HARMINCHARMADIK FEJEZET

- A kurva Istenit! Az istenit… - roppant ideges, és halhatóan remegő hanggal szólt bele Annamari a kagylóba és közölte Szilvivel, hogy az állítólagos Nagyfőnök a szervezet feje miközben megpróbálta megmenteni az ő hitványnak, és semmirekellőnek bélyegzett életét a zsarukkal éppen tűzpárbajt vívhat ezekben a zaklatottá fajult percekben.

- Te hogy érzed… magad…? – hirtelen feltámadt ijedtségében először ezt kérdezte, majd amikor kicsivel lecsillapodott még hozzátette: - Most azonnal gyere haza! Megértetted!

- Ne hülyéskedj itt a kurva életbe, mert felnégyellek! – annyira érezte, hogy egész testében valósággal tombol az eddig lappangó idegesség, a stressz, és a felfokozott adrenalin atombomba-koktélja, úgy hogy most legszívesebben az egész berendezést, és a bútorok megmaradt törmelékeit is bátran összetörte volna, és utána lelécel. De mégsem volt ennyire könnyű a helyzet, mert ha a zsaruk bármit is kiszimatolnak, és esetleg megsejtik akárcsak a gyanú legkisebb árnyékával, hogy, hogy ő is ennek a Nagyfőnöknek a ,,vendégszeretetét” élvezhette akár még az is lehet, hogy jó mélyen elsüllyesztik a sitten legalább húsz, ha nem több évre is!

- Annamari… halló… ott vagy?! – Szilvi megpróbálta amennyire csak a fennálló, nagyon komoly helyzetben tudta megőrizni a hidegvérét, hogy egyáltalán még gondolkodni tudjon, mert tudta, ha most kiveri a balhét, vagy csak még jobban letorkolja egyik legjobb barátnőjét azzal – meglehet -, megint elijeszti, és akkor volt-nincs kölcsönös bizalom, és hűség!

- Figyelj ide! Most azonnal menj be a mosdóba, és tedd rendbe magad! – próbált nyugalmat, higgadtságot erőltetni magára Szilvi.  

- De, mi lesz… ha a zsaruk észreveszik, hogy a ruhámon is van… vérfolt?! Te jó Isten! – csak most vette észre, amint apró részletekig végigsöpört éber, ám nagyon nyughatatlan tekintettel egész aznap estés fellépő ruciján, hogy a kis miniszoknya – bár bíborvörös árnyalatban pompázott az kétségtelen, ha a diszkószerű fények rávetültek, mégis imitt-amott a kíváncsi szemek rögtön kiszúrhatták, hogy vérnyomokkal van megpikkelyezve.

- Te most ne azzal foglalkozz, hogy a zsaruk, mit mondanak? Ha bárki kérdezi, te semmiről nem tudsz semmit, és azért mentél be a mosdóba, mert hirtelen rád jött a hányinger! VILÁGOS?! – érezte maga is, hogy a hangja nem egy modern, minden élethelyzetben erősakaratú, és magabiztos nőről árulkodott – de sokkal inkább egy olyan nőnek a hezitálása, és tétlensége volt, aki még a süllyedő hajóról is nagyon szívesen kimenekítené feleslegessé vált értéktárgyait.

Annamari most mintha megértette volna a bonyolult dolgok egyszerű összefüggéseit; agyán villámként hasított át a felismert gondolat, mely szabályos szamuráj pengeként vágta le a felesleges kérdés-válaszok minden további tétovaságát: most azonnal berohan akár még a zsaruk gyűrűjén is át kell magát verekednie, hogy célba érhessen a mosdóig, és ott igenis felfrissül, és rendbe hozza magát. És talán, ha még elegendő ideje marad, akkor üzleti szintű kéjelgésen, és üzleti szintű szexuális szolgáltatásokon kívül nem vádolhatják meg semmivel! Már ha szerencséje van, és kifog egy emberségesebb bírót, vagy emberjogi ügyvédet! De ehhez pokoli nagy szerencsére lenne most szüksége!

- …Annamari? …Még ott vagy?! – kérdezte a vonal túlsó felén.

- …Azt hiszem! Miért? Mi az ördög van már megint?! – nyerte vissza, persze csak átmenetileg törékeny egyensúlyát, ha már az önbizalma romokba hevert.

- Azt akartam mondani, hogy ha a zsaruk kérdezősködnének csak azt mond el, ami feltétlenül rájuk tartozik! Oké?!

- Te most komolyan beszélsz??? Alig öt tíz perce még a fülem mellett golyózáporok süvítettek és borzalmas hangzavar uralkodott! És akkor most meg jössz ilyen egetverő baromsággal, hogy vigyázzak mit is pofázok! Tudod, mit? Húzd le magad bazdmeg! – fortyant fel, pedig Szilvi csak a legnagyobb jóindulattal megpróbált segíteni, ahogy eddig is már vagy számtalan alkalommal tette!

A vonal vége néma dermedtségbe burkolózott. Érezte ezt Annamari is, akinek mindig kicsit előbb járt a szája, és a szíve, mint az esze, így még ha nem is akarhatta volna – szándékosan, előbb-utóbb önkéntelenül is hamar sikeredett maga körül vagy felhergelnie, vagy megbántania az embereket! Érezte, hogy igazságtalan, és ebben a percben tényleg szemét volt Szilvivel, akinek egész szánalmas, és sokszor nyomorult egy életét köszönhette. Gyakorlatilag ő volt az, aki egy rendezett családi otthonhoz hozzásegítette, ahova késő éjjel mindig visszatérhetett, és ahol még akkor is ujjongó és életvidám szeretettel fogadták, ha rossz fát tett a tűzre! És akkor még neki álljon feljebb, hogy lövöldözés volt?! Bár ha kicsit jobban utána gondolt hamar rájöhetett, hogy ennek a kínos, és tragikus esemény előbb-utóbb úgy is bekövetkezett volna, ha csak a valódi Nagyfőnök, aki harcsaszerű, termetes testével éppen őt próbálta sikeresen védeni, és megmenteni más foglalkozás után néz! Csak hát az élet egyik legnagyobb tanúsága: hogy a valóban rossz dolgokból az esendő, és gyarló ember, még ha nagyon akarná sem biztos, hogy maradéktalanul, megúszva a dolgokat ki tud kecmeregni!

És most itt volt ez az összevissza kutyult istentelen helyzet, hogy mit is kezdhetne! Elhatározta, hogy hallgatni fog mindig jó fej, és segítőkész legjobb, és legbölcsebb barátnőjére:

- Figyelj csajszi! Bocsesz, ha goromba tuskó, és egy idióta voltam veled, csak tudod ez az átkozott harctéri sokk, meg minden istennyila! Akkor én… azonnal bemegyek a mosdóba, és igyekszem magam rendbe hozni, majd meglátjuk, hogy mi sül ki belőle! Figyelj csak… - itt vett egy mély, jelentős lélegzetet, mintha egyenesen kivégzésre menne -, még azt akartam, hogyha a zsernyákok lekapcsolnálak akkor… kérlek titeket vigyázzatok Milánkámra… - nem is várta meg, hogy barátnője bármit is reagálhasson az elhangzottakra; fogta magát és azonnal a lehető legkevesebb, felesleges hangoskodást, vagy neszt csapva lerakta a kagylót, és mintha mocsári szalamandra, vagy kétéltű volna kúszó hasalással megpróbálta magát láthatatlan állapotba helyezni; tudta, hogy a hátsó ajtót is most már bizonyára ellepték a zsaruk, így nem maradt más választása mint hogy – lehetőleg -, feltűnés nélkül felkeljen, és mintha csak egy átlagos hétköznap lenne, megközelítse a női mosdót, ami szerencséjére a Nagyfőnök irodájából is könnyen elérhetővé vált, mióta az öreg harcsának vizelettartási panaszai keletkeztek pár évvel ezelőtt.

A maró füsttől mely jóformán az egész helyet behálózta nem látott semmit, még mindig csak tapogathatott, és igyekezett megbecsülni minden egyes négyzetcentit.

Óvatosan apró kattanó hanggal kinyitotta az ajtót. Érezte, ahogy a nedves veríték egész testét, mintha stigma-sebek lennének elborítják, és kicsi szíve úgy dörömböl, és kattog, mintha ott helyben ki akarna szakadni! Már vagy tíz-tizenkét órája egész biztosan talpon volt, és a folyamatos maximális erőbedobás mind idegeit, mind törékeny testét jelentősen megviselte.

,,Nyugodj meg! Nem lesz semmi gáz! Csak lazán, lezseren, mint egy tökös, és vagány csajszi!” – igyekezett átmenetileg a lehető legkevésbé bátor módon megnyugtatni magát. Ha a Nagyfőnök az italbárban tartott volna legalább még egy kis tequilát, vagy wiskyt, akkor talán könnyebben ment volna, hogy tompíthassa azt az átkozott szőrszálhasogató, agyat zsibbasztó fejfájást, mely most – érezte -, valóságos tengert ostromló hullámokban tör rá de úgy, hogy valósággal majd szétszakadt a feje!

,,Ne feledd! Ha meg akarod úszni a dolgokat akkor vedd fel a halál nyugodtság álarcát, és képzeld azt, hogy nem történt az ég világon semmi, csak egészen egyszerűen bejöttél ma is dolgozni!” – s míg agyában átrágta ezeket a fontos kérdéseket, érezte, hogy valósággal úgy kellett maga után vonszolni a magassarkús lépteit, mert aprócska, egészen tipegő lábai a rettegő félelemben – bár sose mutatta ki -, tökéletesen élettelennek tűntek, és ebben az átkozott percben meg is gyökeresedtek; mint akiket szabályosan odaszögeztek a padlóhoz, hogy mozdulni is alig bírt!

,,A kurva életbe! Már régen felnőtt csaj vagy, és több farkat láttál életedben, mint azt valaha is gondoltad volna! Sőt! Már lenne egy jófej barátod is, és akkor éppen most akarsz végleg kiszállni, és abbahagyni! Na, rajta! Csak bátran! Egyik lábadat emeled a másik után!” – hallotta lelkiismeretének tétova, mégis nagyon elszánt és határázott, szinte anyatigrises hangjait, aztán megindult a női mosdó felé. Még mindig a lehető legóvatosabban cselekedett, és igyekezett úgy tüsténkedni, és rendeznie dolgait, apróbb matatásait, hogy semmi se utalhasson rá, hogy a Nagyfőnök kegyeit élvezte…

Kinyitotta a mosdó mindig makulátlan ragyogású, patyolattiszta rézgombos ajtaját – hiszen a Nagyfőnök megkövetelte, hogyha másutt nem is, vagy csupán csak alig létezett a tulajdonképpen vett higiénia -, legalább az ő irodájában és személyes budiján minden ragyoghasson a tükörtisztaságtól, és ezt olyannyira komolyan is gondolta, hogy, mint a yakuzák ujjlevágással büntette, mint az egyik legszigorúbb távol-keleti büntetési forma azt, ha csak egyetlen kisebb, hitvány, vagy egészen jelentéktelen szennyfoltot megpillantott mindig borotvaéles tekintete!

- A tiszta üzlet sikeres üzlet! – de sokszor hallotta ezt Annamari is, még mint kezdő, aztán egyre gyakrabban, ahogy fokozatosan beépült alvilági kegyeibe.

,,Semmi vész! Még alig pár lépés! Csak bírd ki! Megértetted?! Ki kell bírnod!” – úgy érezte magát, mint aki nem pár lépést tett meg – de aki legalább is -, már egy örökkévalóságnyi időt gyalogolt étlen-szomjan.

Miért nem lehetett neki is normális gyerekkora, mint a legtöbb semmirekellő, léhűtő embernek, akiknek mindig akad valami flinci-flanci kifogásuk, csak dolgozni ne kelljen?!

Soha sem értette igazán meg, hogy bár valamivel szegényesebb életkörülmények között voltak, mint a többiek, de anyának miért kellett őt alig ötéves korában beadnia az árvaházba? Amikor valahogy csak meglettek volna, és ha minden kötél szakad legfeljebb akkor is ott lehettek volna egymásnak, és bátoríthatták volna, vigasztalhatták volna egymást! Ebben a percben pusztító haragot, és egyenesen gyilkos dühöt érzett, mert most nagyon szeretett volna valakit hibáztatni, és maradék tartalékon pislákoló lelki energiáival valakinek istenesen megmondani, hogy tönkrement az élete a felelőtlenség miatt! De ha eddig nem sikerült még jobban összetörnie, és az életnek még jobban kifacsarnia, mint egy átkozott, szánalmas citromot, akkor csak azért is megmutatja, hogy erős lesz, karakán, és határozott.

,,Már csak pár lépést bírjál már ki!” – vigasztalta magát, miközben már mindene valósággal sajgott és fájt. Rájött, hogy már több órája is lehet, hogy nem evett, és apróbb, fehér foszlányokat kezdett látni a szeme előtt; mintha a tárgyakat leöntötték volna sűrű, tejfehér, tejfölös jellegű masszával! Szinte már csak botorkálni mert, miközben bizonytalan, kissé ingatag léptekkel egyelőre csak tapogatott. Biztosan leeshetett a vércukra… - gondolta.

Nagy nehezen betámolygott a mosdóba, és amilyen gyorsan csak tudta lemosta magáról az árulkodó, és mindent leleplező vércseppeket, hogy még a gyanú, és a további lehetőséges bizonyítékok leghalványabb árnyékát is biztosan elterelhesse magáról. De mi lesz akkor, ha a zsaruk majd ebbe a helységbe is bejönnek, és esetleg felfedezik, hogy valaki már járt itt mielőtt megérkeztek?!

Most pillanatnyilag nem foglalkozott ezzel; aki szerencsésen túlélt egy ilyen gyilkos, halál közeli menetet, ahol az életével flörtölt a jeges halál, és perceken múlott, hogy egy jól irányzott sebészi pontosságú lövés szíven ne találja, az inkább adjon hálát a magasságosnak, vagy akárkinek, hogy épp bőrrel megúszhatta ezt a véresen komoly kalamajkát!

Most jutott csak el tudatáig, hogy fogta a Nagyfőnök zihált, hízott ellipszisre hasonlító fejét, míg csak ki nem szállt belőle az utolsó lehelet! Hogy volt azért még valaki, aki a döntő pillanatban azt tette, amit meg kellett tennie, és bár tudta, nagyon is jól tudta, hogy egy sötétlelkű számító gazember volt a Nagyfőnök – mégis, ha ő nem lett volna akkor mellette, talán együtt feküdnének most valami huszadrangú, és a többi hullával egyetemben veszteglő jéghideg boncasztalon, miközben fejük felett azon töprengenének a törvényszékiek vajon ki húzhatta meg elsőként a ravaszt?

Megigazította kis miniruhácskáját, és kibotorkált a mosdóból, miután már sikeresen eltűntette az árulkodó vérfoltokat a ruhájáról; annyira nem volt nehéz dolga, mint első benyomásra tűnt, mert bíborszínű csillogó ruhácskája a vér színével beleolvadt az adott környezetbe, így legfeljebb csak egy buzgómócsing hatósági közeg, vagy egy sasszemű törvényszéki szakértő lehetett volna csupán az, aki felfedezi rajta a vér bizonyíték-nyomait! Egy percre kifújta ismét a levegőt, és igyekezett ezzel is időt nyerni, és még elszántabban, bármi áron megnyugodni.

De mit tegyen, hogy a zsaruk ne kérdezzék meg tőle: mit keresett itt? Nem! Szépen megpróbál a legnagyobb kavarodás közepette kislasszézni a dzsumbujból, és ha szerencséje van egyetlen hülye, és idióta kérdezősködés nélkül megúszhatja! Bár lelki szemeitől még így sem állt távol a börtön kaotikus rácsa.

Óvatosan, mégis átlagos, magabiztosságról tanúskodó léptekkel lépett ki a folyósóra, ahol valósággal, mint a felvert méhkaptár már mindent elleptek a nyomrögzítő fényképeszek éles vaku kattogásai, és a rendőrök minél intenzívebb, szinte vallató kérdezősködései.

- Hé, hölgyem! Jól van?! – kérdezte meg valaki, amikor meglátta még gyönyörűen felöltözve, bár már jócskán elmosódott szempillafestékkel, és sminkkel. – Kérem, fáradjon ide, megvizsgálom!

,,A rohadt életbe! Ilyen is csak velem történt meg! Miért szúrtak ki? Talán az utcai ruhámra van tetoválva, hogy utcalány vagyok, aki bárkivel elmegy egy rohadék menetre!” – csak önmagában mormogott még valamit, amit a másik nem érthetett.

- Oh! Máris! Bocsásson meg! Tudja… én a pasimat várom, és… - jobb már nem is juthatott eszébe, hiszen az még gyanúsabbá tette volna -, de mi történhetett?! – kérdezte, mint akinek gőze nincs arról, hogy mi folyt le körülötte.

- Ezt eléggé nehezemre esik elhinni! – válaszolta még mindig kimért pontossággal, ám most látván Annamari zaklatott, és kimerült állapotát aggódó bociszemekkel a nyomrögzítő fényképész.

 – Kérem, fáradjon ide, megvizsgálom! – azért ez már valamivel kedvesebben hangzott.

- Jól van! Ennyire kedves kérésnek ugyan ki tudna ellenállni?! – s már megint úrrá lett rajta a megrögzött szakmai rutin amilyen hangnemben az egyes kuncsaftjai igényeit, szükségleteit maradéktalanul kiszolgálta.

- Üljön le arra a székre, kérem! Várjon egy pillanatot, majd segítek! – azzal felemelkedett meggörnyedt, félig térdeplő állásából, lerakta a digitális fényképezőgépet, hogy megfoghassa, és eléje húzhassa a széket, és segítőkészen leültette, miközben Annamari agya valósággal azon zakatolt, hogy most azonnal le kéne lépnie, mielőtt beviszik majd kihallgatásra a rendőrőrsre, és úgy kezelik majd mint egy tetves bűnözőt!

- Semmi bajom köszönöm! Nagyon jól érzem magam! – olyan fáradt hanglejtéssel mondta ezt, hogy csak az egyszerű laikus nem szúrta ki, hogy több mint valószínű, hogy más állhat még a háttérben!

- Ha megengedi drága Hölgyem, azt majd én eldöntöm!

Ezért inkább úgy határozott, hogy átmenetileg egyelőre befogja a csicsergő száját, mielőtt még rábizonyítanának valamit.

A fényképész maga mellé vette az egyik elsősegély dobozt, melyet – valami miatt -, a biztonsági előírások folytán kivétel nélkül mindig magánál kellett tartania -, kinyitotta, és kivett egy mullpólyát, és némi orvosi alkohollal benedvesítette a gézt, hogy steril legyen, és óvatosan elkezdte letörölni Annamari behorzsolt, még mindig erősen izzó ajkairól a szájára rászáradt vért, amit valószínűleg valamelyik szokásos munkahelyi baleste közben szerzett, amiről persze meg is feledkezett.

,,De mi a jó francot kellene mondania ennek a kedves embernek, arról, ami ma este ebben a klubban történt? Mi van, ha csak azért ültette le segítséget álcázva, hogy szépen majd egyenesen a székhez bilincselhesse, és a zsaruk majd kihallgathassák?” – Tudta, hogy a gyanúsított legkönnyebb becsalogatása, ha a másik biztosítja megbízható bizalmasságáról, és átmenetig elhiteti vele, hogy őszintén a barátja! De kit érdekel ez! Egy szemenszedett baromság az egész! Inkább essenek most rögtön túl rajta és kész! De most mogyoróbarna szemébe nézett, és meglepte a közvetlenség.

A helyzetet újdonsült barátja mentette meg, aki igazat szólt akkor, amikor azt mondta, hogy megvárja majd, mikor este végez, és szépen együtt majd hazamennek!

Feri keveset aludt egyébként is, mert éjszakai műszakban volt, és hanyag, semmivel sem törődő főnöke különben is az összes ügyeit mindig szerette vele elintéztetni; csicskáztatni, ha úgy jobban kényelmesebb!

De most hirtelen felriadt éber kómájából; a szirénázó rendőrautók apokaliptikus vijjogása, mintha egy rossz sci-fit, vagy horrorfilmet jutatott volna eszébe, ami iszonytatóan rosszul sikerült csak azért, mert nem voltak meg a történet alapvető, szépen kidolgozott szálai; vajon mit akarhatnak egy olyan éjszakai lebujban a zsaruk, ahol mindenki bizonyos szempontból a bűnösök táborát erősíti – ha úgy vesszük -, csak nem mindegy hogy hogyan!

Hirtelen fel-le száguldó pulzusszáma érezte drasztikusan megemelkedett az idegesség és a félelem koktélkombinációjaként; tudta, hogy azonnal barátnőjéhez kell rohannia! Ha bármi történne vele – igaz még csupán a randizgatások legelején tartottak, és tiszteletből nem feküdtek le egymással -, soha sem bocsátaná meg magának!

Szabályosan átvágtatott a rendőrkordonok gusztustalan sárgaszalagos keresztmetszetén, mely arra volt hivatott, hogy – lehetőleg -, a kíváncsiskodni vágyó tekintetek elől hermetikusan elszigetelhesse a még fennálló, szabadon hagyott területeket.

Komolyan az egész bűnügyi helyszín máris úgy festett, mint egy kész csatatér. Az éjjeli szórakozóhely vörösszínű, és éppen most a világítás hiánya miatt golyó ütötte sebektől vérző, és szándékosan megvakított ablakai úgy ásítottak bele a kora reggeli órákba, mintha azt üzennék: ,,Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!”

,,Te jó Isten! Csak nem történt Annamarival is valami? Az nem lehet! Ő sokkal erősebb és stramm karakán csaj, sehogy kifogjon rajta egy kisebb csetepaté!” – futott végig agyán a negatív elképzelés. De most érezte, hogy szíve majd kiszakad a helyéből és szabályosan a rosszullét kerülgeti, ha nem láthatja, hogy újdonsült barátnője épp és egészséges a lelki megrázkódtatások ellenére is!

Átszakította a sárgafeliratú rendőrségi szalagot, mire máris egy fontoskodó, amolyan buzgómócsing, hivataloskodó és szabályzatot szigorúan betartó ügyelő rendőr máris faggatni kezdte:

- Ho, ho! Csigavér pajtás! Hova? Hova? Nem tudta, hogy a sárga szalag szigorú biztonságot szavatol, de csak akkor, ha átlépik?! Megkérném, hogy fáradjon át a szalag kevésbé veszélyes oldalára ellenkező esetben sajnos meglehet hogy le kell tartóztatnom! – még enyhe, mondhatni barátinak hangzott a figyelmeztetés a fontoskodó, kissé elhízott hatósági közeg szájából, de villanó szemében látni lehetett, hogy csöppet sem tréfának szánta a kinyilatkoztatást.

- Bocsásson meg, de a barátnőm itt melózik… és most azonnal látni akarom… mert… aggódom érte! – annyira ideges volt, hogy legszívesebben félrelökte volna, mint egy levakarható, kellemetlen tollpihét, ezt a fontoskodó ipsét az útból, aztán rájött, ha agresszív durvasággal semmire se menne, hiszen már egyébként is hemzsegő bagolyvárrá vált tulajdonképpen az egész elhagyatott kelenföldi gyárnegyed környéke.

- Hogy hívják a barátnőjét kedves uram? – kérdezte, miközben már egyik keze biztonságos távolságban az övén matatott, ahol a bilincs éppen úgy helyet kapott, mint a pisztoly. – csak a biztonság kedvéért.  

- Annamari… Annamari a neve…

- Értem! Itt várjon, és próbáljon megnyugodni! – jelentette ki ellentmondást nem tűrőn, majd átlépett az utca másik oldalára és bement az éjszakai szórakozóhelyre, a többi fontoskodó kollegái közé.

A kétségbeesett és most tökéletesen megijedt fiatalember még toporgott egy ideig, majd tudva hogy úgysem parancsolhat már a tomboló adrenalinnak, mely a véráramában egyre veszettebbül lüktetett minden ellentétét, és elveit félretéve azonnal a rendőr után loholt, mintha ő is egy lenne közülük.

A bejáratnál megint csak nyomrögzítők vakuvillogása fogadta, és többen két megtermett izompacsirta hullájánál térdeltek, hogy adatokat rögzíthessenek. Az egyik hivatalos közeg megint csak megállította:

- Hát maga meg mit akar?! Nem látja, hogy ez egy átkozott gyilkossági helyszín? He?! Megkérném, hogy az utcán várakozzon!

- Tudom! Igen! De az egyik kollegája küldött, hogy megnézhetem mi történt a barátnőmmel, aki szintén itt dolgozott…

- Türelmét kérem… - válaszolta fontoskodó, mégis rideg távolságtartással.

Annamari még mindig azon a már eléggé kényelmetlen, krómszínű kis széken csücsült, ahova a nyomrögzítő fényképész ültette, hogy elláthassa felszíni sérüléseit, és még látszó, enyhén felpüffedt arcát.

Most vette csak észre, hogy barátja a bejárat mellett, mint aki egyszerre karót nyelt, és valósággal majd felrobban a tétlen idegességtől egyedül csak rá várakozik. Semmivel sem törődve azonnal felpattant, és odarohant hozzá, amikor bal kis kezét bekötötte a bejódozott, és ezzel fertőtlenített gézzel a fényképész.

- Szia… szívem! Annyira örülök, hogy láthatlak még ebben a rohadt életben! – olyan szorosan bújt oda hozzá, mint egy valósággal megriadt kis állatka, aki a biztos védelem után kutat.

- De hát itt meg mi az istennyila történt?! – kapkodta a fejét hitetlenül a másik.  

- Majd később megígérem, hogy mindent részletesen elmagyarázok, most csak szoríts kérlek erősen magadhoz, jó?! – erősen odabújt a férfi mellkasához, és most a legkevésbé sem törődött vele, ha mások gyengének, vagy gyávának fogják tartani, hogy egy férfinél keres menedéket a világ gonoszságai elől…

- Kicsim… kicsim, de ugye semmi bajod?! – végignézte, ahogy aprócska, kecses teste valósággal reszket az átélt borzalmak remegésétől, bárhogyan is igyekszik még önmagában tartani, és tartalékolni a lelkierőt! – Hadd nézzelek! – elmosódott szemfestéke alól most fedezte fel a szivárgó könnyek fohászát; a mindig magabiztosnak látszó, határozott és erős hölgy ebben a pillanatban mintha teljesen átvedlett volna egy megrémült kislánnyá, aki legszívesebben örökké az édesanyja vigasztaló, és védelmet kínáló karjai között maradt volna, hogy ne kelljen semmivel se szembesülnie az életben, de a sors nem így akarta!

- Jól vagyok! Már minden rendben vagy, ha téged láthatlak! – észrevette, hogy ezzel a nagydarab mamlasz hapsival, mintha tényleg sokkal megértőbben, szemlátomást sokkalta kedvesebben viselkedne, mert kettejük között máris kialakult valami megfogalmazhatatlan, nagyon őszinte vallomásféle, hogy akármit elmondhatnak a másiknak, attól még ugyanúgy fogják egymást tisztelni, és szeretni!

- Ahogy én látom kicsim itt valószínűleg nagy ramazúri lehetett! – kutatón végigszáguldott aggódó tekintete a hely üvegszilánkosra tört romjain.

- El se hinnéd! – mindig gyönyörűséges, most kislányosan sebzett őzikeszemével felnézett rá, hogy erőt meríthessen, mert úgy érezte valósággal majd összeesik a fáradtságtól, és csupán tartalékaira hagyatkozhatott. – Hazamehetünk?! Kérlek… - s görcsösen a férfi karjába karolt, aki senki mással nem foglalkozva kivezette őt a szórakozóhely betört üvegű, tökéletesen romos állapotban lévő, lepusztult ajtaján…