KORKÉP ALÁ

(Prof. Druzsin Ferenc tanár úrnak)

Tekintélyes íróasztala fölött mint két éltes, túlvilági fejedelem:

Babits s Arany őrködött. Két próféta-hírmondó megfáradt,

kivesézett kultúr-hegyen, a komolykodó,

mégis emberség humanizmusát féltve

dédelgető Babits ahogy Rippl-Rónai értette,

s látta s a már ősz-tekintetes Arany,

ahogy kedvenc Margitszigetén üldögélt:

Oda nem illőn, szakállasan

várta s fogadta kora elhamarkodott rendelkezéseit,

mint a mindig szerény! – Ideges töprengéseimre – na,

vajon mit mondhatok még? – hirtelen busman-szemöldökét előttem összerántja

az irodalomtörténet színházért is rajongó, csillagszemű,

s büszkearcú eminenciása, mutató ujját töprengve arcába

mélyeszti, gondolataiban mereng:

,,No, ez idáig négyes amit mondott! Akarja-e folytatni?”

Mire én: ,,Tessék csak nyugodtan kérdezni!”

– s már mosolyog s vidulgat a zengő harang-torkú,

s tovább vallat, mint az ügye vizsgálóbíró:

,,Mondana egy költeményt?” – De hát oly

szép sok halhatatlan átlényegült sorok között hogy választanám ki az épp ideálisat,

én a szerencsétlen tébolyodott a legmegfelelőbbet?

,,Csak azt mondja előttem, ami az eszébe jut!”

– S magam sem veszem hirtelen észbe, de már regélek, mesélek:

Strófák törvénye szerint ezer furcsa, különös dolgot!

S az öreg eminenciás már

láthatatlan bajsza alatt büszkén mosolyog:

,,Teszik a maga olvasottsága! Az indexét csak odakint tekintse meg!”

– Azzal gyorsan elbocsát a tudás Pantheon-otthonából!

– Aznap így esett, hogy enyém lehetett az ötös jegy,

- s bár a kétkedő alázat marcangolt egyre,

mint aki bűnös s hibázott – egyre szorongatott!

Így a boldog szégyen tudatában

hogy szándékosan aznap magamat nem buktattam,

mégis sikeresnek tudhattam önmagam!