csak ostoba?!

- Attól tartok kedveském tudok én még sokkal durvább is lenni, csak hergelj fel az ostoba jajveszékeléseiddel! Elfelejtetted, hogy honnan jöttem?! Még a halott nagyanyám is tökösebb nálad! Ha valamit megbeszéltünk, akkor a jó életbe csináld azt, amit mondtam!

- Auu! Te szadista vadállat! És még nőnek nevezed magad! Engedd el a hajamat! Ez rohadtul fáj! – tehetetlenül tűrni kényszerült, amíg Annamari kicsit helyre tette a fejét.

Kis idő múltán engedte csak el, amikor már biztos volt benne, hogy csélcsap, és mindig feledékeny barátnője biztosan megértette, amit kért tőle.

- Akkor most békén hagylak! – eleresztette a gyönyörű frizurát, mely kis híján nem viselt volna el több huzigálást, és sanyargatást. – Remélem a jövőben használod azt a hígagyú eszedet is, és nem csak a fejeden mereszted!

- Jól van már! Mi az isten bajod van?! Ég a kibaszott ház, vagy mi?! – önmaga sem szerette, ha gusztustalan, csúnya szavak lepik el száját, hiszen finom, úri környékről jött el, hogy csatlakozzon valami embert formáló kalandba. Viszont alig pár hónap kellett csupán hozzá, hogy egy tahót, is nyugodt szívvel lepipálhasson, ha káromkodásra kerülne a sor!

- Akkor megegyeztünk remélem?! – villogtatta sejtelmesen a szemeit, mint aki még mindig elszánt támadásra kész.

- Oké! Rendben! De vedd tudomásul, hogy én finom nő vagyok, és nem szeretem, ha így viselkednek velem!

- Te pedig vedd csak nyugodtan készpénznek kis anyám, hogy én pedig tudok igazi vadállati szuka is lenni, akit nem érdekel semmi törvény, vagy erkölcs! És tartsd magad megkérlek a megállapodásunkhoz!

- Jól van, jól van! Akkor? Mehetek?! Vagy akarsz még valamit tőlem? – megreszketett a térde, ahogy szemközt állt vele, és farkasszemet néztek.

- Csak egy apróság!

- Igen?

- Legközelebb a mosógépet délelőtt tíz órakor indítsd majd be, mert addig szeretnék egy jót szunyálni!  

- Hogy én milyen butuska vagyok! Ezer bocsi! Hihi! – eresztett el egy ártatlan, fruskákra jellemző vihogást.   

- Az nem kifejezés! Na, tűnés, míg jó kedvemben vagyok te picsa! – Annyira szerette volna legalább még egy-két órácskával kitolni a jól megérdemelt pihenésének a határait, hogy ne maradjon szervezetében semmi nyoma annak, hogy hullafáradt, és totálisan elcsigázott, de Milánka elkezdett gügyögni, ami az etetési időt jelezte; tehát nem volt mese fel kellett kelnie.

- Jól van kis angyalom! Csak előbb hadd térjek magamhoz jó, mert a maminak éjszaka melózni kellett, és most igen-igen fáradt! ÁÁÁÁ! – nyújtózott egyet, mielőtt kiment a fürdőbe, hogy tisztességesen felfrissülhessen.

Miközben a fürdőben tetőtől-talpig zuhany alá állt és lecsutakolta magáról az éjszaka ,,szennyét” és minden alattomosnak érzett mocskát nagyon sokszor elgondolkozott róla, hogy vajon hogy nevelte volna fel, hogy gondoskodott volna arról a kis csöppségről, akit még nagyon fiatalon szinte tinédzserként a szíve alatt hordott, és akit elveszített amiatt az aljas rohadék stricije miatt, amikor hasba rúgta…

 

 

 

Új novella

 

                                                               KATEDRA

 

 

A hatalmas görög színházakra jellemző félkörben fölfelé ívelő előadóterem aztán a katedrának kiállított színpad úgy süppedt és gyűrte maga alá eltévedt, vagy csupán csak tudásra szomjazó tagjait, akár a hömpölygő tenger. Úgy volt megalkotva az egész helység, hogy még a legeltévedtebb sóhajt, halk szerelmes sóhajokat, vagy csupán csak magát a légyzümmögést is még a leghátsó sorokban is jól érthetőn hallani lehessem. A katedránál odalent egy piciny, piszka-fark, gyufafej mondta a maga hablatyait, értelmetlennek tűnő mondókáit.

A frizuráját leplezendő – csupán csak az elejére koncentráló, idősebb docens asszony igyekezett felfelé a katedrán kezében már a jó előre megígért, és baljóslatként lebegő dolgozatokkal. Előkelően, és nagyvilágiasan, mégis tartózkodó következetességgel. A bőséges kosztümkabát, és hozzávaló szoknya csupán csak arra szolgált, hogy lehetőleg minél előnyösebb külsőségek közepette elrejtse minden szempontból látható anyabálna termetét. Az ember, mikor csak találkozott vele sokkalta inkább szerette volna rég nem látott nagymamáját köszönteni személyében, semmint egy olyas valakit, aki kellő vasszigorúság, és előre meghatározott vas-könyörtelenség mellett diktálta az egyetem egyetlen törvényét számtalan kollegája és kolleganője mellett: ,,Magadra vagy utalva! Rajtad itt már senki sem segíthet!”

Valójában azonban régi nyelvész professzor volt, aki – valamilyen furcsa – ki tudni kinek a jóvoltából, avagy jóváhagyása mellett -, nemcsak hogy elnyerte a nyelvészeti kandidátus és megtisztelő emirátus címet, de önmagának imponált az által, hogy személyét – most már közös egyetemi kincsként – pótolhatatlannak, és sajnos nélkülözhetetlennek nyilvánították!

Sajnos a hatalommal a legnagyobb baj az, hogy meglehetősen felkavarja az emberek maradék, józan eszét! Önmaga, mint professzor, és docensnő kivált az általános nyelvészet, illetve a hatékonyabb olvasástanítás szakterületén jeleskedett, mint nagy általánosságban legkivált az olyan oktatók, akik mindenkit igyekeznek megnyugtatni, hogy lehetőleg igazságosan méltóztatnak ítélkezni vizsgáik alkalmával, csupán a vizsgák befejezésével döbben rá a tisztelt kivégzőszékbe belekerült áldozat, hogy itt már a szavak is halálbiztos, ,,rejtett fogalmi” jelentéssel bírnak!

S mivel már régen nem a jól bevált békeidőkben jártak az évek, amikor bátran, és bármikor általában kertelés nélkül felelősségre is vonhatták az embereket, elfogultság és akár kellemetlen szimpátia miatt is Dr. Soósné Béláné most szinte a mindent megúszhatóság negatív álarca mögött páváskodhatott, és tetszeleghetett!

Hogy önmagát, és eszmerendszerének – vélhetően követőit, és híveit -, minden tekintetnek engedelmeskedve, és maradéktalanul meggyőzze tankönyveket írt az alsós tanulmányaikkal gürcölő korosztályoknak, és a szövegértőbb olvasás mellett szállt síkra, mint egy olyan harcos amazon, akit vélhetően csupán csak a saját maga gondolati rendszere izgat és érdekel, illetve az amennyiben saját, önző összefüggéseit másokra is ráhúzhatja, rákényszerítheti!

Hallgató lelkes kísérleti egerek módjára segítettek neki – tulajdonképpen megtanítani az ún. bólogatás művészetét, ami igen-igen egyszerű, mert az adott kísérleti alanynak csupán annyit kell tennie, hogy figyeli az arcbeszédet, és a gesztikulációt, és ha olyat hall, amit érdemes megjutalmazni, akkor abban az esetben fejét le-fel, mint az órainga, bólogató járással mozgatni kezdi, és sokkal inkább idiótának fest ebben az ostoba helyzetben semmint ténylegesen kiegyensúlyozott egyénnek!

Hóna alatt a hatalmas kéziratcsomóval Dr. Soósné beballagott mamutos, oldalazó járásával a tanteremben, és – főként már a dörzsöltek és a szakavatottak pontosan tudták mit is jelent ez: Kivégzését! No, egyáltalán nem a véresebb fajtából, sokkal inkább az ítélethirdetést szándékosan, és mondhatni radikálisabb körülmények között elhalasztott kíméletlenséget!

- Mindent pakoljanak el de azonnal az asztalukról! Kérek két önkéntest! – meg se várta, amíg valaki jelentkezik! – Maga és maga! Gyorsan osszák ki a feladatsorokat, és mindössze negyvenöt percet kapnak! Ha letelik a perc a tollat, íróeszközöket kérik szigorúan letenni, különben az engedetlenségért pontlevonás jár! Melegen ajánlom, hogy ne tegyenek próbára etéren! – oda blattyogott a katedrára; széles hátsó felét valósággal lerogyasztotta a nem túl kényelmes faszékre, és mint egy hóhér nézett farkasszemet a már előre is rettegő sokadalommal!

Az egyik pufók fiatalember – nem lehetett rá azt mondani, hogy nem készült az órára -, hiszen mindent igyekezett szorgalmából telhetően megtanulni, az egyik bájos ifjú hölgy mellett foglalt helyet akivel még kivételes keretek között utazótársak is voltak amíg az egyetem berkeibe jöttek-mentek.

- Te készültél drága barátom? – aggodalmas szemüveges tekintetét a másik szemébe fúrta.

- Hát attól tartok, de azért lenne még pótolnivalóm!

- Kélek, próbálj úgy csinálni, hogy az öreglány lehetőleg ne lássa meg, hogy mit babrálok a kezemmel; én ugyanis nem engedhetem meg magamnak, hogy már az első félévkor megbukjak! Felkészültem erre és csináltam puskát! – kedveskedőn biccentett feléje. – Te is kérsz? Na?

- Nem kösz! Én megpróbálom a magam józan eszét igénybe venni, háta még szerencsém lesz!

- Idillikus optimistaság! Egy időben, míg nem töltöttem be a húszat, ez valahogy nálam is működött, de abban a pillanatban, amint beléptem az egyetemre már tudtam! Itt érdes öregem csak az élelmeseknek lehet helye, és senkit nem izgat egy hontalan Odüsszeusz!

- Nagy igazság! Neked is azért sok szerencsét!

- Viszont!

Serékenykedő hangyaszorgalommal erősen járt a kezük alatt a munka; a fiatalember szemei előtt az összekuszált irka-firka feladatlap úgy ért, mint egy automata gép; sokszor már magát a kérdést sem igen értette meg, amit a retorikai alapfogalmak közül egyáltalán feltettek neki írásban – hiszen sohasem tanult latint! Nem úgy a begyepesedett agyú öreg csorosznya!

Abban a pillanatban, amikor lejárt a szigorúan előirányzott negyvenöt perc, az öreg matróna éleset sípolt egy nyakában lógó síppal:

- Tisztelt hallgatóság! Uraim, és Hölgyeim! Íróeszközöket kéretik letenni! Különben büntetni fogok!

Mindenki letette a saját tollát, hiszen csak azt fogadták el az érvényesség bizonyítékaként.

- Neked hogy ment? – kérdezett a szemüveges hölgy.

- Hát volt egy-két kacifántos kérdés, ami jelentősen kifogott rajtam, de remélem kapok rá egy kettes alát!

- Ha az az átkozott Berci jól csinálta volna, alaposabban a puskákat, akkor akár még négyesem is lehetett volna! De egye meg a fene! Így sem olyan rossz! – kicsit bosszankodott, majd fogta a válltáskáját, kilépett a hosszanti berendezésű, ütött-kopott sötétbarna padsorból, és kiment az ajtón.

Pár nappal később a vénséges matróna, mint egy női fejedelem lépett be a kicsinyített szemináriumi szobába, ahol a kollokviumokat tartották.

- Uraim és Hölgyeim! Eljött ítéletük órája! – harsogta.

- Hogy én mindig hogy utáltam, amikor ilyen közhelyeket mondd! – suttogta a szemüveges hölgy a pufók fiatalembernek a padban; már több mint két és féléve ültek egy padban, és már mindent tudtak a másikról. Szokásaik szánalmas logikáját is percre pontosan megismerték, akárcsak egymás esendő jellemét!

- Szerintem nem lesz nagy ügy! És ha ismételni kell? Már annyira nem izgat! Vannak fontosabb dolgok is az életben, mint az ékes szónoki beszéd!

- Ezzel látod kedves barátom tökéletesen egyetértek! – így a másik.

Most következett a kijavított feladatlapok kiosztása.

- Brankai! – szólította éppen a hátsó padsorból őt, ami azért is volt szokatlan, mert a leghátsó padban ült mindig, és úgy hitték az öreglány névsor alapján megy majd.

- Tessék, tanárnő kérem!

- Ahogy látom elég tisztes munka! Biztos vagyok benne, hogy sokat készült, és gyakorolt! De mit keres maga egyáltalán magyar szakon, amikor ilyen helyesírási szarvashibákat produkál? – vastagkeretes szemüvegét leemelve farkasszemet nézett a szorongóval.

- Megteszek mindent, hogy továbbra is fejlődhessek! – mondta a sablonszöveget, amit a felsősöktől már éppen elégszer volt alkalma hallani.

- Ezt én mind megértem kedves uram! Azt kérdeztem az imént, ha volna szíves és kinyitná azt a nagy fülét, hogy mi az istent keres egy ilyen ember, mint maga ezen a helyen?! Érti a kérdés?!

A vén matróna egyszerre volt nyers mint egy kőkemény gyémánt, és szarkasztikus akár egy veleéig goromba pokróc.

- Kérem szépen… nagyon szeretnék tanár lenni! – végső megkeseredettségében már csupán ennyire futotta, de azért csak kihúzta magát!

- Hát bármennyire is kiábrándító a dolog, de nem lesz! Ezt jobb ha tőlem is hallja!

,,Hát akkor miért kellett költségtérítésre jelentkeznie, ahol annyi tandíjat kérnek az embertől? Hogy aztán se szó, se beszéd pellengére állíthassák és megfeszítsék?” – morfondírozott, miközben az öreg pedagógus részletesen igyekezett elemezni kijavított feladatlapját.

- Tanult maga latint? – kíváncsiskodott tovább.

- Sajnos nem tanárnő kérem, de igyekszem pótolni elmulasztott tudatlanságomat!

- Félő, hogy az már csak a maga tudatlansága marad! Mindenesetre én figyelmeztettem! Ha továbbra is magyar szakos kíván lenni talán jobb volna, ha még többet gyakorolna, mert így ez édeskevés! Végeztem!

A fiatalember, mint akit egy helyben agyonvertek megsemmisült lelki tudattal vánszorgott vissza a padjához:

- Na, mit mondott a csorosznya?

- Azt, hogy nem vagyok magyar szakra való! Tömören ennyi!

- Rá se ránts! Nincsen semmi baj! Úgy bizonyíts neki, hogy igenis nem merülsz önző önsajnálatba, hanem leteszed a magyar diplomát is! – adott egy újabb tippet.

A pufók fiatalembernek aztán nem szállt inába a megmaradt maradék bátorsága; vitézül kiállt ezentúl minden alkalommal ha vizsgákról, vagy szigorlatokról volt szó; nem hátrált meg, de ezúttal négyszeresen is kettőzött óvatossággal méregette maga körül – főként a magyar nyelvtudományi tanszék tisztes tanárait, akik újabb leckét adtak számára is az emberi gonoszságokból, csak azért, mert benne sem tisztelték meg a sebezhető embert!