KATEDRA

A hatalmas görög színházakra jellemző félkörben fölfelé ívelő előadóterem aztán a katedrának kiállított színpad úgy süppedt és gyűrte maga alá eltévedt, vagy csupán csak tudásra szomjazó tagjait, akár a hömpölygő tenger. Úgy volt megalkotva az egész helység, hogy még a legeltévedtebb sóhajt, halk szerelmes sóhajokat, vagy csupán csak magát a légyzümmögést is még a leghátsó sorokban is jól érthetőn hallani lehessem. A katedránál odalent egy piciny, piszka-fark, gyufafej mondta a maga hablatyait, értelmetlennek tűnő mondókáit.

A frizuráját leplezendő – csupán csak az elejére koncentráló, idősebb docens asszony igyekezett felfelé a katedrán kezében már a jó előre megígért, és baljóslatként lebegő dolgozatokkal. Előkelően, és nagyvilágiasan, mégis tartózkodó következetességgel. A bőséges kosztümkabát, és hozzávaló szoknya csupán csak arra szolgált, hogy lehetőleg minél előnyösebb külsőségek közepette elrejtse minden szempontból látható anyabálna termetét. Az ember, mikor csak találkozott vele sokkalta inkább szerette volna rég nem látott nagymamáját köszönteni személyében, semmint egy olyas valakit, aki kellő vasszigorúság, és előre meghatározott vas-könyörtelenség mellett diktálta az egyetem egyetlen törvényét számtalan kollegája és kolleganője mellett: ,,Magadra vagy utalva! Rajtad itt már senki sem segíthet!”

Valójában azonban régi nyelvész professzor volt, aki – valamilyen furcsa – ki tudni kinek a jóvoltából, avagy jóváhagyása mellett -, nemcsak hogy elnyerte a nyelvészeti kandidátus és megtisztelő emirátus címet, de önmagának imponált az által, hogy személyét – most már közös egyetemi kincsként – pótolhatatlannak, és sajnos nélkülözhetetlennek nyilvánították!

Sajnos a hatalommal a legnagyobb baj az, hogy meglehetősen felkavarja az emberek maradék, józan eszét! Önmaga, mint professzor, és docensnő kivált az általános nyelvészet, illetve a hatékonyabb olvasástanítás szakterületén jeleskedett, mint nagy általánosságban legkivált az olyan oktatók, akik mindenkit igyekeznek megnyugtatni, hogy lehetőleg igazságosan méltóztatnak ítélkezni vizsgáik alkalmával, csupán a vizsgák befejezésével döbben rá a tisztelt kivégzőszékbe belekerült áldozat, hogy itt már a szavak is halálbiztos, ,,rejtett fogalmi” jelentéssel bírnak!

S mivel már régen nem a jól bevált békeidőkben jártak az évek, amikor bátran, és bármikor általában kertelés nélkül felelősségre is vonhatták az embereket, elfogultság és akár kellemetlen szimpátia miatt is Dr. Soósné Béláné most szinte a mindent megúszhatóság negatív álarca mögött páváskodhatott, és tetszeleghetett!

Hogy önmagát, és eszmerendszerének – vélhetően követőit, és híveit -, minden tekintetnek engedelmeskedve, és maradéktalanul meggyőzze tankönyveket írt az alsós tanulmányaikkal gürcölő korosztályoknak, és a szövegértőbb olvasás mellett szállt síkra, mint egy olyan harcos amazon, akit vélhetően csupán csak a saját maga gondolati rendszere izgat és érdekel, illetve az amennyiben saját, önző összefüggéseit másokra is ráhúzhatja, rákényszerítheti!

Hallgató lelkes kísérleti egerek módjára segítettek neki – tulajdonképpen megtanítani az ún. bólogatás művészetét, ami igen-igen egyszerű, mert az adott kísérleti alanynak csupán annyit kell tennie, hogy figyeli az arcbeszédet, és a gesztikulációt, és ha olyat hall, amit érdemes megjutalmazni, akkor abban az esetben fejét le-fel, mint az órainga, bólogató járással mozgatni kezdi, és sokkal inkább idiótának fest ebben az ostoba helyzetben semmint ténylegesen kiegyensúlyozott egyénnek!

Hóna alatt a hatalmas kéziratcsomóval Dr. Soósné beballagott mamutos, oldalazó járásával a tanteremben, és – főként már a dörzsöltek és a szakavatottak pontosan tudták mit is jelent ez: Kivégzését! No, egyáltalán nem a véresebb fajtából, sokkal inkább az ítélethirdetést szándékosan, és mondhatni radikálisabb körülmények között elhalasztott kíméletlenséget!

- Mindent pakoljanak el de azonnal az asztalukról! Kérek két önkéntest! – meg se várta, amíg valaki jelentkezik! – Maga és maga! Gyorsan osszák ki a feladatsorokat, és mindössze negyvenöt percet kapnak! Ha letelik a perc a tollat, íróeszközöket kérik szigorúan letenni, különben az engedetlenségért pontlevonás jár! Melegen ajánlom, hogy ne tegyenek próbára etéren! – oda blattyogott a katedrára; széles hátsó felét valósággal lerogyasztotta a nem túl kényelmes faszékre, és mint egy hóhér nézett farkasszemet a már előre is rettegő sokadalommal!

Az egyik pufók fiatalember – nem lehetett rá azt mondani, hogy nem készült az órára -, hiszen mindent igyekezett szorgalmából telhetően megtanulni, az egyik bájos ifjú hölgy mellett foglalt helyet akivel még kivételes keretek között utazótársak is voltak amíg az egyetem berkeibe jöttek-mentek.

- Te készültél drága barátom? – aggodalmas szemüveges tekintetét a másik szemébe fúrta.

- Hát attól tartok, de azért lenne még pótolnivalóm!

- Kélek, próbálj úgy csinálni, hogy az öreglány lehetőleg ne lássa meg, hogy mit babrálok a kezemmel; én ugyanis nem engedhetem meg magamnak, hogy már az első félévkor megbukjak! Felkészültem erre és csináltam puskát! – kedveskedőn biccentett feléje. – Te is kérsz? Na?

- Nem kösz! Én megpróbálom a magam józan eszét igénybe venni, háta még szerencsém lesz!

- Idillikus optimistaság! Egy időben, míg nem töltöttem be a húszat, ez valahogy nálam is működött, de abban a pillanatban, amint beléptem az egyetemre már tudtam! Itt érdes öregem csak az élelmeseknek lehet helye, és senkit nem izgat egy hontalan Odüsszeusz!

- Nagy igazság! Neked is azért sok szerencsét!

- Viszont!

Serékenykedő hangyaszorgalommal erősen járt a kezük alatt a munka; a fiatalember szemei előtt az összekuszált irka-firka feladatlap úgy ért, mint egy automata gép; sokszor már magát a kérdést sem igen értette meg, amit a retorikai alapfogalmak közül egyáltalán feltettek neki írásban – hiszen sohasem tanult latint! Nem úgy a begyepesedett agyú öreg csorosznya!

Abban a pillanatban, amikor lejárt a szigorúan előirányzott negyvenöt perc, az öreg matróna éleset sípolt egy nyakában lógó síppal:

- Tisztelt hallgatóság! Uraim, és Hölgyeim! Íróeszközöket kéretik letenni! Különben büntetni fogok!

Mindenki letette a saját tollát, hiszen csak azt fogadták el az érvényesség bizonyítékaként.

- Neked hogy ment? – kérdezett a szemüveges hölgy.

- Hát volt egy-két kacifántos kérdés, ami jelentősen kifogott rajtam, de remélem kapok rá egy kettes alát!

- Ha az az átkozott Berci jól csinálta volna, alaposabban a puskákat, akkor akár még négyesem is lehetett volna! De egye meg a fene! Így sem olyan rossz! – kicsit bosszankodott, majd fogta a válltáskáját, kilépett a hosszanti berendezésű, ütött-kopott sötétbarna padsorból, és kiment az ajtón.

Pár nappal később a vénséges matróna, mint egy női fejedelem lépett be a kicsinyített szemináriumi szobába, ahol a kollokviumokat tartották.

- Uraim és Hölgyeim! Eljött ítéletük órája! – harsogta.

- Hogy én mindig hogy utáltam, amikor ilyen közhelyeket mondd! – suttogta a szemüveges hölgy a pufók fiatalembernek a padban; már több mint két és féléve ültek egy padban, és már mindent tudtak a másikról. Szokásaik szánalmas logikáját is percre pontosan megismerték, akárcsak egymás esendő jellemét!

- Szerintem nem lesz nagy ügy! És ha ismételni kell? Már annyira nem izgat! Vannak fontosabb dolgok is az életben, mint az ékes szónoki beszéd!

- Ezzel látod kedves barátom tökéletesen egyetértek! – így a másik.

Most következett a kijavított feladatlapok kiosztása.

- Brankai! – szólította éppen a hátsó padsorból őt, ami azért is volt szokatlan, mert a leghátsó padban ült mindig, és úgy hitték az öreglány névsor alapján megy majd.

- Tessék, tanárnő kérem!

- Ahogy látom elég tisztes munka! Biztos vagyok benne, hogy sokat készült, és gyakorolt! De mit keres maga egyáltalán magyar szakon, amikor ilyen helyesírási szarvashibákat produkál? – vastagkeretes szemüvegét leemelve farkasszemet nézett a szorongóval.

- Megteszek mindent, hogy továbbra is fejlődhessek! – mondta a sablonszöveget, amit a felsősöktől már éppen elégszer volt alkalma hallani.

- Ezt én mind megértem kedves uram! Azt kérdeztem az imént, ha volna szíves és kinyitná azt a nagy fülét, hogy mi az istent keres egy ilyen ember, mint maga ezen a helyen?! Érti a kérdés?!

A vén matróna egyszerre volt nyers mint egy kőkemény gyémánt, és szarkasztikus akár egy veleéig goromba pokróc.

- Kérem szépen… nagyon szeretnék tanár lenni! – végső megkeseredettségében már csupán ennyire futotta, de azért csak kihúzta magát!

- Hát bármennyire is kiábrándító a dolog, de nem lesz! Ezt jobb ha tőlem is hallja!

,,Hát akkor miért kellett költségtérítésre jelentkeznie, ahol annyi tandíjat kérnek az embertől? Hogy aztán se szó, se beszéd pellengére állíthassák és megfeszítsék?” – morfondírozott, miközben az öreg pedagógus részletesen igyekezett elemezni kijavított feladatlapját.

- Tanult maga latint? – kíváncsiskodott tovább.

- Sajnos nem tanárnő kérem, de igyekszem pótolni elmulasztott tudatlanságomat!

- Félő, hogy az már csak a maga tudatlansága marad! Mindenesetre én figyelmeztettem! Ha továbbra is magyar szakos kíván lenni talán jobb volna, ha még többet gyakorolna, mert így ez édeskevés! Végeztem!

A fiatalember, mint akit egy helyben agyonvertek megsemmisült lelki tudattal vánszorgott vissza a padjához:

- Na, mit mondott a csorosznya?

- Azt, hogy nem vagyok magyar szakra való! Tömören ennyi!

- Rá se ránts! Nincsen semmi baj! Úgy bizonyíts neki, hogy igenis nem merülsz önző önsajnálatba, hanem leteszed a magyar diplomát is! – adott egy újabb tippet.

A pufók fiatalembernek aztán nem szállt inába a megmaradt maradék bátorsága; vitézül kiállt ezentúl minden alkalommal ha vizsgákról, vagy szigorlatokról volt szó; nem hátrált meg, de ezúttal négyszeresen is kettőzött óvatossággal méregette maga körül – főként a magyar nyelvtudományi tanszék tisztes tanárait, akik újabb leckét adtak számára is az emberi gonoszságokból, csak azért, mert benne sem tisztelték meg a sebezhető embert!