I. FEJEZET

Egy kisded világot lát

Gyönyörű, csillagok mosolyaitól ékes novemberi napra ébredt a családomban szinte mindenki. Már régesrég lehullott a fák fázós karjairól a színűket váltó levél rengeteg, akár a szivárványos országút, hogy aranyló kincseiket kegyeletként az emberek kopogó lábai elé helyezzék, ezen a szép, ám hideg napon!

 Szokatlan időjárásnak nevezném, mert láttam én olyan novemberi napszakot is, amikor a debreceni fagyos szellő is fagyos gyöngyvirágok szirmaival reszketett az ablakon, és a mennyek országának könnyeit pelyhek gombócaiként vitte magával az alkonyati varázslat. S mégis ezen a napon feltűnően napos an mosolygós volt az idő.

 Egy eltévedt, s mégis meglehetősen – feltételezhetően -, a boldogságtól dülöngélő fiatal, alig huszonhat éves ember rohant a tágasnak nevezhető XVII. kerület egyik hangulatos kis kertvárosának egyik telefonfülkéjéhez: tulajdonképpen a nyolcvanas évek első felében ez volt az egyetlen nyilvános telefonfülke, amit használni lehetett, mert ez idáig nem ért ide a közművesedési hullám.

 - Halló, halló, itt Tormás úr beszél! mi van azzal a vonallal? – türelmetlenkedett szinte felindult, és nagyon is dühös hangnemben az apám Tormás Mihály, hogy vajon megszülettem - már vagy csak éppen készülődöm, hogy a biztonságot jelentő anyai öl melegét otthagyva elinduljak kicsiny, és meglehetősen törékeny életemmel, hogy felfedezzem a körülettem lévő veszélyes, de ugyanakkor nagyon is ismeretlen világot.

 Elbeszélésem ezen kis fejezetét, mégis másoktól: ismerősöktől, rokonoktól, és közeli hozzátartozóktól, leginkább drága és egyetlen szüleimtől halottam, rájuk támaszkodhattam történetemben, és persze félszeg képzeletvilágomra.

 A szülésre kiírt időbeosztásomat, hogy ilyen csúnya, és sokak számára képtelen szót használjak, bizony-bizony jócskán meghaladtattam, mert ezerkilencszáznyolcvanhárom november tizennyolcadikára kellett volna megérkeznem, de e helyett András szent napjára érkeztem meg (Azt mesélik, hogy ha András megrázza üstökét, akkor szép lesz a karácsony).

- Szerbusz drágám, kérlek egészen nyugodtan nyugodj csak meg – szólalt meg a telefon másik végén Tormásné Edit asszony az édesanyám, és megpróbálta apámat több-kevesebb sikerrel úgy-ahogy megnyugtatni!

- Éppen most szólt az orvos, hogy a baba valami miatt nem szándékozik kijönni, és így kénytelen egy injekciót beadni, hogy elősegítse a megszületést, de ne izgulj bogaram, ha megvan a trónörökös azonnal hívlak, rendben?! – Kérdezte nagyon is mesterkélt megnyugtatással Tormásné a férjét, talán sokkal inkább az volt a célja ezzel, hogy túlságosan is pattanásig feszült idegrendszerrel megáldott, és mindig állandó stresszben lévő férjét valahogyan lecsillapítsa, de önmaga lelkiismeretében biztosra vette, hogy talán nem is neki lenne szüksége fájdalomcsillapító injekciókra, sokkal inkább hitvestársának.

- Úgy látom, hogy nemsokára minden rendben lesz, kedves kismama! – nyugtatgatta ilyenkor szokásos rutin eljárással az kezelő orvos a betegét, és már készítették is a műtőt, hogy a beavatkozás a lehető legsikeresebben történjen meg, és lehetőség szerint nem legyen semmi fennakadó komplikáció.

 Édesanyám szerint pontosan egy szerdai napon tizenegy óra harminc perckor jöttem egymagam erre a tágas, és kényelmes világra, hogy törékeny létemmel felfedezzem a körülöttem élő mindennapok csodáit, és varázslatát.

A Szent Margit kórházban Óbudán kellett Tormásné Edit asszonynak befáradni, mert ide volt kiírva. Őszinte lélekkel megvallhatom, hogy nagyon sokáig abban a tudatban voltam, hogy a kórházat, melyben világra segítettek az egyik árpád házi királyunknak IV. Béla magyar király lányáról kapta a nevét, de később derült csak ki, hogy egy másik szent Katalinról van szó, aki történetesen éppen abban a században élt és tevékenykedett, mint a magyarországi Margit királylány.  

 Miközben a kezelő orvos lehetőség szerint abban reménykedett, hogy minden a konkrét rutinszerű eljárással sikerüljön, eközben otthon a XVII. kerület egyik kertvárosi hangulatos fehérre meszelt kertes házában talán nem is aggodalmas családtagok figyelték a telefon minden percben megcsörrenő csöngetését, meglehetősen feszült figyelemmel, sokkal inkább az  összegyűlt családtagok többsége úgy érezhette magát, itt bizony egy időzített bomba készül felrobbanni – legalább is ami Tormás Mihály agyi alagútjainak idegrendszereit illette.

- Na, mi van már azzal a kölökkel – szólalt meg a leendő, és szerencsés nagymama Tormásné édesanyja Borkosné Terézia asszony, aki már meglehetősen tülkön ült, mert mint mondta ezerkilencszázhatvanban, amikor ő tizenkilenc éves még szinte gyermeki fővel világra segítette önerejéből édesanyámat minden úgy ment és működött akárcsak egy jól olajozott óraműszerkezet.

- Bezzeg, amikor én még fiatal voltam – kezdett anekdotázó kedvel Borkosné Terka asszony – Én nem nyafogtam, nem siránkoztam, és nem is toporzékoltam mint a mostani fürdős, kicicomázott kiscicák, tűrtem férfiasan mert ez volt a családom érdeke, ha az én lányom – folytatta mindinkább valósággal szinte már eltorzult, meglehetősen izzó tűzhányóra jellemző vöröses arccal és nagyon is egyre hangosabban – valóban egy vérbeli Borkos fajta lány, akkor nem hagy cserben és egy huzamba kipottyantja azt a kis pondrót!

- Na, de mama, hogy mondhatsz ilyet egy tüneményes csöppségre, kicsit fegyelmezd magad, és inkább készítsd elő légy oly drága a pörköltet, mert biztosra veszem, hogy szegény lányodat nem kényeztetik el a kórházban! – kérte meg szelíd, és nagyon is udvarias gavallérok módjára Borkos Gyula a nagyapám feleségét, hogy azért a kismamának a lehető legjobban is figyelni illenék az egészségügyi fejlődésére. Ön maga egyébként segédmunkás ember volt, aki szinte mindent megcsinált amit a ház körül meg kellett javítani, vagy csak érdemes volt kicserélni!     

 Édesanyám még nagyon fiatal volt, hamvas és üde akár a virágszirmok illata, és áldott állapotban a legszebb volt, amikor megpillanthatta töpörödött töpörtyű fejem.

Azt hiszem senki nem gondoltam volna rólam, amikor megszülettem, hogy félni fogok túlságos magabiztossággal is a nagyvilágtól, és egy végtelen, és ártatlan csecsemő toporzékoló, és időnként kisebb-nagyobb dühkitöréseket produkáló hisztériás bömbölésével, és jajveszékelésével adom tudtára az idegen világnak:

- Itt vagyok, de nem tetszel nekem! Rettegek tőled! – Ami sajnos a későbbiek folyamán is egyre mélyebbre ivódott bennem, olyannyira, hogy egy idő után életem meghatározó és egyben nagyon is szerves része lett. Amikor kivettek a nővérek az inkubátor fogságából, és elhelyeztek anyám óvó karjai között, Borkosné anyai nagyanyám felkiáltott:

- Te Gyula! Nézd csak! Hogy ennek a kölöknek milyen egy elefántfülei vannak! mintha két szárnya lenne, amivel el akarna repülni innét! – lepődött meg nem kis megdöbbenésére a nővérkéknek, hiszen ha meglepődött annak általában mindig is a lehető legnagyobb nagyhangon adott számot.

- Ugyan, ugyan mama! Miket beszélsz? Majd meglátjuk milyen legény lesz, ha megnő? Nem csoda, hogy nem akart kibújni túlságosan is félhet a világtól ami körbefogja – vélekedett titkos filozófiai magabiztossággal Borkos nagyapám.