LÉPKEDÉS A HOMÁLYBAN

Nem lettem okosabb se bátrabb! – Sírás hisztériás kétségbeesés

folyvást megrázza testem szerkezetét

– ha hirtelen mozdulok, török s zuhanyrózsák könnyező

fogságában egyedül merek csak sírdogálni!

A Világ göcsörtös eszmékkel még egyre ellenáll

s hiába szeretnék elmével függetlenedni – szabadságoltatni

a kötelező társadalom konvenciókat – Nem lehet!

Mert a becsületes ember is napjában fölveszi a kenyérkeresetet

s nyolc-tíz alkalmi munkaidő után megtöretik,

önmaga is sebezhetősége oltárán!

Lemoshatatlan árnyékoknak látszanak

szemedben a fényes üveggolyók;

bolygó-nagyságú könnyek. – A tehetetlen önsajnálat keres,

tapogat kiutat egyre,

s bárhogy próbálkozik mint irgalmat könyörgő csak nem talál!

Tétován töprengünk egyre,

kik naponta hajnali ötkor mint elítéltek kierőszakoltatunk

kötelesség korbácsaival kényelmes, óvó ágyainkból!

Ha tükrök fenekére nézünk: Önsajnálatunk is szemünkbe köp,

büszkeségünk tyúkszemünkre lép!

– Végigárad mint a szennyeződés bennünk,

s fennhangon ironikusan megkérdjük magunkat:

,,Csak ennyit tehettünk?!” – S a gyereknek fél hagymavéget,

madárlátta eleséget, mint kegy-ajándékot odalökünk,

- hisz megkeseredett arcunkra lett tetoválva a szégyen-bélyeg:

Ha nem vigyázunk az elmaradt számlák,

fenséges rezsi-kazlak házunkat is elsodorhatják!

S érezzük önmagunkban, hogy a munkánk becsülete

manapság azért veszett el,

mert valamit önmagában elfelejtett megkeresni

s tán újra felfedezni az Ember: Ha minden igyekezet,

küszködés s akarat sárgaföldet gazdagítja is

– kihúzni illik önmagunkat, s humánum elkötelezett

meggyőződésével lépkedni tovább homályos jövendők felé…