BRONZLAKODALOM

Dóra felvette elegáns, kisestélyi jellegű ruháját, ami elegáns koktélruha benyomást keltette, azonban mégsem volt hivalkodó. Sejtetni engedte finom, és törékeny kis testének szinte minden formásabb, és kihangsúlyozható idomait, aki – a szülés után -, hamar visszanyerték régi pompájukat, és a csípője még mindig meglehetősen vékony volt, annak ellenére, hogy nemrégiben a medence gyermekáldás miatt kitágult. De ez egyáltalán nem zavarta; a legnagyobb, a legszentebb feladatként élte át a szülőség minden báját, örömét, és kötelezettségét, mert kislányként mindig arról álmodott, hogy hamar, és fiatalon szeretne szülni, hogy elég ideje legyen eldönteni, hogy hogyan tervezi meg jövője hátralévő alapképletét.

Kifésülte gyönyörű hollófekete haját, mely olyan volt, mint egy fénylő, folyton ragyogó, gazdag hollótoll, majd óvatosan kontyba fonta, mert párja így szerette, és ő is sokkal kifinomultabbnak hatott, ha máshol így mutatkozhatott, mint az egyszerű befőttes gumis módszerrel, amikor csak lazán egy gumis csomó fogta közre rakoncátlankodó, szálkás fürtjeit, melyek, ha kibontott állapotában pompázott a haja olyan volt, hogy meglehetett egyenként számolni benne a szalmaszálakként egymáshoz kapcsolódó hajszálait. ,,Hát igen! Azt hiszem én is így gondoltam! Harmincöt éves vagyok, és már van gyermekem, és élettársam is!” – még egyszer ellenőrizte magát a nagy tükörben ami az előszobában helyezkedett el közvetlenül a kis étkező mellett. Még egykét apróbb simítást tett, és most úgy nézett ki, mint a földre szállt éjszaka, tündéri, és elbűvölő királynője, akinek bájos, magával ragadó mosolyától elolvad minden férfiszív, és bezsong. Nagyon szerette a francia parfümöket, és ezekből elég volt egy-két csepp, és valóságos illatorgiák lehetett az egyszerű levegőben is elérni. Pár csepp illatszert cseppentett az ujjbegyeire, és bekente vele fedetlen nyakát, habár mindig is tudta, hogy az ő imádott Gézája nem sokra értékeli sem a flancot, sem a cicomát, de mivel elegáns helyre készülődtek legalább legyen bennük elég tisztesség, hogy megadják a módját. meghatott csók, gyönyörű aranyból készült csuklólánc, és terjedelmi kiszolgálás! Ez is hozzátartozott a kényeztető szertartáshoz.

Gyorsan ellenőrizte a hálószobában időközben még mindig a csokornyakkendőjével vacilláló párját, majd még egy apró, kis simítást, és miután a gyereket a nagyszülők bevállalták csak erre az önfeledt, és egymásért való éjszakára már mehettek is. Géza húzta fel a kis fekete cipőjét, amiben úgy érezhette magát, mint hamupipőke, amikor aprócska lábikráira egy királyfi próbálja fel az üvegcipellőt.

- Köszönöm drágám! Nos, hogy érzed magad? Mehetünk?! – szemügyre vette élete megtalált másik felét, akiről csak úgy dőlt már az első pár másodpercben a bőséges veríték; nem tudta eldönteni, hogy ezt minden is tulajdonítsa: frusztrációnak, vagy meghátrálásnak! Elővett a kis miniretiküljéből egy zsebkendőt, és óvatosan elkezdte felitatni átmeneti jelleggel élettársa izgulásos cseppjeit.

- Ne izgulj Gézuka! Minden rendben lesz meglásd, és nem lesz semmi baj! – s hogy még jobban ösztönözze a kissé stresszelős párját érzelmes csókot is váltott vele, hiszen csókálló rúzst használt.

- Oh! Nem is tudattam, hogy ekkora a szerelem! – döbbent meg, persze csak látszatra.

Szépen kirittyentve indultak el abba az elegáns étterembe, melyet, még a hölgy édesanya mondott hét héttel az ünnepélyes alkalom előtt. A városban kissé nagy volt a forgalom, de elviselhető. Ha az ember andalító kedvese mellett lehet, és megcsodálhatja számára gyönyörű mennyország-mosolyát az egész már nem is tűnik annyira szörnyűnek.

- Hogy érzed magad bogaram? Ne haragudj, de amint látod ezt én sem így terveztem! - szabadkozott már az Erzsébet híd lábánál az autóban a férfi.

- Ugyan, hagyd csak! Én voltam a könnyelmű, és meggondolatlan, amiért az esti, sűrű forgalomban szerettem volna vacsizni veled!

- Ez nem probléma! Elvégre szeretjük egymást, majd megörülünk egymásért, csak hát a csúcsforgalomról egyikünk se tehet! Ez van és kész! Ebbe bele kell törődni!

- Na, látod! Pontosan erre a figyelmes türelemre és higgadtságra van nekem a mindennapokban is szükségem, amikor a munkahelyemen kész káosz fogad, és egyetemes a bolondokháza! – elbűvölően mosolygott, amitől a legtöbb férfiszív is majd elolvadt, hát még a párja.  

- Na, mesélj csak! Mi történt a munkahelyeden?

- Semmi, semmi! Csak valamelyik bájos, és elragadó, kicsit idősebb ügyfél a minap megint feljelentett, hogy szerinte csiga lassú a kiszolgálás!

A férfit hirtelen elfogta a harag: - Hát ez már mindennek a teteje! Hát nem lát az a szerencsétlen, hogy ti négyen is majd megszakadtok egy-egy húzós nap után? És akkor még neki áll följebb! Hát tudod, én azonnal megmondanám neki a magam jólfésült véleményét!

- Azt hiszed én nem?! De amint kinyitnám a számat, több mint valószínű, hogy holnap már nem is kellene mennem, mert azonnal felmondanának! Az én cégemnél mindig a kedves ügyfélnek van igaza, a belepusztulunk is az igazságba! Képzeld, az a boszorka még a panaszkönyvet is elővetette velem, és bele is írta a véleményét!

- Hát tudod mit mondtam volna én erre?!

- Tudom apukám, tudom! Azon nyomban elküldted volna a kedves kuncsaftot melegebb éghajlatra, meg Kukutyinba zabot hegyezni! De már annyiszor megbeszéltük, hogy ez nálunk sajnos nem működik! – kis ideig gondolkodott. – Képzeld csak el, amikor te is a kormány mögött ültél naphosszat, és akkor nem halad a forgalom, és akkor odalépett a vezetőfülkéd elé egy kedves, idős öregasszony, akinek haladéktalanul már otthon kellett lennie ebédre, mert kezdődött a kedvenc szappanoperájának az ismétlése! És akkor kieresztetted a haragodat! Képzeld csak el! Ugye, hogy lehetetlen!

- Nem annyira édes szívem! Nem annyira! Ha én egyszer kinyitottam a számat, akkor tudod, abból aztán ömlik a jégverés, főként rossz dolgok!

- És mondd csak drágám? Még egyszer sem ütötted meg a bokád a túlzott igazmondásod miatt?!

- De aranyom! Ha ez így lenne, akkor nem volnának velem a főnökeim megelégedve: első vagyok a munkakezdők között, és mindig rendesen elvégzem a rám bízott feladatot! Hát mi kelhet ide még?

- Mondjuk az… nem is tudom… talán, hogy néha fogad vissza magad, és csak akkor beszélj, ha kérdeznek!

- Már pedig néha bizony beszélnem kell, ha fizetést szeretnék; különben miből mennék nyaraláni! Egy volt buszvezető nem sok babért terem! – érezte, hogy kicsit túlzottan sértőre sikeredett a kijelentése, azonnal bűnbánó arcot vágott:

- Kérlek, drágám! Nem úgy gondoltam!

- Csak nyugodtan mondjad csak! Nem sértődtem meg annyira! – próbált viccelődni, mert az mindig is bonyolult lényéhez hozzátartozott.

- Én csak azt szerettem volna veled megértetni, hogy egy felelős, dolgozó nőnek is meglehet a magához való joga, és esze.

- Hát ez szinte biztos! Most hogy mondod!

- De még mindig nem vagy hajlandó kimondani a legfontosabbat!

- Mire célozgatsz ciccám?!

- Jaj, te butuska kis csacsi! Hát arra, hogy mit ünneplünk ma? Na mit?

- Tudom, hogy baj lesz belőle, de fogalmam sincs! – a bájos fiatal asszony gyöngyházfényű arcáról eltűnt a játsznyi jókedv, hogy megjelenjenek rajta a mély aggodalom, és tetetett bosszúság apróbb jelei. A férj érezte, hogy ezzel mindent elronthat, de megkísérelte helyre hozni:

- Á! Arra az ünnepli alkalomra gondolsz! Bocsáss meg, hát hogy a csudába mehetett ki abból a kelekótya fejéből? Föl nem foghatom!

A bájos feleség arcán rögvest eloszlott a köd bánat szülte felhőátvonulás, hogy rendkívülien vonzó napsugármosolyának adja át a helyét.

- Hát nem felejtetted el édesem?! – még mindig alig akarta elhinni.

A férjnek látszólag még mindig fogalma sem volt róla, hogy házasságuk évfordulóját ünneplik e szent, és dicsőség övezte napon, ezért továbbra is a biztonságos tettetés álcája mögé szorult.

- Hát olyannak ismersz engem? Ccc! Te, te! Enyje! – becézgette sejtelmesen.

- No, de akkor hadd hallom! Mit kapok tőled ajándékba? – mindig gyönyörű, mandulanagyságú sötét szemét ellenállhatatlan cirógatással valósággal férje arcába fúrta. – Különleges ajándéknak illik lennie, ha ennyire hitelesen játszod a meglepettet.

,,Szűz Mária édesanyám! Ebből hogy fogok most kimászni?! Mit lehet itt még egyáltalán kitalálni?” – Úgy érezte, hogy már legalább millió éve, ha nem több száguldoznak fejében az összezsúfolt, és most mintha felbérelt vulkánok lettek volna – a túlzsúfolt gondolatok: Milyen ajándékkal lephetné meg ezt az isten teremtette fantasztikus asszonyt? Fogalma nem volt – s ez még a legrosszabb!

- Hát tudod édesem, egyáltalán nem szép dolog, ha az ember türelmetlen, és túlzottan kíváncsiskodó, bár elismer, hogy bizonyos különleges esetekben – mint amilyen a mai -, ez természetesen megbocsátható! Hát lássuk csak? Mit adhatnék a világ leggyönyörűbb, legkedvesebb, és legáldozatkészebb asszonyának, aki már azzal megtisztelt, hogy annak idején szívével őszintén engem választott, aki – bevallom igazán -, sok esetben kicsit hajlamos voltam hóbortjaimmal versengve megfeledkezni róla?

- Mindegy, hogy mi lesz az ajándék, a legfontosabb, hogy a szívedből jöjjön, és őszintén drágám! – megfogta a verejtékkel már bőségesen átitatott, szőrös, szinte Enkidu-kezét, simogatta, és csókolgatta, míg a másik előbb zavarba jött, majd elpirult.

- Csak nem?! – lepődött meg. – Az én férjem még ennyi idő után is képes az elpirulásra? – s ezt a világ legszebb ajándékának tartotta., mert álcázások, félremagyarázások, és fölösleges köntörfalazások nélkül is, de teljesen őszinte volt. – Ezért szeretlek annyira! – tüstént fölkelt a helyéről, ölébe vetette magát, és szenvedélyesen megcsókolta a rebegő, tétova ajkait.

- Megismételnéd, kérlek!

Átfonta hattyú-kezecskéivel nyakát, és még érzelmesebben, teljes odaadott valójában csókolgatta, mint egy fiatal kedves, aki mert önzetlen és áldozatkésznek mutatkozott mindig is az érzelmek halhatatlanság pillanataival ajándékozták meg, és ezért most nagyon hálás és elégedett volt.

- No, hát akkor! Eszedbe jutott végre, hogy miért szerettem volna, ha elcipelhetlek egy elegáns helyre vacsorázni?!

- Csak nem… ja, hogy… te arra gondolsz? – rebegte tétován föl ócsudva az érzelmes csókjelenetből.

- Hogy életed asszonya lehettem hivatalos úton is! – adta meg a végleges választ. – De mindig is olyan aranyosan tudtad leplezni a tetetett tudatlanságodat. Olyan édesen drága vagy!

- Jaj, drágám… - bocsánat kérő pislogás következett, mintha valami a szemébe ment volna hirtelen, mert enyhén viszketni kezdett a szembogara, majd megjelent a legelső meghatott könnycsepp. – Majdnem megfeledkeztem róla, bocsáss meg! Ezek a fránya dátumok mindig kiperegnek a fejemből! –Felállt törékeny, kis kacsójáért nyúlt, alázattal letérdelt eléje, mélyen a szemébe nézett, hogy újra megtalálhassa a felfedezhető lényeget, majd megcsókolta a kezét. Majd ajkait kezdte finoman becézgetni: - Tudod, kicsim! A szavak sohasem voltak az erősségeim, mert én a tettek ember voltam mindig is, és míg csak élek az is maradok!

- Már régen tudok róla! – egy hórihorgas, kissé flegma arcú, amolyan városi piperkőckinézetű pincér lépett nagy agarakkal asztalukhoz: - Választottak már! – hangján igencsak érződött, hogy a türelem sohasem tartozott a legjobb jellemvonásaihoz. Lábával sikeresen türelmetlenül aprókat toppantott.

- Netán valami sürgős dolga akadt, fiatalember?! – emelte rá csillogóan gyönyörű tekintetét a bájos asszony, akiért minden férfiszív azonnal összetörhetett.

- Parancsol kérem? – hirtelen ráfigyelt, de türelmetlenségét így sem tudta megkerülni. – Azért vagyok itt, hogy felvegyem a rendelésüket, de miután látom, hogy csak egymással vannak elfoglalva, intsenek majd, ha kívánkozóbb lesz az alkalom és akkor majd jövök, jó?!

- Nekem megfelel! – hebegte a férj, nem kis pipogyasággal hangjában. A tüneményes feleség azonban erélyesebbnek mutatkozott, mert hirtelen a sarkára állt: - Akkor tudja mit, legyen olyan drága, és hozza nekünk a panaszkönyvet!

A türelmetlen, hetvenkedő, és szemlátomást türelmetlen pincér hosszúkás, téglalap arcáról azonnal lepergett a gúnyolódó, fintor, és halott sápadttá vált. Elvégre, ha valamelyik kedves kuncsaft a panaszkönyvet kéri akkor az csak egyetlen dolgot jelenthet, miszerint: Ő záros határidőn belül menesztve lesz!

-Azonnal, máris hozom! – s olyan sürgetően eltávozott az asztaluktól, mint egy félős kisfiú, aki megijedt a saját árnyékától.

A férfi megfogta kedvese kezét.

- Hát szívem! Ez igen! Elismerésem! Te aztán jól megmondtad neki a véleményed!

- Hát nem is kell hagyni, hogy az emberrel kekeckedjenek, meg szemétkedjenek! – ellenállhatatlanul mosolygott. – Csak várd ki türelmesen a végét, milyen elkámpicsorodott ábrázatot fog majd vágni, mikor rájön, hogy mit fogok a panaszkönyvbe beleírni?

- Megkérdezhetem, hogy mit fog beleírni?

- Hiszen most az előbb kérdezted meg, de ez egyelőre hadd maradjon titok, jó? Bízz meg bennem!

- Elpusztíthatatlan bűbájos kedélyed! Ezt is imádom benned!

-… És mondd csak drága uram, virágot milyet vettél?

- Virágot??? Á, vagy úgy! Hát az egy hogy is mondjam… az egy frenetikus, egy gyönyörűséges csokor lesz!

- Mit kezdenék egy olyan férjjel, aki folyvást lesné a gondolataimat? Azért valljuk csak be, hogy az egy idő után fölöttébb unalmasságszámba menne. Téged mindig is imádtalak épp ezért a kendőzetlen, kissé hóbortos jellemedért!

- Nagyszerű! Hát akkor kérlek áruld el nekem, hogy mit vegyek neked?

- Tudod az a baj, hogy a szórakozott emberekre mindent rá lehet sózni, de ettől függetlenül, egy gyönyörű virágcsokorral, vagy Somlói galuskával mindig meg lehet vesztegetni!

- Hát akkor jó!

Végigsimított Géza ritkulóhajú fején. – Mondd csak szívem? Nem gondoltál még arra, hogy hajbeültetést csináltass? Csak meg azzal még szexisebb lehetnél! Masszírozni kezdte az enyhén tar fejbőrt, amin csak a hajhagymák kiírtott sörtéi fénylettek, mint az alig párnapos borosta.

- Hát ilyen mérvű fájdalmas beavatkozásra nem is merek vállalkozni! Azt hittem így is kellek neked!

A hölgy kicsit közelebb húzódott székével hozzá, majd ellenállhatatlan, sejtelmes hangon a fülébe súgta: - Imádlak!

- Neked az nagyon bájos kifinomultsággal jár, ha vidám vagy! Bár a meghatottságod sem rossz!

- Igazán köszönöm a kedvességed! nahát egy kisebb költő vesztett el benned!

Amit lehetett már mindent elmondtak egymásnak azalatt a cirka huszonöt év alatt, amíg egymáséi voltak, mint a különös birtoklási vágy első számú, megközelíthető célpontjai, csak most ezzel a vacsorával – legalább is a hölgy -, úgy gondolta, hogy a régi parázsló szenvedélyeket újbóli nekifutásra fölizzíthatják; feltéve persze, ha ezt közösen akarják! Vagy kapcsolatuk eddig bejárt gyarmatosított tartománya több meglepetéssel már ne szolgált? A középkorúság egyik átka talán nem is a klimaxszerű krízis, amit meglepően sokan hajlamosak eltúlozni, de sokkal inkább az attól való félelem, hogy hirtelen, és rövidséggel esünk ki e földi világból, miközben nem becsültünk, és értékeltük eléggé a közösen töltött tartalmas időszakokat.

- Drágám Mit is kezdenék én nélküled?! – nagy nehezen nyögte csak ki.

Dórának ez a kijelentés imponált a leginkább, hiszen meg se próbálta megváltoztatni, vagy átnevelni a férjét, pont így tetszett. Elégedetten bólintgatott egy párat, mint amikor valaki türelmesen végighallgat egy ünnepélyes szónoklatot, miközben az adott szavak sorsfordító kijelentései nem vesznek el. Most már teljes fenekével az ölébe ül.

- Oh, drágám! Ez aztán a váratlan fordulat! – lepődött meg, mert ilyenre egy ünnepélyes este után legfeljebb csupán a hálószobában gondolhatott. – Tudod, kicsit mindig is feszélyezett az ünnepi ruha, elvégre a ruhának egyetlen dolga van, az hogy kényelmes legyen! De bocsáss meg, csak feszengek itt mint egy partra vetett idióta!

- Csss! Édesem! – kuncogott, majd szájon csókolta. – Már miért lennél te idióta! Sőt! Jó fej, humoros hapsi vagy, aki mindig képes arra, hogy megnevetessen! Hát ezt nevezem én isteni adománynak!

Egy pillanat, s Dóra máris talpra ugrott, és rávillantotta gyönyörű hibátlansággal megáldott gyöngyházfényű fogsorát, amin úgy illeszkedtek egymáshoz a fogak, mint hófehér zongora billentytűk. – Mit szólnál, ha megpattanánk innét? Látom nem érzed túl jól magad, mégis meg kell köszönöm, hogy a kedvemért megpróbáltál mosolyt erőltetni az arcodra.

,,Mi a fenét találhatna ki? Azt hogy te vagy a mindenség közepe, egyetlen fénylő csillagfényes üstököse?” ,,Veled álmodom minden pillanatban!” Talán ez sem minden percre igaz, mert amikor egy-egy meghajszolt, gondterhelt munkanap végén kényelmesen sört kortyolgatva elnyújtózik a fotelben már alig várja, hogy elszólíthassa a gondfelejtő álom, és cseppet sem foglalkozik azzal, hogy imádott asszonya vajon hogy is érezheti magát? Valójában azért van minden eszközzel szüksége a közelségére, hogy megnyugtassa zaklatott idegrendszerét, mely sok esetben arrogánsan olyanná lett mint egy atombomba, ami nem tudni, hogy mikor, és miért - de záros határidőn belül robbanni készül! Gondtalan pihenése csak akkor lehet zavartalan, ha fia naponta nem jön megy a nappaliból a gyerekszobába segítségért fohászkodva hozzá, hogy csinálják meg közösen a kétismeretlenes egyenletet a házi feladatában, és ha tudja azt, hogy felesége csak délután ér haza, míg ő megpróbálja az esti műszakkezdés okozta rizikós órákat két és fél órás pihenéssel átaludni, miközben nem zavarja semmi, és senki!

Talán azért szertett rögtön bele, mert megismerkedésük legelején is Dórából csak úgy áradt a földöntúli, halhatatlansággal fűszerezett derű, és a béke; mintha egy védelmező angyal lett volna, akinek szent kötelességéhez tartozott a kiegyensúlyozott, és lehetőleg egyetemes harmónia biztosítása, és kivitelezése.

- Te kis cuncimókus! Te vagy a világ legnagyobb kincse! – mondja elérzékenyülve, mert egyébként ilyet ritka alkalmakkor szokott csak kiejteni száján.

- Ezt olyan megnyugtató hallani! Nagyon szeretlek szívem! Imádlak! Akkor indulhatunk?! – áll fel kissé sürgetően, mint akinek sürgősebb elintéznivalói támadtak odahaza, és csak most döbben rá, hogy valamit elfelejtett.

- Máris menni szeretnél?! – kicsit megdöbben a csodálkozásban, mint aki még szeretné előre eltervezni azt, hogy legalább a desszertet elfogyasszák. – Na és a süti?

- Te kis haspók mackóm! Ígérem drágám, ha velem jössz, akkor olyan süteményt készítek neked, hogy mind a tíz ujjadat kamatostul megnyalod! - sejtelmesen, adakozóan mosolyog, mint aki már mindent eltervezett, és most jöhet a dolgok megtétele, végrehajtása.

Eddig is tisztában volt vele, hogy Géza kicsit nagy lesz hozzá, elvégre majdnem kétméteres a magassága, és ha ehhez vesszük oroszlánoknak is kijáró, bőséges étvágyát – nem hiba vélekedett úgy cingár, és kis növésű apja, amikor náluk voltak háztűznézőben, hogy: - Édes kislányom! nem találtál kisebb étvágyú embert magadnak? –Mire ő a sarkára állt, és azzal a semmivel sem összetéveszthető karakán határozottsággal is, mint amit később gyerekük is örökölt kijelentette: - Apus! Ne haragudj, de én szeretnék vele élni és nem te!

,,Kicsit megváltozott mindenesetre! Vagy csak azért van ez, mert kopasz?” – vélekedett magában. De hát imádott szülei sohasem a külső iránti elfogadásra nevelték főként, sokkal inkább, hogy az emberi, jó, és becsülhető tulajdonságokat nézze, és vegye figyelembe, ha megismerkedik valakivel! És Gézában eddig sohasem csalódott; igaz kissé nyers gyémánt modora az idők súlyos voltával sem változott, de legalább mindig megmaradt a becsületében, és öntörvényű természetében. Ez is valami!