TIZENHETEDIK FEJEZET

,,Vajon hogy leszek képes erről a kisbabáról gondoskodni?! És ha történik velem valami?! Elvégre ez a mostani szakmám sem egy komplett életbiztosítás és bármelyik percben kifingathatnak! És akkor aztán volt, nincs!” – töprengett. Érezte, hogy a zuhanyrózsából a kellemesre állított testét bizsergető vízcseppek, mintha üvegszínű igazgyöngyök lettek volna, melyek enyhén bronzszínű bőrén megtapadtak; fájdalmának, és elveszettségének kiszolgáltatott sebei, és könnyei…

Akkor sem fogja magát megadni! Ha törik, ha szakad, de megfogja próbálni, hogy legalább ennek az árva, kis emberi lénynek tisztességes otthont teremthessen! Talán neki is így adtak egy újabb lehetőséget a Sors, vagy a Végzet! Ki tudja? Mindenesetre foggal-körömmel fogja ezt az imádni való csecsemőt védeni, és ha csak bárki is bántani merészeli, egyenesen vele gyűlik majd meg a baja!

Még szerencse, hogy a fürdőszoba – bár alig fért el a nagyobb méretű mosógép -, ennek ellenére kényelmes kuckót biztosított a magány és elmélkedés óráira, mikor az embernek szüksége volt rá, hogy egy kicsit magába szálljon, vagy csupán egyedül lehessen és átgondolhasson egymaga fontos dolgokat!

A személyre szabott törölközőtartón – melyet a változatosság kedvéért megint csak Szilvi mindenes barkács ügyessége és találékony leleményessége folytán szerelt fel -, mindhármójuknak saját törülközője volt, s így legalább nem kellett folyton attól tartani, hogy egymás illatát is átveszik!

Elhúzta a zuhanyfüggönyt, beburkolta magát a törülközővel, és megszárította kissé csatakos haját, miközben egyenesen belebámult a tükörbe és sajnálkozó hangon megkérdezte:

- Mondd csak kis csaj? Mi a fészkes fenét akarsz te, az élettől? Mert ahol most dolgozol, az nem éppen a lehetőségek hazája!

Ha legalább érettségije lett volna, vagy egy jó szakmai végzettséget tanúsító hivatalos papíros, mellyel talán bárhol másutt biztonságosan eltudott volna helyezkedni! Ehelyett a Nagyhalak olcsó, lefizethető, megvesztegethető játékszere lett! Kétségtelen, hogy mindig is helyén volt a szíve, de belülről érezte, hogy több alkalommal is felébredt az égető lelkiismerete, és talán nem lett volna egy idióta, és elvetélt próbálkozás a kivételesség kedvvért szólni a zsaruknak! Bár meglehet, hogy akkor nemcsak a saját lebukását kockáztatja, de még ráadásul azonnal ki is nyírják, és akkor a két barátnőjén kívül Milánka kihez kerülne? Mi lenne vele?

Amint a haja megszáradt felkapott egy ócska otthoni pólót, és hozzá valami nadrágféleséget, és kiviharozott a kis konyhába, hogy egy nagyadag kávéval elindíthassa még alvó vérkeringését és Milánkának tejbepapit készítsen!

- Jól van kicsi kincsem! A mami mindjárt készít neked valami nagyon finomat! – fitos, kicsi orrát a baba kis pocakjához dörzsölte és anyai élvezettel mosolygott, mikor a kisfiú is elvigyorogta magát. – Ki a legédesebb kiskölyök ezen a világon? Hát persze, hogy az én kisbabám! Igaz kis hercegem?! Maminak a gyönyörűsége!

Ösztönös volt minden reakciója; önmaga is meglepődött azon, hogy eddig soha nem foglalkozott kisgyerekekkel, és mégis mintha a kicsi egyenesen őhozzá vonzódna a leginkább, mert sugárzott belőle a feltétlen szeretet. Talán jó volna elvégezni majd valami kisdedóvó tanfolyamat, vagy valami effélét, ahol egész álló nap kis emberkék között játszadozhat, és végre önmagát adhatja, és nem mellesleg nem kellene potom, megvesztegethető pénzekért eladnia magát, és mindenkivel lefeküdni a jobb üzleti lehetőség sanda reményében!

Meg is van, hogy mivel szeretne majd foglalkozni! Végre lerázhatna lelkéről minden rohadtul felesleges köteléket, és béklyót, és azt csinálhatná, amit igazán szeret! Már csak azt kellene kitalálnia, hogy minden ezt hogyan valósítsa meg!

Eltervezett álmaiból Milánka valamivel hangosabb, már kiáltozó követelőzése billentette ki; mivel a legtöbb csecsemő anyanyelvi kommunikációja még maga is gyermekcipőben rostokol ezért leginkább kellemes, vagy éppen irritáló, és fület süketítő hangokkal igyekeznek ,,beszélgetni” és társalkodni a külvilággal!

- Jól van már kis életem! Azonnal jövök! Hoztam neked egy kis tejbepapit! Meglátod milyen finom lesz! – azonnal megcsapta orrát a kakiszag átható, bűzös hatalma.

- Húha! Kis csillagom! Te aztán elvagy eresztve rendesen! Hát mit evett a kis legény, hogy ekkorát csulázott? – Óvatosan lefejtette a kakis pelenkát Milánka gömbölyded és pufók kis testéről, és kihajította a szemetesbe. Vett egy újrahasznosítható, előre bevizezett törlőkendőt és alapos ,,alvázmosásba” fogott.

- Előbb szépen lemosom a kis popsikádat jó, kis galambom?! – szakszerű kíméletességgel igyekezett végrehajtani ezt a gyerek számára is kifinomult, és roppant kényeskedő műveletet.

- Semmi vész! Egykettőre olyan tiszta leszel, mint a frissen hullott havacska! – törölte le anyai babusgatás mellett a kisfiú popsijáról a rárakódott fekáliát.   

A kisfiúnak most nagyon tetszhetett nevelőanya becézgetése, mert mintha kellemesen búgó hangjától egyszerre megnyugodott volna, szófogadóan tűrte, hogy Annamari megértő, tapintatos gyöngédséggel behintőporozza popsiját és ráadja a tiszta pelusát. Egyetlen irritáló hang nem hagyta el kis torkát; sőt egy idő után vidám huncutkás hangokat kezdett hallatni megint, ebből is látszott mennyire örül felismert új helyzetének, melybe belecsöppent.

- Így ni! – törölte meg hintőporos, és kicsit piszkos gyerek-kezeit az ifjú hölgy. – Na, kis haver! Hogy érzed magad? Ugye, hogy sokkalta jobb érzés, mint egész nap a trutyiban lenni! Hoppá! – most kapcsolt csak, hogy csúnya szót használt a kisbaba jelenlétében.

- Jaj, ne haragudj a Mamira! Tudod neki gyorsan, és meggondolatlanul eljár a szája! Ha majd nagyobbacska leszel, ezt tartsd észben! – mutatóujjával megérintette finoman a babája szintén pisze orrocskáját és élvezettel nézte, ahogy a kisfiú levágja ki tudja hányadik legelső fintorgó grimaszát.

- Ugye tudod Milánka, hogy a világ minden pénzénél is jobban szeretlek, és azt akarom, hogy neked jobb legyen, mint nekem! – mintha azért vallotta volna meg ezt egy eredendően tiszta és ártatlan emberkének, mert nem akarta elkövetni azokat a hibákat, melyekkel egykor őt az igazi anya szédítette! Még jól emlékezett azokra a könyörtelen pillanatokra, mikor árvaházból ki, családgondozóba be, majd gyámügyi hivatalok kórházszagú váróhelységeiben élete felett rendelkeztek azok, akiknek csupán egy újabb szám volt egy ostoba kartotékon!

- Megígérem neked kis haver, hogy soha nem foglak magadra hagyni! Sőt, még az egyetemi továbbtanulásodba is beszállok, ha az kell hozzá, hogy elfogadj és szeress! – egyszerre érezte, hogy azonnal rátör az az átkozott megfelelési kényszer, amiről ő is tudta, hogy merő ostobaság! Az ember egy idő után ugyanis kénytelen belátni, hogy senkinek sem lehet megfelelni, legkevésbé talán még önmagának sem; később ezekből az emberekből lesznek az örök maximalisták, vagy a neurotikus ábrándozók, akik azt gondolják, hogy megválthatják és megváltoztathatják a folyamatosan változó világot, miközben csupán csak attól rettegnek igazán, hogy önmagukkal szembe merjenek nézni!

Megpróbált kacagni egy keveset, bár halálfáradtsága folytán alig futotta tőle jobbra, mint egy megtört, félig eleresztett, megható mosoly; visszafektette a kisfiúcskát az ideiglenes bölcsőnek kinevezett kiságyba és önmagában azon imádkozott, hogy most rögtön legszívesebben visszabújna az ágyba, hogy műszakkezdésig átmenetileg még feltölthesse lemerült lélek-elemeit!

Az öntudatlanság fogságában zuhant vissza a párnák közé!