ROSSZKEDVŰ BESZÉD

Most még egyre komorló, tejfeles labdapamacsokat,

vattacukros felhőket dédelget önmagán az égbolt.

A pufók angyalkák – akárcsak a napsugár e létezhetetlen időtől megfutnak,

elmenekülnek.

Műveltséganyagomat,

mint hangyaszorgalmú autodidakta magam kutatom

s fedezem fel,

beosztástól, sóvárgó fillérkuporgatásoktól

sokszor kiütést kapok – mert amit szeretnék

s amit megkaphatnék sok esetben elveszett,

vagy elfogyott már!

Túlélhető! Szám – ha ugyan még tud – csupán levegőt vesz

megrekedt mondatok előtt gagyog

s dadog.

Hazug vagyok, ha szívemet árulom el!

A létezés most szűkös kenyérkeresettel felesel

– magamban visszatérő,

túlélhető sündisznó vagyok megint,

s ha számla, vagy csupán csekk ha jön – az értelem nem tehet mást:

Oszt-szoroz, s ha szükség törvényt bont,

átkozódva s perelve elmémet visz még félretett pénzen

s nem kedvenc kortársak gyanúsan

vékonyka versfüzeteit – hisz a könyvtári jegy is

csupán a diákoknak s nyugdíjasoknak kedvezményes:

Halandó életünkkel így napról-napra fölzaklatott,

nyughatatlan idegekkel fogyatkozunk!

Bár más alakban más is bújócskázik a megalkuvás

s a bepalizás – a Lényeg nem változik, s az ugyanaz!

Húsunkat csontig-hatolón felőrli

s fölzabálja kevéske éhbérekért,

ingyen konyhák rágós mócsingjaiért,

cafatokért folytatott hiábavaló munka:

Hisz a tisztes bérezés egyedül az ügyeskedőknek dukál,

- fölszabadító, szép reményeknek szép sírokat ástunk,

hogy tán végleg eltemessük megmaradt álmainkat,

eltékozolt lehetőségeinket!

A pirkadat sok esetben a dolgozóban talál:

Széken ülve, megkeseredetten

álmodik még a Jelenről az alvó…