Új novella

 

 

                                                                      MARÜSZÁSZ BŰNBEESÉSE

(XXI. századi mese)

 

 

A kívül-belül szőrős Sziszifusz – aki tudvalevőleg egész álló nap föl-le görgette a maga hiábavalóságának súlyosbodó szikláit le-föl a hegyre -, egyszerre csak a magasságos istenek azzal büntették, hogy teljesen lekopaszították, és ha ez nem lett volna elég, akkor itt kell még megjegyezni, hogy a megmaradt – karakánnak éppenséggel nem nevezhető -, akaraterejét is teljesen elvették! S mint a bivalyerős Sámsonnak a bibliából szerencsétlen Sziszifusznak is elszállt minden talpalatnyi ereje, ahhoz, hogy továbbra is képes legyen megtenni, és megcselekednie a gondolatait, amiket legkivált józan értelme diktált!

És ha ez nem lenne elég, akkor a tragédiák sorozatát tetéznünk kell még azzal, hogy egyik nap, megfáradva a naponta újabb, és újabb verejtékgolyókat fialó munkavégzésben gyönyörű, csilingelő nimfahangra lett figyelmes; a hegy lábánál, egy szelíd, kis völgyben forrás járta a maga bújócskáját a szelíden a kövek között, és egy halk, fátyolhangú vízesés csörgedezett, mint zuhanyrózsa le a sziklák peremén, ahol egy egzotikus szépségű nimfa Éva-kosztümben kedvére fürdőzött.

A mindig féltékenykedő, és szinte az irigységig hiú, és gőgős isten Apollón már távolról figyelte zsákmányát, mert senkinek sem engedhette meg, hogy szemét szabadon, és felelőtlen könnyelműséggel legeltesse a nimfáját, akit egyes egyedül ő maga szeretett volna nyoszolyára csábítani.

Azonban tévedett ebben az igyekezetében a lelkesülő, és szinte mindenre kíváncsi Marszüász éppen arra sétálgatott, miközben a fák zöldpikkelyes leveleiről gyűjtögette a harmatok édeskés gyöngycseppjeit, - mert tudvalevő, hogy mivel Marszüász meglehetősen torzon-borzon alak volt, és kívül-belül szőrös is, ezért szigorúan tiltva volt neki a tisztító hatású vízesés közelébe menni, nehogy még megmártózni benne.

A törékeny liliomszál-testű nimfát éppen ezért csupán távolról figyelhette, hogy Apollón gyanút ne foghasson, és ne történhessen baja!

Amint egyre közelebb, és közelebb merészkedett az elbűvölő, bájos hang irányába, észre se vette, hogy beleütközött Sziszufuszba, aki már reggel óta azon törte szerencsétlen fejét, hogy vajon még hány adag termetes kősziklát kell felcigölnie a hegyoldalon keresztül, míg végül leveszik vállairól a terhet?

- Hát te meg mit csinálsz kedves barátom?  - érdeklődött Marszüász – itt lopod a drága idődet, amelyet, hogy élveznéd, amit e könnyű halandó élet még neked tartogatni tud?

- Már megbocsáss, de bizonyára már téged is értesítettek a kegyes istenek, hogy mivel engem arra szemelt ki a végzet, hogy örökké tartón kősziklákat cipeljek föl-le a hegyen ezért engem a halandóság átka csöppet sem érinthet! – vágott vissza, kissé cinikusan Sziszifusz.

- Hát, kedves barátom…Te tudod! Mindenesetre csak nem lehet belőle akkora nagy baj, ha egy csöppet megfeledkezel a munkádról, és egy kicsit hódolsz az élvezetek bohém oltárán! Gyere csak velem - csalogatta a könnyedén befolyásolható Sziszifuszt. – Hadd mutassak csak valakit neked! – azzal huncut, és csalafinta módon, rejtélyes mosoly jelent meg Marszüász szája szögletében.

- Kedves barátom! Megtisztelő a hívogatásod, de én egyszer már eljátszottam a kegyelmes Istenek előtt a szerencsémet, így hát a magam részéről sokkal vonzóbb lehetőség, hogy fölgörgetem a hegyre még ezt a pár sziklatömböt, hátha egyszer végre kitartó szorgalmamnak eredménye is lészen! – azzal meg se várva, hogy Marszüász tovább csábítgassa a rosszra, fogta magát, és nekiállt, hogy napestig tovább szikláit is fölcipelje.

Marszüász pedig, mint valami makacs, és túlzottan engedetlen, forrófejű kamasz megfogadta magának, hogy történjen bármi ő aztán nem lesz rest, és csak meglesi az egzotikus szépségű nimfát, kerül amibe kerül!

Csöndesen lelopakodott előbb a hegyről, majd elrejtőzött az egyik terebélyes tölgyfa sudár, és óriás törzse mellé, abban reménykedve, hogy ezt a titkos rejtekhelyet egyedül ő ismeri. Azonban ebbe az erdőbe érkezett az erdők, és vadállatok fenséges istennője Artemisz is. Amint íjjal, és tegezzel éppen kedvenc foglalatosságának a vadászatnak hódolt; kissé morcos is volt, mert a vadak másik királyát, a szarvast ő sem merte lelőni bármennyire is kecsegtette a kínálkozó ajánlat egyszer csak arra lett figyelmes, hogy az egyik fa mögött halkan lapul valaki…

Észrevétlen, és nesztelen odalopakodott a háta mögé, és megragadta szőrös, és kissé piszkos füleit, amik ki tudja már mióta nem láttak tisztességes fürdővizet!

- No lám csak, vak tyúk is találhat szemet! – rikkantotta el magát az istennő, és ettől aztán csuda jó kedve kerekedett!

- Hát kérem fogadja bocsánatkérésemet, ami miatt kíváncsiskodni méltóztattam, csupán odatévedt valamelyest egyetlen pillanatra tekintetem! Testszik tudni, hogy megy ez! – mentegetőzött nem sok sikerrel a kívül-belül szőrős szatír.

- Tudod te, mit szoktam én az ilyen elkószált kis szatírokkal tenni, akik ráadásul ahelyett, hogy az egyszerű furulyázó flótázásnak hódolnának, csak úgy fogják magukat és büntetlenül az erdei nimfákat bámulják leesett álakkal?

Marszüász most alázatosan meghajtotta magát, letérdelt, mint aki valóban méltatlan, és jóvátehetetlen bűnt, és alávalóságot követett el, és onnan a földről nézett könyörögve, és nagyon szomorú szemekkel farkasszemet Artemisszel.

- Hát akkor most mihez is kezdjek veled, te pufók, szőrős szatír?! Mondd csak?! – föl-le kezdett el járkálni előtte, és látszott, hogy erősen gondolataiba merül. – Megvan! Heuréka! – pattant ki kis idő múltán agyából az ötlet. – Szólítom az én nagy és erős bátyámat, Apollónt, majd ő eldönti, hogy mi legyen a büntetésed!

Azzal fogta és bőrszíjából egy kis sípot húzott elő, és egy hatalmasat fújt bele!

Nem telt bele kis idő, és az isten Apollón aki hárfával közlekedett megjelent:

- Ki az ki szólított, amikor tudhatná, hogy így is rengeteg dolgom van! – s úgy szárnyalt szárnyak nélkül, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy az istenek repülni is tudnak! Amint megpillantotta ikerhúgát enyhén grimaszolt, és jócskán meg is lepődött, mert sehogyan sem tudta mire vélje ezt, hogy a húgának, aki mindig is jeleskedett a vadászat területén bármikor is segítségre lenne szüksége.

- Hát szervusz, hugicám! – üdvözölte. –Hát te meg, mondd csak miért kerestél?

- Szervusz, szentséges bátyám! – hajolt meg üdvözleteként liliomos fejét meghajtva előtte. – Azért kérettelek ide fölöttébb zsúfolt hétköznapodon, mert lenne itt egy kisebb probléma. Amint bizonyára már te is észrevetted, az egyik csalafinta és fölöttébb kíváncsiskodó szatír volt annyira bátor, és felelőtlen, és hogy az egyik erdei nimfát egy tölgyfa mellett meglesse, miközben az tisztálkodási szertartásának hódolt.

- Így történt ez?! – nézett farkasszemet az isten Marszüásszal, aki viszont köpni, nyelni alig tudott általános rémületében.

- Mondd csak te szatír? Elvitte a cica a nyelvedet?! Hozzád beszélek! válaszolj!

- I-igen! Magasságos, szentséges Apollón! én voltam bátor megpillantani ragyás képemmel a nimfát! De mentségemre legyen mondva csupán csak egyetlen pillanatot szemléltem meg őt, és biztosítom fenségedet, hogy semmi rossz szándék, avagy alávaló tett nem vezetett!

- Vagy úgy! – reszkírozott meg nem létező bajsza alatt egy mosolyt az isten. – És mondd csak…Tetszett a látvány?! – vonta fel érdeklődve szőke szemöldökét.

- Kérem ne vegye tolakodásnak az őszinteségemet, de én még soha sem láttam ennyire annyira lenyűgöző, és megbabonázó szempárt, mint ennek a nimfának volt! Megkérdezhetem a nevét? – bátorkodott egy kicsit közelebb férkőzni Apollón tógás lábaihoz.

- Hogy merészelsz? Még pimaszkodni mersz velem?! – s azzal rettentő haragra gerjedt, és mintha csak egy gyenge falevél lett volna úgy emelte fel keze segítsége nélkül, pusztán csak az akaratával Marszüászt a föld felszíne fölé.

A szőrös szatír úgy meglepődött ezen, hogy általános hányingere támadt, és attól tartott, ha még sokáig folytatódik a levegőben kibontakozó, kisebbfajta hullámvasút, akkor bizony nagy a valószínűsége, hogy gyomortartalmával be fogja teríteni az alatta állókat; elsősorban Artemiszt, és Apollónt.

- Fenség! Bocsásson meg, de már nem sokig bírom idefent, és nem haragudjék meg nagyon, de elkezdett liftezni a gyomrom!

Az istenség látván a szánalmas, és kissé szerencsétlen szatírt leeresztette a földre, de súlyos büntetést eszelt ki a számára! Azonban észre se vette, hogy odafönt a messzelátó hegy tetejéről – ahova tudvalevően száműzték Sziszifuszt, a hangyaszorgalmú, és éppen átka miatt halhatatlan sziklagörgető, mindent látott, ami a kis békés völgyben ez idáig történt.

- Szatír! Huncut kíváncsiságodért most kamatostul lakolni fogsz! – azzal meg se várva, hogy a halottsápadttá vált Marszüász bármit is felelhetett volna maga mentségére, pontosan annak a tölgyfának az ágára húzta fel, ahol megfigyelte néhány perccel ezelőtt az erdei nimfát! Fölhúzta, mint a nyársat, és ha ez sem lett volna elég bárkinek is, akkor szépen kezdte szőrös bundáját pengeéles késével lefejteni!

Úgy visított szerencsétlenül járt szőrös szatír, mint a kismalac, akit éppen ölni visznek! S éktelen ricsajt csapott maga körül!

- Hát te aztán megizzasztod az istent is! – fújt egy nagy levegőt Apollón. – Még nekem is bőséges munkát adsz!

Az éktelen ricsajra azonban a szelíd kék tó tükréből a bűbájos erdei nimfa kiemelkedett, és gyorsan magára öltötte leheletfinom hófehér köntösének ujjasát, majd a tett színhelyére sietett.

- Jóságos, és szentséges Apollón! – térdelt eléje, és ahogyan azt az etikett diktálja mélyen meghajtotta még vízcseppek millió gyöngyeitől verejtékező, hollófekete hajzuhatagját.

- Hogy mersz a színem elé kerülni Leukoteia! – csattant föl mérgében az isten. – Vagy téged is büntesselek meg, és szépséged elvéve ragasszalak fel az égre, mint fivérem Poszeidón tette Cassiopeiával?

- Bocsáss meg nekem nagyúr! De a legmélyebb tisztelettel kérdezem, mit vétett ez a szőrős Enkidu, hogy ily szigorú, és könyörtelen bosszúd haragja máris lesújt rá?

- Elhallgass, ha mondom, te csalafinta nimfa, mert rögvest felnégyellek, ha csak még egy árva szót is szólsz! – dörgött mennydörgésként a hangja.

- Tisztelt bátyám! Kérlek csitítsd haragodnak ádáz tüzeit, elvégre nem lenne szerencsés, ha a fürge röptű Hermész erre röpülne, és mindent Zeusz szent fülébe súgna! Nemde?!

Apollón egy ideig töprengett, miközben szegény Marszüász jócskán megkínzott, és megcsonkított, erősen vérző teste még mindig a tölgyfa erős karjaira volt fölfüggesztve, és több sebből is vérzett…